Csehy Zoltán
EGY HORATIUS-FORDÍTÓ VÁZLATFÜZETÉBŐL
Kőrizs Imrének
(3, 26)
Rég nagykanállal faltam a nőket én!
Harcom sosem volt nyámnyila csüggedés!
Tusában elnyűtt dárda és lant
lógjon e falra akasztva balról
hab szülte Venus temploma oldalán!
Itt csüngjön íj, itt égjen a fáklyacsonk!
Dacos kaput feszítő vasrúd,
erre a szögre akasszanak föl!
Úrnő, ki Ciprust óvod, a boldogot,
s Memphist, ahol trák hó sose hull, te szent,
suhintsa ostorod meg egyszer
végre Chloét is, az engedetlent!
(1, 33)
Hagyd már, Albiusom, hagyd a sopánkodást!
Hálátlan Glycerát már ne is emlegesd!
Többé már ne szavalj gyászos elégiát!
Ifjabb, szebb szeretőt akart!
Szép arcú, csupa báj, zsenge Lycoris és
Cyrus bűvöli meg, s Cyrus utálja őt,
mert jégcsap Pholoét vágyja csupán, előbb
hág kecskéket a farkas is,
mint Cyrus Pholoé ágya ölén vigad,
Venus nyers humorát jelzi szeszélye, mely
egymástól idegen lelkeket egybefog
s ércjáromba szorítva tart.
Engem, bár kegyesebb Venus is invitált,
volt rabnőm kötözött láncra, az oly pazar
Myrtalé, hevesebb, mint buja Adria
partját dúlni serény habok.
(1, 5)
Melyik parfümözött, nyurga, kikent-kifent
fickó dönt le ma épp, Pyrrha, a hűs lugas
rózsás árnya alá, mondd?
Szőkés fürtjeidet kinek
fogtad kontyba hamis-könnyeden? Esküdet
még megsínyli s az ég visszavetett kegyét!
Kormos tengeri szélvész
táncoltatja a zöldfülűt!
Most még elhiszi, mert, mert, gyönyörűm, naiv,
hogy más szóba se jön, s rendre babusgatod.
Még nem sejti, az álnok
szél mit hoz. Nyomorult, akit
friss fényed megigéz! Templomi szent falon
függ táblám, csupa víz göncöm is ott csöpög
néked áldozatomként,
bősz tengerhabok istene!