stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Pozsony Ferenc

Egy Szeben megyei magyar szórványközösség

A legismertebb dél-erdélyi magyar szórványközösség  a Szeben megyei Oltszakadáton él. A hivatalos statisztikai adatok arról vallanak, hogy a Vöröstoronyi-szoros bejáratánál fekvő település etnikai szerkezete az utolsó másfélszáz évben gyökeresebben nem változott, ami éppen e maroknyi magyarság kivételes életképességét tükrözi.  Oltszakadát kiváló példája annak, hogy egy szórványközösség megmaradásában milyen fontos szerepet játszanak a belső tudati tényezők.

 

A történeti kutatások azt tanúsítják, hogy jóval a szászok betelepítése előtt az Olt folyó jobb partján a magyar királyság Dél-Erdély határainak védelmére egy magyar falusort (pl. Halmágy, Árpás, Királyhalma, Hortobágyfalva stb.) hozott létre, melynek Oltszakadát is szerves részét képezte.[1] Temploma a 13. században (valószínűleg 1260–1280 között) épült késői román és korai gótikus stílusban.[2] A szászok megtelepedése utáni századokban szabad faluként az autonóm Királyföldhöz, azon belül pedig Szebenszékhez tartozott, s a 13–14. századokban gerébek és folnagyok vezették.[3]

A település a 16. század idején protestánssá vált, s a Berethalmon működő szász evangélikus püspökség fennhatósága alá tartozott, ennek következtében egészen a 19. századig szász lelkészek vezették a szakadáti magyarság hitéletét. A település magyarsága már egy 1768-ban keletkezett és az erdélyi szász evangélikus  püspökhöz intézett német nyelvű levelében „magyar egyházközségként” definiálta önmagát, s anyanyelven prédikáló lelkészt kért.[4]

A 15. századi nagyszebeni számadáskönyvek arról vallanak, hogy  a törökök inváziója miatt a faluba Havasalföldről a Vöröstoronyi-szoroson keresztül román családok is betelepedtek. Egy 1503–1510 között végzett népszámlálás a helységben 30 román személyt említett. A két etnikai csoport együttélését a rendi korszakban egy Nagyszebenben (1582) keletkezett német nyelvű falutörvény szabályozta. A nagyszebeni tanács által jóváhagyott határozat azt sejteti, hogy a 16. század végén Oltszakadáton a románság száma jelentősen meggyarapodhatott, de a magyarok még többséget alkottak. A faluközösség élén álló magyar folnagy és a helyi tanács engedélye nélkül senki sem építhetett pásztorszállást (esztenát) Oltszakadát határában, ugyanakkor irtással sem lehetett továbbterjeszkedni a település tilalmas erdejében. Új udvarok felállítását csak a nagyszebeni tanács jóváhagyásával lehetett kezdeményezni. Ha egy szakadáti szabad asszony vármegyei jobbágyhoz ment nőül, akkor azt férjével együtt el kellett űzni a faluból. A románok kötelesek voltak kaszáláskor és szénacsináláskor a nagyszebeni tanácsnak robotmunkával segíteni, ugyanakkor a helybeli magyar tanítónak évi 20 dénárt fizettek. A helység élén álló magyar folnagy munkáját két magyar és két román esküdt segítette, míg a helyi tanácsban 16 magyar és 16 román vett részt. A 16–17. század idején számuk tovább gyarapodott, s 1721-ben a 27 magyar evangélikus család mellett már több mint 100 román família élt. A létszámában ugrásszerűen meggyarapodott románság 1749-ben már azt kérvényezte, hogy töröljék el a magyar tanítónak és a Szebenszéknek járó kötelezettségeiket.[5]

A 18. század elején Oltszakadát régebbi román lakossága görög katolikussá vált, míg az újabban betelepedettek ortodox hiten maradtak, s csak később építtettek maguknak templomot. Az osztrákok 1766-ban a helyi és a környékbéli románságot kötelezően bevonták  a határőrség keretébe, melyből a szabad magyar közösséget kihagyták. 1790-ben első ízben választottak román bírót a falu élére. Míg a magyarság száma és anyagi ereje a 18. században folyamatosan csökkent, addig a románság egyre több birtokot vásárolt meg.[6]

A magyarok és a románok Oltszakadáton egészen a 19. század közepéig viszonylagos békében éltek. A balázsfalvi nagygyűlésről hazatért román fiatalok fenyegető magatartást tanúsítottak a magyarokkal szemben. 1848 karácsonyán, amikor a falu magyar legényei a toronyban vallásos énekekkel köszöntötték az ünnepet, néhány román lándzsás rálőtt a templomra.[7] A románság elöljárói józanságukkal megakadályozták a magyarok elleni súlyosabb atrocitásokat. Később éppen a magyar segédlelkész mentette meg  a Bem csapatai által letartóztatott helybéli román vezetőket.[8]

 A magyar szabadságharc leverése utáni évtizedekben a kis létszámú oltszakadáti magyarság állandó fenyegetettségben és rettegésben élt. Ugyanakkor az 1848–49-es események jelentős mértékben elősegítették Oltszakadáton is a polgári magyar nemzettudat megerősödését. Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést követő évtizedekben a helységben jellegzetes disszimilációs folyamatok zajlottak. Például a férfi lakosság tudatosan „kivetkőzött” a szászosnak tartott népviseletéből, határozottan magyar anyanyelvű evangélikus lelkészt és tanítót kértek a közösség élére. A 19. század végén tovább folytatódott a helybéli románság anyagi épülése. Az 1848–1883 közötti időszakban összesen 14 magyar telket vásároltak meg a románok, ahonnan elvándoroltak a magyarok.[9]

A falu férfi lakosságának jelentős részét 1916-ban (közvetlenül a román hadsereg Erdélybe való betörése után) Havasalföldre hurcolták. Az ott elpusztult családfők hiányát az oltszakadáti magyar közösség sohasem tudta igazán pótolni vagy feledni. Emléküket a magyar evangélikus templom kertjében egy 1918-ban felállított fekete márvány obeliszk őrzi.[10]

A 20. században több nyomtatott kiadvány tárgyalta Oltszakadát történetét, lakosságának eredetét, etnikai szerkezetének alakulását és folklórját. Például Ioan Podea 1911-ben olyan román nyelvű tanulmányt jelentetett meg Nagyszebenben a falu eredetéről, mely durva hamisításaival heves indulatokat gerjesztett a település magyar lakosságában.[11] Két évtized múlva Octavian Prie mutatta be a falu történetének újabb román „olvasatát”, valamint helyi szokásait.[12] Vámszer Géza válaszként csakhamar elkészítette a helység alapos, rendszeres, rövid művelődéstörténeti és néprajzi megalapozottságú monográfiáját.[13] E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit.

A második világháborút követő évtizedekben a totalitárius hatalom a falubeli románságot és magyarságot ideológiai, művelődési és gazdasági téren egyaránt sújtotta. Az 1962-es kollektivizálás után megindult a fiatalok tömeges migrációja városi, ipari munkahelyek felé. ez a migráció mégsem okozta a helybeli magyarság látványos elfogyását, mivel naponta a szomszédos Felek és Mârşa ipari létesítményei felé ingázhattak. Az 1980-as években, amikor látványosan fokozódott Ceauşescu  embertelen és elnemzettelenítő diktatúrája, a románság gyűrűjében élő maroknyi magyarság fenyegetettsége is egyre nőtt.

 

Az 1980-as évek elején ebben a faluban népköltészeti kutatásokat kezdeményeztünk, majd 1997-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelv és Kultúra Tanszékének diákjaival és oktatóival együtt családszerkezeti vizsgálódást végeztünk. Annak keretében családlapokkal felmértük az oltszakadáti magyar közösség nemzedéki, nemi és társadalmi szerkezetét, ugyanakkor feldolgoztuk a magyar lutheránus egyház helyi levéltárában fellelhető anyakönyvek adatait is.       

A falu magyarságának egyik leghatározottabb tendenciája az elzárkózás, ami megnyilvánul a településszerkezet alakulásában is. Érdekes módon a falu etnikai térszerkezete lényegesen nem módosult Vámszer Géza (második világháború előtt végzett) kutatásai óta. A magyarok továbbra is a lutheránus templom tőszomszédságában, a Felső és az Alsó utcában laknak. Ugyanakkor az oltszakadáti románok is előnyben részesítik az etnikailag homogén utcákat, falurészeket.[14] A lutheránus templom napjainkban is a falubeli magyarság szakrális központjának számít. A később betelepedett románság máshol épített előbb görög katolikus, majd ortodox templomot.[15] Mindkét etnikai csoport természetesnek véli, hogy külön-külön térben zajlik egyházi és vallási élete. Ez az elzárkózás olvasható ki a házassági anyakönyvek adataiból is. A román és a magyar családok mindig nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy folyamatosan megőrizzék etnikai homogenitásukat, éppen ezért gyermekeiket óvták a vegyes házasságoktól.

Az 1906–1998 között kötött 161 házasság 60,25%-a lokálisan endogám, tehát az oltszakadáti magyarok elsősorban helybeli családokból választottak élettársat. Amikor az első világháború alatt gyökeresebben megcsappant a férfi lakosság, akkor előbb részlegesen feloldották a lokális és a felekezeti zártságukat. A vizsgált korszakban megkötött oltszakadáti házasságok 54,65%-a felekezetileg endogám. A helybéli magyar evangélikusok akkor is előnyben részesítették a református, az unitárius és a római katolikus felekezetű személyeket, amikor már a településen kívül kerestek élettársat. A magyar közösség felekezeti és etnikai megszínesedése elsősorban a második világháborút követő évtizedekben következett be. Érdekes tény, hogy az első román–magyar vegyes házasságot csak 1964-ben anyakönyvezték. Az 1974 utáni években gyakorlatilag minden második házasságot már románnal kötötték. Éppen ezért a vizsgált időszakban a házasságkötések 13,67%-a etnikailag vegyes. A szakadátiak érdekes módon nem a helybeli szomszédos román fiatalokkal létesítettek párkapcsolatokat, hanem elsősorban a falu szűkebb (román többségű) környezetéből (pl. Nagyszeben, Fogaras vidékéről) választottak élettársat. Ezt a folyamatot erősen befolyásolták az iskolákban és a munkahelyeken kialakult kapcsolatok. Érdekes szakadáti sajátosság az is, hogy a faluban megtelepedett etnikailag vegyes családok egészen 1965-ig gyermekeik nagyobb részét evangélikus hitre kereszteltették, magyar templomba járatták és nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy azok jól elsajátítsák a magyar nyelvet. Az 1970-es évek közepétől (amikor Románia-szerte fokozódott Ceauşescu kisebbségellenes diktatúrája)  a magyar származású asszonyok az etnikailag vegyes  házasságban rendszerint feladták felekezetüket. A román lelkészek az esküvő első részében átkeresztelték őket az ortodox hitre. Az 1990-es évek végén Oltszakadáton négy olyan vegyes családot találtunk, ahol a férj román volt. Gyermekeik mind jól értettek és beszéltek magyarul. Három olyan vegyes családot is regisztráltunk, ahol az asszony román volt. Az utódok mind a háromban jól beszélték a magyart is.[16]

 Megfigyelhető az is, hogy mindkét etnikai csoport kölcsönösen tiszteletben tartja a másik fél vallási hagyományait, ünnepeit és szokásait. Ha a románok húsvétja más időpontra esik, akkor azok nem végeznek zajosabb mezőgazdasági munkát, félünneplőben szomszédolnak, beszélgetéssel töltik el a napot. A falu magyarságának legjelentősebb etnikai ünnepe a húsvét-hétfőn megszervezett kakasütés. Ezen az eseményen nézőkként részt vesznek a románok is. Azt azonban ironikusan jegyzik meg, hogy a feláldozásra kerülő kakast a magyar legények még most is csak azért vásárolják a románoktól, hogy ne a „saját” szárnyasukat kínozzák halálra.[17]   

Oltszakadáton a falu többségi románsága és kisebbségi magyarsága között gazdasági téren egészséges együttműködés jött létre. Egészen a második világháborúig a románok elsősorban juhászattal foglalkoztak, míg a magyarok földművelésből és nagyállattartásból éltek. Mindkét etnikai közösség szoros gazdasági kapcsolatokat működtetett a Nagyszeben környékén élő szászokkal is. A cigány lakosság száma a szászok tömeges kivándorlása után a vidéken gyors ütemben megnövekedett. Az 1977-es népszámlálás közel száz roma személyt regisztrált Szakadáton is. A helységben napjainkban jóval jelentősebb a számuk, de népszámláláskor románokként definiálták önmagukat.[18] A mezőgazdaság 1962-es kollektivizálása után a közép- és a fiatalabb nemzedékek tagjai közeli gyárakban (pl. Mârşa) keresték meg kenyerüket. Legtöbbjük az ingázó életformát választotta, de a fiatalabb nemzedékekhez tartozók sok esetben már Nagyszebenben, Fogarason vagy éppen az etnikailag homogénabb Székelyföldön alapítottak családot.

Az oltszakadáti magyarok megmaradásában döntő szerepet játszott az egyház és az iskola is. A 18–19. században tudatosan magyar lelkészt és tanítót kértek, akik fontos szerepet játszottak a modern polgári nemzeti identitás kiépítésében, folyamatos megerősítésében és reprezentálásában. Az evangélikus lelkész a 20. század második felében, tehát a totalitárius évtizedek alatt is nagy tiszteletnek örvendett, fontos közösségformáló tevékenységet fejt ki napjainkban is. A falu magyar lakosai mindig nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a kolozsvári püspökség lelkészt küldjön ki Oltszakadátra. Jól érezték azt, hogy „pásztor nélkül hamar szétszéledhet kicsi nyájuk”. Mivel a faluban kevés magyar gyermek él, ezért csak egy összevont I–IV. osztályt tudnak működtetni. Az 1980-as években a hatalom beszüntette a tanulók magyar nyelvű oktatását, ezáltal az etnikai és a nyelvi asszimilációt próbálták elősegíteni, felgyorsítani. Közvetlenül az 1989-es romániai rendszerváltás után újból megszervezték a kisgyermekek helybeli anyanyelvű tanítását.

 A Nagyszeben szomszédságában fekvő faluban ma is jellegzetes polgári intézmények működnek. A legény- meg a leányegylet, az asszonytársaság és a szomszédságegylet elsősorban nemzedéki és nemi alapon szerveződött, s pontosan kijelölte minden szakadáti személy helyét a magyar közösség életében. Az önszerveződésnek ez az alulról építkező formája folyamatosan biztosítani tudta a maroknyi magyarság fennmaradását, jövőtudatát. Olyan kulturális és társadalmi mintát kínált fel tagjai számára, mely hatékonyan segítette azt, hogy a szakadáti magyarok sohasem rendelkeztek kisebbségi komplexusokkal, nem érezték önmagukat többségi szomszédaiknál alacsonyabb rangúaknak.[19]

1. A falu etnikai szerkezetének változása az 1850–1992 között
végzett népszámlálások alapján

     Év

 Összesen

  Román

  Magyar

  Német

  Cigány

  Egyéb

    1850

    1208

     979

     185

     13

      31

    31

    1880

    1139

     959

     139

       2

       –

    39

    1900

    1181

   1009

     159

      11

       –

      2

    1920

    1262

   1064

     196

       –

       –

      2

    1941

    1177

     988

     181

       7

       –

      1

    1966

      932

     754

     177

        –

       –

      1

    1977

      853

     608

     173

       3

     69

    69

    1992

      730

     564

     163

       3

      –

      –

2. A falu lakosságának felekezeti megoszlása (1850–1992)

Év

Összlakosság

Ortod.

G.kat.

R.kat.

Evang.

Reform.

Unit.

Izraelita

Egyéb

  1850

  1208

  858

  152

    1

  197

    –

    –

    –

    –

  1880

  1139

  712

  272

    –

  149

    1

    –

    5

    –

  1900

  1181

  760

  250

    7

  156

    5

    3

    –

    –

  1930

  1172

  694

  289

    8

  169

  12

    –

    –

    –

  1992

    730

  526

    21

    6

  158

    4

    1

    –

   13

 3. Oltszakadát  lakosságának nemzedéki szerkezete 1998-ban

Korosztály

Férfiak

Nők

Összesen

     1 – 7     évesek

      2    (1,16%)

     6    (3,50%)

            8      (4,67%)

     8 – 16   évesek

      9    (5,26%)

     9    (5,26%)

   18    (10,52%)

   17 – 25   évesek

      4    (2,33%)

     6    (3,50%)

          10      (5,84%)

   26 – 40   évesek

    26  (15,20%)

    19 (11,11%)

   45    (26,31%)

   41 – 60   évesek

    22  (12,86%)

    17   (9,94%)

   39    (22,80%)

   61 –

    25  (14,61%)

    26 (15,20%)

   51    (29,82%)

     Összesen

    88  (51,46%) 

    83 (48,53%)

        171  (100,00%)    

4. Az endogámia és exogámia alakulása Oltszakadáton
a házassági anyakönyvek (1906–1998) alapján

Év

Házasságkötések száma összesen

Lokálisan endogám

Lokálisan exogám

Felekezetileg endogám

Felekezetileg exogám

Etnikailag endogám

Etnikailag exogám

1906

3

3

3

3

1907

2

2

2

2

1908

2

2

1

1

2

1909

1

1

1

1

1910

1911

2

2

1

1

2

1912

4

2

2

2

2

4

1913

1914

1

1

1

1

1915

1916

1917

1

1

1

1

1919

3

2

1

3

3

1920

3

3

3

3

1921

1

1

1

1

1922

2

1

1

1

1

2

1923

4

2

2

3

1

4

1924

2

1

1

1

1

2

1925

1

1

1

1

1926

5

3

2

3

2

5

1927

5

3

2

4

1

5

1928

1929

2

2

2

2

1930

4

3

1

3

1

4

1931

5

5

3

2

5

1932

1

1

1

1

1933

1934

2

1

1

1

1

2

1935

4

2

2

2

2

3

1

1936

3

3

2

1

3

1937

1938

2

2

2

2

1939

4

4

2

2

4

1944

1

1

1

1

1945

2

1

1

1

1

2

1946

6

4

2

5

1

6

1947

2

2

2

2

1948

4

3

1

3

1

4

1949

1950

1951

3

3

3

3

1952

2

1

1

1

1

2

1953

2

2

2

1

1

1954

1

1

1

1

1955

3

3

3

3

1956

1957

1

1

1

1

1958

1959

3

2

1

2

1

3

1960

2

2

1

1

2

1961

2

2

1

1

2

1962

3

3

3

3

1964

2

2

1

1

1

1 (!)

1965

1966

1967

3

3

3

2

1

1968

1

1

1

1

1969

1

1

1

1

1970

1

1

1

1

1971

3

3

1

2

2

1

1972

3

1

2

3

3

1973

1974

4

1

3

4

2

2

1975

2

2

1

1

1

1

1976

1977

2

2

2

2

1978

2

1

1

1

1

2

1979

1

1

1

1

1980

1981

3

2

1

3

2

1

1982

1

1

1

1

1983

1

1

1

1

1984

2

1

1

2

2

1985

1

1

1

1

1986

2

2

2

1

1

1987

1

1

1

1

1988

6

3

3

3

3

3

3

1989

2

2

2

2

1990

1991

1992

1

1

1

1

1993

2

1

1

2

1

1

1994

1995

2

2

1

1

1

1

1996

2

2

1

1

2

1997

2

1

1

2

2

1998

2

1

1

2

1

1

Összesen

161
100%

97
60,25%

64
39,75%

88
54,65%

73
45,35%

139
86,34%

22
13,67%

 

 

 

 



[1] Kósa László: Dél-erdélyi mozaik. Hitel IV(1991). 18. 22–25;  Mohay  Tamás: Magyar szórványok Dél-Erdélyben. = M. T.: A Duna menti népek hagyományos műveltsége. Bp. 1991. 67–74.

[2] Vámszer  Géza: Szakadát. Egy szebenmegyei magyar szórvány. Kolozsvár 1940. 46–52.

[3] Oltszakadát egészen Trianonig adminisztratív szempontból az újegyházi (Leschkirchen) járáshoz tartozott, majd 1924-től a szomszédos és román többségű Felekhez (Avrig) csatolták. Lásd Vámszer Géza: i.m. 20; Binder Pál: Oltszakadát. = B. P.: Közös múltunk. Románok, magyarok, németek és délszlávok feudalizmus kori falusi és városi együttéléséről. Bukarest  1982. 57–58; 322–323.  

[4] Vámszer Géza: i.m. 32–33.

[5] Vámszer Géza: i.m. 29–30; Binder Pál: i.m. 57–58.

[6] Vámszer Géza: i.m. 34–35.

[7] A helyi szájhagyomány egészen napjainkig megőrizte azt a történetet, hogy a templomra lövöldözők pár év alatt súlyosan megbetegedtek, és hosszas kínok közepette meghaltak. Lásd uo. 37.

[8] Uo. 38.

[9] Uo. 34–36.

[10] Uo. 42.

[11] Podea, Ioan: Monografia comunei Sacadate. Sibiu 1911.

[12] Prie, Octavian: Un sat românesc din Ardeal în străvechile sale întocmiri şi obiceiuri. Cluj 1933.

[13] Vámszer Géza: i.m.

[14] Oltszakadát község belsőségének vázlatos térképe. Lásd uo. 137.

[15] 1948–89 között a romániai nacionalista-kommunista körök betiltották a görög katolikus egyház működését. Az oltszakadáti görög katolikus hívek az 1989-es romániai rendszerváltást követő évtizedben nem tudták visszaszerezni egykori templomukat.

[16]  A falu nyelvhasználatára az jellemző, hogy a magyarok jól beszélik a románt is, ugyanakkor csak azok a románok értenek magyarul, akik vegyes házasságban élnek. A közvetlen szomszédok jelentős magyar szókészlettel rendelkeznek.

[17] Pozsony Ferenc: Szól a kakas már. Szász hatás az erdélyi magyar jeles napi szokásokban. Csíkszereda 1998. 88–90.

[18]  A letelepült cigányokról a magyarok meglehetősen pozitív képet éltetnek. Beszélgetéseink közben rendszerint azt hangsúlyozták, hogy azok annyira beilleszkedtek a román társadalomba és értékrendbe, hogy már nem is lehet megkülönböztetni őket egymástól. A lopást, vagyis a személyi tulajdon megsértését az utóbbi két csoport „megbocsátható” bűneként nevezték meg.   

[19] Pozsony Ferenc: i.m. 37–61; 75–79.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret