stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Ferenczi István

Pósta Béla, a múzeumszervező tudós

Fölöttébb nehéz kellő szavakat találni és a kegyelet csokrába kötni az egy személyben messze tekintőn, távlatosan gondolkodó nagy tudós, a hallgatóival személyes kapcsolatokat kiépítő kiváló egyetemi tanár, a társadalmi újításokért küzdő politikus, a mindennapi élet apró-cseprő bajaival foglalkozó, minden arra szoruló nincstelen ember ügyét szíves készséggel fölkaroló városatya, a körültekintő és ügyéért bátran kiálló múzeumszervező, a magyar és román egyetemi hallgatókat egyaránt szíves vendégszeretettel váró első kolozsvári diákotthon, a „Mensa Academica” (a mai E. Racoviţă otthon) létrehozásáért semmilyen feladattól vissza nem riadó, erős társadalmi kötelességtudatú nevelő jellemzésére. Sokoldalú, mindig önzetlen és becsületes, folyvást a köz, a mások érdekeit szem előtt tartó, a korabelinél jobb jövőt tervező, szervező és építő tevékenységének gyarló méltatásához is szánalmas dadogásnak tűnik minden, személyével, életművével kapcsolatos értékelési kísérlet. Társaságbeli szerénységének nagyszerű ellentéte volt magas fokú szellemi igényessége. Írásainak a vezérlő gondolata  mindenkoron az igazság kihámozására való becsületes törekvés volt. Gazdag ismereteivel sohase kérkedett, de sajátos szerénységével inkább leplezni iparkodott. Szerénysége azonban nem jelentett bátortalanságot a tudományos alkotásban. Ellenkezőleg, nem riadt vissza egészen új, addig szokatlan módszerek bevezetésétől vagy éppen kikísérletezésétől sem, ha ezeket alkalmasoknak vélte az ezerarcú történelmi valóság kiderítésére. A mások által kimondott tudományos megállapításokat sohase fogadta el egészen hiteleseknek. Nem egy ízben a legfáradságosabb kutatásoktól sem riadt vissza azok helyességének megvizsgálása érdekében, és csak alaposságuk felől teljesen megbizonyosodván fogadta el, illesztette bele értekezéseibe; a téveseknek ítélteket viszont merőben elvetette. Városatyai szerepkörében sem az ékes, szépen hangzó, hanem az okos szólást tekintette fő feladatául, és a gazdasági részletkérdések megoldására való közreműködésre buzdítgatott. Nem beszélni, de tevékenykedni, nem léha, meggondolatlan beszédekkel szenvedélyeket korbácsolni, hanem a közért cselekedni kívánt. Másban se a fényes, ám esetleg haszontalanul elfecsérelt tehetséget, hanem a csorbítatlan jellemet, a lelkiismeretes, odaadó s kicsinységekben is hűséges tetteket becsülte.

1863. augusztus 25-én született Kecskeméten. A külsőségeket megvető, szigorú erkölcsű, a bírói pályán az emberies igazságosság föltétlen érvényesüléséért küzdő, feddhetetlen jellemű édesapjának egyenességet sugárzó világszemléletét örökölte. A Duna-parti Baján, majd Kalocsán járt középiskolába. A latin nyelvben és a római élettel kapcsolatos tudásanyagban való otthonosságát, az önfegyelmezésnek, az önmaga fölötti uralkodásnak további élete tartamára érvényesülő gyakorlását jórészt a kalocsai iskolának köszönhette. Önállóságáról, magának törvényt szabó akaratáról azonban nem tudott lemondani. Ezért, noha serdülő korában foglalkozott ezzel a gondolattal, nem lépett be a jezsuita rendbe. A családi hagyomány, no meg a római életben oly sajátságosan kifejlődött és megerősödött, még ma is, kései nemzedékekben bámulatot keltő jogrend a jogász pályára lendítette ugyan (1880-ban a Budapesti Egyetem jogi karára iratkozott be), de csakhamar másfajta tudomány vonzáskörébe került, s ennek következtében eredeti szándékának fölhagyása kezdte foglalkoztatni. A döntő fordulat jórészt a kusza római társadalom- és gazdaságtörténeti kérdések kibogozgatásán fáradozó kiváló német történetíró, Th. Mommsen, a Corpus Inscriptionum Latinarum világhírű szerkesztője hatásának tulajdonítható. Akkoriban kezdték ugyanis – éppen Mommsen ébresztője nyomán – belátni, mennyire nélkülözhetetlen minden jól képzett római jogásznak az ókori latin feliratos emlékek ismerete. Ez a felismerés vezette az erdélyi, alsóilosvai származású Torma Károly régészprofesszor, az erdélyi limeskutatás elindítójának tanítványai közé.

