stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Fehér Katalin

A művelődéspolitikus idősb Teleki László

Az erdélyi Teleki család számos tagja játszott jelentős szerepet hazánk politikai és kulturális életében. Elég, ha a politikus Teleki Mihályra (1671–1720), Rákóczi tábornokára, a költő és műfordító Teleki Ádámra (1740–1792), a könyvtáralapító Teleki Sámuelre (1739–1822), a történetíró Teleki Józsefre (1790–1859), a magyar leánynevelés egyik úttörőjére, Teleki Blankára (1806–1862) vagy a politikus Teleki Lászlóra (1811–1861) gondolunk.

A család egy kevéssé ismert tagja idősebb Teleki László. 1764. szeptember 2-án született és 175 évvel ezelőtt, 1821. március 21-én hunyt el.

Életéről, irodalmi, művelődéspolitikai és pedagógiai munkásságáról néhány méltatás megjelent ugyan,[1] de életművének teljes feltárásával adós még a hazai művelődéstörténet-írás. A legtöbben csak annyit tudnak róla, hogy az ő könyvgyűjteménye képezte az Akadémiai Könyvtár alapját, és hogy ő volt Akadémiánk első elnökének, Teleki Józsefnek és a politikus ifjabb Teleki Lászlónak, a Kegyenc szerzőjének apja. Pedig jelentős alakja volt a hazai felvilágosodás korának. Mint a magyar felvilágosodás nagyjai, ő is harcolt az anyanyelvű tudományosság fejlesztéséért, az akadémiai eszme megvalósulásáért, a magyar nyelven való oktatásért és színjátszásért.

Különösen három munkája érdemli meg figyelmünket, mert ezekből egy olyan egységes és haladó művelődéspolitikai felfogás körvonalai rajzolódnak ki, amely – megvalósulása esetén – nagymértékben elősegítette volna hazánk polgári fejlődését. A három mű közül kettő nyomtatásban is megjelent, egy pedig, a legkorábbi, kéziratban maradt.[2] A továbbiakban e három mű alapján vázoljuk fel Teleki László művelődéspolitikai elképzeléseit.

Véleménye szerint egy nemzet fejlődésének alapvető feltétele oktatásügyének megfelelő színvonala. Korának, tehát a 18. század utolsó éveinek és a 19. század elejének hazai oktatásügyét vizsgálva keserűen állapítja meg, hogy nálunk a népoktatás, a középfokú oktatás és a felsőoktatás is igen korszerűtlen rendszer szerint folyik. „Egy nevezetes akadálya Nemzetünk Culturájának és ennél fogva Anyai nyelvünk pallérozásának is Oskolai állapotunknak közönségesen rossz karban való léte. Akár alsóbb Falusi és Városi Oskoláinkat, akár pedig felsőbb Gymnasiumainkat egészen az Universitásainkig tekintsük, mindenütt oly sok véghetetlen hibákat, Anomáliákat találhatunk, hogy valósággal tsuda, Nemzetemnek illyen lábon való megállhatása is.”[3]

A népiskolai oktatásról szólva megállapítja, hogy a 6–12 éves gyermekeket az elemi ismereteken, az olvasáson, íráson és számoláson kívül szinte semmiféle hasznos dologra nem tanítják. A parasztgyermekek, a kereskedők és kézművesek gyermekei az iskolában eltöltött éveket szinte teljesen elvesztegetik, hiszen ott nem tanulják meg jövendő életpályájukhoz, a mezei gazdálkodáshoz, az iparűzéshez és kereskedéshez elengedhetetlenül szükséges alapismereteket. A középfokú oktatás területén is ugyanez a helyzet. A latin nyelv túlsúlya a gimnáziumi oktatásban elveszi az időt az igazán fontos tantárgyak, főként a természettudományok tanításától. Egyetemi oktatásunk is messze elmarad a fejlettebb európai nemzetekéitől. Nincsenek hazánkban szakiskolák, hiányoznak a katonák, kereskedők, gazdasági szakemberek, hivatalnokok képzésére szolgáló intézmények. Nincs szervezett pedagógusképzés, nincsenek megfelelő tankönyvek, az iskolák felügyelete sincs jól megszervezve.

Teleki mindezek okát abban látja, hogy az oktatásügy hazai irányítói nem ismerték fel a pedagógia mint tudomány jelentőségét, és az oktatáspolitikai döntések meghozatalakor nem használták fel annak fontos, új eredményeit, melyek pedig a fejlett európai országokban már ismertek. „...az új Tudomány, a Pedagogia, a nevelés mestersége, még nálunk szinte egészen esméretlen [...] A nevelés mestersége az az út, a mely által egész Nemzetek formáltatnak, amely által a Nemzeteknek közönséges boldogsága elésegíttetik [...] ez az a Mesterség a felséges Tudomány, a melynek kidolgozását és Systemába való hozását az emberi Nemzet oly későre halasztotta, e mi Magyar Nemzetünk pedig még tsak meg sem is ízlette. Nállunk még erről nem tsak semmi sem íródott; sőt ebben oly tökélletesen hátra vagyunk, hogy ha tsak ujabb Tudósaink Nemzetünket erre hamar Figyelmetessé nem teszik, majd későbbre az ez által okozandó kárt alig pótolhattyuk ki.”[4]

Teleki nézete szerint a nevelés állami feladat. „A Statusnak magának kell azon igyekezni, hogy részéről a nevelésre szolgáló eszközök jól elintéztessenek” – vallja. Ezért első lépésként ki kell dolgozni a neveléstudomány elvi rendszerét, és ezt a leendő tanároknak oktatni kell: „Oskoláinkban a Pedagógiából egy különös Tudományt kell tsinálni, azt taníttatni, mind azon Ifjakat, a kik [...] Tanítók akarnak lenni, annak szorgalmatosan való tanúlására szorítani, és abból az Exament [...] mint akármely egyéb Tudományból megkívánni.”[5]

Ebben a művében Teleki nem tér ki a neveléstudomány elvi kérdéseinek tárgyalására, de az 1796-ban, tehát 200 évvel ezelőtt írt, A nevelésről című, kéziratban maradt munkájában összefoglalta elméleti pedagógiai nézeteit. A nevelés célja szerinte az, hogy a gyermek „a Hazának és közönséges polgári társaságnak” hasznos tagjává váljék, egyéni boldogságát találja meg a társadalom érdekében kifejtett közhasznú munkájában. Hasznos polgár csak úgy válhat belőle, ha az iskolában jövendő foglalkozásához szükséges, hasznos ismereteket is tanul az elemi ismereteken kívül. A gyermekek rendszeres oktatása hatéves korban kezdődjön; ekkor már minden gyermek jól beszél az anyanyelvén, tehát megkezdődhet az olvasás és írás tanítása. Miután a gyermek anyanyelvén már jól olvas és ír, gondot kell fordítani az „értelemmel való olvasás és írás” képességének kialakítására. Ezután kezdődhet az élő nyelvek tanulása, melynek elengedhetetlen feltétele az anyanyelv „fundamentumos” ismerete. „Én a magam Nemzetit tisztellem, nemzeti nyelvét betsülöm, de mégis távoll vagyok attól, hogy magyar embernek idegen nyelveket nem helyes tudni.”[6] Újszerű az a nézete, hogy a gyermekeknek anyanyelvükön kívül ismerniük kell a környező népek nyelvét is, tehát a magyar gyermekeknek érteniük kell például szlovákul és románul. A tudományos pályára készülőknek tökéletesen kell beszélni és írni-olvasni a világnyelvek közül németül és franciául, érteni kell angolul. A „megholt nyelvek”, tehát a latin és a görög ismerete is lényeges számukra. Érdekes, bár vitatható Telekinek az a nézete, hogy csak tíz-tizenegy éves korban célszerű elkezdeni a tudományok tanítását. A szerző elképzelései szerint a humán és reál tudományok egyforma súllyal szerepelnének a középiskolai tárgyak között. Matematikát, fizikát, természetrajzot, statisztikát, politikai ismereteket éppúgy kell tanulni a fiataloknak, mint történelmet, földrajzot, esztétikát, filozófiát és teológiát. A tantárgyak tartalmát nem ismerteti részletesen. A mű Tanításnak és tanulásnak Módjáról című fejezetében azonban kitér az oktatás módszereire.

Igen korszerű és ma is helytálló Telekinek az a nézete, hogy ki kell alakítani a tanulókban az önálló ismeretszerzésre való törekvést, melyet ő „magától való tanulásnak” nevez. Ezen a területen az elsőrendű feladat – mai szóhasználattal élve – az olvasóvá nevelés. „Az olvasást a gyermek ne tartsa munkának, hanem gyönyörűségnek. Az olvasáshoz való hajlandóságot ha már így megvan, igen könnyű nem tsak fenntartani, hanem napról napra tovább is vinni.” [7] Az olvasásnak nemcsak az értelmi, hanem az érzelmi nevelésben is szerepe lehet. Ezt a gondolatot így fogalmazza meg: „Vannak románok, melyek nem tsak az értelmet, hanem a szivet is fejlesztik.” Azt vallja, hogy a gyermekeket semmiféle olvasmánytól nem szabad eltiltani, még olyanoktól sem, amelyeket – a felnőttek véleménye szerint – nem értenek. Az olvasás engedélyezése és megvonása a jutalmazás és a büntetés eszköze lehet.

Teleki nemcsak az értelmi, hanem az erkölcsi és testi nevelés kérdéseiről is részletesen szól. Felfogása szerint „az Educatio Phisica, az Educatio Moralis és a Scientifica Educatio szorosan egybe van kötve egymással [...] úgy, ha akármelyik ezek közül negligáltatik, az egész nevelésben a nevezetes fogyatkozás kitetszik”. Megjegyzi, hogy „a mi Haza-béli Oskoláinkban, tsak az utolsót tartják a Nevelés objectumának, a másik kettő pedig egészen negligálva van”.[8]

Mivel maga is sokoldalúan képzett volt a nevelés elméletének kérdéseiben, felismerte, hogy a neveléssel hivatásszerűen foglalkozó minden ember számára elengedhetetlen „a gyermeknevelés mesterségéhez való tökéletes értés”. Ez csak magas szintű és szervezett tanító- és tanárképzés keretében valósulhat meg, tehát a szerző a hazai oktatáspolitika reformjának első lépéseként pedagógusképző intézményeket hozna létre, melyekben mind a neveléstudomány elméletére, mind pedig az iskolai oktatás gyakorlati tudnivalóinak megtanítására sor kerülhetne. Csak miután korszerű képzettséggel felruházott tanítók és tanárok kerülnek az iskolákba, érdemes a különböző iskolafokozatok reformjáról gondolkodni. Teleki az iskolarendszer tartalmi és módszertani megújításáról szólva kifejti: a falusi népiskolákban az elemi ismeretek mellett oktatni kell a mezőgazdasági ismeretek alapjait is, a városi népiskolákban pedig olyan, a jövendő kézművesek és kereskedők számára hasznos tudnivalókat, amelyeket mesterségük gyakorlása során felhasználhatnak. A gimnáziumokban modern nyelveket, természettudományokat éppúgy tanítani kell, mint nemzeti irodalmat, történelmet, klasszikus nyelveket és filozófiát.

Nézete szerint szükség van közép- és felsőfokú szakiskolák alapítására is hazánkban, amelyekben korszerű mezőgazdasági, kereskedelmi, hadászati, államigazgatási ismereteket oktatnak felkészült, külföldön képzett tanárok.

A tanítás nyelve minden iskolatípusban a magyar nyelv legyen. Teleki hisz abban, hogy nyelvünk alkalmas mindenféle tudomány művelésére, és a tudományok magyar nyelven való oktatása a nyelv fejlődését is elősegíti.

Nem kerüli el figyelmét a tankönyvek ügye sem. „Szükséges az Oskolák neméhez képest, minden Tudományokra, ollyan jó Hazánkban készült, nem pedig külső Országokból béhozott Manuálisokat, kézi könyveket, választani, a melyek ezen tzéloknak tökélletesen megfelelhessenek.”[9] A különböző iskolatípusokban használni kívánt tankönyvek kiválasztását egy szakértőkből álló testületre bízná. Az egyes iskolatípusokban országosan egységes tankönyveket használnának. Ez elősegítené az egységes követelményrendszer kialakulását.

Változtatna a szerző az iskolai oktatás módszerein is. A korban szokásos elvont, minden gyakorlatiasságot nélkülöző tanári előadások helyett széles körben bevezetné a szemléltetést és a tanórai kísérleteket. A pusztán az emlékezetet igénybe vevő számonkérés helyett a gondolkodtatás legyen a cél.

A tanulók iskolai fegyelmezésének kérdései is foglalkoztatták Telekit. A brutális módszereket, a testi fenyítést elveti, a szép szó, a meggyőzés erejében hisz.

Érdekes, újszerű és ma is megfontolásra érdemes a tudományok fejlesztésére, a tudósok támogatására vonatkozó eszméje. Felismerte és megfogalmazta azt a napjainkban is időszerű és igaz gondolatot, hogy a tudományos kutatásra fordított összegek sokszorosan megtérülnek. Ezért kell gondot fordítani egyrészt a tudósképzésre, másrészt a hazai tudósok anyagi és erkölcsi megbecsülésére. Már gyermekkorban kiválaszthatók azok a tanulók, akik alkalmasak a tudományok művelésére. Az állam feladata, hogy őket minden lehető eszközzel támogassa, felsőfokú tanulmányaikat külföldön is elősegítse.

Bizonyára több magyar tudós szomorú példája lebegett szeme előtt, mikor papírra vetette a következő sorokat: „Azokat, a kik a Tudományokra egész erővel reá adják magokat, nem tsak nem kellene megvetni, hanem valósággal betsülni, ditsérni, és tehetségük szerint elé segíteni. A már meg lévő Tudósainknak subsistentiát adni, hogy az élelem keresés kéntelensége miatt el ne vonattassanak a feltett tzéljokra való állandó törekedéstől. Illendő vólna nekiek (mint Idegen Országokban sok helyt) Rangot, Titulust sőt Ordót is adni.”[10]

Sajnos, a fentiekről a mai tudósok is csak álmodhatnak, hiszen az „élelem keresés kéntelensége” napjainkban is sokakat elvon az igazán értékes tudományos munkától.

Teleki művelődéspolitikai elképzelései között fontos helyet foglal el a könyvkiadás, a könyvkereskedelem és a könyvtárak ügye. Abból indult ki, hogy egy nemzet műveltségi szintjét legegyszerűbben az olvasás, a könyvek hozzáférhetővé tételével lehet a leginkább emelni: „A könyvek olvasását a Magyarok között jobban fel kellene eleveníteni, és közönségesebbé tenni! Az Anglusok között a Gyümölts áruló Aszszony a boltotskája előtt, a Fiaker kotsis a bakján, a Mester ember a Műhelyében, az Inas az Ura Palotájában etc. ha nints egyéb foglalatossága, olvas: de bezzeg a Magyar közönséges ember, inkább henyél vagy alszik, mint sem valaha könyvet vegyen a kezébe [...] Hogy ugyan tsak ezt valaha elérhessük, a nagyobb rangú és Méltóságú Embereknek kellene nem tsak a Magyar könyvek olvasásával, hanem az azokból formálandó Bibliothecák gyűjtésével jó példát adni. Ha ez meg esne, a könyvek megbővülnének, és a köznép [...] maga is az olvasáshoz inkább hozzá édesedne.”[11]

A könyvkiadás és könyvkereskedelem kérdéseiről szólva Teleki számos olyan javaslatot tett, melyeken ma – közel 200 év elmúltával – is érdemes lenne az illetékeseknek elgondolkodniuk. Azzal egyetértett, hogy értéktelen művek kiadásához nem kell hozzájárulni, de erőteljesen hangsúlyozta, hogy a tudományos könyvkiadás támogatása az állam feladata: „Az újabb időkben ugyan számosabb Magyar könyvek jöttek ki, de nagyobb része kitsiny érdemű; valósággal Tudományos könyv pedig kevés van közötte; az illyeneknek irattatásokat kellene főképpen elésegíteni.”[12] Oly módon is támogathatná az állam a hazai tudományosság fejlődését – vallja –, ha minél nagyobb példányszámban kiadatná az igazán értékes tudományos műveket, „mert így a szegényebb sorsú író vagy fordító jó és hasznos fáradozása után magában is élelmét megnyerheti”.

A magyar nyelvű tudományos könyvkiadás mellett Teleki fontos művelődéspolitikai feladatnak véli a tudományos folyóiratok létrehozását, és ezek kiadásához állami segítséget tart szükségesnek.

Egy nemzet kultúrájának lényeges eleme a színház, az anyanyelven folyó színielőadások. Teleki állandó magyar színház létrehozását és  ami egészen egyedi: szervezett magyar nyelvű színészképzést követel.

A Magyar Tudós Társaság felállításának eszméje, szervezeti kereteinek kidolgozása, működésének tartalmi és formai szabályozása mindig érdeklődésének homlokterében állt. Már a Buzgó esdeklések egy külön fejezetében foglalkozott e témával, majd a könyv megjelenésének évében, 1806 nyarán az éppen akkor meginduló magyar újság, a Hazai Tudósítások első számában pályázatot hirdetett a létrehozandó Magyar Tudós Társaságra vonatkozóan: „Mitsoda Intézet szerént lehetne Magyar Országban oly Tudós Társaságot legkönynyebben felállítani és leghelyesebben elrendelni, a melly nem tsak a Magyar Nyelvet és literatúrát gyarapítaná, hanem a külföldi tudós dolgoknak is megkívánható ismeretét is az Országban a Nemzet javára elterjesztené.”[13]

A pályázatra 13 pályamű érkezett. Ezek felhasználásával Teleki maga dolgozott ki egy tervezetet, melyet 1810-ben közölt német nyelven Über die Einrichtung einer Gelehrten Gesellschaft in Ungarn címmel. Úgy véli, hogy a Magyar Tudós Társaság független testület kell hogy legyen, működését nem befolyásolhatja egyetlen állami szerv sem. Éppen ezért létrehozását főként közadakozásból képzeli el, de évenkénti fenntartási költségeihez az állam is hozzájárulhatna. Részletesen szabályozza a Társaság vezető testületének működési rendjét, a tagfelvételt, az egyes osztályok feladatait. Véleménye szerint a Tudós Társaság egyik feladata lehetne a tudományos könyvkiadás felügyelete. Az általa kiadott könyvek mentesülnének a cenzúra alól. Külön székházra lenne szükség, melyben az intézmény irodái mellett helyet kaphatna a könyvtár, egy természettudományi gyűjtemény és a nyomda. A Magyar Tudós Társaság felállítását, sajnos, már nem érhette meg, mint ahogy haladó nevelés- és oktatáselméleti gondolatainak nagy része, művelődéspolitikai reformjavaslatainak többsége is csak jóval később valósult meg. Számos elképzelése (például a tudósok megfelelő anyagi és erkölcsi megbecsülése, a tudományos könyvkiadás állami támogatása) máig is csak álom maradt. Egyetlen vágya teljesült még életében: halála előtt néhány nappal, 1821. március 12-én kezdte meg előadásait Kolozsváron, új épületében az állandó magyar színház.

Teleki László élete gazdagabb volt törekvésekben, mint sikerekben. Tervei, elképzelései saját korában visszhang nélkül maradtak, de ő nem is várt elismerést. „Tsekély munkátskáival” hazáját kívánta szolgálni.

 



[1]Voinovich Géza: Idősebb Gróf Teleki László irodalmi munkássága. Itk. IX (1899). 129–167; Négyesy László: Egy régi magyar kultúrpolitikusról. M. Paedagógia X (1901). 595–605; Fehér Katalin: Teleki László nevelésügyi munkásságához. M. Könyvszemle CI (1985). 1. sz. 62–67.

[2]A magyar nyelv elé mozdításáról buzgó esdeklései g. Teleki Lászlónak. Pest 1806; Über die Einrichtung einer Gelehrten Gesellschaft in Ungarn. Eine unmassgebliche Meinung des Gr. L. Teleki. Pesth 1810; Teleki László: A nevelésről. [1796]. MTA Kézirattár, Régi s új írók 4-r. 133. sz.

[3]A magyar nyelv elé mozdításáról. 126–127.

[4]I.m. 130–131.

[5]I.m. 144.

[6]Teleki László: A nevelésről. 47.

[7]I.m. 65.

[8]I.m. 9–10.

[9]Teleki László: A magyar nyelv elé mozdításáról. 146.

[10]I.m. 158.

[11]I.m. 161–162.

[12]I.m. 162.

[13]Hazai Tudósítások 1806. 1. sz.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret