stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Két könyv két régi könyvtárról

1. Boros István: A Kalocsai Főegyházmegyei Könyvtár. Balassi Kiadó. Bp. 1994. 79 lap + 15 színes tábla. 2. György Lajos: A Kolozsvári Római Katolikus Lyceum-könyvtár története 1579–1948. Argumentum. Bp. 1994. 204 lap

Az a több mint embernyomnyi idő, amelyet könyvszerető emberként könyvtárak polcai között tölthettem el, arra is rádöbbentett, miszerint az unos-untalan idézett szállóigét sokkal tágabb értelemben kell értelmezni; nemcsak a könyveknek és azok íróinak, hanem az őket őrző könyvesházaknak is megvan a maguk sorsa. Pályakezdésemet híres nagyváradi könyvtárak pusztulása árnyékolta be; ezeket úgy hordták szét a szemem láttára, hogy gyakorlatilag semmit sem tehettem a megmentésükre. Éveket dolgoztam Nagyenyeden a Bethlen Dokumentációs Könyvtárban, amelyet 1944 vészterhes napjaiban a szó szoros értelmében egyetlen könyvszerető ember, nevezetesen dr. Musnai László rektor-professzor bátor kiállása mentett meg az 1849. január 9-én bekövetkezett pusztításnál is végzetesebb fordulattól. Mindezt azért kellett előrebocsátanom, hogy némiképp megindokoljam, miért kerültem annyira az önmagukban is lebilincselő két könyvtártörténetet átszövő személyes reminiszcenciák hatása alá.

1. A Kalocsai Főegyházmegyei Könyvtárról szóló példamutatóan tömör ismertetés tulajdonképpen két nagy fejezetből áll csupán: az egyik a Könyvtár története (9–45. lap), a másik a Könyvtár jelenlegi állományának az ismertetése (47–76). Jóllehet a Duna menti Kalocsa térben viszonylag távolabb esik tőlünk, a gyűjtemény hányatott sorsa és állománya mégis sok szállal kapcsolódik a mi tájegységünkhöz.

A középkori könyvtár magvát a Szent István-alapítású Székeskáptalan gyűjteménye alkotta. Ez a gazdag könyvtár, amely a XVI. század küszöbén már 300–400 kötetet számlált, a mohácsi vészt követő évtizedekben annyira szétszóródott, hogy mindmáig csak két ősnyomtatvány került vissza eredeti helyére belőle. Ennek dacára a különböző oklevelekből, valamint jelentősebb európai könyvtárakba került kalocsai eredetű kódexekben olvasható possessor-bejegyzésekből fogalmat alkothatunk az alapítása óta virágzó egyházi és művelődési központ lüktető szellemi életéről a nyugati és a keleti – bizánci – kultúra találkozási vonalán. Egyébiránt ezek az adatok nézetem szerint közvetett támpontot kínálnak Gellért püspök egykori marosvári iskolájának jellegére vonatkozóan is, amely iránt újabban a román művelődéstörténet nem minden célzattól mentes érdeklődést tanúsít. Hasonlóképpen rendkívül tanulságos mindaz, amit Boros István a kalocsai kanonokok és érsekek könyvszeretetéről (bibliofilia) érvként felsorol. Többek között azt is megemlíti, hogy a szegény családból származó Váradi Péter, aki Vitéz János támogatásával komoly humanista műveltséget szerzett és huszonegy évig volt Kalocsa érseke, hatalmas könyvtárat hordott össze, s ennek egyik kötete, Nicolaus de Lyra 1481-ben Nürnbergben kiadott bibliamagyarázata jelenleg a Román Akadémia kolozsvári Könyvtárának a birtokában van (14. l. és Jakó Zsigmond: MKvSz. 1958. 345–350).

A Könyvtár újabbkori történetében elhatároló jelentőségű mozzanatot jelentett, hogy br. Patachich Ádám – aki 1776-ban foglalta el Kalocsán az érseki széket –, miután az új érseki palota kifejezetten könyvtári célokra épített keleti szárnyában 1780-ban elhelyezte az eredetileg Nagyváradról elköltöztetett magánkönyvtárát, ezt 1784. június 18-án kelt ajándékozó levelében egyesítette a már meglévő Kalocsai Káptalani Könyvtárral. A régi erdélyi könyvesházak történetének megismerése szempontjából külön nyereség, hogy Boros István az ismertető szűkre szabott keretéhez viszonyítva tág teret szentel az ún. Bibliotheca Patachichiana-nak. Nagy elődje alapvetését a szintén Nagyváradról jött Kollonitz László tetézte be. Az ő elévülhetetlen érdeme az, hogy a II. József által megszüntetett szerzetesrendek könyvtáraiból jelentős mennyiséget mentett meg, úgy hogy a possessorbejegyzések „segítenek körvonalazni a XVIII. századi szerzetesrendek könyvtárának állományát” (34). Patachich Ádám és Kollonitz László tervszerű gyűjtőtevékenysége (ez utóbbinak a tudós Katona István történész is a segítségére volt) döntő mód meghatározta a Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtár enciklopédikus jellegét és a gyűjtemény mindmáig maradandónak bizonyult dokumentáris értékét.

A XIX. század küszöbétől fogva ez a Könyvtár is osztozott a közép-európai főpapi könyvtárak sorsában, amelyek állományuk dinamikus fejlesztésében már nem képesek lépést tartani a világi (akadémiai, egyetemi stb.) közgyűjtemények gyarapodási ütemével. E tagadhatatlan lépéshátrány ellenére könyvtárosai áldozatos kitartása és nagyralátó érsekeinek gondoskodása folytán a könyvtár továbbra is elevenen ható kultúrtényező maradt. Werner Vencel könyvtáros (†1824) négy évtizeden át gondozta (ti. egy személyben könyvkötő is volt) és szakszerűen katalogizálta a könyveket. Az ő példáját követte – hogy legalább még egy nevet említsünk meg – a XX. században Winkler Pál tudós könyvtáros, aki a Nemzeti Múzeum osztályozási tervezete alapján az addigiaknál modernebb szempontú szakkatalógust fektetett fel. A könyvtárlátogató azt is megnyugvással veszi tudomásul, hogy 1990-től állami költségvetési támogatás segíti a könyvtár rendeltetés szerinti működését.

A könyvtártörténet e bármennyire is felületes ismertetéséből sem maradhat ki a szaktudósként is számottevő Haynald Lajos érsek szerepének a méltatása, aki némi római kerülővel került Erdély püspöki székéből Kalocsára, ti. az őáltala kezdeményezett könyvtárrendezésnek köszönhetően „a könyvtár állománya egységesebbé és áttekinthetőbbé vált”, s csupán a pénzhiány akadályozta meg abban, hogy a hagyatékokból való spontán gyarapodást egy tudományosan átgondolt szakfejlesztési program váltsa fel (38).

Az állomány ismertetése címet viselő fejezet már jellegénél fogva is csak a tájékoztatás igényével készülhetett. A felsorolt kézirati ritkaságok között a mi szempontunkból hasznos lett volna az utóbbi évtizedekben ismételten vitatott szerzőségű Kalocsai román nyelvtant is megemlíteni, viszont csak hálásak lehetünk azért, hogy Boros István külön kitér az Erdély történetére vonatkozó kéziratokra, valamint az érdekes szatmárnémeti vonatkozású iskolatörténeti adalékokra (Csausz István jegyzetei, 1810-es évekből származó vizsgatételek stb.).

A nyomtatványokról szóló információk között szemelgetve a mi számunkra főként az alábbiakat érdemes számon tartani: Patachich Ádám és Kollonitz László érsek sok szerzetesi könyvtárból származó ősnyomtatványt vásárolt össze; a Főszékesegyházi Könyvtár birtokában harmincat meghaladó nyelven nyomtatott Biblia van, s bizonyára akad közöttük néhány érdekes possessor-beírású román kiadás is; a 722 kötetből álló térképgyűjtemény legrégibb darabja a zsebatlasz, amelyet Johannes Honterus 1558-ban adott ki Zürichben; a schematizmus-gyűjtemény 4000 kötetből áll;  a mi közgyűjteményeinkben bosszantóan foghíjas 18–20. századi naptárgyűjteményük pedig 237 sorozatot számlál. Az utóbbi két gyűjtemény izgatóan érdekes helytörténeti adatokat rejtegethet számunkra is.

2. György Lajos posztumusz könyvtártörténeti munkája már borítólapjával megdobogtatja a mai könyvszerető ember szívét, hisz az elmúlt közel félszázad leforgása alatt hány és hány magyar egyetemi hallgató, hazai vagy külföldi tudományos kutató töltekezhetett tudással abban a meghitt környezetben, amelyet az 1889–90-es években Csatt Sándor asztalosmester párját ritkító szakértelme és Zachér János könyvtárőr önzetlen ügyszeretete teremtett a II. emeletről akkortájt leköltöztetett Római Katolikus lyceumi könyvtár, majd pedig 1929-től Lyceum-könyvtár, végül pedig az I. számú Akadémiai Fiókkönyvtár nagy olvasótermében. György Lajos e könyvtárnak nemcsak tudós kutatója, hanem kerek két évtizeden keresztül „harcos” őrzője volt. Rendkívüli rendszerező erejével még a könyvállománynak a Román Akadémia Kolozsvári Könyvtárába történt 1975 utáni beolvasztása után is könnyen nyomon követhető módon rajta hagyta keze nyomát a gyűjteményen.

Könyvtártörténetének megejtő hitelességéhez azonban az a körülmény is hozzájárult, hogy dr. Sándor István (1907–1994) – a kiváló Jókai-kutató, irodalomtörténész és néprajztudós, aki a monográfiának ezt a végleges változatát is sajtó alá rendezte – egy emberöltőn keresztül féltő szeretettel gondozta sógorának ezt a kéziratát is. A budapesti Egyetemi Könyvtárban letétbe helyezett gépirati bevezetőjében elmondja, hogy György Lajos éveken keresztül magánlevelekben küldözgette el neki az egyes fejezettöredékeket, s ő a magyar főváros ostromát követő válságos hónapokban mintegy üdülésképp rakta össze e töredékekből a kötetet abban a reményben, hogy így sikerülni fog megmentenie az elkallódástól. Feltehetőleg György Lajos is készített munkája véglegesítése előtt egy effajta „mozaikváltozatot”, amely akár a kézirati hagyatéka java részével került be a Gyulafehérvári Főegyházmegye Levéltárába, akár a férje kiadatlan kéziratait féltő szeretettel őrző Margit néni személyesen adott volt át megőrzésre Jakó Zsigmondnak. Innen adódnak azok a szövegkihagyások, ill. apró változtatások is, amelyeket a Művelődéstörténeti tanulmányok II. kötetében (Buk. 1980) közölt fejezettöredékekben dr. Sándor István sérelmezett.

Nos, a monográfia végleges formája a könyvtártörténet megírásának parancsoló szükségességét megindokló és az erre irányuló addigi szórványos próbálkozásokat áttekintő Bevezetést követően két nagy fejezetet tartalmaz: Jezsuita korszak (1579–1773), Piarista korszak (1776–1948). A szerző természetesen mind a két részben világosan rendszerezett alfejezetekre osztotta mondanivalóját.

Rögtön az első alfejezet fontos adalékokkal szolgál, amennyiben a manapság már zömben hozzáférhetetlenné vált dokumentációval támasztja alá Jakó Klára Az első kolozsvári egyetemi könyvtár története és állományának rekonstrukciója 1579–1604 (Szeged 1991) című kiadványát. Mindkettőjük dicséretére legyen mondva, feldolgozásuk olyannyira kiegészíti egymást, hogy a könyvtárnak ezzel a már-már végpusztulásba torkollott fejlődési szakaszával kapcsolatosan legfeljebb csak részletpontosításokat remélhetünk a jövőben. Alapvető voltára jellemző, hogy György Lajos meggyőző érvekkel vonja kétségbe dr. Baráth Bélának azt a feltételezését, miszerint a kolozsvári Református Kollégium Könyvtárában őrzött Catalogus Bibliotecae Universitatis a Collegio Societ. Jesu Servatus... című kéziratot a kolozsvári első jezsuita egyetem könyvtárának lajstromával lehetne azonosítani. Jóllehet a szerző már 1941-ben megjelent tanulmányában megfogalmazta fenntartásait, a Román Akadémia Kolozsvári Könyvtárának egyik túlbuzgó munkatársa egy nemzetközi kongresszuson bizonygatta a kérdéses katalógus hitelességét. A meddő vita végére Jakó Klára tett végképp pontot (vö. i.m. 32. és köv.).

Egyébiránt a három alfejezet adatbőségét lehetetlen matrózvizit módjára vázolni. Ha mégsem válik átrághatatlan kásaheggyé az egész, az kizárólag annak köszönhető, hogy György Lajos lépten-nyomon be tudja vonni olvasóját a könyvtárosi munka rejtett szépségeibe. Példának okáért midőn a kolozsmonostori jezsuita könyvtár (1604–1693) állagának eredetét igyekszik a könyvtáblákba ragasztott ex librisek alapján tisztázni, a régi possessorok megnevezéséhez a következő megjegyzést fűzi: „Nehéz valamennyi ex librist felsorolni, de annak sejtetésére, hogy egy-egy ilyen régi gyűjteményben mi minden verődött össze kiszámíthatatlan helyekről, részletezés nélkül megemlítjük...” (51–52) Az effajta elejtett megjegyzések önkéntelenül Anatole France-i reminiszcenciákat keltenek bennünk, s arról győznek meg, hogy az íróként világhírűvé vált francia antikvárius György Lajosnál az európai műveltség veszélyeztetettségét mélységesen átélő kortársainak életérzése volt az elmúlt száz esztendőben.

Az első olvasásra talán pozitivista tudós szenvtelenséggel egymás alá rótt sorok mögül lankadatlan kutatói elhivatottság heve csap felénk: az évek során a polcok sűrűjéből kereken 95 ősnyomtatványt sikerült egy záros szekrénybe összehordania; irányítása alatt egyetemista munkatársaival 132 darab régi magyar könyvet (1711 előtti kiadást) azonosított és java részüket szakszerűen restauráltatta; ezek közül 10 darab unicum, 14 pedig egyetlen teljes példány.

Hasonlóképpen az ő fáradhatatlan könyvtárrendezői munkájának köszönhetően válhatott ennyire okadatolttá a Piarista korszak című rész is, amely időszak alatt a volt kolozsvári jezsuita Akadémia könyvtárának ismét eléggé hányatott sors jutott osztályrészül, már csak azért is, mivel némelykor egyszerre több gazdája is volt. 1940. július 26-i évi jelentésében írta: „Rendezés közben nem rég az egyik szekrény alján egy halom latin és német nyelvű iratra bukkantam [...] a lyceumi könyvtár múltjára és működésére vonatkozó fontos régi ügyiratok, melyek a bécsi udvari kancellária, az erdélyi kir. főkormányszék, a cs. kir. közoktatásügyi minisztérium, az erdélyi cs. kir. helytartóság és az erdélyi püspök egykorú intézkedéseit tartalmazzák 1775-től 1870-ig” (148–149). (Az 1850-es évekből származó püspöki rendelkezések a bécsi hatóságokkal szemben intranzigens Haynald Lajos könyvtártudományi szakszerűségét dicsérik – a mi megjegyzésünk.) Ezek szerint némileg módosításra szorul Jakó Zsigmondnak a könyvtártörténet forrásaira vonatkozó jegyzete, s ugyanakkor jogos szorongással vetődik fel a kérdés, vajon ez az immár a maga nemében nélkülözhetetlen okmányköteg az államosítás után bekerült-e a Román Akadémia Kolozsvári Fiókjának Történeti Levéltárába?

Szemelgessünk néhány kevésbé ismert mozzanatot ebből a fejezetből is. A könyvtár időnként privilegizált helyzetet élvezett, ugyanis 1828-tól egyike lett a birodalom kötelespéldányok gyűjtésére kijelölt könyvtárainak. Tanulságos tény, hogy a nyomdák akadozó beszolgáltatási kötelezettségének a gyarapodási naplók tanúsága szerint a balázsfalvi görög katolikus, illetve a nagyszebeni görögkeleti érseki nyomdák évtizedekig hűségesen eleget tettek. Ez a magyarázata annak, hogy miért van ma is viszonylag olyan sok román nyomtatvány a XIX. század közepéről a könyvtár birtokában. Beszédes tény az is, hogy az 1860 és 1880 közötti években – amikor átmenetileg az ún. „könyvtárszolga (famulus)” szerepét jó tanulmányi előmenetelű, de szegény sorsú gimnáziumi diákokkal töltötték be – a teljes tanulmányi ösztöndíjjal felérő javadalmazást biztosító tisztet felváltva viselték magyar és román fiúk.

Az 1827-ben a Lyceum-könyvtár megőrzésére bízott, de az idők folyamán nyoma veszett Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság irományai utáni sikeres nyomozás is intő példa arra vonatkozóan, hogy mennyire szigorúan tiszteletben kell tartani a könyvtárak mindenkori belső szabályzatát.

Szívszorító végigolvasni a Lyceum-könyvtár (1929-1948) című kötetzáró alfejezetet, hisz világosan kirajzolódik belőle, miszerint az 1948. augusztus 3-án az államosítás egy széles ívű modern tudományos könyvtár, az erdélyi művelődés mindenkor könnyen hozzáférhető kincsesházának kiteljesítési munkálatait törte derékba. Éppen ezért az 1949. január 15. és április 3. között véglegesített monográfiára aligha lehet anélkül ráhajtani a fedelet, hogy az annyi emberi korlátoltságot és hivatali packázást átvészelt könyvgyűjtemény további sorsát illetően az akkor már halálos beteg György Lajos szellemében az olvasó ne a zsoltáros évezredek mélyéről átcsengő üzenetéből próbálna vigaszt meríteni: „Mit dicsekedsz gazságoddal,/ te hatalom embere?/ ... Ezért megsemmisít és örökre eltaszít az Isten./ ... Én azonban, mint zöldellő olajfa,/ olyan vagyok Istenem hajlékában, / s mindig reménykedem Isten irgalmában.” (Zsolt. 52(51) 3, 7, 10.)

Köllő Károly


 


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret