stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Incze Miklós

Magyar történet- és társadalomtudományi műhelyek
a kolozsvári magyar egyetemen (1940–1949)*

1. Arra szeretném elsősorban felhívni a figyelmet, hogy mennyire fontos és eredményes volt – napjainkig is kihatóan – a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem utolsó (1940–44) és a Bolyai Tudományegyetem első (1945–1949) időszaka Erdély és a magyarság tudományossága szempontjából. Ez természetesen nem véletlen, hiszen az elért tudományos eredményekkel nemcsak Erdély és Magyarország gazdagodott, hanem – számos vonatkozásban – a határokat nem ismerő egész tudományos világ is.

Az viszont sajátosság, és a közvetlen előzményekhez tartozik, hogy a két világháború között Erdélyben nem volt magyar egyetem, s 1940 kora őszén gyorsan és hatékonyan kellett a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemet az átmenetileg befogadó Szegedről Kolozsvárra visszatelepíteni olyan körülmények között, hogy a román hatóságok minden mozdíthatót (laborokból, klinikákról) magukkal vittek. Mindezt nem kis nehézségek árán mihamarabb pótolni kellett a hatékony működés-oktatás és tudományos kutatás magas színvonala érdekében. A legfontosabb azonban a professzori gárda „kiállítása” volt, aminek érdekében – mivel a két világháború közötti Erdélyben természetesen nem termelődhetett ki minden tudományszakra elegendő, egyetemi oktatásra és tudományművelésre egyaránt felkészült, Erdélyben élő magyar szakember, s a szegedi egyetemet sem lett volna helyes megszüntetni – a részben visszatérő szegedieken kívül Budapestről, Debrecenből, Pécsről kellett professzorokat hozni és újakat (ha lehetett, elsősorban eredetileg erdélyi származásúakat) is kinevezni.

Mind e nehézségek ellenére, ezekkel együtt, rendkívüli teljesítmény volt az akkori kultuszkormányzat (mindenekelőtt Szily Kálmán kormánybiztos, államtitkár, majd vallás- és közoktatásügyi miniszter) részéről a Ferenc József Tudományegyetem kolozsvári teljes megszervezése és 1940. október 24-i újramegnyitása, figyelembe véve azt is, hogy a vonatkozó törvény ötödik karként Közgazdaságtudományi Kar megszervezését is elrendelte. Ilyen irányú egyetemi képzés akkor Magyarországon csak Budapesten volt a Műszaki Egyetem keretében.

Az öt kar 83 tanszékén így rögtön októberben megkezdődhetett az oktatási és tudományos munka málnási Bartók György rektor, filozófiaprofesszor irányításával; ő és a botanikus Györffy István már 1919 előtt is Kolozsváron voltak professzorok. Külön ki kell emelnünk Buza László professzort, a Jog- és Államtudományi Kar az idei dékánját, aki mindvégig fontos szerepet játszott az Egyetemi Tanács kitűnő működtetésében dékánsága és későbbi rektorsága (1943–44) idején, és abban is, hogy Miskolczy Dezső orvosprofesszorral (1944–45-ben az Egyetem rektorával) 1944 őszén és utána a kiürítési rendelkezés ellenére az Egyetem helyben maradt Kolozsváron.

Az Egyetemnek ez az időszaka tehát két részre osztható/oszlik: a Ferenc József Tudományegyetem négy évére (amikor én az Egyetem hallgatója voltam) és a Bolyai Tudományegyetem első, egyértelműen színvonalas, 1945–49 közötti időszakára (amikor – 1949 nyaráig – az Egyetem oktatója voltam). 1949-ben a magyar–román államközi egyezmény alapján még mindig oktató magyar állampolgárságú professzoroknak el kellett hagyniuk Kolozsvárt, mert szerződésüket a román minisztérium nem hosszabbította meg; némelyikükét már előbb, 1947-ben sem. 1948-ban újabb tíz professzornak kellett távoznia.

Lényegében ezzel az utóbbi időponttal esik egybe az Erdélyi Tudományos Intézet felszámolása is; az időbeli egybeesés természetesen nem véletlen.

Az 1940 őszén az Egyetem mellett, azzal egy időben felállított és megszervezett Erdélyi Tudományos Intézet (ETI), bár hivatalosan a budapesti Teleki Pál Intézet tagintézete volt, szimbiózisban működött az Egyetemmel, anélkül hogy bármelyiknek fel kellett volna adnia saját külön arculatát. Az ETI intézeti tanárai egyben az Egyetem magántanárai voltak, és előadtak az Egyetemen. Az Egyetem egyes professzorai, egyben az ETI vezetői, az ETI kiadásában jelentettek meg számos fontos művet.

Az Intézetet 1945 után az Egyetemhez csatolták, s új, kitűnő fiatal kutatók is bekapcsolódtak munkájába: Faragó József folklorista, Imreh István gazdaságtörténész és Markos András szociológus. 1947-től Gaál Gábort tették meg – a marxista–leninista átalakítás jegyében – az Intézet igazgatójává. Az Intézet 1949 végéig tudott tudományosan működni; 1950 elején megszüntették, tagjait széthelyezték.1

Ugyancsak régi és igen szoros együttműködés létezett az Egyetem és az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) között. Az EME az 1859–1934 közötti időszakban, gyűjteményeinek kifejlesztése mellett több mint 2500 tudományos értekezést közölt,2 és az erdélyi tudományosságnak a két háború között különösen nagy szolgálatot tett. Az Egyetemmel való együttműködése 1940 őszétől nagy lendülettel folytatódott, mindaddig, amíg 1949-ben megkezdték felszámolását, ami 1950 elején az ETI-hez hasonló megszüntetéséhez vezetett. (Jegyezzük meg azonban: az 1950 óta nem létező ETI-vel szemben az EME 1990 óta újra működik.)

Mindez ahhoz a kérdéshez is átvezet: nem véletlen, hogy Erdély magyar egyeteme mindig Kolozsváron működött, és ez a tény a történelmet és a történelmi Kolozsvárt ismerők előtt természetes. A város mindenkori szellemi légköre mellett Kolozsvár rendelkezik azzal a széles körű intézményi háttérrel – tudományművelő és tudományművelést biztosító intézetek, könyvtárak, levéltárak, múzeumok –, amely szükséges ahhoz, hogy a hagyományokat sem hagyva figyelmen kívül, megfelelő koncentrált szellemi-tudományos erőkkel önálló, valódi egyetemet lehessen létrehozni.

2. Történeti és általában társadalomtudományi munkásságot és tudományos műhelyeket a Ferenc József Tudományegyetem kari szerkezetéből következően – az ETI-vel és az EMÉ-vel együttesen – az Egyetem három karán: a Jog- és Államtudományi, a Bölcsészettudományi és a Közgazdaságtudományi Karon, azok közre- és együttműködésével lehetett folytatni, illetve kialakítani. Ez természetesen nem jelent merev elválasztó vonalat az orvostudomány és egyes természettudományok olyan kutatási területei között, amelyek – interdiszciplináris módon – kapcsolatosak lehetnek társadalom- és történelemtudományi kutatásokkal, azokat is érintik, és eredményeik kiteljesedéséhez hozzájárul(hat)nak. Arról is szólnom kell, hogy mennyire tisztában voltak 1940-ben a Ferenc József Tudományegyetem vezetői és professzorai az Egyetemen folytatott tudományos munka fontosságával. Az 1940. október 24-i tanévnyitó közgyűlésen György Lajos irodalomtörténet-professzor, az erdélyi tudományosság kiemelkedő személyisége többek között a következőket mondotta: „Annak a több mint ötvenezer tanítványnak és közel tizenötezer doktornak a szellemét idézem s az élő nemzedékek ideáramló meleg örömét tolmácsolom, akik 1872-től kolozsvári működésének utolsó napjáig ezen az Egyetemen nyertek szellemi életformát és a magasabb rendű irányítómunkára átfogó egyetemes látást. Tanárok és tanítványok országos hírű fényes neveit őrzik az egyetem évkönyvei, a közélet intézményei s a magyar tudományosság elévülhetetlen lapjai [...]. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, amely már 1872-ben az Egyetem kibontakozását a legnagyobb áldozatkészséggel támogatta, [...] nemcsak felébredt aléltságából, és felépült romjaiból, ahol az 1919-ben földönfutóvá lett Egyetem hagyta, hanem szervezetet adott, kereteket nyújtott és anyagi segítséget biztosított a tudományos munka minden ágában az erdélyi erők összefogására, kifejtésére, s gyűjteményeivel ma ismét rendelkezésére áll az Egyetemnek a kezdeti nehézségek áthidalásában. A volt tanítványoknak az a csoportja, mely az Egyetem eszmeiségével egy pillanatra sem szakította meg a szellemi kapcsolatot, önmegtagadással vállalva a tudományos érvényesülés reménytelenségét, dolgozott két évtizeden át csak azért, hogy ne érezze Erdély magyarsága a tudománynélküliség alacsonyrendűségét.”3

Iktassuk ide málnási Bartók György rektor szavait is, miután az erdélyi szellemről részletesen szólott: „Talán nem csalódom, ha ezek után azt mondom, hogy az erdélyi szellem az erők szabad kifejtésének és a közös szolgálatnak, az egyéniségek kialakulásának és a közösségbe tagolódásnak, a szeretetnek és a hálának, a szolgálatnak és odaadásnak szelleme.”4

Az 1940–41-es első egyetemi év múltán Bartók György lelépő rektorként arról számolhatott be, hogy a kifejezetten egyetemi munkák – előadások, szemináriumok – mellett az egyetem tanárai és oktatói „összesen 466 dolgozatot, illetve művet közöltek a hazai és külföldi szakfolyóiratokban, és egyetemi tanárok szerkesztésében itt Kolozsvárt 2 tudományos folyóirat jelent meg. A rendes egyetemi előadásokon kívül az Egyetem professzorai és a tantestület az [egyetemi] év folyamán 149 előadást tartott, nagyobb részint Kolozsvárt, de Budapesten és más magyar városokban is.”5

Szentpétery Zsigmond lelépő rektor pedig 1942. október 12-én tartott beszámolójában leszögezte, hogy „az 1941–42. évi tudományos termelés teljesen méltó Egyetemünk régi hírnevéhez [...] a megjelent tudományos dolgozatok száma ötszázon felül van”.6

A sort folytathatnám a Kovrig Béla (1942–43), Buza László (1942–44) beszámolóiban mondottakkal, de talán így is érzékeltetni lehetett szavak és tettek egységét, a tudományművelés fontosságát a Ferenc József Tudományegyetemen.

3. Fontossági sorrend nélkül, hiszen ennek valódi érdemi lehetősége sincs, szeretnék egyes társadalomtudományi szakokban elért eredményekről röviden szót ejteni.7

A jog- és államtudományok területén – a hagyományokat folytatva – jelentős tudományos eredmények születtek mind a nemzetközi jog művelése (Buza László: Bona fides és joggal való visszaélés a nemzetközi jogban; A nemzetközi jog alaptanai; A deliktum fogalma a nemzetközi jogban; A nemzetközi jogalkotás jelszavai és alapelvei a bécsi kongresszus óta stb.), mind utóbb, a kommunista diktatúrában indokolatlanul és az ország számára kártékonyan háttérbe szorult, ám napjainkban újraéledő nemzetközi magánjog tudományos művelése területén (Szászy István: Magyar nemzetközi magánjog; A magyar magánjog kiterjesztése Erdélyre; Magyar időközi magánjog; Droit international privé comparé stb.). Szászy István a hágai Nemzetközi Jogi Akadémia tanára is volt, 1945-ben Budapestre hívták meg professzornak.

A kereskedelmi és váltójog igen jeles művelője volt a Jogi Karon Tury Sándor Kornél (Gazdasági szemlélet és büntetőjog; Hiteljogunk fejlődése az utolsó két évtizedben; A biztosítás fejlődését befolyásoló tényezők és az azokkal kapcsolatos egyéb tanulságok stb.), Sövényházi Ferenc pedig a Közgazdaságtudományi Karon (Jogalkotás és gazdasági élet; A hites könyvvizsgálat fejlődése és jővője stb.). A magyar közjog kiterjedt munkásságú professzora volt Csekey István, jelentős nemzetközi tudományos kapcsolatokkal (Werbőczy és a magyar alkotmányjog, a Tripartitum bibliográfiájával; A nemzetiségi érzület büntetőjogi védelme stb.). Horváth Barnának, a jogbölcselet nemzetközi tekintélyű professzorának nagyívű jogelméleti és jogszociológiai munkássága volt igen széles körű (A jogszociológia útjai; Népszerű szociológia; Géniusz pere. Sokrates–Johanna stb.). 

Balás P. Elemér a magyar polgári és büntetőtörvénykezési jog és az anyagi büntetőjog magas szintű művelője volt, 1912 óta mintegy kétszáz publikációval. 1940 utáni munkásságából a következőket emeljük ki: Személyiségi jog; Személyi és dologi szemlélet az anyagi büntetőjog és a perjog fejlődésében; A magyar büntető perjog fejlődése a világháború után; A magyar polgári törvénykezési jog fejlődése a világháború után stb.

A közgazdaságtan jeles művelője volt Lazar Livius és Kislégi Nagy Dénes a Közgazdaságtudományi , ifj. Boér Elek és Schneller Károly a Jog- és Államtudományi Karon. Utóbbi a statisztika professzoraként már 1917-től széleskörűen művelte szaktudományát (Népesedéspolitika; Az egyke okai és ellenszerei; Latifundium és népszaporodás; A születési arány alakulása; Születési arány és vallásfelekezet; Társadalompolitikai feladataink stb.), 1940-től ezt újabb munkákkal teljesítette ki (A nemzetiségi statisztika módszere; Közlekedési teendők az erdélyi gazdaságpolitika szolgálatában; Az erdélyi Unió problémája stb.). Martonyi János a magyar közigazgatási jog területén fejtett ki jelentős tudományos munkásságot (A magyar szociális igazgatás félszázados fejlődése; Közigazgatásunk reformja stb.), Bónis György jogtörténeti munkássága pedig (A személyes királyság kora; Törvény és szokás a Hármaskönyvben; Magyar jog – székely jog) a történettudomány területére is átvezet. 1945 után (1947. évi kitoloncolásáig) a népi jogéletkutatást is folytatta és irányította. Hűbériség és rendiség a feudális magyar jogban című magisztrális kötetét 1947-ben megjelenése után azonnal zúzdába küldték Max Weber ideáltipikus módszerének alkalmazására hivatkozva. A könyvnek csupán néhány példánya maradt meg.

A történelemtudomány 1940 utáni kolozsvári fejlődésében a magyar és egyetemes történeti tanszékeken folytatott munka mellett rendkívül fontos szerepe volt az ETI-nek és az EME-nek is. Utóbbi keretében folyt a két világháború között mind a társadalom-, mind a természettudományok művelése számos kitűnő szerzővel, akik 1940-től az Egyetem professzorai vagy intézeti tanárok lettek. Tanulmányaik főleg az Erdélyi Múzeumban, 1930-tól az Erdélyi Irodalmi Szemlében, az Erdélyi Tudományos Füzetek sorozatában jelentek meg. Az 1940-től kezdődő időszakban, 1941–47 között az EME kialakított egy erdélyi magyar kutatóközpontot, s megszervezte és biztosította a történelmi iratok szakszerű védelmét/megőrzését.

Mindebben nagy szerepe volt Kelemen Lajosnak (1940 után múzeumi és levéltári főigazgató), akinek hatalmas tudása és forrásismerete, tudományos segítőkészsége egészen rendkívüli volt, s hosszú időn át önzetlen segítője volt a kutatásnak, a tudós kutatóknak. Elsősorban az ő és Szabó T. Attila nyelvészprofesszor kezdeményezésére jött Kolozsvárra 1941-ben tanársegédnek Jakó Zsigmond (később adjunktus), akinek a szervezőképességével és lankadatlan szervezőmunkájával – Kántor Lajos EME titkár segítségével – alakították ki a szóban volt kutatóközpontot és iratvédelmet. A háború után az EME folytatni próbálta munkáját, ám 1947-ben vezetőit leváltotta az új hatalom, s a helyükre állított intézőbizottság is csak 1950 elejéig működött, amikor az EME jogi személyiségét megszüntették. Az Egyesület tudományos gyűjteményeinek gondozására és rendeltetésszerű használatára a Bolyai Egyetemnek sem volt lehetősége, hatalmi úton osztották meg, illetve osztották szét a gyűjteményeket.

Jakó Zsigmond A gyalui vártartomány urbáriumai c. munkájáért 1942-ben a Magyar Tudományos Akadémiától Kőrössy Flóra-jutalomdíjat és emlékérmet kapott. Ő mind a Ferenc József, mind főleg a Bolyai Tudományegyetemen (melynek 1947-től professzora volt) jelentős történettudományi munkássága mellett iskolateremtő történész volt, akinek igen sokat köszönhet az erdélyi magyar történettudomány. Ezt újabban kiérdemelt magas kitüntetései is fényesen igazolják. A tárgyalt időszak kezdetén már megjelent tőle az Erdélyi Tudományos Füzetek sorozatában Az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárának múltja és feladatai (1942) s előbb A románság  megtelepülése az újkorban c. munkája.8

Számos fontos történettudományi munka született és munkálat folyt az ETI-ben is 1940–1949 között. A magyar–román, illetve a magyar–szász kapcsolatokkal foglalkozó szakosztályainak munkássága is döntően a történettudományokhoz illeszkedett. E tevékenység fontosságát jelzi az a néhány munka is, amelyet a számos vonatkozó kiadvány közül kiemelünk, így Bíró Vencel: Gróf Majláth Gusztáv püspök a román szenátusban, Makkai László: Szolnok-Doboka magyarságának pusztulása a XVII. század elején, Tamás Lajos (az ETI elnöke) négy munkája: Magyar–román közigazgatási szótár; A magyar eredetű román kölcsönszavak művelődéstörténeti értékelése; Fogarasi István kátéja. Fejezet a bánsági és Hunyad megyei románság művelődéstörténetéből; Ugocsai magyar–román kapcsolatok és Venczel József Az erdélyi román földreform című munkája.

Az ETI jelentette meg a történettudományi kutatás nagy volumenű forráskiadványait is; ezek hosszú távra is érvényes alapművek a további történettudományi feldolgozásokhoz. Köztük szerepel Jakó Zsigmond már említett munkája a gyalui urbáriumokról, továbbá Erdély magyar egyeteme Bisztray Gyula–Szabó T. Attila –Tamás Lajos szerkesztésében, Szabó T. Attila: Kalotaszeg helynevei I.; Veress Endre: Báthory István levelezése I–II.

Az Intézet további kiadványainak legjelesebb szerzői (egyesek több művel): Balogh Artúr, Buza László, Bónis György, Entz Géza, Kelemen Lajos, György Lajos, László Gyula, Imre Samu, Jancsó Elemér, Venczel József.

Venczel József intézeti tanár és egyetemi magántanár (1940–1944), 1945-től a statisztika egyetemi tanára nemcsak kitűnő szociológus és szociográfus, statisztikus, hanem kiváló tudományszervező és kimagasló személyiség is volt. Éppen nagyhatású személyisége miatt hurcolták el 1947-ben. Külön ki kell emelnünk 1940 utáni szerepét a bálványosváraljai népismereti kutatás, falukutatás vezetésében. Ezekben a kutatásokban sorozatosan nem kis számú egyetemi hallgató vett részt és vérteződött fel reális népismerettel. Ez a munkálat az akkori egyetemi hallgatók között talán jó fél évszázadon át Imreh István barátomra és volt évfolyamtársamra, az MTA későbbi külső tagjára volt nagy hatással; ő 1945 után mind az ETI-ben, mind a Bolyai Tudományegyetemen dolgozott. 1946–47-ben a Bolyai Tudományegyetem Szabadegyetemének szervezői feladatait is kitűnően ellátta. Történettudományi munkássága igen jelentős.

1940–1944 között az Egyetem történeti tanszékei természetesen a történettudomány működési centrumai voltak. Bíró Vencel Erdély és Kelet-Európa történetének professzoraként tovább gazdagította 1908-tól kezdődő munkásságát: Gróf Batthyány Ignác (1741–1798); Gróf Batthyány Ignác levelei; Erdélyi katolikus nagyok; bevezető tanulmány az Erdély öröksége c. forráskiadvány III. kötetéhez (szerk. Makkai László) stb. Váczy Péter, 1942 nyaráig a középkori történelem professzora (1927 óta publikált) a többi között forráskritikai tanulmányt közölt A Vazul-hagyomány középkori kútfőinkben címmel. További kimagasló tanulmányai: Jean Bodin a középkori magyar  királyság és a pápaság viszonyáról; Szent István emberi alakja; Magyar középkor a Balkánon stb. Tóth László, az egyetemes történet professzora (1921-től publikált) számos fontos résztanulmányt és cikket tett közzé, amelyek közül az alábbiakat emelném ki: Erdélyi biedermeier; Grosse ungarische Balkanforscher; Die Balkanpolitik Ungarns zur Zeit des Dreikaiserbundes.

Makkai László más összefüggésekben már említett művei mellett legfontosabb a Gáldi László professzorral együtt írt és szerkesztett A románok története, különös tekintettel az erdélyi románokra c. munka. Rendkívül értékes továbbá a Fekete-Nagy Antallal együtt megjelentetett forráskiadvány: Documenta Historiae Valachorum in Hungaria illustrantia usque ad annum 1400; Erdély története stb.

László Gyula egyetemi magántanár, intézeti tanár A honfoglaló magyar nép életéről írott nagy sikerű munkája után ebben az időszakban főleg avar kori és gót leletekről, a népvándorlás kori temetők térképezéséről és a honfoglaló magyarok művészetéről, a magyar őstörténelem régészetéről publikált. 1945-től a Bolyai Tudományegyetem professzoraként 1949-es távozásáig értékes tanulmányokat adott közre (A népvándorlás lovas népeinek ősvallása stb.).

4. A történettudományi munkálatok rövid ismertetése után talán helyénvaló a nem kifejezetten történeti, de fontos történettudományi vagy ilyen vonatkozású munkákat (is) közreadó bölcsészettudományi tanszékről – legalább érintőlegesen – megemlékezni. Így mindenekelőtt Tamás Lajos, az általános és román nyelvészet professzora (1925-től publikált) időszakunkra eső munkái közül – a már említett ETI-kiadványok mellett – föltétlenül fel kell hívni a figyelmet Rómaiak, románok és oláhok Dácia-Trajánában című művére.

S ekkor még nem is szóltunk, de legalább felemlegetjük, a kiváló nyelvész Szabó T. Attila és a kitűnő etnográfus Viski Károly (1905-től publikált, 1940–41-ben Kolozsváron) és Gunda Béla 1943–48 közötti munkásságáról, továbbá Zolnai Béla, a francia nyelv és irodalom, valamint az összehasonlító irodalomtudomány professzora széles körű tudományos tevékenységéről és a magyar irodalomtörténet kiváló professzorainak munkásságától, mint György Lajos, az erdélyi tudományos élet kiemelkedő alakja (1911-től publikált), aki munkásságát nagy jelentőségű tudományszervezői tevékenysége mellett egész tárgyalt időszakunkban végig folytatta; Kristóf György, ugyancsak az irodalomtörténet professzora, és Mészöly Gedeon, a magyar nyelvészet és finnugor összehasonlító nyelvészet professzora 1944-ig (1906-tól publikált).

Szólnunk lehetne továbbá Kniezsa István, a szláv filológia professzora és a más összefüggésben már szerepelt Gáldi László munkásságáról, valamint számos nyelvész, régész, művészettörténész, klasszika-filológus és más kitűnő professzorok tudományos teljesítményéről is.

Szilárd meggyőződésem, hogy beszélni kell a szociológia (társadalomtan és társadalompolitika tanszék) helyzetéről és eredményeiről, már csak azért is, mert ez a rendkívül fontos társadalomtudomány 1940-ig általánosságban nem kapott megfelelő helyet a magyar tudományosságban. Ennek okai messzire vezetnek, de mindenesetre tény, hogy Kovrig Béla kolozsvári (1940) kinevezéséig az egész országban csak Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetemen volt szociológiai katedra, szemben azzal a román gyakorlattal, amely a gimnáziumokban is oktatta a szociológiát, nem is szólva a nemzetközi hírű román szociológiáról (Gusti professzor és iskolája). Így fokozottan fontos volt Kovrig Béla szociológia katedrájának tevékenysége és magának Kovrignak a kiterjedt munkássága a Közgazdaságtudományi Karon 1940-ben felállított tanszéken: Korfordulón; Embersors a szovjetéletben; Társadalom és társadalompolitika – jegyzet; Az egyetem hivatása; Magyar Társadalompolitika I–II.; A munka védelme a dunai államokban.

A Társadalom és Társadalompolitikai Intézetként 1945-től tovább működő tanszék hét tanszékből álló Társadalomtudományi Intézetet is szervezett; 1946-tól adjunktusként tudományos titkára és kiadványfelelőse voltam. Az Intézet számos társadalomtudományi kiadvány mellett 1946 januárjában és októberében időszaki kiadványként jelentette meg a Társadalomtudomány és politika, illetve a Társadalomtudomány c. folyóiratot. Ezekben többek között Jordáky Lajos, Gunda Béla, Faragó József, Imreh István, Incze Miklós, Nagy Miklós, Kislégi Nagy Dénes, Jócsik Lajos publikált. A cenzúra elsősorban Nagy Miklós tanulmánya ellen emelt kifogásokat (Az 1945. évi agrárreform Erdélyben; ez utóbb a Társadalomtudományi Tanulmányok című sorozatban is megjelent).

1945-ben a tanszék vezetője Jordáky Lajos, majd végül alulírott lett, de csak az 1947–48-as egyetemi év második szemeszterével bezárólag, amikor is a szociológiai tanszéket – szovjet mintára – megszüntették. Magam 1947–48-ban egyetemes társadalomtörténetből tartottam főkollégiumot (Bevezetés a társadalomtörténetbe, 1948. évi jegyzet) és speciálszemináriumot, hogy azután az új- és legújabb kori egyetemes történeti tanszéket vezessem a (széttagolt) Bölcsészettudományi (Történelem–Földrajzi) Karon 1948–1949-ben. Ebben a tanévben a Történelem–Földrajz Karon a magyar történelmi tanszéket Balogh Edgár (azévi rektor), a régészetit László Gyula, az ókortörténetit Bodor András, a művészettörténetit Entz Géza, a középkori egyetemes történetit Jakó Zsigmond, az új- és legújabb kori egyetemes történetit Incze Miklós vezette. A tanársegédek közül Csetri Elek (1949-től tanársegéd) később professzor lett. Incze Miklósnak és László Gyulának 1949 nyarán, Entz Gézának 1950-ben kellett Magyarországra távoznia, mert szerződésüket tovább nem hosszabbították meg. Balogh Edgárt – Csőgör Lajos előző, alapító rektorral együtt – 1949 őszén bebörtönözték.

Végül, de nem utolsósorban rá kell világítanunk az 1940-ig országosan eléggé elhanyagolt, legalábbis nem kellőképpen reprezentált vállalati gazdaságtan tanszék (Közgazdaságtudományi Kar, illetve 1945 után Jog- és Közgazdaságtudományi Kar) működésének fontosságára Rajty Tivadar professzor vezetése alatt (1940–1948), akinek 1948-ban kellett Kolozsvárról tizedmagával távoznia.

5.  Mindenképpen szólni kell még röviden arról is, hogy a Bolyai Egyetem nem zárkózott be az egyetemi oktatás és a tudomány elefántcsonttornyába. 1946-ban a Szabadegyetemi Bizottság megszervezte és elindította a Bolyai Tudományegyetem 1946–47. tanévi Szabadegyetemét, az új körülmények és feltételek között mintegy folytatva az EME megelőző ismeretterjesztő előadássorozatait.

A szabadegyetemi Tájékoztató bevezető szövege szerint a tanfolyamok azt kívánták elérni, hogy a résztvevők munkakörüket „elmélyítettebb tudással és tágabb látókörrel, módszeresebb képzettséggel és magasabb képesítéssel láthassák el”. Az előadássorozatok „a tudomány új eredményeit hivatottak megismertetni és a tárgyilagos tudomány világánál a történelmi és társadalmi valóság igaz képét és helyes értékelését megadni. A szemináriumok azokra számítanak, akik valamely tudományszakban elmélyülni óhajtanak, és rendszeres önképzésükhöz szempontokat kívánnak.”9 A tanfolyamok közigazgatási, vállalatgazdasági és társadalomtudományi jellegűek voltak, és előadássorozataik négy tárgykörben folytak:

1. A természet: Fényes Imre, Dezső Lóránt, Haranghy László, Obál Ferenc, Klimkó Dezső, Láng István, Móritz Dénes, Feszt György, Lőrinczy E. András, Miskolczy Dezső előadásai.

2. A történelem: Bónis György, Gaál Gábor, Venczel József, Jordáky Lajos, Jancsó Elemér, Incze Miklós, Jakó Zsigmond előadásai.

3. A társadalom: Gaál Gábor, Demeter János, Buza László, Turnowsky Sándor, Jordáky Lajos, Venczel József, Gunda Béla, Tavaszy Sándor, Kislégi Nagy Dénes, Pásztai Géza, Nagy Zoltán, Kiss Géza, Demény Dezső előadásai.

4. Az irodalom és művészet: Zolnai Béla, Entz Géza, Szegő Júlia, Módi Mihály, Kőműves Nagy Lajos előadásai.

Végül a matematika- és természettudományi szemináriumok: Matematika-fizika; Kémia; Biológia; Növény- és állattan; Ásvány- és kőzettan; Földrajz-földtan.

6. A Bolyai Tudományegyetem addigi oktatási és tudományos eredményeinek számos oktatási és tudományterületen 1948 őszétől elkezdődött, 1949–1950-ben kiteljesedett hanyatlása: egy lényegében újabb időszaka következett be, erősen megváltozott egyetemi vezetéssel. Ez 1959-ig, az önálló magyar Egyetem Babeş–Bolyaira változtatásáig, valójában a Bolyai Tudományegyetem tragikus és törvénytelen megszüntetéséig tartott.

 



* Elhangzott Budapesten 1997. november 8-án, a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete, a Bolyai Egyetem Alapítvány és a Szent László Akadémia által a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem alapításának 125. évfordulója alkalmával rendezett emlékülésen.

1 Bővebben Faragó József: Az Erdélyi Tudományos Intézet. = Az erdélyi magyar felsőoktatás évszázadai. Kiállítás és konferencia. Emlékkönyv. Szerk. Faragó József–Incze Miklós–Katona Szabó István. Bp. 1996. 48–54.

2 Bővebben Valentiny Antal: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadványainak könyvészeti leírása 1859–1934. = Az Erdélyi Múzeum-Egyesület háromnegyed százados tudományos működése 1859–1934. Szerk. György Lajos. Kvár 1937. 200–297.

3 György Lajos beszéde. = Erdély magyar egyeteme. Szerk. Bisztray Gyula–Szabó T. Attila–Tamás Lajos. Kvár 1941. 17, 18.

4 Bartók György megnyitó beszéde. = Erdély magyar egyeteme. 16.

5 Beszámoló a Kolozsvári M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem 1940–41. tanévi működéséről. Kvár 1942. 105.

6 Beszámoló a Kolozsvári M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem 1941–42. tanévi működéséről. Kvár 1943. 82.

7 Fontosabb forrásmunkák a fentieken kívül: A Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem Évkönyve az 1940–41. tanévről. Kvár 1942; A M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem nyilvános rendes és rendkívüli tanárainak kolozsvári tanári működésük megkezdése előtt kifejtett tudományos munkássága. Melléklet a Kolozsvári M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem 1940–41. tanévi működéséről szóló beszámolóhoz. Kvár 1944; A Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem Évkönyve az 1941–42. tanévről. Kvár 1943.

8 Erdély és népei. Szerk. Mályusz Elemér. Bp. 1941. 118–141.

9 Tájékoztató a Bolyai Tudományegyetem 1946–1947. tanévi szabadegyeteméről. Kvár 1946. 2.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret