stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Ferenczi István – régészsors Erdélyben

Gyászol a régésztársadalom. 2000. május 8-án elhunyt Ferenczi István, a Pósta Béla által teremtett kolozsvári régészeti iskolának az utóbbi fél évszázadban meghatározó jelentőségű egyénisége.

A társítás nem erőltetett, bár Ferenczi István 1921. április 21-én született, két évvel azután, hogy a rá, a ránk nehezedő csapások súlya alatt Pósta Béla összeomlott. Az édesapa, Ferenczi Sándor a nagy elődtől tanulta meg a szakma apró fogásait és alapelveit, s fiát hároméves korától magával vitte ásatásaira. Pósta Béla neveltjei, édesapja munkatársai – Buday Árpád, Kovács István, Roska Márton – érdemeikkel és hibáikkal együtt a gyerekember Ferenczi István életének részeivé váltak. Nem vonhatta ki magát a Bástya utcai tudós kör delejes hatása alól. Élete, sorsa elszakíthatatlanul összefonódott az ásó tudományával. Szabadulni akart – földrajzosnak készült –, de Szabó T. Attila és László Gyula szelíd erőszakjának engednie kellett, s mégiscsak régésszé lett. A második világégés után Erdélyben alig volt nála járatosabb ember a régészet berkeiben. Tudta, meddig jutottak az elődök, honnan kell folytatni a megkezdett munkát, és merre tovább. Az erdélyi régészeti hagyományok legjobb folytatójának bizonyult. A folytatás, az összegezés és az új elemei munkásságában egyként jelen vannak.

Szinte mindegyik történelmi korszak kutatásán otthagyta kézjegyét. A kőkorszak ugyan kiesett érdeklődési köréből, de egy-egy tájegység (Nagy-Küküllő völgye, Kolozsvár és környéke) átfogó régészethelyrajzi terepbejárása során természetszerűleg felleltározta e kor emlékeit is.

Réz- és bronzkori telepeken is alig néhány ásatást vezetett. Az Aranyosgyéres határában kiásott, mellékleteket nélkülöző egyetlen halomsír kutatása során felvetődött számtalan kérdést három évtizedig hordozta magában, amíg imponáló anyag- és irodalomismeretről tanúskodó tanulmányok után a korszak szinte teljes problémakörének megfejtésére tett kísérletet (Észrevételek az erdélyi rézkor keleti népi és műveltségi elemeivel kapcsolatban. 1997).

Szembesítette az átmeneti korszak egymástól látszatra teljesen eltérő temetőit: az Erdélyben társtalan okkersíros, lapos marosdécsei sírkertet (késő neolitikum – rézkor), az enyedi Kőköz kőborítású halomsíros temetőjét (rézkor – bronzkor) és az aranyosgyéresi halomsírokat (korai bronzkor). Megállapította, hogy e temetők egymásnak sokszor ellentmondó jellemvonásai a kelet-európai térségben nemegyszer egyazon sírkerten belül jelentkeznek. Vizsgálódásaiba bevonta az előző korban ismeretlen, kőből készült kisplasztikát és a réz emlékanyagot. E tárgyak hasonmásai szép számban kerültek elő a Fekete-tengertől északra elterülő füves síkságokról, illetve kaukázusi fejedelmi sírokból. Az összehasonlító elemzésből adódó következtetés: az oly sok vitát kavart erdélyi emlékanyagot a kelet felől fél évezreden át több hullámban érkező nagyállattartó népesség különböző csoportjai (gömbölyű amforák vagy kőszekrényes sírok népe, okkersírok népe) hagyták ránk, amelyek kis létszámú szigetekként éltek a késő neolitikus helyi népesség tengerében, míg a két civilizáció ötvöződése átadta helyét a bronzkori indoeurópai népességeknek.

Terepkutatások, ásatások, tanulmányok egész sorát szentelte a korai vaskor (Hallstatt) műveltségei, emberi közösségei jobb megismerésének. Édesapja hidegszamosi megfigyelései vezették, amikor ásatásokat kezdett a szeretfalvi és bánffyhunyadi földváraknál. Felfigyelt néhány közös vonásukra: hatalmas, több hektárnyi területet foglalnak el, alaprajzuk az egyszerű bronzkoriakénál bonyolultabb, a töltés magját égetett föld alkotja, általában szegényes régészeti anyagot adnak. Nem tekinthetők tehát erődített településeknek, hanem törzsi, törzsszövetségi menedékvárak lehettek.

Továbbfejlesztve tanártársa, Bodor András véleményét, arra a következtetésre jutott, hogy a Hérodotosztól említett Marisz nem lehet azonos a Marossal, hanem talán az Argeşsel, ezért a szkíta agathürszoszok szálláshelye nem Erdélyben, hanem valahol a Kárpátok és a Fekete-tenger között keresendő. A Maros mentéről ismert 30 szkíta temető és magányos sír – melyek közül a csombordit maga Ferenczi István ásta ki – szinte kivétel nélkül korhasztásos temetkezési szokásról vall, holott az agathürszoszok halottaikat hamvasztották. Az i.e. 6. század első negyedében Erdélybe érkezett és mintegy két évszázadig itt élt keleti népesség tehát egy más szkíta csoporthoz tartozott. Az erdélyi trák törzsek tengerében egy sajátos szigetet alkotott, anélkül, hogy keveredett volna a helyi népességgel, vagy uralmat gyakorolt volna fölötte.

Negyedszázadon át elmaradhatatlan résztvevője volt az időszak kiemelten kezelt szármizegetuszai ásatásainak. Vegyes érzelmeket táplált e kutatásokkal kapcsolatban. Az apai örökség folytatójának érezhette magát, hiszen Ferenczi Sándor éveken át ásott a szomszédos kosztesdi Cetăţuiánál. Mégsem járt ki szívesen, mert e munkák a nyári ásatási időszak java részét igénybe vették, nem ő határozta meg a kutatások irányát, alárendelt, végrehajtó szerepet osztottak ki rá – akárcsak annak idején édesapjára –, s ráadásul a munkálatok tekintélyes hányada rutinszerű helyreállításra korlátozódott. De ásott más dák kori településeken és váraknál is (Egeres, Homoródalmás, Nagygalambfalva stb.).

Dák kori kutatásai során kereste a gazdasági-társadalmi fejlődés szintje (fémfeldolgozás, a várossá alakulás kezdetei) és a katonai-politikai hatalom kiépítése közti kapcsolatot. Földrajzos előképzettsége magyarázza, hogy számos tanulmányban vizsgálta azokat a természeti adottságokat, amelyek meghatározták a Surján-hegységi várrendszer megteremtését. A dák civilizáció megismeréséhez való hozzájárulásának elismerését kell látnunk abban, hogy a dák települések és várak tervezett sorozata első darabjának megírását – melynek feladata a természeti-földrajzi viszonyok és a kutatástörténet bemutatása – nagyobbrészt Ferenczi Istvánra bízták (Cetăţi şi aşezări dacice în sud-vestul Transilvaniei. Társszerzők H. Daicoviciu, I. Glodariu. 1989).

A 18 éves korában írt első dolgozatának közlése és díszdoktori tanulmányának felolvasása (A római Dacia kiterjedésének, védelmének és felosztásának kérdéséhez. 1996) közt eltelt fél évszázadnyi időben Ferenczi István több mint 50 dolgozatot szentelt a római Dacia provinciával kapcsolatos kutatási eredményeinek. Elsöprő többségük a tartomány kiterjedésének, védelmének, felosztásának kérdését vitte közelebb a megoldáshoz. Kevés ásatás, annál több terepbejárás, topográfiai megfigyelés áll a következtetések mögött. „Sokéves terepkutatásaim folyamán immár kb. 400 km hosszú daciai limesszakaszt sikerült bejárnom. Ebből kb. 320 km-nyit az 1960-as évek végéig még csak nem is sejtették” – emlékezik vissza egykori fárasztó, ám élménydús útjaira. Módszeres terepbejárásai során – amelyekhez az ösztönzést a nagy elődök, Torma Károly és Buday Árpád példája, eredményei szolgáltattak – végigkutatta a római határ meszesi, Szamos menti, valamint a Kelemen-havasokon, Görgényi-havasokon és Hargita-hegységen vonuló szakaszait.

E terepkutatások mindenekelőtt tisztázták a provincia kiterjedésének összekuszált kérdését. Most már bizonyos, hogy a Szilágyság, Máramaros, a Gyergyói-, Csíki-, Kászoni-medence nem tartozott a római Daciához. Tisztázódott továbbá, hogy – minden ellentétes vélemény ellenére – igenis létezett egy összefüggő daciai limes. Ám ennek jellege a provincia két nagy földrajzi egységében különbözött. A tartomány törzsét alkotó Erdély önmagában is olyan, mint egy „hatalmas természetes erődország”, „figyelőtorony”, mint egy „tengerbe nyúló félsziget”. Traianus messzemenően felhasználta a természeti adottságokat, s a peremtáborok meg a külső őr- és jelzőtornyok kettős során kívül csak itt-ott gondoskodott castrumok sűrűbb elhelyezéséről (a Maros dévai szorosában, a Nemesesdi-hágónál, a Meszesi-kapunál). Az eljövendő kutatások hivatása a tartomány törzsét a balkáni provinciákhoz kötő nyak (Temesköz, Olténia) – segédcsapat-táborokkal alaposan megerősített – kettős limesének részletes feltérképezése.

A limeskutatások eredményeinek ismeretében világosabban látunk a provincia többszöri közigazgatási felosztása és a stratégiai elvek összefonódásának vitatott kérdésében is. A Római Birodalom katonai vezetése számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy egységes vezetéssel lehetetlen visszaverni a Daciába törő több irányú támadást. Két, illetve három, egymástól többé-kevésbé független parancsnokságot kell szervezni, s mindegyik résztartománynak csak egyetlen irányból jövő támadás visszaverésére kell felkészülnie. Dacia Malvensis haderejének feladata a keleti, roxolán-szarmata betörések elhárítása, Dacia Apulensis, a nyugatról jövő jazig-szarmata támadások, Dacia Porolissensis hadereje pedig az északi szabad dákok ellenében biztosítja a birodalom védelmét.

A népvándorlás kor természetesen nagyon érdekelte. Néhány ásatás után (Bögöz, Szék) mégsem kötelezte el magát mellette, mert elriasztotta a kor tudománypolitikája. Az ötvenes évek elején a szlávok jelenlétének, szerepének túlhajszolását kérték számon a kutatóktól, aztán pedig a dák–római kontinuitás elméletének állampolitikai szintre emelése tartotta távol a korszak tanulmányozásától. A honfoglaló magyarság emlékanyagának kutatása a szocialista Romániában elképzelhetetlen volt. Talán egy személyes kudarca, tévedése is hozzájárult ilyen irányú további vizsgálódásai elmaradásához. A Csombordon kiásott 10. századi bolgár-török temetőt – az újabb szakirodalomtól való elszigetelés miatt – tévesen a morváknak tulajdonította.

És mégis, Ferenczi István életművének toronymagasan kiemelkedő csúcsát azok az eredményei képezik, amelyeket egy tiltott terület, a korai magyar állam keleti, tehát erdélyi védelmi rendszerének kutatásában felmutathatott. Itt nem támaszkodhatott az elődök eredményeire, régészetileg teljesen feldolgozatlan területre merészkedett, amely felé ő maga nyitott utat, amelynek kutatásában ő maga tette le az alapokat. Gyér, szétszórt történelmi és nyelvészeti adatok, alig néhány ásatás és rengeteg terepbejárás képezik az elmélet alapját.

Ferenczi István feltételezése szerint a 10–13. században a születő magyar állam védelmi rendszerének kiépítésében három szakasz különíthető el.

A 10–11. században – tehát a nagyfejedelemség és az államszervezés korában – a Nagy-Szamos menti Kozárvárnál induló és Fogarasnál záruló gerendavázas földvárak sora biztosította a gyepű védelmét. Sajósárvárnál 150 síros magyar köznépi temető, Malomfalva, Brassó-Cenk esetében ásatások keltezik az erődítményeket. Ám Kozárvár, Várkudu erősségeinél még nem végeztek régészeti kutatásokat, az írott forrásokban említett castrum Noilgiant és castrum Sancti Nicolai pedig egyelőre lokalizálatlan. Ezért különösen értékesek a hasznosítható nyelvi és történeti adatok. Ezek sorában sajátos értéket képviselnek a Sajó medencéjében, Erdővidéken, Háromszéken, a Barcaságban, Fogarasban nagy számban fellelhető besenyő eredetű helynevek (Besenyő, Berlád, Galac, Barót, Tepe stb.). Tehát e határ menti területeken kevert etnikumú – magyar és besenyő – katonai segédnépekkel kell számolnunk. Egyébként ez nem erdélyi sajátosság. A szűkebb pátriánkban ismert besenyő vagy besenyőnek is tekinthető helynevek száma csak töredéke a középkori Magyar Királyság területén feltérképezettekének.

Ferenczi István vélekedése szerint az ismétlődő úz és kun támadások Szent Lászlót, esetleg Könyves Kálmánt arra indították, hogy 1091 után a védővonalat 15–20 km-rel keletebbre tolja. Így születtek meg az egyszerű alaprajzú, toronytalan, mészhabarcs kötésű kővárak, amelyek sora északon Besztercénél kezdődik, déli végét pedig az Olt rákosi szorosának két oldalán őrködő Rákosi Töpe és Ürmösi Töpe képezi. Néhányukat – Rabsonné, Tartód, Firtos, Kustaly várát – Ferenczi István öccse, Géza társaságában ki is ásta, s a többnyire szegényes régészeti anyag korukat vitathatatlanul a 11–12. századra teszi.

A Ferenczi testvérek – s a kutatásaikba utóbb bekapcsolódó geológus Dénes István – 1968-tól rendszeresen bejárták a Görgényi-havasok, a Hargita nyugati és a Persány-hegység keleti oldalán szeszélyesen vonuló, mintegy 100 km hosszú, a helybeliektől Országhatár, Fejedelmi méta, Ördögborozda és más néven ismert töltést. A legelőször Orbán Balázstól leírt és általa székely eredetűnek tartott védművet Téglás Gábor a római limes elemének vélte. Ferenczi megítélése szerint bizonyos tényezők kizárják a töltésvonulat római eredeztetését: irányának, keresztmetszetének kijelölésekor nem követték a római hadmérnöki szabványokat, vonulásában kizárólag a terepviszonyokhoz alkalmazkodik, méretei változók, helyenként cölöpnyomokat lehet felfedezni, az árok a töltést hol kelet, hol nyugat felől kíséri. A sebtében végzett néhány hitelesítő ásatás – amely esetenként kizárólag egyetlen szegényes művelődési réteget mutatott ki – a töltés korát a 11–12. századra keltezi.

Az említett kővárak és a töltés azonos kora, topográfiai viszonya a két elem feltétlen kapcsolatáról tanúskodik. Az egyetlen adódó következtetés: egy jól átgondolt és kiépített, a központi hatalom rendező akaratát tükröző védelmi rendszert, Magyarország keleti határát alkották.

Ferenczi István nézete szerint az 1166. évi bizánci–kun–vlach támadás arra figyelmeztetett, hogy a fent vázolt védelmi rendszer elégtelen a kelet felől várható támadások kivédésére. Ezért a várak védőit keletebbre költöztették, a töltést és a várakat sorsukra hagyták. A 12–13. században kiépült a harmadik védelmi öv, melynek elemeit a Keleti-Kárpátok legkeletibb vonulatainak átjáróinál emelt csíki és háromszéki kővárak képezték. Őrálló szerepüket évszázadokra vállalták.

Nem állítható, hogy a romániai kommunista rendszer, a Ceauşescu-diktatúra ösztönözte volna az erdélyi magyar múlt, a középkori Magyar Királyság jobb megismerését célzó kutatásokat. Ferenczi Istvánnak ez lett az önmagára rótt kötelessége. Feletteseit és a cenzúrát megkerülve, félrevezetve több dolgozatban is fölvázolta a korai magyar állam védelmi rendszerének egyes korszakaival és szakaszaival kapcsolatos felismeréseit. Betegsége és az elkerülhetetlen beteljesedés miatt torzóban maradt a nagyfejedelemség kori gyepűnek a millenniumra tervezett nagy összefoglalása. Kiadása, közkinccsé tétele tudományosságunk kötelessége Ferenczi István emléke, de még inkább az erdélyi magyarság identitástudata, a jövő kutató nemzedéke iránt.

Nemcsak a régésztársadalom gyászol. Gyászolunk valamennyien, akik Ferenczi Istvántól tanultunk régészetet, népszeretetet, emberséget.

Rövidre szabott egyetemi pályafutását 1948-ban kezdte László Gyula tanársegédjeként. Fölöttese kényszerű távozása után több régészeti szakkollégiumot vezetett, majd megbízták a Románia ókori történelme alapkurzus előadásával.

Élmény volt az előadásait hallgatni. Kiérződött belőlük a gazdag személyes tapasztalat, a szaktudomány iránti elkötelezettség, az ismeretek továbbadásának belső kényszere, az ifjú hallgatósága iránti szeretet. Diákjai a kar legjobb előadói között tartották számon. Évről évre egyre több hallgatóban keltette fel a régészet iránti mélyebb érdeklődést. Ezek elkísérték terepbejárásaira, nyári ásatásokon vettek részt, ahol választott szakjuk kutatási módszereivel ismerkedtek. Fokozott foglalkoztatásukkal – vélte Ferenczi István – a Bolyai Tudományegyetem tervezett régészeti tanszékének tudományos személyzetét neveli.

Nem így gondolta a hatalom. A két kolozsvári egyetem 1959. évi egyesítése – az önálló magyar egyetem beolvasztása, megszüntetése – derékba törte Ferenczi István jó évtizedes nevelői pályáját, áthúzta intézményteremtő terveit. A nacionalista-kommunista diktatúra kiszolgálói sokszorosított előadására a nacionalizmus bélyegét sütötték, s rövidesen megfosztották egyetemi katedrájától. A magyar régészutánpótlás képzését kivették kezéből.

De ő ásatásaira, terepkutatásaira – amelyeket az Erdélyi Történelmi Múzeum osztályvezetőjeként irányított – ezután is elvitte egykori tanítványait és azok diákjait. Nem hivatalos nevelői munkáját kiterjesztette napszámosaira és más alkalmi munkatársaira, s a történelem és a régészet céhbeli művelőinek szűk körét lelkes, elkötelezett érdeklődők széles táborával gyarapította. Igazi népnevelő volt.

Az utolsó évek meghozták az egykori indulás megismétlődésének ígéretét. A kolozsvári egyetem történelem karán újraalakult magyar tagozaton bekapcsolódott a tanár- és régészképzésbe, a fővárosi Hyperion magánegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatán is oktatott, s több ízben volt a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem vendégtanára. A meghívások egyet jelentettek szakmai, tanári kvalitásainak elismerésével.

Az utóbbi években – bizony kissé későn – érkezett hivatalos elismerések meghozták a tudomány szolgálatában eltöltött munkás élet méltánylását. Egykori munkahelye, az Erdélyi Történelmi Múzeum 1993-ban érdemes muzeográfusi címmel tüntette ki. 1996-ban a pécsi egyetem díszdoktorává avatta. A Magyar Tudományos Akadémia tervezte külső taggá választását.

A halál közbeszólt. Az akadémiai tagság elmaradt. De hát a kolozsvári magyar régészeti iskola monográfiájából hiányoznak a karriertörténetek. Csupa munkás, dolgos, ám derékba tört pályával van tele. Akárcsak a görög sorstragédiák. És ez benne a fölemelő.

 

Vincze Zoltán


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret