stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Egyesületi közlemények

Benkő Samu záróbeszéde
az EME 1994. március 19-i közgyűlésen

Ha a Párkák szorgalmasabbak lettek volna, és úgy pörgetik a történelem guzsalyáról azt a rengeteg szöszt, amit az évtizedek rátekertek, hogy 1956-ban ismét munkához láthatott volna az Erdélyi Múzeum-Egyesület, akkor nyilvánvalóan egyhangú szavazattal Kelemen Lajost választjuk elnöknek. Ő akkor nyolcvanéves volt, de még bírta a munkát, és olyan abszolút tekintélye volt az erdélyi magyar tudományosságban, hogy nem lett volna kétséges: zászlóként magunk elé őt állítjuk. Egyebet nem tehettünk, mint emlékkönyvben tisztelegtünk akkor a nyolcvanéves Kelemen Lajos előtt.

Tizenkét év múlva, a prágai tavasz idején, ha ugyancsak szorgalmasabbak a Párkák, és akkor következik be ama közép-kelet-európai történelmi dominójelenség, természetesen Szabó T. Attila lesz az EME elnöke. Hogy miért, azt az életművével bizonyította.

1989 decemberében, amikor betegágyánál felkerestük Jakó Zsigmondot, a kezdeményezők egyhangú véleményével őt kértük meg: legyen elnöke az újrainduló Múzeum-Egyesületnek. Hogy miért, azt a most elmondott elnöki beszédéből mindnyájan hallhattuk és négyéves munkájából bőven megtapasztalhattuk.

Éppen ezért, mivel az Alapszabályunk úgy intézkedik, hogy az EME tiszteleti tagsággal tünteti ki mindazokat az erdélyi tudósokat, írókat és művészeket, akik különleges teljesítménnyel gyarapították az erdélyi magyar kultúrát, és mi mindeddig ennek az előírásnak még nem tettünk eleget, sőt még ügyrendjét sem dolgoztuk ki annak, hogy tiszteleti tagságot a szakosztályok alapján közgyűlési szavazással kell megerősítenünk – ezért az új választmánynak azt javasolom, hogy már első értekezletén tűzze napirendre ezt a kérdést, és a következő közgyűlésünkön elsőként válasszuk Jakó Zsigmondot az Egyesület tiszteleti tagjává.

Engem — akik ismernek — nem tartanak túlságosan álszerény embernek, de — bevallom — zavarban vagyok, hogy az elsorolt jeles elődök után Önök most a szavazatukat rám adták. Összehasonlíthatatlanul kisebb az én tudományos teljesítményem annál, mint amilyent a röviden jellemzett előttem járók magukénak mondhatnak.

Egyet tudok, hogy talán a hűségüket megtanultam, és ebben követni tudom őket.

Még egy kérdésről szeretnék ezen a helyen és ezen alkalommal beszélni. A Múzeum-Egyesületnek, amikor vállalta hagyományai folytatását, számolnia kellett azzal, hogy csak nagyon nehéz, hosszadalmas és kemény harc árán szerezheti vissza azt a vagyont, amit nemzedékeken keresztül gyűjtöttek össze eleink. Mi tapintatból ezt a kérdést mostanáig nem vittük a nyilvánosság elé. Tökéletesen egyetértek volt elnökünkkel, amikor — válaszolva bizonyos napisajtóbeli kijelentések, megnyilatkozások megcáfolását sürgető kívánalmakra — azt mondta, hogy levéltári altisztekkel nem fogunk vitatkozni történelmi kérdésekről. De miután a jelenkori román történelemtudomány egyik legjelentősebb személyisége, a nemrég elhunyt David Prodan emlékiratával maga a román tudományosság lépett a nyilvánosság elé az erdélyi magyar intézmények ügyében, és hogy ezt a könyvet a kolozsvári akadémiai Történelemtudományi Intézet mai napig funkcióban levő igazgatója tette közzé, illetve rendezte sajtó alá, tovább nem hallgathatunk.

Engedjék meg, hogy ebből a tudományos igénnyel írt és a testamentárius által bizonyára megfontoltan most publikált könyvből néhány sort felolvassak, mindenekelőtt azért, mivel véleményem szerint a most megválasztott vezetőségnek, a romániai magyar társadalmi szervezetekkel együttműködve, ezzel a problémával mint gyakorlati jogi kérdéssel és mint tudományos kérdéssel egyidejűleg kell szembenéznie. A következőket olvashatjuk ebben a kiadványban, David Prodan akadémikus Memorii című könyvében:

„Igen. Előttünk áll egy nagyszerű kultúra, híres felsőfokú tanintézetek, teológiák, európai arculatú könyvtárak, a Nyugat fényeit különösen élvező értelmiség.

Igen, az építmények, amelyekre hivatkoztok, nagyszerűek. De hol könyvelődik el az az óriási munka, századokig tartó szenvedés, mely ezeket felemelte? Igen, a gyulafehérvári Batthyány Könyvtár lenyűgöző. Csakhogy ez nem a ti kultúrátoknak a műve, az egészet külföldről szereztétek be, és készen hoztátok hajón. Az uradalom pedig, amelyre felépült az egész püspökség, a környező román jobbágyfalvakból állott. Lenyűgöző a marosvásárhelyi Teleki Téka is, de ez mindenekelőtt a főúri Teleki család nagy uradalmainak a tükre, amely kiterjedt egészen a román Kővár uradalmáig. Lenyűgöző az Erdélyi Múzeum művelődési építménye is, mikor úgy tesz, mintha maga testesítené meg az erdélyi kultúrát. De alapjául mindenekelőtt az erdélyi arisztokrácia dús gazdagsága szolgált. Van ennek egy rendkívül gazdag történeti levéltára is. De nemcsak ennek az arisztokráciának az erényeit őrzi, hanem a mi végtelen sok szolgáltatásunkat és munkánkat. Végül is az a kérdés: Vajon az a kultúra, amellyel büszkélkedtek, csak a ti hozományotok? Hol számoljuk el a mi századokon keresztül végzett iszonyatos mennyiségű munkánkat, végeláthatatlan terheinket, amelyekkel mindez felépült? Jobbágyok révén, akiknek közel háromnegyede román volt.

Ezeknek a kulturális javaknak az államosítása éppen annyira igazságtalan volt, hogy ti riadót fújjatok? Hogy minket ismét kizárjatok belőle? Az államosítás nem »csausizmus«, hanem nagy történelmi jóvátétel.” (Naţionalizarea nu-i ceauşizm, e o mare reparaţie istorică.)

Ezeket a szavakat David Prodan, a kiváló román tudós írta 1990. január közepén, amikor a leghűségesebb tanítványait Bukarestbe küldte, hogy Iliescu elnököt felvilágosítsák arról, hogy a román kultúrát milyen veszedelem fenyegeti Erdélyben.

És fura módon, az itt felsorolt érvek majdnem szóról szóra ismétlik azokat a szavakat, amelyeket a 40-es évek közepén Daicoviciu professzor mondott Nagy Gézának, az EME akkori főtitkárának. Emlékeztetem Önöket, hogy Prodan ebben a könyvében nem éppen a tisztelet hangján szól Constantin Daicoviciuról, és nem úgy jellemzi, mint a legnagyobb jellemet.

Nem ez a helye annak, hogy itt most bírálat tárgyává tegyem mindazt, ami román tudományos oldalról az EME-ről elhangzott. Csak egy-két megjegyzést fűznék hozzá:

A kiváló tudós, David Prodan, biztos, hogy kegyelmi ajándékban részesült: sokat dolgozott, szerette népét, nem tört hatalomra. Az örökkévalóságban — kiránduló ember lévén — valószínűleg hét végén találkozik hasonló járókelő emberekkel, például botjukra támaszkodó, peregrináló erdélyi magyar diákokkal, és benézhet útizsákjukba; megláthatja bennük azokat a könyveket, amelyeket azért hoznak, mert elmenetelükkor írásbeli kötelezvényt adtak iskolájuknak, hogy egy aranyat érő könyvvel jönnek haza, és azt majd átadják annak a könyvtárnak, amelyet 1948-ban a román állam elvett. De találkozhatik égi tájakon egy 90 éven túli férfiúval is, aki az elíziumi mezőkön botanikusként éppen növényt vagy csigát gyűjt. Holnap lesz halála 100. évfordulója. Történészként a professzor könnyen felismerheti: Kossuth Lajos a neve a botanizáló öregúrnak. Az ő révén szabadultak fel az akadémikus ősei Csorján 1848-ban két évtizeddel hamarabb, mint a Kárpátok koszorúján kívüli román jobbágyok. Emlékeztetni szeretnénk arra is, hogy a növényt gyűjtő Kossuth Lajos elküldte az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek néhány maga gyűjtötte növényét és néhány tengeri csigáját. S ehhez az ajándékhoz nem tapadt egy csepp verítéke a csorjai jobbágyoknak. De égi kirándulásán találkozhatik a román tudós más természet- és kultúraszerető személyiségekkel is: például két püspökkel: Batthyány Ignáccal és Majláth Gusztávval, akik Erdélyen kívüli, dunántúli vagyonukat építették be azokba az erdélyi intézményekbe, amelyeket Batthyaneumnak vagy Majláth Gimnáziumnak neveztek. Mind a kettőből román állami vagyon lett a „történelmi reparáció” rendjén.

A romániai magyarság nemzeti jellegű közvagyona hiteles, jogszerű eredetét elvitató megállapításokkal szemben nekünk igenis nagyon tárgyilagosan, higgadtan, de most már a tudomány eszközeivel, érveink hűvös felsorakoztatásával kell vitába szállnunk, és nem lehet nyugtunk addig, amíg az egyházakkal és a többi magyar művelődési intézménnyel együtt, törvényes úton nem vesszük ismét birtokunkba azokat az intézményeket, amelyeket sajátunknak tekintünk, és amelyekről soha le nem mondunk. Álláspontunk az, hogy visszaszerzendő intézményeinkből senkit kirekeszteni nem akarunk. Mi az erdélyi románokkal, megmaradt szászokkal, azzal a néhány zsidóval, örménnyel, akik még vállalták az erdélyi sorsot, együtt élünk, igenis együtt akarjuk használni örökségeinket, csak tisztázni akarjuk a tulajdonjogot, mert a tulajdonviszonyok rendezése alapkérdése minden demokratikusan berendezkedő társadalomnak.

Erről ennyit szerettem volna mondani.

Ami további munkánkat illeti, én azt hiszem, hogy semmi programmódosításra az új vezetőségnek nincs szüksége. Az a programbeszéd, amely négy esztendővel ezelőtt Jakó Zsigmond professzor szájából elhangzott ezen a helyen, ma is érvényes. Az a mérleg pedig, amelyet ma itt ismertetett, és amelyet Önök jóváhagyólag tudomásul vettek, ugyancsak hiteles és érvényes. Ki van jelölve a tér, ahol munkálkodhatunk. Én nagyon bízom abban, hogy a mostanában tanulmányaikat végző fiatalok, azok, akik most írják első dolgozataikat, előbb-utóbb elérkeznek hozzánk. Természetesen mi is meg kell hogy tegyük a lépéseket feléjük: nyitott szívvel, sajnos, üres zsebbel megyünk eléjük. Tőlünk telhetően támogatjuk őket új utakat kereső kísérletező kedvükben. Bízunk benne, hogy az erdélyi magyar írásbeliség legjobb hagyományait vállalva, fiataljaink nyomába lépnek azoknak, akiknek munkája meghatározó jellegű volt az erdélyi magyar kultúrában.

Ezeket a kérdéseket szerettem volna Önök elé tárni, jelezvén, hogy ebben az új szakaszban most már eljött az ideje annak, hogy bátorítva önmagunkat is, emelt fővel merjük vállalni múltunkat, jelenünket, jövőnket.

Megköszönve jelenlétüket, az új vezetőségbe vetett bizalmukat, ez évi rendes közgyűlésünket berekesztem.


 


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret