stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Lükő Gábor néprajzi öröksége

Tűzcsiholó. Írások a 90 éves Lükő Gábor tiszteletére. Szerk. Pozsgai Péter. Bp. 1999. 896 lap.
XVI színes és fekete-fehér tábla, CD-melléklet Lükő Gábor 1932–1933-as moldvai népdalgyűjtésével

 Tűzcsiholó címmel egy közel 900 oldalas, vaskos tanulmánykötet jelent meg a kilencvenéves Lükő Gábor tiszteletére. Nagy igazságszolgáltatása ez a magyar néprajztudománynak a sokáig mellőzött kutatóval szemben.

Az 1980-ban megjelent Magyar Néprajzi Lexikon III. kötetének Lükő Gáborra vonatkozó szócikke így summázza munkásságát: „Nyugalmazott múzeumigazgató, etnográfus. [...] Szűkebb kutatási területe a népzene, a népköltészet és népművészet formai elemzése és kelet-európai összehasonlítása. Cikkei jelennek meg a hazai és külföldi folyóiratokban. Fontosabb munkái: A moldvai csángók I. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsággal (Bp. 1936), A hortobágyi pásztorművészet (Debrecen, 1940), A magyar lélek formái (Bp. 1942).

A szócikkek nyilván mindig hiányosak, és így ez a Lükő-kép is az. Ezt próbálja újrarajzolni a Pozsgai Péter által szerkesztett tanulmánykötet.

Lükő számára a néprajz nemcsak történeti és leíró diszciplína, hanem összehasonlító tudomány is. „A lükői szintézis felöleli a keleti népek és a magyarság, valamint a Kárpát-medence népcsoportjai kulturális kölcsönhatásának mélyreható, sok szempontú vizsgálatát (történelem, nyelv, díszítőművészet, szöveg- és zenefolklór)” – írja Pozsgai Péter (15).

Fiatalkori munkásságának két fő determinánsa Karácsony Sándor tudományelmélete és a Dimitrie Gusti-féle monografikus faluszociológia.

Negyedéves egyetemi hallgató, amikor Romániába utazik, hogy életközelben tanulmányozhassa a román népet és kultúráját. Azt a kultúrát, amely még nem ismeri a „civilizáció áldásait”, amely még sokfelé önellátó szellemi és fizikai szükségleteinek kielégítésében. „Tőlük kell hát tanulni! Megyek Romániába! Megtanulom nyelvüket, gyönyörű dalaikat, és megismerem háziiparukat” – emlékezik Lükő egyik kései önéletrajzi írásában, A Debreceni Egyetem Társaslélektani Intézete és szellemi öröksége című kéziratában (39).

1931 nyarán Nicolae Iorga szabadegyetemén tanul Vălenii de Muntéban, majd beiratkozik a bukaresti egyetemre. Tanítványi viszonyba kerül Tache Papahagival, a bukaresti egyetem nyelvprofesszorával, Dimitrie Gustival, a román monografikus faluszociológia megteremtőjével, Constantin Brăiloiuval, a Román Zeneszerzők Társaságának elnökével. Bekapcsolódik Dimitrie Gusti Szociológiai Intézetének falukutató munkájába, és részt vesz a besszarábiai Cornova (1931 karácsonya), a fogarasi Drăguş (1932 májusa) falvak szociológiai tanulmányozásában. E kiszállások alkalmával a zenefolklorista Brăiloiuval működik együtt. Ekkor köt barátságot Gusti professzor fiatal munkatársaival: a történeti szociológia módszerének létrehozójával, Henri H. Stahllal, az etnomuzikológus Harry Braunerrel és az ugyancsak szociológus Anton Golopenţiával. (Utóbbi kettő később a diktatúra áldozatává lett: H. Brauner a Lucreţiu Pătrăşcanu-perbe való belekeveredése miatt 12 évet töltött börtönben, majd baragáni kényszerlakhelyen, A. Golopenţia pedig a jilavai börtönben halt meg 1951-ben.)

Lükő egy vele készült interjúban elmeséli, hogy 1931 nyarán Vălenii de Muntéból elindulva Sepsiszentgyörgy és Erdővidék érintésével gyalogosan kirándulást tesz a Hargitára. Nagy élménye a székely pásztorok két méter hosszú üvegkürtje, amelyhez hasonló havasi kürtöt Bartók a románoknál talált meg.

1932 telén önálló néprajzi és folklórgyűjtést végez a Dâmboviţa megyei Brebu nevű román faluban.

Constantin Brăiloiu, valamint Györffy István javaslatára 1932 májusában a moldvai magyarokhoz indul. Nem gyűjteni, hanem tanulni akar, megérteni, megélni a csángó kultúrát. Két ízben összesen hét hónapot tölt Moldvában (1932-ben májustól augusztusig és 1933-ban januártól áprilisig). Ennek az egyszemélyes vállalkozásnak az eredménye az 1936-ban kiadott kötet: A moldvai csángók I. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsággal. A monográfia a terminológia tisztázása mellett a történelmi forrásokat beépítve településtörténetet tartalmaz, valamint az anyagi és szellemi kultúra együttesét mutatja be, és a lükői kutatáselvet is jelzi: a kultúra nem szakítható szét apró darabokra, a részek mellett az egészről is képet kell nyújtani. Az összehasonlítás és a szintézisalkotás elengedhetetlen eljárásai a kultúrakutatásnak.

Lükő történeti, nyelvészeti, néprajzi, földrajzi és toponímiai adatok alapján és a betelepülési folyamatokat nyomon követve elsőként különbözteti meg a moldvai magyarok etnikumának két csoportját. Átveszi a közösségek által használt belső megnevezést, és így jellemzi a két csoportot:

– a moldvai-magyarok középkori telepítésűek, és kikövetkeztethetően a Szamos- és Tisza-völgyi magyarsággal mutatnak rokonságot;

– a moldvai-székelyek a madéfalvi veszedelem után külső kényszer miatt telepednek át a Székelyföldről Moldvába, és feltehetően a Maros-völgyi magyarsággal rokoníthatók.

A Gusti-féle szociológiai monográfia elveinek és gyakorlatának megismerése után a társaslélektan van nagy hatással Lükő munkásságára.

1937-től a Debreceni Egyetemen Karácsony Sándor előadásait hallgatja, akivel már gimnazista korától tanítványi viszonyban van. Karácsony Wilhelm Wundt néplélektana alapján dolgozta ki saját társaslélektanát.
Vagyis: az ember másként érez, ért és akar, ha közösségben van. Ebben a társas viszonyulásban a kommunikáció jelrendszerek és jelképrendszerek által valósul meg. Ha egy jel mindig egyazon értelemben funkcionál az illető közösség számára, jelképpé válhat. Ez társaslélektani szempontból nem más, mint a nyelv, valamint a kultúra.

E módszert hasznosítva Lükő Gábor a magyar népköltészet és díszítőművészet népi szimbólumait elemzi, értelmezi A magyar lélek formái című könyvében (1942). Megállapítja, hogy a szimbólumhasználat azonos mindkét kultúrterületen, és hasonló a keleti, urál-altaji népek kultúrörökségével.

A kötet heves viták forrásává vált, és a magyar néprajztudomány hosszú időre mellőzte a szerző véleményét annak ellenére, hogy az ötvenes-hatvanas években fénykorát élte a nemzetközi szimbólumkutatás és különböző iskolák alakultak az „archetipális mítoszelmélet” kidolgozására. Az egyes iskolák kiindulópontként C.G. Jung kollektív tudattalanját és a genetikusan öröklődő őskép (archetípus) fogalmát jelölték meg. Az archetípusok a fantáziában, az álmokban és a közösségi szimbolikus cselekvésekben (pl. folklór) fedezhetők fel – vallja Jung –, és nagyszámú variációban realizálódnak.

A háború után a kommunista rendszer ideológiailag veszélyesnek bélyegezte Karácsony Sándort és munkatársait, köztük Lükő Gábort is. E félreállítás után bontakozik ki a húsz évet felölelő múzeumi tevékenysége. 1950-től 1958-ig Gyulán, 1958–65 között Baján, majd Kiskunfélegyházán (1965–1970) múzeumigazgató. Ezzel párhuzamosan egyre gyarapszik tanulmányainak száma.

A Tűzcsiholó című emlékkönyv magyar, francia, német és angol nyelvű írásokat közöl. Változatos tematikával, gazdag illusztráció- és fényképanyaggal tiszteleg a lükői munkásság előtt. Külön érdeme a kötetnek a nyomtatásban megjelent Lükő-művek jegyzéke, valamint a CD-lemez, amely Lükő 1932–33-as moldvai útjának népdalgyűjtéséből ad ízelítőt (a CD hanganyagának keletkezéséről Olsvai Imre ír a kötetben).

Az írások műfaja széles skálát ölel fel a tudományos, elméleti értekezéstől a szubjektív visszaemlékezésig, de mindeniken átsüt, hogy szerzőjének volt és van élménye, tapasztalata Lükő Gáborral és/vagy munkásságával kapcsolatban.

A kötetben több erdélyi szerző is közöl írást: Egyed Ákos, Csetri Elek, Imreh István, Faragó József, Szilágyi N. Sándor, Gazda Klára, Tánczos Vilmos, Demény István Pál és a moldvai származású Nyisztor Tinka.

A szerkesztő nyolc fejezetbe sorolja az ötvenkét tanulmányt. A jelen rövid szemlében a kötetnek csak néhány tanulmányára tudunk reflektálni, különös tekintettel az erdélyi szerzőkre.

Az első fejezetcím Történelem és szociológia. Demény Lajos A csángó-magyarok kérdése Moldva Ideiglenes Országgyűlésén 1857-ben címet adja tanulmányának (35–47). Követve a lükői módszertani elveket, a román forrásokat és szakirodalmat átnézve érdekes adatokra bukkan: 1857-ben az Ideiglenes Országgyűlésre a Roman megyei parasztok egy szabófalvi csángó-magyar embert, Rab Jánost választanak meg képviselőjüknek; ugyanezen az országgyűlésen Kogălniceanu egyenlő jogokat követel a moldvai magyaroknak. A szerző végkövetkeztetése: a moldvai kutatások elengedhetetlen követelménye a román dokumentumok, valamint az egyházi anyag feldolgozása.

Olvasmányos és tanulságos henri H. Stahl visszaemlékezése Egy utópia időszerűsége címmel, ami részlet az Amintiri şi gânduri című, 1981-ben megjelent  kötetből (51–60). Sajátos Lükő-képet rajzol, bemutatja a Gusti-féle faluszociológiát, majd saját elképzelését a kutatási módszer tökéletesítésére, a „társadalmi archeológiát”. A háború megsemmisíti a terveket. Ennek ellenére így vall Stahl: „Álmainkban, ha megvalósításuk meghaladta is az erőnket, mi azért szenvedéllyel hittünk, s a tőlünk telhető legtöbbet adtuk értük” (59).

Imreh István tanulmánya rövid megvilágítása a felvilágosodás kori higiéniai szabályok párhuzamos jelenlétének a hivatalos közegben, a törvényben és a népi köztudatban (109–114).

A második fejezet a Népzenekutatás: gyűjtéstől az elméletig címet kapta. Három tanulmányt emelnék ki belőle.

Olsvai Imre Lükő 1931–34 közötti romániai népzenegyűjtését dolgozza fel szisztematikusan, gazdag nyersanyagot közölve a gyűjtésből (143–210).

Andrásfalvy Bertalan egy új kutatási szempontot érvényesítve vizsgálja a népdal, a néptánc és a népszokás hagyományát (211–226). A hagyományos népi társadalom értékrendje, íratlan szabályai az éneklés, a táncolás, a szertartásos ünnepi szokások magatartásformáit is meghatározták a közösség tagjai számára. Ezek a magatartásformák két fő, egymástól határozottan elkülönülő stílusba sorolhatók: „régi” és „új stílus”. E két magatartás-stílus jellemzőit különbözteti meg a szerző az éneklés, a táncolás és a népszokás mozzanataiban.

Egy interdiszciplináris kutatás eredményét fogalmazza meg Juhász Zoltán, aki a gyímesi hangszeres dallamokat matematikai modell alapján vázolja (319–342).

Az Élő hagyomány: nyelv és népköltészet című fejezet egy kitűnő módszertani értekezéssel indul. A szent mókus, avagy a módszer buktatói című írásában (345–365) Szilágyi N. Sándor példával illusztrálva világít rá a történeti-összehasonlító módszer hiányosságaira. E módszert a romantika korának történelmi érdeklődése szülte. Hiányossága, hogy nem mindig lehet vele kizárni a hibás értelmezést. Következésképpen körültekintően kell megfogalmazni a hipotéziseket. A második részben a szerző a metaforák működését és gondolkodásunkra gyakorolt torzító hatását szemlélteti. Az értekezés harmadik része a nyelvi érintkezések vizsgálatához kínál néhány szempontot.

Faragó József tanulmánya az öngyilkos legény temetése balladájának két háromszéki és egy moldvai változatát ismerteti (391–396).

Az anyagi kultúra ornamentikája témakört jelzi a Szimbólumok nyelvén című fejezet. Gazda Klára összehasonlító és szimbólumértelmező módszerrel az obi-ugorok geometrikus ornamentikájának mitikus hátterét vizsgálja, gazdag dokumentumanyagot is közölve (429–461). Laczkovits Emőke tanulmánya érdekes adalékot nyújt a református liturgikus textíliák kutatásához (463–490).

Hiedelem, világkép, vallás címet viseli a kötet ötödik fejezete. Itt található Tánczos Vilmos Az archetipális mítoszelmélet, avagy a népi kultúra elfelejtett szimbolikus nyelvéről című elméleti értekezése (567–590). A szerző a szimbólumkutatás nemzetközi és magyar történetét ismerteti, kiemelve az irányzat néhány nagy képviselőjének gondolatait (Jung, Eliade, Frye, Lükő stb.). Külön címszók alatt értelmezi az elmélet központi fogalmait, az archetípust és a szimbólumot. Az összegzés szerint: „Az archetipális mítoszelmélet a folklór szimbolikus képeit egyetemes kognitív struktúrákra vezeti vissza. Csakhogy az archetipikus képzeletstruktúra konkrét szimbólumokban való megjelenítődései rendkívül változatosak lehetnek, és egy-egy helyi kultúrában felismerhetően egyedi szerveződést mutatnak” (585).

Ady verseinek mágikus-mitikus motívumaira Lükő figyelt fel először. Ezt folytatva Demény István Pál az Ady-versek néhány samanisztikus motívumát értelmezi négy Ady-versben (623–628). Az elemzett motívumok a következők: a táltos megtalálja a földbe rejtett kincset, a táltost alvilági démonok kínozzák, a táltos ló és a sámándob analógiája, halottidézés, az elkóborolt lélek elfogása és kiszabadítása.

Ugyancsak a lükői hagyományból (szimbólumkutatás és szemiotikai megközelítés) indul ki Torma József a holdnak a törökségi népek hiedelmeiben játszott szerepének kutatásakor (629–652). A tanulmány a holdmágia kilenc alkalmazási területét különíti el.

A Mindennapok hagyománya: életmód, tárgyak, táplálkozás című fejezet tartalmazza Nyisztor Tinka írását (653–669), amely a néprajznak egy eddig elhanyagolt területére irányítja a figyelmet, a táplálkozáskultúrára. A táplálkozás vizsgálata nélkülözhetetlen információkkal szolgál egy csoport kulturális identitásának definiálásában. A szerző a saját szempontrendszerét és kutatástervét ismerteti a moldvai magyar táplálkozáskultúra tanulmányozására.

A kötet utolsó két fejezete a lükői életpálya néhány szakaszának felvázolása. A Mester és tanítvány cím alatt személyes visszaemlékezések sorjáznak.

Az utolsó fejezet a muzeológus Lükő Gábor munkáját méltatja. A múzeumi tevékenységek pontos, már-már napokra lebontott, tényszerű felsorolása mellett megjelenik az ember, a kolléga és a mester alakja is. A debreceni, a gyulai, a bajai, a kiskunfélegyházi múzeum és a Bugaci Szabadtéri Néprajzi Gyűjtemény mind magán viseli a Lükő-monogramot.

Az előszóban írja a szerkesztő: „...remélem, hogy e kötet egy lépés lehet Lükő Gábor életművének tágabb körű megismeréséhez” (16). A Tűzcsiholó valóban az, a kötetcím nagyszerű metaforája a lükői életműnek.

Becze Márta


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret