stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



magyar kertművészet az újkorban

Stirling János: Magyar reneszánsz kertművészet a XVI–XVII. században. Bp. 1996. 304 lap
Galavics Géza: Magyarországi angolkertek. Bp. 1999. 149 lap

 „A művelődéstörténet sajátos, sokak által perifériálisnak tekintett része a kertkultúra, mely sokrétűsége ellenére a magyar történetkutatásban eddig nem kapott olyan figyelmet, amelyet megérdemelt volna” – írja Stirling János a Magyar reneszánsz kertművészet a XVI–XVII. században című tanulmánykötetének bevezető soraiban. A kertkultúra történetének kutatása nem tekint vissza nagy múltra; azzal is magyarázható ez, hogy a kertművészetet rendszerint az építészet alárendeltjének tekintették, ennek stílustörténeti és térkompozíciós elvei alapján vizsgálták, figyelmen kívül hagyva más megközelítési módokat, a kertművészet filológiai, botanika-, orvos- és agrártörténeti vonatkozásait.

A kötet bevezetőjében a szerző számba veszi a kerttörténeti kutatások eddigi eredményeit, kiemelve a hiányosságokat, tévedéseket. A század első felében született munkák nagy részét a hivatkozások hiánya tekintetében marasztalja el, de mindenekelőtt támpontokat kíván nyújtani a szakirodalom áttekintésére vállalkozó olvasónak. A kertkultúra képviselői között méltatja Rapaics Raymund botanikust, akinek kerttörténeti összefoglalója (Magyar kertek. Bp. 1940) tipológiai megközelítéssel próbálja a főbb stíluskorszakok elhatárolását megoldani, de nem veszi figyelembe a földrajzi különbségek, illetve a társadalmi rétegződés következtében megmutatkozó eltéréseket.

A szerző saját kutatásai alapján és az eddig közölt adatok felhasználásával a hiány pótlására, a 16–17. század magyar kertművészetének összefoglalására vállalkozik, anélkül azonban, hogy levonná a végleges következtetéseket, ugyanis számos családi levéltár anyaga még feldolgozásra vár. Figyelembe véve több tudományág által nyújtott ismeretanyagot, korrigálja a magyar kertművészetről és díszkertkultúráról korábban alkotott képet, a szerző szavaival élve: „Fő célkitűzésünk, hogy – ezúttal már a kertművészeti értelmezést kitágítva – a magyarországi késő feudalizmus díszkertkultúrájának jobb megvilágításához árnyaltabb szemlélettel, nagyrészt publikálatlan adatokkal járuljunk hozzá.” Stirling János 1526-tól a 17. század végéig követi a kertművészet fejlődését, de minthogy érdemleges következtetések levonásához szükséges forrásanyag csak az 1570-es évek utáni korszakból áll rendelkezésére, alaposan csupán 130 év kertművészetét ismertetheti. A bevezető második felében rövid művészettörténeti összefoglaló tájékoztat a kor építészetének jellegzetességeiről, valamint a földrajzi adottságok, helyi sajátosságok, társadalmi megosztottság miatt jelentkező különbségekről.

Az első tanulmány (A nyugat-magyarországi humanista kör és hatása díszkertkultúránkra) arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen nagy szerepet játszott a korszak díszkertkultúrájának alakulásában egyrészt a Batthyány és a Nádasdy család, másrészt a korszak európai tekintetben is legjelentősebb botanikusának, Clusiusnak magyarországi florisztikai kutatása és kéziratban maradt flóramunkája.

A Nemesi udvarházak és kastélyok kertjei, különös tekintettel a Felvidékre és Erdélyre című tanulmány a nemesi kertek típusaira, sajátosságaira világít rá. Ez a terjedelmesebb és erdélyi vonatkozásai miatt általam nagyobb érdeklődéssel forgatott összefoglaló olyan adatokat dolgoz fel, amelyek az Országos Levéltár Kamarai Archívumának Urbaria et Conscriptiones nevű fondjában őrzött birtokösszeírásokból és hagyatéki leltárakból, illetve B. Nagy Margit közléséből (Várak, kastélyok, udvarházak, ahogy a régiek látták. XVII–XVIII. századi erdélyi összeírások és leltárak. Buk. 1973) származnak. Bár a levéltári anyag nagy része a 17. század második harmadától a század végéig terjedő időszakot dokumentálja, a 16. század második felének kertösszeírásait vizsgálva a szerző úgy véli, hogy ezek nem sokban különböztek a 17. századiaktól. A tanulmány alfejezetekben elemzi a virágoskert, a lugas, a halastó, a filagória és a kerítések típusait, jellegzetességeit. Kiderül, hogy az igénytelenebb kialakítású kertekben a virágok gyakran a vetemények, gyógynövények, gyümölcsfák közé keveredtek; az udvarházak egy- vagy többudvaros beépítésű telkén „szinte minden változatban elképzelhető volt” az egyes kertek egymáshoz viszonyított helyzete. A legkorábbi magyarországi hímzéses parterre-re vonatkozó említésnek az Udvarhelyszékben levő siménfalvi udvarház 1636-os összeírása tekinthető, mert itt a tulajdonos címerét ültették ki virágokkal a tizenhat táblás virágoskertben. Kevés növényjegyzék maradt fenn, de a desztillátumok leltárai is felhasználhatók a növénynevek tisztázására. A kert szigorú geometriai elrendezése a lugasra is kiterjedt, amely lehetett támasztóvázas vagy támasztóváz nélküli, felülről fedett vagy nyitott, oldalról zárt vagy árkádos. A lugast szőlőből, (gyümölcs)fákból alakították ki, ez általában kertrészeket választott el egymástól, igényesebb kerteknél kifejezetten térszerkezeti szerepet játszott. Ritkán fordul elő a forrásokban a halastó, akár díszkerti elemként, akár gazdasági funkcióban. Viszont a filagória mint díszkerti építmény olyan gyakori a 17. századi kertekben, hogy az egyik legfontosabb kerti elemnek tekinthető. Lehetett egyszintes vagy emeletes, deszkából épített vagy a hársfa ágaiból kialakított, és igen értékes építménynek tartották. A leltárak szerint ugyancsak nagy értéket jelentettek a kerítések, melyek főként sövényből vagy fából készültek, kőfalat csak a 17. századi főúri kerteknél említenek a források.

A Városi polgárok kertjei az orvosbotanikai és kertészeti könyveknek a városi kertkultúrára gyakorolt hatását vizsgálja. A polgárok, elsősorban orvosok hagyatéki leltárai közvetetten bizonyítják a nyugat-európai kertkultúra, ezen belül a díszkertkultúra hatását a magyarországi városi kertekre. A 17. század második felében neves felvidéki orvosok hat botanikuskertet alapítottak nyugati mintára, melyekből bizonyára nem hiányoztak a dísznövények sem. A Heindel Ferdinánd ügyvéd pozsonyi kertjére vonatkozó, 1651-ből fennmaradt növényjegyzék bizonyítja, hogy a kert igényes kialakítása és a növényállomány megválasztása tekintetében valóban a legjobb nyugat-európai példákat követték.

A Lippay György esztergomi érsek pozsonyi kertje című tanulmány a kertről készített korabeli metszeteket összeveti a Müller- és Bél Mátyás-féle leírással, megállapítva, hogy a külföldön is ismert kert a nyugat-európai késő reneszánsz hagyományok és a magyar sajátosságok ötvözésével készült el. Azonban az érseki kert hatása a magyar kertművészetben csak közvetlenül a főúri kertek esetében érezhető.

A hódoltsági területek díszkertkultúrájában megcáfolja Takáts Sándor álláspontját (valamint azokét, akik tőle ezt kritika nélkül átvették), aki a magyarországi kertészet és díszkertészet fellendülését kizárólag a török befolyásnak tulajdonította. A hódoltsági területek kertjeit, más területekétől eltérően, nem az összeírásokból, leltárakból, hanem az egykorú ábrázolásokból és az utazók leírásaiból lehet megvizsgálni. A szerző nem ért egyet Szekfű Gyulával sem, aki szerint a korszak török forrásainak semmi hitelt nem szabad adni, továbbá azon véleményével sem, miszerint ezen területeket ebben a korszakban a teljes pusztulás jellemzi. A kertművészet valós helyzetének megvizsgálása érdekében nagyító alá veszi a korabeli metszeteket és leírásokat, amelyekből kiderül, hogy a hódoltsági területeken nem lehet díszkertekről beszélni.

A kertművészet vizsgálata a kertészettudomány fejlődésével folytatódik. A kertészeti szakirodalom fejlődése a 17. században elsősorban Lippay János műveit ismerteti. Az 1661-ben először megjelent Calendarium oeconomicum perpetuummal a tudománytörténeti kutatás még nem foglalkozott, bár hat kiadást ért meg. De annál inkább a másik művével, a Posoni Kerttel, mely először 1664-ben jelent meg, legutóbb pedig teljes szöveggel, hasonmás kiadásban 1964-ben. A 17. századtól a 19. század közepéig alapvető szakkönyvként használták őket. Míg az előbbi nagyrészt antik szerzők szövegeiből áll össze, az utóbbit inkább önálló megfigyeléseken alapuló mezőgazdasági munkának tartják. Minthogy a szakirodalom már feldolgozta a Posoni Kertet, a szerző itt a mű nyomtatott példányaiból kimaradt három metszet hiányára igyekszik magyarázatot találni. Lippay János művei után jelent meg Nagyszombaton 1689-ben Szentiványi Márton enciklopédiája, mely elég részletesen kitér a kertészettudományi és botanikai kérdésekre is. Gyakorlatiasabb szemléletű, mint az Apáczaié, de latin szövege miatt kevésbé méltatták. Szentiványi a díszkerti vonatkozású részeket Lippay művéből vette át, ez is bizonyítja a Posoni Kert egyedülálló jelentőségét a 17. század végén. A szakirodalom ebben az időszakban Antoine Mizauld 1577-ben kiadott kertészeti művének magyar fordításával gyarapodott. A fordító Nadányi János a művet a szélesebb néprétegeknek szánta, elsődleges célja a gyógynövények ismertetése volt, viszont az 1669-ben Kolozsváron kiadott könyv a száz évvel korábbi, archaikus kertkultúrát konzerválta Erdélyben. Csak a főúri kertekben tapasztalható a nyugati díszkertészet hatása.

A Kitekintés: Bél Mátyás, a kertkultúra összegzője című tanulmányból kiderül, hogy a 17. század második felének díszkertészeti összegzője tulajdonképpen Bél Mátyás, aki az 1735-ben megírt kéziratos művében, bemutatva a magyarországi mezőgazdaság 1730-as évekbeli állapotát, részletesen foglalkozott a díszkertekkel is. Figyelmet érdemel ebben az a rész is, amely a paraszti díszkerteket említi.

A kertek művelése a kertészekre vonatkozó, meglehetősen kevés adatot foglalja össze. A 16. században a kertek gondozása még az úrnő feladata volt, csak a 17. században vált általánossá a főúri kertek esetében a díszkertész alkalmazása, aki nagyobb fizetést kapott, mint a többi személyzet. A 17. század elejétől az anabaptista kertészek letelepedéséről értesülünk.

A Kertek vagyonbecslései a 17. századból felhívja a figyelmet, hogy a főnemesi és a gyűjteményes városi kertekkel ellentétben a középnemesi díszkertek virágai nem számítottak értéknek. A veteményes és gyümölcsös ültetvények, a filagóriák és fakerítések annál inkább. A szerző a vagyonbecslésekből kiragadott példák alapján kimutatja, hogy a kertek értéke a 17. század folyamán nagyon tág keretek között mozgott.

A kertek pusztulása levéltári adatok alapján mutatja be a kertek erőszakos, katonai hadműveletek okozta pusztulását.

A Képmelléklet 42 ábrája az elemzett kertábrázolásokat tartalmazza, ezt nagyon részletes könyvészet követi. A gyors eligazodást segíti a hely- és névmutató. A kötet függelékeként olvashatjuk Lippay János Posoni Kertjének első könyvét, a Virágos Kertet, melynek betűhív szövegét F. Almási Éva rendezte sajtó alá. Találóan zárja a kötetet, hiszen az olvasó kezébe veheti azt a szöveget, amely a 17. század végi és 18. századi kertkultúrát alapvetően befolyásolta.

*

Galavics Géza Magyarországi angolkertek című tanulmánya, szerencsés módon, a német kertművészeti kutatások egyik vezéralakjának, Adrian von Buttlarnak az angolkertekről szóló művével (Az angolkert) azonos kötetben jelent meg. A szerző megállapítása szerint az 1989-es német kiadás után a Galavics Géza által támogatott és a magyar kutatásokkal kiegészített 1999-es kiadás arról a „növekvő érdeklődésről” tanúskodik, amely a szélesebb nyilvánosság részéről nyilvánul meg a történeti kertek iránt, hiszen azóta nagyobb számban jelentek meg forrásközlések, monográfiák és összefoglalók, sőt nem szorul már háttérbe a történelmi kertek restaurálása sem.

Könyvét Adrian von Buttlar a tájkertek megjelenésének eszmei hátterét vizsgáló bevezetéssel indítja, ezután következik a kertek részletes elemzése területi felosztásban: az első három fejezet az angliai, a franciaországi és a németországi tájkerteket mutatja be, a negyedik fejezet a kelet-, közép-, dél- és észak-európai és az amerikai kerteket. Az utószó röviden vázolja a művészeti igénnyel kialakított parkok jelentőségét, a történeti kertek megőrzésének lehetőségeit és a kertművészet további fejlődésének vonalát. Az irodalomjegyzékbe a szerző bevette azokat a fontosabb publikációkat is, melyek 1989 és 1999 között jelentek meg (az eredeti kiadványban nyilván ezek nem szerepelnek).

A kiadvány első részének rövid ismertetése után a magyar tájkertekről szóló kötetrészt igyekszünk részletesen bemutatni. A Magyarországi angolkertek nagy érdeme, hogy egyrészt publikálatlan adatok közlésével, illetve elszórt korábbi közlések alapján felvázolja a 18. század végi és 19. század eleji legjelentősebb tájkertek létrehozásának és alakulásának irányát, másrészt, ezeket időbeli fejlődésükben értékelve, összképet nyújt a korszak magyar kertművészetéről. Galavics Géza az első fejezetben azoknak a tájkerteknek a bemutatására szorítkozik – ahogy ennek bevezető részében megjegyzi –, amelyekről elegendő történelmi adat áll rendelkezésre. A második fejezet pedig a három legjelentősebb külföldi tájépítész magyarországi tevékenységét mutatja be.

A tanulmány bevezetőjének szánt A barokk kert kritikája leszögezi, hogy az angolkert Magyarországon megkésve, csak a 18. század végén jelent meg, a régi stílust sokáig nem tudta kiszorítani, és később is a két stílus elemei gyakran együtt jelentkeztek. A magyarországi kertekről az új stílus neves nyugat-európai korabeli szakértőinek lesújtó véleményük volt, Eszterháza franciakertjét hozván fel példának, ugyanis ezt az elavult barokk ízlés szerint alakították ki az 1770-es (!) években.

A mű törzsét kitevő két nagy fejezet közül az első a szentimentális, a második a klasszikus tájkerteket tárgyalja. A magyarországi szentimentális tájkertek elemeinek és jellegzetességeinek összefoglalása után A szentimentális tájképi kert változatai részletesen bemutatja az illésfalvi Sans-Souci, a körmendi, a csákvári, a tatai és a hotkóci kertet.

A szepességi Illésfalván az 1770-es évek közepén kialakított tájkertet Csáky István hangzatosan Sans-Soucinak (gondűző) nevezte el, feltett szándéka volt, hogy a kert „a béke, a szabadság menedéke” legyen. A park népszerűségét bizonyítják a nyomtatásban több nyelven is megjelent egykorú leírások, illetve az alaprajz. A körmendi park egyike volt azoknak a kerteknek, melyeket az 1780–1790-es években a magyarországi főurak az új ízlést követve alakítottak át. Batthyány Lajos herceg olyan kertprogramot juttatott érvényre, amely az ókori örökség és a felvilágosodás eszméinek különböző vonatkozásait jelenítette meg. Különleges figyelmet érdemel, hogy emlékművet emelt egy kortárs német költőnek, hiszen ez volt az a pillanat, amikor a tájkert az emlékezés színhelyévé vált Magyarországon is; a szobrok, emlékkövek a későbbi temetői síremlékek, a 19. századi emlékműkultusz előképei lettek.

A csákvári parkról számos, Pietro Rivetti által az 1790-es években készített ábrázolás maradt fenn. Esterházy János gróf 1779 előtt Isidore Canevale francia kerttervezővel és építésszel terveztette meg angolkertjét, mely az átmeneti stílust képviselte, benne a szabad természeti kialakítás a geometrikus formákkal keveredett, a kerti építmények tekintetében valódi „anglo-chinois” parkká vált, a különböző kultúrákat idéző építmények (Diana-templom, remeteség, török építmény, gótikus csarnok, egyiptomi piramis, kínai gloriett stb.) hangulati hatása, illetve szellemi vonatkozásai érzelmi tartalommal töltötték meg. Említésre méltó, hogy a csákvári kerti ünnepélyeknek egy igen értékes ábrázolása maradt fenn, melyen egy szabadtéri színházi előadás látható az Apolló-templom előtt, ahol öt szereplő valószínűleg egy történelmi tárgyú darabot adott elő. Ez a kép rávilágít a tulajdonos színház iránti vonzalmára és a kerti építmények szerepére egyaránt.

A korszak egyik tendenciájaként jelentkezik a vidék római és középkori művészeti hagyatékának újraértékelése. A Tatán ma is álló műromhoz, a csákvári gótikus emlékműhöz és csarnokhoz a már akkor romos vértesszentkereszti román kori apátság faragott köveit használták fel. Az angolkertben az épített rom a romantikus elvágyódás tárgyi megjelenítése, és az emberi létesítmények felett diadalmaskodó természet eszméjét hirdette. A csákvári gótikus építmények nem romnak, hanem emlékműnek épültek, népszerűségüket nem kimondottan a gótikus művészet csodálatának köszönhették, hanem a lovagkor, általában a régi, középkori különlegesség iránti érdeklődésnek.

A szepességi Hotkóc szentimentális kertjét tulajdonosa, Csáky Emánuel 1803-ban 24 kertrészletet ábrázoló festményen örökíttette meg, leírást róla ő maga és Kazinczy is készített, alaprajza csak 1888-ból maradt fenn. A kastély előtt megőrizték a franciakertet, ezt három oldalról fogta közre az angolkert, melynek kialakítását a 18. század végén kezdték el. Az említett ábrázolásokból tudomást szerzünk nemcsak az egzotikus épületekről (gótikus lovagvár, remeteség), a családi sírkövekről, hanem a más forrásból nem ismert kisebb építményekről (gyerekhinta, zsinóros kugli, kerti szék lombsátorral, pavilon, madárház stb.) is.

A fejezet a korabeli kertművészeti írások magyarországi hatásának elemzésével és az angolkertekben álló kastélyszínházak divatjának felvázolásával zárul.

A második fejezet (A klasszikus tájképi kert és tervezői) a klasszikus tájkert jellemzésével indul. A 18. század végén olyan német, illetve francia kerttervezők, tájépítészek dolgoztak magyar megrendelők számára, akik jól ismerték a legújabb nyugat-európai kertművészetet és a kertelméleti írásokat. Legkiválóbb közülük a német Bernhard Petri és Heinrich Nebbien, valamint a francia Charles de Moreau volt, ezeknek tevékenységét követi nyomon a szerző.

A tájkertész és mezőgazdasági szakember Bernhard Petri tevékenysége meghatározó volt az új tájkertek elterjedésében, noha nem egészen tíz évet töltött Magyarországon. Az egész Európát beutazó tájépítész 1793-tól párhuzamosan több magyar kert kiépítésén dolgozott. A Nagyszombat közelében fekvő Vedrődön a ma is jó állapotban levő angolkert képét mesterséges dombokkal és völgyekkel tette elevenné; a kerti elemeknek főleg hangulati szerepet adott. A park obeliszkjének felirata nemcsak a mecénást, gróf Zichy Ferencet, hanem, ekkor még egyedülállóan, a művészt is ünnepelte. Ekkor építették a kert romos külsejű „középkori” várát és az ehhez csatlakozó három szamárhátíves árkádból álló loggiát, mely eredetileg egy 15. századi velencei palota homlokzatának volt a fődísze. A közép-európai angolkertek sorában ez a „vár” az egyik legkorábbi historizáló várépítmény. A hédervári kert átalakításakor nagyszabású földmunkát végeztetett, több százezer fa ültetését rendelte el, a különböző típusú fák összeválogatásával erős hangulati és képi hatásra törekedett. A pesti Orczy-kertet az építtető báró Orczy László eleve közparknak szánta. Petri munkáját dicséri, hogy az alföldi homokos talajon egy fákkal beültetett, dombokkal és völgyekkel változatossá alakított park született. A másik neves építészt, az Európa-szerte elismert Charles de Moreau-t Esterházy Miklós herceg 1803-ban bízta meg a kismartoni barokk kert és kastély átalakításával. Az eredeti állapotában ma is látható angolkert tervrajzát Moreau még abban az évben elkészítette, de a munkálatok a háború miatt az 1820-as évekig elhúzódtak. Több épületet is tervezett hozzá, köztük a herceg által megvásárolt angol gőzgépet befogadó tornyos kápolnát, ezzel a nyugati példákat követve egy szakrális építészeti formát profanizált.

Heinrich Nebbient a kor egyik legtehetségesebb tájépítészévé avatták színvonalasan megtervezett kertjei és kertészeti, illetve gazdasági írásai, noha magasabb képzéssel nem rendelkezett. Az alsókorompai részben barokk, részben szentimentális kert átépítését 1812-ben vállalta el, a nyolc évig tartó munka részleteiről a Brunszvik József országbíróval folytatott levelezése számol be. Abban áll tulajdonképpen Nebbien kertművészeti újítása, hogy a reprezentatív kertrészleteket a parkon belül szervesen a mezőgazdasági területekhez kapcsolta. Ugyancsak az esztétikum és a hasznosság összekapcsolásának elve érvényesült Martonvásáron, ahol a Beethoven látogatásairól is híres szentimentális park átépítésével az említett Brunszvik József unokaöccse, Ferenc bízta meg, a szerző feltételezése szerint 1810 és 1815 között. A pesti Városliget átalakításának a tervét Nebbien egy 1813-ban kiírt pályázatra készítette el. A pénzhiány miatt azonban a pályadíjas tervnek csak egy részét valósították meg, Nebbien teljes programja később feledésbe merült, kézirata a második világháború után került elő egy levéltárból, és azóta a külföldi szakirodalom a kor legszínvonalasabb parkjai közé sorolja. Egy sem épült meg a három leglényegesebb, de egyúttal legköltségesebb építmény közül: a szabadtéri színház, a szigetre tervezett majorság és a park reprezentatív bejárati kolonnádja.

Magyarország néhány angolkertjének története a kertészetben is igen jártas József nádor nevéhez fűződik, ezek közül a szerző csak a margitszigetit és az alcsútit ismerteti. Mindkettőt Tost Károly udvari kertész tervezte, de mivel tervrajzai nem maradtak fenn, tevékenységének rekonstruálása csak az egykorú ábrázolások, várostérképek és beszámolók alapján vált lehetségessé. A nádor tulajdonában levő Margitszigetet 1808-tól kezdték angolkertté alakítani, és az ezt követő évtizedekben folyamatosan végezték, az 1838-as nagy pusztítást végző árvíz után a munka újabb lendületet kapott. Alcsúton a nádort más szándék vezérelte: a puszta területen mintagazdaság kialakítására törekedett.

A kertbemutatásokat két rövid lélegzetű rész követi, Az angolkert mint politikai szimbólum cím alatt a szerző az angolkerteknek az 1810–1830-as évekbeli nagy népszerűségét tárgyalja: az angolkert ebben a korban a szabadságot, a modernséget és az új gazdasági törekvéseket jelképezte, 1849-ig a reformkor optimizmusát fejezte ki. A Kitekintés az angolkertek kutatásának mai helyzetére vet fényt. A munkát megnehezíti az a körülmény, hogy a kertek zöme után alig vagy egyáltalán nem maradt fenn dokumentum, másrészt, hogy rengeteg kert elpusztult a második világháborúban, illetve gondozás hiányában a kommunizmus idején. A szakszerűtlen új telepítések napjainkban is megbontják a történeti kertek arculatát. Mindezek ellenére megjegyzendő, hogy a műemlék- és természetvédelem az utóbbi időben növekvő figyelemmel fordul a kerttörténet, illetve a történeti kertek felé.

A kötet végén található térkép a régi Magyarország történeti kertjeinek területi eloszlását ábrázolja, ezután következnek a Jegyzetek, a részletes Irodalom, a különválasztott Személy- és Helynévmutató, melyek a kötetben az eligazodást gyorssá és eredményessé teszik. A könyv a kitűnő minőségben élvezhető Illusztrációk lelőhelyének listájával és az Alföldy Gábor által összeállított, igen hasznos Szakkifejezések magyarázatával zárul.

A reneszánsz, illetve tájképi kertjeinket bemutató kötetek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, értékük főleg a frissen közölt adatokban, a kutatásokra épülő összefoglalásban áll. Ugyanakkor mindkét szerző ismételten arra figyelmeztet, hogy a szintézishez még rengeteg levéltári forrás sok szempontú feldolgozása szükséges.

 

Szász Anikó


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret