stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Gömöri György

A Florus Hungaricus angol kiadása 1663-ban

Jóllehet Hollandiában a XVII. század második harmadában már jelent meg néhány mű Magyarországról, illetve Erdélyről (1634-ben a Respublica et status regni Hungariae, 1657-ben pedig Toppeltinus műve, az Origines et Occasus Transylvanorum, mindkettő Leidenben), amikor a nemzetközi figyelem egyrészt a lengyel trónért vívott küzdelem, másrészt a törökökkel kiújuló háborúskodás miatt újra Magyarország felé irányult, megint időszerű lett egy latin nyelvű történeti összefoglaló kiadása.

Ennek az igénynek tett eleget a partiumi születésű Nadányi János, aki 1656-ban kezdte meg peregrinációját, s miután több holland egyetemen tanult és disputált, 1663-ban Amszterdamban kiadott egy latin históriát Florus Hungaricus címmel. Itt most nem akarok részletesebben foglalkozni a könyv keletkezéstörténetével, azzal, hogy megírásában milyen szerepe volt Enyedi Gáspárnak, Nadányi eforusának, illetve a Nadányinál hét évvel idősebb Csernátoni Pálnak, csupán azt szeretném hangsúlyozni, hogy a Florus a lehető legjobb pillanatban érkezett a könyvpiacra. Sok példányban fogyott el Hollandiában és más országokban is, s így az sem meglepő, hogy alig pár hónappal megjelenése után már lefordítják angolra. Az amszterdami Florus valamikor nyáron hagyta el a nyomdát, angol fordításának imprimatúrája pedig 1663. XII. 23., tehát közvetlenül karácsony előtti dátumot visel, ami gyakorlatilag 1664-es megjelenést jelent.

Kevés korabeli magyar szerzőnek volt olyan gyors és neves fordítója, mint James Howell, akiről érdemes itt néhány szót szólnunk. Följegyezték róla, hogy „az első angolok közé tartozott, akik az irodalomból éltek meg”.[1] A fogalmazás kategorikus; nem akik „próbáltak” megélni, mint mondjuk Defoe, hanem akik meg is éltek belőle. Howell roppant sokoldalú és szorgalmas tollforgatója volt egy információra éhes kornak. Fiatalon Oxfordban tanult, a Jesus College-nak volt tagja, testvére ugyanitt lett később Fellow; a kapcsolatot Oxforddal haláláig fenntartotta. Nem sokkal tanulmányainak befejezése után ő is elment arra a „Nagy Túrára”, amely a kor tájékozottabb angoljainak szinte kötelességszerűen kijárt, persze a körutazás csak Francia- és Spanyolországot, valamint Itáliát foglalta magába; Közép- és Kelet-Európában nem járt. De minden ország és maga az utazás is érdekelte, mint ez Instructions and Directions for Forren Travell című 1650-ben kiadott kis útikönyvéből kiderül. Howell úgy gondolta, a föld minden lakói közül az utazás leginkább az angol szigetlakóknak válhat hasznára, mert „csak így keveredhetnek a kifinomultabb nemzetekkel, [...] akiket a tanulás és az ismeretek kiműveltek és csinosítottak”.[2] Csak érdekességként említjük, hogy könyve végén Howell mintegy tíz lapnyi függeléket is közölt a Törökországot látogatni óhajtó angoloknak, de ebben nem írja le részletesen sem a török birodalom kiterjedését, sem a legjobb szárazföldi utakat Konstantinápolyba. Az egyetlen hely, ahol könyvében a magyarokat említi, kicsit bizarr; itt a különböző nemzetiségű utazók kíváncsiságára reflektál, s ezenközben utal arra az emberre, „aki Magyarország legtávolabbi részéről azért jött Angliába, hogy osztrigát egyen”.[3] Itt szerintem egy erdélyire gondolhatott, hiszen Nyugat-Magyarországról viszonylag könnyű volt akkoriban eljutni Itáliába, ahol bárki kóstolhatott osztrigát.

Visszatérve munkásságára, rengeteg könyve jelent meg: a legkülönbözőbb területekről számolt be kompilációiban és a számunkra érdekesebb fordításaiban. 1657-ben például kiadott egy könyvet Londonról Londinopolis, An Historicall Discourse or Perlustration of the City of London címmel, amelyhez Hollar, az Angliában élő száműzött cseh művész készített illusztrációkat. Ami ennél a könyvnél jobban érdekelhette a magyarokat (már azokat, akik olvastak angolul), az a Német-római Birodalomról írt, 1658-ban és 1659-ben két kiadást is megért kis kompendium lehetett, A Discourse of the Empire of Germany, amelyben részletesen ismerteti a Habsburg-ház történetét, s mivel Lipót már ekkor „magyar király”, előlegezi neki császárrá választását is, hiszen ő az egyetlen, aki a „közös ellenséget, a törököt” távol tudja tartani a birodalomtól.[4] Ebből a műből és Howell más munkáiból is látszott, hogy jól ért latinul, és az átlagosan művelt angolnál jobban tájékozódik az újabb kori európai történelemben. 1661-ben még a „királyi historiográfus” címet is megkapja. Véleményem szerint ezért esett rá Nathaniel Brook londoni kiadó választása, hogy ő legyen a latin Florus Hungaricus fordítója.

Természetesen az sem lehetetlen, hogy maga a szerző, Nadányi János is személyes ismeretségben volt vele. Tudjuk, hogy Nadányi már 1663 nyarán járt Londonban, amikor is beírt Körmendi Péter Album amicorumába.[5] Igen nagy a valószínűsége annak, hogy ez a hely megjelölése nélkül írt köszöntő verse, ami bekerült Jászberényi P. Pál Fax Nova Linguae Latinae című latin nyelvkönyvének 1664-es első kiadásába, 1663 őszén, Londonban keletkezett. (Jászberényi Praefatiója, vagyis előszava a könyvhöz ugyanis az 1663. november 4-i dátummal van ellátva.) Ezután egy kollégiumi számadáskönyv „örökítette meg” 1664. január elején Cambridge-ben tett látogatását.[6] Könnyen meglehet, hogy az angol Florus Hungaricus-kiadáshoz toldott, (a 272–302. lapig terjedő) befejező rész, amely 1653-tól Zrínyi Miklós téli hadjáratáig mondja tovább a magyarországi eseményeket, szintén (részben) Nadányi műve. Pontosabban az a latin eredeti az ő műve, amelyet aztán James Howell angolra fordított, jóllehet bőven ollózhatott a korabeli angol újságok jelentéseiből, illetve azokból a török háborúval foglalkozó művekből, amelyek ez idő tájt valósággal elözönlötték az angol piacot.

Az angol Florus előszava lényegében az amszterdami kiadás latin szövegét követi, csak egy-két helyen tér el annak stílusától. Mégsem érdektelen ezt most magyarul olvasnunk: 1663–1664 fordulóján így mutatták be a magyar történelmet az angol olvasónak, aki így ebben a két évben többet tudhatott meg a távoli Pannoniáról és Transsylvaniáról, mint előzőleg két évtized alatt. De hát a kiadó akkor is pénzt akart keresni, ezért dobott piacra „aktuális” nyomtatványokat.

A Florus Hungaricus angol fordításának két változata ismeretes: egy kvart (negyedrét) és egy oktáv (nyolcadrét) kiadása. Az elsőt Nathaniel Brook, később Jászberényi kiadója, majd a Lacrymae Hungaricae, a kis Zrínyi-gyászantológia kiadója gondozta. Ebből csak négy példányt ismerünk jelenleg Angliában (kettőről, amelyeket a Wing-katalógus második kiadása Brooknak tulajdonított, kiderült, hogy oktávok, és így nem az övéi). Az OSZK-nak csak a másik, Henry Marsh-féle kiadása van meg; ebből egy található Londonban, kettő Írországban és négy az Egyesült Államokban.[7] A két kiadás között (mind a kettő az 1664-es évben látott napvilágot) nincs lényeges eltérés.

James Howell előszava a Florus Hungaricus angol kiadásához fordításomban a következő:

Az Olvasóhoz

Magyarország dolgait és történetét, amelyeket különféle változások és forradalmak más és más módon alakítottak, most egy összefoglalásban a világ színe elé tárjuk, jóllehet az magában foglalja a legtöbb európai fejleményt is, és így azok krónikájának is tekinthető. Ez a nemzet, amely néhány évszázaddal korábban még nem volt felismerhető, s hírét sem hallotta senki, romjaiból hatalmas királysággá emelkedett, de éppúgy, ahogy csudamód megnövekedett, ugyanolyan rohamosan hanyatlott alá a sorstól szorongatva, s tért magához újra; s így szerencséjének változósága miatt hol rémületet, hol meg reményt keltett szomszédaiban. Miközben ugyanis ez a nép egy birodalomért küzdött, dicsőségét egyetlen nagyszerű napban akarván felhalmozni, boldogulásának haladékot nem adva, az igazságos Gondviselés munkálkodó fajnak rendelte, ezzel próbára téve gyorsaságát és erejét, sok egyenetlen emelkedéssel és hanyatlással mintegy kifullasztva [őt]; amely idők során (több mint ezerkétszáz év alatt) mégis e nép mind háborúban, mind békében oly sok nagy dolgot vitt véghez, hogy úgy tűnik, merészelt tenni és el is ért olyan dolgokat, amelyek messze felülmúlták szerencséjét avagy tehetségét. Hatalmát gyakorolva, azt olyannyira kiterjesztette a szomszédos nemzetekre, hogy amikor cselekedeteit és történelmét olvassuk, nemcsak Európát, hanem Ázsiát is érintjük, s ebből az áttekintésből, úgy tetszik, alárendelődtek saját birodalmuk hírnevének.

Be kell vallanom, hogy ennyi sok viszály és a tárgy nagysága eléggé szétzilálja az elbeszélés szerkezetét, de azért annak fensége kellőképpen meg fog jelenni, még ha nem is teljes mértékben.

Ezért a magyar nemzetet a következő felosztás, illetve elrendezés alapján tárgyaljuk: az első kor igen vad volt és véres, amíg a pogányság sötétsége ült rajtuk. Ez mintegy 600 évig tartott, s ebben az időben még a vadállatokat is fölülmúlták féktelen és barbár kegyetlenségükben. A következő kor Géza (Geysa) és István (Stephen) keresztény fejedelmek uralma alatt Károly (Charles) Lajos (Lewis) fiáig tartott,[8] ami háromszáznegyven év, tele szenvedéssel és szorongattatásokkal, mégis képes volt arra, hogy felemelje magát és dicsőségét a porból. Ettől kezdve a mi korunkig 330 év telt el, amely alatt e nemzet szerencséje hanyatlóban volt, s erőtlen és gyönge állam felé sodródott, kivéve Mátyás (Matthias) király idejét, amikor ez a királyság karjait erőteljesebben mozgatta, és úgy tűnt, hogy visszatért friss, tevékeny ifjúkora és ereje.

De miután Mátyást az irigy Végzet elragadta, a magyarok csakhamar elvesztették régi bátorságukat és virtusukat (Vertue), s hagyták, hogy a török birtokába vegye országuk nagyobbik részét (s most lehet, hogy teljesen meghódítják az országot),[9] míg maguk megosztódtak két trónkövetelő: Ferdinánd, a Császár és Zápolya János (John Zapolyai) erdélyi vajda érdekei közt; így hát Magyarországon belháborúra került sor. Mert míg a királyság egyesíthetetlen volt, és sokaknak fájt rá a foga, több teher nehezedett rá, mint amit el tudott viselni, és az a kormányzás, amelyet egy ember jól ellátott és eligazgatott volna, mivel annyian próbálták ellátni, leomlott és szétesett.

Most tanácsosnak látszik, hogy az olvasónak számot adjak a szerzőkről, akiket e dolgozat szerkesztése közben forgattam. Sok magyar írótól el kellett tekintenem, a saját nemzetüknek való hízelgés, annak kedvelése vagy mesés valótlanságaik miatt – ilyenek Ranzanus, Ritius és mások, de főleg Bonfinius, aki a magyarok eredeti [történetét] kitalálások sokaságával toldotta meg. Thuróczi (Thuroczius) már ennél jobbat írt. Összesen hatszáz szerzőt tanulmányoztam, de olyanok, akiknek hitelt lehet adni, csupán ezek: először Istvánffy Miklós (Nicholaus Istuamfi), aki jó elbeszélő, és elemzését I. Mátyás életétől írta meg; de mivel hajlandósága a császárokhoz[10] vonzotta (amely oknál fogva vagy elhanyagolja az igazat, vagy elrejti bűneiket), némely ritka, régebbi és újabb írók alapján felülvizsgáltam állításait. Utána jön Flavius Ascanius Centorinus, aki Ferdinánd kéziratos kommentárjaiból összeállította a dáciai háborúk történetét, valamint [tábornoka], maga Castaldus. Végül pedig Brutus János Mihály (John Michael Brutus), aki művét Báthori István (Stephen Bathori) lengyel király parancsára írta, Thuanusszal és más kevésbé kiváló szerzőkkel együtt.

Az olvasó remélhetőleg kielégítőnek fogja találni az alábbi értekezés hitelességét és megbízhatóságát, melynek tárgya (olyannyira idegen lévén) igen széles alapokon álló igazolást kellett hogy nyerjen; az ennyire távoli országokban ugyanis a csalások igen gyakoriak és elterjedtek.

Ami miatt még bocsánatot és elnézést kell kérnünk, az a mű stílusa, amely csupán arra törekszik, hogy érthető angol legyen, de amely merev szerkezetek és megszorítások közé van zárva, s így nem tud szabad nyelven lélegezni.[11] De ha az olvasó meggondolja, mennyi mindent zsúfoltunk bele ebbe a kötetbe, hogy elfogadható legyen a kíváncsiak és érdeklődők figyelmének lekötésére, bizonyára meg fog bocsátani ennek a vállalkozásnak.

Vale.

 



[1] Dictionary of National Biography. X. 112.

[2] Howell, James: Instructions and Directions for Forren Travell, with a new Appendix for Travelling into Turkey and the Levant parts. Printed by W.W. for Humphrey Moseley at the Princes Armes in St. Paul's Churchyard. London 1650. 5.

[3] I.m. 101.

[4] Howell, James: A Discourse of the Empire of Germany. 2nd edition. Thomas Davies. London 1659. 88.

[5] Körmendi Péter albuma. Ráday Könyvtár MS K.l.461. fol.53.

[6] Sidney Sussex College, Cambridge: College Accounts 1598–1719. 1664. január 12. dátummal: „To John Nadányi by consent 0–10–00” a Master's Account Book bejegyzése alapján.

[7] 3077 és 3077/a. sz. alatt a Wing-katalógus II. kötetében: A Short-Title Catalogue of Books printed in England... 1641–1700. Compiled by Donald Wing, 2nd ed. Vol. II. Revised and edited by Timothy J. Crist. New York 1982.

[8] Howell eredetijében vessző van a Károly név után, ami félreérthetővé teszi a szöveget. Itt természetesen Róbert Károly fiáról, Nagy Lajosról van szó.

[9] A Florus Hungaricus angol kiadásának imprimatúrája 1663. december 23. Érsekújvár eleste után vagyunk. Nadányi János s vele Howell joggal föltételezi, hogy a török ereje megint növekvőben, s hogy képes egész Magyarország megszállására.

[10] Értsd: a Habsburgokhoz. Nyilvánvalóan nem Howell, hanem Nadányi állítja azt, hogy 600 szerzőt tanulmányozott át, de az előszó Howell neve alatt jelent meg.

[11] James Howell Nadányi János művét, a Florus Hungaricust (Amsterdam 1663) latinból fordította, jóllehet elképzelhető, hogy a fordításban segített neki a könyv előkészületei során Angliában tartózkodó Nadányi vagy a Londonban élő, kitűnő latinos Jászberényi Pál.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret