stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Ferenczi István: Sóvidéki várainkról

Firtos Művelődési Egylet. Korond 1994. 150 lap

A szerző immár több évtizedes – jórészt Ferenczi Gézával együtt végzett – székelyföldi kutatásai eredményeinek egy részét summázza ebben a kis könyvben. Az alapszöveg első felét három vár leírásának szenteli, másik felében pedig kifejti történeti következtetéseit. A dolgozat egyharmadát kitevő terjedelmes jegyzetanyag mellett térképek, rajzok, fényképek sokasága segíti az olvasót a sóvidéki várakkal kapcsolatos történelmi kérdéscsoport megértésében.

A három vár a Korond fölött emelkedő Firtos-, a parajdi Rabsonné- és a székelyvarsági Tartód-vára. Helyük kiválasztásakor meghatározók voltak a kedvező természeti adottságok (nehezen megmászható, a környék fölé magasodó, könnyen védhető sziklacsúcsok). Alaprajzuk a felszín adta lehetőségekhez alkalmazkodik. Egyszerű, torony nélküli várak, s falaikat bizonyos szakaszokon külső töltéssel és árokkal erősítettek meg. Egyenetlen, kb. 2 m vastag faluk szerkezetileg a görög emplekton falra emlékeztet. A két felületet helyben kitermelt, faragatlan, válogatott andezittömbökből rakták, a kettő közét pedig kisebb kövekkel és helyben égetett mészből kavart habarccsal töltötték ki. Az alapozásban nem fedezhető fel valamely szabály, hiszen hol közvetlenül a járószintre, hol mészhabarcságyba, hol pedig alapozási árokba helyezték a legalsó sor tömbjeit. A Rabsonné-váránál előkerült dák gerendaház-nyomoktól eltekintve a régészeti anyag egyetlen korból származik. A kézi korongon formált, kaviccsal soványított, durva gyurmájú, közepesen égetett edényekből álló leletanyag olyannyira szegényes, hogy szinte nem is beszélhetünk művelődési rétegről.

A várak kora és jellege a régészeti szakirodalomban kibontakozó heves vitákra adott okot. A kutatók többsége tagadja a mészhabarcs kötésű várfalépítés lehetőségét a 11. századi Magyarországon. Megítélésük szerint e korban egyelőre csupán földvárakról lehet beszélni, s majd csak a 13. században váltották fel őket a kővárak. Ezt az általános véleményt Benkő Elek kiterjeszti a sóvidéki várakra is, amelyekben menedékhelyeket vagy birtokközpontokat sejt, s nem tekinti őket egy homogén csoport tagjainak. A.A. Rusu az erdélyi kora középkori várépítészetben helyi ókori hagyományokat vél fölfedezni, s a hadászati jelentőségű várak építésének kezdeteit a 12. század második felére helyezi.

E véleményekkel vitázva Ferenczi István kifejti, hogy ezek az erődítések eleve kővárnak épültek. Földtöltés előzetes emelésére mindössze Tartód-váránál került sor, de ott sem sokkal korábbi időben. Nyugat-Európában a 11. század kezdetén széltében-hosszában ismert volt a mészhabarcsos kőépítkezés, az esztergomi és székesfehérvári építkezések esetében nálunk is alkalmazták, s az eljárás erdélyi meggyökereztetésében esetleg szerepet játszhattak a század derekán érkezett első vallon telepesek. Arról nem is beszélve, hogy a magyarság már a honfoglalás előtt, a Don menti szálláshelyén találkozott kővárakkal.

A várak keltezésével kapcsolatban meggondolandó tény, hogy egyikükről sem maradt ránk középkori írásos adat, legkorábbi említésük a 18. századból származik. Különös, hogy a velük kapcsolatos mondák nem tartalmaznak valamely valós magot. A várakat nem építhették a székelyeknek a 12–13. század fordulóján történt letelepítése után, hiszen közismert, hogy e népcsoport a fejedelemség koráig eredményesen szállt szembe a szabadságát veszélyeztető várak emelésével. A székelyek tehát bizonyára már felhagyott, romlásnak indult erősségeket találtak. Ezeket a logikai érveket pontosítja a szegényes régészeti anyag, amely kizárólag a 11–12. századból való, hiányzik az Árpád-kor második felére keltezhető csigavonalas díszű fehér kerámia. Mindezek a bizonyítékok amellett szólnak, hogy e várak építésére a 11–12. században került sor.

Ami a várak jellegét illeti, ezek az erősségek nem lehettek paraszti menedékvárak, hiszen egybehangzó adatok és vélemények szerint e korban a tájegység lakossága nagyon gyér volt. Magán nagybirtokközpontokként sem jöhetnek számításba, mert a 13. század előtt a Sóvidéken nem léteztek nagybirtokok, s várépítési engedélyekről sem tudunk. Valódi rendeltetésük, jellegük nyomozásakor ne feledjük, hogy a Kárpátok vonulata a honfoglalás óta a magyarság szálláshelyének, Magyarországnak a határát képezte, a Sóvidék pedig Fehér, majd Küküllő vármegye része volt (Makkai László, Györffy György). A határtól nyugatra 50–100 km mélységben tagozott gyepűelve húzódott: akadályok, kapuk, határvárak, amelyek egyedüli tulajdonosa és parancsolója a király volt (Kubinyi András, Fügedi Erik). Állandó őrségüket a védővonal mentén elhelyezkedő apró települések férfi lakossága adta (Maksai Ferenc). Ezek egyike – Besenyőfalva – hihetőleg Firtosváraljával (Ferenczi Sándor), illetőleg a Firtos és a Tartód körzetében felfedezett kadácsmezei megszűnt településsel azonosítható (Ferenczi Géza). Helynevek, írott források amellett szólnak, hogy az őrségben számottevő szerepet játszott a besenyő népelem. A várak között többnyire látó-összeköttetés volt. E kapcsolatrendszerbe beletartozik a homoródoklándi Kustaly-vára, a székelyudvarhelyi Budvár, valamint a Nyárád mentén és a Lázon végighúzódó töltésvonulat (Kakasborozda, Ördögborozda, Tündérek útja) is, amelyeket a Ferenczi testvérek és munkatársaik szintén átkutattak (Korunk XXXI/2. 1972; Acta Musei Napocensis 32/I. 1995).

A tanulmányban ismertetett három sóvidéki kővár tehát királyi vár volt, és határvédelmi céllal emelték. Láncszemét képezte egy átfogó, országos védelmi rendszernek, amelynek a megteremtése hatalmas szervezettséget, tetemes fáradságot és anyagi áldozatot igényelt. Ferenczi István az 1091. évi kun támadás utáni időre, Szent László uralkodásának utolsó és Könyves Kálmán országlásának első éveire, azaz a 11. század végére és a 12. század elejére teszi a védővonal kiépítését. E vár- és töltésrendszer hatásosságát jelzi, hogy mintegy háromnegyed évszázadra szüneteltek a kun támadások. A magyar–bizánci viszony elmérgesedése, az 1166. évi bizánci–kun–vlach támadás volt az az esemény, amelynek hatására királyaink a Keleti-Kárpátok legkeletibb vonulataira tolták az új védelmi vonalat.

„Édesapám s Édesanyám születésének 100. évfordulójára kegyelettel” – ez az ajánlás áll a dolgozat élén. A tanulmánnyal csaknem egy időben jelent meg a fiai pályaválasztásában meghatározó szerepet játszott Ferenczi Sándor életművét bemutató értékelés (Specimina Nova. A pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Történelmi Tanszékeinek Évkönyve. 1994). Az emlékezések sorába illeszkedőn, legyen ez a szerény recenzió egyúttal köszöntése a 75. életévén túljutott szerzőnek. A pályatársak részéről sem maradt el a magas fokú elismerés, hiszen a közelmúltban a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem díszdoktorává avatta Ferenczi Istvánt, s előkészületben van a munkássága egészét bemutató közlemény.

Vincze Zoltán


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret