stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Újabb könyv Széchenyiről és kortársairól

Orosz István: Széchenyi és kortársai. Debrecen 2000, 197 lap

 Kevés olyan eredményes történeti iskola született a 20. századi Magyarországon, mint a Szabó Istváné. Debreceni tanítványai élnek és alkotnak ma is az agrár- és társadalomtörténet területén, múltunkat kutatva és oktatva a középkortól a legújabb korig. Sőt ma már a tanítványok tanítványai is eredményesen felsorakoznak a szakmában az ország egész területén.

Szabó István tanítványainak élvonalába tartozik Orosz István. Mestere a mélyrétegeket kutatta, az annyira elhanyagolt mezőgazdaság s annak szorgalmas művelője, a parasztság felé terelte a történeti kutatás figyelmét. Szabó István nagy ívű eszmeisége mellett Orosz István bizonyára szülőföldje indíttatásának köszönhetően választott művelési pászmát a história tágas mezején. Szülőföldje a jól ismert felső-magyarországi Hegyalja és szülőfaluja a középkortól oklevelesen emlegetett Mád mezővárosa. Azok történeti levegője és szülőfaluja terjedelmes határa, a földeken munkálkodó emberek közelsége arra serkentette fiát, hogy tollat ragadva történeti múltjukat válassza kutatásai tárgyául.

Statisztikai és helyismereti kutatásaink nagyérdemű úttőrője, Fényes Elek másfél századdal ezelőtt azt írta: „Mád magyar város Zemplén v.megyében, a Hegyalján, hegyek közt”, s hogy közel 8000 holdas határából 1145 hold szőlőhegy. Hozzátette még: „A hegyaljai szüret alkalmával tartatni szokott tánczvigalma országszerte híres.” Valóban meghatározó, hogy Mád helysége Hegyalja egyik leghíresebb bortermő vidéke. Nos, ez a földrajzi-agrár háttér és a Wolkensteinok és Semseyek függőségében élt paraszti-szőlőműves népesség a maga sokszínűségében és sajátosságában egy életre szóló útravalóval látta el Orosz Istvánt. Aki magára vállalta nevezetes, dimbes-dombos szülőhazája és népe változatos, örömökben és küzdelmekben bővelkedő történetének bemutatását. Félreértés ne essék: Orosz István elsősorban nem helytörténetet ír, hanem országosat, csakhogy abban benne lüktet a paraszti múlt, szülőföld, az életéért és jövőjéért harcoló földművelő ember. Mikor pedig a helyiekhez nyúl hozzá, a provincia emberének a sorsa mindig az egész nemzetéhez kapcsolódik. Erre tanította mestere, erre késztette négy évtizedes oktatói múltja, az egyetemes és nemzeti történelem kérdéseinek kitartó kutatása és bemutatása. Az elkötelezettségnek megvolt a hozadéka: számos megjelent munka, tanulmány, az egyetemi katedra és akadémiai doktori cím, az agrártörténeti bizottsági s az Agrártörténeti Szemle szerkesztőbizottsági tagsága, elismert kutatói státus a történészek céhében.

Az előttünk fekvő tanulmánykötet Orosz professzor négy évtizedes munkásságának mintegy summája. A Széchenyi és körtársai a szerző eddigi beható munkálkodásának csapásán halad: a magyar parasztság sorsfordulójának időszakát vizsgálja. Azt a reformkort, amelynek nemzedéke magára vállalta, hogy a magyar parasztságot a hűbériség állapotából a polgári társadalomba vezesse át. Az örökváltságot, a jobbágyfelszabadítást, melyeken át népünk zöme az elnyomott és jogtalan helyzetből a szabad állampolgár státusába lépett. A korszak két vezető politikai személyisége, Széchenyi és Kossuth közül Orosz a reformkor megindítójára, Széchenyire helyezi a hangsúlyt, mert ifjúkorában erre kapott indíttatást. Kapcsolatos tanulmányain azonban minduntalan átcsengenek Kossuth előremutató szavai, megállapításai, elődjén túlmutató jelzései. Szabó István magvetése jó talajra talált, hiszen a pályája delére érkezett tanítványa megfelelő judiciummal a reformkor két nagy vezető egyéniségéről szólva, a köztük lévő ellentéteken túl mindig rámutat a közös eredőre és azonos célra. Nemcsak azt érzékelteti, ami elválasztotta, hanem azt is, ami egyesítette őket. Állásfoglalásának tanúsága a kötet első részének minden tanulmánya. Akár Széchenyi viszonyulását vizsgálja a jobbágykérdéshez, a jobbágyrendszer megszüntetéséhez és az örökváltsághoz, vagy ha a közteherviselés általa elképzelt útjának-módjának egyik változatát, a telekdíjtervet elemzi.

Orosz István tanulmánykötete első felének zárótanulmánya: Széchenyi István és a reformkori mezőgazdaság átalakulása már átmenet a következő rész felé, amely a „legnagyobb magyar” kortársairól szól. Miután előzőleg bemutatta, hogy miként akarta Széchenyi kivezetni országát és osztályát a válságból a mezőgazdaság korszerű átalakításával, azokat az agrárszakembereket mutatja be, akik először a fejlettebb nyugati országokban s nyomukban nálunk úttörőknek bizonyultak. A tanulmányok sorrendjében fordított ugyan a két személyiség bemutatása, de az olvasó előtt világos, hogy Kisszántói Pethe Ferenc sokat tanult a német Albrecht Thaertől. Thaert nemhiába tekintjük a racionális mezőgazdálkodás úttörőjének. Medicinae doctor volt ugyan, de képzettségének természettudományos alapjai és későbbi tanulmányai olyan ismeretek birtokába juttatták, amelyekkel bizton indulhatott el az agrárium szektorának megújítása útján, hogy aztán nevét és kísérleti intézeteit visszhangozza az egész modernizálódó Európa. Maga pedig nemcsak agrárszakemberként vált ismertté, hanem gazdaságpolitikusként is. Hiszen köztudomású, hogy indíttatása milyen szerepet játszott a poroszországi gazdasági-politikai átalakulásban, Stein és Hardenberg reformjaiban, melyek végül is Európának ezeken a területein szabad tulajdonossá változtatták a parasztságot.

Korában jó csengésű neve volt Pethe Ferencnek, aki újságírói munkássága során magyar mezőgazdasági szaklapot is alapított, és szívén viselte az ágazat fejlesztését-modernizálását. Nemcsak az első magyar agrárfőiskola, a keszthelyi Georgikon tanára volt, hanem Pallérozott mezei gazdaságával, cikkeivel, egész tevékenységével maga is a racionalizált mezőgazdaság hívévé nőtte ki magát.

Az Orosz István könyvében tárgyalt Széchenyi-kortársak közül méltán nagy teret kap Kossuth Lajos. Nemcsak az úrbéres föld tulajdonjogi helyzete kerül Kossuth nézeteinek reflektorfényébe, hanem társadalmi érdekegyesítési elképzelése is. Az utóbbi a reformkor politikusainak egyik központi kérdése volt, hiszen az érdekek összhangba hozatala elengedhetetlen feltétele volt a további fejlődésnek és a függetlenség elnyerésének. Ismeretes, hogy a fiatalon elhalt erdélyi reformer, Kemény Dénes maga is külön – napjainkig kéziratban maradt – munkát írt az Érdekegységről. Orosz Istvánnak több itt közölt tanulmánya jó alkalmat szolgáltat, hogy szerző a jogviszonyban, a törvények paragrafusaiban való jártasságát-eligazodását megcsillogtassa. Igazából azonban akkor nyílik erre alkalma, mikor az „úrbéres föld tulajdonjogi helyzetét” vizsgálja Kossuth nézeteiben, és mikor az „úrbériség eszméje és gyakorlata” kerül terítékre.

Hogy a parasztkérdés vizsgálata teljesebb legyen, a szerző Táncsicsnak a jobbágykérdésben elfoglalt állásfoglalásait is bonckés alá bocsátja. A francia forradalom eszméin felnövekedett Táncsics sajátos demokratikus színezetet jelentett a magyar polgári átalakulás palettáján, ugyanakkor radikalizmusa sokban elszakította a realitástól. A szegény nép, a jobbágyság és születő munkásság ügyének következetes felvállalásával – a rászórt minden gúny ellenére – sok előremutató vonás is fellelhető a „vörös republikánus” tevékenységében és munkáiban.

Befejezésül még csak annyit, hogy Orosz István a magyar reformkor sajátosságait minduntalan az egyetemes fejlődésbe ágyazza. A magyar mellett a nemzetközi irodalom ismerete biztosíték számunkra, hogy történelmi kérdéseinknek integrálása nála is helyes úton halad.

Csetri Elek

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret