stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



D. Tóth Béla

Erdély 1849–1850 fordulóján

 

Annak ellenére, hogy az 1848/49-es forradalom és szabadságharc küzdelmeit szorosan együtt vívta Magyarország és Erdély népe, a bukás utáni megtorlás időszakában a Habsburgok teljesen külön kezelték a két, korábban unióra lépett országrészt.

Nemcsak az egyes intézkedések bevezetésének az időpontja volt más, de ezek megvalósulásában is jelentős eltérések mutatkoztak. Természetesen nem a véletlen, hanem a nagyon is tudatos előkészítés eredményezte az eltéréseket! A Habsburgok következetes logikával tervezték meg – már sokkal hamarabb, mint ahogy a szabadságharc elbukott – a biztosra vett győzelem utáni időszakot. Alapvető érdekük volt ugyanis, hogy Magyarország és Erdély uniója megszűnjön, mert az egyesült országok túlságosan nagy politikai és gazdasági erőt képviselhettek volna a Monarchián belül. Még javában hallatszott a csatazaj mind az Alföldön, mind az erdélyi hegyek között, amikor az 1849. március 4-én kihirdetett Birodalmi Alkotmány Erdélyt végképp elszakította Magyarországtól, és politikai, közigazgatási, gazdasági berendezkedését teljesen függetlenül mint az Osztrák Birodalom egyik koronatartományáét szervezte meg.

Hiába volt a győztes tavaszi hadjárat mind a két ország területén, a Habsburgok álláspontja jottányit sem változott: az uniót nem ismerték el. A szabadságharc bukása után pedig a Birodalmi Alkotmányban megfogalmazottak biztosították az alkotmányos hátteret az újonnan kinevezett kormányzat ténykedéséhez. Az Alkotmány[1] kimondta, hogy Erdély belső berendezkedését Magyarországtól teljesen elkülönítve, a „nemzetek egyenjogúsága” alapján kell megtervezni és rendezni. Jellemző, hogy ezután, ugyanebben a paragrafusban azt is leszögezték, hogy a szász nemzet különleges jogait az Alkotmány természetesen továbbra is fenntartja. (Más kérdés, hogy rövid idő után szép lassan ezt is felszámolták.)

Mindenhez, ami az elkövetkező években Erdélyben bekövetkezett, ez a paragrafus adta a jogi hátteret, az alkotmányos keretet. 1849. június 26-án, annak ellenére, hogy a világosi fegyverletételre csak másfél hónap múlva került sor, Ferenc József császár már jóváhagyta az Osztrák Birodalom, benne Erdély közigazgatásának az újjászervezésére vonatkozó alapelveket.[2] Az alapelvek célja az erős, központosított Habsburg Birodalom megteremtéséhez vezető út kijelölése volt. És ebben a folyamatban nincs különbség az Erdélyre vagy a Stájerországra vonatkozó irányelvek között. Sőt Magyarország vonatkozásában sincs, de ezt mégsem merték annyira egyértelműen megfogalmazni, mint Erdéllyel kapcsolatban.

Erdélyben, amikor az osztrák seregek a cári csapatok hathatós segítsége révén leverték a szabadságharcot, lényegében alig volt közigazgatás. Az Országos Honvédelmi Bizottmány – éppen az Unió erdélyi részről történt elfogadására is építve – 1848. október 17-én feloszlatta a korábbi erdélyi országos hatóságokat, 1849 januárjában a Gubernium[3] is felszámolásra került, rövid idő múlva a Thesaurariatus[4] is kiszenvedett, az alsóbb szintű hatóságok pedig sorban követték főhatóságaik sorsát. Amit pedig a forradalmi kormány erdélyi bizottságaiból sikerült a kormánynak megszerveznie és működőképessé tennie, azt mindennek nevezhetjük, csak erős hatalmi struktúrának nem. A közbiztonság is a teljes anarchia állapotát mutatta 1849 augusztusától. Amit addig a háborús helyzet rovására lehetett írni, az a harcok befejezése után talán még nagyobb erővel lángolt fel. Nemcsak személy támadt személy és vagyon ellen, hanem bosszúállásra szövetkezett kisebb csapatok támadták meg más nemzetiségek tagjait, nagyon gyakran halálos áldozatokat is maguk után hagyva.[5]

Ez az átláthatatlan helyzet is lehetővé tette az osztrákok számára, hogy „tiszta lappal” indulva saját elképzeléseik szerint alakítsák ki Erdély közigazgatását. Összehasonlítva az erdélyi helyzetet a Magyarországon bevezetett ideiglenes közigazgatási szabályozással,[6] azt kell megállapítanunk, hogy nincs jelentős különbség a két ország közigazgatási berendezkedésének szabályozásában. Erdély korábbi közigazgatási rendszeréhez viszonyítva azonban rendkívül nagyok az eltérések.

A császár Magyarország katonai főparancsnokává 1849. május 30-án Haynau táborszernagyot, polgári biztosává június 4-én br. Geringer Károlyt nevezte ki. 1849. július 19-étől Erdély katonai és polgári kormányzója egy személyben Ludwig von Wohlgemuth altábornagy lett, eredeti foglalkozását tekintve számtantanár. Melléje rendelték Eduard Bachot (a birodalmi belügyminiszter Alexander Bach öccsét), hogy a „polgári körhöz tartozó tárgyak” igazgatását ellássa.[7] Ferenc József, aki magát „Erdélyország Nagyfejedelmének” is tartotta, a Schwarzenberg miniszterelnökkel közösen aláírt dekrétumban az alábbiakat hozta az egész ország tudomására: „Mi jónak láttuk: titkos tanátsos és fő Tábornokunkat, B. Wohlgemuth Lajost az Erdélyi Nagy Fejedelemségnek, a Szász földet s a vissza kapcsolt részeket, u. m. Kraszna, Közép Szolnok és Zaránd Megyéket, nemkülömben Kővár vidékét és Zilah városát oda értve, Polgári és Katonai Főkormányzónak ki nevezni; Melléje pedig a Polgári körhez tartozó tárgyak igazgatására, mint telyeshatalmu Császári Biztost a Bukovinai Hercegség igazgatóját Bach Eduardot rendelni.” A partiumi területek is visszakerültek tehát a fejedelemséghez, bár arra is találtunk adatokat, hogy egyes községekben nem volt egyértelmű a hovatartozás. Geringer magyarországi kormányzóságához, illetve annak kerületi hivatalaihoz is szép számmal érkeztek olyan ügyiratok, amelyek a Partium területéhez tartoztak, és így közigazgatásilag a Wohlgemuth-féle adminisztráció hatáskörébe estek.[8] Erdélyben is komoly elkeseredést váltott ki az osztrák uralom visszatérte, de azért itt is előfordult a hódolatnyilvánítás, ha nem is olyan mértékben, mint Magyarországon.[9] Az új rezsim tevékenységének megkezdése előtt Wohlgemuth „Erdély Népeihez” címmel falragaszokon intézett felhívást a lakossághoz.[10] A felhívás hangneme előrevetíti azt, amit amúgy is sejteni lehetett: kérlelhetetlen szigor, a „bűnösök” bűnhődése és a csendesség helyreállítása a legfontosabb megbízatása az új kormányzónak. Burkolt és nyílt fenyegetésekkel teli a hirdetmény: „...győződve lehettek elszánt erős határozatom felől, mely szerént minden hatalmamat – semmi áldozatot nem kímélve és az ellenszegülők ellen kérlelhetetlen szilárdsággal – arra fordítom, [...] hogy t. i. az országba csendesség, a törvényeknek tekintély és engedelmesség szerződjék.”[11]

A bekövetkezett események bizonyították, hogy tartotta magát ezekhez a kijelentésekhez.

Wohlgemuth és Bach munkához láttak, és 1849. szeptember 21-ére elkészítették és rendelet formájában kihirdették az Erdélyre vonatkozó részletes közigazgatási szabályozást. Ez lényegében követte a június 26-án megjelent „alapvonalakat”, amelyek az országos közigazgatás hármas tagozódását írták elő: alsó szinten a körzetek (Bezirk), középső szinten a több körzetet összefogó kerület (Kreis) és végül a kerületekből alkotott koronatartomány (Kronland) jelenti a szerkezeti vázát a közigazgatásnak. A tartományokban folyó igazgatási munka legfőbb irányítója maga a belügyminiszter. A Wohlgemuth-féle rendeletben is három elvet kívántak érvényesíteni: a fokozatosság, a vegyes (katonai és polgári) igazgatás elvét és a szász nemzet kiváltságainak mindenkori biztosítását. A Magyarország számára kiadott ideiglenes közigazgatási szabályozásban is kitüntetett szerep jutott az első két elv érvényesítésének. A harmadik elv azonban nehezen lett volna érvényesíthető a magyarországi gyakorlatban, mert a nemzetiségek nem éltek olyan zárt közösségben, nem rendelkeztek olyan kiváltságokkal, mint Erdélyben a szászok. A régi „oszd meg, és uralkodj” elv alkalmazása Erdélyben sokkal inkább eredményre vezethetett, mint a magyarlakta területeken. Nem véletlen, hogy a katonai és polgári kormányzó szerepét betöltő Wohlgemuth hivatali székhelyét Kolozsvár helyett Nagyszebenben építette ki.

A szeptember 21-i rendelet hat katonai kerületre osztotta fel az országot, figyelembe véve részben az etnikai tagozódást. Ezeket székhelyeik szerint nevezték el. Így jött létre a fogarasi, a károlyfehérvári (gyulafehérvári), a kolozsvári, a rettegi, a szebeni és az udvarhelyi katonai kerület. Néhány hónappal később a Retteg vidéki irodát Besztercére, az udvarhelyit Marosvásárhelyre helyezték át.

A katonai kerületek kijelölésével lényegében eltűntek a közigazgatás korábbi alapegységei: a székek, a kerületek és a megyék. A legkisebb kerület, a románok lakta fogarasi elsősorban a határőrfalvakat foglalta magában. A károlyfehérvári kerületbe osztották be Alsó-Fehér, Hunyad, Küküllő és Zaránd megye egyes részeit. A kolozsvári kerületbe tartozott Aranyosszék, valamint Doboka, Kolozs, Közép-Szolnok, Kraszna és Torda megye. A rettegi kerület része lett Belső-Szolnok, Doboka, Kolozs-Torda megye északkeleti része. A szebeni kerületbe sorolták a régi szász székeket és kerületeket, valamint Alsó- és Felső-Fehér, Hunyad és Küküllő megye egyes részeit. Az udvarhelyi kerület pedig Csíkszéket, Háromszéket, Marosszéket és Udvarhelyszéket kebelezte be.

A kerületek élére katonai parancsnokokat állítottak, és melléjük rendeltek egy-egy polgári biztost, aki az előírások szerint Eduard Bach császári biztosnak volt alárendelve, a valóságban azonban minden írás csak a kerületi katonai parancsnok ellenjegyzése után mehetett el Nagyszebenbe. A kerületi katonai parancsnok testesítette meg a végrehajtó hatalmat polgári ügyekben is. Hiába volt tehát a polgári biztos teljes mértékben alárendelve a császári biztosnak, attól kapta az utasításait, neki küldte jelentéseit, minden érkező és kimenő ügyiratot láttamoztatnia kellett a katonai parancsnokkal. A katonai kerületeken belül több szinten kisebb igazgatási egységeket hoztak létre.[12]

Megítélésünk szerint ez az igazgatási rendszer, ellentétben az elterjedt nézetekkel, nem félkatonai, hanem totális katonai rendszer volt. Ha figyelembe vesszük, hogy a közigazgatás megszervezésére tett szervezeti intézkedések mellett egy hónap alatt öt katonai nyomozótörvényszéket, az állami hivatalokban tisztítóbizottságokat hoztak létre; hogy a rendőri szervezet kiépítése már 1849 végén megkezdődött, majd ennek helyére lépett a belügyminisztérium által életre hívott csendőrség; hogy kiépült a teljes körű ügynökhálózat, mindenre kiterjedő cenzúra lépett életbe, akkor joggal nevezhetjük a teljesen központosított rendszert katonai irányításúnak. Wohlgemuth, aki azzal a titkos utasítással érkezett Bécsből Erdélybe, hogy a tartomány minden sajátosságát szüntesse meg, mindent megtett a cél elérése érdekében.

Wohlgemuth alig tartott meg székely hivatalnokot a közigazgatás, bíráskodás szervezeteiben. Képzetlen tisztviselők tömegeit alkalmazta, megrakta a falvakat katonákkal, pénzügyőrökkel, közteherviselésen alapuló adórendszert léptetett életbe, a magyar birtokos nemességet semmibe vette, üldözte, és elfogatta a szabadságharc résztvevőit stb. stb.

A legnagyobb gondot Wohlgemuth számára 1849-ben és 1850-ben is a martalócok támadásai jelentették. Minden szigorú intézkedés, fenyegetés ellenére továbbra is megtámadtak falvakat, lakóikat megölték, házaikat felgyújtották, vagyonukat elrabolták. Nemegyszer felmerült a kérdés: kié a hatalom? Szinte naponta érkeztek a panaszos levelek Wohlgemuthhoz, amelyben a kerületi biztosok, csendőrbiztosok részletesen felsorolják, hogy milyen károkat okoztak vidékükön a rájuk törő martalócok.[13] Még hosszú ideig nem sikerült a fosztogatásokat, orvtámadásokat megakadályozni. Wohlgemuth 1849. szeptember 8-án ismét hirdetményben fordult a lakossághoz.[14] Hogy mennyit szenvedhettek a falusi lakosok, arról a kiskapusi elöljáróság által 1849. július 3-án írt megrázó erejű panaszos levél szól, amelyben a rájuk rótt büntetés elengedéséért könyörögnek.[15]

Ez a kivételes állapot öt évig tartott Erdélyben. Bizonyos tekintetben tovább, mint Magyarországon. A totális katonai rendszer módszerei csak 1850 második felében kezdtek enyhülni. A polgári jelleg előtérbe kerülése mutatkozott meg akkor, amikor a közigazgatás és bíráskodás szétválasztására megkezdték a bírósági rendszer szétválasztását. Hetvenkét körzeti bíróságot hoztak létre, majd ezek fölött tizenegy kerületi és öt felsőbb törvényszék, valamint az ezeket átfogó főtörvényszék kialakítása indult meg. 1852–1853-ban pedig bevezették az új perrendtartást és az osztrák polgári és büntetőtörvénykönyvet.

A szászok – akik hosszú ideig úgy gondolták, támogatásukért cserébe jelentős kiváltságokat kaphatnak az osztrák megszállóktól – hiába kaptak Wohlgemuthtól önálló kerületet, hiába maradtak meg a szász székek, és a kerület élén hiába ült a civil ügyek biztosa székébe a szász gróf, autonómiájuk csendes megszüntetése lassan bekövetkezett. A szász polgárság sokáig észre sem vette a módszeres visszaszorítást, hű támasza volt a kormánynak. A korszerűsítésre hivatkozó osztrák elvárásokat figyelembe véve szép lassan lemondtak a saját tisztviselőválasztásról, elfogadták az osztrák polgári és büntetőtörvénykönyveket, s hiába állították össze a szász koronatartomány berendezkedésére vonatkozó elképzeléseiket, 1852-re már semmi nem maradt a szász autonómiából.

A nyelvhasználat is komoly gondot okozott a lakosság nagy részének. Mint a koronatartományok egyikében, Erdélyben is a német nyelv használata volt kötelező a hivatali érintkezésben. A vidéki hatóságok előtt még csak-csak találkozunk az intézkedést kérő anyanyelven írt beadványokkal, de a Wohlgemuth-féle katonai és polgári kormányzóságon alig találunk egy-egy magyar vagy román nyelven írt kérvényt.

Ha összehasonlítjuk a Magyarországon bevezetett ideiglenes közigazgatás (de csak a közigazgatás!) rendszabályait az Erdélyben bevezetett közigazgatási gyakorlattal, azt állapíthatjuk meg, hogy Erdélyben sokkal gátlástalanabb módszereket alkalmaztak, mint Magyarországon. A korábbi közigazgatási egységeket teljesen figyelmen kívül hagyták, míg Magyarországon, legalábbis a középső és a legalsó szinteken, több minden megőrződött. A bírósági rendszer új szervezeti kiépítését[16] is Erdélyben már jóval korábban elkezdték, mint Magyarországon. De hasonló különbségeket találunk az adóigazgatási szervek[17] elkülönülésében a közigazgatástól, az új adónemek[18] bevezetésének, a rendészet kiépítésének[19] az időbeliségében is. Ez utóbbi vonatkozásban volt olyan eset, hogy Wohlgemuth hiába várta Bécsből az intézkedést például a csendőrség létrehozására, az nem érkezett meg. A közállapotok miatt azonban tennie kellett valamit, s ezért saját hatáskörben 1849. december 1-jével életre hívta a brassói, kolozsvári, marosvásárhelyi és szebeni városkapitányságokat,[20] 1850. január 19-én pedig a vidéki dragonyosok szervezetét. Bach belügyminiszter csak 1850. február 8-án adta ki rendeletét a csendőrség megszervezésére,[21] amelynek hatáskörét a határőrvidékre is kiterjesztették. Figyelemre méltó, hogy a rendfenntartó szervezet létrehozását mindeddig nemcsak szorgalmazó, de annak létrejöttéért mindent elkövető Wohlgemuth a csendőrség létrehozásáról szóló Bach-rendeletet csak 1850. április 25-én, tehát háromhónapos késéssel tudatta vidéki hivatalaival.[22]

Ha az okait keressük ezeknek az eltéréseknek, látnunk kell, hogy Erdélyben mint a kinyilvánított koronatartományok egyikében az osztrákok sokkal magabiztosabban és semmitől sem zavartatva hozták meg legkülönfélébb intézkedéseiket, mint Magyarországon. Az egymással a szabadságharc ideje alatt is gyökeresen szembefordított nemzetiségek az osztrák bevonulás után sem békültek meg egymással, tehát bizton számíthattak arra, hogy az egyik sérelme esetén a másik nem fog amannak a pártjára kelni. Joggal számíthattak arra is, hogy a német nyelvet – a szászok és a szűk polgári, értelmiségi réteg kivételével – alig-alig értette a nép, tehát mire felfogta az intézkedések rá vonatkozó hatását, már meg is történt vele a rossz.

Magyarországon, ahol a lakosság sok szempontból egységesebb volt, mint Erdélyben, csak óvatosan, megfontolva vezethették be a közigazgatással kapcsolatos változásokat az osztrákok. Választási lehetőségük sem volt az új hivatalnoki réteg kialakítása során annyi, mint Erdélyben. Erdélyben minden szék – amíg működött – hivatalaiba a saját embereit ültette. Ezeket az osztrákok elsősorban szászokkal cserélték le, illetve a közigazgatáshoz nem értő, székely és nagyon kevés román kiszolgálókkal. A hozzá nem értés pedig vagy gondolkozás nélküli kiszolgálást, vagy hatalmas zűrzavart eredményezhetett csak a közigazgatásban.

De nemcsak a közhivatalok alkalmazottainak, hanem az egyházak, iskolák stb. tisztségviselőinek is igazolniuk kellett forradalom alatti tevékenységüket. Elegendő volt, ha a szószékről vagy a katedráról a pap vagy a tanító kihirdette a forradalmi kormány egy-egy hirdetményét, máris vizsgálat alá vonták, állásából felfüggesztették, nagyon sokakat el is bocsátottak.[23] Magyarországon és Erdélyben 1849 őszén, 1850 elején minden közhivatalnoknak igazolnia kellett a forradalom és szabadságharc alatti magatartását. Aki valami nemtetszőt csinált – elegendő volt például annyi, hogy 1848/49-ben is hivatalban maradt a tisztviselő –, azt elbocsátották. Ezrével váltak állásnélkülivé a hivatalnokok, de – ellentétben az erdélyi helyzettel – helyükre ültethették az 1848 előtti hivatalnoki réteg forradalom alatt tovább nem szolgáló vagy csak a kényszerítő körülmények miatt szolgálatot vállaló régi, tehát gyakorlott hivatalnokait, a valamilyen szinten felkészült szakembereket. Geringer, a magyarországi polgári ügyek kormányzója ennek ellenére sem merte a régi vármegyei hagyományokat egyik napról a másikra felrúgni, a közigazgatási és bírósági rendszert szétválasztani, a csendőrség alakulatait megszervezni stb. stb. Legalább féléves késést figyelhetünk meg a két ország új közigazgatási rendszerének kialakításában.

Az átszervezési feladatok végrehajtása nagyon sok tragédiát, fájdalmat, elszegényedést, munkanélküliséget eredményezett egész Erdélyben. A Wohlgemuth-féle adminisztráció munkájának jelentős részét azoknak a panaszleveleknek a megválaszolása tette ki, amelyekben a fizetések éves, féléves elmaradását tették szóvá az érintettek.[24] De nemcsak a közhivatalnokok, hanem az iskolák nevelői sem voltak kedvezőbb helyzetben. A Kossuth-bankó bevonása, a pénzhiány csak fokozta az amúgy is komoly megélhetési gondokat. Volt olyan iskola, ahol a tanítók, mint írták,[25] 1848 júliusa óta nem kaptak fizetést.

Akárcsak Magyarországon, Erdélyben is ideiglenesnek szánta Ferenc József és kormánya a katonai és polgári ügyek együttes irányítását. Erdélyben ismét hozzáláttak a helytartóság kialakításához. Az 1849. június 26-i „alapvonalakban” már kimondták, hogy a koronatartományok egységét, összetartását, közigazgatásának összehangolását a helytartótanács képes ellátni, de a helyzet megszilárdulásáig nem volt értelme a szervezet erdélyi megszervezésének. 1851-ben érett meg az idő arra, hogy ismét felmerüljön a helytartóság megszervezésének a gondolata. A belügyminisztériumnak alárendelve szervezőbizottság alakult,[26] de munkája rövidesen feleslegessé vált. A császár a miniszteri felelősség visszavonásával, az alkotmány előírásainak megszüntetésével saját kezébe vette az irányítást. Az 1852. szeptember 14-i császári elhatározás, illetve az ennek alapján kiadott és több miniszter által szignált definitivum intézkedett a helytartóság kiépítéséről Erdélyben. De ez már egy újabb fejezete Erdély történetének.

 

 

Transylvania on the turn of 1849–1850. The author presents in his essay the creating of the Habsburg organs of state in Transylvania. During the Hungarian war of independence in 1848–1849 the territory of Transylvania became a legal part of Hungary. After defeating the Hungarian uprising in 1849 the Habsburgs left the Transylvania’s legal status out of consideration and began to organize their own state organs. The Empire Constitution in 1849 didn’t admit the fact of unification, but included the special rights of Saxons in Transylvania.

Ludwig von Wohlgemuth, Transylvania’s civil and militar governor organized the local administration, but the resistance of the nationalities became stronger. In Transylvania the Habsburg governance stoped the traditional administrative areas of Seklers and the former Hungarian counties, and created six military districts. They comissioned commanding officers and delegated civil deputies to lead the military districts. Civil deputies could make arrangements just in case of the agreement of the commanding officer.

In Transylvania the Habsburgs created a total military governance system, which was stoped just after publishing in 1860 so called „October Diploma”. According to this document about the new administrative system of Hungary, Habsburgs reorganized the Royal General Transylvanian Government.

 



[1] Birodalmi Alkotmány 74. §. (Reichs-Gesetz- und Regierungsblatt für das Kaisertum Österreich. 1849. évf. Bécs 1850. 159.)

[2] Lásd Reichs-Gesetz- und Regierungsblatt... 1849. évf. 459–461.

[3] Gubernium = tartományi kormányzóság.

[4] Thesaurariatus = központi kincstár, a pénzügyek kormányzószerve.

  [5] MOL 259. 1. csomó. 1849/27. sz. iratban Wohlgemuth augusztus 13-án kelt hirdetésében ezt olvashatjuk: „Az ide lett utazásom alkalmával – sajnasan kelletett értenem – hogy különösen a 2-ik székelybéli román ezredbéli vidékben személy és vagyonbéli megtámadások történtek, s az által az előbbi megkárosításokért – vagy veszteségekért – melyet a belháború okozott – boszszu állás követtetik el. Mi után mindenkinek személye és vagyona a törvények védelme alatt áll; – semmiféle nemzet, vagy személy irányába a bosszu állás meg nem szenvedtethetik; – annál fogva mindenkit intek, hogy senkinek se személye – se vagyona – meg ne támadtassék – bánthatattlan hagyassék – külömben az ellen cselekvők hadi törvény eleibe fognak állítattni – és kegyelem nélkül agyon fognak lőtettni. Kelt Besztertzen, Augustus 13. napján 1849. Báró Wohlgemuth Lajos m.p.”

  [6] Erről lásd Tóth Béla: Felfüggesztett működésű Magyarország c. írását. Jogtudományi közlöny 1999. 11. sz.

  [7] MOL F 259. Militär- und Civilgouvernement, Statthalterei in Siebenbürgen. 1. csomó 19/1849. sz. irat.

  [8] Lásd erről a 6. jegyzetben említett tanulmányt.

  [9] MOL F 259. 1. csomó 1849/75. sz. irat: Erzsébetváros tanácsa augusztus 13-án kelt levelében írta, hogy örömmel értesültek Wohlgemuth főkormányzói kinevezéséről, és figyelmébe ajánlják a város lakosságát.

[10] MOL F 259. csomó, 1849/19. sz. irat. Nagyon tanulságos a felszólítás hangneme és megfogalmazása. Idézünk néhány jellemző részt a falragaszból: „Erdély minden népeit és lakossait felszollitom, hogy az ország boldogítására irányzott valodi igyekezetembe részekről Segédkezeket nyujtani készek legyenek. Főbb bizodalmomat helyheztetem azokba, kik kötelességeik hű telyesítéséért, az igaz ügyhez való tántoríthatatlan ragaszkodásokért és állandóságokért még a történetek jegyzetékjeiben is tündökleni érdemesek. Nem külömben reménylem, hogy azok, kik az ismételt bujtogatások be-folyásaitól magokat meg ovni képesek nem voltak, mint szintén azok is, kik erőszakkal, vagy félelemtől vezettetve az ellenpártokhoz szegődtek, a törvényes rendhez visszatérni és hibás s vétkes tetteket meg bánva helyre hozni, igyekezni fognak. A Széditteket az őket szédítőktől meg külömböztetni nem fogom el mulatni.”

[11] A felhívás további részét is érdemesnek tartjuk idézni: „A fejetlenség (Anarchia) helyett a törvény rendíthetetlen hatalmának kell uralkodnia, a polgári háború sebei gyógyítást kívánnak, és azon a földen, mely a tulbuzgóság (Fanatismus) és képtelen s vétkes kívánatok mián annyi vértől áztatott, a béke, az egyetértés és a polgári hűség áldásaiknak kell virágozniok. A minden nemzetiségeknek biztosított jog egyenlőség – az ő felsége által leg kegyelmesebben kiadott alkotmány védelme alatt, – azon köték lészen, mely az ellenes nemzeteket barátságos viszonyba fogja hozni. [...] Erdély népei! bizodalmatokat kívánom, meg is érdemlendem, részre hajlandóság nélkül igaznak és egyszerűnek fogtok ösmerni; minden, amit szükségesnek látom és ami ő Felsége által reám bizatott léttesülni, s gyümölcsözni fog, mind az egyesnek mind pedig az egésznek.”

[12] MOL F 259. 2. csomó. 1849/1199. sz. iratban elhelyezett hirdetmény (1849. október 6.) szerint például a kolozsvári kerületet 4 további kerületre (tordai, biztosa Kenyeres Károly, kolozsi, biztosa Nagy Elek, szilágysomlyói, biztosa Bálint Elek és dési, biztosa Dorgó Gábor) osztották, s ezeket újabb alkerületekre. A tordai 4, a kolozsi 6, a szilágysomlyói 4 és a dési kerület 7 alkerületre bomlott. Az alkerületek élére állítandó biztosokat október 6-án még keresték.

[13] MOL F 259. 1849/407. sz. iratban a hátszegi főbíró és kerületi biztos szeptember 4-én az alábbiakról tudósított: „,...Munzáth Úr által Hátszeg Vidékin és a Sztrigy Mentin egész Batizig a Csendre fel ügyelőnek, és a fegyverek be szedésére – lévén ideiglenesen meg bizatva – Midőn tudom tisztán egyfelől azt, hogy az ide való Vidék: Fő Szolga Bírák és azok nyomán a több altisztek is – az Orosz Generális és F.M.L. Haszford Úr által arra vagynak fel szollitva és meg bízva: hogy hivatalaikat más Tisztek választásáig folytatják, más felől pedig hallom: hogy a mult télen volt Inspectorok is a Felügyeletem alá bízott helységekben rendelkeznek és így a Népség nem tudja kitől függjön, kinek engedelmeskedjék, kinek parancsolatait és rendeleteit fogadja el – és ezen kettős parancsnokságból rendetlenség és zavar származhatnék, a környülményekhez képpest mulhatatlanul szükségesnek véltem Excelentiádat e felől tudósíttani. Méj tisztelettel esedezvén az iránti rendelet iránt: hogy a mult télen a román igazgatás alatt volt Inspectorok vagynak e meg bízva a Megyék igazgatására, vagy azt a közelébb volt és meg lévő Várnagyi Tisztek igazgassák! Kormányozzák? – hogy így a kettős igazgatásból vagy az abba való belé eleggyedésből, egyik sem folytathassa érvényesen, – zavar és veszedelem ne származzék.” Szeptember 9-én a Küküllő megyei somogyomi „szegény földmíves magyar polgárok” fordultak hasonló, de sokkal szomorúbb ügyben Wohlgemuthhoz. Levelükből azért is érdemes idéznünk, mert tartalma nem egyedi, hanem csaknem mindennapos esetet tár fel, és utalásaiból a szabadságharc alatti eseményekre is fény derül. „...mi Küküllő megyei Somogyomi azon szegény magyar polgárok, kik Császárunk, Királyunk és Fejedelmünk mellett örökké hívek maradtunk és maradandunk, és soha, semmi más pártütő Kormánynak nem hodolunk, nem élvezhetyük ezen tisztelt rendeletek bár mi kevés sikerét is, mert a mult veszedelmes forradalmi napokban az ő Felsége kegyes szinit azon beszenyvező álíttással nemátalva kissebbítteni, mi szerint az eő Felsége akaratábul és Királlyi rendeletiből révoltaltak [?] a magyar nemzet kiirtására a Somogyomi oláh ajkú polgárok is, és közüllünk azokat, kik a magunk és status szükségeit fedező hasznos gazdálkodásban és felségéhez híven oda haza foglalatoskodtunk a leg nagyobb kegyetlenkedisek között elfogtak, és több ideig az utza közepin a szabad ég alatt lantsiasok és fegyveresek között irtozatosan megkötezve őriztetvén indítottak más helységbe, az általok legyilkoltatásunkra tervezet helyre a honnan csak is ártatlanságunk és az Isteni gondviselés mentesített. Most viszont azon partütő oláh ajkuak nem szünnek [...] uton útfélen személyünkben sértegetni, meg maradot vagyonkánkban károsíttani, sőt gyilkoló szándékkal házainkra rohanni, kik a múlt őszön – semmi Császári Tábor közbe jövetelin kívül – rablásokkal 100, százezer váltó Rforint kárnál többet tettek a falunki békés polgároknak [...] azt nyílvánítván, hogy az excellentiád parantsa, és más császári hatóságoké nem érvényes, ők csakis az oláh Comitétől várnak [...]; azért méjj alatvalói alázatossággal könyörgünk Excellentiád alázatos szine előtt, hogy Császárunk és Királlyunk atyai Szent czélja tökélletesülve légyen, s az excellentiád és több törvényes Császári hatóságok rendelkezése érvényesedjen, és ezek szerint a mű biztonságunk is létesüllyön; méltóztasson a fen megnevezet makats, elátalkodot és más békés polgárok vagyonára és életére leselkedő rosz akaratu személlyeket a fen tisztelt rendeletek normáján a Sz. Medgyesen létezhető katonai parantsnokság által [...] korlátoztatni, mert mind addig életünk kétség alatt vagyon.”

[14] MOL F 259. 1. csomó. 1849/950 sz. irat szerint: „Többszeri intéseim ellenére részint nemzeti gyűlölségből, részint személyes bosszúból ismételve fölmerült rablások, sőt gyilkolások esetei arra kénszerítenek, miszerént az illy erőszaknak minden szigorrali eltávoztatására a Cs. Kir. Katona Állomási Parancsnokságokat általánosan oda utasítsam, hogy mind azon esetekben, hol a személyes bátorságnak fosztás, ölés általi megsértése előforduland, [...] minden vétkesek, kik a tényen rajta kapatnak, azonnal ott a helly szinén, [...] a hadi szabályok szerént, [...] agyon lövettessenek.”

[15] MOL F 259. 9. csomó. 1849/3324 sz. irat. „Mű nagyon nyomorult allapotban és sorsban lévő Közönség [...] megalázkodással és fohászkodással bátorkodunk esedezni, könyörögni. [...] ennek előtte nehány évekkel tsak nem egész falunk hamúvá égvén; [...] a múlt év Július hó 20-iki hasonló képpen számos gazdák gonosz ember keze által hamuvá égtek; [...] e folyó év Mártius havában ismét a mi falunkban történt szerentsétlen ütközet, a Császári Tábor falunkra ágyúzott; [...] mind ezeken fejül a külembező hadi népnek az ország uttyában lakásunk miánt, nállunk gyakari megfordulása által, annyira ki űrittettünk minden féle élelmiszereinkből, s igáztatott vonomarháink[ból], hogy tsak a legg nagyobb nyomorútsággal tudjuk még életünket fen tartani. [...] Mind hogy azon vád merült fel, hogy talám a mult Télen egy magyar sereget töllünk való ember vezetett volna, egy ollyatén helyre, honnan a Város ágyuztathatnék és a benne lévő Császári hadi erő kiűzettessék. Ezen vádra nyílt szívvel azt feleljük, hogy tsak valaki találtatnik, ki azon útmutatót megnevezhetné, megmutathatná, abban az esetben mi készek vagyunk aztat mind bűnöst elfogni, kézbe adni a legkeményebb büntetésre [...] az egész falut egybe gyűjtvén nem találtatott senki, ki azon vádlatnak igaz voltáról valamit tudna. [...] Annak okáért [...] kéntelenek vagyunk könyörülő szíve és lábai előtt le borulva esedezni, méltóztassék azon reánk mért bűntetés alól, u.m. 40 darab marha, ezer pengő forint bűntetés alól fel szabadéttani, nékünk azt elengedni, mert külemben végső veszedelemre jutunk.”

[16] Reichs-Gesetz- und Regierungsblatt 1850. 1223–1230.

[17] MOL F 259 1849/682. sz. irat; F 259 1849/1663. sz. irat és F 259 1850/19263. sz. irat.

[18] MOL F 259 1849/1663. sz. irat.

[19] MOL F 259 1849/681. sz. irat.

[20] Erdély Tartományi Kormány Lapok 1849/51. Gy. 92.

[21] Erdély Tartományi Kormány Lapok 1850. 93–97.

[22] Erdély Tartományi Kormány Lapok 1850. 93–97.

[23] MOL F 259. 7. csomó 1849/2907. sz. iratban olvashatjuk: „Dáné István ilyefalvi és Csulak Zsigmond szárazpataki pap atyánkfiai, a háromszéki sepsi egyházvidékből, mint status-foglyok már régóta Nagyszebenben fogva tartatnak. Mi ugyan leendő hibájukat nem mentjük, minthogy azt nem is tudhatjuk: de tapasztaljuk a lelkészi gondozás hiányzásából azon illető egyházakra háromló fogyatkozásokat. A haldoklók lelki vigasztalás, a csecsemők gyakran keresztség nélkül mulatnak ki; a kormánytól is parancsolt népnevelés nem mozdíthatik elé; a felsőségi rendeletek kihirdetése gyakran hiányt szenved. [...] méltóztassék nevezett pap atyánkfiait addig is míg kihallgattathatnának megyéjökbe kezesség mellett visszabocsáttatni. [...] Kelt Sepsi Szent-györgyön, 1849. november 26-kán.”; F 259. 62. csomó 1850/11868. sz. irat: Szalántzi József királyi táblai ülnök azért könyörgött 1850. február 9-én írt levelében, hogy 41 évnyi közszolgálat után megmaradhasson állásában, vagy valamilyen más hivatalra alkalmazzák.

[24] MOL F 259. 3. csomó. 1849/1642. sz. irat; 4. csomó. 1849/2251. sz. irat; 5. csomó. 1849/2508. sz. irat; 14. csomó. 1850/922. sz. irat.

[25] MOL F 259. 2. csomó. 1849/1212. sz. iratban a kantai iskola igazgatója, illetve a székelyudvarhelyi r. k. középtanoda tanárai kérik elmaradt bérük folyósítását.

[26] Reichs-Gesetz- und Regierungsblatt 1851. 373–386.

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret