stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Újjászülető mítoszaink

Nagy Olga: A mítoszok nem halnak meg. Bp. 1999. 239 lap

 Az olvasó minden bizonnyal kíváncsian veszi kézbe Nagy Olga A mítoszok nem halnak meg című új könyvét, hiszen a mítosz olyan terület, amelyről tájainkon viszonylag keveset és kevesen írtak. E kötet azonban azoknak is meglepetés, akik rendszeresen olvassák Nagy Olga írásait. A szerző nem (csak) a világ mitikus kezdeteiről vagy egy nép eredetéről szóló történelemként fogja fel a mítoszt, hanem sajátos nézőpontból ragadja meg a témát: azt keresi, hogy „milyen rejtetten és álcázva szövi át, sőt kuszálja össze a mítosz az emberiség történelmét, hogyan határozza meg máig sorsunkat, ünnep- és hétköznapjainkat, végzetes, gonosz korunkat”. Könyvével azt bizonyítja, hogy nincs mélységes szakadék az archaikus ember és a 20. század emberének létérzése, világképe és mentalitása között. Ugyanis a mitikus képzetekre, mítoszi sémákra egy szakadatlan folyamatosság jellemző. A mítoszok lappangva, az adott földrajzi-történelmi-társadalmi feltételekhez szüntelenül alkalmazkodva ott élnek korunk meghatározó jelenségeiben: a történelemben, a vallásban, a politikai ideológiában.

A könyv alapkérdései a következők: Hogyan maradhatunk meg embernek? Mi a mítosz? Melyek a minket körülvevő modern mítoszok? Milyen formában jelentkeznek? Hogyan értékeljük őket? Milyen szerepet töltenek be a társadalom életében? „Mivel magyarázható, hogy a sok százezer éves mítoszok [...] napjainkig benne rejtőznek, lappanganak, olykor pedig szembetűnően felszínre kerülnek a modern ember szétágazó és »agyonbonyolított« (Róheim) kultúrájában, a történelemben, a politikában, a különféle művészetekben, a sportokban stb.?” Érdekesek a felvetett kérdések, azonban a rájuk adott válaszok olykor nem eléggé kimerítőek és kielégítőek. Például nem kapunk körülhatárolt választ arra a kérdésre, hogy mi a mítosz.

Az évtizedek során kialakult mítoszkutató iskolák (funkcionalista, pszichoanalitikus, ritualista, antropológiai iskola stb.) több mítoszdefiníciót fogalmaztak meg. Graves epikus művészetnek tekinti, Frazer a mágikus vezérlés objektivációjának, G.C. Jung a tudatalatti kivetítődésének, Lévi-Strauss pedig a nyelvben élő és megvalósuló gondolkodási mechanizmusnak. Nagy Olgánál a mítosz egyrészt az embert óvó és védő „lelki egyensúlyként” jelenik meg, másrészt modern korunk „végzetes kisiklásaként”. A szerző a mítoszok két típusát különíti el, az alulról szerveződő és a felülről irányított mítoszokat.

Az első típusba tartozók a kollektív psziché védelmét szolgálják (hiszen a szorongó ember nem élhet a mítosz vigasza nélkül), míg a második típusba tartozók a manipulálás eszközei, s mint ilyenek, „korunkat fertőző és bomlasztó” tényezők. Amit Nagy Olga mítoszként definiál, nem valamilyen epikus hagyomány, hanem előítéletként, gondolkodásmódként, létélményként, identitásérzetként, értékkategóriaként vagy érzelmi töltetként jelenik meg, s az iskola, az egyház, a történelem, a politika, a különböző művészetek, a sport, a hivatalos kultúra termeli és forgalmazza.

A fenti problémákat felvető könyvnek az alábbiakban csak jelzésszerűen emelem ki figyelemre méltó fejezeteit: Az első nagy fejezet az alulról szerveződő mítoszokat tekinti át: az együvétartozás létélményét, a szülőföld és az anyanyelv mitizálását, valamint az ősiség és a vér mítoszát. A szerző külön fejezetet szentelt a faji felsőbbrendűség mítoszának. Ilyen összefüggésben ír a fehér faj magasabbrendűségének mítoszáról, az antiszemitizmusról, a cigányellenességről, vagyis a másság iránti intoleranciáról. A kötet harmadik egységének címe: A pénz bűvöletében: szubkultúra! Itt esik szó a pénz istenítéséről, a képernyő mítoszáról, a sztárkultuszról, valamint a mítosz és irodalmi szubkultúra viszonyáról.

Továbbra is az öröknek és szentnek tűnő mítoszokat vizsgálva szól a szerző a politika és a mítoszi sémák kapcsolatáról. Például párhuzamba állítja a választási kampányokat a vallási szertartásokkal, valamint a diktátorokat az imádandó bálvánnyal. A Nyugat mitizálásáról (az Édenkert leszármazottja) és a technicizált világ mítoszáról is olvashatunk.

Látszólag szervetlenül kerül a kötet végére a Liberalizmus és/vagy konzervatizmus című fejezet. Valójában igencsak témába vágó kérdést vet fel: őrizzük-e meg a mítoszokat, amikbe belenőttünk, vagy merjünk nyugodtan kételkedni bennük?

A szerző az „utószó jogán” azokról a gondolatokról, kételyekről és indítékokról ír, amelyek rákényszerítették a kérdés vizsgálatára.

Nagy Olga forrásanyaga meglepően sokszínű: újságcikkekből, híradásokból, kiáltványokból idéz, költőkre, esszéírókra, irodalomtörténészekre hivatkozik. Irodalmi levelezéseket, vallomásokat, filmeket, detektív- és kalandregényeket vizsgál meg, intézményekre és szimbólumokra utal, valamint saját megfigyeléseit, közéleti tapasztalatait is felhasználja.

A könyvet záró terjedelmes bibliográfiának külön érdekessége, hogy ritka benne az e kérdéskört önállóan feldolgozó munka. A mítoszkutatás tekintélyes alakjai közül Mircea Eliadéra, G.S. Kirkre, Róheim Gézára és Trencsényi-Waldapfel Imrére történik utalás. Az Irodalom egyes tételeinek bibliográfiai adatai teljesek, viszont a szakirodalomra történő hivatkozások esetében a szerző – talán mert saját olvasatát nyújtja – gyakran nem tünteti fel az idézetek pontos lelőhelyét.

Hasonlóan Nagy Olga eddig megjelent elméleti munkáihoz, ez a könyv is esszé, a személyes hang, az oldottság és a szenvedély miatt: „Végső soron vallomás ez a könyv.” Így válik érthetővé, hogy az oldottság és a szenvedély olykor meglepő következtetések levonásához vezeti a szerzőt. Például már a 8. oldalon elhangzik egy – a kereszténységnek nem éppen hízelgő – kijelentés, anélkül, hogy azt érveivel alátámasztaná: „miközben a kereszténység sokoldalúan gazdagította az emberiség kultúráját, ugyanakkor oly vérgőzös történelméből (lásd a szent inkvizíciót, a különböző keresztes- és vallásháborúkat stb.) kifelejtődött a szelíd és irgalmas szívű mester tanítása.”

Ugyanakkor az esszéforma erénye is a könyvnek, hiszen így azt is el lehet mondani, amire a száraz tudományosság eszközeivel nem volna lehetőség.

A fentiekből kitűnik, hogy ez a fontos problémagócokat körüljáró, élvezetes stílusban megírt könyv a széles olvasóközönség számára is látóhatártágító, elgondolkodtató olvasmány.

Soós Tímea


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret