Karinthy Frigyes
NAGYPÉNTEKI KEREPLŐ
Közzéteszi Fráter Zoltán
A karinthyság újabb bizonyítéka az a költemény, amely mind a mai napig, első megjelenése után hetvenöt évvel még mindig ismeretlen, a Karinthy-filológiával foglalkozó kutatók, szerkesztők előtt is. Nem található sem a költő által véglegesített kötetekben, sem a halála után összeállított „összes”, illetve „összegyűjtött” címet viselő kötetkiadások egyikében sem. Pedig nem valamely véletlenül előkerült sajtóritkaság hasábjain lappang a vers. Magam sem véletlenül bukkantam rá, hanem a Karinthy lírájával foglalkozó egyetemi szemináriumi munka előkészületei közben, amikor a versek első megjelenésének idejét, helyét igyekeztem meghatározni. A felfedezés olyan hihetetlen volt
és annyira Karinthyhoz illő, hogy hosszú ideig nem hittem el: teljesen elfeledett, „új” versről van szó. Karinthy Frigyes Nagypénteki kereplő című verse először a Nyugat 1930. 9. számában jelent meg a 677–678. lapokon. A következő év tavaszán, 1931. április 5-én ismét megjelent a Nagypénteki kereplő Az Est 77. számának 13. oldalán. Karinthy nyilván kétszer is eladta a szöveget – gondoltam, hiszen számos példát ismerünk egy-egy írásának többszöri közlésére. Egyébként is, mint a megjelenések datálásából kiderült, a Karinthy-költészetnek ünnepi jellege van: legtöbb versét húsvétra, karácsonyra írta, illetve a periodikák húsvéti száma, karácsonyi melléklete hozta. Sokszor publikált verset az új esztendő első napjaiban vagy a folyóiratok évkezdő számaiban, sőt néhányat saját születésnapja körül jelentetett meg. A Nagypénteki kereplő-t természetesen húsvétra írta, csakhogy nem kétszer adta el, hanem két különböző verset alkotott. A kötetkiadásokból ismert szöveg Az Estben jelent meg, az évtizedek óta mellőzött másik – a Nyugatban! Érthetetlen, hogy a Nyugat-közlés mindeddig miért maradt felfedezetlen. Karinthy szempontjából még magyarázható valahogy. A Nyugatban közölt Nagypénteki kereplő megjelenése előtt látott napvilágot első verseskönyve, a Nem mondhatom el senkinek. Nyolc évvel később, a posztumusz megjelenésű Üzenet a palackban anyagának gyűjtése közben valószínűleg megfeledkezett róla. A vers a legerősebb Karinthy-motívumok hálózatába kapcsolódik, de részletes elemzés helyett most csak betűhív átiratát közöljük.
Fráter Zoltán
Poklát az emberkínok
Bozótos erdejének
Immár sok éve járom
Álmélkodó szemekkel
Ki jöttem mondhatatlan
Vizekről és mezőkről
Egy ittasult sikolyban
Fogant részeg csodának
Hogy tubarózsaillat
És harsogó rigófütty
Helyett lehessek ember
S figyeljem, megbüvölten
E minden mámoroknál
S örömnél gazdagabb és
Rejtelmesebb csodáját
Halálos gyötrelemnek
Amit csak ember ismer
S keressem szivszorongva
Száz és száz emberarcon
Titkát a szenvedésnek
Melynek őserdejében
Magam, személyszerint is
Immár sok éve járok
Tünődve és megállva
Figyelve kósza neszre
Kézben tartván tulajdon
Érzékeny és vonagló
Emberszivem edényét
Mint finom, régi műszert
Térképet és iránytűt
Sötétben, mely világít
S mutatja, merre járok
E végtelen bozótban
Hol tüske tép, tövis szúr
Vipera marja lábad
S hajadra Baziliszkusz
Hegyes körmét csavarja
Hogy hangosan kiáltozz –
Én még nem orditok fel.
Kiváncsi és ravaszdi
Képével a tudósnak
Ki uj csapást kutat még
Mikor más már jajongva
Vetné magát a földre
Kiáltván „isten, isten
Elhagytál a nyomorban
Minőt ember nem élt meg”
Én még hetykén megállok
S világítván a földre
N y o m o t találnak ottan
Térképem és iránytűm
S mondom, a jelt figyelve
Borzongó áhitattal:
„Itt Dante járt” s megujra
„Itt Tantalusz” s tovább mék
Egy lépéssel „emitt meg
A názáréti” s aztán?
Ezentul semmi sincsen?
Térkép, mutasd az utat!
Tul a szöges kereszten
Van-e még szenvedésed
Ennél különb, te erdő!
Amely mögött bezárulsz
S kitárul uj világod –
Ha van, mutasd, ne rejtsd el
Járván lelkem legalsó
Tárnáját és sötétjét
Valahol a bajoknak
Ősi forrásvidékén
Találd meg azt az egy hurt
Mely összeköt tevéled
Köldökzsinórja isten
És ördög magzatának
Találd meg és taposs rá
És tépd el, hadd kiáltsak
Én is boldog dühömben:
„Elhagytál, megcsúfoltál
Most hát elhagylak én is
Ó Éli, Éli, Éli!”