HOLMI
A Holmi internetes változata | 2005. május
Nyitólap Állomány Tartalomjegyzék

Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...

Domokos Mátyás

„KINEK ÖN-ÉNJE NEM HAZUG”
Sárközi Mártáról, személyes hangon – ahogy éppen eszembe jut



1

Egyetlen ember múltjának is mélységesen mély a kútja, ha nem éppen feneketlen. Én például többnyire képtelen vagyok felidézni szerény életem meghatározó, sorsszerű emberi kapcsolatainak első pillanatát, mert erre vonatkozó emlékeim rendszerint a tudat alá merülnek, s ha nem semmisülnek is meg, fölidézhetetlenné válnak. – Életem során volt szerencsém találkozni néhány zsenivel, de legnagyobb, máig sugárzóan eleven emberi élményem: Sárközi Márta és Ferenczy Béni volt, s amikor Sárközi Mártára gondolok, a közelében eltöltött két évtizedre, engem is elfog a kétség, lehet-e „egyszerre két helyen, egyszerre két időben” (Szabó Lőrinc) létezni az emlékezet által? Összefüggő történet helyett emlékroncsok merülnek csak föl a feledés tengeréből, s ijedten veszem észre, milyen kopott, fakó minden, ami a változatlan hőfokú érzelmek ellenére is megmaradt bennem, ahhoz képest, amit akkor érzek, ha Sárközi Mártára gondolok. „Egyéniségünk nagyrészt nem más, mint rejtett és megnyilvánuló emlékeink összessége – állítja Emlék-bánya című befejezetlen és kiadatlan esszéjében Sárközi Márta volt főszerkesztője, Illyés Gyula. – Emlékeink egy része úgy dolgozik énünkön, mint a szobrász a szobrán.” Nos, félek, hogy az én morzsalékos emlékeim jobbára csak kontár szobrot faragnak belőle, s nem annak az embernek a csodálatos lényét idézik fel a maga teljességében, akire emlékezni próbálok. Vagy vigasztalódjak (egyik) kedvenc pesszimista íróm, Émile Cioran mondásával, miszerint „az emlék a cafatokban lógó idő”? Végül: ami elveszett, azt nem pótolhatja az emlékfoszlányok őszintesége sem, legfeljebb azzal az elégtétellel szolgál e sorok írójának, hogy emlékeit nem korlátozza az öncenzúra.


2

„A Fánk-ujjú asszony” emberi lényét, versben és prózában, igen sokan megörökítették; különböző nézőpontokból és generációk felől bámulatosan egybehangzóan, aminek véleményem szerint abban az Adytól származó verssorban rejlik a magyarázata, hogy ő mindenki számára nyilvánvalóan olyan lény volt, „kinek ön-énje nem hazug” (Ki várni tud). Ady Endre az első nagy, véres világfelfordulás idején írta és 1915 nyarán jelentette meg ezt a versét a Nyugatban, azzal az ajánlással, hogy „küldöm, aki érti”. Sárközi Mártának ezt nem kellett „értenie”, ő ilyennek született. Legfeljebb később, a XX. századi magyar történelem által meghatározott személyes szenvedéstörténete során tudatosodott benne, hogy ő életveszélyes helyzetekben is őszinte lény, az, aki, mert nem tehet mást. Ennek a predestinációján nem tud, de nem is akar senkinek a kedvéért sem változtatni.
Dante hirdette önmagáról, hogy „magamból csinálok pártot magamnak”: Sárközi Márta is megtette ezt, s nem csak politikai értelemben, mint született és megvesztegethetetlen ellenzékije minden fennálló politikai-társadalmi berendezkedésnek, és maró gúnnyal illetett mindenfajta szemellenzőt, doktrínát és teóriát, amely tetszetős és hangzatos ideológiák alibijével útját állta a jobbra törekvő lelkek vágyainak, a művészetek terén pedig célszerű kívánalmak hangoztatásával minden új tehetséget eltorzulással, majd elnémítással fenyegetett. Ezért hatott minden természetesnek, amit tett vagy gondolt, helyesebben: ha ő tette vagy gondolta, mert a romlatlan, tiszta rousseau-i ember ábrándjának az eleven példája öltött testet benne. Ugyanakkor tele volt palástolt szívfájdalmakkal, gyógyulatlan és gyógyíthatatlan életsebekkel, amelyeket némán magába zárt, de azt gyanítom, hogy félelmetes intellektusát ezeknek a sebeknek a tapasztalata táplálta iróniával, s adott neki belülről erkölcsi felhatalmazást a gyilkosan őszinte véleménymondásra, amit soha senki előtt és senkivel szemben nem fogott vissza. Lényének belső vérzése ellenére valóban bámulatos lélekjelenléttel és bátorsággal mindig megállta a helyét tragikus fordulatokban is gazdag életében. De ez a feszültség nem gátolta, ellenkezőleg: csak gerjesztette benne az adakozó szeretetet, s én ezzel magyarázom, hogy a környezetében élő emberek tévedéseit és botlásait rendszerint meg tudta bocsátani, de a számításon alapuló és gátlástalan önérdek-érvényesítő hazugságot, a cinikus hamis tudatot soha. Amikor valaki tökéletesen tudatában volt annak, hogy „embertelenül mennek a dolgok”, s mégis „velük halad”, azt nem bocsátotta meg soha. Kizárta az életéből egyszer s mindenkorra. – Erdei Ferenc írta neki 1945 tavaszán, hogy „tárgyi fejlődéstörvények” sodorják őt mint belügyminisztert. (Azt persze nem írhatta meg, hogy milyen titkos elkötelezettség parancsának kell engedelmeskednie...) Erre válaszolt Sárközi Márta úgy, hogy „én nem tudok senkivel és semmilyen ügy szolgálatában »ügyeskedni«. Nem tudok emberek felé ilyen vagy olyan érdekből más arcot mutatni, mint amilyet szívem szerint mutatnék. [...] Nem tudok másképp, mint nyílt kártyákkal játszani”.
Sárközi Márta emberi portréját, karakterét, mint említettem, sokan megrajzolták már (lásd a Menedékház című Emlékkönyv írásait); számomra pedig mindenekelőtt Lator László irigylésre méltó és pontossága folytán is rendkívüli szépségű hitellel. Ahogy ő látta és megörökítette ezt a rendkívüli emberi jelenséget, azzal én nem tudnék versenyezni, mert abban valóban „minden megvan”, ami jellemző és fontos.


3

Amire biztosan emlékszem: ő, vagyis Lator László kalauzolt el első alkalommal a Zugligeti út 87.-be, Sárközi Mártának a Hunyadorommal szemközti domboldalon lévő kis házába, vagy ahogy ő szerette emlegetni: „szoba-konyhás lakásának összes termeibe”. De rémlik, hogy néhány héttel korábban, az akkori bölcsészkar Múzeum körútra néző, első emeleti termében (egészen pontosan 1949. március 3-án, csütörtök délután – Fodor András naplója a perdöntő bizonyíték) már találkoztam vele, legalábbis láttam őt, Kolozsvári Grandpierre Emil idétlen eszmefuttatásának (Új magyar költészetért: megjelent a Magyarokban) a vitájára összegyülekezett költők és kritikusok között. A méltóságteljes aggastyán Gellért Oszkár és a saját bevallása szerint kölcsönnadrágban feszítő Kormos István mellett a „vérszagra” megjelent Sárközi Márta is. A kitűnő prózaíróból hirtelen botcsinálta progresszív ideológussá vedlett „Emici” azt fejtegette nagy hévvel, hogy a két háború között a magyar líra József Attilától Vas Istvánon és másokon át kisugárzásában egészen a mai napig, vagyis hát Nemes Nagy Ágnesig, Pilinszkyig, sőt: „a slágerszövegíró” Kormos Istvánig a kor haladó kihívásai elől „menekülő” költészet, míg ellenben Aczél Tamás „csatlakozó” lírája a pozitív ellenpélda. A hozzászólók, még a „bajszos” Waldapfel is, kivétel nélkül leszedték a keresztvizet az előadóról, csupán Király István védte az „üdvtant”, s mivel Weöres Sándor „értelmetlen versei”-nek a megbélyegzése is szőnyegre került – Zelk Zoltán is, Hubay Miklós is védelmébe vette a Panyigai ü költőjét – lendületes kirohanását azzal fejezte be, hogy: „Weöres Sándor pedig nem művész, hanem bűvész!” Erre Kuczka Péter egyedüliként vastapsban tört ki, Királyban maradt annyi lélekjelenlét, hogy Kuczka felé meghajolva hangosan annyit mondott: – Köszönöm az izolált tetszésnyilvánítást! – Minderre azért térek ki ilyen részletesen, mert amikor Lator fölvitt a zugligeti házikóba, Sárközi Márta ismételten felidézte ennek a vitának a fordulatait az ő jellegzetes pittoreszk modorában, igen elcsodálkozva Grandpierre magatartásán, akit ő – joggal – igazi írónak tartott. (Húga, Grandpierre Baby pedig a barátnője volt.)
Jómagam tudatosan vágyódtam a Válasz szerkesztőjével való személyes találkozásra, mert ahogy ez „a félig-értett dolgok rajongásával” (Szerb Antal) olvasó kamaszokkal rendesen történni szokott, én is az irodalomra tettem (volna) föl az életemet, s a kor – „a hároméves irodalom” – folyóiratai közül a Válaszhoz vonzódtam, s ennek a hasábjain szerettem volna „betörni” az irodalomba. Ha mertem volna. Írtam egy novellafélét, amely formája szerint belső monológja volt egy sebesülten földet érő angol pilótának, akinek a gépét 1944-ben lőtték le, a keret szerint, a szőregi olajfinomító bombázása közben. Eötvös-kollégista barátaim tetszéssel fogadták próbálkozásomat, biztattak is, elsősorban Fodor András és Lator László, akik már nyomdafestékhez jutottak a Válaszban, hogy forduljak én is a Szerb utcai szerkesztőséghez. A Kollégium. Napló, 1947–1950 című könyvében Fodor András meg is említi életemnek ezt az epizódját: „...mutatta ma – (1948. augusztus 6-án) – félig-meddig titkon – egy novelláját. Nem mindennapi repülőstörténet: érzékeléssel kombinált elmélkedések láncolata. Ha jobban nekiveselkedne, talán olyasféleképpen írna szépprózát, mint Aldous Huxley. Ennek, mint látjuk, nincs magyar jövője”.
Nem az önmutogatás vágyának engedve idézem Fodor András véleményét, amelynek a szövegéről csak 1991-ben szereztem tudomást, csupán alátámasztani szerettem volna, hogy ez is közrejátszott abban, amiért a folyóirat felé törekedtem. De mire megismerkedtünk, a Válasznak éppen az utolsó számát nyomták Kecskeméten, kéziratom pedig szőrén-szálán eltűnt (magyarán: kidobtam), én pedig vágyaimtól függetlenül már akkor megértettem, hogy az írás, ahogy én látom a világot, nem lehet az igazi valóság tükre, mert a zsdánovi eszmehordozók gonosz mostohái nyomban a földhöz csapják ezt a tükröt, a szerzőjével együtt. – Így hát örök időkre titok marad az is, hogy prózaírói álmaimat igazolták volna-e (megíratlan maradt) kézirataim – de hát ez már egy más történet.

4

Valóságos történetem másfajta fordulatokban részeltetett. Huszonvalahány társammal együtt kizártak az Eötvös-kollégiumból, a szó szoros értelmében hajléktalanná váltam, üres zsebbel, s örülnöm kellett, hogy Fodor Andrással és Lator Lászlóval együtt egy fűtetlen szobában, a Székely utcában, ahonnan a többgyermekes főbérlőnőnk férjét nem sokkal korábban hurcolta el az ÁVH a földművelésügyi minisztériumi „összeesküvés” (mondanom sem kell, ártatlan) résztvevőjeként. Jéghideg átjárószoba volt a miénk, mögöttünk két sírkőfaragó „albérelt”, akik általában késő éjszaka jártak haza részegen, mert valahol italoztak, s korán reggel félrészegen indultak munkába (mert még nem józanodtak ki teljesen), és rendszeresen kirúgták alólam az ajtó mellé helyezett ágyam, egy vassodrony fél téglákból képzett lábait, miközben Fodor András haját reggelre belepte a dér. (De ez már megint egy más történet...)
Hogy is írta Örkény? „Az ember egy kis melegségre vágyik.” De nem csak egy percre. Számomra nyilván anyapótlékot is jelentett Sárközi Márta személye, noha ennek nem voltam tudatában, miközben elárvultan lődörögtem Budapesten, egy szál magam. Szóval ha egy kis emberi melegségre vágytam az ötvenes években is „otthontalan, csupacsősz világban”, akkor felmentem Zugligetbe, jóformán minden vasárnap délután, amikor is az estébe hajló vagy az utolsó 58-as villamosjárat időpontjáig tartó nagy beszélgetések közben egy vagy két csésze tea vagy ha minden jól ment, még zsíros kenyér is jutott a vendégeknek a vasárnapi „szoarékon”. Persze nem a zsíros kenyér volt a fő vonzerő, bár tagadhatatlanul jólesett az is, hanem Márta személye s az a légkör, ami körülvette. Kiknek a számára? Ismét csak Adyval tudnék felelni erre, egyik versének néhány sorával: „Ki az én sorsomat ellopta / láttam... Nem emlékszem: / álmomban láttam” (A sorsom ellopója). Ki tudná összeszámlálni, hányan élték meg minálunk a „fordulat éve” után, hogy kisemmiződtek a tulajdon sorsukból? Azzal a különbséggel, hogy az Ady-vers víziójával ellentétben jó néhányan meg is tudták volna nevezni azokat (névvel és lakcímmel), akik sorsukat, a szabad szellemi élet lehetőségét, amelyben Keresztury Dezső megfogalmazása értelmében „szabadon szolgál a szellem” (ez volt különben az Eötvös-kollégium jelmondata), elorozták.
Kik jártak ide vasárnaponként több-kevesebb rendszerességgel? Az egyszerűség kedvéért és névsorolvasás helyett: a második Válasz szerzői (lásd a folyóirat összesített tartalomjegyzékét, kihúzva belőle azokat, akik időközben „bezupáltak”), valamint láthatatlanul, de szellemével, műveivel és a beszélgetések gyakori témájaként is Illyés Gyula; aztán természetesen Márta szűkebb és tágabb családja, Eszter lánya és Ádám fia (amikor éppen nem volt munkaszolgálatos), Lukin Laci, fogadott fia, Rác András képzőművész, unokatestvére, Márkus Anna, Kecskeméti Márta és Rác András Kolozsvárról jött felesége, Zsóka. Volt és kirúgott Eötvös-kollégisták, mint Kicsi Sándor, Ruttkay Kálmán s később felesége, Várkonyi Ágnes, Gyapay Gábor és neje, Márta, a volt Válasz volt titkárnője, Fazekas László („Fazék”), Niederhauser Emil, Major Jenő, Bornyi Sándor, Szász Imre, Lator Laci, amikor Pesten volt és Fodor Bandi, Kozma Géza. Később, az ötvenes évek közepétől, ’56-tól Moldova, akinek a tehetségét Sárközi Márta nagyra tartotta első novellái alapján, és Halda Aliz, de ne feledjem Keszthelyi Nándort, a Parasztpárt volt ügyészét, aki Márta amerikai örökségének a bonyodalmas ügyeiben is eljárt, aztán Tóth Endrét, volt parasztpárti képviselőt és feleségét, Epstein Erzsit, Major Sándort, a TV szerkesztőriporterét, és Sárközi Matyi volt osztálytársát, Peskó Zoltán karmestert, a két „öreget”: Márkus Andor volt bankigazgatót, aki Márta nagynénjének, Vészi Lenkének a férje volt, és barátját, Baracs Jánost, az elismert pénzügyi szakembert. – De föltűntek olykor a Ruhaneműjavító dolgozói is, akik közt az Olasz, majd Malinovszkij, utóbb Szilágyi Erzsébet fasorban, a Nyúl utca sarkánál lévő bérház szuterénhelyiségében Márta műstoppolóként kereste a zsíros kenyérre valót.
Újabb kört képezett, részint a felsoroltakból, azoknak a társasága, akik önjellemzése szerint „a tehéntempóban ballagó” Mártát az általa szervezett kirándulásokra elkísérték, alkalomszerűen kiegészülve például Vargyas Lajos néprajzos barátaival, a sámánkutató Diószegi Vilmossal, Bodrogi Tiborral. Előfordult, hogy Sárközi Matyi is velünk tartott a Börzsönybe vagy a Pilisbe, aki akkor már térképpel és Bézard-féle tájolóval fölszerelkezett (másodosztályú minősítésű) „profi” turista volt (bár nem sikerült neki csapatunkat fölvezetnie Dobogókőre...). S csodák csodájára olyan „mélyurbánus” lény is velünk tartott, mint Pilinszky, magával hozva az unokaöccsét, Kovács Pétert. Valószínűleg Márkus Anna miatt vállalta, hogy kitegye magát a természet lágy ölével való találkozás számára apokaliptikus megpróbáltatásainak. De hogy mit élt át valójában, azt ismét csak évtizedekkel később tudtam meg, amikor előkerültek naplófeljegyzései. „1953. április 10. – Ma öt napja, hogy a reggelinél leült szembe velem. [Márkus Anna – DM] Itt és ekkor kezdődött? Nem hiszem. Előző este, mikor meghallottam, hogy ő is velünk jön, reggel csatlakozik hozzánk: mintha valami elfelejtett reménységem teljesült volna. Ma már, a folyamnak visszafelé fordulva, távoli kis reményeket fedezek föl magamban, amiket mind ő ébresztett föl bennem, de ezek mind futó és elmúló emlékek róla. A szerelem ott kezdődik, mikor a belső figyelem egyszerre folyamatossá válik, s intenzitásában szinte az elviselhetetlenségig fokozódik. A menedékház kora reggeli verandáján üldögéltünk éppen; az asztalunk egy pillanatra megürült – Márta ült velem szemben, én nemrég fejeztem be egy sakkpartit, és a második csésze teámat ittam, Ágnes volt még talán az asztalnál, a többiekre nem emlékszem – mikor hirtelen belépett. Megütött, milyen kedves és milyen szép. Lázasan Márta mellé csapódott, mint egy oldalához bújó lelkes kölyökkutya. Aztán újra alig emlékszem valamire is; az első dűlőn megyünk fölfelé, mikor újra magam előtt látom egy-egy pillanatra, magam elé eresztve, egyre tudatosabban mögé-mögé kerülve. Az első pihenőn valamennyien félkörbe feküsznek, s én a kör közepéből, mintha kártyalapokként tartanám őket a szemem elé: Ágnes, Márta, Anna, Ruttkay és Domokos. Itt egy pillantására emlékszem – a fűből emelte fel egy pillanatra a fejét –, egy rendkívül tiszta, erős és sötét pillantásra, ami mintha egy éles, átható fénynek lett volna a negatívja. A következő szakaszon igyekszem melléje csatlakozni, s ostoba dolgokat mondok Matisse-ról és Braque-ról. Majd a föltűnéstől félve újra hátramaradok, a lépéseit és a kiskabátját nézem. Lassan elnehezülök. Később szeletke almát eszem az almájából, s úgy is eszem, hogy ő adta, úgy is tartom a kezemben. Innéttől fogva elveszítem. Hol elém, hol mögém kerül, aztán végképp elém a két fiúval. Ez fáj. Evéskor semmit se fogad el tőlem, még cigarettát sem. Bent a vendéglőben melléje kerülök, beszélgetünk is, de valahogyan kimaradok a beszélgetésből. Hazajövet hirtelen kettesben maradok vele a Margit hídon és a villamoson. Nem is tudom, miről beszélgetünk, egyre emlékszem, mikor leszáll, visszaszól az ajtóból: – A viszontlátásra a legközelebbi kiránduláson. – Nem akarok a villamosról visszanézni. Mégis visszafordulok. Fölnéz már az utca túlsó oldaláról, és fölemeli a kezét. Integet.”
A többi kirándulót se kizárólag a romantikus természetszomj vezette, amikor csatlakozott Márta túráihoz, hanem sokkalta inkább „a szabadság gyötrelmes szomjúsága”, ahogy Fodor András jellemezte egyik versében akkori életérzésünket. De Lator Lászlót is idézhetném: „a zsugorodó létben” voltunk együtt, vagy ha tetszik, „kihűlt világban”, és a bőrünkön éreztük akkori fiatalok Pilinszky sorainak dermesztő igazságát: „E világ nem az én világom, / csupán a testem kényszere.” Ilyen érzések fontak össze bennünket, Törökmezőn éppúgy, mint Zugligetben vagy a Ruhaneműjavító melletti cukrászdában, ahová napközben Sárközi Márta hagyományosan átvitte egy feketére a látogatóit. – Itt mutattam be neki jövendőbeli első feleségemet, Nagy Éva növénycönológust. De benézett ide még Németh László is, amikor Pesten tartózkodott, és a városmajori parkban egy padon ülve fordította a térdére fektetett pepita füzetbe a Karenina Anná-t. S egyszer, a legjobb pillanatban Márta nagyobbik fia, Horváth Ádám, akkor már a munkaszolgálatból és a katonaságból kiszabadulva, a Honvéd Művészegyüttes basszbaritonistájaként az együttesnek az ÁVH-éhoz kísértetiesen hasonlító egyenruhájában, kék szalaggal a tányérsapkáján, mert éppen egy ügyfél randalírozott. – Mi van? Beszóljak az elvtársaknak? – Mire az ügyfél kámforrá vált.


5

Bekukkantottam ide a műhelybe én is, ha csak tehettem, mert 1951 nyarától kezdve már átellenben: a Városmajor utca 48.-ban voltam albérlő Fodor Andrással együtt. Dr. Basch Loránd volt Baumgarten-kurátor irodájában laktunk, a „Baskúriában”, ahogy lakótársam emlegette.
Időközben már folytak a kitelepítések, ami házigazdánkat is erősen fenyegette, de ez nem szegte kedvét, s látszólag úgy élt, mintha nem tornyosulna a kitelepítés veszélye a feje fölött. Minden reggel körbetelefonálta a magyar szellemi élet illusztris személyiségei közül Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Szabó Lőrincet, néha Fülep Lajost, kitudta a véleményüket az éppen aktuális művészeti, irodalmi jelenségekről, s amit tőlük hallott, azt napközben úgy adta elő, mint a saját originális véleményét. Nekünk, albérlőinek is, ami módfelett mulattatott bennünket, mert reggelente sztentori hangerővel raccsolt a telefonba, tehát mi minderről már „szinkronban” értesültünk. De a békés látszat mögött működött a realitásérzéke: előre megírta a kitelepítés elleni fellebbezéseit, beszerezte nagy tekintélyű ismerősei támogató nyilatkozatait, a dátum helyét üresen hagyva, és további óvintézkedéseket tett. A hétfő-szerda-pénteki napokra virradóan, amikor is hajnalban a kitelepítési végzéseket volt szokás kézbesíteni, többnyire kint aludt Visegrádon, hogy ne kelljen azonnal átvennie az ukázt, s időt nyerjen, ha pedig véletlenül itthon tartózkodott, az éjszakai csengőhangra fehér hálóingben villámsebesen fölkaptatott a földszintről a kétemeletes villa lapos tetejére.
Ilyen légkörben hívott össze főbérlőnk egy fényes vendégkoszorút, Ferenczy Bénivel és Erzsikével az élen, új felfedezettjének, Rozgonyi Ivánnak az adorálására, akinek a verseiben ő a kortárs magyar líra új üstökösét vélte fölfedezni. Ott volt Németh László, Szentkuthyék, Weöres Sándorék, Pilinszky János s mi, irodalmi albérlők, valamint Mészöly Miklós, aki szintén a házban lakott, Basch Edit festőművész volt műtermének volt a társbérlője, Kass Jánossal és Hajnal Gabriellával együtt. És természetesen Sárköziné, aki egyébként finoman szólva is ambivalens viszonyban volt Baschsal, s nemrégiben is legorombította a nyílt színen, amikor a doktor úr bevitt hozzá egy csomó javítandó ruhaneműt, és franciául azt kérdezte, hogy van-e Mártának külön raisonja abból, ha ő odaviszi a ruháit. Válaszképpen Márta ráförmedt, hogy nincs belőle külön haszna, s különben is beszéljen magyarul, mert vegye tudomásul, hogy itt büdös prolik vannak, akik nem tudnak franciául, s ha nem tetszik, vigye máshová a szaros gatyáit. (Isten bizony így volt, nem fabulálok.)
Az adorálás elmaradt, mert Németh László és Pilinszky elkezdett vitatkozni a korlátozott mindenhatóság Canterbury Anselmtől származó istenfogalmáról s arról, hogy a léleknek milyen arányban spirituális, illetőleg organikus, biológiai eredetű az összetétele. Basch, aki türelmetlenül várta, hogy végre sor kerülhessen az ifjú költő verseinek a bemutatására, amelyeket személyesen ő kívánt felolvasni, belevágott a magasan szárnyaló disputába: – Kérrrném, nekem az a véleményem, hogy lélek márpedig nincsen! – Hogy magának nincs, azt elhiszem! – replikázott Sárközi Márta. Weöres Sanyi pedig kihasználva a figyelemelterelő közderültséget, villámgyors mozdulattal elkapta a teáskanna mellé készített rumosüveget, teljes tartalmát beleöntötte a csészéjébe, és egyetlen gyors csuklómozdulattal kihörpintette az egészet, majd ártatlan arccal visszarévedt a létnek külön az ő számára fenntartott dimenziójába. – Legendás kíméletlensége tört ki Sárközinéből? Akik ismerték őt, nem ezt érezték, és tőle nem vették annak. Voltak, akik ezeket a megnyilatkozásait úgy értelmezték, hogy apjának, Molnár Ferencnek a vitriolos szellemét örökölte. A magam részéről találóbbnak érzem Németh László véleményét, hogy „egy nő éleslátásával és egy barát megbocsátásával” nézi környezetének embereit, s karikírozó véleményei, ha fájnak is, általában azért nem ébresztenek gyűlölködő indulatokat az érintettekben, mert valahogy nyilvánvaló, hogy nem valamiféle pszichoszadisztikus késztetés mondat vele „gorombaságokat”.


6

Sárközi Mártának nem kellett szerveznie a vendégségeket: jöttek a látogatók maguktól is, csőstül. Olyanok is fölbukkantak néha, akik korábban a Válasz külső köreihez tartoztak. Egyszer például megjelent Zugligetben Sinka István is (akit én ott láttam életemben először és utoljára), Féja Géza kíséretében, és mindannyiunk elképedésére ez a balladás hangú verseket író költő úgy beszélt, mintha egy ócska népszínműből lépett volna elő: – Mártika, drága! Eszem azt a tulipiros orcáját! – A „tulipiros orca” viszont Kormos szerint úgy beszélt, mint egy jutasi őrmester. A volt Eötvös-kollégisták fülének ez nem volt túlságosan megütközést keltő, mert erősen emlékeztetett a kollégium „lentebb stíljére”, bár ez azért másként hatott ránk is, mint amikor Brusznyai tanár úr vagy Vekerdi Jóska ráripakodott a pimaszkodó gólyákra. Mindenesetre ez éles ellentétben állt azzal, amit A líra regényé-ben Vas István írt róla, mint Halász Gáborék, Ignotus Pálék és Hevesi Andrásék társaságának „elbűvölő és megközelíthetetlen szépségéről”. Nyilvánvaló volt persze, hogy Sárközi Márta mindezt nem „juxból” csinálta, s nem a „disznótor a Lipótvárosban” szelleme szólt belőle, hanem paradox módon lényének ősemberien tiszta természetessége, amit a rendkívül finom stílusérzék, de mondhatnám úgy is, hogy természetének veleszületett erkölcsi finomsága azért féken tartott benne.
Egyszer mégis rászánta magát, hogy vendégséget szervezzen, meghívottakkal, hétköznap estére, hogy a vasárnapi spontán vendégjárást kirekessze. Valamikor ’52-ben vagy ’53-ban Németh Lászlót és Bibó Istvánt akarta összehozni Hajnal István történészprofesszorral. Németh László nagy véleménnyel volt Hajnal István Ember és gép című esszéjéről, amely a Válasz utolsó számában jelent meg. „Nagy hiba volt, hogy nem Hajnal cikkét tette a lap elejére – írta Mártának levélben Debrecenből, ahol éppen tartózkodott, az utolsó szám megjelenését követően. – Remélem, így is feltűnik mindenkinek. Tartalmánál fogva szinte korszaknyitó, de emellett egy kitűnő esszéíró mutatkozik be benne. Valóban asszonyfogás volt közölni. Énnekem külön elégtétel, hogy hisz épp a »minőség forradalma«. A földművelésben, kisiparban tudtam, mit jelent, de hogy a nagyiparban is megvan a lehetőség, azt ő mutatta meg. Nem írtak le évek óta semmit magyarul, amiben annyira Testvért, a nagyobb tudású testvért érezném, mint cikke befejezésében.”
Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy engem is meghívott Fazekassal, Mészöly Miklóssal és Pilinszkyvel együtt. (Talán ott volt Keresztury is, a volt kollégista történészek közül Gyapay és Niederhauser Emillel együtt, de ebben már nem vagyok biztos.) Márta magasrendű szimpóziumban reménykedett, de ebben csalódnia kellett. Hajnal nagyon tartózkodó volt, Bibó szinte néma, viszont láthatóan fáradt és éhes, Németh pedig, ki tudja, miért, jobbára csak feszengett. Közben feljött a lenti házból Széll úr, a hajdani sportszer-nagykereskedő, és segítséget kért Mártától, mert unokájának begyulladt és rettenetesen megfájdult a foga. Márta Némethhez fordult: – Laci! Nem nézné meg? Hiszen magának ez szakmája! – Németh rémülten tiltakozott. Láthatóan lámpalázas lett, de végül is lement Széll úrral mint volt iskolafogorvos, és kisvártatva megkönnyebbülten jött vissza azzal, hogy nincs nagy baj, s az általa javasolt borogatásokkal ki fogja szépen bírni reggelig a gyerek.


7

1953 júniusa és 1956 októbere közt, az egyre hektikusabb Rákosi Mátyás–Nagy Imre politikai váltógazdálkodás éveiben, amikor kezdtek újra nyomdafestéket kapni a korábban elhallgattatott és katakombákba szorított írók, s ott voltak már előbb a költészetben, aztán a prózában is, azok az új tehetségek, élükön Juhász Ferenccel, akik megszaggatták a sematizmus kárpitjait, botrányokkal vegyes országos visszhangot és várakozást keltve az irodalom és egyáltalán: a művészet fontosságában hivő s abban kárpótlást találó emberekben. Sárközi Márta is gyakrabban levillamosozott Zugligetből, hogy saját szemével lássa, mi zajlik az irodalmi életben. Ezért jelent meg 1955-ben A tékozló ország nyilvános vitáján, amelyet az MTA nagytermében rendeztek meg népes és a költőért lelkesedő hallgatóság előtt, mert ebben az eposzban az egész olvasó ország a magyar líra géniuszának az újjászületését ünnepelte, már ezzel is idegességet és ingerültséget keltve a hivatalosságban. Hatvany Lajos, Ady Endre és József Attila egykori mecénása, Ecce poeta című írásában, amely a Művelt Népben látott napvilágot, arról vallott, hogy hosszú élete során három zsenivel volt találkozása, s ezt a boldogságot legújabban A tékozló ország olvasása során élte meg újra.
A vitán Barta János elnökölt, aki bevezetőjében éreztette, hogy nincs elragadtatva. Annál inkább magasztalta az „Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratni” kezdetű Dózsa-eposzt Ady Endre „poeta adminisztrátor”-a, Földessy Gyula. De hátravolt még a feketeleves. A hivatalos irodalompolitika ugyanis nem nagyon rejtett allegóriát látott a műben, amely Dózsa ürügyén az ötvenes évek Magyarországának a sivár állapotait ábrázolja, s ennek a nézetnek Bóka László adott hangot hozzászólásában. A nyálasságig opportunista Bóka felolvasta az eposz zárószakaszait, hangsúlyozásával érzékeltetve, hogy miről is van valójában szó. – Nem tudni, mit kompenzált ezzel az „este lefekszem emlékeimmel, / reggel felkelek Leninnel” versfaragója, aki szinte mazochisztikus kéjjel végezte más ügyekben is a nyilvánosság előtt az abesszin gennyszívók tevékenységét, s éppen ezért közutálatnak örvendett.
Sárközi Mártát mindenesetre ez a mű győzte meg Juhász Ferenc rendkívüli tehetségéről; „megtért” a költőhöz, amibe talán belejátszhatott annak a „rezge megbánása” is, amiért a még ismeretlen Juhász Ferenc kéziratait annak idején visszaadta a Válasz szerkesztősége. Ettől kezdve folyton hívta Zugligetbe is, sőt: Juhász, Erzsikével együtt, még kirándulni is eljött velünk. (1956 után, depressziós hallgatása éveiben az is előfordult, hogy fönnragadván Zugligetben, akárcsak én, együtt töltöttük ott az éjszakát.)
Jósorsom akkor már a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőségébe sodort, 1953. június 2-ától, ahol a kor írói és dilettánsai (köztük hivatalosan elismertek és díjazottak és örökre ismeretlenek) mellett azokkal a fiatal festőkkel, grafikusokkal és idős mesterekkel is összeismerkedtünk, akiket a java írókhoz hasonlóan úgyszintén „a pálya szélére” terelt a művelődéspolitika, és illusztrációkkal, könyvborítók tervezésével keresték a kenyerüket. Ferenczy Béni, Bartha László, de még Medgyessy Ferenc is, aki a Móricz Zsigmond-sorozat emblémáját tervezte, aztán Reich Károly, Würz Ádám, a Koffán-tanítvány Kondor Béla („Samu”) s a Bernáth-tanítvány Csernus Tibor neve jut hirtelen eszembe. A fiatalabbakkal később baráti kapcsolatba is keveredtünk, ráadásul Csernus korábban a Márvány utcai kereskedelmiben iskolatársa is volt Juhász Ferencnek, én meg a költőnek éveken át szobatársa a szerkesztőségben, s ily módon nekik köszönhetően került a kezembe egy franciából fordított képzőművészeti manifesztum kézirata (mert akkor is volt már „szamizdat”, ha jól emlékszem, Georges Mathieu eszmefuttatása az expresszív kalligrafikus festészetről, a „tasizmusról”. Ez a francia festő egyébként Juhász biai földijének, a korán Párizsba emigrált Hantai Simonnak volt az eszmetársa, s lehet, hogy a kéziratnak nem is Mathieu, hanem ő volt a szerzője (vagy társszerzője?). A kézirat azóta elkallódott, még a címét sem tudom, de odaadtam Sárközi Mártának, aki hosszú levélben válaszolva fejtette ki a véleményét erről a kiáltványról. Ez a levél viszont csodák csodájára megmaradt.

„Matyikám,
megkaptam az Arisztotelésztől Mathieu-ig mindent felölelő tanulmányt, és gyorsan leírom a véleményemet, mert a nagy eperszedésben különben elfelejtem, mire újra találkozunk.
Először is állapodjunk meg, hogy akár absztrakt festészetről van szó, akár konkrétról: renaissance, ezt két s-sel írják.
Ami mármost a lényeget illeti, különböző bisszig igazságok jutottak az eszembe. Az egyik: semmilyen elmélet vagy kijelentés nem lesz igaz vagy hiteles attól, hogy a szerző alátámasztására Arisztotelésztől Einsteinig mindenkire hivatkozik, és végül csattanóként és végső érvként még azt is közli, hogy »megnyilatkozásainál« jelen volt Gabriel Marcel és Jung is. Azt volna jó tudni, mit gondoltak Marcel és Jung erről a megnyilatkozásról.
Azután: örök kár, hogy Jung nem tud magyarul. Ő, aki annyit szórakozik a névtipológiával, és külön örül annak, hogy a nemi öröm nagy teoretikusát épp Freudnak hívják, németül örömnek, és az archetypusok örök megifjodásának nagy teoretikusát éppen Jungnak, ifjúnak – hogy örülne, ha tudná, mit jelent magyarul hanta, amit Hantai propagál.
Mert ez az egész mathieu-i elmélet egy tipikus hanta, a hanta prototípusa, mintapéldánya, tanpéldája. Ezen mit sem változtat, hogy felvonultatja nagy műveltségét a fizika és egyéb tudományok terén. Nekem még ez a nagy adatbőség is gyanús arra, hogy mindenből csak annyit ismer és annyit ért, amennyivel a maga zavaros elméletét fel tudja cicomázni.
Az elmélet szerintem ott link, ott hanta és ott zsákutca, hogy a szerző valamiféle tévképzetbe esett a művészetek hivatását illetően. Soha semmilyen kor semmilyen művészetének nem volt és nem is lehetett célja, hogy Istent tökéletesen kifejezze, reprodukálja. Ha ez lenne a cél, akkor legjobb volna a festéket és a vásznat teljesen eliminálni, és behunyt szemmel, gondolatban festegetni, és még így is kétséges, hogy szorgos többéves gondolati festegetés után vajon ki tudná-e teljesen fejezni Istent, arról nem is szólva, hogy mit látnának ebből a festő tisztelői és a művészet lelkes barátai. Akinek valaha valamiféle misztikus élményben része volt, a lámák, szentek, a látók megegyeznek abban, hogy Istent nem lehet kifejezni, épp azért Isten, mert tökéletesen kifejezhetetlen az emberi szókinccsel, és érzékelhetetlen a szűkösen kimért öt érzékünkkel. Aki valaha »érzékelte« az érzékelhetetlent, valamiféle transzban vagy önkívületi állapotban kikukkantott egy pillanatra az emberi érzékvilág mögé. Márpedig a festészet a látás, a zene a hallás és minden művészet az érzékek számára »dolgozik«. Azon fáradozik, hogy a kifejezhetetlent valamilyen módon érthetővé tegye az ember számára valamelyik érzékszervén keresztül. Ha nem magyarázni akarna, hanem direkt közvetíteni, akkor a zenének hallgatnia kellene, a festészetnek pedig egyszerűen el kellene tűnnie: Isten épp abban Isten, hogy túl van az érzékek nevetségesen korlátolt és emberek számára kiparcellázott területén.
Egy-egy zenei frázis, egy-egy képzőművészeti alkotás azért tud olyan szívfacsaróan hatni (és itt meg kell említeni, hogy nem ugyanaz a frázis vagy kép hat mindenkire: kinek-kinek megvan a maga hol valóban értékes, hol esetleg teljesen giccses vagy triviális művészeti élménye, amin keresztül meglátta vagy meghallotta egy pillanatra az örök érvényűt), mert lefordítja emberi nyelvre és közérthetővé teszi a lefordíthatatlant és megmagyarázhatatlant. Ha azonban a művészet azt tűzi ki célul, hogy ne fordító, hanem alkotó legyen, kifejezze Istent, úgyszólván Istenné legyen, akkor megszűnik művészet lenni, és valamiféle szánalmas meditáció, transzkeresés, önkívületbe esés lesz belőle, ami magának az alkotónak esetleg szerezhet egy-egy világos pillanatot (bár az ilyen világos pillanatok is jobb szeretik felkeresni az »együgyűeket«, mint a túl bonyolult széplelkeket), de a világon semmit sem érhet a néző vagy hallgató szempontjából.
Mathieu-ék, amennyiben jóhiszeműek, egyszerűen eltévesztik mesterségük célját és lényegét. Nekem azonban az az érzésem, hogy tökéletesen rosszhiszeműek, és mint anno dazumál a dadaisták, kubisták stb., lelkük mélyéről nem az igazság keresése, hanem a feltűnési viszketeg beszél.
Lehet így festeni és úgy, absztraktul és konkrétul, lehet Zerkovitzot szerezni vagy Bartókot: a művészet mindig és mindenkor csak gyötrelmes és kínos keresés lehet, próbálgatás, a kifejezhetetlennek emberileg kifejezhetővé tételére. Ha lemond a közvetítőszerepről, és egészet óhajt nyújtani, akkor semmit sem tud nyújtani, mert ő is ember, és tisztelői is azok. Ha Hantaiék Istent teljességében akarják ismerni és magukévá tenni, legjobban teszik, ha minél előbb meghalnak. Akkor megismerik a teljességet, egyesülnek vele, és egyben megszabadítják az emberiséget két gyanús figurától és sok zavaros dumától.
Ez persze az én véleményem, és nem abszolút értékű. Lehet, hogy sub specie aeternitatis Hantaiék nagy zsenik. De akkor én nem kérek ebből az örökkévalóságból.
Márta”

Ez a levél hívebben és plasztikusabban jellemzi Sárközi Márta gondolkodásmódját és stílusát, mint ahogyan én tudnám jellemezni – ezért adom közre.


8

1956. október 23-a és ami utána következett (forradalom, szabadságharc, októberi sajnálatos események, márciusban újra kezdjük, októberi vihar, ellenforradalom, nemzeti tragédia, népfölkelés – és így tovább, ad infinitum, s talán még most sincs vége). – Már a rendszerváltás (becsődölt) kísérletének az időszakában Sárközi Mátyás terjedelmes interjút adott a már legális Beszélőnek (1994. december, 22. sz.). Szövegét nagyrészt családi fényképek sorával illusztrálta, de az egyiken feltűnünk mi is, a „három lektor”: Réz Pál, Vajda Miklós és szerénységem, közvetlenül mögöttünk pedig druszám, amint menetelünk át a Margit hídon 1956. október 23-án, kedden kora délután, úgy négy óra felé a Bem-szoborhoz. Képaláírások nincsenek, ezért csak a történeti hűség kedvéért jegyzem meg, hogy a felvétel, tudtommal, a Belügyminisztérium archívumából származik. (Szép gyűjtemény porosodhat ott, biztonságos, védett helyen...)
Sárközi Mártáról a forradalom napjaiból származó emlékem nincs. Lehetséges, hogy véletlenül találkoztunk a fergeteges napok vége felé, de hát telefonja (akkoriban nagy szó!) neki sem, nekem sem volt, ráadásul akkoriban Pestlőrinc kertvárosában éltem, légvonalban vagy húsz kilométernyire Zugligettől.
Egy pénteki napon, november 2-án végre bejutottam a városba, a Lenin körútra, a New York-házba, ahol a szerkesztőségünk működött volna, ahol az általános zűrzavarban egy kolléga azzal biztatott, hogy várjak, mert ha véget ér a műszaki osztályon a Forradalmi Bizottság ülése, a főkönyvelő kiosztja az éppen esedékes havi fizetéseket. Ott várakoztunk tehát az előtérben, a liftajtó előtt, s mások is odakeveredtek, hiszen a házban jó néhány lapszerkesztőség is működött. Kellér Bandira emlékszem, Karinthy Cinire (ő mindenütt ott volt) és Faludy Györgyre biztosan, izgatottan tárgyalták, hogy vajon visszajönnek-e az orosz csapatok, ahogyan az hírlett, vagy csak rémhír az egész. Faludy volt a legpesszimistább, azt hajtogatta, hogy az oroszoknak nem lehet hinni, vissza fognak jönni, de ő ezt nem várja meg... Közben az oroszok helyett egyelőre megjött Hajós doktor, és kiadta a fizetéseket. A teljes összeget, egy fillér levonás nélkül. Életemben először és utoljára kaptam kézhez annyit, amennyi papíron járt volna, s léhán meg is jegyeztem, hogy ez a rendkívüli helyzet nem tarthat sokáig, ennek nem lehet jó vége...
Teli zsebbel elindultam a Körúton a Margit híd felé, és összefutottam Ferenczy Erzsikével: tőle hallottam, hogy Sárközi Márta is részt vesz az eseményekben Bibó István és Király Béla révén. Király Béla a börtönből való kiszabadulása után Sárközi Márta Csiga úti kertjében helyezkedett el kertészként, s úgy tudom, ezekben a napokban éppen kórházban tartózkodott, onnan vitték el a nemzetőrök magukkal, hogy legyen a parancsnokuk. Ferenczy Erzsike kedvesen invitált engem és Juhász Ferit, hogy látogassuk meg „Bénikét”. Fel is mentünk a Jászai Mari téri lakásba, az egyik Palatinus-házba. Beszélgettünk, ki-ki elmondta a forradalomban szerzett élményeit, közben beesteledett, s ha kinéztünk a műteremszoba ablakán, azt láttuk, hogy körös-körül gyertyák lobognak a teret környező többemeletes házak ablakaiban. Halottak napja volt. – A teret megülő csendet úgy nyolc óra tájt közeli lövések zaja törte meg. Utóbb kiderült, hogy éppen a házból egy állítólagos ávós tisztet kergettek fegyveresek. Béni bácsi felkapott egy állólámpát, kinyitotta az ablakot, és a lámpával a kezében kihajolt a sötétségbe, mint egy kíváncsi gyerek, hogy lássa, mi történik. Erzsi sikoltozva rántotta el az ablakból, s bennünket sem engedett el, így hát a műterem padlóján aludtunk Juhásszal. Szombat reggel, mielőtt továbbálltunk volna, Feri a Rózsadombra, én Pestlőrincre, gyalog, mert közlekedés nem volt, szerettem volna megborotválkozni. Béni bácsi felajánlotta a kését, amit én nem mertem kézbe venni, önborotva viszont nem volt. Frivol ötlettel arra kértem, hogy nem borotválna-e meg, amitől viszont ő rettent meg, és szabadkozni kezdett, hogy az nem megy, mert nem áll rá „fordítva” a keze. – Milyen szobrász vagy te – szemtelenkedtem –, hát amikor egy fejet mintázol, az nem fordítva van? – Erre úgy elkezdett kacagni, hogy szinte könnyezett már, aztán lenyomott a WC-ülőkére, és istenesen megborotvált. Vérző arccal hagytam el a Jászai Mari teret, s gyalogoltam haza a teljesen elnéptelenedett Üllői úton. (De hát ez megint egy másik történet.)
Zugligetbe, ahová már korábban igyekeztem volna, csak napokkal november 4-e után jutottam el. Sárközi Mártáról írva Lator László elmondja, hogy a zugligeti ház azilum volt 1956 novemberében. „Jöttek aztán a barátok mindenfelől.” Ez valóban így volt. Én például Vajda Miklóséktól jöttem, ahol napokon át tízlapos römizéssel ütöttük agyon a „kizökkent időt”. Király Béla és fegyvereseinek az átvonulásakor tehát még nem voltam jelen, csak a segédtisztjével, Decsi János hadnaggyal találkoztam, akit sebesülten hátrahagytak. (Lábon lőtték valahol.) Mellette feküdtem a padlón, s ott volt még emlékezetem szerint Lator László és Pór Judit, Fazekasék (Fazék a sógornőmet, Icát vette feleségül) és Sárközi Matyi, aki november vége felé intett búcsút harminchárom esztendőre Zugligetnek. Valamikor Decsi is elment, s idővel egyetemi tanár lett belőle az USA-ban. Disszidált Márkus Anna is újdonsült férjével, Czitrom Gábor mérnökkel. (Máig Párizsban élnek, Anna évtizedek kitartó munkájával megvalósította festőművészi ambícióit, és Anna Mark néven Európa-szerte elismert kiállító művész.) Ma sem tudom, hogyan volt képes Márta ennyi embert étellel-itallal s vigasztaló, reményt csepegtető jó szóval ellátni, miközben tele lehetett aggodalmakkal ő is (mi lesz Matyival? Ádám ugyan Kínában turnézott a Honvédegyüttessel az események idején, de amikor hazaértek, s átalakultak Állami Férfikórussá, Ádámot rövid úton kirúgták). De legfőképp Bibó István miatt szorongott, mert mindig jól működő realitásérzékével tudta, hogy az „egynapos miniszterségért” és a magyar helyzetről írt Memorandum miatt az újjáéledt diktatúra minden bizonnyal benyújtja hamarosan a számlát. Mert hát kik csinálták az „ellenforradalmat”, elvtársak? A revizionisták és az írók, köztük a Válasz volt munkatársai.
Fekete humorral számolt be a megtorlás eseményeiről 1957 tavaszán fiának írt levelében: „Itt szép lassan visszatér minden a rendes medrébe. A kormány erős kézzel tisztítja meg a közéletet a felforgató fasiszta elemektől, vigyáz a rendre és a konszolidációra. A felforgató írók, Zelk Zoltán, Háy Gyula, Tardos Tibor, Varga Domokos és Lengyel Balázs oda kerülnek, ahova valók: a börtönbe. [...] Hál’ istennek lecsukták a zavargó diákokat is, például az Eötvös-kollégista Vekerdit is. Így föllendülhet a szellemi élet. Csönd van és nyugalom.” Elképzelem, milyen jól szórakoztak ezen a „virágnyelven” a levélcenzúrán. De Márta virágnyelve takart olyan konspirációt is, ami közvetlenül engem s még inkább a Körmenden tanárkodó öcsémet érintette (akit tanulmányai befejezése után Lator László csábított Körmendre, ahol ő már az ötvenes évek elejétől tanított, s csak 1955-ben került vissza Budapestre, az Új Magyar Könyvkiadóba, szerkesztőnek. – Így függenek össze az emberi életutak és események a baráti kapcsolatok halmazában). – Sárközi Márta kigondolta, hogy Bibót mindenáron ki kell menteni az országból, s ebben a mentőakcióban tevékeny szerepet szánt az osztrák határ közelében élő testvéremnek, aki vállalta is a ráosztott szerepet, és kollégái segítségével szerzett is igazolványokat, határsávbeli tartózkodási engedélyt tanúsító hamis papírokat. Méghozzá többet, mert Márta egy füst alatt Beck Ágit és még valakit is ki akart menekíteni. A jelzett napon öcsém be is ment Szombathelyre, az állomásra, hogy találkozzon azokkal, akiket egyébként nem ismert. „Demizson” volt a jelszó és az ismertetőjel, tele Balaton melléki borral, de a demizson nem érkezett meg. Bibónak ugyanis esze ágában sem volt elmenekülni, Beck Ágiék viszont szerencsésen átjutottak közben a határon – Jugoszlávia felé.
Sárközi Mártát ellenben letartóztatták: 1957. május 16-án vitték be a Gyorskocsi utcába, alapos házkutatás után, különböző iratokkal és fényképalbumaival együtt. – Szép ember, ugye? – vágta ki diadalmasan az asztalra kihallgató tisztje Király Béla fényképét, ahogyan Márta később elmesélte. (Később mindent visszakapott, a fényképeket is, egyet kivéve, amely történetesen Jékelyt és engem ábrázolt az erdőben: Jékelyt horgászöltözékben, engem csizmásan, terepszínű lemberdzsekben. Úgy néztünk ki, mint szakadt diverzánsok, akiket az „impirilisták” ledobtak a Bakonyba ejtőernyővel. Ez a kép nem került vissza. Talán még ma is nyomozzák, kik ezek?) – Sorsszerű véletlen öntudatlan eszközeként még aznap értesültem – Esztertől? Fazéktól? – a rossz hírről, s mivel épp a Kútvölgyi-kórházba igyekeztem Ferenczy Béni látogatására, aki némán és bénán ott feküdt, Erzsikének újságoltam el ijedten, mi történt Mártával. Ő azonnal berohant az akkor szintén ott fekvő Révai József betegszobájába: hogy mit mondott, mit nem, fogalmam sincs, de Márta két nappal később kiszabadult. Mindenki azt gondolta, Márta is, hogy a vele titkon rokonszenvező Révai intézkedett.
Ezzel szemben néhány nap múlva, 1957. május 23-án este tizenegy órakor Bibót is letartóztatták. Márta kétségbeesett, de félelem nélkül a magára maradt család mellé állt, ott segített, ahol tudott, s meggyőződésem, hogy az ő állandó jelenléte Bibóné Ravasz Boriska mellett, a belőle áradó bizakodás tette a család számára elviselhetővé ezt a sorscsapást. – Sárköziné is félt, a legrosszabbtól, de nem mutatta, mert hát akkoriban is „félelemtől volt bolyhos a honni éjszaka”. A mi kis kiadói köreinkben is, ahonnan Vajda Miklóst elbocsátották, tartottunk a számonkéréstől, hiszen a letartóztatott írókkal – Zelkkel, Déry Tiborral – jó viszonyban voltunk, s munkánk, az általunk szerkesztett könyvek miatt gyakran részesültünk megrovásban. Réz Palit Kosztolányi tanulmányainak „álobjektív” összeállítása, engem Veres Péter regénye miatt marasztaltak el az „ébertelenség” vétkében. (Idézet egy Feljegyzésből, amit Aczél György elvtárs, a minisztérium első miniszterhelyettese tájékoztatására állított össze a személyzeti főnök, Vida Ferencné, a vérbíró felesége: „Domokos Mátyás... nem problémamentes ember, pl. ő szerkesztette a János és Julcsát. Azóta úgy néz ki, hogy helyrebillent. [...] Réz Pál... sokáig ő volt a kiadó szellemi – és ellenzéki – központja. Súlya erősen csökkent, és mindinkább csökkenőben van.” – Nem is tudom, miért nem rúgtak ki bennünket is, mert ennél a jellemzésnél „viccesebb” szövegek is elhangzottak, valamilyen aktívaülésen, talán a Táncsics-körben egy elvtárs – ki emlékszik a nevére – kirohant a reakció fellegvárai, a kiadók ellen, s filippikáját így fejezte be: – Mindezt nem azért mondom, mintha azt kívánnám, hogy akasszák fel a lektorokat – ámbár...?)
Ennek az időnek a brutális és egyáltalán nem rejtett valóságát Berda József halhatatlan négysorosa fejezte ki már akkor: „Ami van, az van, / ami nincs, az nincs, / hogyha nincs szabadság, / azért van bilincs.” Ez is rendőri eljárás tárgya lett Újpesten, amikor megjelent 1957-ben a könyve, az Ostor és olajág, s Berda elmondta nekem, aki a könyvét szerkesztettem, hogy a rendőrségen kijelentették, majd utánanéznek a szerkesztőnek is. – Az országosan jól hallható bilincscsörgés nem akadályozta meg a vasárnap esténként Zugligetben összeverődő baráti társaságot, hogy a nap híreivel és rémhíreivel kapcsolatban akár indulatos vitákban is ne adjon hangot véleményének és érzéseinek. A kiindulópont rendszerint az értelmiség kívánatos magatartásának a megvitatása volt, méghozzá a „bezupálás” aspektusából, ami Márta számára a magatartás alfáját és ómegáját jelentette, amit az ő szemében nem lehetett „rugalmasan” alkalmazni. De ezek az olykor személyeskedéssé fajuló viták és szócsaták (nemegyszer Illyés 1956 előtti helyzete és magatartása körül) aztán átcsaptak általánosabb világnézeti és filozófiai kérdések taglalásába, s egy ilyen összetűzés a háttere annak a levélnek, amit hazamenve írtam azon nyomban Sárközi Mártának, s most teljes terjedelmében idézek. De a levél szövegének hátteréhez el kell mondanom, ami a Válasz volt főszerkesztőjének, Illyés Gyulának az akkori szerepére vonatkozik.
Az Egy mondat a zsarnokságról költőjét rettenetesen lesújtották az 1957. november 4-e utáni események: barátainak elhurcolása s egyáltalán: amúgy is pesszimizmusra hajló lényének idegi reakciói reményeinek összeomlására. Tudtuk, hallottuk, hogy a hárshegyi idegszanatóriumban fekszik, vagy Tihanyban remetéskedik, hermetikusan elzárva magát a külvilágtól. Hallottuk azt is, hogy őt is kihallgatták a Gyorskocsi utcában. Ugyanakkor arról is szólt a fáma, hogy tárgyalások zajlanak a hatalom és a szabadlábon maradt írók egy része közt, s ezektől a helyzetektől, fenyegetésektől és ígérgetésektől Sárközi Márta és társasága érthető módon féltette azoknak az erkölcsi integritását, akiknek a munkásságát támogatandó élete legszebb éveit és minden vagyonát feláldozta.
De következzen ez a korjellemző és közérzetjellemző levél, a további kommentár majd később:

„Drága Márta!
Ne haragudjon, ha még egyszer visszatérek keddi beszélgetésünkre, de Magának is, magamnak is és – úgy érzem – a szerfölött nagyrabecsült igazságnak is tartozom ezzel. Nem dac, inkább a szükséges elfogulatlanság vezet, amikor igyekszem megmagyarázni a bizonyítványomat, egy idegállapotot, melytől éppúgy szenvedek én is, mint bárki más a tisztelt társaság tagjai közül, amelyben mindannyian hajlamosak vagyunk megsértődni olyasmikért, amiket máskor észre sem veszünk.
Valóban olcsó és silány élcekkel tesszük sokszor próbára Fazék türelmét, s ebből bizonyos határig le lehet vonni messzemenő következtetéseket; akár szellemem szánalmas hanyatlását kiolvasni belőle, akár az éretlen lélek öntudatlan irigységét és unintelligenciáját – s én nem fogok megsértődni. De az ellen már tiltakoznom kell, hogy ebben bárki a lényegnek, a személyiség szuverén vágyódásának az eltiprására irányuló tendenciát lásson, mert ez a látszat csupán Fazék kizárólagosságra törekvő hite – bár a buddhizmus nem térítő vallás – és az én kizárólagosságra egyáltalán nem törekvő hitetlenségem közti ellentmondás következménye, s e két eltérő magatartás természetes feszültségéből kipattanó látszatszikrákat ismét méltatlan dolog volna a sértődés tüzének szítására fölhasználni. Egyébként meggyőződésem, hogy az Úr, ha akar, éppúgy írhat lángbetűivel a hitetlen lélek falára, mint a tibeti buddhista kolostorokéra; a többi már csak szervezeti forma, ceremónia és gyakorlat, amely nem rejt magában semmiféle pozitívumot, s nem ad handicapot senkinek sem az igazság felé vezető úton. Ezért tekintek én, a józan ész maradékának becsületét védve, bizonyos ironikus és gyakorlati gyanakvással arra az eklézsiára, mely Magyarországon túlnyomórészt fokhagymaszagú clairvoyant-okból, hiszteroid megérzőkből, excrementumbúvárokból, csillagjósokból és a dobuccai ortopédabsztrakt festészet prófétáiból verbuválódik. Ezekben én éppúgy nem tudom az igazság és üdvözülés prófétáit látni, mint a többi megváltó tömörülésben. Ellenkezőleg: Fazékot is attól féltem, hogy ebben a szervezett masírozásban Buddha felé, éppen a szelleme és a személyisége szabadságát veszíti el. S félek, hogy a humorérzékét máris elvesztette.
Ezért nem kellett volna neki az Illyésre alkalmazott bon mot-mat továbbítani, ha már a tónusát nem tudta visszaadni. Sajnálatos, hogy az emlékezet objektivitását egyetlen pillanat zicceréből adódó tréfás megjegyzés mily tökéletesen el tudta mosni: különben hogyan felejthette volna el Fazék is és Maga is, hogy azokban az esztendőkben, amikor mindenki Illyés jellemén, költészetén és bankbetétjén köszörülte a nyelvét, egyedül én emeltem szót ez ellen a fiatalok közül, ismeretlenül is jobban tisztelve és becsülve őt, mint a barátai. Nem tartottam immorális bolsevikinek, megrögzött történelemhamisítónak, a Hatalom morfinistájának: tehetségének és költészetének értékeléséhez sem azt az aspektust választottam, hogy vitéz jákfai Gömbös Gyulának és Rákosi Mátyásnak egyformán pertu »barátja« volt: s így szembefordulva a sztereotip divattal, hittem a verseiben megfogalmazott szenvedés valódiságában, ismeretlenül is elképzeltem a Sárga házat, melybe őt az elmúlt évtized zárta, s ez a meggyőződés adott nekem is annyi »pozitívumot«, hogy a védelmére keljek – bár tudom, hogy ennek nincs jelentősége.
Higgye el, kedves Márta, hogy amikor abban az ominózus pillanatban Fazék búcsúzkodás közben átadta a Maga üzenetét, majd minden szót erősen hangsúlyozva hozzátette: – Illyés nagyon magányosnak érzi magát, és vágyik a fiatalságra! – akkor annyi minden átfutott a szívemen a pillanat százezredrésze alatt, fény és bánat, amely már külön tanulmány lehetne. Fény, hogy egyszer végre Ő, a legkiválóbb, szóba áll velünk, s a bánat, a fiatalság szóban, amelyre higanyként futott át rajtam az én s a generációm fiatalsága, s hogy micsoda fiatalság volt ez, Istenem! hogy mi nem a Sorbonne-on csiszolódtunk, hanem légópincékben, börtönökben és lágerek lelegelt füvén dideregve tanultuk meg egy önmagából kivetkőzött világ farkaserkölcseit, hogy mi nem ettünk halkéssel lazacot, csak marharépát körömmel tépve, hogy a mi hun pupillánk lángját nem a tenger nyelte el, hanem a készülődő éjszaka örök feketesége, s ebben az éjszakában nemigen voltak világító példák, csak a rettentő és a nyomorúságos árulások rémképei, s nekünk el kellett indulni a tökéletes céltalanság, a tökéletes reménytelenség és a tökéletes árvaság iszonyú tudatával, s mentünk, másoknál kevesebbet félve és többet kockáztatva, közben szüntelenül érezve a gyanakvást, az öregek suttogását a sötétben az »ötödik hadoszlopról«, s eszembe jutottak az utánunk jövők, akiknek már ennyi sem, a pokol förtelmes szépsége s egy másfajta létezés emléke sem jutott, csak a szemináriumok bürokratikus kietlensége, majd a vénasszonyok nyarának ökörnyálas békéje a temetőkben – de nem tudom én ezt most folytatni, bár jogom volna a folytatásra, egy másfajta szenvedés megfogalmazására. S mindebből mi maradt? egy nyomorúságos bon mot, egy társasági élc, mely kiválóan alkalmas arra, hogy a protuberanciák idején megsértődjünk tőle.
Én sem szeretnék a vasárnap délutáni, a vasárnap esti »szükséges rossz« lényeges alkatrészeként szerepelni, bár ki kell jelentenem, hogy a szellemi atmoszféra hígulásában, majd megszűnésében nem érzem magam bűnösnek. Gondoljon arra, hogy mi ketten, Maga és én, mindig, mindenről tudtunk beszélgetni, s ezek a beszélgetések nekem mindenkor nagyon sokat jelentettek. Én mindig Magához mentem látogatóba, még a vasárnap estéken is Magát kerestem föl, nem az irodalmi hírbörzét, az intellektuális Intimpista-Hangos-Újságot. Nem a »névsorolvasástól« való félelem s nem a pelenkamosás körüli tapasztalatszerzés vágya vitt oda, nem a pletykaéhség, s Magát sem tekintettem kifogyhatatlan irodalomtörténeti magnetofonszalagnak. S ha ezt nem tudtam volna megéreztetni, akkor nagyon kérem, hogy ne lásson mást ebben, csupán legendás ügyetlenségem egyik bizonyítékát.
Talán nevetséges vagyok egész levelemmel együtt, de félhetek-e a nevetségességtől, amikor körülbelül fél esztendeje minden áldott nap felrobban körülöttem egy-egy lövedék, hogy úgy érzem magam, mint a pilóta, aki éjszaka, vakrepülés közben zárótűzbe jutott, de ronggyá lőve is kénytelen továbbrepülni az ismeretlen cél (vagy céltalanság?) felé. Pedig tele vagyok vágyakkal, tervekkel én is, hiszem én is, hogy »minden vágy az Isten szava bennem«, és amíg élek, semmitől sem irtózom jobban, mint a vágytalanság állapotától, ettől a döglött harmóniától. Csak hát sajnos nem írhatok mindezekről verset, esszét, tanulmányt, novellát vagy drámát a Magyar Csillagba vagy a Válaszba.
Nem volt szándékomban megsérteni senkit. Évának sem. (Legfeljebb a ziccer áldozatává vált egy pillanatig, ahogyan ez Eszterrel is megtörténik nagy néha.) Éppen ezért ezennel bocsánatot kérek mindenkitől, s kérem, hogy ne csak egymást okoljuk, hanem a mindnyájunk idegrendszere körüli légköri zavarokat is azért, hogy sem én, sem Maga, sem pedig generációja nem képes mostanában megszívlelni a régi bölcsességet: Non numero horas, nisi serenas.
Kézcsókkal
Matyi
Budapest, 1957. november 7.”

Levelemre kaptam választ, de hogy írásban-e vagy szóban beszélgettünk róla, ma már nem tudom, s kallódó holmijaim között erre dokumentumot nem találtam. De ami a vita személyes részét illeti: Fazekas Laci ekkoriban buddhista lett, fel is vette a rend reguláját. Hetényi Ernő, a buddhista misszió akkori vezetője avatta föl, s ahogy ez már történni szokott, az égvilágon mindent a buddhizmus világszemléletének a szemüvegén keresztül látott és ítélt meg. Az biztos, hogy Márta a szokásához híven védte Fazékot, mert ő mindig a megtámadottak mellé állt, jóllehet neki is megvolt a (lesújtó) véleménye a buddhista magatartásról. „Fazék teljesen belehülyült a Buddhába...”, közölte Matyival levélben akkortájt ilyen keresetlen szavakkal a véleményét.
De fontosabb, s valóban közügy, s a megélt múlt tapasztalatainak elfogulatlan – hogy ne mondjam: megértésre és igazságosságra törekvő – elemzése szempontjából – mert hát mit ér az igazság, írta emlékezetem szerint Pascal, a szív igazsága nélkül? – még ma is közügy (volna): Illyés szerepe és magatartása. – Jól emlékszem, évekkel ezelőtt egy rádiós kerekasztal-beszélgetés során Sinkovits Imre felidézte 1956. év végi találkozását Illyés Gyulával, aki szomorúan azt mondta neki: – Imrém, eljött a részleges becsület ideje... – De ezzel ő nem a saját erkölcsi meggyőződésének adott hangot, csak Szabó Lőrincet idézte, költő barátja jellegzetesen borúlátó világszemléletét, aki az erkölcsi önrendelkezés jogában is többnyire korlátozott magyar történelem tapasztalatai alapján vonta le ezt a tanulságot. Illyés életművének tárgyilagos ismeretében nem mondhatunk mást, mint hogy világnézetének és erkölcsi meggyőződésének alapkoordinátái jó néhány múlékony politikai rendszeren átívelve lényegében változatlanok maradtak. De szinte kezdettől fogva élt benne az a naivnak is minősíthető, jóhiszemű hit, hogy igenis lehetséges becsületes alku. (Csak arról nem látszott mindig tudomást venni, hogy ez az elv csak akkor működik jól a gyakorlatban, ha a másik fél is tisztességes. S ez nem mondható el a magyar történelem közeli és távolabbi múltjának egyik rendszeréről sem...) – Illyést életműve és életútja olyan magasra emelte, hogy állandóan szembe kellett néznie azokkal a kísértésekkel, amelyek a XX. századi magyar élet ismerői előtt nyilvánvalóak, és ezeket is okosan kezelnie kellett, hogy elkerülje az erkölcsi devalválás és önpusztítás veszélyeit, és veszélyeztesse azt az ügyet, amelyet kétségbevonhatatlanul baloldali magatartásával szolgált.
Számomra éppen Bibó István fogalmazta meg évtizedekkel később terjedelmes életútinterjújában, 1978-ban a kivételes tehetségek közéleti viselkedésének magyarázatát és erkölcsi igazolását: „...nincs mit vitatkoznom azokkal, akik úgy vélik, hogy a fennálló hatalommal mindig és minden körülmények között meg kell egyezni, s esetleg a magyarság nehéz történelmét hozzák fel igazolásul [...] Nem vitatkozhatom, mert nincs jogom vitatkozni azokkal sem, akik megteszik ezeket a kiegyező gesztusokat, mert annak tudatában vannak, hogy valami mindennél fontosabb ügy van rájuk bízva. Kodály Zoltán elmehetett nemcsak egy értelmes és mértéktartó államhatalom, de akár Rákosi Mátyás rendezvényeire is, neki egy dolga volt, őrködni a magyar zenekultúra folytonossága felett. Ma is lehetnek és vannak ilyen minden egyébnél fontosabb dolgok”. – Nos, Illyés is joggal hihette, hogy valami rábízatott: „a legmesszebb látó magyarként” őrködni a magyar irodalmi kultúra és megcsonkított nemzeti tudat fölött, amit ő versben a magasban lévő hazának nevezett, mint egy „jégverés-csöpülte nyáj” számadója.
Még egyszer visszatértem egy további levélben erre a vitára. Közreadom ezt is, mert bár ennek az írásnak nem rólam kell(ene) szólnia, de amit akkor írtam, úgy vélem, nemcsak az én idegállapotomat vagy fennköltebben szólva: életérzésemet tükrözi vissza, hanem a nemzedékemét is, amely egyszerre volt a „fényes szelek” és a „romok és tilalmak” nemzedéke. (Ez utóbbi jellemzés Fodor András egyik verséből származik.)

„Mindenkinek mindig igaza van? Vagy csak azoknak és egymással szemben, akikre Shaw megállapítása illik, hogy valamennyien egy zsákban vannak? Én bízom ebben, mint minden sértődést, humorizálást, rágást és veszekedést feloldva összefogó hasonlatban, megbékítő bölcsességben, mert lehetetlennek tartom, hogy amikor annyi dolog megérett a szétrobbanásra a világon, akkor éppen ez a baráti kör hulljon szét, amelyben azért mindenki otthon érezhette magát. Éppen ezért merem reményleni, hogy levelének analitikus után kiáltó variánsai tövükben – valamennyien a VÉG!!! szóból származtathatók – nem valami profetikus előérzet tükrözései! (Mert ezt sokkal nehezebben tudnám elviselni, mint önmagamat.)
Nem voltak tételeim, csak fájdalmaim. A fájdalmak pedig a legnagyobb tények a világban. Kimozdíthatatlan valóságok, s ezért idéztem a szép latin mondást Szabó Lőrinc verséből, a Mozart hallgatása közben c. verse felhők fölött úszó, elérhetetlen bölcsességét, mert nemcsak a sértettséggel lehetne jellemezni idegállapotomat, hanem egzisztenciálisabb szomorúságról van itt szó, amelyet megráznak időnként a düh rohamai bennem – sajnos egyre gyakrabban –, olyan rohamok néha, melyek szélenergiára átváltoztatva, 12-es orkánnak felelnének meg a Balatonon. Igen. Mindenféle remények tünedezése óta, körülbelül fél esztendeje nem kapok kedvező szelet, csak a szomorú petyhüdtség állapotait és az idegrázó orkánokat. Elkezdem olvasni pl. Gogolt; olvasni kezdem a Régimódi földesurakat, közben azon gondolkodom, hogy miért? s fogalmam sincs róla, hogy mit olvasok; hirtelen ellenállhatatlan kényszerképzetem támad, hogy hátul a nyúltagynál felnyissam a koponyámat, s a mutatóujjammal kirántsam az egész központi és vegetatív idegrendszert, mint valami gyomnövény gyökérzetét, hogy aztán mozsárba dobva összetörjem, ráhugyozzak, s a Népszabadságba csomagolva a Dunába dobjam az egész csomagot. Tudom, hogy ez hoffnungslose Stellung, s elismerem, hogy ehhez képest mindenki pozitívabb stádiumban lehet nálam, még csak nem is azért mondom el, mintha elnézésért vagy türelemért könyörögnék – ennél büszkébb is vagyok –, pusztán azért teszem szóvá, hogy »kimondva veszítsen valamit a súlyából«.
Más. Megyek a Körúton, s egyszer csak tisztán hallom, hogy valaki kétszer a nevemen szólít. Körülnézek, senki. Pedig biztos, hogy nem tévedtem, hiszen annyira süket vagyok már, hogyha én is meghallok valamit, akkor az biztosan nem képzelődés. Teljesen hülyén állok, sehol egy ismerős. Mégis hallucináció volt? Vagy Isten szólt? Vagy csak egy kurva? Vagy csak én szeretném nagyon, hogy megszólítson váratlanul az Isten vagy csak egy utcalány? – nem tudom. Percig sem tartó megtorpanás volt ez, idegvibráció, aztán azt gondolom, hogy ez a bűzös, romladékos körút mégsem lehet az a bizonyos damaszkuszi út, s továbbmegyek, teljesen kiüresedve, s úgy érzem, hogy mindent elveszítettem. Talán az az egy, ami megmaradt, az a szókratészi hang, amely megszólal néha bennem, melynek okát és eredetét adni nem tudom, amely sohasem aszerint szól, hogy valami jó-e vagy rossz, célravezető vagy újabb szenvedést okoz, csak figyelmeztet, legyűrve vágyat, nemiséget, éhséget, mint valami erősebb ösztön.
Mindez afféle lelki nyavalygásként hathat mindaddig, míg valami végérvényesen meg nem pecsételi. Remélem, hogy a sorsom nem az őrültség lesz, hanem a munka, melyben talán megválthatom magam. Addig is nagyon szeretem a barátaimat, mászkálós gyerekeikkel és rágcsáló nejeikkel együtt. Sőt a technikai onánia és kozmikus ejakulációk korában még jobban ragaszkodom hozzájuk.
Úgy érzem, hogy sokat foglalkoztam magammal, máris megcáfolván azon megállapítását, hogy túlságosan szerény vagyok, pedig Isten látja a lelkemet – ha ez megér neki egy pillantást –, nem analitikai csemegének szántam e néhány sort. (A többit inkább szóban, mert: scripta manent... bár a legújabb magyar irodalom ezt az igazságot is kétségessé teszi.)
A középiskolában, a fogalmazási órákon úgy tanultuk, hogy célszerű írásunkat valamely nagy írótól vagy gondolkodótól vett alkalmas idézettel lezárni, melynek fénye visszahatólag beragyogja saját, kevésbé nagy gondolatainkat. Hadd hódoljak végezetül én is a magyar királyi középiskolai esztétikának egy optimista idézettel, mely pedig szól a következőképpen: »Es werden schlimm’re Zeiten kommen, Doch wir werden es ertragen.«”*
Rosszabb napok fognak jönni, de azt is ki fogjuk bírni.

9

Nem csak én voltam ilyen kilátástalan és csüggedt lelkiállapotban. Nem sokkal e levelek megírása után, 1957 novemberében ültük meg Lator László harmincadik születésnapját a Groza Péter rakpart egyik lakásában, ahol Latorék Vajda Miklós társbérlőjeként éltek. (Abban a házban, amelybe később Vas Istvánék is beköltöztek.) Ezen a születésnapi bulin Sárközi Márta is részt vett, egy másik megszüntetett folyóirat, az Újhold társaságával, Nemes Nagy Ágnesékkel és Lengyel Balázsékkal egyetemben. De ott volt Kormos is, aki az összejövetelt megülő rosszkedv oszlatása érdekében, mint felülmúlhatatlan tréfamester, éjfél után felhívta telefonon egyszerű, dolgozó olvasó képében a megboldogult Szüdi Györgyöt, és megkérdezte tőle, hogy kell érteni a költő elvtársnak azokat a gyönyörű sorait, hogy „A gatyából nem lesz balta, / akkor se, ha szűzlány varrta” – mert ő akárhogy töri a fejét, nem érti. – De elvtársam! – hörgött a telefonba az álmából felriasztott poéta. – Ez Költészet!
A volt Válasz és a volt Újhold szerzői között a folyóiratok megszűnése után is megmaradt bizonyos feszültség, bár átjárás is létezett közöttük, hiszen az irodalomtörténet-írás által az Újhold gárdájához sorolt Pilinszky és Lakatos István versei jobbára a Válaszban jelentek meg, Lator pedig nem kapott teret az Újholdban. „A két szomszédvár” uralkodónői: Sárközi Márta és Nemes Nagy Ágnes tagadhatatlanul féltékenykedtek egymásra, de ezen a gyászos hangulatú estén nem ugrottak egymásnak. Ellenben ki akart ugrani az ablakon Kálnoky László, nem irodalmi, hanem szerelmi bánat késztetésére, de Lator és Kormos az utolsó pillanatban szerencsére visszarántották. „Nem bírom tovább!”, kapott a fejéhez Jékely, és neuraszténiájától űzetve kirohant az éjszakába, hogy vissza se jöjjön. – Akkoriban mindez nem hatott humoros anekdotának.
Említettem már, hogy Illyés azokban az években milyen tartósan rossz idegállapotban élt. Az ő depresszióra amúgy is hajlamos lelkialkatát a munka, az írás tartotta felszínen, ezért amit magányosan – akkoriban a közlés reménye nélkül – létrehozott, különösen fontossá vált számára, s rendszeresen megmutatta Sárközi Mártának, akihez változatlanul ragaszkodott. Márta is viszonozta ezt a ragaszkodást. [Illyésnek] nagy hangulati hullámvölgyei voltak – emlékezik vissza Gyapay Gábor –, s akkor szeretett elvonulni. Márta feltétlen bizalmasa volt.” (Illyés például őrá bízta, hogy 1948-ban kapott Kossuth-díját ossza szét az arra érdemes rászoruló Válasz-fiatalok között.) Halda Aliz is azt mondja, hogy Márta „Illyést nagyon szerette, és ez a szeretet kölcsönös volt. Láthatóan Illyésnek is sokat jelentett Márta barátsága. Ha írt valamit, vitte Mártához, rögtön megmutatta neki. Bibóval való barátságuk még külön kötőerő volt köztük”. A kölcsönös szeretet azonban nem tett lakatot Sárközi Márta szájára, amikor az Illyés számára legfontosabb dologról, valamelyik kéziratban levő írásáról kellett véleményt mondania. Így például a Malom a Séden című, sokáig kéziratban heverő darabjáról. Hogy mit mondhatott, arra Illyés válaszleveléből lehet következtetni.
„Kedves Márta,
köszönöm szívességét, hogy annyit olvasott kedve ellen valót, s hogy nem röstellt végül annyit kopogni a gépen. – Olyasmiket olvas rám, ami ellen magam is berzenkedek. Vitába mégse szállhatok, mert az olvasónak mindig igaza van.” Aztán mégis vitába száll, mert a levél így folytatódik: „... a nacionalizmusról is [...] hát nem épp az tér vissza mondatonként szinte, hogy az emberiesség malterével kell hazát csinálni? Nem épp az a bukás, hogy ők – a magyarok – még nem képesek erre? [...] Nem maga nacionalista mégis, a kozmopolitizmus javára? [...] Rendíthetetlenül a régi barátsággal, lévén a legény, aki állja.” – S változatlanul mutatta meg továbbra is kéziratait. A Hévízre készülő Illyés „búcsúzóul átnyújtotta kéziratban kilencvenegy szebbnél szebb versét”, tudósította Matyi fiát levélben Márta. S ezeket a verseket lelkesen megmutogatta az őt látogató barátoknak is. „Sárközi Márta hívott bennünket a Zugligetbe – olvasható Fodor András naplójában. – Ezúttal nemcsak vacsorával, de Illyés kiadatlan verseivel fogad bennünket. Kilencven verset lapozunk végig. [...] Egészében nagy élmény volt a kéziratcsomó, Márta is igen dicséri a verseket, miután a szerző előzőleg olvasott drámájáról ötoldalas ledorongolást írt. Ezért is adta Illyés ezt a ciklust, íme, tud ő jobbakat is.” Márta pedig levélben (1959. március 6-án) ennyit írt: „Gyula drágám, ez a kötet, ez igen: ez remekmű!!! – Köszönöm és csókolom.” – Végül Illyés naplójából: „1959. március 31. – Este Boriska, Márta, vacsora (nálunk). Márta megmutatta a neki átadott verseket egy kávéházban Juhásznak, Latornak, Pilinszkynek, Domokosnak. »Általános elragadottság!« Mindegyik felírta azt a 15–20 verset, amelyik legjobban tetszik. Márta: okvetlen ki kell adatni, az egészet! Távozásuk után, éjfél felé a versek listáját nézegetem. – És szomorúság.”
Évekkel később egy ilyen együtt vacsorázás után idézte fel Márta színes történeteit a Válasz-időkből. Ez volt a Menedékház-ban olvasható visszaemlékezés születésének a pillanata, Illyés ugyanis megkérte, hogy írja le neki, amit mondott. – A kéziratot Márta ezzel a levéllel együtt küldte el Illyésnek: „Kedves Gyula, megkértél telefonon, hogy néhány gépelt oldalon írjam meg a Válasz szerkesztésének a történetét, ahogy én emlékszem rá. Megkísérlem az alábbiakban írásba rögzíteni, amit még ki tudok turkálni az emlékezetemből, de előre leszögezem, hogy a következőkben nem kívánok halhatatlan és irodalmi igényeknek megfelelő műalkotást a rendelkezésedre bocsátani, hanem spontán írom, ami eszembe jut. – 1965. január 28-án.”

10

Ahogy „finomult a kín”, s megenyhült a felszínén az élet, olyan ütemben terjeszkedett Sárközi Márta élettere és fáradhatatlannak tetsző tevékenységi köre túl a Zugligeti úti ház és a Csiga úti kert világán. S ebben megint volt valamelyes véletlenszerű szerepem, ugyanis 1956 nyarától kezdve éveken át rendszeresen jártunk Balatonszepezdre. Bánhelyi Sándor („Sándi bácsi”) és felesége („Ilonkám szívem”) szálló- és kosztosvendégei voltunk minden nyáron. Szepezdet és Bánhelyiéket eredetileg Horvai István fedezte föl, felhívta rá s főleg Ilonka néni főztjére (a csirkepaprikás mellé tálalt „repülő galuskára”) az ínyenc Hubay Miklós figyelmét, ő pedig bennünket ajánlott be Bánhelyiékhez. 1956 után valamikor Sárközi Márta is eljött ide, rögtön beleszeretett a nyaralók által akkoriban még alig látogatott kis falucskába és környékébe, és akcióba lépett. Először Lukinékat vette rá, hogy építsenek Szepezden nyaralót maguknak és sokasodó gyerekeiknek, majd ő is szerzett, Fazekasékkal közösen, egy telket, és a hatvanas évek elején már fel is húzott rá saját terve szerint egy házat. „A szepezdi ház, úgy néz ki, meglesz – írta fiának Londonba, 1960-ban vagy 1961-ben. – Egyszobásra terveztem, nagy verandával... helybeli vörös kőből. A kertbe majd nyírfákat és tujákat ültetek. Egyelőre a pénz harmada sincs meg.”
De aztán meglett. A Molnár-örökségből nehezen csordogáló pénzekből. Márta mindenütt életet teremtett maga körül, amerre csak járt: Szepezden is. Rávette Fazekasékat, hogy építsenek ők is, továbbá Horváth Ádám és televíziós barátai, kollégái is le-lelátogattak ide. Drégely László festőre és feleségére, Witz Évára emlékszem, Kézdi Lórántra és izgalmasan szép feleségére, a ruhatervező Schäffer Juditra, de megjelent itt Szemes Mari is, és „díszvendégként” az igen egyszerűen, civil módra viselkedő Darvas Lili. Darvas Lilit a faluba felvezető „főutca” elején, Balogh péknél szállásolta el Márta. A pék felesége, aki még akkor is „szemrevaló menyecske” volt, ahogyan Fodor Bandi mondaná, a híres-hírhedt Becker Bébi viselt dolgaival traktálta Darvas Lilit. (Első kézből, mert Becker Bébinek a két háború közt szintén volt itt nyaralója, s a hajdani szépasszony meghitt barátnője volt...)
Darvas Lili másképpen volt „önazonos” lény, mint Sárközi Márta, de éppen ezért nagyon jól megértették egymást. Nem volt benne semmi „színésznői allűr”, természetes volt, de érződött rajta, pózok nélkül is, hogy „valaki”. Benne is volt hajlam az iróniára, de nem titkolta, hogy örül annak, ha „észreveszik” több évtizedes távollét után is Budapesten. Kedves mosollyal mesélte, hogy néhány nappal korábban, amikor dél körül átment a Vörösmarty téren, a Gerbeaud előtt üldögélő és idősebb férfiakból álló asztaltársaságból egy öregúr felkiáltott: – Esküszöm, hogy ez egy Darvas-láb! (Legendásan szép lába volt.) Darvas Lili Szepezden ismerkedett meg Csűrös Karolával is, a válófélben lévő Ádám újdonsült szerelmével s későbbi feleségével, s amikor kiderült, hogy Karola Színművészeti Főiskolára jár, őszinte kíváncsisággal kérdezgette, hogy ott mit csinálnak, mert az ő életében ilyesmi nem volt. Csűrös Karola beszélt egyebek közt a helyzetgyakorlat-órákról is, és elmondott egy példát: el kell játszani olyasmit, hogy egyedül van egy szobában, és türelmetlenül vár valakit. Darvas Lili eltűnődött, és hangosan morfondírozott, hogy ő ezt hogyan csinálná, majd azt mondta: „Hát az biztos, hogy nem mennék az ablakhoz. Legfeljebb háttal.”
Sárközi Mártát Szepezden is egyre többen kezdték látogatni: a Balaton partján nyaraló írók, festők és szobrászok: Illyés Gyula, Borsos Miklós, a szomszédos Ábrahám-hegyről a Harmónia-villa lakója, Bernáth Aurél; hosszas szervezési előkészületek után Pilinszky, aki természetesen a helybeli plébánoshoz szállásolta be magát, és strandolás helyett minden áldott nap átgyalogolt Révfülöpre, a móló tövében található Ibolya eszpresszóba (oda-vissza kb. tíz kilométer, s nekem jutott a szerencse, hogy állandóan elkísérjem). Akkoriban itt nyaraltak Orosz Lászlóék is, abban az utcában laktak, amelynek a Balaton felé eső részén Lukinék háza állt, és egyik kecskeméti tanártársa, akinek a kamasz fia ott pingpongozott Lukinék kertjében, csak az „indián szépség” Lukin Ágival nem volt hajlandó játszani, mert „Ági mindig úgy néz”, panaszolta. Juhász Ferencék is megfordultak Szepezden, Hárs Ernő és Sándor Judit is. (Hárs Ernő egy szép versben meg is örökítette a szepezdi hangulatot.) Kora reggeltől késő estig Rác András vitorlázott föl-le a part mentén a Mártától kapott kis vitorlásán. De ne feledkezzem meg az igazi szepezdi őshonosról, Keresztury Dezsőről sem: nyaranta itt lakott tanítónő unokahúgánál, aki innen járt át Révfülöpre tanítani, Keresztury pedig, szenvedélyes gombász lévén, Mártával járta a falu mögötti kis erdőt, s ha itt volt, a harmadik szenvedélyes gombász, Lator László is velük tartott. Keresztury egyébként legbiztosabban a „Balkezes” csárda mellett volt elérhető. Ott festette akvarelljeit a tóparti szomorúfüzek árnyékában, délutánonként pedig kint ült a teraszon, és hol magyarul, hol németül verseket írt. – Így éltünk néhány nyáron át Pannóniában.


11

Sárközi Mártát szenvedélyesen érdekelte minden, ami a kanonizált tudomány szemében gyanúsnak minősült. Az asztrológia éppúgy, mint bizonyos okkult jelenségek. (Nekem egyik születésnapomra ajándékképpen elkészíttette a horoszkópomat Léderer Edével, a budai asztrológusok pápájával, civilben egy osztrák származású mérnök bácsival. A horoszkóp első mondata így hangzott: „Ez a legkülönösebb horoszkóp, amit életemben láttam.” Majd ezt írta: „A halál bekövetkezésének valószínű időpontjáról és körülményeiről etikai okokból nem adok felvilágosítást.” Pedig ez azért érdekelt volna. Az első mondattal kapcsolatban pedig később megtudtam, hogy ezzel mások hiúságát is kenegette...)
Módfelett felizgatta Mártát 1958-ban egy ideológiai okokból tiltott, bár szigorúan tudományos könyv, amelyre Mészölyék hívták fel a figyelmét: a Naturerklärung und Psyche, a C. G. Jung Intézet tanulmánysorozatának IV. köteteként Zürichben, 1952-ben megjelent kiadvány, amely két írást tartalmazott. Jung művét – Szinkronicitás mint az akauzális összefüggések egyik alapelve – és a kvantummechanika Nobel-díjas tudósának, Wolfgang Paulinak a tanulmányát – Az archetipikus képzetek befolyása Kepler természettudományos elméleteinek kialakulására.
Ez a könyv engem is izgatott, mert eredetileg pszichológia szakos is voltam (egészen addig, míg nem váltották le a tantervben a tudományok tudományával: a marxizmus–leninizmussal, s alapfokon, Király József jóvoltából még a Szondi-tesztek és a sorsanalízis elméletével is megismerkedtem). Márta rávett, hogy passzióból fordítsuk le ezt a könyvet, a megjelenés legcsekélyebb reménye nélkül. (Ez a könyv egyébként máig nem jelent meg magyarul.) Végül is ráálltam, de nem könnyen, mert távolról sem tudok úgy németül, ahogy ehhez a szöveghez illett volna, de Márta biztatott, hogy ő majd diktálja a nyersfordítást, én pedig gépelem, és aztán otthon stilizálom. („Ma Domokos Matyi jön ebédre – újságolta a fiának –, mert együtt fordítunk passzióból egy érdekes Jung-könyvet. Én tudok németül, ő ismeri az analitikus szakkifejezéseket.” Igen ám, de az atomfizika szakkifejezéseinek magyar megfelelőjéről fogalmam sem volt. Főleg olyan esetekben, amikor nincs is „magyar megfelelő”. Így például mindjárt a szöveg elején előforduló „die Grösse”, ami a kvantummechanika egyik leggyakrabban használt kifejezése. Képtelenek voltunk megoldani, ezért segítséget kérve megkerestem Lipták gólyát, aki ellen az Eötvös-kollégium „megtisztításakor” az volt az egyik vádpont, hogy a volt osztályfőnökétől, Szentkuthy Miklóstól ajándékba kapott, dedikált Prae-t nem átallotta magánál tartani a kollégiumban. Lipták matematikus volt, s felvilágosított, hogy nem érdemes keresni a kifejezés magyar értelmét, mert az egész fizika, úgy, ahogy van, pontatlan áltudomány.)
Sárközi Márta egyébként nemcsak németül tudott nagyszerűen, de franciául és olaszul is. Összehoztam egyszer Latorék társaságában, a Vadrózsa eszpresszóban Giorgio Pegoraróval, az Olasz Intézet hatvanas évek elején idekerült munkatársával. Pegoraro klasszika-filológus volt, műfordítói ambíciókkal, buzgón tanult magyarul, s én a sakk révén kerültem össze vele, mert mind a ketten egy csapatban, a Bp. Petőfiben játszottunk. Olasz barátom egészen elképedt, amikor Márta elkezdett olaszul beszélni, s hogy milyen otthonosan használja a római kocsisnyelv fordulatait. Ő ugyanis szigorú nyelvészként kifejtette, hogy honfitársai semmilyen nyelven nem tudnak, tulajdonképpen olaszul sem tudnak (bár több ezer éves öröklött intelligenciájukkal minden idegen stupidót megértenek, tette hozzá). – Az elkészült fordítást Márta lelkesen mutogatta, nem a fordítás minősége, hanem a tartalma miatt. Emlékezetem szerint megmutatta Illyésnek is, Bárdos Lajosnak, aki rajzokkal illusztrált levélben köszönte meg a műélvezetet, Mészölyéknek s másoknak is. A példány, amelyből dolgoztunk, az MTA Könyvtárából származott, de hogy kinek a révén kaptuk meg, azt ma már nem tudom.


12

Visszagondolva Márta hirtelen fellobbant érdeklődésére a racionálisan alig vagy sehogy sem magyarázható jelenségek iránt, most arra gondolok, hogy a szervezetében lappangó baj tudatalatti előérzete, az életösztöne fordította ebbe az irányba. Sárközi Matyinak írt leveléből lehet tudni, hogy már 1957 tavaszán észleltek nála „ökölnagyságú daganatot”, s néhány hónappal később egy volt Eötvös-kollégista: Garay András (a „nagy” Garay), a martonvásári akadémiai kutatóintézet munkatársa révén megismerkedett az „ingersáv” fogalmával, s lett belőle a rá jellemző szenvedélyességgel ingersávmérő: kezdetben egy kis kézi ingával, később az intézettől kapott mérőkészülékkel járta a várost, és mérte a káros sugárzásokat. Önzetlenül, a baráti körben, de a Lukács-kórházból is beszerzett egy igazolást, mely szerint ő „reumakutató”, s a kórház megbízásából végzi a méréseket. Mindenütt, ahol káros sugárzást észlelt, rézkarikákat helyezett el, vagy az ágyakat helyeztette át máshová, és csodás gyógyulásokat regisztrált. Teljes hittel, Laplace-ra hivatkozva: „Ismeretlen fizikai jelenségek vizsgálatára a legprecízebb műszer az emberi idegrendszer.”
A sokak által csendesen megmosolygott ingersávkutatásai mellett (megvallom, én sem nagyon hittem benne), intellektuális érdeklődésének ekkoriban Arnold Toynbee és Teilhard du Chardin voltak a vezérlő csillagai. Rájuk hivatkozva, nézeteikkel érvelve bizonygatta, hogy el kell jönnie a történelem-, illetve a létértelmezés új metafizikájának, ami majd sok mindent új megvilágításba is helyez, amit ma nem értünk, és ellentmondásként élünk meg. Ez ügyben is írtam egy (vagy több) levelet, amelyek talán megőrződtek a hagyatékában (bár ez korántsem biztos), s a válaszából, amely viszont megmaradt, arra következtetek, hogy bizonyos racionális természetű kételyeknek adhattam hangot.

„Matyikám,
köszönöm a levelet, és megpróbálom tőlem telhető intelligenciával megmagyarázni az ellenvéleményemet:
Heisenberg a következőket mondja:
»Az a mód, ahogy az önmagukban konvergáló matematikai sémák nem feleltek meg a relativitáselmélet vagy a kvantumelmélet követelményeinek, már önmagában nagyon érdekes volt. Egy ilyen séma például, amikor megkísérelték, hogy való folyamatokkal interpretálják, térben és időben, bizonyos időmegforduláshoz vezetett: olyan folyamatokat írt le, melyek folyamán egyszerre csak, egy bizonyos ponton, elemi részecskék jöttek létre, melyek számára csak később, az elemi részecskék bizonyos ütközései következtében állt rendelkezésre energia.«
Továbbá:
»A fénysebességben és a Planck-féle kvantumban csak két szükséges egységgel rendelkezünk. Kell lennie még egy harmadiknak, és csak olyan elmélet, mely ezt a harmadikat is számításba veszi, vezethet valószínűleg az elemi részecskék tömegének és egyéb tulajdonságainak meghatározásához.«
No már most:
(ez már tőlem van, és nem Heisenbergtől!)
A gondolatnak energiának kell lennie, különben nem volna hipnózissal, telepátiával átvihető egy másik, akár a Föld másik felén időző személyhez. És a gondolat sebesebb, mint a fény. Ha ezt mondom, »dinosaurus«, gondolatban több millió évet mentem hátra az időben egy másodperc alatt. Ha ezt mondom, »robotember a Marsban«, valószínűleg több ezer évet mentem előre, nemcsak időben, de térben is. Ahogy gondolhatom ezt: »dinosaurus Californiában«. Akkor térben és időben mentem vissza több millió évet. Most citálok egy George Hinton nevű pszichológus könyvéből:
»Az emberi tudatnak nincs kiterjedése, mint egy anyagi létnek, hanem inkább kiterjedés nélküli valami, vagy talán olyan, mint egy kétdimenziós film, mely az idődimenzió hosszában mozog a bölcsőtől a sírig. Pontosabban: a tudat egy időbeli kiterjedés hosszában mozog, az elme kiterjedése mentén, és haladása közben észleli az elme különböző állapotait. Az elmúlt események éppúgy, mint a jövőbeliek, léteznek a statikus mindenség örök jelenjében. Ahogy Eddington mondta: Az események nem fordulnak elő, csak találkozunk velük menet közben.«
Az én érzésem szerint a keresett harmadik egység egy olyan energia, mely vagy azonos a gondolattal, vagy legalábbis tartalmazza a gondolatot. A Heisenberg-féle időmegfordulás pedig azt az érzést kelti, mintha egy gömb (vagy spirál?) alakú mindenségnek az ember egy olyan pontjáról vizsgálódna, amely nincsen kívül, de éppen a középen sem, hanem valahol egy olyan megtévesztő szögben, mely bizonyos eseményeket megtévesztő fénybe helyez. Talán csak a pontos vizsgálódási szöget kellene megtalálni, hogy mindent meg lehessen érteni.
Íme a világmegváltó elmélet. És most elhúzom a világcsíkomat a varrónőhöz. Szálem aleikum.

Márta”

13

1965-ben már nem titkolta, hogy beteg, jóllehet nem panaszkodott. 1966 tavaszának vége felé elvonult Szepezdre, ahol meg is látogattam. Ágyban fekve találtam, arról beszélt, nem nagy meggyőződéssel, hogy a balzsamos szepezdi levegőn össze fogja szedni magát. Ekkoriban történt, hogy Ferenczy Béni combnyaktöréssel bekerült a János-kórház sebészeti osztályára. Erzsike is beköltözött melléje, a szobájukban nagy társadalmi élet folyt, rengeteg látogató adta egymásnak a kilincset, s ha tehették, az éppen szabad orvosok is odagyűltek egy kis kikapcsolódásra. Én is bejárogattam, s itt tudtam meg, hogy Márta is bekerült a kórházba valamilyen kivizsgálásra, s egyik nap Erzsike azt indítványozta, hogy menjünk át Mártához. A kórház kertjében mindjárt össze is futottunk a sétálgató Mártával. Egyszer csak odajött a belgyógyászat vezetője, a „bronz” Korányi professzor úr, pár percig elidőzött mellettünk. Különös, meleg pillantással nézte Mártát, s hirtelen mozdulattal végigsimította tenyerével az arcát, majd sietett tovább.
Júliusban lementem Szepezdre, majd augusztus elején fölutaztam, és egy szombati napon, kora délután megkerestem őt a Jánosban. Csak Eszter volt benn nála, Márta már alig volt öntudatánál, de én még akkor sem gondoltam, hogy meghalhat. Nem éreztem ilyesmit, hiszen ott volt, élt, létezett, s valamilyen spontán támadt idétlen mondásommal meg is nevettettem. Aztán visszamentem Szepezdre. – 1966. augusztus 8-án délidőben átszaladt valaki a közeli postahivatalból azzal, hogy Lukin Eszter van a telefonnál, s mivel nem találnak senkit a családból, engem kér, hogy menjek át a postára. Ekkor közölte telefonon, hogy Márta meghalt, és kérte, szóljak Ádámnak: utazzon azonnal Pestre. Úgy hírlett, hogy lenn van a strandon Karolával. Lementem én is, de nem találtam. Valaki azt mondta, hogy elmentek csónakázni. Pokoli meleg volt, s arra gondoltam, hogy a strand szélén lévő kölcsönzőből kibérelek én is egy csónakot, és felkutatom Ádámékat a vízen. Csak egy ormótlan halászladikot sikerült szereznem. Kieveztem a nyílt vízre, és jó messzire a parttól észre is vettem őket. Melléjük kínlódtam magam, s amikor melléjük értem, Ádám meglátott, s csak annyit mondott: – A mama? – Igen.

14

Elment közülünk valaki, aki lényének sugárzásával haláláig összetartott egy szertehúzó emberi mikrokozmoszt. „Ebben a szar világban és az egyre szarabbnak bizonyult emberek között mégiscsak összetartozunk, és számíthatunk egymásra.” (Sárközi Márta levele Németh Lászlónak, 1960. május 14-én.)
Elment?
„Bálint játék teherautóját éjszakára kinn feledték a ház előtt. Épp az alatt a kis almafa alatt, melyet egykor Márta saját maga ültetett oda (két más társával). Fájáról almát földre hullni saját szememmel sose láttam – ebben a newtoni élményben nem volt részem mind a mai napig. Az erkélyen állok, megrezzen egy kis ág, majd egy másik, és kopp, egy alma pontosan az elég terjedelmes játék teherautóba esik. S az én fejemben a correspondance révélatrice: mintha Márta (hány tíz éve is halott?) nyújtott volna ajándékot Bálintnak, örömet szerezve annak a két lénynek is, akiket szeretett (s akiket akkor megajándékozni akart), Flórának és Ikának. S íme, nekem is.” (Illyés Gyula: Naplójegyzetek. 1978. október 11.)
Mártát gyerekei egyedül temették el, magukban. – Nem tudom, hol van a sírja.













© Holmi 2005 | Tervezte a pejk
Valid CSS! Valid HTML 4.01!