Egyetemi szigorlata után a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumban induló, nemsokára egyre gyümölcsözőbbé váló tudományos tevékenységének vonala töretlenül ívelt fölfelé. A rá nagyon ható Pulszky Ferencnek, a neves magyar régésznek az ösztönzésére bejárta Ausztriát, Svájcot, Francia- és Németországot, látta a skandináv országok gyűjteményeit is. Svájcban és Skandináviában inkább az őskor leletei, Francia- és Németországban viszont mindenekelőtt a római kor régészete foglalkoztatta.

1899. április 14-én nevezték ki a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem régészeti tanszékére. Ettől kezdve haláláig Kolozsvárt is maradt, és alig összefoglalható, sokirányú alkotótevékenysége múltán, mindössze 57 éves korában, 1919. április 16-án fejezte be eredményekben gazdag életét. Szinte még halálával is mintázza a tudósok szabatosságra törekvését.

Noha Torma Károly aquincumi (óbudai) ásatásaiban 1883-tól 1885-ig segédkezett, a római régészet mégsem kötötte le teljesen érdeklődését. Előbb éremtani tanulmányokban mélyedt el, s ebben a tárgykörben búvárkodva készítette el doktori értekezését is. (Később is az érmészetet tartotta a régészek legjobb iskolájának. Az érmeken nagyon sok az aprólékos megfigyelni való, kis felületre szorulnak a jellemző egyéni vonások, ezért nemcsak türelmi kísérletként kitűnő, hanem a kezdő régészek komoly érdeklődésének, megbízhatóságra való törekvésének, megfigyelő- és ítélőképességének is egyik sarokköve.) Nemsokára sorra kerültek a régiségtan különböző csoportjai: az ősrégészet, a görög és római emlékekkel való foglalkozás; nagyon is számottevő címertani vizsgálódása, szorgalmasan foglalkozott a kis- és nagyművészetek történetével. Végül a népvándorlás kori, magyar honfoglalás kori és középkori emlékek ismertetésével és magyarázatával európai nevet és elismerést szerzett. Érem- és pecséttani értekezései, címertani tanulmányai széles körű történelmi tájékozottságának ékes tanúbizonyságai, ásatásai pedig a régészet úgyszólván minden akkori és jövendő ágára kiterjedtek.

Első nagy összegezésében, a múlt század kilencvenes éveinek közepén a sajtó alól kikerült Baranya vármegye története az őskortól a honfoglalásig című művében kora általános gondolkozási szintjén jóval felül emelkedve, a régészeti anyagon keresztül igyekezett megrajzolni a halottá dermedt ősi tárgyak készítőinek, az embereknek, a közösségnek az életet is. Ugyanebben az időben készült el Szolnok-Doboka vármegye monográfiája I. kötete számára, szerénységből névtelenül közölt Szolnok-Doboka vármegye ősrégészete című, erdélyi tekintetben első ilyen természetű összefoglalása is.

További tudományos érdeklődésére és működésére jótékonyan hatott a Zichy Jenő kaukázusi és közép-ázsiai utazásairól beszámoló mű II. köteteként megjelent Az archaeológiai gyűjtemény leírása című alapvető összegezésének megalkotása. E művében – bátran kimondhatjuk – Rudolf Virchow, Ernest Chantre és Paul Reinecke mellett szinte egész Közép-Európa viszonylatában először hívta fel a tudományos világ figyelmét a Kárpát–Duna-táj kora történeti sokszínű, változatos emlékanyagának keleti, többek között pl. kaukázusi régészeti kapcsolataira. A szerzett felvillanyozó tapasztalatok alapján az addigi egyoldalú nyugati beállítottság helyett mohó érdeklődéssel fordult kelet felé!

Érthető örömmel fogadta tehát Zichy Jenő fölszólítását. Utóbbi a magyarok őshazájának fölkutatására tervezett harmadik tanulmányútjára Póstát kérte föl régész szakembernek. Az ajánlat egyébként nem érhette váratlanul, hiszen a Zichy-féle első kutatóúton gyűjtött régészeti anyagot, mint tudjuk, ő dolgozta fel. A nemcsak megtisztelő, de nagy várakozásokat kielégíteni hivatott tudományos kutatóút, tehát a felelősséggel terhes feladat vállalása előtt azonban kötelességének érezte bizonyos feltételeket is szabni. Első feltételként kérte: tegyék lehetővé számára, hogy a tanulmányút régészeti vonatkozásainak előkészítése végett teljes esztendőt tölthessen az akkori cári Oroszországban. Ezt az évet orosz nyelvtudásának kiegészítésére, valamint az orosz szakirodalom és gyűjtemények alapos áttanulmányozására szánta. Második feltételként fönntartotta – az orosz szakkörökkel való előzetes tanácskozásai alapján – az ásatások útján részletesebben kikutatandó területek kiszemelésének és kijelölésének jogát is. Ezekből kitetszőn nem csupán alapos, de nagyszabású terv alakult ki benne. Ennek komoly eredményét semmi esetleges szeszélytől nem akarta függővé tenni. Az elképzelés tetszett ugyan az illetékeseknek, a munkálatok azonban mégsem végződtek ennek megfelelően.

Régészeti tanulmányok az oroszföldön című nagyszabású értékelő beszámolója átfogó képet nyújt a tervezett fölmérhetetlen nevezetességű tudományos útkeresés eredményeiről. Ezen az úton továbbhaladva igen jelentős végső következtetésekre juthatott volna, ha a vállalkozás költségeit néhány hónapra vállaló „mecénás” előre látott szeszélyei, az igazi tudományosságtól messze rugaszkodott elképzelései oly erősen nem hátráltatták volna a maga elé tűzött feladat megvalósításában. Ő ezért tekintette a kutatóút régészeti oldalát csupán előzetes tájékozódásra alkalmat adó tanulmányi utazásnak. Az idézett mű ennek ellenére ma is jelentős, forrásértékű, és Nagy Gyula, a Székely Nemzeti Múzeum egykori neves igazgatója elismerő, részben történeti kiegészítésként írott bírálatával egyetemben bizonyos tekintetben a régészeti kutatások történetének egyik fordulójaként becsülhető.

Az akkori orosz szakkörök is őszinte érdeklődéssel várták a (párhuzamosan magyarul és németül) sajtó alól kikerült munkát. Nem is csalódtak, mert a magyar honfoglalás kori (9–10. századi) emlékekkel kapcsolatos régészeti anyagcsoportokon kívül a népvándorlás (4–9. sz.), a római császárkor (Kr.u. 1–3. sz.), azonkívül az ún. szkíta időszak (Kr.e. 6–1. sz.) meg az őskor más emlékcsoportjait is vizsgálta, holott – és ezt nagyon hangsúlyoznunk kell – terveinek az értékesebb, eredetibb részleteit kellett önhibáján kívül elhagynia.

Jelentéktelenebb megállapításoktól eltekintve, a tőle szakszerűen összeválogatott orosz földi anyag által a közép-európai régészettudomány három számottevő eredményhez jutott:

a) lehetővé vált a népvándorlás kori régészeti anyag ún. hun csoportjának a nyomon követése.

b) A népvándorlás kori anyagban az ún. avar emlékek ún. szarmata, gyérebben ún. germán elemekkel vegyesek. Vizsgálódásai eredményeképpen, éppen az ő alapvetése nyomán nemsokára sikerült a valóban avar emlékeket elkülöníteni a többi anyagi emlékektől.

c) Végül neki sikerült meghúznia a Nyugat-Európában „nyugati gót”-nak hívott kézműipari ízlés legkeletibb lelőhelyeit összekötő vonalat.

A honfoglaló magyarokat tekintve azonban nem juthatott ennyire szembeötlő eredményekre. Nagyon érdekes és egyben értékes részletkérdéseket meg tudott oldani, ám a területileg egymástól távol eső helyeken felfedezett adatokat összekötő kapcsokat nem sikerült megtalálnia. Nem is sikerülhetett, hiszen a Zichy-féle harmadik kutatóút idején nem valósították meg az eredeti elképzeléseket, mivel éppen ezeknek a hiányoknak az eltüntetésére hivatott ásatások maradtak el. Mindeme keserves tapasztalatok érlelték meg lelkében azt az egyre erősödő meggyőződést, hogy a szóban forgó kérdések megoldása érdekében Oroszországban, Kazány városában e kutatásoknak az előmozdítására állandó tudományos intézetet szervezzenek. Közbejött okok miatt ez a terv azonban nem ölthetett testet.

Hosszúra nyúlnék akárcsak vázlatosan is szemügyre vennünk Pósta Béla minden tudományos tevékenységét. Ennek felmérését Ferenczi Sándor végezte el, lásd Pósta Béla irodalmi munkássága (1885–1919). Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából. I. 1941. 33–40. 75 cím. E munkásságot csupán a tanulmányok száma és terjedelme alapján megítélők helytelenül járnának el. Viszonylag keveset alkotott, de közben egyáltalán nem kímélte erejét, rendkívül sokat dolgozott: a múzeumi anyag rendezése közben rajzolt és rajzoltatott, tanítványokat nevelt. Noha intézetének 1910 óta sikerült kiharcolnia a saját tudományos folyóiratot (Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából. I–X. 1910–1919.), még akkor sem igyekezett annak nyomdai terét saját cikkeivel kitölteni, egyszerűen mert nem akarta elvenni tanítványaitól az érvényesülés lehetőségét. Csak midőn ezek nagy része kikerült az első világháború emberek százezreit telhetetlen Moloch módjára elnyelő irtózatos forgatagába, és emellett a háborús viszonyok akadályozták a múzeumi tevékenységet, jelentette meg tanulságosabbnál tanulságosabb, módszertani tekintetben is sok újat hozó cikkeit, nemegyszer valóságos történeti becsű értekezéseit. Valamennyiből kicsendül az alábbi idézetbe sűrűsödő, mai napig egészen helytálló fölismerés: „Hazánk földje régészeti tekintetben közvetítő a tőle keletre és nyugatra levő területek között. Mégpedig nem egyszerűen átvevő és továbbadó, hanem az átvett művelődési anyagra kitörölhetetlenül nyomja rá a maga bélyegét, és úgy adja tovább...”

Ez a meglátása nem hirtelenjében kiagyalt, minden valós alapot nélkülöző elmélet. Nem. Az őskor, a népvándorlás kor és a magyar honfoglalás kor minden részletével bámulatra méltó alapossággal foglalkozó részlettanulmányokon keresztül érlelődött benne elevenen ható meggyőződéssé.

Erdély tudatosan először éppen tőle ismertetett kisebb emlékei: a gyulafehérvári székesegyház sírleletei, a pókafalvi egyház hímzései, a vízaknai kehely, a lúdvégi református egyházközség régi edényei vagy a Kolozsvári testvérek szobrászati alkotásai újabb korok felé is terelték figyelmét. Ezekben, a maguk nemében nem egy esetben igazán úttörő, új irányt és utat mutató tanulmányokban sohasem csupán a megvizsgált tárgykörökkel összefüggő fejtegetéseket olvashatunk, hanem mindenkor az egész művészeti irány hátteréből megfelelően kiemelve szemlélhetjük az éppen eme távlattal elmélyített képet. Ezzel jellemezhetjük leginkább, és ebben rejlik a titka annak is, hogy kolozsvári intézetének messze kiszélesített gyűjtési körének továbbfejlesztése érdekében tanítványokat nevelhetett. Ennek megvalósítására nemcsak egyetemi előadásain törekedett, hanem a régészeti oktatásban nélkülözhetetlen leletanyagra is múlhatatlanul szüksége volt. Ezt nyújthatta volna a kolozsvári tanszék elfoglalásakor az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek immár csaknem fél évszázada fönnálló Érem- és Régiségtára.

Tanszékének és tárigazgatói állásának elfoglalásakor lelkében erős elhatározás fogant, hogy a szinte még csak magzati állapotban levő gyűjteményekből Erdély viharos, de dicső múltjához méltó múzeumot fejlesszen, és egyfelől annak jelentőségére ébredő közönséget, másfelől a tárak kezelésére megfelelő képzettségű szakembereket neveljen. Mindkettőt megvalósította, méghozzá a kezdetben bizonyára magától sem remélt mértékben. Pósta Béla a húszezer éremből és tízezernél több tárgyból összetevődő gyűjteményhalmazból múzeumot szervezett, még ha csak a tudomány akkori állásának megfelelően is. Pedig nagy nehézségekkel kellett megküzdenie. A krajcároskodó pénzügyi kormányzat a kérdés jelentőségét föl nem ismerve fösvénykedett, személyes ellenszenv és szakmai féltékenykedés, elvakult polgári pártpolitika mindmegannyi sziklafalként tornyosult előtte. Egyszer egyik, másszor másik, néha, a változatosság kedvéért egyszerre több is. És az akadályokkal szemben ott állt egyedül, a küzdelemben is építve, néha el-elcsüggedve, aztán ismét erőre kapva, ütéseket adva és elviselve, régi barátokat elveszítve és újakat szerezve.

Az egyetemi tanárrá és tárigazgatóvá való kinevezésétől eltelt húsz esztendőnek tetemes részét az eredményes munka feltételeinek megteremtéséért vívott küzdelem emésztette fel. Ha viszonylag kevés tanulmánya jelent is meg, Pósta Béla az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának szervezésével és fejlesztésével állított magának igazán maradandó emléket. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület már Pósta Kolozsvárra jövetele előtt is ezen fáradozott. A tudós és szellemes Finály Henrik annak előtte átvette ugyan gondozásra a Múzeum-Egyesület érem- és régiséggyűjteményét, ám szellemi segédszemélyzet hiányában és egyetlen, félállásos kisegítő altiszt segédletével inkább csak az értékesebb tárgyak megóvására, semmint a gyűjtemény további bővítésére és hozzáférhetőségének megvalósítására gondolhatott. Így aztán Pósta Béla az érem- és régiségtár kincseinek átvételekor azokat szobácskákba zsúfolva, közhasználatra hozzáférhetetlenül találta. Pósta Béla erélyének, meggyőző érvelésének, kilincselgetésének, ismételt sürgetéseinek tulajdoníthatón azonban mindössze néhány éves igazgatói működése révén a művelődni vágyó közönség máris bámulhatta a közkinccsé emelt múzeumi gyűjtemény addig nem is sejtett gazdagságát.

Az egyetemi építkezések, nemkülönben a helyiségek szűk volta miatt Pósta intézete a múló évek folyamán négyszer is költözködött. A költözködőkre rendszerint bénítón ható minden egyes helyváltoztatás Pósta szervezőkészsége, messzemenő gondossága, varázskeze nyomán nem romlást, ellenkezőleg, féltett kincsei újabb és – mondhatnók – dicsőbb föltámadását eredményezte. Addig földön heverő, sötét folyosókra bezsúfolt, a szó szoros értelmében eldugott kőemlékek immár őket egészen más fénybe helyező talpazatra kerülve dicsérték értő, szerető gondviselőjük leleményes igyekezetét. Pósta iparkodott mintaszerűen, mindenfelől jól megközelíthetőn kiállítani az arra érdemes tárgyakat és műkincseket. Emellett nem lankadt a gyűjtemény anyagának állandó gyarapításával kapcsolatos törekvése sem. Nem is egy ügyes, önzetlen megbízottja, ügynöke járogatta az országot, és múzeuma így ajándékokkal, de nagyobbrészt vásárolt tárgyakkal bővült. Ezenkívül Erdély-szerte megindultak s buzgón folytatódtak a közvetlenül vagy közvetve Pósta vezette, számos nevezetes eredménnyel záruló, szakszerű ásatások; a művelődési rétegeknek, a leletek fekvésének mérnöki szabatosságú rajzban való rögzítésével, egyes rendkívül jelentős tárgyaknak, síroknak eredeti helyzetüket megőrző gondos, figyelmes kiemelésével.

A tárgyak, emlékek kiállítása – Pósta fölfogása értelmében – azonban nem végső törekvés, mindössze eszköz, lehetőség volt azoknak minél alaposabb megfigyelésére, tanulmányozására. Erre viszont nevelni kell a látogatót; utóbbi pedig csakis iskolázással valósítható meg. Ezért tehát Pósta iskolát teremtett a múzeumi kincsek megértése és megértetése érdekében. Jól tudta: a múzeumokban kiállított vagy raktározott különböző tárgycsoportok a múzeumi elv alapján ugyan együttesen állíthatók ki, egyazon intézmény keretében, ám egy ember már képtelen egyenlőképpen ismerni, vizsgálni, áttekinteni. Véleménye szerint tehát az egyes emlék- vagy tárgycsoportoknak különböző osztályokban a helyük; az osztályoknak viszont, külön osztályvezetőkkel, többé-kevésbé önállósulniok kell. Ezért, amiképpen maga nem követelte alaptalanul a mindenekhez egyenlőképpen való értést, úgy a nevelendő kutatónemzedéktől sem várta el a múzeum minden egyes szakcsoportjában egyenlő mértékű jártasságot. Egyet azonban mindenkitől egyaránt megkívánt: senki se keresse önmaga kedvenc eszméit, elgondolásait az emlékekben, hanem saját énjén uralkodva, csakis a tárgyakat nézze, vizsgálja, csakis a valósághoz híven, ennek megfelelő módon lássa azokat. Sokszor egészen igénytelen holmikkal kapcsolatos nagy szeretet, de annak dialektikus ellentéteként erős önfegyelem szükséges az emlékek effajta szemléletéhez. Osztatlanul másban élni, másban lenni: ez minden tárgyi tanulmányozás egyik alapfeltétele.

Különösen az ugyanazon csoportba tartozó, nem egy ízben csupán a véletlen következtében eltérő veretű, sokszor csak egy-egy apró jelben, pontocskában különböző érmék szemlélése, leírása alkalmas ilyen önfegyelmező, odaadó megfigyelésre. Éppen ezért minden egyes tanítványával kapcsolatosan az érmészetet tekintette bármely fajta régészettudományos tevékenység nyitányának, kötelező bevezetőjének. A „jelölt” csakis ennek az önmérsékletre, elmélyülésre, alaposságra, figyelmes szemlélődésre, szinte önmegtagadásra szoktató „próbaidőnek”, „kísérleti tevékenységnek” az elvégeztével térhetett át a hajlamának, érdeklődésének és tehetségének megfelelő részlettudományban való búvárkodásra. Nevelési és oktatói művészetének ezutáni lépéseként Pósta lehetőleg magára hagyta az illetőt. Itt-ott buzdította, gondoskodott a szükséges segédeszközökről, különben azonban az immár „szárnyára bocsátott” kutatót önállósította. Ellensége volt a „iurare in verba magistri”-nek, és sohase szégyellte bevallani: ez vagy az a tanítványa ebben vagy abban a tudományágban jártasabb nála. Utálta a hízelgést, megvetette a hajbókolást. Az egyéniségnek, az egyéni tevékenységnek és tanulmányozásnak szeretettel ötvözött megbecsülése, irigység nélküli elismerése, értékelése volt a tanító és tanítványok családias viszonyának az alapja. Kicsiny kutatóközössége nem szigetelődött el a külvilágtól, eleve gondoskodott ennek elkerüléséről. Tanítványait külföldi tanulmányi, sőt kutatóutakra is küldte; mások kutatási módszereivel nemcsak a szakirodalom segítségével, hanem személyes érintkezés révén is megismerkedhettek.

Az első világháború kitörését megelőző években Pósta Kolozsvárott a vidéki, különösen görög–latin nyelv- és történelemszakos tanárok részére szünidei önkéntes továbbképző tanfolyamokat szervezett. Ezeken immár önállósult tanítványai (köztük a messze kimagasló Kovács István) is előadtak. Neveltjeinek a tanítványai (mindig Pósta vezető, szervező tanácsát követve) több középiskola keretében szerveztek múzeumot. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének felügyelőjeként jelenlétével, többszörös látogatásával is buzdította, tanácsaival irányította közvetlen és közvetett tanítványainak lelkes törekvéseit.

Múzeumi feladatainak valóra váltása érdekében első teendői közé tartozott az anyag tartósítása, leltározása és megfelelő keretben való kiállítása, illetőleg az előírt körülmények közötti raktározása; amellett szakkönyvtár szervezése; a tudományos személyzetnek a megfelelő színvonalon való kiképzése, műszaki segédszemélyzet oktatása, betanítása; a megkívánt anyagi alapok intézményes biztosítása és a rendszeres kutatások megindítása. Kolozsvárra való kinevezése után alig négy évvel, 1903. május 29-én a kolozsvári egyetem (mai központi) épületének alagsorában máris megnyithatta az akkori viszonyok között korszerű szellemben, a pozitivista tudományosság irányelveinek tekintetbe vételével berendezett Érem- és Régiségtárat.

Pósta Béla húsz évig vezette egyrészt az egyetemi intézetet, másrészt az Érem- és Régiségtárat. Személyes példamutatásával egész nemzedéket nevelt a tudomány szolgálatára. A keze alól kikerült fiatal kutatók a régészettudomány minden ágában segíteni tudták szellemi vezetőjüket, tőle távol kerülve pedig vidéken is követni tudták a tudomány érdekében kiterjedt levelezése keretében nyújtott jótanácsait.

Pósta Bélának a Société Royal d'Archéologie de Bruxelles tagságán kívül semminemű elismerés nem jutott a hatásában nem egy vonatkozásban sokáig megnyilvánuló fáradhatatlan tevékenységéért. Az említett külföldi tudós társaság is csak folyóirata, A Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából révén megismert érdemeiért választotta tagjai sorába. Itthon a múzeumért vívott, egészségét lassan felőrlő harcban – ez később a politika terére is elragadta – szerzett magának olyan ellenségeket, hogy amikor az ország legismertebb öt szakembere ajánlotta a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjául, már az osztályban elbukott. De ő nem kitüntetésekre vágyott, nem arra áldozta még pihenésre fordítható idejét is. A vezető körök teljesen elhidegültek tőle a kolozsvári intézet és múzeum ügyében való „folytonos alkalmatlankodásai” miatt. A kolozsvári tartózkodása kezdetén a politikáról még csak hallani sem akaró Pósta Bélát a múzeum fejlesztésének nyugton nem hagyó ösztökélése vetette a politikai élet sodrába. „Hatvanhetes alapon, a gazdasági függetlenség programjával” a század elején alakult Új párt (egy jelentéktelen, többé-kevésbé haladó irányzatú politikai csoportosulás) tagjai közé lépett. E minőségében Kolozsvár városának közügyei terén és az egyeseket ért sérelmek, méltánytalanságok orvoslásának érdekében nagyon sokat tett. Pedig őszinte becsületességével, jóakaratával gyakran durván visszaéltek, s az önzetlen munka jutalmául a szűk, önző egyéni érdekeikben sértettek fékezhetetlen gyűlöletét kapta viszonzásul.

Saját rendeltetésű múzeumépületet azonban mindeme testét-lelkét elcsigázó áldozatok árán sem sikerült szereznie. (Ez az elgondolása csak a húszas évek elején ölthetett testet, és ma, a szemünk láttára teljesedik ki a Kolozsvári Történeti Múzeum új szárnyának a közeli jövőben várható felépítésével.) Háromszor kínálkozott rá alkalma: egyszer meggyőződése ellenére politikai szívességet kellett volna tennie; másodszor súlyosan megbetegedett, s ő már „úgysem látná hasznát” volt a gyermekes hivatalos indokolás, mintha éppen csak az ő kedve teljesítéséért, nem pedig a közművelődés olyannyira szükséges fejlesztése miatt került volna erre sor; harmadszor az építkezésre előirányzott összegeket is tartalmazó költségvetésből nem született törvény. Politikai gerincességére nézve azonban nagyon jellemzők az alábbi, Bánffy Dezsőnek, az Új párt egyik vezetőjének a korholására válaszképpen elhangzott öntudatos szavai: „Mondd meg Bánffynak – szólt az üzenethozónak –, hogy ő nagyon gazdag ember, s én koldusszegény vagyok; ő lehet még nagyon hatalmas, miniszterelnök is, én ellenben soha hatalommal nem fogok rendelkezni. De: soha olyan gazdag és hatalmas nem lehet, hogy engem a jobbra lépésre kényszerítsen, ha én úgy látom, hogy balra kell lépnem!”

Pósta Bélában fiatalon gyúlt ki az alkotás tüze, és ki se hunyt halála pillanatáig. Még élete utolsó előtti napján is a tudós megszokott, arra a napra kitűzött, terv szerinti munkáját végezte. Ezt a hallatlan munkakedvet az őt ért méltánytalanságok, az agyonhallgatás, a semmibevevés se tudták elfojtani. Nem is fojthatták el, mert ekképpen tevékenykedni csak egyfajta tudós képes: az, aki igaz meggyőződéssel hiszi, hogy a társadalom javára, annak előmeneteléért, haladásáért cselekszik. Pósta ezt nemcsak hitte, de – eredményei láttán – személyesen is meggyőződhetett felőle.

Mit alkothatott volna, ha inkább megértették volna, támogatták volna az arra illetékesek, élhetett volna a mai, hasonlíthatatlanul nagyobb lehetőségekkel!

A szakadatlan kilátástalan erőfeszítésben, az állandó meg nem értéssel, hideg közönnyel, jeges gúnnyal vagy éppen számára ellenséges felsőbb környezettel való meddő küzdelemben időnek előtte föl kellett őrlődnie, mind a múzeumi ügy, mind az egyetemi oktatás, mind a közép-európai régészet mérhetetlen kárára...

Emlékének nagysága előtt meghajolva összefoglalásul Torma Károly fölött mondott saját szavaival jellemezhetjük őt igazán: „Tudós volt, a szó nemes értelmében, és eszménye a tanárnak, aki előtt a tudomány művelése nem az egyéni érvényesülés létrája, hanem az igazság keresésének az eszköze; aki nem azt ítélte fontosnak, hogy valamely tudományos igazságot ő állapított légyen meg, hanem azt, hogy az csakugyan igazság legyen. Ezért tanítványainak igaz barátja, minden féltékenység nélküli vezetője és sikereik őszinte méltánylója volt.”

Halálának félszázados évfordulóján mélységes megilletődöttséggel helyezzük a kolozsvári házsongárdi temetőben levő, még halálában is az élő szerénységét hirdető sírjára a hálás megemlékezés hervadhatatlan virágait.

O . S . T . T . L

*

Az „aranykorszak” „sajtóigazgatósága” (cenzúrája) Pósta Béla fél évszázaddal korábbi halálának évfordulójára írt megemlékezésemet nem engedte megjelenni sem ebben, sem más alakban. Hasztalan kísérleteztem 1979-ben is. 1989-ben már nem is terjesztettem elő közlésre. Most nyílik végre alkalom megjelentetni ennek az erdélyi régészet, általában a tudományosság berkeiben rendkívüli szerepet játszó férfiúnak az emlékét felidéző méltatást. Noha voltaképpen Pósta az erdélyi (magyar) régészeti „iskola” megalapítója és fölvirágoztatója (bizonyos ideig C. Daicoviciu is hallgatója volt), 1919, a kolozsvári román egyetem alapítása után személyére a „jótékony feledés” fátylát borították, mintha kerek két évtizedig a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen nem ő lett volna az európai régészet előadója, az Erdélyi Országos Múzeum Érem- és Régiségtárának a tulajdonképpeni szervezője, az első, közönségtől is látogatható kiállítás létrehozója.

Ennél is fájdalmasabb az a megdöbbentő tapasztalat, hogy – noha különleges érdemeire való tekintettel Kolozsvár város vezetősége a kolozsvári egyetemi tanárok sírkert-részében díszsírhelyet adományozott földi maradványainak méltóképpeni elhantolására, valamikor a hetvenes évek derekán csontjait kidobálták! Ma egy román lelkésznek a sírhalma domborodik azon a helyen, otromba kőkereszttel a fejénél... Így tehát a még 1969-ben írt megemlékezésem utolsó mondata sajnos idejét múlta!

 


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret