stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Metamorphosis Transylvaniae

Hitel. Erdélyi Szemle. Csíkszereda 1994. 1 (január–február), 2 (március–április), 3–4 (május–augusztus)

A címet meggondoltan választottam; semmiképpen sem politikai értelmezés szerint, mert akkor könnyen társítható lehetne Apor Péter egykori programhirdető könyvcímével. Koszta Nagy István „laptulajdonos és szerkesztő” Csíkszeredában megjelenő Hiteléről van szó. Ő munkatársaival kisebbfajta metamorphosisra vállalkozik: a honi társadalomkutatásba akar olyan nóvumot bevinni, amely nélkül nemzeti (nemzetiségi) önismeret nem lehetséges, s a politikai cselekvésnek is eligazítója lehet.

Eddig mindössze négy száma jelent meg, de az ezekben közölt írások és a dokumentumok máris feljogosítanak a véleménymondásra. A szándékról az első számban az olvasókhoz címzett sorok is elárulják, hogy „az akkori és mindenkori erdélyi fiatal magyarság és Széchenyi István nemzetépítő cselekvésre ösztökélő hitével indítjuk újra az 1936-ban útjára bocsátott új Hitelt. Gondolatnyit sem változtatva annak programadó szándékain.” Ha jól értem, az új Hitel a réginek hagyományait igyekszik folytatni: a helyzetfeltáró önismereti munkát eszköznek tekinti a társadalomépítő program részkérdéseinek kidolgozásához. De nem szándékoznak megelégedni a pusztán tudományos vizsgálódásokkal, hanem mozgalmat is kívánnak indítani, önismereti munkatáborokat, módszertani nyári táborokat szervezni, ahol fiataljaink elsajátíthatják a társadalomismereti kutatások módszereit, a felvevő számbavétel munkáját tanulva, dolgozva elvégezhetik.

A négy első számot figyelmesen végigolvasva reménnyel tekinthetünk az új Hitel jövője felé. Nemcsak azért, mert napjank szűkös világában minden valamennyire ígéretes próbálkozásnak – legyen folyóirat, könyv, társaság – örvendezni kell. Ez a minimum. Ha csak ennyi volna az érdem, nem kellene róla írni. Viszont a Hitel, ha így szerkesztik és írják a munkájába bekapcsolódó szerzők, új színe lesz az erdélyi társadalomkutatásnak és rajta keresztül nemzetiségi kultúránknak. Ez nem megalapozatlan lelkesedés, melyet az alkalom emel ünnepélyes hangulatúvá, hanem a helyzet tárgyilagos számbavétele.

Eddig is volt mifelénk társadalomkutatás, de jórészt alkalomszerű, innen-onnan összeszedett szövegrészekkel, idézetekkel, hivatkozásokkal „korszerűsítve”; csak ritka esetben alapozódott a modern szociológiai kutatások módszereinek alkalmazására, a társadalmi folyamatokra. Ennek a kívánalomnak a Korunk sem tudott megfelelni.

Sok szó hangzott el a nemzetiségi önismeretről, de azok jórészt a spekulációk alkalmazásával kerekedtek tabuszerű intelmekké.

Egész erdélyi nemzetiségi kultúránkból hiányzik az önismeret mélysége, mert e testről – a nemzetiség helyzetéről – nincsenek megbízható tudományos ismereteink. Elsőrendűen a jelent vizsgáló társadalomkutatásokra gondolok, márpedig a test helyzetének ismerete nélkül az önismeret sem lehet megalapozott, s a cselekvés – a politikát is ide értve – szintén elkerülhetetlenül nem mindig helyes irányú ösvényekre csángálhat. A nemzetiségi politikát bárhol a világon – ez nincs égtájakhoz kötve – mindig fenyegeti a hűbelebalázskodás és a donquijoteizmus szélmalomharca. Ebben az összefüggésben a Hitel vállalkozása, ha programját maradéktalanul és következetesen teljesíti, erdélyi nemzetiségi kultúránk hasznára lehet.

A Hitel első száma tartalmas kerekasztal-beszélgetést közöl a romániai magyar társadalomkutatás mai helyzetéről. Részletes ismertetése nem lehet feladatunk, csupán Biró A. Zoltán egy félmondatát ragadom ki: „Tulajdonképpen egy úgynevezett romániai magyar tudománypolitikára volna szükség.” Az EME keretében a legjobb kutatók bevonásával a szükséges tudománypolitika alapelveit és irányát a társadalomtudományokra is ki lehetne dolgozni.

A Hitel ésszerűen tagolódik: a Metamorphosis Transylvaniae-rovat jórészt a politikai írásokat hozza, igaz, ezek – legalábbis eddig – inkább reflexiók, mint tudományos értekezések. Európai gondolatként Lengyel László esszéje (Kelet-európai lélek európai mérlegen) a legjobb írás, a politikai rovatban. A Hitel törzsanyagát alkotó tanulmányok a legértékesebbek, ezekben érzem az említett új hangot és tájékozódást. Dicséret illeti a szerkesztők azon szándékát is, hogy mindenik számban dokumentumokat is közölnek (melyek különben az érdeklődőknek hozzáférhetetlenek lennének), így az olvasó helyzetünkről árnyaltabb és egységesebb képet tud kialakítani.

Az első szám a romániai magyar egyházak küzdelméről közöl dokumentumot. Bemutatja a vallásügyi törvénytervezetet is, hogy az olvasók tudomást szerezzenek a romániai felekezetek által közös egyetértésben elkészített előterjesztésről. A második szám a Szabadelvű Kör dokumentumait közli, a harmadik-negyedik pedig Vincze Gábor összeállítását és tanulmányát a romániai földreformokról.

Természetesen terjedelmi okokból e rövidre fogott írásban nem térhetek ki mindenik tanulmány elemzésére, csak azokra, melyeket fontosabbnak tekintek és van róluk mondandóm.

Mindjárt az első szám tanulmányai közül Feischmidt Margit cikkét emelem ki (Szimbólumok – avagy Mátyás király és Matei Corvin – harca). Erre is mondom, hogy ilyen tudományos megközelítésű elemzésre olyan szükségünk van, mint a vízre. A tanulmány a reprezentáció két módját: a nyilvános beszédet és a rítust vizsgálja a szimbólumok harcában. A szerző bemutatja – meggyőzően – az esszencialista-nacionalista és epokalista diszkurzust, úgyszintén a demokrata diszkurzust is, amely „a román törvények és a nemzetközi szervezetek által előírt, a »védett műemlékekre« és a szerzői jogra vonatkozó normákat tartalmazza, valamint ezek szellemében a szobron végrehajtott változtatások elítélése”. Nem akarom a vitát hullámoztatni, csak annyit mondhatok, hogy demokrata diszkurzus csak akkor létezne a fenti értelemben, ha Románia jogállam volna, a törvényeket alkalmaznák, és nem a jogi kétszínűség, a képmutatás uralkodna. Ennek hiányában legfeljebb csak in abstracto létezhet a demokrata diszkurzus. Az ilyen és ehhez hasonló kérdések tudományos tisztázásáért kellene a politikai írásokat a társadalomtudományiak színvonalára emelni.

A Hitel második számában olvasható A Kis-Homoród menti falvak gazdálkodása felmérésének tapasztalatai címet viselő összefoglaló írás. A kutatócsoport több faluban (Homoródalmás, Lövéte, Szentegyháza és a déli falvakban) vizsgálta a családok szerkezetét, a gazdálkodás tárgyi és alanyi feltételeit, a föld tulajdonát és használatát, a népesség jövedelmét, fogyasztását és a gazdálkodás módját, eszközökkel való ellátottságát. A következtetések, megállapítások érdekesek, elgondolkoztatóak. A módszerről azonban lenne megjegyzésem. A kutatócsoport részvevői közlésüket jórészt a lakossággal való beszélgetésekre alapozták. Érdekfeszítő, ahogy a frappáns vélemények egymás mellé kerülnek, csakhogy ilyenszerű elrendezésben nem mindig érik el a céljukat. A szociográfia műveléséhez kiforrottabb íráskészség kell, erre nem jó a csoportmunka. Így – az egyébként érdekes és értékes – írás a vélemények egymás mellé rakásával szétesik. Ha a Hitel a magyar szociográfiát hagyományaink szerint vállalja, akkor az ilyen műfajú írásokkal írástudókat bízzon meg, ha nem, akkor a tényfeltáró módszernél kell maradnia.

A másik érdekesnek ígérkező tanulmány (Németh Zsolt: Adatok a marosvásárhelyi OGYE Orvosi Karának magyar tagozatáról az utóbbi évek tükrében) olyan írás, amelyből megállapíthatjuk, hogy mi van, de nem tudjuk, hogy miért. A Történelemírás és identitástudat (Edith Szegedi) címéhez képest szintén kielégítetlenül hagyja az érdeklődőt.

Elismeréssel kell szólnom Molnár Jenő tanulmányáról:  A Székelyföld gazdasági körzetfelosztásáról, mely Nagy Gyulának jó évszázaddal ezelőtt készített körzetfelosztását aktualizálja, a mai viszonyokra is gondolva. Meggyőződésem, hogy a racionális régiókénti gazdaságfejlesztés, ha valaha ilyenre sor kerül, e körzeteket nem hagyhatja figyelmen kívül, enélkül nincs organikus gazdasági élet. Az írás az RMDSZ gazdaságpolitikájához is eligazítást adhat.

Nem hagyhatom szó nélkül Vécsei Károly 1991 július–augusztusi marosvásárhelyi hangulatkép című tanulmányát. Az írás a maga módján módszeresen felépített és sok érdekes dolgot is megtudhatunk belőle, de nem tudom kikerülni a magyar–román viszony kutatására vonatkozóan az olyan dolgokat, amelyeknek fontossága nyilvánvaló. Nem jó a Marosvásárhelyre vonatkozó népességi adatok bemutatása: tetszik, nem tetszik a század elején és a két háború között a város népességének több mint kilencven százalékát a magyarok alkották, a románokat tömegesen az iparosítás (lényegében a belső gyarmatosítás) hozta a városba uralkodni. Ezért a város román népességét a kikérdezés, az interjúkészítés során két csoportra kellett volna osztani: jövevényekre és az „őslakosokra”. A jövevény, mert a hely nem otthona, mindig agresszívebb, az ún. „őslakó” megértőbb, mert megszokta az együttélést. Enélkül nem lehet tárgyilagos, a valóságot megközelítő képet alkotni az etnikai viszonyokról és konfliktusokról. Hasonló mondható az RMDSZ-re vonatkozóan feltett kérdésekkel kapcsolatban is (értékelés és igénylés). Csak magyarokat kérdezgettek; hol maradt a románok véleménye, akiknek többsége egyáltalán nem rokonszenvezik az „etnikai párttal”, ezért ők „elementáris szervezési problémák megoldására” nem is gondolhatnak.

E néhány kritikai megjegyzés nem akarja homályosítani a Hitel újszerű vállalkozását. Az elismerés hangvételével olyan kitűnő tanulmányokat említhetek, mint A mezőgazdasági tulajdonviszonyok változásának csapdajellege Romániában (Vincze Mária), A magyar kisebbség New Deal-ja (Koszta N. István), Élet a Nyugati-Kárpátokban (Ion Aluaş–Traian Rotariu–Mezei Elemér) és másokat.

Fábián Ernő


 


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret