stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Benkő András

Lakatos István (1895–1989)

Az én nemzedékem a második világháború után találkozott Lakatos Istvánnal a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben, és az alig ötvenen túl járó férfit már akkor „Pista bácsi”-ként köszöntötte/emlegette az Intézet legtöbb tagja – beleértve fiatalabb tanártársait is. Egyik évfordulós köszöntőből tudom, hogy az agrármérnökök is így becézték kedvelt professzorukat.

Mindenki úgy ismerte, mint a fiatalos jókedv megtestesítőjét. Tréfára, szójátékra mindig készen fokozta a vidámságot vagy oldotta a nyomott hangulatot. Közismert, értékelt előadói képessége élő változatában érvényesült elsősorban, de nyomtatásban megjelent tréfái sem maradtak hatástalanok. (László Béla, a Korunk szerkesztőségének főtitkára füzetnyi adomáját gyűjtötte össze és készítette sajtó alá. Kár, hogy  mai napig sem jelentek meg kötetben: sok kellemes perccel ajándékozta volna meg olvasóit!)

A humor lelki egyensúlyához tartozott és bizonyára volt némi szerepe abban, hogy életének kilencedik évtizedében is frissen reagált egy-egy jelenetre-jelenségre, szólásmondásra. A lélek harmóniájának elemeként értékelte a vidámságot, s ez be is aranyozta éveinek hosszú sorát. Nem véletlen, hogy egyik felköszöntője „örökifjú kortárs”-ként üdvözölte nyolcvanöt esztendős korában!

Segítőkészségének egyik beszédes tanúbizonysága volt fiatal éveiből őrzött – talán a fiatalság szimbólumát is képviselő –, elmaradhatatlan aktatáskája, amelyben mindig hozott kölcsönzésre egy-egy (csak az ő könyvtárában megtalálható) tudományos füzetet, különnyomatot, esetleg ritkaságszámba menő partitúrát, hogy tanítványainak elmélyülését serkentse.

Barátságos egyénisége, természetes közvetlensége, keresetlen őszintesége, meleg embersége, késő éveiben is üde szellemi ereje és bölcs példát mutató életművészete sokak számára jelentett erkölcsi támogatást a hétköznapok forgatagában, az ünnepnapok emelkedettségében.

Születésének századik évfordulóján emlékezzünk a muzsikusra, aki a romániai magyar zeneélet számos területén munkálkodott.

1. Gyermekéveit különböző helységekben töltötte, aszerint, hogy édesapja, Lakatos Jenő (1867–1934) hol kapott s vállalt állást. A család első gyermeke, István születésekor, 1895. február 26-án a Bánságban, Alsó-, illetőleg Nagyzorlencen laktak. Úgy emlékezett, hogy öt-hatéves korában hegedűt kért és kapott karácsonyi ajándékként, s a falu bandájának egyik tagja mutatta meg a hangszer kezelését.

A századforduló után Nyírcsászáriba (1901), majd Nyírbátorba (1903) került a család. Az elsőben nem volt iskola, s apja tanította a betűvetésre; az utóbbiban egyszerre két osztály anyagából vizsgázott.

Mire az elemi iskolát elvégezte, Balázsfalvára kerültek: az apa tisztviselő lett a szeszgyárban; a gyermek Lakatos István a balázsfalvi Román Gimnáziumban végezte az első két osztályt. Zenetanára Iacob Mureşianu volt, aki Huber Károly Hegedűiskolája alapján irányította a hangszertanulást (1905–1907). Ezután a gyulafehérvári Római Katolikus Főgimnázium növendéke lett (1907), itt végezte a III. osztályt. Amikor az apa 1908-ban Gyaluban, az ottani Bánffy-birtokon lett intéző, fiát a kolozsvári Unitárius Kollégiumba íratta, s a továbbiakban a Kollégium zenetanára, Sándor János foglalkozott vele. Két diáktársával, Holló Endrével és Hadházy Sándorral hamarosan vonósnégyest alapított (a cselló szólamát a zenetanár játszotta). Első nyilvános szereplésükre 1910-ben került sor, és attól kezdve hárman állandó vendégei lettek a Kriza önképzőkörnek. Műsorukon Haydn, Mozart, Beethoven, Mendelssohn könnyebb művei szerepeltek. Iskolai zenei élményeit az operaelőadások és zenekonzervatóriumi hangversenyek gazdagították, de eljutott a Kolozsvári Zenetársaság estjeire is, ahol európai jelentőségű művészek is felléptek.

Az Unitárius Kollégiumban érettségizett 1913-ban, majd a budapesti Műegyetem hallgatója lett, és bekapcsolódott az intézet kamarazenekarának tevékenységébe is. Közben a Hubay-iskolán nevelkedett Koncz Jánosnál folytatta hegedűtanulmányait; 1914 januárjában nyilvános hangversenyen is szerepelt.

1.2. Felsőfokú tanulmányainak idején robban ki az első világháború, s neki 1915 májusában be kellett vonulnia az 51. kolozsvári gyalogezredhez, ahonnan gróf Bánffy Miklós közbenjárására áthelyezték a 7-es közös tüzérezredhez. Fehértemplomon töltötte az ún. önkéntesi (tartalékos tiszti kiképzés) évét. 1915-ben szigorlatozott az I–II. év anyagából, majd hadapródként kivezényelték az olasz frontra, ahol részt vett a doberdói, isonzói és piavei ütközetekben. Háromhónapos szabadságát arra használta fel, hogy levizsgázott a III. év anyagából. Visszatérve a frontra, 1917. január 1-én hadnaggyá léptették elõ. Az összeomláskor Piavénál szerelt le, de alakulatát visszavezényelte Budapestre.

1919 õszén abszolváló vizsgát tett, s hazajõve hegedûórákat vállalt elõbb a Rezik-féle magánkonzervatóriumban, majd a Marianumban (1920–1923). Közben a város szolgálatába lépett almérnöki minõségben (1919). Tanulmányait 1922-ben fejezte be, s a késõbbiek folyamán egyre inkább az útépítés felé fordult érdeklõdése; 1924-ben párizsi ösztöndíjjal aszfalt-kémiát tanult. Hazatérve az almérnöki iskolában technikai rajzot tanított (1928–1938).

1.3. 1929 márciusában házasságot kötött Balla Évával (1909–1969). Elsõ gyermekük, Éva-Mária korán meghalt (1929–1933). Ádám nevû fiuk (sz. 1933) mezõgazdasági fõiskolát végzett, Anikó nevû lányuk (1935–1983) történelem szakos diplomát szerzett.

1.4. A két világháború közötti évek mérnöki fõállásban s a kamarazenélés és egyre inkább a zeneírás jegyében teltek. A második világháború végén Gyõrbe költözött családjával, de 1945 májusában már ismét a kolozsvári mérnöki hivatal alkalmazottja volt, elõbb mérnöki, majd fõmérnöki beosztásban.

1.5. 1946-ban doktorált. Fõtárgya az etnográfia volt, mûvészet- és irodalomtörténet mellékszakkal; doktori értekezésként korábbi, A román népdal és irodalma címû dolgozatát fogadták el. 1949-ben hívták meg a Magyar Mûvészeti Intézetbe a zenetörténet elõadójának (docensének), s ilyen minõségben oktatott késõbb a Gh. Dima Zenemûvészeti Fõiskolán is nyugalomba vonulásáig. A Mezõgazdasági Fõiskolán földméréstant, telkesítést és geodéziát adott elõ 1954-ig. 1955-ben a Román Akadémia fõkutatói állást kínált fel neki, s ezt 1968-ig be is töltötte. Amikor minisztériumi intézkedésre a másod- és harmadállásokat felszámolták, Lakatos István habozás nélkül a zenetörténeti tanszék mellett döntött s innen nyugdíjazták az 1962–63-as egyetemi év lezárásával.

1.6. A hetvenes évek közepéig viszonylag gyakran járt külföldön. 1929-tõl kezdõdõen két-három évenként útügyi kongresszuson vagy zenei ünnepségen vett részt. Ezeket az alkalmakat arra is felhasználta, hogy hangszerismereti tapasztalatait gazdagítsa. Saját értékelése szerint e szempontból Bécs, Budapest, Cremona, London, Milánó, München, Párizs és Prága jelentette számára a legtöbbet.

A második világháború után 1955-ben jutott el elõször külföldre, nevezetesen Budapestre, s ez alkalommal többek között Kodály Zoltánnal is találkozott. A következõ év õszén Varsó vendége volt és maradandó élményeként emlegette Szymanowski Stabat Mater címû alkotásának meghallgatását. Bár névre szóló meghívót kapott, nem jutott el az 1956-os Bartók‑ünnepségekre, következõ évben viszont Poznanban a modern hegedûkészítés technikájába tekinthetett be a nemzetközi bírálóbizottság egyik tagjaként. A hatvanas évektõl kezdve több-kevesebb rendszerességgel vett részt a brnói zenei megnyilatkozásokon, 1972-ben pedig a Magyar Zeneszerzõk Szövetségének meghívottjaként jutott el a Kodály-konferenciára. Az országban a bukaresti Mandyczewsky-megemlékezés és az Enescu-fesztiválok, illetve ‑versenyek jelentettek számára újdonságot.

1.7. Nyugdíjas éveinek örömteli eredményeként kezébe vehette a Kriterion Könyvkiadó jóvoltából három önálló kötetét, a Zenetörténeti írásokat (1971), a Kolozsvári magyar muzsikusok emlékvilágát (1973) és a Kolozsvári magyar zenés színpadot (1977).

Az 1989-es változásokat már nem érte meg, annak az évnek szeptember 26-án távozott az élõk sorából, s a Házsongárdi temetõ családi sírhelyében helyezték örök nyugalomra. Temetésén Benkõ András búcsúztatta tanítványai és munkatársai nevében.

2.1. Az elsõ világháború lezajlása után, amint életkörülményei engedték, szerepet vállalt Kolozsvár zenei életében. Elõbb Pongrácz Ádámmal, Szendy Árpád volt növendékével tûzött mûsorra Händel-, Beethoven-, Brahms- és Busoni-mûveket, s bemutatták a kolozsvári Delly Szabó Géza E-moll szonátáját is. Rezik Károly bevonásával már 1920-ban trióvá bõvült a formáció, sõt 1922-ben Holló Ernõvel vonóstriókat is megszólaltattak. A trió zongorás változata késõbb Tatár Ferenc, Mestitz János, Lám Béla és mások részvételével alakult ki; egy alkalommal Eisikovits Mihály is a zongorához ült hangversenyükön.

2.2. 1920-ban diákkori vonósnégyese szerepelt – Lakatos–Holló–Hadházy–Sándor összeállításban. Két év múlva jelent meg a színen az állandó jellegû Lakatos-kvartett, Hollóval, Klumák Jánossal és Rezikkel. Idõnként változott az együttes összetétele, sõt Keppichné Molnár Irma, illetõleg Schönberger Kálmán bevonásával kvintetté alakította. Kvartettje–kvintettje többek között Bartók, Kodály, Debussy, Dohnányi mûveibõl szólaltatott meg – színezve a mûsort klasszikus vagy éppen kolozsvári alkotásokkal (Mozart-kvintett, Farkas Ödön-kvartett, ez utóbbi a fiatal Boga László bevonásával).

3.1. Elõadóként elõször a Csipkés Ilona szervezte szabadegyetemi sorozatban állott közönség elé az 1919–20-as iskolai évben. Jóval késõbb Kodály zeneszerzõi jelentõségét méltatta (1933), ezt követõen pedig a kolozsvári zeneszerzõk munkásságát ismertette s ugyanabban az évben Liszt Ferencrõl is elõadást tartott (1936). Gyakrabban kérték fel egy-egy téma megvilágítására a hatvanas esztendõkben: 1961-ben tízszer, 1964-ben pedig hat alkalommal lépett közönség elé. A hetvenes években háttérbe szorult ugyan ez a tevékenysége, de rádióban, hangversenyek elõtt, szabadegyetemen fejtegetett egy-egy kérdést az erdélyi magyar zenérõl, az egyetemes zenetörténet nagyjairól. Külföldi elõadásai közül a Karl Filtschrõl szóló verziót emeljük ki (1956). Ritkán vállalkozott elõadást tartani zenemûvekrõl (pl. Sosztakovics V. szimfóniájáról vagy Farkas Ödön dalairól).

3.2. Interjúiban a mûfaj kötöttségéhez igazodott ugyan, de nem tagadta meg humoros beállítottságát; Kéki Béla, Balla Zsófia, Beke György, Banner Zoltán; Despina Petecel, Simonffy Katalin zenei kérdéseire válaszolt, Murádin Jenõ Kolozsvár régi Fõterérõl faggatta.

4. Széles körû anyaggyûjtés eredményeként állottak össze az általa rendezett zenei kiállítások, szembetûnõen gazdag plakát- és kéziratanyaggal. 1941 novemberében 238, 1942 májusában 247 tételt tartalmazott a kiállítási katalógus (hangszerek, kották, könyvek, színlapok, festmények, fényképek, levelek).

Harmadik kiállítását az Egyetemi Könyvtár nagytermében rendezte 1951-ben, Sigismund Toduþã és ªtefan Mãrcuº közremûködésével. Ezt követte a Gh. Dima Zenemûvészeti Fõiskola zenetörténeti katedrája által szervezett Haydn-, Händel- és Dima-kiállítás. Összesítve az említett kiállítások katalógusaiban szereplõ tételeket, ilyen kép alakul ki:

 

 

Kiállítás

Tételek száma

 

Kézirat

Nyomtatás

Összesen

1941-ben önállóan (vegyes)

 

238

 

1942-ben önállóan (vegyes)

 

247

 

1951-ben S. Toduţăval és Şt. Mărcuşsal (vegyes)

433

 

 

1959-ben katedra (Haydn)

 

106

 

1959-ben katedra (Händel)

 

 80

 

1960-ban katedra (Dima)

 

105

 

Összesen

433

776

 1209

 

5.1. Irodalmi viszonylatban György Lajos és Ferenczi Miklós követte nyomon a romániai magyar könyvkiadást. Talán az ő példájuk serkentette Lakatos Istvánt, hogy önálló füzetben tegye közzé az erdélyi magyar zeneszerzők munkáinak jegyzékét 212 címmel, az alábbi csoportosításban (I. 9.)[i]:

 

Témacsoport

Tételek száma

1. Egyházi vonatkozású művek

39

2. Zeneesztétika

10

3. Zenetörténet

14

4. Népzene

12

5. Zenepedagógia

14

6. Egyéb zeneművek

90

7. Egyéb zenei vonatkozású írások

26

8. Pótlások

7

Maga a szerző figyelmeztette olvasóit, hogy számbavételéből kihagyta a könnyűzenei dal- és táncszerzeményeket. Ez nyilván a teljesség rovására ment, ellentétben a fennebb említett György- és Ferenczi-kiadásokkal. Zavarólag hat Lakatos István közlésében az egyes nevek kétféle írásmódja (Bródy–Bródi, Mezey–Mezei). Vitatható egyik-másik cím besorolása az illető témacsoportba (pl. saját Brahmsról szóló dolgozatát a zeneesztétika keretébe illesztette be, Nemes Elemér vegyes, történeti énekeket is tartalmazó Dalosfüzete a népzene csoportjába került, ugyanakkor néhány népdalfeldolgozás az egyéb művek közé). A címek közlésében sem ragaszkodott következetesen a címlapokhoz. Mindezek ellenére nem vitatható füzetének úttörő jellege és viszonylagos tájékoztató szerepe.

5.2. Másik könyvészeti közlésében hat zeneszerző (Bródy Miklós, Csiki Endre, Delly Szabó Géza, Haják Károly, Kozma Géza, László Árpád és Privorszky Károly) műveit vette számba, hat pontba csoportosítva (zenei művek, versenydarabok, színpadi zene, oratorikus alkotások, vonós kamarazene, zongora- és énekirodalom). Összesen 113 mûvet sorolt fel (190).

Ha részben indokolt Veress Sándornak, Viski Jánosnak a jegyzékbõl való kimaradása, kevésbé vonatkoztatható ez azokra, akiket más forrásokból ismerünk, mint Andrássy Ede, Borsay Samu, az Enescu-kitüntetéses Chilf Miklós, Fövenyessy Bertalan, Hoffmann Ferenc, Láni Oszkár, Metz Albert, Nemes Elemér, Molnár Károly, Risznerné Kozma Ida, Pogatschnigg Guidó, Tárcza Bertalan, Teleki Ádám, Trózner József, Veress Gábor, Vitek Károly. És bár jelzi, sajnálatos módon elmaradtak a kórusmûvek.

5.3. Fõmunkatársi minõségében a kolozsvári akadémiai fiókkönyvtárak zenei anyagának számbavételén Benkõ Andrással együtt dolgozott. A fél évtizedes munka (1956–1961) tekintélyes könyvészeti anyagot ölelt fel. Késõbb a négy fiókkönyvtár mellé felsorakozott a Gh. Dima Zenemûvészeti Fõiskola, az Állami Magyar Színház és Opera, valamint a Seprõdi-hagyaték egyetemi könyvtári része:

 

A könyvtár (állomány) megnevezése

Lapok

Tételek száma

1. Akadémia I. (volt Piarista Gimnázium)

43

171

2. Akadémia II. (volt ferences könyvtár)

7

24

3. Akadémia III. (volt Református Kollégium)

85

327

    Uo. kiegészítés

6

50

4. Akadémia IV. (volt Unitárius Kollégium)

21

98

    Uo. kiegészítés

5

11

5. Állami Magyar Színház és Opera

81

448

6. Gh. Dima Zeneművészeti Főiskola

57

298

    Uo. kiegészítés

7

63

7. Seprődi-hagyaték (Egyetemi Könyvtár)

52

194

    Uo. kiegészítés

14

44

Összesen

378

1728

 

5.4. Szintén főkutatói minőségében állította össze Aracsy Judit tanársegéd közreműködésével az Utunk (1946–1960) és önállóan a Tribuna (1957–1961) zenei anyagának jegyzékét 18 témacsoporttal (zenei élet, színpadi zene, hazai muzsikusok–hazai zeneművek, népzene, kórusok, általános zenetörténet, táncművészet, esztétika, filharmónia, hangversenyek–szólóestek, műkedvelés, rádió-film-lemez, könyvismertetés, orosz–szovjet zene, népi demokráciák, nyugati zene, Enescu, Enescu-fesztiválok, Bartók), összesen 380 + 515 = 895 tételben.

5.5. Összegezve könyvészeti adatgyűjtését és -közlését, valamint a kiállítások katalógusaiban szereplő tételeket, az alábbi kép alakul ki:

 

 

Kézirat

Nyomtatás

Összesen

Önállóan (1941–1962)

 

485

 

 

515

325

1255

Aracsy Judittal

380

 

380

S. Toduţăval és Şt. Mărcuşsal

433

 

433

Benkő Andrással

1728

 

1728

Katedrával

 

291

291

Összesen

3056

1101

4087

 

6.1. Két kieséssel (1923–1928, 1950–1953) bontakozott ki zenekritikusi műkődése. Idevágó írásaiban találunk híranyagot, krónikát, kritikát, könyvismertetést, nekrológot, évfordulós cikket, előzetes beharangozó írást vagy ennek fordítottját: beszámolót. Felvonul ezekben az előadók nagyon hosszú sora, jelen vannak intézmények, zenei együttesek. Találunk éveket, amikor kitartóan ragaszkodott egy-egy időszaki termékhez, pl. a Keleti Újsághoz (1922–1940, külön zenei rovattal, a Zenevilággal), a Pásztortűzhöz (1936–1944), az Erdélyi Helikonhoz (1938–1944), a Kolozsvári Estilaphoz (1941–1943), a második világháború után pedig a Világossághoz (1945–1950), illetőleg ennek megszűnte után az Igazsághoz (1955–1975). Jelen volt országos és külföldi lapok, folyóiratok hasábjain is alkalmi írásokkal.

6.2. Első híradásai még diákkorában jelentek meg: tudósításokat küldött Kolozsvár zenei életéről a budapesti Zene, majd később a temesvári Zenei Szemle szerkesztőségének. Ekkor került kapcsolatba a jeles zeneesztétával, Járosy Dezsővel (1, 2, 12, 13). Az 1920-as években lényegében még mindig elsősorban krónikásként számolt be olvasóinak (3, 7–8).

6.3. E tudósításoktól vezetett az út az összegező beszámolókig, melyekkel késő éveiben is találkozunk. Utóbb egy-egy hét, egy-egy hónap eseményeit összegezte a fővárosban megjelenő Romániai Magyar Szó, illetőleg az Előre számára (411, 524, 527, 544 stb.). Ennek az anyagnak egy része kisebb-nagyobb módosításokkal, de a szakszerű elemzés elmaradásával, a krónikajelleg megőrzésével napvilágot látott a bukaresti Muzicaban is (495, 498, 569, 583). Ritkábban jelentkezett a kolozsvári Tribuna hasábjain hangversenyjegyzetekkel (649). Ebbe a kategóriába sorolhatók az Enescu-fesztiválról tudósító írásai is (635, 636, 773, 775). Színvonalasabb beszámolókkal találkozunk a helybeli irodalmi folyóiratoknak szánt anyagban, bár szakszerűségre itt sem törekedett: Erdélyi Szemle (18–19, 279, 280), Erdélyi Helikon (120–122, 225), Napkelet (7–8), Pásztortűz (60, 97, 234) stb.

6.4. Viszonylag ritka a beharangozó írás, mint Kodály Missa brevisének kolozsvári elő-adása Nagy István kórusának tolmácsolásában (425). A Gh. Dima Zeneművészeti Főiskola hangversenysorozatára az első koncert kapcsán hívta fel a figyelmet, egyben hangsúlyozva a kamarazene fontosságát általában, miközben néhány megállapítása vitatkozásra készteti az olvasót: a kamarazene iránti ellenszenv múltbeli örökség, kamarazenét csak műkedvelő együttesek szólaltattak meg (717).

6.5. Az 1932–33-as Bécsi Zenei Ünnepségről szóló beszámolójában a modern magyar zene jelenlétét hangsúlyozta – Bartók-, Kodály-, Jemnitz-, Harsányi- és Szabó-művek révén (16). Éveken át kísérte figyelemmel a lengyel és cseh zenét, s nem maradt adós a Varsói Fesztivál, illetőleg a Brnoi Zenei Ünnepségek ismertetésével sem (525, 904, 912, 914, 933, 934). Summásan számolt be a Kodály-konferenciáról, melynek alapgondolata kihangsúlyozta a zeneszerző jelenlétét a 20. század zenei életében. Fokozott élményt jelentett számára az ennek keretében elhangzott Psalmus Hungaricus és a Háry-szvit (968).

6.6. Hangszeres muzsikus lévén, csak kisebb mértékban foglalkoztatta a kórus, elsősorban két téma kapcsán: a Romániai Magyar Dalosszövetség és Nagy István énekkara. Helyesen értékelte az énekkarok szerepét a művelődési életben, de eltúlozta a velük szemben támasztott igényeket. Hangsúlyozta a Szövetség szervezési eredményeit, de bírálta műsorpolitikáját és észrevételeket fogalmazott meg ennek javítása érdekében. Elképzelését azonban a szakirodalom csak részben találta elfogadhatónak. Szembetűnő például az énekkari irodalom egyik leggazdagabb szakaszának, a reneszánsznak a mellőzése, s a felsorolt hetvenöt szerző között olyanokat is megemlített, akiknek fontossága nem haladta meg a Dalosszövetség által népszerűsítettekét, sőt, ismeretlenek a lexikográfiai irodalomban (44).[ii]

Nagy István karmesteri munkásságára az 1938-as országos dalos versenyen figyelt fel, és attól kezdve őszinte lelkesedéssel népszerűsítette művészetét. Egyik-másik fellépését az illető évad legszebb, legértékesebb zenei eseményének minősítette (124, 222, 259, 429, 432, 562). Más énekkarokról és karmesterekről is elismeréssel nyilatkozott: a Marianuméról és Kotsis M. Ceciliáról, a Református Teológiáéról és Benedek Kálmánról, a Református Leánygimnáziuméról és Sinkóné Czeglédy Emmáról, az Unitárius Kollégiuméról és Péterffy Istvánról, közös szereplés kapcsán a nagyenyedi tanitóképzőéről és Szabó Gézáról, a magyar főiskolásokéról és Domokos Pál Péterről (123, 137, 138, 168, 209, 338, 392). Adott esetben beszámolt vendég-énekkarok fellépéséről is, például a Budapesti Egyetemi Énekkarról, a Budapesti Kamarakórusról, a budapesti Gamma kórusról vagy a szombathelyi Schola Cantorum Sabariensisről (148, 214, 218, 262), akárcsak a marosvásárhelyi Állami Székely Népi Együtteséről (628, 703).

6.7. Könyvismertetései öt csoportba sorolhatók: zenetörténet, népzene, lexikográfia, zeneesztétika és -pedagógia. Első recenziója 1935-ben, az utolsó 1980-ban látott napvilágot. A meglehetősen hosszú sorból mindössze érzékeltetésre emeljük ki Karl Ditters von Dittersdorf önéletírását, mely nagyváradi tartózkodásának leírásával vonzotta, Prahács Margit Brahms-katalógusát (néhány címkiegészítéssel), a Voicana szerkesztette Enescu-monográfiát, Constantin Brăiloiu Bartók-kötetét, Szőllősy András Kodály-könyvét, Viorel Cosma lexikonának köteteit, ill. kiadásait, Járdányi Pálnak a kidei világi zenéről készült munkáját, Bartha Dénes antológiáját, illetve Káldor János magyar zenetörténeti összegezését (125, 136, 139, 232, 306, 308, 310, 446, 819, 915).

6.8. Nekrológjaiban ismerős muzsikusoktól vagy a zenetörténet nagyjaitól búcsúzott, s ilyenkor rendszerint összegezte az életmű eredményeit is (Karol Szymanowski, Hubay Jenő), vagy az emberi jellemvonásokat emelte ki (Koncz János, Csiki Endre). A Kolozsvárról induló Török Erzsébet esetében a modern magyar zenét népszerűsítő magatartását értékelte (85, 103, 115, 451, 973). Találunk arra is példát, hogy közel egyidejű elhalálozás esetében egyszerre állított emléket három muzsikusnak is, Sir John Barbirollinak, Ionel Perleának és Széll Györgynek (918).

6.9.0. Krónikái és zenekritikái ölelik fel a legszélesebb időközt, hiszen diákéveitől kezdve késő öregkoráig jelen volt ilyen írásokkal (1911, ill. 1920–1972). Helyi előadóművészek és világjáró nagyságok vonultak fel ezekben az írásokban, tükrözve elsősorban Kolozsvár színes, gazdag hangversenyéletét. A nagyon hosszú sorból ezúttal is csak példákat ragadunk ki.

6.9.1. A kolozsvári mûvészek közül Hevesi Piroskát, a jeles Bartók-tanítványt elsõsorban mûsorösszeállításáért dicsérte (35). Halmos Györgyrõl gyakrabban írt, kiemelte ízlését, csiszolt technikáját, érett mûvészetét (430, 509, 519, 641, 646, 677). Zsurka Péterrõl az ötödik évtized folyamán ismételten írt és színvonalas mûsorának nevelõ szándékát hangsúlyozta (315, 344). Balogh Ferencnek a Bartók‑mûvek népszerûsítésében vállalt szerepét emelte ki (489, 812, 846). Szabó Gézát Bartók-ciklusakor üdvözölte (338, 385). Felfigyelt az akkor legfiatalabbakra is, mindenekelõtt Ágoston Andrásra, akinek tolmácsolását kiegyensúlyozottnak érezte (859).

6.9.2. A kiemelkedõbb magyar elõadómûvészek közül elsõsorban Dohnányi Ernõrõl nyilatkozott messzemenõen elismerõ szavakkal: az akkori magyar zenei élet legsokoldalúbb élõ alakját látta benne és ez sok tekintetben Liszt Ferencre emlékeztette. Zeneszerzõként fõleg hangszerelését értékelte: addig alig vagy egyáltalán nem hallott szépségeket fedeztetett fel hallgatóságával (93, 200, 303).  Szigeti Józsefrõl elõször a harmincas évek elején, szólóestje, illetõleg a Magaloffal közös kamarazene-hangverseny alkalmával írt (101)[iii]; késõbb azt találta mûvészete alapvonásának, hogy egyaránt tündökölt barokk-, klasszikus és kortárs mûvek tolmácsolásában (986). Zathureczky Edérõl, Böszörményi Nagy Béláról egy-egy kolozsvári hangversenye kapcsán írt. Az elsõnek inkább élménygazdagító vonását, a másodiknak Beethoven-elõadását találta egyéninek (243, 255, 257). Nyilván folytatni lehetne a sort, fõleg a kamarazenei megnyilatkozások bevonásával, hiszen olyan fellépésekrõl tehetnénk említést, mint például Végh Sándor–Veress Sándor, Basilides Mária–Kóréh Endre, akik kiemelkedõ élményekkel ajándékozták meg hallgatóikat, nem szólva a fennebb említett Zathureczky–Dohnányi-koncertekrõl.

6.9.3. A román elõadómûvészekrõl írott krónikák-kritikák közül kiemelkednek az Antonin Ciolanról szólók, aki három együttes karmestereként vállalt szerepet (Állami Magyar Opera, Állami Filharmónia, Gh. Dima Fõiskola) a város életében (438, 444, 447, 456, 777, 842). George Georgescunak fõleg Beethoven-koncertjei emelkedtek ki, köztük is a Kilencedik szimfónia megszólaltatása (431, 455). Mircea Cristescu mint a Kamarazenekar sikeres vezetõje és Bartók-mûvek ihletett elõadója maradt meg a Lakatos-kritikákban (855, 868, 873).

6.9.4. Az egyetemes zenei élet világjáró nagyságai közül a korai írásaiban megjelent Willem Mengelberg (254, 270), Alfredo Casella (95, 96), a késõbbiek közül Anatole Fistoulari (863), David Ojsztrah (662) vagy Szvjatoszláv Richter kolozsvári fellépésével kapcsolatosan vetett papírra értékelõ jelzõket, ez utóbbi esetében éppenséggel szuperlatívuszokat (822).

6.10.1. Krónikáiban, kritikáiban fontos helyet kapnak intézmények, kamarazene-együttesek is. Nyomon követte a Magyar Zenekonzervatórium életét, eredményeit, annál is inkább, mert vezetõségi tagja volt. Leggyakrabban zenekari koncertjeirõl írt, karmester-tanárai közül melegen üdvözölte Zsizsmann Rezsõt (25, 31, 142, 169).

Hûségesen számolt be a Zenei elemi és középiskola, késõbb elnevezéssel Zenei Líceum szerepléseirõl, kiemelve Guttman Mihály elévülhetetlen érdemeit (617, 767), különös tekintettel korunk zenéje felé való tájékozódásában (874). Természetes, hogy egy-egy nyilvános hangverseny után megjelent írásaiban a felsõfokú zenei oktatás is: a Román Zenekonzervatórium, a Magyar Zene- és Színmûvészeti Fõiskola zenei fakultása, a Magyar Mûvészeti Intézet, ennek román megfelelõje és az egyesítésükbõl származott Gh. Dima Zenemûvészeti Fõiskola (314, 493, 505–508 stb.). Értékelte a Magyar Mûvészeti Intézet két ciklusát, a dal fejlõdésének történetét, valamint Bartók mûveinek sorozatát (383, 404, 426), a zeneszerzõi esteket (Eisikovits, Jodál, Márkos: 335, 376, 430), s mint fennebb láttuk: a tanárok önálló szerepléseit is.

6.10.2. Az Állami Filharmóniáról elõbb szórványosan, majd rendszeresen írt mind a helyi, mind a fõvárosi sajtóban. Külön méltatta Bartók-rendezvényeit és az õszi Zenei Heteket. Rendszeresen értékelte nemcsak a karmesterek, hanem az együttes eredményeit is. Megalakulásától kezdve kellõ figyelemmel fordult a Filharmónia Kamarazenekarának tevékenysége felé és be is számolt jelentõsebb sikereirõl (600, 601, 633, 641 stb.). Krónikái rögzítették a vendégkarmesterek és -szólisták fellépéseit is, kitekintést nyújtva egyben a zenei világba (616, 642, 648 stb.).

6.10.3. A harmincas évek elején átmenetileg mûködõ hangszeres együttesekrõl is némi képet festett: a helyi jellegû Koncert Szalonzenekarról,[iv] a Népmûvelõ Bizottság Zenekaráról (204), a Dermata fúvósegyüttesérõl (329), az Egyetemi Zenekarról (205), akárcsak az Egyetemisták Kamarazenekaráról (336). Értékelte az Orvosok Kamarazenekarának mûsorain felbukkanó és ritkaságszámba menõ darabokat (789).

6.10.4. A vendég szimfonikus együttesek közül lereagálta a George Enescu Filharmónia és a Marosvásárhelyi Filharmónia fellépéseit. Érthetõen kerültek elõtérbe a külföldi, általános érdeklõdést kiváltó együttesek: a Berlini Kamarazenekar (71), a Budapesti Filharmonikus Társaság Zenekara (263). A hatvanas évek közepén a Cseh Filharmónia nyújtott lehetõséget az összehasonlításra (872).

6.10.5. A Goldmark-zenekar hangversenyeirõl mintegy fél évtizeden át írt krónikákat (81, 99, 167), figyelemmel kísérte a Kolozsvári Filharmóniai Társaság rendezvényeit, különösen értékelte a Bartók Hegedûversenyének országos bemutatójára való vállalkozást, Vaszy Viktor karmesteri munkájának színvonalát (193, 252, 261, 275).

6.10.6. Az Ardealul Filharmonikus Zenekar a második világháború után jött létre, elsõsorban a Román Opera és Román Zenekonzervatórium hangszeres muzsikusaiból. Eredményei szintén tükrözõdnek a Lakatos-kritikákban (350, 357, 360 stb.).

6.10.7. Kolozsváron a két világháború között számos házban kamarazenéltek, a városban nyolc-tíz állandó vonósnégyest tartottak nyilván. A Goldmark-kvartett tagjaiban elsõsorban a nagyfokú ügyszeretet, a személyes buzgalom, lelkesedés tûnt szemébe a kritikusnak (99). A Végh-kvartett esetében a modern magyar mûvek népszerûsítését érezte fontosnak (208). Walbauer–Kerpelyék együttese a Bartók-mûvek hiteles tolmácsolásával nyújtott élményt (286). Nagy István vonósnégyese a gondosan összeállított és ritkábban hallható alkotások stílusos elõadásával emelkedett ki.[v] A Smetana-együttes szereplésében inkább a távlatokat ígérõ teljesítményt emelte ki (532). A Weiner-vonósnégyes fiatal tagjainak biztos hangszertudását, finom és mértéktartó játékmódját találta fontosnak (674). Loewenguth világjáró kvartettjének játékában a tisztaságot, az elõadás bensõségét méltatta (652). A Boda-kvartett esetében a hangsúlyozott nevelõ szándékot látta és érezte elsõdlegesnek (742). A Ruha-vonósnégyes sikereit a hangzás és értelmezés magas szintû megvalósításában, úgyszintén a nem mindennapi feladatok megoldásában gyökereztette (766, 786).

6.10.8. Nagyobb kamarazene-együttesek közül kiemeljük a Cseh-nonett vendégszereplésérõl írt kritikáját, melyben érdemül tudta be a fiatal és akkor még alig ismert Zoltán Aladár Nonettjének mûsorra tûzését (593). Elismeréssel nyilatkozott az I Menestrelli (677), az I Solisti Veneti (821) s többek között a kolozsvári Collegium Musicum színvonalas estjeirõl (813).

6.11.1. A két kolozsvári Operával kettõs értelemben foglalkozott. Figyelemmel kísérte zenekari megnyilvánulásaikat, önálló szimfonikus hangversenyeiket, értékelte a város hangversenyéletéhez való hozzájárulásukat. A Román Opera korai szakaszából Egisto Tango vállalkozását méltatta, bemutatóiból csak a második világháború után regisztrált néhányat: 1946-ban a Bajazzókat és a Parasztbecsületet, 1948-ban további hat bemutatót vagy felújítást. Késõbb egy-egy évadban bukkant fel szórványos írása, ezek között kolozsvári szerzõ mûve (Tudor Jarda: A parasztkapitány) és a Iaºi-i Zirra darabja (Alexandru Lãpuºneanu: 3, 334, 443, 467, 582). Szívesen szólt a Jora-balettekrõl (585, 830).

6.11.2. A Kolozsvári Opera, illetõleg a Kolozsvári Állami Magyar Opera repertoárja messzemenõen teljesebben tükrözõdik írásaiban, mint a fennebb említett intézményé. Az 1940 elõtti idõben elvétve bukkan fel egy-egy színpadi mû, operaszerzõ vagy színpadi énekes (Bizet, Saljapin, Verdi: 120, 122, 141). Az 1941–43 kettõs évadból nyolc dalmûvel foglalkozott, az 1948-ban induló évadoknak úgyszólván minden bemutatóját ismerteti 1961-ig. Azután már ritkábban jelentkezett s Verdi Attilájával búcsúzott a mûfajtól (159, 162, 196 stb.). Idevágó írásaiban Demján Vilmosról nyilatkozott több alkalommal és értékelte Rónai Antal kiváló teljesítményét (324, 325). Ritkábban szólt az operettekrõl, inkább odafigyelt a balett-elõadásokra (943; 203, 466, 482).

6.11.3. A Zenemûvészeti Fõiskola színpadi teljesítményeinek értékelésében tudatában volt a nevelõ szándék kiaknázásának mind a mû megválasztásában, mind betanításában (pl. Gluck: A rászedett kádi, Mozart: A varázsfuvola: 390, 818). Színpadi vendégegyüttesek közül a más vonatkozásban  említett  Állami  Székely Népi Együttest,  illetõleg  az  Állami Ének- és Tánc-együttest méltatta figyelemre (628).[vi]

7.1. Elsõ zenetörténeti írásai a kritikai tevékenység közepette bukkantak fel és késõbb sem lehet éles határvonalat vonni a két terület között. A kísérletezés voltaképpen a diákévekre esett: két késõbbi témát elõlegezett (Liszt Ferenc és a cimbalom, 1910; Farkas Ödön zeneszerzõ pályafutása, 1911). A háború után futó jelleggel írt az egyetemes modern zenérõl és némi általános esztétikai szándékkal az elõadó-mûvészetrõl (9, 18), összegezte a Liszt Ferencrõl szóló olvasmányait a szimfonikus költeményt illetõen és elõlegezett egy dolgozatot Kodály Zoltán zeneszerzõi jelentõségérõl (4, 11).

7.2.0. Zenetörténészként egyik alapvetõ foglalatossága Kolozsvár zenei múltjának tanulmányozása. Ez irányú munkálkodása kiegészítette a város jelenkori zeneéletérõl a krónikáiban-kritikáiban kialakult képet.

7.2.1. A szimfonikus zene fejlõdésérõl nyomtatásban csak az elsõ részt közölte, jelezve azonban, hogy folytatni szándékozott a témát. E tanulmányában intézmények, együttesek szerint vette számba az anyagot: négy pontból kettõt a Színháznak, további kettõt a Zenekonzervatóriumnak szánt. Elõbbinek a 18. század végétõl kísérte nyomon fejlõdését, elsõsorban a sajtó és a plakátanyag alapján. A Zenekonzervatórium szerepét e tekintetben Ruzitska György idejére és halála utáni rövid szakaszra (1836–1869), valamint a Farkas Ödön neve fémjelezte negyedszázadnál hosszabb idõre osztva mutatta be (1880–1912). A két világháború közötti és az azt követõ szimfonikus zenei élet összegezésére már nem került sor, a tanulmány folytatása abbamaradt. Akárcsak más, ilyen jellegû dolgozatában mûvek, elõadómûvészek hosszú sorát vonultatta fel, hangsúlyozva szerepüket, kitekintéssel Heinisch József, Gócs Ede, Böhm Gusztáv, Stöger Béla, Káldy György, Pichler Bódog János, Berecz Ede, Óberti János és Borsay Samu karmesteri hozzájárulásához a mûvészi élet megalapozásában.

7.2.2. A Kolozsvári Házi Zenekör (1841–1870) témája korábban foglalkoztatta, de tanulmány formájában anyaga csak a Zenetudományi írások elsõ kötetében látott napvilágot (1977). Hangsúlyozta az intézmény szerepét a szakemberképzésben, érzékeltette helyi és átutazó mûvészek bekapcsolódását a város zenei életébe. Ruzitska György halála után, 1870-ben a Házi Zenekör és a késõbbi Kolozsvári Zenetársaság közös munkával hatásosabban szolgálta a város zenei életét.

7.2.3. A Kolozsvári Zenetársaság (1887–1918) történetének megírására elõször a negyvenes esztendõk elején vállalkozott Bartha Dénesnek, a Magyar Zenei Szemle szerkesztõjének biztatására. A tanulmány elsõ változata ebben a folyóiratban látott napvilágot (1943). Utóbb a Zenetudományi írások második kötete számára részletesebben dolgozta fel a témát: az adatok száma gyarapodott, a jegyzetapparátus éppenséggel hatszorosára nõtt, és számos fényképet, mûsort illesztett be e változatba (1980).

7.2.4 Önálló kötetet szánt a kolozsvári zenés színpad fejlõdésének (1977). Hosszú évek kutató- és gyûjtõmunkájának gyümölcseként részletezte itt az erdélyi magyar nyelvû színháznak Kolozsvárhoz kapcsolódó anyagát. Nem egészen kétszáz év zenés színpadi élete vonul el az olvasó elõtt (1792–1973), úgyszólván évadról évadra. A kötet függelékében ábécé-rendben felsorakoznak a Kolozsváron magyar nyelven elõadott zenés darabok: majdnem 1200 zenemû, illetõleg zenés darab lexikális adatai állanak az érdeklõdõ és a tudományos kutatás rendelkezésére. Mindezt kiegészítette félszáznál több fényképpel.

7.2.5. A Téka-sorozatban szemelvényeket tett közzé – Kolozsvári magyar muzsikusok emlékvilága címmel – Ruzitska György önéletírásából, Déryné Széppataki Róza emlékezéseibõl, Brassai Sámuel Lisztnek a cigányokról írt könyvérõl szóló „elmefuttatás”-ából; közölte Bartalus István Káró király címû, Joseph Haydn életébõl merített „történeti beszély”-ét és Farkas Ödön két írását, melyek közül egyikben a magyar mûvészi zenérõl, a másikban a zeneiskolák hivatásáról értekezett. A bevezetõ tanulmányban félszázadnyi idõn vezeti át az olvasót Ruzitskától Farkasig. Futólag szól a Bartalus-írásról, hiszen azt csak jó szándékkal (?) tekinthetjük kolozsvárinak (szerzõje a kolozsvári Zenekonzervatórium növendéke volt és 30 éves korában költözött Pestre); Déryné emlékeibõl is csak a Kolozsvárhoz kapcsolódókat vette át.

7.2.6. Brassai Sámuelnek, a jeles polihisztornak a zenéhez való viszonyát elõbb cikksorozatban közölte, majd önálló füzetben is megjelentette (1941–1942). Tizenöt pontban tárgyalta a témát, legrészletesebben az életrajzot, majd érzékeltette Brassai buzgólkodását a város zenei életének szervezésében és zenebírálói tevékenységét. Hiányolhatjuk a Lisztrõl szóló dolgozat futólagos ismertetését, Brassai zenei érveinek kiaknázását. Brassairól szóló más írásaiban is hangsúlyozta szerepét az erdélyi zeneírás elõkészítésében (983), sõt késõi írásai között is találunk Brassairól szólót, de egy mai szintû zenetudományos értékeléssel lényegében adósunk maradt (992).

7.2.7. Elsõ zenetörténeti témáinak egyike a Ruzitska család. Idevágó tanulmányaiban felhasználhatta a családi hagyatékot is; ez megkönnyítette kutatásait, egyben a közlés hitelességét is fokozta.  Mindenekelõtt Ruzitska György szerepét jelölte ki az erdélyi zenei életben. Bevezetõ tanulmánnyal és értékes jegyzetekkel tette közzé Ruzitskának 1856-ban abbamaradt önéletírását az Erdélyi Ritkaságok sorozat 3. füzeteként (1940, 1944). E bevezetõ anyagát módosít(gat)va azonban Ruzitskát hol erdélyi, hol bécsi, hol meg morva muzsikusnak tünteti fel, aszerint, hogy milyen nyelven jelent meg róla szóló dolgozata (I. 6, 940).

A Ruzitska családról szóló önálló füzetében szintén György életét és munkásságát ismertette részletesen, a másik két Ruzitska: Ignác és József mûködése csak kortörténeti kép keretéül szolgált (I. 5). Feltûnik írásaiban a család három nõi tagja is: id. Ruzitska Béláné Raczek Zsófia, aki elõbb külföldön hangversenyezett, majd a kolozsvári Zenekonzervatórium hegedûtanárnõje lett; õt külön tanulmányban mutatta be, pótolva ezzel a fennebb említett füzet mulasztását.[vii] Ifj. Ruzitska Béláné Raczek Klára zongoramûvészként illeszkedett be a város zenei életébe (106). Kevésbé fontos szerepet töltött be Ruzitska György leánya, Ilona, aki a kolozsvári Zenekonzervatóriumnak volt zongoratanárnõje. Ruzitska György unokája, dr. Ruzitska Béla egyetemi tanár mind a Konzervatóriumban, mind a Zenetársaságban vezetõségi tagként öregbítette a család hírnevét.

7.2.8. Farkas Ödönrõl mint a Zenekonzervatórium jeles igazgatójáról és az elsõ Ady-megzenésítõk egyikérõl többször is írt (301), a gondolkodó-szervezõ Farkasról két változatban is (283). Értékelte zeneszerzõi tevékenységét, pedagógiai munkásságát, karmesteri mûködését, az iskola akkoriban modernnek minõsülõ átszervezését, sõt zeneírói-szerkesztõi kezdeményezéseit is. 1973-ban megjelent kis kötetében újraközölte Farkas két írását s ennek kapcsán az addiginál teljesebb névsorát idézi tanítványainak. Minden megjegyzés nélkül vette át Farkas véleményét (pl. az ún. magyar hangszín tartalmi köre, a fonetikai-prozódiai megoldások, illetõleg a modern zene kialakulásának lehetséges útja). Késõi írásában is megismételte a zeneszerzõnek a népzenével való kapcsolatáról szóló tézisét, holott még arra sincs adatunk, hogy legalább Kolozsvárt elõ munkatársának, Seprõdinek gyûjtését ismerte volna. Pedagógiai módszerérõl az elsõ világháború után parázs vita zajlott a kolozsvári sajtóban.[viii]

7.2.9. A Kolozsvári Állami Magyar Opera tevékenységét is nyomon követte kritikáiban. Nem elégedett meg egyes operák-operettek-balettek színrevitelének és a kivitelezés mikéntjének rögzítésével. Beszámolt egy-egy évadjáról, évtizedérõl (470, 577); az intézmény negyedszázados fennállását történetének megírásával köszöntötte, két változatban is (955, 976). Felmutatta az elõzményeket is és megjelölte az általa elképzelt utat a jövõ felé. Egészében hat fejezetet vetett papírra (A kolozsvári operajátszás múltjából, A bemutatkozás, Nemzetközi játékrendjének kiépítése, Balett, operett, musical, Hazai mûvek a színpadon, Hogyan tovább?). Ez az anyag más formában – mint fennebb láttuk – szerves része a kolozsvári zenés színpaddal foglalkozó kötetének is (I.23).

7.3. Erkel Ferenc szintén nagy témáinak egyike (1935–1973), egyik-másik esztendõben több írása is megjelent a zeneszerzõrõl (496, 499, I. 12.). A téma variált visszatérését az alábbi táblázat szemlélteti:

 

Év

Tanulmány

Cikk, előadás

1935

 

Erkel Ferenc Emlékhangverseny

1941

 

Bánk Bán

1943

 

E.F. emlékezete (előadás)

1944

 

Ua.

1948

 

Hunyadi-nyitány

 

 

Hunyadi László

 

 

Hunyadi László – mai szemmel

1953

E.F. és művészetének haladó jellege (jegyzet, kézirat); E.F. – a magyar zeneművészet nagy úttörője; E.F. Marosvásárhelyen megtalált ismeretlen kantátája; Ua. románul

 

 

 

60 de ani de la moartea lui E.F.

1954

E.F. élete és munkássága, mint  összekötő kapocs a magyar és román zenekultúra között (Viorel Cosmával); E.F. kolozsvári levele; Ua. más fórumon; Ua. románul; E.F. „Magyar Cantate”-ja

 

1960

Egy bukaresti Erkel-bemutató centenáriuma E.F. (tervbe vett kötet)

Erkel és a népzene
E.F. és Kolozsvár

1961

Erkel-dokumentumok Romániából

 

1969

Ferenc Erkels Opern in Klausenburg

 

1970

 

E.F. Kolozsváron

1971

Erkel Ferenc (a Zenetörténeti írásokban)

 

1973

E.F. a Kolozsvári Dalkör tiszteletbeli tagja

 

é.n.

 

A Román Népköztársaság Erkel-

 

 

kézjegyei (kézirat)

 

Erkelnek a népdallal való kapcsolatát egyetlen utalásra építette és vonta le túlzott következtetését (legföljebb népies műdalról lehetett szó, az igazi népdal felfedezése ugyanis még váratott magára). Kár, hogy tervezett Erkel-kötete meghiúsult, abban összegezhette volna idevágó kutatásait, eredményeit. Az Erkel-kantátáról szóló dolgozatában az egyes témák kottapéldája is megtalálható.

7.4. Liszt Ferencről is hasonlóképpen sokszor írt, a téma több mint egy emberöltőn át jelenik meg könyvészetében (1935–1976, sőt visszafele 1910-ig bővül, ha diákkori írását is beleszámítjuk). Első dolgozatának anyaga előadásként is elhangzott ugyanazon évben (1935). Ismertetett négy Lisztről szóló könyvet (Falk Géza, Hankiss János, Takács Menyhért, Pulszky Ferencné Walter Teréz művét). Liszt hangversenyeiről, ill. hangversenykörutakról: elsősorban a kolozsvári, illetőleg erdélyi és bánsági fellépéseiről külön figyelemmel írt. A hangversenykörútjairól szóló írások újabb hulláma 1956-ban indult el, s még 1976-ban is gyűrűzött (46, 311, 523, 565, 657, I. 10, 11.). Fontosabb eredményeit románul és németül is közölte (523, 657). Zenetörténeti kötetében Lisztről is összegező képet nyújtott (I. 18.). Ma, Bárdos Lajos elemzései nyomán könnyű rámutatni Lakatos Istvánnak Liszt nyelvezetével kapcsolatos túlzó fogalmazására (pl. „minden karakterisztikuma német”).[ix] A Rapszódiák viszonylagos pozitív értékelését viszont már Lakatos is vallotta, s ebben Bartók igazolta õt.[x]

7.5.1. A magyar zenetörténetet nem folyamatában és a teljesség igényével mutatta be, hanem kiemelt egy-egy olyan képviselõt, aki az erdélyi zenetörténettel is kapcsolatban állott. Szabolcsi Bence tanulmánya alapján rajzolt képet Tinódiról (302, 363), Gombosi kötetére alapozott Bakfarkról szóló írásaiban. Kár, hogy ez utóbbi esetben nem vette figyelembe a Gombosi Ottó utáni kutatások felfedezéseit (362, 988). Salamon Jánosról, Bem muzsikusáról szóló megemlékezéseit alapjában Gyalui Farkas korábbi két írása ihlette (902).[xi] Hasonlóképpen a magyar zenetörténet eredményeit közvetítette Girolamo Diruta  és Moldovai Mihály esetében is, legutóbb az 1971-es kötetben. Többször jelentkezett Michael Haydn és Karl Ditters von Dittersdorf nagyváradi tevékenységéhez kapcsolódó írással, sajnos ezekben is zenei elemzés nélkül (109, 136). A magyar romantika két kiemelkedõ alakját, Erkelt és Lisztet, mint láttuk, számos alkalommal népszerûsítette, Mosonyi Mihály neve viszont éppen csak felbukkan nála; igaz, õt alig fûzték szálak az erdélyi zenéhez (926, I. 19).

7.5.2. Nem kis érdeme, hogy egészen korán és pozitív értékeléssel írt a modern magyar zenérõl, elsõsorban Bartók és Kodály tevékenységérõl. Bartókról szóló írásai 1920-tól vezetnek át az 1981-es évfordulóig, Kodályról a Psalmus Hungaricus keletkezésének és bemutatójának évétõl, 1923-tól fél évszázadon át ívelnek (11, 963). Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy elsõk között közölte Bartók mûveinek válogatott jegyzékét (I. 2), s népszerûsítésük felölelte kamarazenéjük meg-megszólaltatását is. Az évek során, évfordulós anyagban elevenítette fel mindkettõjükhöz fûzõdõ személyes élményeit, megõrizte és közkinccsé tette a velük kapcsolatos dokumentumokat (500, 916, 919).[xii] Kodály mûvészetének útjáról több változatban is írt (956, 957, I. 8).

7.5.3. Seprõdi Jánost nem kolozsvári muzsikusként kezelte, hanem az egyetemes magyar zenébe illesztette munkásságát. Egész zeneírói útján egyetlenegyszer foglalkoztatta: a Seprõdi-kötet bevezetõjében értekezett a zenetörténészrõl. Számba vette jelentõs zenetörténeti írásait és gazdag idézetekkel érzékeltette stílusát, vélekedését Káldy Gyuláról, a Kossuth-nótáról, a hasznosnak ítélt Drumár-féle zenetörténeti munkáról. Elfogadta szigorúbb vélekedését az Ábrányi-kötetrõl és részletezte Fabó Bertalannak A magyar népdal fejlõdése címû bírálatát. Hosszasabban idõzött az Emlékiratban megfogalmazott Liszt- és Wagner-bírálatnál. Átfogóan monografikus jellegûnek ítélte a Kájoniról írott tanulmányát. Az utolsó és befejezetlenül maradt, Bartókról szóló Seprõdi-tanulmány értékét abban látta, hogy felismerte a zeneszerzõ nagyságát és szerepét a magyar zenében (981).

7.6. Két sorozat munkatársaként és elszórt írásokban rajzolta meg romániai magyar zeneszerzõk portréit. László Árpádról több alkalommal is nyilatkozott, külön hangsúlyozva Erkel- és Dvoøak-tanítványi mivoltát. Összefoglalóiban zenepedagógiai és -kritikusi tevékenységérõl sem feledkezett meg (540). Delly Szabó Gézáról szerzõi estje után írt, de méltatta operakísérletét és sikerrel koronázott Medgyes-féle Békeszózatának megzenésítését (30, 353, 366). Haják Károlynak a népi forrás felé fordulását értékelte, Kozma Gézáról az Utunk-sorozatban olvashattunk (542, 563). Trózner Józsefrõl és Chilf Miklósról szerzõi estjük kapcsán írt (526, 527). Hasonlóképpen szerzõi est kínált lehetõséget Eisikovits Miksáról való megnyilatkozására (66, 430). Demján Vilmos esetében elsõsorban életútját vázolta (560), de egy-egy mûvérõl is írt (929, 937). Jodál Gáborról elõbb keményebb jelzõkkel írt, majd kedvezõbben nyilatkozott, utolsó róla szóló írásában már egyik legtehetségesebb erdélyi Kodály-tanítványként említette (559, 760). Márkos Albertrõl mindannyiszor írt, valahányszor egy-egy jelentõsebb munkája bemutatásra került (625, 741, 792, 890). Az akkoriban fiatalabb zeneszerzõ-nemzedékbõl Oláh Tiborról (561, 663), Csire Józsefrõl (942), Csiky Boldizsárról (847) írt, s a Grove-lexikon munkatársaként a sort Junger Ervinnel, Szabó Csabával és Terényi Edével bõvítette (III. 15). Leggyakrabban Zoltán Aladár mûvészetérõl vallott (497, 593, 656) egy-egy mûve bemutatásakor (Korondi táncok, Elsõ szimfónia, Öt lírai dal, Nonett).

7.7. A román zenérõl írt dolgozatai egyikét doktori tézisként nyújtotta be, amint az életrajzi vonatkozásoknál említettük (I. 4.). Másik dolgozata lexikális jellegû, s a román népzenei gyûjtéseket vette számba (I.4/b). Harmadik román vonatkozású dolgozatában a zenei élet, zeneszerzés fejlõdését vázolta, s benne nagy súlyt fektetett a nyugati áramlatok érvényesülésére („a nyugat-európai mûzene több évszázados fejlõdését összesûrítve adja a román zene története”). Eisikovits Miksa a dolgozat tömörségében és átfogó jellegében látta a szerzõ érdemét (I. 3, IV. 19).

Különbözõ írásokban a román zene történetének jelentõsebb képviselõit is népszerûsítette George Dimától Cornel –ãranuig; ez utóbbinak alkotói stílusát emelte ki (614, 697, 832). George Enescu 1912-es budapesti hangversenyeit két fórumon is népszerûsítette: a budapesti Magyar Zenében, valamint saját kötetében (841, I. 18); mindkettõ hozzáférhetõ a román olvasók számára is (841, I. 18). Ez alkalommal is az idõszaki sajtóra alapozott.

7.8. Az egyetemes zenetörténet csak kiemelkedõ muzsikusok portréi révén körvonalazódik munkásságában. Ha az elején kevésbé jelentõs muzsikust választott Johann Nepomuk Hummel személyében, utóbb kárpótolt a barokktól a modern zenéig: Johann Sebastian Bachtól Alban Bergig, illetõleg Sosztakovicsig és Prokofjevig (33, 97), Stravinskyig és Brittenig (33, 97, 753, 837, 840). Közben szerét ejtette és hûségesen követte a nemzeti iskolák kibontakozását is (143, 836, 938). Összefoglaló zenetörténeti kötetében az egyetemes zene nagyjainak térhódítását mutatta be a két Haydn, Mozart, Beethoven, Brahms, Verdi, Wieniawski és Richard Strauss mûvészetén keresztül. Ezeknek a fejezeteknek jegyzetanyaga arról tanúskodik, hogy e tekintetben is számottevõen gazdag idõszaki sajtóanyagot hasznosított, beépítve a kötet anyagába saját plakát- és képgyûjteményének jelentõs hányadát.

7.9. A hazai – pontosabban az erdélyi magyar, román és német – zeneéletnek a szomszédnépek zenekultúrájával való kapcsolatai egészítették ki munkásságát. Önálló füzetet szánt a román–magyar zenei kapcsolatoknak: utolsó változatában közremûködött fõiskolai kollégája Gheorghe Meriºescu; õ fogalmazta meg románul a Lakatos István által összegyûjtött anyagot, amelyet Dáné Márta fordított magyarra. Itt kottapéldákkal kísérte végig évszázadokon át a két nép zenéjét, s ezt szerencsésen egészítette ki a képanyaggal. A kis kötet román nyelven is megjelent a Kolozsvári Filharmónia kiadásában (I. 13).

A román–orosz kapcsolatokat vizsgáló tanulmányában már elmaradtak a kották, itt viszont számos levélrészlettel támasztotta alá állításait. E témát vele egy idõben George Breazul is tanulmányozta (441).[xiii] A cseh kapcsolatok tanulmányozásához segítségül hívta a Magyar Konzervatórium könyvtárában megõrzött kottákat; a szlovákok esetében Jan Bella munkásságának szebeni szakaszát mutatta fel. A lengyel kapcsolatok tanulmányozása munkásságában a 16–17. századra szorítkozott. A zenekritika-krónika számos adata egészíti ki ezt a témakört a jelenkori életbõl, személyi kapcsolatokkal felerõsítve (I. 14, 396, 423, 564 stb.). Az erdélyi szász muzsikusok közül Karl Filtschrõl, a korán elhunyt csodagyerekrõl közölt dolgozatot (584).

7.10. Hangszertörténeti kutatásainak eredményét két dolgozatban közölte. Az elsõben leányával, Ardosné Lakatos Anikóval a kolozsvári Történeti Múzeum hangszerállományát mutatta be gazdag képanyaggal (I. 15, 21). A másikban az orgonaépítés történetét csak futólag érintette (Kájoni, Bod Péter, Wegenstein), viszont a hegedûkészítõk hosszú sorát vonultatta fel Babos Bélától Zalay Sándorig, nem egy esetben személyes kapcsolat révén.[xiv]

7.11.1. A fennebb említett Ruzitska-önéletírás mellett forrásközlés értékûek a hozzá intézett levelek, melyeknek egy csoportját maga gyümölcsöztette írásaiban, másik csoportját viszont másoknak engedte át közlésre. Közkinccsé váltak így a birtokában volt anyagból Bartók, Kodály, Erkel, Liszt, Glazunov, Cserepnin, Grecsaninov, George Breazul, Alban Berg, Prokofjev, vagy Reményi Ede, Pákei Lajos és mások missilis levelei (238, 499, 935, 961, I. 15, 17). Vonósnégyesének mûsorgondjait tükrözik francia, német, osztrák, cseh zeneszerzõk levelei és levéltöredékei (993, IV. 119).

7.11.2. Hasonlóképpen forrásértékûek a gyûjteményébõl közölt s ma már nagyobbára hozzáférhetetlen fényképek, plakátok. Ezek mennyiségérõl némi fogalmat alkothatunk fontosabb munkái/dolgozatai alapján:

 

 

 

Képanyag

A munka/dolgozat éve, címe

Személyek

Plakátok

Egyéb

(hangszer stb.)

Összesen

1938 A román zene fejlődéstörténete

 

 

5

5

1957 Román–magyar zenei kapcsolatok

6

3

14

23

1971 Zenetörténeti írások

7

5

4

16

1973 Musikinstrumente im Historischen Museum  
        Klausenburg

 

 

 

21

 

21

1973 Kolozsvári magyar muzsikusok emlékvilága

5

 

1

6

1977 A kolozsvári magyar zenés színpad

17

29

9

55

1977 Zenetudományi írások

5

 

1

6

1980 Ua.

22

29

6

57

Összesen

62

66

61

189

 

7.12. Zene és irodalom kapcsolatát először Goethe, majd Reményik költészetében vizsgálta. Nyomtatásban csak utóbbinak szánt dolgozata jelent meg, s ebben a megzenésített költeményekre is kiterjedt a figyelme (174). Petőfi verseinek megzenésítését a második világháború után vette számba és mindössze Ruzitska Györgyöt, Delly Szabó Gézát és Kacsóh Pongrácot említette, megfeledkezve a Dalosszövetség által népszerűsített erdélyi zeneszerzőkről (345). Bartalus Istvánra és Sonkoly Istvánra támaszkodva vetette papírra Aranyról szóló hasonló írását, miközben summázta a Kodály és Gyulai Ágost által sajtó alá rendezett Arany-kötetet (Arany János népdalgyűjteménye, 556). Puskin műveiből származó zeneműveknél csak az orosz zeneszerzőket tartotta fontosnak, Shakespeare esetében viszont az egyetemes zene területét pásztázta végig, különös tekintettel a színpadi alkotásokra (468, 483). Ady-költemény első megzenésítőjének következetesen Farkas Ödönt tekintette, anélkül, hogy tisztázta volna Reinitz Béla Ady-dalainak időrendi kérdését. Túlzásnak, ha ugyan nem tévedésnek minősíthető Farkas Ady-megzenésítéseinek a népzenébe való felszívódásáról írni. Sajnos, idevágó dolgozataiban még csak kísérletet sem tett a költői szöveg és a zene kapcsolatának elemzésére, értékelésére vagy az Ady-dalok újszerűségének igazolására (301, 899, 953).

8. Lakatos István munkásságának értékelésénél lényeges segítségünkre van az a beszédes és gazdag könyvészeti anyag, amely az évek folyamán tevékenységével kapcsolatban napvilágot látott (IV. 1–134), illetőleg az a húsznál több írás, ami halála után jelent meg és nyomtatott könyvészetében még nem található.

Munkásságát, személyét ért bírálatokra kétféleképpen reagált: az apró javításokat címekben, értelmezésben módosította (Kereszty István, Majos Ervin, IV. 42).[xv] Deák Tamás 1950-es bírálata után viszont szinte fél évtizeden át nem írt krónikát és kritikát, csak szakdolgozatot.[xvi]

Értékelésével elsősorban a magyar zeneírásban találkozhatunk, de felfedezhetjük nevét a külföldi szakirodalomban is. A lexikográfia a negyvenes évektől tartotta számon; a rangosabb munkák közül a Szabolcsi–Tóth-, a Brockhaus–Riemann- és Grove-lexikont említjük. Természetesen helyet kapott a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon legújabb kötetében is.

1970-től kezdve évfordulós cikkekben köszöntötte a magyar zeneírás, néha egy-egy ki-emelkedő képzőművészünk munkájával is fokozva a tisztelgést, mint Nagy Imre tus-, Ferenczy Júlia szénrajzával, Gy. Szabó Béla metszetével.

Sajtóvisszhangja volt az előadónak (IV. 13, 37), a bibliográfusnak (IV. 34), a kiállításrendezőnek,[xvii] az Erkel- és Liszt-kutatónak (IV. 40), a kamaramuzsikusnak (IV.5), a zenés színház-kutatónak (IV. 121, 122, 131), a román–magyar zenei kapcsolatok rendszerezőjének (IV. 46, 47), a román népzene népszerűsítőjének (IV. 29), a nevelőnek,[xviii][xix] leggyakrabban a zenetörténésznek (IV. 26–28, 69, 70, 78).

Megbecsülését láthatjuk abban is, hogy hazai és külföldi egyesületek, társaságok tagjaik közé választották (Erdélyi Múzeum-Egyesület, Dávid Ferenc Egylet, Kolozsvári Zeneegylet – ennek elnöke is volt –, Kemény Zsigmond Társaság, Unitárius Irodalmi Társaság, Romániai Zeneszerzők és -tudósok Egyesülete, Busch Testvérek Társasága, Dvořák Társaság).

Munkásságának eredményei beépültek zenei életünkbe és gyümölcsöztethetik a jelenkori zenetörténelmi irodalmunkat, kisebb mértékben az egyetemes zeneirodalmat tanulmányozókat is.

 

 

 



[i] Munkásságának könyvészete hozzáférhetõ: Lakatos István: Zenetörténeti írások. Buk. 1971. 245–290, valamint Zenetudományi írások 1980. 310–317. (I. Nyomtatásban megjelent könyvek, önálló tanulmányok, különnyomatok, II. Gyûjteményes kötetekben, folyóiratokban, napilapokban megjelent cikkek, bírálatok, krónikák, könyvismertetések, III. Kéziratok, IV. Repertórium. Gyakoribb utalás miatt római szám nélkül hivatkozunk a II. csoportra, a többinél feltüntetjük a római számot is. Az arab számok e csoport  egyes tételeire vonatkoznak.) A hiányzó címekre lennebb utalunk.

[ii] Kodály Zoltán levelei. Szerk. Legány Dezsõ. Bp. 1982. 127. 364. sz.

[iii] Lakatos István: Szigeti József hangversenye. Keleti Ujság 1931. márc. 19.

[iv] Uõ.: A Kolozsvári Koncert Szalonzenekar hangversenye. Uo. 1933. jan. 14.

[v] Uõ.: Nagy István vonósnégyesének bemutatkozása. Világosság 1949. máj. 22.

[vi] Uõ.: A Marosvásárhelyi Állami Ének- és Táncegyüttes új mûsora. Elõre 1962. aug. 8.

[vii] Uõ.: Ruzitskáné Raczek Zsófia, a Kolozsvári Zenekonzervatórium hegedûtanárnõje = Zenetudományi írások 1986. 180–186.

[viii] Uõ.: [Seprõdi János,] a zenetörténész = Seprõdi János válogatott zenei írásai és népzenei gyûjtése. Buk. 1974. 44–53, valamint uo. 464:150. sz. és 474:399–403. sz.

 [ix] Bárdos Lajos: Liszt Ferenc, a jövõ zenésze. Bp. 1976. 126.

[x] Bartók Béla Összegyûjtött írásai I. Közreadja Szõllõsy András. Bp. 1966. 698.

[xi] Gyalui Farkas: Salamon János kolozsvári cigányprímás (Bem prímása) életrajza. Kolozsvár 1889. márc. 18. Uõ.: Salamon János, Bem cigánya. Budapesti Hírlap 1899. 84. sz.

[xii] Kodály Zoltán: i. m. 231, 363, 437, 924, valamint Bartók Béla levelei. Szerk. Demény János. Bp. 1976. 595: 793. sz.

[xiii] Benkõ András: George Breazul Lakatos Istvánhoz intézett levelei, lapjai = Zenetudományi írások 1986. 315.

[xiv] Lakatos István: Hangszertörténeti adalékok. Korunk XLIV(1985). 804–810.

[xv] Kereszty István: Még egy helyreigazítás és ami belõle következik. A Zene XXIII(1942). 199–200.

[xvi] Deák Tamás: Zenebírálatunk hiányosságairól. Igazság 1950. ápr. 23.

[xvii] Szabó István: Színház- és zenemûvészeti kiállítás. Erdélyi Helikon XV(1942). 419–420. Salamon László: Zenetörténeti kiállítás Kolozsváron. Világosság 1951. júl. 4.

[xviii]

[xix] Nagy Miklós: A földméréstan zenetudós tanára. Falvak Dolgozó Népe XLI(1985). 12. sz. 5. László Ferenc: Tanítás, ösztönzés. Utunk XXXVI(1981). 7. sz..1–2.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret