stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Kovács Ferenc

Bitay Árpád száz éve

A Trianon utáni újrakezdés hatodik esztendejében elérkezett az ideje annak, hogy elkészüljön a toll forgatóinak, a tudományosság itthon maradt és megcsappant művelőinek számvetése az első öt esztendőről, mint ahogy szükség lett a további lehetőségek, feladatok körvonalazására is. Ez a különböző szakterületeken végzett számvetés kötetté állott össze György Lajos szerkesztésében, és Pásztortűz 1925 címmel megjelent a következő esztendő elején a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet kiadásában. A szerkesztő György Lajos 36 esztendős tanár, tankönyvíró, iskolaigazgató, már publikáló tudós és máskülönben a kisebbségi kulturális élet mindenese, akit Tamási Áron Amerikából barátjának, Jancsó Bélának címzett egyik levelében így jellemzett: „A Tizenegyek könyvére már csak György Lajos emlékezik, ki – mint bolhát – esténként bizonyára örökké megszámlálja az erdélyi könyveket.”[1] Bizakodó ember volt György, mert az Előszóban le merte írni a következő mondatot: „A leszakítást követő nehéz időkben erdélyi magyarságunk az ezeresztendős magyar kulturális egység letört darabjaként pillanatnyilag zavarban állott a magárahagyatottsága és új életének idegenszerűsége előtt, de egyetértése, együttérzése és együttműködése lehetővé tették egy komoly életet jelentő, önálló kulturális munkának a megkezdését.”[2]

Ez a szöveg nem mondott teljesen új dolgot, és a megfogalmazásban sem ő volt az első. E célkitűzés – nemcsak kulturális szinten – elhangzott már Kós Károly 1921. január 21-én közreadott felhívásában, a Kiáltó szóban: „Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, az előre nézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak.”[3]

Sokan előálltak. Még többen elmentek. Akik maradtak, dolgozni kezdtek. Köztük Kristóf György szászvárosi irodalomtanár is, aki 1921-től előbb helyettes, majd rendkívüli, végül 1926-tól rendes egyetemi tanár lett a kolozsvári I. Ferdinánd román egyetemen. Ő írta 1924-ben A romániai magyar szellemi élet néhány problémája című tanulmányában: „Ami tudományos életünket illeti, egész sereg olyan körülmény van, ami a remény fonalának kurtára sodrására kényszerít.” Mégis remél, sőt már egy sajátságos feladatot is tűz ki a kisszámú, de lelkes tudósgárda elé: „Szó van olyan feladatokról, amilyeneknek a vizsgálata és megoldása sajátosan erdélyi, amelyeket senki más el nem végezhet, csak erdélyi tudós, Erdély földjén.”[4]

Erre a munkára vállalkozott egy ifjú székely is, aki az első világháború alatt jogot tanult, de megjárva az itáliai harctereket, a doberdói poklot, gázmérgezést szenvedett a piavei csatában, hazajött, és látva az itteni helyzetet, rögtön megértette: kisebbségi sorban nem elsősorban ügyvédre van szükség, hanem az új helyzetben tájékozódni képes, a románsággal kapcsolatot felvenni tudó emberekre. A leszerelt tartalékos hadnagy beiratkozott hát a román egyetemre, és 1923-ban történelemből és román irodalomból magyarként elsőnek szerzett kitüntetéssel tanári diplomát.[5]

Ez az ember Bitay Árpád volt, aki száz esztendeje, 1896. július 20-án született, tehát a millennium évében és történetesen a millennium fővárosában, Budapesten, szülei ugyanis az ünnepségeket mentek föl megnézni.

Az ő életművére szeretnénk most emlékeztetni. E sorok írója 1977-ben jelentette meg a Politikai Kiadó Testamentum sorozatában Bitay Árpád című munkáját.[6] A könyv Bitayról szóló tanulmányt tartalmazott, valamint válogatást írásaiból és levelezéséből. A kézirat eredetileg 400 lap terjedelmű volt, de csak a fele jelenhetett meg – nemcsak a sorozat számára megszabott terjedelem, hanem Bányai László történész véleményezése miatt is. Bányai, Bitay egykori tanítványa, akivel a római katolikus egyház pénzén együtt járt külföldi tanulmányúton, helytelenítette a kötetben a magyar történelemre vonatkozó írásokat, a csángók eredetéről szóló tanulmányokat és általában minden olyan anyagot, amely szerinte nem a román–magyar barátságot hirdeti. Javasolta, hogy Bitay „gyönge” fordításaiból se közöljünk semmit. Emiatt csonkára sikerült a kötet, és ha nem is lett hamis, de homályos lett a Bitay-kép. Például kimaradt a kötetből levelezésének azon része, amelyet olyan tudósokkal folytatott, akik Bányai szerint nem voltak „szalonképesek”, mint például Gyalui Farkas, György Lajos, Kristóf György, Pintér Jenő, Lyka Károly, Fináczy Ernő és mások. És kimaradt az a tanulmányrészlet is, amelyből jobban megérthettük volna, milyen körülmények és kik között válhatott az ügyvédi diplomás fiatalember kisebbségi életünk egyik jelentős személyiségévé.

Az egyetemet 1919 őszén átvette a román hatóság. A tanárok jó része elment, de egyesek maradtak, és felekezeti iskolákban helyezkedtek el. Márki Sándor történész a Kolozsvári Református Teológiára ment át, és ott tanított 1921 őszéig. Márki – Bitay egykori professzora – tanácsolta neki, hogy váltson hivatást. Bitay be is iratkozott a Brassó melletti Hosszúfalun rendezett román nyelvtanfolyamra, és azt kitüntetéssel végezte el. Ez a diploma feljogosította arra, hogy mint helyettes tanár román nyelvet és történelmet adjon elő. György Lajos, a Marianum akkori igazgatója meghívta őt a leánynevelő intézetbe, ahol a tanítóképzőben, a gimnáziumban és a felsőkereskedelmi tagozaton az 1920–21-es tanévben heti 30 órában tanított.[7]

Nagyszerű tudományos műhelybe került itt. Az egykori egyetemi tanárok közül a Marianumban tanított a régész Roska Márton, a geológus Balogh Ernő, a történész Buday Árpád, a jogász Grandpierre Emil. Rajtuk kívül a nyelvész Csűry Bálint, az irodalomtörténész Rajka László, a matematikus Wildt József, a történész Bíró Vencel, a Piarista Gimnázium igazgatója, a szavalóművész és magyar–latin szakos tanár György Dénes, a festőművész Szopos Sándor és Tóth István, a geológus id. Xántus János.

E tanári, tudósi, művészi körben örök barátságot kötött Bíró Vencellel, György Lajossal, Kristóf Györggyel. Bizonyára tőlük tanulta meg azt is, hogy egy kisebbségben élő tudós nem foglalkozhat csupán saját szakmájával: mindenre ki kell terjednie figyelmének. És közéleti embernek is kell lennie. Ezzel kapcsolatban jegyezte meg György Lajos: „Bármennyire arra volt hivatva Bitay Árpád, hogy csak a tudomány művelésének éljen, a kisebbségi élet nem nélkülözhette, sőt állandóan igénybe vette értékes szolgálatait.”[8]

E szolgálat pedig azzal kezdődött, hogy másodszor is beiratkozott az egyetemre. Most már az új román egyetemen lett diák. Itteni tanárai közül a nyelvész Sextil Puşcariu, a kolozsvári román egyetem első rektora áll legközelebb hozzá, és ő veszi észre, hogy ebből a fiatalemberből nemcsak tanár, de tudós is lesz. De tanítja őt a prorektor, a történész Nicolae Drăganu, aki még a magyar egyetemen kezdte pályafutását. És még három jeles történész: Silviu Dragomir, Ion Lupaş és Alexandru Lăpedatu. Még az irodalomtörténész Gh. Bogdan-Duicănál és a pedagógus Onisifor Ghibunál vizsgázott. Az újra diákká lett Bitay egyetemi kollégája, Octavian Şireagu, a későbbi költő és a két világháború közötti romániai magyar költészet egyik jeles román tolmácsolója így mutatta be diáktársát 35 esztendő múlva: „1921. október első felében a román nyelvészeti szeminárium termébe egy középtermetű, pirospozsgás, rövid bajuszú, aranycvikkeres, megnyerő külsejű ismeretlen fiatalember lépett be. Az akadémiai negyedóra elteltével illusztris professzorunk, Sextil Puşcariu, a kolozsvári egyetem első román rektora megjelent az ajtóban. Megpillantván a jelen lévő vendéget, a következő szavakat intézte hozzánk: »Engedjék meg, uraim, hogy bemutassam önöknek dr. Bitay Árpád urat, aki a délelőtt folyamán azt az óhaját fejezte ki, hogy addig is, amíg rendes hallgatónak beiratkozik, jelen lehessen előadásaimon.«”[9]

A diákból hamarosan Puşcariu munkatársa lett két román tudományos folyóiratnál: a Dacoromania és a Muzeul Limbii Române hasábjain. Első közleménye a Dacoromaniában: O poezie a lui Gh. Şincai.[10] Majd még ugyanebben az évben : Sprijinitorul lui Şincai în Roma, cardinalul de mai târziu Stefano Borgia.[11] És 1922-ben megküldte tanárának, a Brassó melletti Törcsvár környékén nyaraló Puşcariunak első önálló kötetét is. A professzortól a levél augusztus 20-án érkezett: „Kedves Bitay úr, köszönöm Önnek az értékes ajándékot, melyet nekem küldött: A román irodalom történetét. Élvezettel olvastam el. Az Ön könyve az első idegen nyelvű ilyen természetű sikerült írás: gazdag az információs anyaga, tiszta képet nyújt, jó a hangsúlyozása.”[12]

Bitay eljuttatta irodalomtörténetét és új nyelvészeti könyvecskéjét Nicolae Iorgának, a jeles történésznek is. A Prahova völgyi Vălenii de Munteban nyári szabadegyetemet vezető Iorga mindkét könyvet innen köszöni meg: „Szeretném, ha az Ön nyelvén tudnék válaszolni, amelyen annyi történelmi forrásmű íródott, amelyeket felhasználtam, de mivel feleségem tökéletesen ismeri e nyelvet, nem fordítottam gondot arra, hogy megtanuljam ifjúkoromban. Ön nagyszerűen ismeri a mi nyelvünket, és elismerésemet fejezem ki érte, amiért ilyen hamar áttekintette irodalmunkat. Az Ön könyve a legjobbak közül való, és kívánom, hogy az vigye honfitársai közé a mi lelkiségünk megismerését, amely soha nem volt idegen és most sem idegenkedik az Ön népe igazi lelkiségének megértésétől, ahogy azt egy szép és gazdag irodalom kifejezi. Fogadja, kérem, drága kolléga úr, megkülönböztetett nagyrabecsülésem kifejezését.”[13]

E levél után nem sokkal meghívó is érkezett Iorgától: 1923-tól tartson Bitay előadásokat az ő nyári szabadegyetemén, Vălenii de Munteban. És ő 1937-ig, halála évéig tizenöt esztendőn át fölvázolta a magyar irodalom fejlődését, bemutatta a történelem nagyjait, a magyar–román kapcsolatokat a főleg regáti tanárokból álló hallgatóságnak. Szabadon tartotta előadásait, és jegyzetei sem maradtak meg. Csak a szabadegyetem évi programfüzetei és az újságok alapján tudjuk nyomon követni ezt a munkásságát.[14]

Közben Iorga mint politikus is bemutatkozott. 1931 elején megnyerte a választásokat, és kormányt alakított. Szakértői, úgynevezett „nemzeti egység” kormányában ő maga töltötte be a közoktatási és kultuszminiszteri tárcát is. A miniszterelnökség mellett kisebbségi államtitkárságot létesített. Államtitkárnak az erdélyi szász Rudolf Brandschot nevezte ki, Bitayt pedig a magyar osztály vezetésével bízta meg „consilier la Preşedinţia Consiliului de Miniştri” címmel. Megbízását Bitay annál is inkább komolyan vette, mert két „hivatali vereség” állt már mögötte. Egyik egyetemi jellegű: 1924 őszén a kolozsvári egyetem bölcsészettudományi kara a magyar nyelv és irodalom katedrán Kristóf György professzor mellett egy lektori állást is létesített, nyelvészeti profillal. Kristóf beleegyezésével a kar Bitayt javasolta ennek a tisztségnek a betöltésére. Ő ekkor az erdélyi római katolikus státus igazgatótanácsában tanügyi szakreferensi tisztséget töltött be. Ezt az állását feladva 1927-ben és 1928-ban Berlinben és Lipcsében készült leendő egyetemi pályájára, jeles professzorok, Weigand, Gamillscheg előadásait hallgatva. A lektori állást azonban végül is nem töltötték be. Bitay a gyulafehérvári római katolikus teológián kapott katedrát, ahol latin nyelvet, román nyelvet és történelmet tanított.

Második vereségét az 1928. évi decemberi képviselőválasztásokon szenvedte el, ahol az Országos Magyar Párt Csík megyében a harmadik helyen jelölte, és nem került be a parlamentbe.[15]

Gondolta, ha egyetemi katedrára nem juthatott, ha képviselő nem lehetett, talán a minisztériumban tehet valamit. Csakhogy a Iorga-kormány egy év után megbukott, ám ez az egy év és néhány hónap (1931. április–1932. július) is elég volt számára ahhoz, hogy rendezze a magyar háborús rokkantak ügyét, elismertessen több, 1918 előtt kiadott diplomát, visszaszerezze az aradi római katolikus főgimnázium 1921-ben elvesztett nyilvánossági jogát.[16] És síkraszállt a római katolikus státus vagyonának védelme érdekében, hisz tudta, hogy ez a vagyon iskolákat tart fenn, diákoknak biztosít otthont. A harmincas évek elején Onisifor Ghibu egyetemi és ortodox teológiai tanár támadta a legvehemensebben a státust. Több cikket is írt ellene, s azokban igyekezett kimutatni, hogy a státusvagyon a nép vagyona, a nép vagyona pedig az egész hazai közösség vagyona, tehát az államé. Jogilag is támadta Ghibu a státust, és annak megszüntetését, felszámolását kérte. Bitay valóságos cikksorozatot írt Mészáros Cyrill álnévvel Ghibu fejtegetései ellen az Erdélyi Tudósító 1932–1933. évi számaiban.[17]

Közben pedig haladt előre a maga útján. Cikkezett, előadásokat tartott, csak arra nem jutott ideje, hogy valami nagy, összefoglaló munkába kezdjen. Igaza lett hát Kristóf Györgynek: „Olykor csak szegecselt, de máskor gerendát illesztett a hídba, mikor s ahogy a szükség kívánta. Élőszóval és nyomtatásban ismertette a románság előtt románul a magyar irodalom és a magyar műveltség értékeit, ugyanakkor előttünk és számunkra a román irodalmat és történelmet.”[18]

A legjobbak felfigyeltek erre. Román kortársa és nagyrabecsülője, a kolozsvári görög katolikus esperes, Ilie Dăianu ezt írta róla: „A múlt szenvedélyes kutatója volt. Olvasta, tanulmányozta, beutazta a múlt nyomdokait, és kiadatlan dokumentumok, levéltárak és könyvtárak bizonyságai alapján újjáteremtette Erdély és Moldva vagy Erdély és Havasalföld rég feledésbe merült kapcsolatait. Az örökkévalóságnak ezeket a hőseit vonultatta fel példaképül a jelenbeli békés együttműködés mellett.”[19]

Veress Endre, a román–magyar kapcsolatok elismert búvárlója, a Fontes Rerum Hungaricum és a Fontes Rerum Transylvanicum szerkesztője és kiadója 1925-től szintén kapcsolatban állt vele. Íme, első levelének kezdő sorai: „Rendkívüli érdeklődéssel figyelem megbecsülhetetlen nagy értékű irodalmi működését, melyet 1918 óta – a változott viszonyok között – magyar–román tárgyú cikkei és tanulmányai által mind szélesebb körben nemzetünk becsülete és tisztelete javára kifejt, és ezért engedje, hogy bár ismeretlenül, saját hasonló irányú irodalmi működésem eddigi két tanulmányát, mely a Román Akadémia kiadásában nemrég megjelent, hálás elismerésem és őszinte tiszteletem jeléül és emlékéül megküldhessem.”[20]

Bitay ő maga választotta – a kényszer parancsa szerint – hídverő szerepét és munkássága tárgyát. Azt is például, hogy magyarra fordítsa N. Iorga Fatalitate című drámáját vagy magyarról románra Kristóf György Jókairól szóló tanulmányát.[21] De egy idő után szeretett volna valami mást is tenni. Ekkor került Gyulafehérvárra teológiai tanárnak, és ekkor kezdett egyházi vonatkozású cikkeket írni, tehát jogosan nevezhetjük őt egyháztörténésznek is. Ekkor jelenteti meg a Kolozsvárt is tanító piarista paptanárról, Bolla Mártonról szóló tanulmányát,[22] Karácsonyi János történész, nagyváradi címzetes katolikus püspök A magyar nemzet honalapítása c. könyvéről szóló ismertetését,[23] Gyulafehérvár Erdély művelődéstörténetében c. munkáját[24] vagy az Erdély jeles katolikus papjai c. összeállítását.[25] Ugyanebbe a témakörbe tartozik a György Lajos által szerkesztett Öregdiák visszanéz című kötetben megjelent írása: Termékenyítő lelkek, kik a kolozsvári róm. kath. főgimnáziumban gazdag életeket indítottak útnak.[26] És az erdélyi magyar történelem is érdekli: két tanulmányt írt Báthory István erdélyi fejedelemről,[27] ismeretlen adatokat közölt Kemény Zsigmond életéről,[28] Kőrösi Csoma Sándor hagyatékáról.[29] Ezenkívül Bíró Vencel, György Lajos frissen megjelent könyveiről írt ismertetéseket.[30]

Sokat foglalkozott a magyar–román nyelvi kapcsolatokkal. Talán ez az érdeklődés juttatta el őt a moldvai román nyelvjárás magyar jövevényszavainak tanulmányozásáig. De még előtte olvasta professzorának, Sextil Puşcariunak 1923-ban a Dacoromania folyóiratban a román jövevényszavakról szóló tanulmányát. Bitay Nyelv- és névtörténeti tanulságok című tanulmányában idézte professzorát: „...egykor a Kárpátoktól keletre nagy számban élt együtt a magyarság a románsággal; a Kárpátok számos magaslata, több folyónév s az a körülmény, hogy Észak-Moldva olyan vidékein is feltűnő magyar eredetű szavak vannak a románság nyelvében, ahol a magyarság ma már nem él, mind ezt bizonyítja.”[31] Bitay felsorol néhány Muscel környékén használt szót, így például a sabas szót is, a következő szóösszetételekben: „Te cunosc după sabas.” Szerinte ez nem jelenthet mást, mint „Megismerlek szabásod után.”[32] A moldvai szókincset vizsgálva arra is rámutat, hogy már a 17–18. századi moldvai krónikások, Gh. Ureche, Miron Costin, D. Cantemir műveiben is találunk érdekes magyar eredetű szavakat, mint ahogy a iaşi-i városrész neve: Copou nem más, mint a kapu ómagyar alakja.

Íme, talán így jutott el Bitay a moldvai magyarsághoz, a csángó kérdéshez. Tíz év alatt: 1924 és 1934 között tíz kisebb-nagyobb írása jelent meg erről a témáról.[33] Kutatásainak összefoglaló írása A moldvai magyarság.[34] Ebben a munkájában mutat rá, hogy Gegő Elek történész, a kolozsvári piaristáknál Jósika Miklós tanára már 1838-ban írt a csángókról. Egy másik munkájában Vióla József moldvai fejedelmi orvosról ír, aki az ottani magyar népköltés gyűjtője is volt, sőt közöl két Vióla által gyűjtött népdalt is.[35] Többször is felkereste Madéfalvát, ahol a székely határőrezred felállítása miatti tiltakozásul Buccow generális 1764. január 7-én ágyúval lövetett az ellenállókba. Akkor a csíkiak közül sokan átmenekültek a Kárpátok túlsó oldalára, Moldvába. Egy pap, a szentléleki plébános, Zöld Péter lett a menekültek istápolója. Az ő egyénisége is több írásra késztette Bitayt.[36] Összehasonlítva Bitay adatait Nyírő József 1939-ben  az Erdélyi Szépmíves Céhnél megjelent Madéfalvi veszedelem című regényével, észrevehetjük, hogy Zöld Péter alakját Nyírő a Bitay által feltárt adatok alapján regényesítette meg. A regényíró kisebbik leányától, Ildikótól, férjezett Balázsfalvi Gedeonnétól megtudtam azt is, hogy apja a regényírás előtt-közben sűrűn forgatta Bitay közleményeit. Jól ismerhették egymást, hisz Nyírő a fehérvári teológián volt növendék, Bitay pedig itt lett tanár. Sajnos, amikor a Nyírő-regény megjelent, Bitay már nem élt.

Ez a példa és sok más is mutatja, hogy Bitay érdeklődését nem merítette ki a román–magyar történelmi együttélés, együttműködés témája. György Lajos nem esett abba a hibába, hogy tanítványát csak mint „hídépítőt” mutassa be. Közleményeinek könyvészete is ezt igazolja.

És még nem említettük műfordításait. Tizenkét román írótól harminchat írást, jórészt novellát fordított. A legtöbbet Creangătól, N. Iorgától és Emil Isactól.[37] De fordított magyarra angolból, olaszból, németből is. Különösen jól sikerült Mark Twain két elbeszélésének tolmácsolása: A ciceróné és Egy középkori regény.[38] Arra is vállalkozott, hogy megszólaltassa román nyelven Jókait. Nyírő Józsefet, Gyallai Domokost, Szabó Máriát, Kovács Dezsőt. Ezek a fordításai az 1925–1927. évekre esnek. Az öt Jókai-fordítása Kristóf György Jókai születése századik évfordulójára írt ama tanulmánykötetében jelent meg, melyet ugyancsak ő fordított román nyelvre.[39] A többi fordítások a bukaresti Universul Literarban jelentek meg 1925-ben.

Bitay Árpád mindössze tizenöt esztendeig dolgozhatott. Ez a tény és betegsége a magyarázata annak, hogy 365 különböző publikációja[40] mellett, melyeknek túlnyomó része napilapokban, folyóiratokban jelent meg, önálló kötetet három-négy füzetecske kivételével nem hagyott hátra. Úgy is mondhatnánk: negyven évi rövid élete szétforgácsolódott. Ezt a munkát mégis értékelték magyar és román részről egyaránt: 1924 óta tagja volt az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, 1933 óta a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságnak. Az  Erdélyi  Múzeum-Egyesület 1925. február 21-i közgyűlése a főtitkári tisztet bízza rá, amelytől Gyulafehérvárra való távozása miatt, 1930. február 2-án vált meg. 1927 óta választmányi tagja volt a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak, 1929 óta tagja az Erdélyi Katolikus Akadémiának, 1933 óta belső munkatársa a György Lajos és Márton Áron szerkesztette Erdélyi Iskolának, és 1921 óta e lap elődjének, az Erdélyi Tudósítónak. Összesen tizenkét lapnak, folyóiratnak, tudományos közlönynek volt a munkatársa.

Elismertségét bizonyítják a hozzá intézett levelek is. E sorok írója kb. kétszáz hozzá intézett levelet olvasott özvegyénél, amikor a róla szóló és már említett köteten dolgozott. Huszonhármat meg is jelentetett kötetében, de még harminc olyan van birtokában, amelyeket akkoriban másolt le, és sehol nem jelentek meg. Baráti levelek ezek és adatközlő tudósítások. Az általa kért információkat tartalmazzák, vagy az általa küldött információkat köszönik meg benne a barátok, munkatársak és sokszor  ismeretlenek is, akik valahol valakitől hallották, hogy sok mindenben el tudja igazítani a hozzája fordulót. Íme, a lemásolt levelekből néhány mondat: Dézsi Lajos, egykori kolozsvári egyetemi tanár, a Világirodalmi Lexikon szerkesztője írja 1926-ban: „Örömmel fogadom, hogy a tudományos cél érdekében szíveskedik táborunkba beállni s munkánk értékét ezáltal emelni.” Jakabffy Elemér 1925-ben Lugosról keresi fel öt levélben is. Egyikben írja: „Nagyon kérem mélyen tisztelt Tanár Urat, ha a jövőben olyszerű tanulmányokat végez, amelyek a Magyar Kisebbség hasábjaira valók, ezekkel bennünket megtisztelni szíveskedjék.” Pintér Jenő irodalomtörténész 1931-ben: „A magyar irodalomtörténet-írás román nyelvű bemutatásának megküldésével nagy örömet szereztél nekem. Fogadd legbensőbb köszönetemet kitüntető soraidért.” Lyka Károly művészettörténész írja Budapestről 1932-ben: „A kolozsvári Pásztortűz legújabb számában olvastam, hogy Ön előadást tartott az Erdélyi Katolikus Akadémián Szathmáry Papp Károly festőről. Mint magyar művészettörténettel foglalkozó tanár nagyon érdeklődöm e festőre vonatkozó adatok iránt.” A még ifjú tanár, Szabó T. Attila Zilahról írja 1934-ben: „Ígéretemet teljesítve a mai postával elküldöttem a kért különlenyomatot. Ugyanakkor postára tettem egy legújabban megjelent különlenyomatomat azzal a kéréssel, hogy ha a professzor úrnak volna valami észrevétele, méltóztassék azt megtenni.”

Jó, hogy most, születésének századik évfordulóján abban az Erdélyi Múzeumban emlékezhetünk rá, ahova maga is írt. És jó, hogy évekkel előbb már Réthy Andor, Demény Lajos, Engel-Köllő Károly, Dávid Gyula, Gaal György felfigyeltek érdemeire.[41] És jó, hogy példaképünk lehet ma is kisebbségi életünkben. Az az ember volt, aki tudása, magatartása révén elismerést vívott ki magának a román tudományos, irodalmi és politikai élet jelesei részéről. Halálakor György Lajos ezt írta róla: „...a  tudományos elme rajongó lelkesedésével úttörő és alapozó munkát végzett. A magyarság kitüntető szeretete és a románság megkülönböztetett tisztelete állt mellette. Talán hosszú ideig nem lesz, aki az ő munkakörét hozzá hasonló felkészültséggel, az ő elérhetetlen tudásával, emelkedett szellemével és nemes lelkületével folytassa. Élete és munkássága követendő példát mutat.”[42]

Ő maga halála előtt két nappal, Gyulafehérváron, a Batthyaneumot látogató diákok előtt vallott életéről: „Engem a nyelvek, az irodalom és a történelem érdekelnek. És végeredményben mindannyiuk révén az élet és az ember.”[43]

 



[1]A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944). Buk. 1979. I. 44.

[2]Pásztortűz Almanach 1925. Szerk. György Lajos. Kvár 1925. 3–4.

[3]Kós Károly–Paál Árpád–Zágoni István: Kiáltó szó Erdély, Körös-vidék, Máramaros magyarságához. Kvár 1921. január 24.

[4]Megjelent a Kristóf György Az erdélyi magyar irodalom múltja és jövője c. kötetben. Kvár 1924. 266.

[5]Leckekönyvei szerint az 1918/19-es tanévben még a Ferenc József Tudományegyetem utolsó éves hallgatója a jogi karon, 1921 őszén pedig már az I. Ferdinánd Tudományegyetem román és történelem szakos hallgatója.

[6]Kovács Ferenc: Bitay Árpád. Testamentum. Buk. 1977.

[7]György Lajos: Bitay Árpád életrajzi adatai és tudományos munkássága. Erdélyi Tudományos Füzetek 100. sz. Kvár 1938. 4.

[8]I.m. 5.

  [9] Visszaemlékezések Bitay Árpádra halálának 40. évfordulója alkalmából. Şireagu 9 lapnyi magyar nyelvű szövegének felolvasása a Kolozsvári Rádióban hangzott el 1988. december 5-én. Eredeti kézirat tulajdonomban.

[10]Dacoromania, Cluj 1922. II. 680.

[11]I.m. 681.

[12]A levél eredetije és magyar nyelvű fordítása megjelent Kovács Ferenc: i.m. 202–206. Az eredeti kézirat özv. Bitayné tulajdonából hozzám került megőrzésre.

[13]I.m. 201–202.

[14]A programfüzeteken kívül a következő helyeken: Istoria literaturii maghiare până la cea dintâi carte tipărită. Infrăţirea Buc. 1923. nr. 870. és Keleti Újság, 1937. augusztus 21. 4.

[15]György Lajos i.m. 4. Megjelent még Kovács Ferenc: György Lajos. Buk. 1988. 280–289.

[16]Bitay Árpád: A kisebbségi államtitkárság munkaprogramja. Magyar Kisebbség X(1931). L. még Kovács Ferenc: i.m. 50–54.

[17]Bitay Árpád: Kritikai csevegések O. Ghibu erdélyi róm. kath. tárgyú adatairól. (Mészáros Cyrill álnévvel írta) Megjelent önálló füzetben is. Cluj-Kvár, Gloria nyomda. 85 lap.

[18]Keleti Újság 1937. 227. sz.

[19]Universul, Buc. 1937. 338. sz.

[20]Ez és még három Veress Endre-levél megjelent: Kovács Ferenc: Bitay Árpád. Buk. 208, 212, 218, 220.

[21]A Iorga-dráma könyv alakban nem jelent meg. A kolozsvári magyar színház 1925 januárjában mutatta be Janovics Jenő rendezésében. Bukarestben január végén, a Teatrul Popularban volt a bemutatója, M. Sadoveanu, V. Eftimiu, P. Groza jelenlétében. – Kristóf, Gheorghe: Mauriciu Jókai. Biografie şi caracterizare cu prilejul aniversării de o sută de ani de la naşterea lui. Cluj 142. Bitay az évforduló alkalmából ismertetést írt az Ellenzék 1925. évi első számában Milyen aranykort írt meg Jókai Erdély aranykorában? címmel. A Pásztortűzben (V [1925]. 81–82.) Jókai és a bukaresti magyarság címmel ír tanulmányt.

[22]Martin Bolla (1751–1813) şi aşa numitul Supplex Libellus. Anuarul Institutului de Istorie Naţională, Buc. 1923. II. 792–793.

[23]Karácsonyi János: A magyar nemzet honalapítása: 896. Ism. Pásztortűz V (1925). 317.

[24]Erdélyi Tudományos Füzetek. 3. sz. Kvár 1926.

[25]A Katolikus Világ könyvei. Kvár 1926. 12. füzet.

[26]Cluj-Kolozsvár 1926. 31–35. Az írás megjelent a Pásztortűzben is: IV (1924). 182–184.

[27]Báthory István (1533–1586). Ellenzék 1933. 196. sz.; Báthory István lengyel király gondoskodása székely katonáiról. Erdélyi Tudósító XVII (1933). 496.

[28]Adalék Kemény Zsigmond életrajzához. Erdélyi Irodalmi Szemle VI (1929). 105.

[29]Kőrösi Csoma Sándor hagyatékából. Erdélyi Irodalmi Szemle I (1924). 105.

[30]Bíró Vencel: Altorjai gróf Apor István és kora. Erdélyi Tudósító XVIII (1935). 464. – György Lajos: Az erdélyi magyarság szellemi élete. Pásztortűz VI (1926). 624.; György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai. Erdélyi Tudósító XVII (1934). 389.

[31]Magyar Kisebbség V (1926). 557–580.

[32]Uo.

[33]Erdélyi Irodalmi Szemle I (1924). 59; 259; 264; 373; 436; Magyar Nép V (1925). 28. sz.; Magyar Kisebbség V (1926). 557–580; Erdélyi Irodalmi Szemle IV (1927). 117; 163.; Erdélyi Múzeum XLIV (1934). 374.

[34]Bitay Árpád: A moldvai magyarság. Történeti áttekintés. Erdélyi Tudományos Füzetek. 4. sz. Kvár 1926.

[35]Eredetileg a Magyar Tudományos Akadémia Tudománytárában jelentek meg. Bitay átvette azokat és újraközölte ismertetővel: Erdélyi Irodalmi Szemle I (1924). 29.

[36]Zöld Péter a csöbörcsöki magyaroknál. Erdélyi Irodalmi Szemle I (1924). 264; Zöld Péter egyénisége. Uo. IV (1927). 165; Adatok Zöld Péter életéhez. Erdélyi Múzeum XLIV (1934). 374.

[37]Műfordítások román költőkből. Összeállította Bitay Árpád. Kvár 136 lap; Iorgától: Erdélyi Irodalmi Szemle
III (1926) 391; uo. IV (1927). 95; Vasárnap 1934. 326. Creangătól születésének 100. évfordulójára: Vasárnap 1937. V 86, 87, 335; E. Isactól: Ellenzék 1925. 85. sz.; Vasárnap 1937. 134, 356.

[38]Vasárnap 1925. 494; Hírnök 1926. 31.

[39]L. 21. jegyzetet.

[40]Megjelent írásait felsorolja György Lajos a 7. jegyzetben említett tanulmányának függelékében. Eszerint első publikációja 1920-ban jelent meg a kolozsvári Erdélyi Magyar Lányok c. lapban.

[41]Dávid Gyula: Egy hídverő. Utunk XXII (1967). 48. sz. Újraközölve: Találkozások. Kvár 1976. 168–172; Engel Károly: Hídverők. Korunk XXVII (1968). 4. sz. 32; Réthy Andor: B.Á. Könyvtári Szemle XV (1971). 4. sz.; Gaál György: Bitay Árpád levelei Kristóf Györgyhöz. Korunk XXXV (1976). 6. sz.; Demény Lajos: Bitay Árpád. Előre XXV (1971). július 21. 7321. sz.

[42]György Lajos említett Bitay-életrajza. Megtalálható még a Kovács Ferenc: György Lajos című kötetben, 287–288.

[43]Nagy András: Feljegyzések Bitay Árpádról. Korunk XXVII (1968). 8. sz.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret