stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Somogyi Ambrus nézetei a történetírásról

Köszöntjük jeles klasszika-filológusunkat, a 80 éves Szabó György ny. egyetemi tanárt, az Erdélyi Múzeum-Egyesület egyik igazoltan legrégibb és egykori választmányi tagját.

 

Az alábbi eszmefuttatás bevezetés a szerzőnek Historia rerum Ungaricarum et Transylvanicarum ab anno 1490 usque 1606 (A magyar és erdélyi dolgok története 1490–1606) című latin nyelvű munkájához. Somogyi Ambrus (Ambrosius Simigianus) a hajdani Belső-Szolnok vármegye jegyzője volt. Krónikája megírásához 1604-ben, húsvét ünnepén, születésnapja táján fogott hozzá, művét Kolozsvár akkori fő- és királybírójának, valamint tanácstagjainak ajánlotta. (Szövegéből kihagytuk azokat a részeket, amelyekben párhuzamot vont a zsidó nép hányattatásai és a magyarság megpróbáltatásai között.)

Sz. Gy.

 

A Nagy tekintélyű, és sok dolog tapasztalata folytán Jeles Férfiaknak, Gellyén Imre[1] főbírónak, Szegedi Mihály[2] királybírónak, Kolozsvár mindkét nemzetbeli többi szenátorának, nagyrabecsült urainak a pannóniai Somogyi Ambrus, Belső-Szolnok vármegye jegyzője sok üdvözletét és legkészségesebb szolgálatait ajánlja.

Sokan számos okot szoktak felhozni céljuk igazolására, Nagy bölcsességű és kiváló férfiak, valahányszor akár saját erejükből kidolgozott könyveiket, akár a másoktól írott műveket cseppet sem haboznak közrebocsátani, vagy a polgári társadalom közös érdekében, vagy valamely – mind az Egyház, mind az Állam szempontjából jeles – előny miatt. Ezzel a módszerrel egyrészt okosan elhárítják és kikerülik az önhittség bűnét, amennyiben bennük van, másrészt az őszinte és tisztességes olvasókba mondhatni némi ösztönzést oltanak, hogy így őket a mű buzgó olvasására és megismerésére hívják fel és lelkesítsék. Nekem azonban, Nagy tekintélyű Férfiak, nincs miért erősen ajánlanom nektek művemet, s e megszerkesztendő és megírandó históriát illető elgondolásomat sokak előtt feltárnom, mivel az új történelem a halál után könnyebben terjed, szabadabban szokták olvasni és megítélni. Mindazonáltal én is röviden érintem, nehogy a rosszindulatú bírálók vakmerőséggel vádoljanak, vagy úgy véljék, hogy ékesszólásom fitogtatása és az ebből szerzendő dicsőség vágya miatt adtam fejem a munkának erre a nemére.

Mikor tehát Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemnek a Szilágyhoz tartozó goroszlói[3] csatamezőn történt legyőzetése után a császáriak ellenségként betörtek ebbe a tartományba, s Dés mezővárosból kényszerültünk biztonságosabb helyekre menekülni, Besztercére jöttünk, ahol elég hátrányos tétlenségben és a szerencse kedvezőtlen széljárásában volt részünk csaknem tizenegy hónapon át. Amikor tehát arról elmélkedtem, hogy az unalmas időt miképpen játsszam ki, s gyógyírt szerezzek javaim elvesztése miatt eléggé megszomorodott lelkemnek, erre főként a történelem látszott alkalmasnak, amelynek olvasására kezdtem gyakrabban fáradságot fordítani, ami sajátos gyönyörűségével szinte mindenkit a maga megismerésére szólít fel, úgyhogy ennek olvasásától kevesen, még csak a közepesen műveltek is alig tartózkodnak. Ha pedig minden tudomány ismerete hasznos és jótékony a halandók számára, a történelem ismeretét mindenki a leghasznosabbnak és a leggyönyörűségesebbnek tartja.

Mivel sokat köszönhetünk valamennyi írónak, aki – úgy hisszük – nemcsak magának élt, hanem az utódoknak is, nem tagadhatjuk, hogy a legtöbbel mégis a történetíróknak tartozunk, akiknek a munkája elérte azt, hogy minden kor, minden nemzet, minden nép tettei, minden híres cselekedetei ismeretesek; mi megértjük őket és megismerjük, hogy valamennyi kiváló férfi minden emlékezetre méltó esetét és mondását szemügyre venni, megtanulni és megjegyezni lehessen. E dolognál ítéletem szerint semmi szebbet, kedvesebbet és nagyszerűbbet nem lehetett kitalálni. Mert amint Cicero[4] fenségesen írta, semmit sem tudni azokról a dolgokról, amelyek születésünk előtt történtek, annyi, mint mindig gyermeknek maradni, viszont megismerni a régi idők eseményeit, megérteni az ókor társadalmát, minden példák ismeretét bírni szép, dicséretes és majdnem isteni. Mert a történelem semmi egyéb, mint a tettek dicsérettel vagy helytelenítéssel való elmesélése, amely a nagy dolgok tervét, lefolyását, a királyok és nagy férfiak tetteit az idők és helyek sorrendjében való leírásával, mint valamely élő festmény, a szemek elé állítja. Ismeretes, hogy ezért ezt mintegy az élet mesterének és annak tanítására leghasznosabbnak véli csaknem mindenki, mert a sok esemény példázatával egyrészt a legjobbakat az érdem és a név halhatatlansága és dicsősége miatt jeles tettekre ösztönzi, másrészt mert a gonoszokat és rosszakat az örök gyalázat félelmével a bűnöktől elrettenti. Itt ugyanis nehézség nélkül könnyű megtalálni, amit mások fáradságosan egybegyűjtöttek, és innen meríteni tudunk s felismerni a jók erényeit is, a gonoszok bűneit is, s az emberi élet különböző változásait és benne a dolgok fordulatait, e világ állhatatlanságát s a birodalmak gyors bukását. És, hogy szinte egy szóban fejezzem ki, a gonosztettek büntetéseit, a jók jutalmát, amelyek közül amazokat kerülni kell, nehogy az isteni igazság kezére jussunk, emezeket felkarolni, hogy elnyerjük a jutalmakat, amelyek ezeket kísérik.

Ezek ugyan polgári szempontból nagyon hasznosak, de nem az egész történelem. Valamint aranyat nem ad az egész föld, ugyanúgy különbségtevés nélkül ezek sem táplálják a polgári okosságot. Éppen ezért egyebek mellett, amelyek akkor kézügyben voltak, én is jónak láttam népem történetét kifejteni, amiről Rogerius váradi kanonok,[5] Thuróczy János[6] és Antonio Bonfini[7] a maguk koráig elég pontosan és helyesen írtak. Ezért megvizsgálandónak látszott, hogy magyar ősatyáink hajdanában miképpen foglalták el, birtokolták és immár majdnem 858 évig uralták Pannóniát, az utódok pedig, a nép páratlan szégyenére, mekkora balgasággal vesztették el – a végsőkre kényszerülve – a sok vérrel, küzdelemmel, tömérdek veszéllyel szerzett dicsőséget és a halhatatlan hírnevet. Kétségkívül tehát, mint mondják, mindarról, amit megírtak és írni fognak, nemcsak az egyháziak, hanem a világiak is, azt kell tartani, hogy legnagyobbrészt a mi hasznunkra íródott és íródik, csupán alkalmazzuk a józan ítéletet és bennük jámborul, józanul válogatva és érett ítélettel alkalmazva forgolódjunk [...].

Mindezekről jó hosszan és sokat töprengve és elmélkedve, valamely természetes hajlamtól indíttatva, mivel felismertem, hogy a mi korunk eseményei sem méltatlanok a megörökítésre, s irodalmi alkotásokban nincsenek feljegyezve, az említett történetíróknak a kiegészítését óhajtottam, hogy mindazt, ami hiányzik, ámbár tehetségem csekély erejét jól ismertem, mégse késlekedjem történetileg folytatni, először csak a magam kedvéért. Valóban reméltem, hogy a doktorok és tudósok oly nagy bőségéből – mert ez a század igen gazdag bennük – valaki a mieink közül választékosabban és érthetőbben megvilágítja előadása fényével korunk történetét, amit – erősen bízom benne – többen meg fognak tenni. Éppen ezért, mint mondottam, először is tehetségem gyakorlása végett, hogy próbát tegyek, mire képes, mivel életem foglalkozása is ezt és hasonlókat látszott tőlem követelni. Továbbá, mivel fiacskámnak, Istvánnak, akit egyedül a tudományoknak nevelek keblemen, ha az ifjúkorba ér, valamilyen példát és ösztönzést akarok hagyni, hogy nagyobbat és művészibbet merjen, rávettem lelkemet az írásra. Mert semmit sem tartunk szerencsésebbnek annál, ha a férfinak megadatik látni fiait, s látni engedtetik nemcsak a világi és mulandó javakat, hanem a szellemi kincsek és adományok örökösét. Harmadsorban, hogy a mieink közül a választékosabban írni szándékozók legyen ahonnan az elbeszélésnek és a leírandó dolgoknak az igazságát merítsék, másoktól pedig, akik elég sokan fognak jelentkezni, vagy elragadjam a hazudozás ürügyét, főleg a magyarországi és erdélyi dolgokat illetően, vagy, ha ezt nem tehetem, hagyjam örökségül a méltányosabbaknak azt, hogy én minden esemény sorrendjét, pontosságát, egybehangzását és igazságát, amennyire megtudhattam, lelkiismeretesen adtam elő, s szükségesnek tartottam és véltem, hogy sem balra, sem jobbra ne akarjak az enyéim felé hajolni kíméletből; sőt maga a téma is arra szorított, hogy amelyeknek a lefolyásánál gyakran jelen voltam, a jeles és feltárásra méltó dolgokat sötétben lappangani vagy alaptalan és hamis dolgokat közéjük keveredni ne engedjek, hanem a történelmi igazságot írjam le röviden, amint végbement, s a közhaszon érdekében a képességem szerinti egyszerű stílusban írásba foglaljam. Úgy vélem, mindenki előtt ismeretes, hogy – az eset nagyságához, fontosságához és igazságához mérten – a távol lakó népekhez az emberek beszéde útján nem jut el minden, sok alaptalan és hamis tény szokott belekeveredni, amint nemrégiben meg is történt egyesekkel, akik a szomszédos és majdnem hazai eseményekről téves és hamis dolgokat írtak. A természetes ellenségeskedés folytán, amely a németek és magyarok közt szinte az első időben keletkezett a szokások különbözőségéből, azoknak az uralkodási vágy, ezeknek a megvédendő szabadság volt a tét, amint most is a németek hatalmától leigázott népektől rosszat hallunk, és a mi nevünket mindenütt emlegetik.

Midőn tehát az ily módon megkezdett munkához serényen hozzáláttam, s néhány kidolgozott lapot olvasás és véleménymondás végett más becsületes, művelt férfiaknak is átadtam, akadtak egyesek, akik a munka folytatására biztattak, s állhatatosan kértek, hogy a művön végezzem el a végső simításokat, s Nektek és Neveteknek ajánljam, akik egykor tisztességes tanulmányaitokhoz ebben a tartományban néhányszor mecénásokat találtatok, mert illőnek látták, hogy könyvtáratokban ezt a művet is elhelyezzétek és megőrizzétek, mivel ezek a leírt események jórészt Rátok tartoznak. Kezdetben ellene szegültem ezek kérésének, mivel alaposan ismertem gyengeségemet, azt, hogy a műveltségből kevés vagy semmi sincs meg bennem ahhoz, és így – amint illő volna – nem felelhetnék meg a Tartomány minden igényének, amit vállaltam, s a legkevésbé sem bízhattam abban, hogy érett eredményeket mutassak fel, úgyszintén tudtam, hogy mindennek a csiszolása és javítgatása sok időt kell hogy felemésszen. De miután meggyőztek, hogy hálátlan és istentelen az, aki elrejti Isten adományait, bármily csekélyek, s azokat csak saját hasznára fordítja, és amit Isten ajándékozott, azt illik másokkal is közölni, a pálmát a barátok akaratának nyújtottam, akik, úgy tűnt, inkább kicsikarták, mint kérték tőlem. Tehát amennyire rajtam állott, minden erőmmel azon dolgoztam, hogy a történelem még hiányzó adalékait, a végbement eseményeket, a szavakat és tetteket rendben, érthetően és a legigazabban (aminél semmit fontosabbnak nem tartottam) átadjam akkora szorgalommal, amekkora tőlem telhetett.

Az írás ugyanis lelkünk képmása. Mert mindenki azt állítja, hogy három dologban áll a helyes és tökéletes történelem: az Igazságban, mely a bölcsesség és okosság kezdete; a Kifejtésben, amelyről Polybius[8] azt mondja: ha valaki kihagyja a történelemből azt, hogy miért, hogyan, mi végett és mi történt, és vajon elég ésszerűen történt, ami benne maradt, az inkább gúnyirat volna, mint tudomány. Harmadsorban: a Megítélésben, hogy a tényekhez kritika és megvilágítás járuljon, ezeket helyeselje, amazokat elítélje, de röviden és mintegy egyebet cselekedve [...].

Szükségesnek tartottam azt is jelezni és feltárni mindenki előtt, hogy ezt a gyűjteményt honnan szedtem össze, nehogy utólag azzal vádoljanak, hogy idegen tollakkal ékeskedem: természetesen Zsámbokitól,[9] Paolo Gioviótól,[10] akik másokon kívül és egyebek mellett legtöbbet írtak a magyar történelemről. Amaz ugyanakkor Bonfinitől átvett Toldalékaiba fölösleges és téves dolgokat elegyített a németek kedvéért, akiknek a védence volt; ez pedig, ámbár mindent helyesen írt, a nevek, emberek, helyek felidézésében mégis igen gyakran tévedett, egyben némely eseményekről hosszasabban írt, mintsem méltányos lett volna. Mind a kettőből tehát, ami helyesnek látszott, kijegyeztem magamnak és átvettem, s mintegy a magaméként írtam le, mivel az elbeszélés sorrendjét s a végbement események felidézését és anyagát máshonnan nem vehettem át, hozzátéve ehhez azt, hogy a tanulmányozott anyagból egyet-mást elhagytam, egyes kihagyott dolgokat beiktattam.

Továbbá, amikor az elbeszélés rendje a Báthory-család történetéhez érkezett, ezt egészen a saját anyagomból merítettem és tettem közzé, mert ebben néha vagy részt vettem, vagy pedig a legszavahihetőbb emberek jelentéséből ekképpen hallottam és bizonyosként tudtam meg.

Ezért, Nagy tekintélyű és Nagy bölcsességű férfiak, ezt a nektek ajánlott és szentelt művecskét szívesen és igazságos lélekkel fogadjátok, és kövessétek a halhatatlan Istent, akit egy kevés tömjén kiengesztel, s nem fordul el a legapróbb ajándéktól sem, amely teljes szívből és őszinte lélekből fakadt. Ha ebben valami dicséretre méltót fogtok találni, azt a mindenható Istennek kell tulajdonítani, aki tetszése szerint osztogatta ajándékait az embereknek, és aki engem az írásra ösztönzött; ha viszont hibát találtok, a tárgy terjedelmének, gyengeségemnek s részben az idő rövidségének, részben alkalmatlanságának, mely több ízben sok bajjal és kellemetlenséggel sújtott. Tudniillik saját lakóhelyemről elmenekülve, vendégként bujkáltam idegen helyeken, amikor ezeket a fonalakat szövögetve levezettem. A szellem, mint mondják, kiszárítja a csontokat, s a háborgatott lélek nehezen képes érett magzatokat nyújtani. Isten veletek tehát, boldog emberek, és művecskémet igazságosan és jó szívvel forgassátok és szemléljétek, s ne az ajándék alacsony házból útra kelt minőségét, hanem az adományozó szándékát vizsgáljátok.

Írtam Kolozsvárott, Erdélyben, húsvét ünnepén, születésnapom táján, amikor a negyvenedik évet tapostam, az Úr 1604-ik esztendejében.

Szabó György fordítása

 



[1] Gellyén Imre, alias Emerich Bogner 1603-ban volt főbíró a szász rend részéről. Tekintélyes, jómódú polgárként a főbírói, illetve királybírói tisztet több ízben viselte; 1621-ben halt meg.

[2] Szegedi Mihály azonos lehet Tótházy, alias Szeöch (Zeöch) Mihállyal, aki 1603-ban gellyén Imrével egy időben viselte a királybírói tisztet a magyar rend részéről. Az előszó keltezésének idején már egyikük sem viselte említett tisztségét, sőt Tótházy Mihályt Basta lefejeztette, mert része volt abban, hogy Kolozsvárt 1603-ban feladták Székely Mózesnek.

[3] Goroszló – Magyargoroszló (Guruslău): 1601. augusztus 3-án itt szenvedett vereséget Báthory Zsigmond Mihály vajda és Basta csapataitól.

[4] Cicero, Marcus Tullius (Kr.e. 106–43): ókori római író és szónok.

[5] Rogerius: itáliai születésű váradi kanonok, aki átélte az 1241-beli tatárjárás viszontagságait, és erről írt Carmen miserabile (Siralmas ének) című műve a tatárjárás történetének fő forrása.

[6] Thuróczy János (kb. 1435–1490): humanista történetíró, Mátyás király uralkodása idején személynöki ítélőmester, a Chronica Hungarorum (Magyar krónika) szerzője.

[7] Bonfini, Antonio (1434–1503): itáliai születésű humanista történetíró, 1486-ban Mátyás királynak ajánlotta fel szolgálatait, a Rerum Hungaricarum Decades (Magyar történet) című munkájában megírta Magyarország történetét a hunoktól a 15. század végéig.

  [8] Polybios (kb. Kr.e. 201–120): Rómába internált görög filozófus, aki megírta görög nyelven a rómaiak történetét.

  [9] Zsámboky János – Johannes Sambucus (1531–1584): nagyszombati születésű jogtudós, humanista történetíró, a bolognai egyetem tanára, Miksa császár és király hivatalos történetírója, az Obsidionis Zigeth brevissima veraque expositio (Sziget ostromának igen rövidre fogott és hű előadása, amint azt a király számára a napról napra történtek alapján följegyezték, 1558) című munka szerzője.

[10] Giovio, Paolo – Paulus Jovius (1483–1552): itáliai humanista történetíró, fő műve a Historiarum sui temporis libri XLV.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret