HOLMI
A Holmi internetes változata | 2005. május
Nyitólap Állomány Tartalomjegyzék

Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...

Voigt Vilmos

A GICCS TÁRGYA


Minthogy nálunk is voltaképpen mindenki használja a „giccs” szót, ennek közismerten nehezen meghatározható volta ellenére azt legalábbis sejthetjük, milyen fogalmi-értékelő rendszerben helyezhetjük el az ide sorolható tárgyakat vagy jelenségeket. Úgy látjuk, az ilyen közismert meghatározások-elhatárolások jószerivel indokolhatók is. A következőkben a giccs tárgyával kívánunk foglalkozni, mégpedig a szó szoros értelmében: giccsnek nevezhető tárgyakkal. Minthogy ez még így is igen nagy terület volna, elsősorban a művészet szempontjából teszünk néhány megjegyzést, persze ezeket is csak igen elnagyoltan. Ám, azt hiszem, az említendő példák számát könnyen meg lehetne sokszorozni...
Először határoljuk el: mi is a giccs? Igaz, itt is csak praktikus, egyszersmind igen sokféle választ adhatunk.
A művészethez képest kevésbé esztétikus, kevésbé artisztikus alkotásokat szokás így (=giccsnek) nevezni. Az ízlés vizsgálatának szempontjából ugyanilyen módon valamely „csökkent” ízlés, „egyszerűbb” befogadás jellemzi a giccs fogyasztását. És itt már el is érkeztünk egy harmadik körülhatárolási szemponthoz. Noha a „legmagasabb” művészet is előbb-utóbb vagy voltaképpen a piac kategóriáival írható le – a giccs esetében ez a kapcsolat ennél is sokkal egyértelműbb: a giccs azért olyan, hogy megvegyék. (Ez a szempont akkor is érvényes, ha – és erre még kitérünk – személyes fogyasztású vagy készítésű, azaz az árucserébe be sem kerülő tárgyak esetében is találunk nyilvánvalóan giccseket.)
Noha önmagában még nem kellene, hogy értékítélet legyen minden (mondjuk esztétikai) értékelés, a giccsel kapcsolatos rangsort akkor is jól érzékelhetjük, ha magukat a tárgyakat helyezzük el egyfajta klasszifikációs skálán. Szinte mindegy, hogy „jobbról balra” vagy „balról jobbra” csoportosítjuk a tárgyakat, mostani vizsgálatunk szempontjából itt a következő nagy tömböket különböztethetjük meg: műalkotás – műtárgy – „giccstárgy” – mindennapi tárgy.
A „műalkotás”-nak is van anyagszerűsége, tárgyi valósága, helyszíne, állagmegóvása, nyilvánvaló értéke, sőt használata is – ám itt ez a tárgyszerűség háttérbe szorul egyéb szempontokhoz képest.
Leonardo Utolsó vacsorá-ja nem csak azért elsősorban nem tárgy, mivel nem mozdítható el, a rácsodálkozáson és a gigantikus állagvédelmi költségeken kívül nincs más teendőnk vele kapcsolatban, mint hogy nézzük, vagy akár a távolból is legalább tudomást vegyünk róla: egyszóval ez a mű mint tárgy „használhatatlan”. Amikor II. János Pál pápa nemrég visszaadta az oroszoknak a Kazáni szent szűz nevezetes és nagy tiszteletben álló ikonfestményét, erről megtudtuk, hogy hosszú ideig a Szentatya magánkápolnájában volt, előtte imádkozott. Putyin orosz államelnökkel találkozván, tárgyalásuk alkalmával kettejük közé volt kitéve. Van tehát nem esztétikai értéke. Mindez azonban nem vonja kétségbe az ikon műalkotás voltát, és ezen az a körülmény sem változtat, hogy vajon csakugyan több mint négyszáz éves és eredeti-e a kép, vagy csak ennek két-három generációval későbbi másolata, avagy hogy a XX. század elején biztosan meglevő négy „eredeti” orosz ikonpéldány melyike is ez a kalandos és tisztázatlan utakon, meglepő módon éppen a Vatikánba került pravoszláv szentkép? Nem a tárgyszerűség, hanem egy ennél fontosabb, „magasabb” szempont miatt értékeljük
a műalkotásokat.
Ezzel szemben a „műtárgy” minden szépsége ellenére is használható tárgyként is. Benvenuto Cellini ötvösremekművű arany sótartója és más dísztárgyalkotásai, a nyírbátori stallumok, Makovecz Imre templomai, akár egy Barabás Miklós-portré, valamely síremlék mind-mind ilyen jellegűek. Ezeknél az „esztétikai érték” mellett határozott módon megjelenik a „használati érték” is.
Most a sorozat másik végére ugorva, a „mindennapi tárgy” jellemző vonásait ezekhez képest abban látjuk, hogy e tárgyakat „mindennap”, „mindig” és „mindenki” használja. Ma már a régiségkereskedésben sokat ér egy „eredeti” szódavizes üveg, elküldött képes levelezőlap, ácsolt láda vagy százötven éves fénykép. Ám egykor ezeknek csak használati értékük volt (olykor nem is csekély, vagy legalábbis megszerzőik számára anyagi megterhelést jelentettek – mondjuk egy lószerszám, tajtékpipa vagy éppen kézitükör esetében). A néprajztudomány ezerszer bizonyította, olyannyira, hogy ma már gyakran szükségét sem érzi annak, hogy külön is és újból meg újból hangsúlyozza: az ilyen „mindennapi tárgyakat” még a parasztok sem mind maguk állítottak elő. Már mondjuk 1848-ban sem minden magyar paraszt volt bútorasztalos, szövőgéppel dolgozó takács, tálkészítő gelencsér, üvegfúvó és kártyafestő mester – akiknek a termékei viszont mind ott voltak vagy ott lehettek a magyarországi jobbágyfelszabadítás korának falusi házaiban is.
Nálunk már ekkor is a „mindennapi tárgyak” többsége sorozattermék volt, és ha megszorító névvel „kézműipari” terméknek nevezzük is ezeket, azért itt az „ipar” megnevezés mind az előállítás módjára, mind a díszítés milyenségére, főként pedig a piaci forgalomban betöltött szerepre nézvést egyaránt a döntő hatást emeli ki.
A „giccstárgy” e kategóriák közötti elmozdulással jellemezhető. A „műalkotás” itt ezerszeres másolatban terjed. Az Utolsó vacsora falvédők formájában kerül a konyhákba, ahol szomszédja, a Léda a hattyúval témájú falvédő is hasonló mozgást képvisel.
A „műtárgy” ugyanígy (ám két irányban is) elmozdulhat. „Felfelé”, amikor akár a legegyszerűbb asztalból, feszületből, sírjelből egyszer művészi remekmű is keletkezhet. (Van is erre példánk, Michelangelo Pietŕ-ja vagy az egzaltált német festő, Grünewald Isenheimi oltárkép-e egy-egy vallási-művészeti közhelyet fogalmaz meg: vagy egyszerűen és letisztultan, vagy éppen egzaltáltan és gátlástalanul. Ettől válnak korszakos remekművekké.) Gyakoribb azonban, hogy „lefelé” indulnak e tárgyak: a trónszékből karosszék, a királyi koronából a szépségkirálynő koronája vagy éppen a McDonald’s boltokban reklámként adott papír aranykoronák keletkeznek. Ha ezek elég messze jutnak el eredetijüktől, egyszerűen mindennapi tárgyakká válnak: mint mondjuk a fésű vagy az evővilla vagy éppen a szemüveg. Ezeket ma már senki sem tartja exkluzív terméknek, és ami még ennél is fontosabb, senki sem tartja giccsnek, még akkor sem, ha tudjuk, Nero császár még drágakőből csiszolt látólencséjű lornyonszerűséget használt, a mai nyugdíjas pedig valószínűleg még mindig az SZTK-szemüvegtokban tartja hagyományos pápaszemét. Ha azonban valamilyen látványos összetevő még akkor is megmarad e tárgyakon, amikor ennek már nincs használati értéke, csupán arra utal, hogy ez a tárgy egykor „fentebb” volt megtalálható – a giccs példáival találkozunk. Ha a sčvres-i porcelánok akár hatvannégy személyes étkészletének táljain és tányérjain ott van hol a gyümölcsök, hol a „tenger gyümölcseinek” színes, plasztikus ábrázolása – ez még nem giccs. Amikor azonban a mezőcsáti miskakancsó huszárcsákós és huszáregyenruhás figurájának a hasán tekereg a kígyó – ez bizony giccs. (Sőt olykor „tulipános láda”-díszek jelennek meg egyes példányokon. Ez még inkább giccs.) És azt, hogy egymással végül is össze nem illeszthető elemek zavaros egyvelege kerül itt elénk, még a mindezt indokolni szándékozó „magyarázkodás” is csak megerősíti; miszerint a boroskancsón azért van kígyó, mivel a hideg vízben lakik a kígyó. (Egyéb, szórakoztató magyarázatokat most nem is idéznék.) Persze a magyar népi kerámián a kígyó vagy vízisikló körülbelül éppúgy került a borral szorosabb kapcsolatba, mint a dohánytartó kerámiaedényeken a rücskös felületkidolgozású medve... ez a közismerten nikotinkedvelő falusi állat...
A mindennapi tárgy gőgjében válik giccsé. A ceruzahegyező maga nem az. Ám ha a párizsi Notre-Dame templomot ábrázolja (meg gőzmozdonyt, pénztárgépet stb.) – az. A fakanál nem giccs. Ám ha „anyósszelídítő” vagy „pénz olvasva, asszony verve jó” felirat van rajta – az. A tenger és a hal nem giccs. Ám a színes üvegben „úszkáló”, többdimenziós képeslapon „mozogni látszó” halacska – az. A meztelen nő vagy sok róluk készített festmény, szobor, majd fénykép önmagában még nem giccs. Ám a vetkőzős golyóstoll, amelyen „leúszik” a ruha a 22x3 milliméteres szépségről – az.
Nem hiszem, hogy túloznék, ha azt állítom, hogy a mindennapi tárgyak szinte egyike sem védtelen a giccsé válás ellen. Olykor egész tárgycsoportok válnak olyan „dísztárgyakká”, melyeknek a giccstől való elválasztása szinte lehetetlen feladat. Lakószobai vitrinjeink csecsebecséi, a legtöbb esküvői ruhaköltemény vagy akár az utóbbi generációk fürdőruhái szinte kivétel nélkül ilyenek.
Minthogy közismerten szinte megkülönböztethetetlen, hogy egy-egy giccstárgy annak születik-e (pontosabban: annak készül-e) vagy csak ilyenné válik – még néhány további szempontot is érdemes felvetni a giccsé válás vagy giccsként szereplés folyamatának leírásakor. A hegymászóbot, a vadászkalap, talán még az ördögbőrből készült tiroli nadrág sem volt eredetileg giccs. Csak azzá vált. A díszletszerű, festett háttér előtt készített portréfényképek, operettek, revük vagy folklórfesztiválok kosztümjei viszont sosem voltak valódi tárgyak. Itt mind a háttér, mind az ennek előterében látható jelenet bizony legtöbbször telivér giccs. És nem csak a gémeskutas-pittypalattyos falusi idill vagy Glavari Hanna budoárjának bemutatása vált az operettben giccsé: a munkásosztály, a partizánharc bemutatása is ugyanilyen volt, lásd mondjuk a Szabad szél vagy az Állami áruház operetteket, amelyek ugyanolyan klasszikus példányai a giccs ábrázolásának, mint mondjuk a meggyilkolt leányát a hátán krumpliszsákban cipelő Rigoletto. (Vigyázat: itt nem a zene, hanem a szcenika a giccs!)
Évszázada foglalkozik az általános jelentéstan a forme contenu viszony vizsgálatával. (A két francia szót könnyen le tudjuk fordítani „forma” és „tartalom” szavainkkal – csak ekkor épp a két megnevezés esztétikai, logikai, művészetelméleti értelme tűnik el.) A műalkotás esetében természetesen sajátos a viszony a kettő között. Dürer, Courbet, Kandinszkij vagy Mondrian, Jackson Pollock vagy Vasarely festményei esetében, ha nem ismerjük, mi is ez a „forma”, fel sem tudjuk fogni, mi is ezekben a „tartalom”. A művész igen szigorú, öntörvényű formavilágot alakít ki, és a tartalom csak ezen belül, ehhez képest jelenik meg. Ha nem tudjuk, miért van csak egyetlen fekete négyzet vagy fehér alapon fehér minta egy képen, miért festékszóró pisztollyal spriccel a művész (ez a forme), nem is sejthetjük, miért éppen erre vagy arra a képre írta rá azt, mint Vasarely tette, a franciáknak nyilván teljesen érthetetlen blablaszóként, hogy alom. (Ami nem más, mint egy ékezet nélküli közhasznú magyar szó, és rögtön más dimenzióba helyezi a nagy „francia művésztől” az adott op-art-mintát.) A giccs esetében a forme és contenu viszonya viszont úgy változik meg, hogy az „egyik” a „másik” helyébe lép. A forme lesz a contenu – vagy éppen megfordítva.
Amikor a Fonyód–Bélatelep-alsóról vagy a szoláriumból hazatérő gépírókisasszony (mára már inkább programozó vagy „PR-menedzser”) olyannak öltözik és úgy viselkedik, mint a „riói karnevál szépe” – giccs: a forma itt nem felel meg a valódi tartalomnak. A Bibliá-t vagy Lenin műveinek valamely kötetét utánzó pálinkásbutella, a hatlövetű forgópisztolyt utánzó öngyújtó vagy cigarettaadagoló, a „Harap-lak” feliratú kutyaól – giccs. Ezeknél a forma és a tartalom viszonya változott meg. (Amin még az sem változtat, ha valakinek ehhez képest még további, csavaros, jópofa, ironikus ötlete támad, és például azt írja ki egy építményre: „Utál-lak” vagy éppen „Szeret-lak” – nyilván a „szeretlek” szóból facsarva.)
A forme és a contenu viszonyának bemutatását azért tartjuk olyan fontosnak, mivel ilyen módon tudjuk értelmezni a tárgyak esetében a giccshez vezető utat. A forme/contenu megjelenhet fent (a „magas művészetben”) és „középen”, valamint lent (ez a „mindennapi élet” tárgyi világa). A giccs valahol középen van, azaz fentről is, lentről is vezet oda út.

magas művéqxdt()fatasďs`}+fůsęutlp%#jtyté{ai`i"äy{ŕl/4$^M: 4"^]: 2PQ,IGNMB<%fdbp&!\IGNMB=)ddlebn-: 4^F?bmuoc/ndorenua giccs világa
mindennapi élet, tömegművészet, használati érték


A tárgy milyenségének ilyen megváltozása igazán sokféle módon mehet végbe. Itt csupán három ilyen jellemző változást említünk.
1. A méret megváltozása.
Ennek egyik legismertebb formája a vad kicsinyítés. Gyufaszálakból épül meg a Parlament mása. A kiskertekben miniatűr várak létesülnek. Maga a „japánkert” is ilyen. Egész várost próbál utánozni Madurodam. Itt sem maga a miniatürizálás a giccses. Csodálatos kámeákat, nyakba akasztható ékszereket, illuminált kéziratokat ismerünk. A művészet a kicsiny méretben is tud jelentőset alkotni. És ha bélyegre vagy pénzre kerül egy-egy ábrázolás, vagyis a kicsinyítés valódi funkcióval függ össze – e művek önmagukban még nem giccsek. Ám a ceruzahegyező méretű földgömb, a meggymagra faragott honfoglalási körkép – giccs. Az, hogy a „minikönyvek” bibliográfiája maga is minikönyv – még jó poén (körülbelül a „Megkoplalta-lak” építményfelirat szellemi szintjén). Ám a Kommunista kiáltvány vagy a Miatyánk számtalan nyelvű szövegének minikönyvbe nyomtatása – bizony hogy giccs. Egyébként a giccsalkotó vágy és tehetség nem ismer határokat. Üzletben magam is láttam olyan csecsemőknek szánt zenélő bilit, amely a megfelelő tevékenység elvégezte után Wolfgang Amadeus Mozart zenéjére fakadt. (Persze hogy az Eine kleine Nachtmusik szólalhatott meg. Nem próbáltam ki, de – német termékről lévén szó – persze hogy elhiszem.)
A giccsben megvan ennek a szöges ellentéte is: a nagyzoló nagyítás. Itt megint abból kell kiindulnunk, hogy létezik hasznos, célszerű nagyítás is. Öreg betűs könyvek, távolról is olvasható feliratok, igazán nagy sportstadionok önmagukban még nem giccsek. Sőt talán még az elefánt, a Szahara vagy a Concorde repülőgép sem (amelyek a maguk nemében a legnagyobbak). Még az atlétikai világrekordok sem, noha mondjuk a mai kalapácsvetésnek, maratoni futásnak és az ilyen rekordoknak persze hogy „semmi értelmük sincs”. Nem is kalapácsot, hanem valami acélparittyába fogott acélgolyóbist hajigálnak, a Brooklyn hídon, az Arc de Triomphe alatt, sőt akár a lepusztult Margitszigeten futkosnak – ahol azért a legyőzött perzsákról szóló híradásra kevés az esély... Manapság viszont naponként értesülünk a „Guinness-rekordok könyvébe” szánt megalomániáról: a leghosszabb kolbász, a világ legmagasabb épülete (víztornya, televíziós adója, temploma, szobra) ilyen. (Érdekes, a „legkisebb” nem ennyire [Guinness-]rekordvonzó, noha „a világ legkisebb omlettje”, az egyfogú vagy a lehető legkisebb fésű elkészítése is csakugyan teljesítmény lenne.) Persze a Mount Everest lehet felséges, a kaliforniai mamutfenyő impozáns. Jókai vagy Moldova műveinek száma tiszteletre méltó. Ám már az ókori rodoszi kolosszus, amelynek terpeszállásban lévő lába között úgy közlekedtek a hajók, mint a Gulliver közismert illusztrációján – giccs. Tudta ezt már a „gulliveri áradást” leíró Swift csakúgy, mint az egykori éles elméjű bon mot: a világ legnagyobb szovjet kerti törpéjéről.
Ha valaki Kajászószentpéteren a Fehér Ház másába költözik, kertje végébe a Niagara mását szerkeszti, 3568 százalékra teljesíti tervét, mint a magyar sztahanovisták, sőt akár olyan magasra repül, mint Leiter Jakab – bizony az ilyen mértéktévesztés eredménye a giccs. Amikor még a televíziós vetélkedők kevésbé voltak bornírtak, mint ma, ha csapatok vetélkedtek egymással, legtöbbször emberméretű pillangóknak, katicabogaraknak kellett öltözniük. Magam is láttam a különben bámulatos ügyességet tanúsító szereplőket felvonultató moszkvai nagycirkuszi előadást, amelyet a növényvédelem (!) témájának szenteltek. Ebben gigantikus méretű kártevő rovarok és gyomok bukfenceztek, ugráltak, légtornáztak – ám csak addig, amíg meg nem jelentek a még nagyobb méretű permetezőkészülékek, a gyomirtó szerek, sőt a növényvédelem fontosságáról szóló párthatározatok, akik/amelyek még jobb akrobatikával, még jobban idomított cirkuszi állatfalkákkal nem űzték el őket. Minthogy a műsor két részből állt: szárazföldi és vízicirkusz-előadásból, ugyanaz a mérettévesztéses giccs „szárazon és vízen” egyaránt megcsodálható volt.
2. A valláshoz hasonlítás vágya. Minthogy a művészethez képest más a vallásban „tartalom” és „forma” viszonya, a giccs a nem vallásos tárgyi világban is ezt a viszonyt igyekszik meghonosítani. A szovjet, a fasiszta, a nemzetiszocialista (és velük egy időben sok-sok amerikai, angol, francia) reprezentatív épületek az 1930-as években kifejezetten ezzel a megoldással készültek. A megalománia, az „anyagszerűség” fitogtatása, a végletekig feszített technikai lehetőségek öncélú bemutatása mind a nem szakrális tárgyvilág szakralizálásának igényét tükrözik. A Londoni Egyetem már első pillanatra is Albert Speer-stílusban épített központi épületének legfelső emeleteit tudtommal máig sem használták, statikai okokból, csakúgy, mint a pécsi kísértetház-felhőkarcolót. Hosszú ideig nálunk a legmagasabb „új templomtorony” a gyöngyösi OTP-ház volt. És noha megúsztuk, hogy fővárosunkba sztálini felhőkarcolót kapjunk ajándékba a szovjet párttól és néptől, mint lengyel, cseh és román sorstársaink, azért a gondolat tőlünk sem volt idegen. A békásmegyeri egymérföldes szalagház ugyan mégsem épült meg. (Eredetijét lásd Hitler „Kraft durch Freude” üdülőépítményében.) Ám azért nálunk is már több mint egy évszázada a Gellérthegy tetejére terveztek kivihetetlen méretű üdvöldéket, magyar Valhallákat (!), azaz nemzeti panteonokat. (Csak a tűzijáték maradt meg e megalomániás színtéren.) És ha arra gondolunk, hogy Mussolini római „foruma”, Ceausescu „a Holdról is látható” bukaresti új főútvonala (27 kilométer) csak a közelmúlt félművelt zsarnokainak aberrációja volt – tévedünk. A gigantogiccs nem a piramisokkal kezdődik, és nem is ér velük véget. Mindez egyáltalán nem új vívmány a művelődéstörténetben. Ritkán szoktuk említeni, noha tény, hányszor dőltek össze, szakadtak be a nagy középkori katedrálisok már az építkezés közben, vagy egyszerűen technikailag lehetetlenné vált a további építkezés, minthogy az ehhez használt legjobb kő vagy tégla sem bírta el a rá kirótt ideológiai terhet (lásd például Beauvais, Tournai, Strassburg, Ulm stb. templomait) – mivel túlméretezték a tárgyakat, és mivel túlméretezték a vágyakat. „Az égig érő torony” giccsötlete egyébként még ennél is régibb, sőt a Biblia szerint Bábel tornyának esetében nem is a felkészületlen épületstatikusokban, hanem a munkásokat ostorral irányító hajcsárok kommunikációs rendszerében volt a hiba...
Sőt, ha olvasóm nem szolgáltat ki az érintetteknek, elárulhatom, a sziámi őserdők ötvenméteres Buddha-szobráról, sőt mi több, a dél-franciaországi Lascaux prehisztorikus barlangjáról (ahol még az ősemberek számára is nehezen megközelíthető, vaksötét járatok mélyén ott van a gellérthegyi sziklatemplomot meghaladó méretű „Dóm”, no meg az aggteleki barlangét meghaladó mélységű „Kút”) sem más a véleményem. Már az ősember is tenyérnyi termékenységvarázsló szobrocskákat és akkor „gigantikus” méretű szentélyeket alkotott. Azaz: a természetes méretektől eltérő mini- és makrogiccseket.
Hogy a giccsek milyen nagy hányada egyenesen ilyen „vallásutánzás”, rögtön látjuk, ha a közmondásos sublótok vagy vitrinek tárgyvilágára akár csak egy pillantást is vetünk. Az én generációmnak „megadatott”, hogy e tárgyvilág változásait is figyelemmel kísérje: a szentképek és első világháborús emléktárgyak helyébe oda kerültek a sztahanovistaoklevelek, az elsőáldozók fényképeit a kisdobosoké váltotta fel – majd azután megint visszatért a múlt is. A szoba „szent sarkába” a televízió jutott, ahol már a vizuális élmény a sok-sok reklám, vetélkedő, „show”, időnként a díjátadások, legutóbb a „való világok” számára berendezett házak és berendezéseik bámulása. Ezek ugyan a tárgyi világ számára éppen a legaktuálisabbnak szánt „minták”, szakítás a begyöpösödött „ősök” világával, ám igazán sok jellemvonásban ezek éppen hogy a régebbi vallásos mintakövetés státusával rendelkeznek. A reklámokhoz a meghatározatlan magashegyi tájakon, sivatagokban száguldó autócsodák ugyanolyan módon adnak „tárgyi mintát”, mint régebben Xavier Szent Ferenc és a kínai jezsuita missziók, Szent Orsolya és a tizenegyezer szűz vagy a sárkányölő Szent György. A vizuális minta itt egyértelmű – ám követhetetlen és illuzórikus. A mai giccstárgyak világa ilyen szempontból követi ezt a régen kipróbált mintát, hasonlítani is kíván a vallásos tárgy- és látványfelfogásra, annak transzcendenciáját utánozza. A gyermekét ölében tartó édesanya, egy labdaszerű gömböt kezében tartó kisgyermek – a mi kultúránkban ez megjelenhet vallási ábrázolásként: Madonna és a világmindenség kék gömbjét kezében tartó Jézus alakjában. Sőt, majd az ilyen ikonográfiát utánozza azután a fiait nyalogató vagy éppen pamutgombolyaggal játszó cicus is – immár vitathatatlanul a vallási formákat utánzó giccsként. Majdnem mindegyikünk otthonában megtalálható az oltárok elhelyezési mintáját követő emléktárgyegyüttes. Temetőink síremlékei ugyanerre a kompozíciós és ideológiai törekvésre idézhetnek egyenesen világszerte megtalálható és milliónyi (!) példát.
3. Más kultúramintákhoz hasonlítás vágya. Már az előző jelenség bemutatásakor is feltűnt, hogy a giccstárgyak mennyire szívesen próbálnak megjeleníteni egy távoli, egészen más világot. Az egyik matyó falu házaiban a dísztárgyak nem a másik matyó falu életét tükrözik. A kispesti otthonokban nem az újpesti tárgyak a giccstárgyak. Ma a húszévesek „tárgyegyütteseiben” nem a (hazai) három-négy-öt-hat puttonyos tokaji aszús üvegek, hanem a tequila és a bourbon üvegei sorakoznak: minthogy más kontinenst idéznek. Az utazók a helyszínről (vagy az itthoni üzletekből) texasi bőrkalapot, velencei gondola alakú lámpát, „inka” vagy „azték” ékszert szereznek be. Természetesen mindennek megint csak megvan a réges-régi előzménye is. Nemcsak Krzystof Pomian múzeum- és gyűjteménytörténeti kutatásaiból, hanem Magyary Kossa István hazai orvostörténeti adattárából is tudjuk, hogy a valódi vagy álkrokodilok, a mitológiai állat egyszarvúénak tekintett narvalagyarak nemcsak a XVI–XVII. századi európai főúri „Kunst- und Wunderkabinet”-jeinek ékességei voltak, hanem ott függtek a patikákban (később középiskolai szertárakban, manapság akár diákkocsmában is). Réges-régen „hamisítják”, külön műhelyekben készítik az ilyen egzotikus tárgyakat – mivel ezek a giccspiacon jól eladhatók. Ám a dél-amerikai indiánok zsugorított emberfejtrófeái (Tsantsa – innét a ma nálunk is használt „zanza” szó) a legtöbb európai néprajzi múzeumban legtöbbször ugyanúgy kései hamisítványok, mint a japán szamurájpáncélok. Tudtommal az utóbbiakból a legtöbb Berlinben készült, az utolsó Hohenzollern uralkodók idején...
Persze mindez nem modern találmány. Már az ókorban is ezerszámra készültek
a „hamisítvány” vagy legalábbis „utánzat” egyiptomi üvegcsék és más csecsebecsék. A zord éghajlattól meggyötört népvándorlás kori germán törzsfők előszeretettel használtak „római” háromlábú kézmelegítő tálutánzatokat. Amikor a XIX. század végén a görög Tanagra városában folytatott ásatásokból sok ezer kis kerámiaszobor került elő, ezek utánzatai csakhamar behatoltak a világ legtöbb múzeumába, sőt az is kiderült, hogy ilyen, gyakran kétes és legtöbbször sorozatban előállított utánzatok már az ókorban is forgalomban voltak.
A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, amikor már lehetett külföldre utazni, ám nem akárhová és igazán kevés pénzzel – a pesti Belvárosban egyszer csak ugrásszerűen megnőtt a legkülönbözőbb görög szigetek nevét feltüntető, vállra akasztható gyapjútáskák, valamint a világ számos egyetemét feltüntető T-shirtök használata. Arab tevenyergek, finn rénszarvasbőrök keresték kétségbeesetten helyüket a magyar panellakásokban. Értelmiségi körök lakásaiban ennél valamivel később jelentek meg a romániai (erdélyi) üvegfestmény-szentképek, még ennél is később az orosz fém „úti ikonok”. Kezdetben szép és eredeti darabok még nálunk is viszonylag olcsón megszerezhetők voltak – sajnálom, hogy e felismerés most jutott eszembe. Ám annál jobb példák arra, hogy itt a giccs valamely más kultúramintához hasonlítani akarását figyelhetjük meg. Nem görög szigetlakó vagy ájtatos muzsik akarok lenni. Még a nikulai üvegfestmények kulturális-etnikai-technikai háttere is túl komplikált ahhoz, hogy nálunk valaki „azonosuljon” ezzel. Nem vagyok az oklahomai egyetemi baseballcsapat tagja, éppen szépségkirálynő, IQ- vagy szexbajnok: noha a pólóm ezt jól olvashatóan hirdeti. Ám a cél, a szándék világos; egy MÁSIK kultúraminta tárgyai jelenjenek így meg, és ezek segítségével én is (egy vagy akár több) MÁSIK kultúra tagjának adhatom ki (vagy legalábbis érezhetem) magam! Vagy ha még ez sem valósul meg, legalább jelezhetem, nekem vannak még más ambícióim és lehetőségeim is. Egyébként a magyar kultúra tárgyai is kaphatnak ilyen szerepet. Aki járatos a budapesti ócskapiacokon, mindenkor észreveheti, hogy a külföldiek mi mindent vásárolnak fel nálunk, mint „Echte ungarische suvenir”-t: régi, alig rozsdás sollingeni ollókat, Singer varrógépeket, második világháborús rohamsisakokat stb. Mindebben nem az a giccs, hogy egy alaszkai egyetem jelvénye vagy egy magyar falikút darabja kerül elő. A giccs az, hogy mindez egy olyan MÁSIK kultúra jelzése, amelyhez én nem tartozom. A távoli iránti beteljesületlen vágy maga a giccs szülőágya.
Persze, mint mindennek, ennek is megvan az igazán szigorúan megvonható határa. Nálunk nemcsak hogy az afrikai maszkoknak nem volt soha igazán bolhapiacuk, hanem a magyar népművészeti alkotások itthoni piaca sem nőtt meg az idők során: inkább csak a díszlettárak, a ma is működő népi együttesek gardróbja ilyen. És még így is mára mintha csökkent volna a szuszékok, kékfestők, bokályok iránti érdeklődése a magyar értelmiségnek. Bartók Bélának még volt valódi asztalosok által, ám már pesti felhasználásra készített kalotaszegi előszobája. A majdnem száz évet élt Kun Zsigmondnak ilyen, sokirányú népművészeti gyűjteménye ma is megcsodálható a régi Óbuda főterén egy külön kis múzeumban. Viszont pályatársaim, sőt akár folklórkutató kollégáim közül senkiről sem tudom, hogy éppen magyar népművészeti tárgyakból szereztek volna össze számottevő gyűjteményt.

A giccsnek mind a három, mást utánzó, fentebb bemutatott vonása voltaképpen kultúramorfológiai összefüggésekre utal, és nem csupán a tárgyak világában figyelhető meg, hanem a zene, a tánc, kisebb mértékig az irodalom, bizonyos fokig a vallás, elsősorban pedig a személyiség kialakításával függ össze. Ezekhez képest a tárgyak világában még további érdekes jelenségek is megfigyelhetők.
Most ezek közül mégis csak néhányat említenék.
A mai tárgyi világban a korábbi korokhoz képest is dominál a tárgyak sorozatszerűségének ténye. Szinte mindenből számtalan példány létezhet. Ehhez képest mind az alkotó, mind a befogadó az „egyediségre” áhítozik. Noha mintákhoz kíván igazodni, ezen belül privát tárgyakat kíván felmutatni. A giccsipar természetesen kiszolgálja ezt a törekvést.
A giccstárgyak egyszerre látványosak, tarkabarkák, túl nagyok, túl kicsik, archaikusak és a legmodernebbek. Egyre vadabbul különösek és meglepőek. A mai giccstárgykultúra jellemző vonása a dinamizmus: mindig harsányak, csillognak, mozognak. Különösen amióta a nemzetközi kommunikációs és szórakoztatóipar versenyébe kerültek, egyre inkább „teljesítési kényszer” jellemzi e tárgyakat. Komoly módon ezt látjuk a mobiltelefonok állandó újításpropagandájában. Látványosabban és elszomorítóbban a tömegközlés „cápa-show” vagy „mérgeskígyó-show” műsoraiban: egyre vérengzőbb cápák és gyilkosabb kígyók kerülhetnek csak a képernyőre. Televízióműsoraink főként a díszletek, a látványeffektusok egyre harsányabbá válása révén jelzik ezt a folyamatot.
A sorozatszerűség és a harsány dinamizmus össze is kapcsolódik. Előszobánkban nem egy festett tányér, hanem ezek sorozata látható. A szekrény tetején egyre több, egyre furcsább alakú italosüveg sorakozik: háromszögletes, csavarodott, bugyborékos formák, üveg az üvegben, kétféle üveg egymásban és még ki tudja hányféle harsány megoldás. E fejlődésnek sem látjuk a végét.
Természetesnek tartom, hogy sokféle giccstárgy van, és nem csupán néhány tárgyat minősíthetünk így (mondjuk csak a feliratos mézeskalács szíveket, a falvédőket, a „poénos” söröskrigliket és éjjeliedényeket, a tigrismintás bugyikat és melltartókat stb.). Azt is nyilvánvalónak tartom, hogy hasonló tárgyak is réges-régóta ismertek. Már az egyiptomi skarabeusok, illatszerüvegcsék, ékszerek, az ógörög és római szandálok, tógák, hajpántok is a giccsesedés útjára léptek. Az ilyen egykori vagy mai tárgyakkal való foglalkozást nem egyeztethetjük a „értéknemesítő művészeti nevelés” feladatával. Szemlénkben nem is a giccstárgyak elítélése volt a feladatunk. Ennél fontosabbnak tartottuk néhány jellemző, a giccs felismeréséhez szolgáló művészet-, tárgy- és kultúra-„fenomenológiai” jelenség megemlítését.
Ha az előbb a mai giccstárgyak legjellemzőbb vonásaként a harsányságot és a dinamizmust neveztük meg – nyilvánvaló, hogy a látvány kategóriájával is össze kell kapcsolnunk mindezt. A „látvány” is társadalmi és történeti kategória: már csak színdinamikáját és az előforduló képek változásának gyorsaságát tekintve is. Persze a szivárvány meg a sokféle lepke és trópusi madár bámulatos színpompája sem mai dolog, már ember előtti régiségű. A vihar gyorsasága, a gepárd sebes mozgásának felismerése, a horogból magát hirtelen mozdulattal mégiscsak kitépő hal sem mai jelenség. Mindennek a felismerési képességére bizony már az ősembernek is szüksége volt! Ám ma, az egész világra gondolva is azt mondhatjuk, hogy a festékipar fejlődése, a fényképezés feltalálása, a mozgókép, a házilagosan készíthető film- és videofelvételek, a televízió, legújabban a minden korábbinál gyorsabb képingersorozatot jelentő videoklipek egészen más jellegű látványokat tárnak elénk és tesznek előbb-utóbb befogadhatóvá a közönség számára. Amíg tehát mondjuk egy évszázada a még nem is színes, azaz nem is igazán valósághű Lumičre-filmek ijesztő dinamizmusként hatottak, a néző felé száguldó kocsitól vagy vonattól megijedtek az emberek, sőt még az én generációm számára is mondjuk a Fabulon- és Wilkinson-reklámfilmek meglepően gyorsnak tűntek – a mai fiatalok számomra elképesztő gyorsaságú klipeket is rendszeresen néznek. (Azt nem merném mondani, hogy ezeket be is fogadják.) Ha tehát az új helyzetben a giccs „harsányságra” és „dinamizmusra” törekszik, ezt csupán a látványosság még intenzívebbé tételével tudja megvalósítani. Vagyis tárgyi világunkban a giccs újabb csoportját is megtalálhatjuk: ha bizonyos képek olyan harsányak, olyannyira dinamikusak, éppen ezáltal válnak giccsé.
(Azt ugyan nem teszem ehhez hozzá, hogy ez még akkor is igaz, ha maguk a rohamléptekkel egymást követő egyes képek nem is lennének „giccsek”. A gyakorlat azt mutatja, hogy nem csak a milói Vénusz vagy egy koloniál bútorgarnitúra egymás utáni villogtatásából áll a mostani „harsány, dinamikus” giccs. Viszont azt is könnyen észrevehetjük, hogy legtöbbször már az egyes képek, az azokon látható egyes tárgyak önmagukban is giccsnek számítanak.)
Egyetlen további jelenséget említek ezzel kapcsolatban. Az utóbbi évtizedekben harapódzott el igazán ez a „villogás”. Az a megoldás, hogy hirtelen fények villannak fel, majd alszanak ki. Hirtelen más színbe kerül a kép, majd ez is megszűnik. Hirtelen a tájat látjuk, hirtelen a reklámozandó árut, hirtelen az embert. Éteri hang szólal meg, ám ez is eltűnik, hogy ismét visszatérjen. Nemcsak üzletek kirakatában, belépésre biztató bejáratoknál, cirkuszi előadásokban, televíziós show-műsorokban megszokott megoldás ez, hanem újabban már a karácsonyfa égői sem egyenletes, meghitt fényt sugároznak, hanem villognak, mint a sex-shop vagy a diszkó lámpái. Ha valami egyenletes fényben nem volna is giccs, ez a villogás azzá teszi. Immár nem látnunk kell valamit, hanem csak észre kell vennünk, hogy ott van valami. És ez a villogás is egyre színesebb, egyre rafináltabb, egyre lüktetőbb, egyre gyorsabb: hovatovább pszichodelikus giccs.
A most jellemzett törekvés nyilvánul meg a giccs szörnyetegkultuszában is. A szörnyeteget itt tág értelemben kell venni: a tömeggyilkostól a plüss szőrmókig sok minden tartozik ide. A közös vonás bennük az, hogy váratlan, össze nem tartozó, borzongató elemek kerülnek itt egymás mellé. Ez sem mai ötlet: a már említett „csodagyűjtemények” is ilyenek voltak. Az orosz cár, Nagy Péter furcsasággyűjteményéből nőtt ki a Szentpétervárott ma is látogatható etnológiamúzeum, amelynek hivatalos neve máig Kunsztkamera („Kunstkammer”). Itt szibériai aranyleletek, sámándobok mellett spirituszban úszkáló torzszülöttek, sőt a felséges cár által udvaroncai szájából kihúzott fogak is láthatók. Azt, hogy ma mennyire népszerű ez a furcsa tárgyvilág, jól jelzi, hogy világszerte terjednek a viaszbábu-gyűjtemények, alkimista- és patikamúzeumok, panoptikumok, sőt újabban a szexmúzeumok, történeti panorámák, kínzókamra-imitációk. Nálunk is, a budai Várbarlangban többször is megnyitott ilyen gyűjtemények minden csődbe menés után mindig találnak menedzsert és közönséget. Legtöbbször egymás mellett találhatók az ilyen gyűjtemények, ami megint csak azt jelzi, mennyire hasonlítanak egymáshoz. A borzalom és a szörnyűségek giccsei világszerte megtalálhatók.
Igen érdekesen nyilvánul meg a giccsben egy további összefüggés is: az individualizálás/dezindividualizálás jelentkezése. E szópárszörnyeteg azt jelenti, hogy a giccs egyénhez köt, ugyanakkor elvonatkoztat az egyéntől. Az 1848-as forradalomról a kinyomtatott 12 pont, a Függetlenségi nyilatkozat csakugyan érvényes dokumentum. Ám Kossuth Lajos kalapja (esővel vagy anélkül), amerikai indiánoktól származó emléktárgyai azért giccsek, mivel a történelmet giccsesen individualizálják. Kossuth ügyvédi oklevele, a börtönzárkájáról készített rajz – ez nem giccs. Sumeni tűzoltózenekar-szervezése, a pókokkal kapcsolatos kutatásai, igen szép herbáriuma sem önmagában az – csak akkor, ha ez kerül az előtérbe. A Jókai-bableves, Mikszáth Kálmán szivarhamuja, vasúti síndarab Balatonszárszóról: ez már giccs. Itt a „nagy embert” lerángatják N. N., az átlagos giccsfogyasztó szintjére. Persze ez sem új találmány. Nemcsak Napóleon hajfürtjeit őrizték meg, hanem Buddha hajszálait és fogát is. Luthertől meg csupán a közmondásos tintafoltot a wartburgi cella falán, minthogy a Biblia-fordításban őt zavaró ördög rögtön elmenekült, amikor a volt Ágoston-rendi szerzetes a tintásüveget vágta a kísértőhöz.
Ez az egyéniesítés azonban a giccsben rögtön át is csap a maga ellentétévé. A „hírnévcsarnokok” („Hall of Fame”) divatja az Egyesült Államokból terjedt el, hovatovább világszerte. Itt híres szórakoztató zenészek, sportolók kéz- és láblenyomatai találhatók meg. Nálunk a Nagykörúton, másutt áruházakban vannak ilyen nyomatgyűjtemények. A budai Mamut áruház könyvesboltjában modern magyar írók aláírásai díszítik a bejárati falat. Nem egy aláírás, hanem sok! Az egy aláírás „individualizál” – a sok-sok aláírás „dezindividualizál”. Amikor világháborús hősi halottak, a holokauszt, a sztálinizmus, 1956 áldozatainak listája olvasható egy emlékművön, és nagy erőfeszítéssel arra törekednek, hogy mindenki rajta legyen a jegyzéken – ez tiszteletre méltó dolog. Ám amikor egy még huszadik évét sem ünneplő egyetem bejáratánál már minden eddigi rektor és dékán neve emléktáblára van vésve – ez a giccs logikája.
Eddig tárgyakat, tárgyak gyűjteményeit említettük. A giccs megvan azonban az emberi cselekvésben is. Nászút, nosztalgiautazás, zarándoklat, akár maga a nyaralás és
a turistáskodás is ilyen, akár Rómeó és Júlia erkélyét, akár a Hortobágyot vagy a lappföldi éjféli napot és ettől nem messze, ám éppen az ellenkező évszakban a Mikulás főhadiszállását keresi fel valaki – nem csupán az ottani emléktárgyak nevezhetők giccsnek, hanem maga az utazás is az. Ezzel a cselekvésgiccsel azonban most nem foglalkozunk.
Nem könnyű összegezni azt, amiről a fenti eszmefuttatások szóltak. Nincs is szándékom táblázatokat adni, deklarációt közzétenni, kultúrpolitikánk irányítóinak tanácsokat osztogatni. Még azt is elárulhatom, hogy a giccs mai helyzetével kapcsolatban sem vagyok sem optimista, sem pesszimista. Csupán arra gondoltam, hogy felsorolok néhány feltűnő vonást, és ezeket egymással is kapcsolatba hozom.
Két mozzanatot emelnék ki.
Úgy gondolom, a „giccs” megjelölés nem értékítélet. Csak ténymegállapítás. A „giccstárgy” a tárgyak előállítása, megszerzése és használata vonatkozásában egy skálán való helyzetet ír le. És még ez is változik. A szemüveg, tajtékpipa vagy a fénykép egykor nem volt, aztán volt, aztán giccs lehetett, aztán giccsként is elmúlhatott. A giccs nem a modern kor terméke: az ókortól (sőt talán már az őskortól) kezdve ismert. Nem is csupán egyetlen társadalmi réteg (vagy osztály) használja. A nincstelenek ugyan aligha tudják megfizetni, a parasztok körében, amíg ők maguk állítják elő személyes tárgyaikat, sőt tárgyi világuk környezetét, a giccs másodlagos. A félműveltek körében közkedvelt. Ám Napóleon és Tito marsall kosztümhasználata, a hetilapok, a tömegfilm, a gyer- mekjátékok világa jól példázza, milyen széles körben fogyasztják. (Vagy szánják fogyasztásra.) És noha nem minden terméke (példaként említsük meg a végül is bedöglött tamagucsiipart) világsiker, mára a giccs is globalizált. Persze Mozart életvitele, Tolsztoj vallási tézisei, Szaddám Huszein sok száz palotája, Bush elnök viselkedése bizonyítja, hogy a legfontosabb posztokra jutott emberektől sem idegen.
Ami pedig a tárgyakat illeti: szinte minden tárgy válhat giccsé, sok-sok tárgy pedig eleve giccsnek készül. Használjuk őket, főként giccsként. Ez sem baj, és az sem, ha egy kicsit elgondolkozunk felőlük.

(A Vörösváry Ákos és Fábry Sándor [tapolca]-diszeli Látványtárának kiállítása kapcsán 2004. július 24-én tartott beszélgetés alapján, ám nem arról szól, és nem is az a szöveg. Itt a látványt csak egyféle értelemben említem, noha ez a téma külön és sokrétű tárgyalást érdemelne.)




© Holmi 2005 | Tervezte a pejk
Valid CSS! Valid HTML 4.01!