stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Az értékváltás kérdései irodalmunkban

Érték és értékrend az egyetemes magyar irodalomban. Az 1992-es kolozsvári konferencia előadásai. Szerkesztette Cseke Péter. Hungarológia. Tudományos, oktatásmódszertani és tájékoztató füzetek 5. A Nemzetközi Hungarológiai Központ kiadása. Bp. 1994. 216 lap

1992. szeptember 24–26. között a kolozsvári egyetem Magyar Filológiai Tanszékének szervezésében irodalomtudományi konferencia zajlott le, 27 hazai és határokon túli magyar előadó és nagyszámú érdeklődő közönség részvételével. Az eseményről annak idején röviden a sajtó is hírt adott, de most, hogy az ott elhangzott előadások szövege egybegyűjtve, kötetben is megjelent, jó alkalom kínálkozik arra, hogy visszatérjünk néhány felvetett kérdésre, amelyek ma sem vesztettek időszerűségükből.

„A magyar irodalomtörténet-írás értékszemléletének revíziója elkerülhetetlen” – fogalmazza meg a kötet egybeszerkesztője előszavában. Lépten-nyomon szemben találjuk magunkat ezzel az igazsággal, s a konferencián felvetődött kérdéseket talán azért is időszerűeknek érezzük, mert az elmúlt két év óta nem sok történt ezen a téren; legföljebb középiskolás magyar irodalom tankönyveink berkeiben mozdult valami.

Melyek voltak azok a kérdések, amelyekre a konferencia előadói és hozzászólói a feleletet keresték? „Melyek a huszadik századi magyar irodalom értékelésének felülvizsgálatra szoruló problémái?” „Hogyan viszonyul a magyar irodalom sajátos értékrendje az európai irodalom értékeihez?” Milyen problémák merülnek fel az anyaországon kívüli magyar irodalmak értékeinek eddigi megítélésében? Hol a magyar irodalom helye a világirodalomban? Egység és/vagy pluralizmus van-e jelen az értékek szemléletében? „Milyen a kritikai nyelvezet színvonala?”

Az irodalmi értékváltás jelenségkörét tehát a konferencia meglehetősen átfogóan és sokrétűen ragadta meg. A plenáris üléseken elhangzott két (pontosabban három + kettő) előadás (Az értéksematizmustól az értékpluralizmusig – előadók Veres András, Schulcz Katalin és Varga László – és Érték és értékrend – előadók Kibédi Varga Áron és Tamás Attila), valamint a három szekcióban (Kritikai értéktudat, Irodalomértelmezési horizontok: XIX. század, Irodalomértelmezési horizontok: XX. század) elhangzott huszonkettő s az őket követő viták egy színvonalas, igényes tudományos konferencia légkörét nyújtották. A megújuló magyar tanszéknek minden esélye megvan arra, hogy fórummá nője ki magát tudományos életünkben.

Bár az irodalmi értékváltás kérdéseiről erre minálunk csak a 89-es változás óta lehet ilyen konferenciákat tartani, sőt egyáltalán beszélni is, maga a folyamat (méghozzá a mai problémákat is felvető formában) irodalmunkban is jó egy évtizedes. A kritika ugyan nem (vagy csak áttételesen) beszélhetett róla (erre – megrovó éllel – céloz is Cs. Gyímesi Éva a konferencia anyaga előtt közölt Értéktudat és önreflexió c. írásában), de nyilvánosság elé került egy olyan irodalom, amelynek – sajátos dolog! – olvasótábora is toborzódott, pedig maga ez az irodalom jórészt túllépett az író és olvasó közötti hagyományos kommunikációs kapcsolat keretein, sőt olykor kimondottan tagadta az ilyenfajta kapcsolatot, mintegy az alkotás szuverenitását féltve akármilyenfajta közönségigény tudomásulvételétől. Amikor tehát ma egy irodalomtörténész-konferencia tűzi napirendjére az értékváltás jelenségkomplexusának vizsgálatát, ezt külön is időszerűnek érezzük: kritikánknak fel kell zárkóznia ehhez az irodalomhoz, kulcsot kell szolgáltatnia megértéséhez, lehetővé kell tennie, hogy meghatározhatók legyenek ennek az irodalomnak az értékei, leírható legyen saját értékrendje, elválasztható legyen benne a maradandó érték a divathóborttól vagy az akarnok sarlatánságtól.

Az értékrend változásának másik – és nem kevésbé fontos – terepe a közelebbi vagy a távolabbi irodalmi múlt. Tulajdonképpen minden korszakban végbemegy a meg-előző korszak irodalmi hagyatékának újraolvasása, újraértékelése, minden korszak leméri a maga értékrendjét az elődökén, babérkoszorúkat tépázva meg, „igazságot szolgáltatva” elsüllyedt értékeknek. A mi esetünkben azonban nem csak erről van szó, hanem egy olyan – a kommunista irodalomirányítás által hol durva és primitív, hol kifinomultabb vagy egyenesen rafinált eszközökkel érvényesített – értékrenddel való szembefordulásról, amelynek meghatározó vonása az irodalmonkívüliség volt. „Európának ebben a részében – mutatott rá előadásában Kibédi Varga Áron – sokan – jogosan – azt várják el az irodalom szakembereitől, hogy az eddigi hamis történelemszemléletet helyettesítsék egy igaz történelemszemlélettel, írják át sürgősen a magyar irodalom történetét úgy, hogy minden irányzat és író az őt valóban megillető (magas vagy alacsony) helyre kerüljön” (51).

A távolabbi irodalmi múlttal tulajdonképpen nincs is nagyobb baj, s ezt a jelen kötet is bizonyítja, Kölcsey, Kármán, Erdélyi János, Arany, Petelei, Gárdonyi képe nyilván gazdagabb lesz Gyapay László, Szilágyi Márton, Korompay H. János, Dávidházi Péter, Kozma Dezső, Nagy Sándor elhangzott előadásai nyomán. Ugyanez mondható el a XX. századi „irodalomértelmezési horizont” területén: még Kántor Lajos Székely János-tanulmánya is (amelyben a Mórokat szembesíti Szabédi László életének és művének egyes vonatkozásaival) inkább az értékváltás jelenségén kívül támaszthat vitát. Ez utóbbi előadás-tömb kapcsán azonban máris jeleznénk egy olyan hiányérzetünket, amely nemcsak (sőt nem is elsősorban) ezzel a konferenciával, hanem mai kritikai életünk egészével kapcsolatos: a közelmúlt romániai magyar irodalmi értékrendjének mind ez ideig lényegesen el nem kezdődött érdemi megmérettetését.

Hangsúlyoznunk kell: a romániai magyar irodalomról beszélünk, mert épp ezen a konferencián hangzott el és ebben a kötetben most megjelenik az a három előadás, amelyeknek szerzői – egybehangolt kutatómunka eredményeként – végigkísérik az irodalomértékelés kritériumainak változásait a második világháború utáni évtizedek magyarországi irodalmában. Igaz, itt csupán a magyar kritikatörténet egy szeletéről van szó, hiszen Veres András, Schulcz Katalin és Varga László „mindössze” az 1945 utáni magyar novellairodalom „értékorientációs műelemzését” végzik el, megállapításaik azonban a vizsgált korszak egész értékváltozási folyamatára (mechanizmusára) érvényesek. A szerzők három szakaszra bontva vizsgálják kiválasztott novellamintáikat, s e vizsgálat eredményeként határozzák meg az 1945–1948-as éveket mint az irodalom politikai irányításának előjátékát, az 1948–1962-es időszakot mint politikai irányításának offenzív szakaszát (ezen belül az 1948–1952-es periódust „egy világosan tagolt és szilárdnak képzelt külső normarendszer euforikus elfogadásának és interiorizálásának uralkodóvá válása”-ként; az 1953–1956-os éveket „a sematikus szemlélettel való leszámolás” első kísérleteként; az 1957–1962-es éveket pedig ismét a korábbi offenzív irodalomirányítás megnyilvánulásaként), míg a továbbiakban az 1963–1968 közötti szakaszt az irodalom politikai irányítása szinttartó szakaszának nevezik (amelyben – mondják – „a rendszerrel nem ellenséges egyéb irányzatok is szóhoz juthatnak, természetesen marxista használati utasítással. A kísérletezés joga hatályba lép, korlátait a későbbi három T – a tiltás, tűrés, támogatás – informálisan kitapasztalható működése szabja meg.”), végül pedig az 1968-cal kezdődő harmadik szakaszt, az irodalom politikai irányításának defenzív szakaszát (amelyben „a meglévő adminisztratív rendszabályozási reflexek ellenére is egyre inkább érezhetővé válik a hatalom 'vitaminhiánya'“).

A romániai magyar irodalomban a második világháborút követő több mint négy évtizedben az egyes szakaszok hatásai nyilván más dátumokra (is) esnek, különösen eltérő jellegű az utolsó szakasz, amikor nálunk az irodalom politikai irányításának „szinttartó” és új „offenzív” szakaszai váltogatják egymást. A három előadó által bevezetett fogalmakkal és szemlélettel azonban legközelebbi irodalmi múltunk értékrevíziójának munkájában a mi esetünkben is termékenyen lehetne dolgozni.

Az értékkonferencia résztvevője és most e tanulmánykötet olvasója örömmel állapíthatta meg, hogy az előadók között fiatal hazai kutatók egész csapata van jelen. (Szeretnők remélni, hogy az „öregek” nem szemléleti okok miatt maradtak szinte teljesen távol!) Nem csak a kolozsvári magyar tanszékről vagy szerkesztőségekből ismert nevekkel találkozunk itt (Józsa T. István, Kereskényi Sándor, Berszán István, Kiss Mihály), hanem vidékiekkel is: a kézdivásárhelyi Borcsa Jánossal, a Szatmár megyei Börvelyben tanító Végh Balázzsal. (Kántor Lajos és Cseke Péter révén a „középnemzedék” van jelen, akárcsak az egész konferencia összehozójával, Cs. Gyímesi Évával.)

Viszont épp azért szembetűnő, hogy a romániai magyar irodalom értékváltás-problémáinak tárgyalása milyen nagy mértékben érzelmi megközelítésű. Holott – Veres András, Schulcz Katalin és Varga László tanulmánya a bizonyság rá – ezt a közelmúltat, annak jelenségeit csak az irodalmi tények alapos ismeretéből és vizsgálatából kiindulva lehet hitelesen megközelíteni.

Utaltunk már rá előbb, hogy a 60-as évek végétől a romániai magyar irodalom képe más, mint a magyarországi. Itt a „leszámolás” (vagy inkább a leszámolás lehetőségében való reménykedés) igen rövid szakasza után az író igen hamar rájött, hogy ő szorul defenzívába a hatalom „szinttartást” hirdető jelszavai mögött kibontakozó új „offenzív” irodalomirányítási gyakorlattal szemben (még ha ez az „offenzíva” a legfelsőbb szinttől távolodva és főleg a hetvenes évek végéig, hajlamos volt – a látszatok megőrzésének feltétele mellett – bizonyos toleranciára is). Viszonylag hamar elkülönült a hatalom céljait felvállalók vagy érdekből-gyávaságból kiszolgálók (a valóban „udvari költők” vagy inkább irodalompolitikusok) kis tábora attól a nagyobb írótábortól, amely az olvasókhoz szólás lehetőségéért vállalt ugyan bizonyos kompromisszumokat, de az irodalom politikai irányításának éberségét kijátszva – olykor bizonyos irányítók „cinkos” összekacsintásától kísérve – kereste és nemegyszer meg is találta a szinten maradás, sőt a továbblépés lehetőségét.

Mindebből legalábbis két dolog következett: egyik felől az, hogy az olvasóközönség szemében az irányítás éberségét kijátszó részekbe húzódott meg az érték, hiszen az alkotásként szerves egészében másságot képviselő művek már el sem jutottak a nyilvánosság elé (vagy nem itthon). Másik felől az, hogy miközben a „direktben” közösségi mondanivalót közvetítő művekre az irodalom politikai irányításának tiltása nehezedett, a hatalom megtűrte (tudjuk, csak átmenetileg) azt a kortárs európai irodalomhoz felzárkózott irodalmi közlésmódot, amely egy modernebb írói eszköztárral, sokszorosan áttételesebben lényegében ugyancsak közösségi gondokat-életérzéseket fejezett ki. Általánosító sarkítások helyett, mint például, hogy „'köreinkben' a kisebbségi intézményekre láthatatlan nyomást gyakorló 'magánzók' is cerberkedtek – hol egy pofa sör mellett, hol intézményi folyosók nem éppen atyafiságos légkörében”; hogy ha „valaki a szubjektum, az individuum önmegvalósításának korlátait kezdte feszegetni (s nem átallotta erkölcsileg-esztétikailag előtérbe helyezni az egyén önmagához való viszonyát), akkor az már a 'kisebbségi közmegegyezés' tiltó gesztusával találkozhatott” – érdemes lenne tárgyszerűen megvizsgálni, hogyan is működött a gyakorlatban az a mechanizmus, amelynek résein például a Kereskényi Sándor által elemzett Egyed Péter nemcsak költőként, prózaíróként vagy esszéíróként lehetett jelen, de egyik – az utóbbi időben már többszörösen inkriminált – intézményünkben, annak közvetítésével „az individuum önmegvalósításának korlátait” feszegető költők, próza- és esszéírók egész sorát juttatta kötet-nyilvánossághoz. Csak fel kell lapozni a konferencia anyagát közzétevő kötetben Borcsa János előadását, s ott a beszédes névsor: Méliusz Józseftől, Páskándi Gézától és Szilágyi Domokostól Szőcs Gézáig, Markó Béláig, Visky Andrásig és Kovács András Ferencig.

Teljesen elhibázott – mert a hetvenes-nyolcvanas évek romániai magyar irodalmának a tényeivel ellenkező – a beállítás, amely szerint ebben az irodalomban a „képviselet- és szolgálat-ideológia” jegyében egyfajta belső homogenizációs törekvés működött volna. Különben azt Borcsa János is megállapítja, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján „egy 'közösségközpontú' és szolgálatelvű, illetve sematikus [!] irodalomképről (költészeteszményről és gyakorlatról) egy személyiség- és 'szabadság-központú' (Cs. Gyímesi Éva kifejezése mindkettő), illetve létértelmező irodalomra történik meg az átváltás...” (79). Hogy is állunk akkor a „védekező kollektivitás”-nak azzal a bizonyos „görcsé”-vel, amelynek következtében „a különvélemény már-már közösségellenes bűnnek minősült” (Cs. Gyímesi Éva)?

Senki sem tagadja, hogy a diktatúra utolsó évtizedeiben – tulajdonképpen erről a korszakról van szó – kritikai életünkben nem igazán nyílt tér a különböző értékkategóriákra építő kritikusi nézetek nyilvános konfrontációjára. Sőt a „tisztes középszer” sem került a maga helyére, hanem ilyen-amolyan meggondolásokból megkapta a dicséretet is, nemcsak a jóindulatú mellébeszélést. Mindez azonban annak volt a következménye, hogy miközben a hatalom „offenzívája” különös gonddal irányult arra, hogy visszaszorítsa, majd végképp felszámolja a romániai magyar szellemiségnek irodalmában testet öltő másságát, miközben irodalmunk számára nemzetiségünk léte vagy nemléte volt a tét, másodlagossá vált az, hogy maga a mű, esztétikumában milyen értéket képvisel. A mű, mint esztétikai univerzum által közvetíthető érték keretében (igaz, olykor az esztétikum ellenében is) felértékelődött az a „rejtőzködve védekező belteljes és cinkos nyelvhasználat” (Cs. Gyímesi Éva), amely író és közönsége (e közönség bizonyos, a hagyományos irodalmi kommunikációkhoz kötöttebb része) számára az író időszerű mondanivalóját közvetítette. Csakhogy a homogenizáció elsődleges célpontjává lett kisebbségi magyar irodalom ebben a helyzetben nem fenntartója volt „a kultúrát átjáró ideológiai ködnek”, hanem áldozata.

Ideje lenne végre leegyszerűsített ellen-mítoszoktól mentesen és a tényekből kiindulva (bármennyire is kényelmetlen ez azoknak, akik hivalkodva állítják szembe a tényismeretet az értelmezéssel) hozzáfogni egy olyan értékrendszer kimunkálásához és alkalmazásához, amely egyszerre alkalmas arra, hogy napjaink irodalmának termésében eligazítsa az olvasót, s ugyanakkor arra is, hogy hiteles értékszempontok alapján eleget tegyen a Kibédi Varga Árontól fentebb már idézett elvárásnak.

Dávid Gyula


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret