stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Máriás József

Németh László Magyarok Romániában című útirajzának
erdélyi visszhangja

Tudunk-e valaha céljainkhoz méltó hadrendbe állni?

1935. augusztus. Budapesten négy férfi száll fel a Duna Gőzhajózási Társaság hajójára, hogy Romániába utazzék: Németh László, Keresztury Dezső, Boldizsár Iván és Szabó Zoltán. Ki-ki a maga gondolataival, elvárásaival tekint az utazás elé, kér bebocsáttatást abba az országba, amely sikeres külpolitikája és nemzeti ideáljaiban egységes törekvése révén megvalósította történelmi vágyát, Nagy-Romániát.

Németh László feszült várakozással tekint az út elé. Évtizedek múltán sem hasztalan feltennünk a kérdést: honnan jön, hová tart? Magyarországról abba az országba, amelyben 1918 után, a trianoni döntést követően, kétmilliós magyarság jutott kisebbségi sorsba.

Mikó Imre Huszonkét év című, először 1941-ben megjelent munkája nyomon követi a nacionalizmusra alapozott állami élet alakulását s azon belül azt a – kisebbségi sorsa miatt eleve esélytelennek tűnő – küzdelmet, amelyet a magyarság képviselői folytattak a hazai és nemzetközi fórumokon jogaikért, a nemzeti identitás megőrzésének minimális feltételeiért. Egyfelől a nemzeti felemelkedés, a nagy nemzetté válás törekvése, másfelől a belső intolerancia az, amely az itteni politika gyakorlatát jellemzi.

A huszonkét év politika-centrikus képe mellett adott egy másik is: a szellemi, amely az új helyzetben kíván életprogramot adni; keresni a modus vivendi-t, amely a Bethlen Gábor‑i jelszót – úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk – kívánja valóra váltani. Szerveződések, lapalapítások, irodalmi kibontakozás jelzi a másik utat, amely a saját hagyományok feltárásában, annak révén kíván életerőt adni a kisebbségbe, új állami keretbe jutott magyarságnak. Makkai Sándor református püspök 1931-ben a Magunk revíziója című művében „a kisebbségi életbölcselet alapelveit fektette le s az államhatalmat vesztett erdélyi magyarság új impériumát lélekben és igazságban akarta felépíteni”.[i]

Csakhogy megvalósítható-e ez egy olyan közösségben, amelynek erői oly nagyon szétforgácsolódtak; amely eszményei megvalósítását más-más úton véli elérni? Megvalósítható-e ez egy olyan közösségben, amelynek sok évszázados történelmi-társadalmi hagyományai, életvitele máról holnapra új államiság keretei között kerül szembe tőle teljességgel idegen nemzeti célokkal, gyakorlattal?

A magunkra találás előfeltételeit egy másik nagy egyházi személyiség: Márton Áron, a későbbi római katolikus püspök emígy fogalmazta meg: „A megvalósulás elengedhetetlen előfeltételeként szükséges az egységes népi gondolkodás és az egy célba beállítható népakarat.”[ii] A Gyergyószentmiklóson 1933-ban elhangzott előadás a dán példára hivatkozik, a dán nép önösszeszedésére. A mi valóságunk azonban ellentétes előjelű mozgásra utal. Az Erdélyi Iskola című folyóiratban Márton Áron a népnevelési törekvések kibontakozásának esélyeit, feladatait jelöli ki. Fájdalommal állapítja meg: „Körünkön belül titkos és nyílt csoportosulások, érdekösszefogások, önző célú vállalkozások, öncélúvá tompult osztályok ezerfelé rángatják az amúgy is laza nemzeti lelkületet.”[iii] Mindehhez – hangsúlyozza – Széchenyi lelkületű értelmiség kell. Egyáltalán nem tűnik erőltetettnek, ha Németh Lászlóval rokon gondolkodást, törekvést említünk, hisz mindketten azt az új minőséget hirdették, amely nélkül a lelkek reformja elképzelhetetlen, megvalósíthatatlan.

Az Erdélybe, Romániába utazó író épp ezt kereste. Honnan a bizalom? Honnan a reformeszméinek bukása, megtapasztalása ellenére feltámadó erõ és akarat ennek kutatására? Gyakran hangoztatják, hogy a reform helyére egy újabb idea – a Duna-gondolat – fészkeli magát. Nem új eszme, történelmi gyökerei vannak. A belsõ erõk szétzüllése láttán, a szomszéd népek egymásrautaltságának, sorsközösségének felismertetése, tudatosítása a cél, mert csak a nagyobb egységbe, az Európába való szorosabb integrálódás jelenthet menekvést a kis népeket két oldalról szorító nagyhatalmi, diktatorikus törekvések elõl.

Németh László „készült” erre az útra. Számára Erdély a nagy magyar szellemi tájak egyike. „Aki ismeri Erdély kultúrhistóriáját, vár innét valamit. Aki ismeri az erdélyi magyarságot, rendkívülit vár.”[iv] 1926-ban írta le e szavakat, tíz évvel az utazás elõtt. A következõ évek a töltekezés esztendei voltak. Áprily Lajos, Tamási Áron, Berde Mária, Reményik Sándor, Gyallay Domokos, Gulácsy Irén, Nyírõ József s más erdélyi írók mûvei tárják fel elõtte az erdélyi lélek titkait.

 Ehhez társul egy belsõ indíték is, amelynek már 1932-ben hagot ad: a tejtestvériség felismerése, a hídverés szükségessége, az az óhaj, amely ma sem veszített idõszerûségébõl: „A nemzet nem föld, hanem történelmi rendeltetés, s a történelem nagy igényei összeparancsolnak kicsiny haragosokat. Cseh, szerb, román, német: ellenség, tanítja a régi patriotizmus, én azonban a Rajnától az orosz határig az etnográfiai és nemzeti érzelmek fölött egy új vállalkozás körvonalait látom, mely tejtestvérré teszi az ellenséges népeket, közös csillag felé tereli a farkasszemet nézõ népi tekintetet. [...] Az új vállalkozás: ez az új Közép-Európa, egyének és államok új egyensúlya.”[v] Ez önmagában is indokolja-magyarázza, hogy az általa elképzelt hungarológiai társaság tervében (1934) külön alosztály tanulmányozná a Duna-népeket. Miért szorgalmazta ezt? Mélyen hitt abban, hogy az egymáshoz való közeledés, a megbékélés, az egymásratalálás az egyetlen járható út, amelyen Közép-Európa népeinek haladniuk kell. Vallotta: „A megismerés: megértés, a megértés: szeretet”, majd így folytatta: „Mi, kismagyarországiak messze elmaradtunk a megismerésben, annyira, hogy az már nemcsak szeretetlenség, de érdekeink ellen való tudatlanság.”[vi]

Tudatában volt annak, hogy a megoldatlan nemzetiségi kérdés nem partikuláris ügy, nem csupán erdélyi, felvidéki vagy vajdasági probléma, hanem az egész magyar nemzet ügye. „Ezen az egyharmadon próbálódik ki a magyarság ellenállása: ha ezt fel kell adnunk, mi magunk sem érdemeljük meg, hogy legyünk.”[vii] A kiút: „kovásznéppé” kell válni!

Ennek az új Közép-Európának az esélyeit, ennek a kovásznépnek a gyökereit, megvalósulásának realitását jött megtapasztalni Romániába, Erdélybe.

A szolgaságra ítéltségből lehet-e küldetés?

Az utazás, az új tájak, a kitárulkozó Al-Duna, a kapitány tájékoztató szavai, az esti beszélgetések – megannyi hangulati impulzus a megfogalmazott írói célkitűzés megvalósításához: megbizonyosodni arról, hogy „a románság (vagyis a közép-európai régió) kész-e vállalni a Duna-gondolatot, illetve a kisebbségi magyarságban van-e elegendő életerő a megmaradásra, a hídszerep betöltésére.”[viii]

A megbizonyosodás a regáti és erdélyi tapasztalások, beszélgetések, megérzések összegeződéséből kristályosodik ki. Németh László közeledését, tanulmányútját nem terhelik előítéletek. Hittel és reménykedéssel utazik Romániába. Az első benyomások – a giurgiui vásár képe – kedvezőek, biztató hangütésként jelentkeznek, amiként a román értelmiségnek a népélet, a hagyományok tanulmányozásában elért eredményei, határozott törekvései, céltudatossága is elismerést vált ki az íróból: a néphez való kötődés, a gyökerek felkutatása, a hagyományok újrateremtése és tudatosítása az új nemzedékben – beleillenek Németh László honi törekvéseibe is.

De mindemellett hamarosan mélyebb, általánosabb következtetésekre jut, felismerve, hogy „a románság hódító ereje: valami benövő, elhatalmasodó életvirulencia”.[ix] Hogy miben nyilvánul ez meg, azt csakhamar megtapasztalja, amikor a beszédtéma a hagyományokról a mindennapokra vált. A román ifjúság rajong ugyan s felsorakozik Gusti professzor szociológiai kutatásaihoz, beáll az „echipá”-kba, de a politikában a Vasgárda eszméivel rokonszenvez, s nem kevesebbet kíván, mint „nagy nemzethez illőn” élni. „Ők, a nemzeti létükre összeszedelőzködők, az importnacionalizmust képviselik, én, a nacionalizmus torkába dobottakért szorongó, a kiábrándulást belőle.”[x] Meg kell látnia, hogy ebben a világban a nemzetiségeknek a szolganép szerepét szánják, a megtűrtség örök alázatát, keserűen kell felismernie, hogy az általa hirdetett Duna-gondolatnak, amely „a fedélzet csillaga alatt olyan könnyűvé és delejessé tette vallásvitánk után az éjszakát”, itt nincs táptalaja s „a Duna csak csónakút volt számukra”.

Ebből adódik, hogy a Giurgiuban még derűlátással partra szálló utazót az Erdélybe vivő vonaton már súlyos gondok terhelik, gyötrik. Gondolataiban szembe kerül a Pesten reggel és délben elimádkoztatott Magyar hiszekegy s az azzal oly élesen szemben álló nyers valóság, a „szellemi evakuálás”, a kivonulás, amely századok óta tart s meggátolhatatlanul folyik tovább. Mi nem tudtunk szászok lenni, mely „kiszakadt nemzetéből s munkájával sáncolta el magát [...], tanította a bennszülöttet, anélkül, hogy elkeveredett volna vele, s nyolcszáz éven át hű maradt a távoli törzshöz”.[xi] (Maga sem sejtette, hogy a nyolcszáz éves bástyákat, amelyeket Báthory sem tudott bevenni, beveszi egy új, a harmincas évekénél is rafináltabb, ördögibb nacionalizmus, a hegemonisztikus törekvések sátánibb módszere; nem sejtette, hogy a szász evakuálásra is sor kerül, amannál is gyorsabb tempóban, oly módon, hogy a bűnbak ugyancsak a magyar marad, svábjaink a „magyarosítás” miatt menekülnek a román földről.) Brassóban mégis megcsillan valami: a háromnyelvű város emelkedettebb szellemiségével önmaga kínálta Románia számára a válaszutat: az ország elregátiasodásának vagy elerdélyiesítésének lehetőségét – a haladást, közeledést Nyugat vagy Bizánc irányába. Mi történt? „Egy olyan világban, ahol a statisztikai többség jog a hatalomra, a magasabb életformáknak vissza kell húzódniuk.”[xii] Marad a küzdelem, marad a kisebbségi sors minden terhe, súlya, a reménye annak, hogy a szénből még gyémánt préselődik. A Brassóban magukat harmadrendű polgároknak nevező magyarok sorsérzéséből következteti ki a kórképet – morbus minoritatis –, amelyben „az ember mint sebet kénytelen nemzetiségét nyalogatni, kenegetni”.[xiii] Ugyanitt írja le azt a három típust – a dohogó, a lojális, a szervező – , amelyek nyilván nemcsak a brassói élmény tapasztalatából bukkannak fel az író emlékezetében. Sepsiszentgyörgy lehangolja, Udvarhely vására a giurgiui tapasztalatokra emlékezteti, Marosvásárhely megnyeri ugyan tetszését, de a Teleki Tékában „egy bedőlt végvár” tornyában érzi magát.

Az erdélyi útirajz egyik legszebb mozzanata Farkaslakához fűződik. Tündéri világnak nevezi, melyben a humor, a móka, a szegénységen felülemelkedni tudó szellem, életvitel ragadja meg: „A népek, amíg fiatalok, harcolnak, alkotnak, nemzenek; amikor bekeríti őket a sors, ha kiválóak voltak, költők lesznek.”[xiv] De az író gondolataiba végképp befészkelte magát a reménytelenség, a kilátástalanság. Meglátja: a korabeli román valóság, a demokrácia paravánja mögött más szabályok érvényesülnek. „E törvények közt ma talán a legelső, hogy a kisebbségekkel nem szabad rokonszenvezni. Amelyik román párt ennek a törvénynek elméletből ellenszegülne, azt a románság elpusztítaná.”[xv] (Bizonyára nagyon elcsodálkozna, hogy kórképe a századvégen is helytálló maradt.) Megállapítását nem csorbítja a Dinu Cocea szocialista íróval létrejött szép egyetértés sem. Az író az útirajz 11. fejezetében drámai sűrítésben közvetíti tapasztalatainak esszenciáját, amely ilyen megnyilatkozásokban nyer megfogalmazást: „közeledni szabad, de eredményt várni nem lehet”; „ha a magyarok zsidók lettek a szétszóródásban, kevés a remény rá, hogy zsidók lehessenek az eszmék széthurcolásában is”; „a világ levette rólunk a kezét, a kisebbségi magyarsággal ezután azt csinálhatnak urai, ami jólesik”; „a magyarság nemcsak hogy példanéppé nem tudott lenni, ami közép-európai múltja után számára az egyetlen modus vivendi, hanem mélyebbre süllyedt, mint történelme során bármikor”; „az erdélyi magyarságnak nincs komoly hadrendje, amelybe beállni férfimunka” volna.

E sötét, sok tekintetben váteszi meglátás elfedi Kalotaszeg szépségét s a hajdan európai szellemi forradalomként kibontakozott protestantizmusban sem látja a megtartó erőt, besorolva azt az erdélyi magyarság halál-jelenségei közé. Adyt idézi, A Kalota partján címû versét. De amíg a költõ számára a téren átvonult templomi népség „Biztosság, nyár, szépség és nyugalom”, Németh Lászlóban a még élõ hagyomány látványa sem bizonyul elég erõsnek ahhoz, hogy a sors sötét erõi elé gátat vessen, általa a nemzet önbizalmát, életerejét visszaadja.

A szolgaságból nem válhat küldetés – ezzel a következtetéssel utazik haza, egy újabb illúzió szertefoszlása megtapasztalásával; a belsõ megújulás kudarcához, esélytelenségéhez hozzá kell társítania a Duna-Európa, a Közép-Európa eszméjének leomlott álomképét is.

Hogy mennyire igazat mondott, hogy túlzásában s (talán) tévedéseiben is mennyire a lényegre tapintott, arra az útirajz megjelenését követõ hatalmas sajtóvihar a legmeggyõzõbb bizonyíték.

Önmagunk tükrében

A Tanú összevont, 1935. évi 3–4. számában megjelent útirajz sajtóvisszhangjáról, fogadtatásáról Németh László két jeles kutatója – Grezsa Ferenc és Monostori Imre – bõvebben szólott a Tanú-évekrõl szóló monográfiában.[xvi]

Az alábbiakban csupán a romániai, erdélyi reagálásokat kívánjuk számba venni, vissza-idézni egy olyan vitát, amelynek következtetései igen sok ponton ma sem veszítettek idõszerûségükbõl. Lehetséges ez most, közel hatvan év múltán is? – tesszük fel magunkban a kérdést. Igen, mert a romániai magyarság sorshelyzete sok vonatkozásban hasonló maradt. Diktatúrák buktak ugyan, de egyvalami maradt: a küzdelem a megmaradásért, melyre ma is ott leselkedik a többségi asszimilációs törekvés éppúgy, mint a nacionalizmus, sovinizmus agresszivitásából eredõ morbus minoritatis, mely erõnket elszívja, sorainkat apasztja, életkedvünket felhõzi. Amiképp az is igaz, hogy a mai romániai magyarság is sokat – néha álomszerûen sokat – vár Budapesttõl, legjobban pedig Európától. Az önmagunkkal, jelenünkkel és jövõnkkel való reális szembenézés ma sem nélkülözheti a László Dezsõ által épp ötven évvel ezelõtt megfogalmazott gondolatot: „A magyar önismeret tárgya három körbõl adódik. Ismernünk kell a magyar valóságot, a magyar értéket és a magyar sorsot.”[xvii] S mindezt nem elvontan, nem elszigetelten képzelte el, hanem „más nemzetek, önmagunk és az evangélium tükrében”.

A romániai útirajz megjelenése után kirobbant vita megismerése tükröt hivatott elénk adni, hogy magunkat jobban megismerve erõsítsük küzdelmünket a mai és az elkövetkezõ idõkben.

Németh László munkája hatalmas megütközést keltett. Ilyenek volnánk, ilyenek vagyunk? – tették fel a kérdést elõdeink.  És megmozdult az írástudók hada: az irodalmi lapok, politikai sajtóorgánumok hasábjain sorra jelentek meg az írások, hol emelkedettebb, eszmeibb szinten, hol a napi politika, a részérdekek és partikuláris sajátosságok szemszögébõl fogalmazva.

Az ellenvetésekben vissza-visszatérõ motívum: elegendõ volt-e, elegendõ lehetett-e Németh László számára három hét ahhoz, hogy megismerje az erdélyi realitást? Hasonlóképpen kérdõjelezik meg az indítékot, amely a reformeszmékben csalódott írót Romániába, Erdélybe hozta: a hódító eszmét, amelyet a Duna-Európában kívánt konkretizálni s amelyhez itt remélt támogatást. Ugyanakkor az itteniek is vártak valamit a pesti író(k)tól: elismerést és biztatást, erõsítést és reményt küzdelmük folytatásához. Ehelyett mit kaptak? Kiábrándulást, sõt halálvíziót, amibõl nem jöhet semmi jó a nemzet számára.

A romániai reagálások – néhány kivételtõl eltekintve – ennek ellenére sem szórnak átkot az író fejére. Útirajzának irodalmi értékét elismerik, a szembenézés jogosságát sem vitatják. Ez lényeges eltérés ahhoz képest, ahogyan Magyarországon fogadták, nemzetgyalázással vádolva õt.

Látta-e valóban Erdélyt?

A szónoki kérdést Nagy Géza fogalmazta meg.[xviii] Elismeri: kétségtelenül sok mindent meglátott belőle, „Erdély igazi arca azonban mégsem tárult fel Németh László előtt”. Mit nem látott meg? „A felpezsdülõ élni akarni vágyást, új életet.” László Dezsõ ennél is tovább megy a számonkérésben. Csodálkozik azon, hogy „éppen azt nem látta meg, ami az õ mozgalmának is a lényege: a kritikai vízválasztón túli, mindennel számot vetõ, építõ korszak kezdetét”.[xix] A lap következõ számában részletesen kifejti véleményét a „szubjektív rajz”-ról, amelyre rányomja bélyegét Ady halál-látása és Szabó Dezsõ sértett önérzete.[xx] „Volt-e értelme annak, hogy Németh László ezt az útirajzot megírja?” – teszi fel a kérdést. Elõzõ írásában még arról szólt, hogy a magyarországi írók „mindig késõre fedeztek fel minket és mindig úgy látták, ahogy mi tegnap láttuk magunkat”. A lépéshátrány azonban nem végzetes. „Hogy a megbotránkozás olyan nagy, azt mutatja, hogy erre a kritikára még szükségünk van.” A mû negatív megítélése is intõ jel arra, hogy „a kisebbségi sors csak a vállalásából ismerhetõ meg [...] Németh László sikertelensége figyelmeztetés: nekünk magunknak sokkal öntudatosabban le kell számolnunk ezzel a sorssal. [...] A kisebbségi sors nem siránkozás, hanem élet: kifejezése pedig nemcsak könny, de mindenekfölött munka és tett; nem mentegetõdzés, tiltakozás és viszontvádaskodás a ránk olvasott ítélettel szemben, hanem szüntelen megtérés és újrakezdés.” A megújulás meglevõ tendenciáját kéri számon Jancsó Béla, perújrafelvételt sürgetve.[xxi] Teszi ezt elsõsorban az erdélyi magyarság menthetetlenségérõl szóló ítélettel és elítéltetéssel szemben. Reményik Sándor egyik versébõl idéz: „Nem a mi dolgunk igazságot tenni,/ A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.” Az igazabbak közé sorolja Reményik Sándort s ugyanoda a fiatal Balázs Ferencet, a gyakorlati szervezõt. „Két nagy erdélyi magyar [...] az új erdélyi magyar életakarat két jele.” Albrecht Dezsõ a Duna-álom regáti elutasításában látja az okát annak, hogy Németh László Erdély-képe az impresszionista íróban elhomályosította a valóságot, oly türelmetlenné tette õt az itteni törekvésekkel, változásokkal szemben, amihez nem csupán a külsõ körülmények és az idõ együttes hatása kell, hanem még valami: „A nép saját akarata; Németh László ezt az akaratot tagadja meg az erdélyi magyarságtól.”[xxii] Magabiztosan, meggyõzõdéssel teszi hozzá: „Élünk és élni fogunk. Ez bizonyos.” Bár maga is elismeri: „Betegek vagyunk még.” Tavaszy Sándor keményebben fogalmaz: ítélkezését megdöbbentõnek, sõt vakmerõnek nevezi, íróját pedig a rossz prédikátorhoz hasonlítja, „aki Isten igéje helyett a saját hangjának az öblös vagy viharzó szépségében gyönyörködik”. Meglátása szerint az író számára a romániai magyarság élete és helyzete nem ügy, hanem irodalmi téma. Különösen felrója neki a protestantizmus halálát hirdetõ sorokat. Következtetése megegyezik a Nagy Gézáéval: megállapításait az erdélyi valóság nem-ismeretébõl szûri le.[xxiii] Gaál Gábor Németh László munkamódszerének mechanizmusában véli megtalálni a magyarázatot, e módszerben „mindig nagyobb szerepet játszik a csupasz impresszió, mint a szélesebb összefüggésekbe ágyazott kontroll”. Ugyanakkor ráolvassa osztályharcos kifogásait is, jelesen azt, hogy az író a magyar középréteget a magyar néppel azonosítja, noha annak az útirajzban eszközölt bírálatát nem kifogásolja, sõt meglátásait „meglehetõsen biztosnak” minõsíti.[xxiv] Reményik Sándor az impresszionista szemlélet- és ábrázolásmódhoz odatársítja a lírikus  hozzáállást is. „Sötét impresszionisták és komor lírikusok voltak” – mondja a magyarországi utazókról. Megállapításaik, meglátásaik nem ejtik kétségbe. Az õ szemében külmissziót teljesítettek, mondhatnak bármit, a mi életsorsunk elrendezése a belmisszió, vagyis a magunk dolga. Reményik Gaállal szemben védelmébe veszi a középosztályt, mely „ma is olyan áldozatkész, amilyen mindig volt, olyan öntudatos, olyan lelkes [...], a nemzeti lélek napszámosa ma is”. Majd hozzáteszi: ez „nem Európa és nem Duna-medence. Csak Erdély”. A költõ a lélek és a szeretet kicsiny csokrával szeretne a szerzõhöz fordulni, hirdetni mindenkinek: „Él ez a nép, csak szívébe rozsdás tû fúródott. Ki kell operálni, hogy újra táncolhasson.”[xxv]

„Ideje már felocsúdnunk”

Az előbbi megnyilatkozásoknál prózaibb, racionálisabb reagálások olvashatók ki a korabeli polgári demokratikus lapokból. A kolozsvári Ellenzék és Független Újság, valamint a Brassói Lapok jeles munkatársai ragadnak tollat s az útirajzban olvasható helyzetkép alapján a kor társadalmáról, a kisebbség soraiban kibontakozó politikai, társadalmi folyamatokról, azok tendenciáiról nyújtanak tájékoztatást, igyekeznek azt a maguk szempontjai szerint elemezni, befolyásolni.

Az Ellenzékben Vita Zsigmond közöl igen elmélyült, tárgyilagos elemzést.[xxvi] Már az első mondatok hangütése figyelemre méltó: „A kapott ütés fájdalmából és dühéből ideje már felocsúdnunk, hogy a tiltakozó támadás után befelé is nézhessünk.” Vagyis a magunk valóságával való szembesítést tekinti elsődlegesnek s nem a negatív megállapítások miatti sérelmek elősorolását, melyekről kijelenti: „A nekünk nem tetsző vélemények fölött könnyű napirendre térni, úgy, hogy az ellenfelet tapasztalatlan fiatalembernek nevezzük ki, az írását egyszerűen irodalmi póznak és romantikus halálvárásnak minősítjük, de ezzel csak a nyugtalanító lelkiismeretet hallgattatjuk el.” Ehelyett bátor vizsgálódásra, önmagunk cselekedeteinek számonkérésére buzdít. Rámutat, hogy Németh László útirajza önmagában nem érthető meg; ismerni kell hozzá az író lelkületét, eddigi munkásságát s útjának körülményeit, indítékait is. Vitatja Németh László irodalom-centrikus Erdély-ismeretét, leszögezve: „a mai erdélyi életet nem lehet az erdélyi irodalomból megismeri”, az jóval komplexebb, több annál, mint amit a művekből bárki is kiolvashat. Figyelemre méltó, az eddigi reagálásoktól eltérő észrevétel az is, miszerint „Németh Lászlónak szüksége volt egy Tanú-számra, hogy abban elgondolásának, küzdelmének látszólagos csődjét és az ahhoz kapcsolódó nemzeti újjászületés lehetetlenségét, a kikerülhetetlen pusztulás rémítő hitét magából kibeszélje, esetleg kivesse”. Ugyancsak helytálló az a megállapítás, hogy „itt nem a dzsentriről, zsidóról vagy Magyar Pártról van szó, hanem az egész magyarság életéről”, olyan új hit megteremtésének szükségességéről, amely „komoly hadrendbe állíthassa a nemzet erőit”. Vita Zsigmond fájlalja, hogy Németh László nem érzékelte az Erdélyben kibontakozó új hit és hivatástudat csíráit, amelyeket a jó másfél évtizedes kisebbségi lét erjesztett ki, sem az erdélyi magyarság építő szándékát, amelynek a harmincas években konkrét jelei mutatkoztak, olyan csoportok létrejöttében, amelyek a zúgolódás helyett az őszinte számadás feladatát vállalták magukra.

A Brassói Lapokban sem késik az állásfoglalás: Szentimrei Jenő igazoló és mentő tanúnak jelentkezik a romániai útirajz perében.[xxvii] „Németh László jól meglátta, amit látott s amit egyáltalán megláthatott három kurta hét alatt. Németh Lászlónak döbbenetesen igaza van, még abban is, amiben tévedni látszik.” Szentimrei is megállapítja: „Csakhogy lehetetlen itt kitapintani egy olyan hivatásgondolatot, melyre életerős jövendő fonódhatik indakarokkal. Csakugyan ezerfele szabdalva és metszve vergődik itt egy nemzettöredék s menetel csonkán, bénán, önmagát tépve és marva az önkéntes halál felé.” Németh László „morális ökölcsapása” fel kell hogy ébressze tetszhalálából az erdélyi magyarságot! Tíz nap múlva ugyanitt Finta Zoltán tér vissza a témára.[xxviii] Az útirajz ürügyén kijelenti: „A kisebbségi sors romantikus és szentimentális szemléletének és gyakorlatának sürgősen véget kell érnie, annak véget kell vetnünk, még annak árán is, ha az erdélyi magyarság életének külső megnyilatkozásait saját kezünkkel tövig le is kellene rombolnunk! Hogy aztán a romokon új életlehetőségek erősebb és időtállóbb formáját építhessük ki.” Ugyane szellemben nyilatkozik Kacsó Sándor is,[xxix] megállapítva, hogy „Németh László minőségeszméjének a gondolata odaátról indult ki, de megvalósításának akarata és gyakorlati készsége itt vert gyökeret nálunk.” Felismerése ma is időtálló: számbeli kisebbségünket „lelki és szellemi többlettel kell pótolnunk”. Írását felhívással zárja: „Jöjjenek hát azok, akik az új erőket sugározzák!” Jöjjenek „a kisebbségi lét új tavaszi ígéretei!” Az ilyen tartalmú viszonyulás után nem véletlen, hogy épp ez a lap közli Tamási Áronnak azt a cikksorozatát (Cselekvő erdélyi ifjúság címmel),[xxx] amely elindítója a Vásárhelyi Találkozóhoz vezető eszmélésnek. Az ötrészes írásnak nyilvánvaló ihletője az útirajz. A cselekvési programnak is beillő számbavétel nem kevesebbre vállalkozik, mint a közös munka igényének és céljának a megfogalmazására.

Boldizsár Iván és Németh László útirajzával a romániai magyar lapok közül a kolozsvári Független Újság foglalkozott a legtöbbet.[xxxi] Az 1935. november 23–30-i számában vezércikkben tesz említést arról, hogy „erdélyi magyar író és magyarországi író járta be a mi kis hazánkat és beszámolt keserű tapasztalatairól”.[xxxii] (Kovács György Gyalogszerrel a Székelyföldön című sorozatáról és Boldizsár Ivánnak a Napkelet novemberi számában megjelent Erdély második Trianonja című munkájáról van szó.) Boldizsár Iván útirajzára még két írással reflektál a lap, azt követően közlik Dénes Béla budapesti tudósítását.[xxxiii] Az útirajzról szólva elsőként méltatja a román nép rokonszenves ábrázolását. Erdély-képéről megállapítja: „Az a keserű beletörődés, amely Németh László egész tanulmányán végigvonul, nem kell és nem szabad hogy mérvadó legyen. De gondolkozni, tépelõdni kell rajta.” A szerkesztõség hosszú lapalji jegyzetet fûz a budapesti tudósításhoz, melyben, Dénes Bélától eltérõen, „hevesebben utasítjuk vissza azt a borúlátást, amely bevallottan is nem magukból a látott tényekbõl, hanem Németh László kesernyés, lélektanilag beteges naturájából következik”. Ítéletét, meglátásait eltúlzottnak tartják. „Igaz, kétségbeejtõ a mi világunk, de miért éppen a miénk? Egész Közép-Európa és egész Európa jelene és jövõje kétségbeejtõ, reménytelen.” Ezzel a megállapítással szélesebb dimenzióba helyezik azt a realitást, melybõl a magyarországi író halálos ítéletet olvas az erdélyi magyarság fejére. A vitába bekapcsolódik a lap vezetõ publicistája, Spectator, azaz Krenner Miklós is. Vezércikkében[xxxiv] rámutat arra, hogy „a mi élet-halál harcunkat nemcsak a mi kétségtelen és temérdek bûneink, alig csekély erényeink döntik el, hanem az európai, a népszövetségi, a Duna-völgyi és romániai politika alakulása, de sokban a magyarországi magatartás is.” A bírálattal egyidõben igényli a megújulás és megigazulás eszközeinek a feltárását is. Spectator, miután a lap több ízben is szemelvényeket közöl a magyarországi és itthoni reagálásokból, újra visszatér a témára,[xxxv] terjedelmes cikkben foglalkozik az útirajzokkal, illetve azok ürügyén taglalja, elemzi az erdélyi politikai helyzetet. A magyar kisebbség rovására írja a széthúzást, az ellentéteket, a mellé- vagy fölébeszélést, az érdekcsoportokra, klikkekre szakadást, miáltal „gyöngítjük magunkat, holott egységesíteni és erõsíteni kellene”. Az önismeret elmélyítését, az önbírálat gyakorlását sürgeti, az igazi teljességet, a nagyobb közösségi tudat jegyeinek kiformálását. A vitában megszólal a fõszerkesztõ, Ligeti Ernõ is.[xxxvi] „Madártávlat-pszichológiáról” szól s arról, hogy mi „elkezdtünk argumentálni, számadatokkal küzdeni egy látásmód, egy lélektani adottsággal szemben”. Hitet tesz amellett – mintegy ellentételt állítva Vita Zsigmond megállapításával szemben – , hogy „Erdélyt tudatosítani kifelé csak az irodalom képes, mert ez ragadja meg az életet a totalitásánál”. Az önismeret elmélyítését szorgalmazza: „Ha tisztában vagyunk helyzetünkkel, hogy csak magunk oldhatjuk meg a magunk dolgát, akkor adva van az út is, amelyen haladnunk kell: a mi külön bolygóéletünk törvényét kell megkeresnünk.”

Az újság a minél teljesebb tájékoztatás igényével fordult kérdéseivel Tamási Áronhoz,[xxxvii] aki közismerten közel állt a Magyarok Romániában írójához, erdélyi útján pedig egyik kísérõje volt. Kovács György interjúja rávilágít Németh és Tamási kapcsolatára s annak alapján kéri véleményét az útirajzról. Tamási sem hallgatja el, hibának rója fel, hogy „Németh László azt a sötét felhõt hozta ide a szívében, amely a magyarországi egyes törekvéseknek a kudarca miatt megszállta az õ szívét. [...] Ezért van, hogy néha bántóan és félreérthetõ módon fogalmaz. De ez az igazság közelrõl sem olyan kicsinyes és egyoldalú, mint ahogy a legtöbb »szakértõ« gondolja.” A könyv érdemének tartja, hogy „a mi legnagyobb problémáinkat éles szemmel mind kihalászta és tiszteletre méltó bátorsággal beszélt róluk”. Ennek ellenére „Erdély még most sem tanult a példából, mert nem a felvetett kérdések körül keresi a megoldást és a megközelítõ igazságot, hanem párt, felekezet és egyéni szempontból bírálgat egy könyvet”. Ebbõl adódik, hogy „kevés kivétellel, a személyi kérdések és sértegetések látókörén túl nem igen tudtak emelkedni”. Ám elhatárolja magát Németh László végkövetkeztetésétõl is. Példaként említi a farkaslaki látogatás élményének könyvbeli megjelenítését. Amikor Németh Lászlót szülõfalujába elvitte, kimondott célja volt, hogy „ezeken az embereken keresztül a székely ember világát és jellemrajzát ismerje meg”. Az eredmény? „Amint könyvébõl olvastam, ebbõl meg is ismert nagyon sokat, csupán a legtitkosabb, a legfinomabb gyökereket nem érezhette ki. Ezek azok a gyökerek, amelyek ennek a néptöredéknek nem a halálát, hanem az életét rejtegetik.” Ugyanez érvényes az egész Erdély vonatkozásában, ezért nem oszthatja „az õ halálszagú véleményét”. Tamási visszautasítja azokat a vádakat, miszerint Németh László lesújtó vélekedését, ítéletét rosszindulatú informátorok sugalmazták volna, hisz õ azon írók közé tartozik, akiknek erre semmi szükségük nincs; látása, tényleges tapasztalata alapján alkot véleményt.

„Ez már rágalom”

Az előbbi értékelésektől, viszonyulásoktól eltérően az Országos Magyar Párt sajtója vagy a hozzá közel álló lapok igen hevesen bírálják, utasítják vissza a Boldizsár Iván és Németh László útirajzaiban olvasható megállapításokat, értékeléseket.

A nagyváradi Erdélyi Lapokban Gyárfás Elemér önérzetesen jelenti ki: „Mi is itt vagyunk.”[xxxviii] Miután sorra veszi az erdélyi magyarságot ért, általa elmarasztalónak minősített megállapításokat, rendreutasítólag közli: „Aki pedig odaátról a mi ügyünkkel foglalkozni és azok fölött ítéletet mondani akar, az lehajtott fővel közeledjék kisebbségi sorsba jutott nemzettestvéreihez s ha segíteni nem tud helyzetükön, ne ócsárolja legalább azokat, akik e népért küzdenek s ne hangoztasson felelőtlen könnyelműségekkel vádakat.”Az ugyancsak nagyváradi Szabadság szemleírója bár Németh László írásából csupán szemelvényeket olvasott, de ennyi is elég neki ahhoz, hogy azt (Boldizsár Iván útirajzával egybemosva) „nyers koholmány”-nak, „nyelvöltögetésnek” nevezze.[xxxix] A Párt kolozsvári lapjában, a Keleti Újságban Hegedüs Nándor a Tanúban megjelent útirajzot a Boldizsár Ivánénál „sokkal több és sokkal meggondolatlanabb vádakkal telehímzett munká”-nak minősíti.[xl] Hosszasan taglalja azt, hogy mi mindent tett a Magyar Párt a kisebbség érdekében, cáfolni kívánván a róla megfogalmazott elmarasztaló ítéletet. Vélekedését a két munkáról emígy summázza: „Ha ebben a kútban nem volt méreg, akkor nincs többé kútmérgezés.” (Érdemes ezt a megállapítást megjegyezni; mintegy tizenkét év múlva a kommunista ideológia egyik éber őre is a kútmérgező jelzőt aggatja Németh Lászlóra.) A sajtóbeli elmarasztaláson is túllicitál a Magyar Párt Szörény megyei tagozata, amely – a Keleti Újság 1936. január 5-i tudósítása szerint – intéző bizottsága révén állásfoglalásra szólítja fel a párt többi tagozatait. A Magyar Párt bánsági szervezete határozatot fogadott el, amelyben fellép a budapesti lapok hamis erdélyi tudósításaival szemben.[xli] A határozat megszövegezői utalnak arra, hogy miután egyes belső sajtóorgánumok aknamunkája eredménytelen maradt, „sikerült kapcsolatot szerezniük egyes budapesti sajtóorgánumok Erdélyben járó munkatársaihoz, akik [...] valóságnak fogadtak el hamis beállításokat”. A lugosi tagozat kéri a bánsági központot: „találjon módot arra, hogy a mi helyzetünkkel foglalkozó külföldi sajtóban célzatosan rosszindulatú, a romániai összmagyarság érzelmét mélyen sértő közlemények ne jelenjenek meg”[!] Más szóval: cenzúrát követel. A magyarpárti hivatalos lap, a Keleti Újság január 9-i száma azután vezércikkben foglalkozik a bánáti felhívással. „Ez már rágalom”, állítja az írás címe s a két „budapesti fiatalember” „sértő és bántó írásait” – melyeken „a magyar főváros bélyege van” – hátbatámadásnak minősíti. Németh László útirajzáról megjegyzi: „Írását nem olvashattuk, nem jutott el hozzánk. Csak hírből, apró szemelvényekből hallottunk valamit belőle.” A vezércikk íróját azonban ez az apróság nem akadályozza abban, hogy „úgy halljuk” alapon felelősségre vonást sürgessen, felvesse a kérdést: „az erdélyi magyar népnek becsületét nem védi már magyar törvény?” Tudjuk: a feljelentésszámba menő számonkérés nem hangzott el hiába: Budapesten történtek is lépések ebben az irányban. A sajtóhadjáratba bekapcsolódik a neves kisebbségi politikus, dr. Jakabffy Elemér is.[xlii] Elmarasztaló véleményébõl idézzük az alábbi mondatot, amely az eddigiekkel szemben az útirajzokon messze túlmutató következtetést von le: „Úgy látszik, hogy Magyarország felõl is megindult, a »Wandervögel«-ek látogatása, akik nemcsak tanulni, hanem mint német kollégáik is, ügyeinkbe befolyni és azokat irányítani törekszenek.” Mondanunk sem kell, hogy ez a szóban forgó íróknak eszük ágában sem volt, írásaikban ennek a halvány jelét sem adták.

Az író és az útirajz – román szemmel

A korabeli román sajtó szinte figyelemre sem méltatta a Németh László-útirajz kiváltotta magyar polémiát, csak két erdélyi román lap tulajdonított neki jelentőséget: előbb csupán a visszhangot recenzálva, majd terjedelmes tanulmányt közölve az íróról és a vitatott műről.

A Piatră de hotar, az Antirevizionista Liga szócsöve, három cikkben foglalkozik Németh László művével, az általa kiváltott visszhanggal.[xliii] Az elsőben a Magyar Pártot ért bírálatra utal, az útirajz íróját „nagy formátumú politikai publicistának” nevezi. Utal a Magyar Párt lugosi tagozatának indítványára s kitér arra, hogy Spectator, az útirajzról írva, elítéli a pártnak a budapesti írókkal szembeni magatartását. Németh László írásáról szólva ezt hangsúlyozza: „Bármennyire is kemény a kritika, szükséges, hogy ostorcsapásaival kiragadja az erdélyi magyarságot az apátiából.” A lap harmadik közlése – Magyarok és románok között – igen részletes elemzését nyújtja Németh László útirajzának. Míg a magyar reagálások többnyire egy-egy kiragadott gondolat, epés minősítés, lehangoló ítélet köré csoportosulnak, arról nyilvánítják ki helyeslő vagy ellenvéleményüket, Isaia Tolan az egészet teszi elemzés tárgyává, a korabeli román politika és közgondolkodás szemszögéből vizsgálja azt. Utal arra, hogy a Duna menti államok irányába történő magyar közeledés nem az uralmon levő politikusok kezdeményezése, hanem a vert helyzetben levő ország – akár Kossuth idején – írótársadalma felől jelentkezik. Ám ezt is gyanakvással fogadja, mögötte valamiféle magyar vezető szerep megszerzésének szándékát sejti, mely törekvésben a magyar diaszpórának is szerepet kívánnak juttatni. Németh Lászlóról feltételezi, azért jött Romániába, hogy kitapintsa: „Mi az igazság s mi nem abban, amit rólunk mondanak, milyen reményeket lehet táplálni s milyeneket nem a románokkal való szövetkezés vonatkozásában.” Elismerőleg szól az útirajznak a románságot ábrázoló fejezetéről, az író megfigyeléseiről és megállapításairól, részletesen ismertetve az utazás minden mozzanatát. Arra is utal, hogy az író édesapja Nagybányán is tanított. Meglepõnek tartja, hogy a romániai magyar sajtó nem mutatta be az útirajzot, csupán annak bíráló megjegyzéseire reagált, ilyen természetû megállapításaira összpontosított, a lugosi kezdeményezés pedig a betiltását követelte.

Az elõbbihez hasonlóan részletes bemutatást nyújt a nagy múltú váradi folyóirat, a Familia, melyben Alexandru Olteanu elemzi az útirajzot.[xliv] Az a Familia teszi ezt, amely 1935 augusztusában román–magyar írótalálkozót szervezett, s amely hasábjain ankétot közölt a két nép közeledési lehetõségeinek felmérésére. Az ankéthoz Magyarországról Zilahy Lajos, Benedek Marcell, Babits Mihály, Illyés Gyula, Márai Sándor, Germanus Gyula, Erdélybõl Berde Mária, Ligeti Ernõ,Molter Károly, Markovits Rodion, Kádár Imre és Szemlér Ferenc, a román írótársadalom részérõl pedig Mihail Sadoveanu, Lucian Blaga, Camil Petrescu, Victor Eftimiu, Cezar Petrescu szólt hozzá, mindannyian a megértés, a közeledés szükségességét hirdették. A lap elõször 1936. évi 1. számában, László Dezsõnek a Pásztortûzben megjelent írása alapján tesz említést Németh László útirajzáról.[xlv] Majd a 9–10. szám közli Alexandru Olteanu terjedelmes tanulmányát. A szerzõ igen nagy elismeréssel szól Németh Lászlóról: a „háború utáni nemzedék legmarkánsabb alakjá”-nak nevezi, aki minden irodalmi mûfajban kimagaslót alkotott, építõ és örök értékek felkutatására törekszik, sajátosan egyéni úton halad. Rámutat arra, hogy a nemzet sorsáért való aggódása szembeütközik a hivatalos politikával. Méltányolja, hogy romániai utazásának élményét megdöbbentõ õszinteséggel írja le, nem törõdve az esetleges következményekkel. „Pesszimizmusa kora és nemzete jövõjének ismeretébõl fakad, [...] amely nem sok remény ihletõje” – állapítja meg, majd hozzáteszi: „Egyetlen gondolata sem utal arra, hogy defetista lenne. [...] Az a koncepció, mely a magyaroknak szellemi irányító szerepet szán a Duna-medencében – véleményünk szerint – a közmondásos »magyar megalománia« újabb kifejezõdése, de rugalmas, politikamentes és attól az õszinte szándéktól vezérelt, hogy modus vivendi-t találjon a magyarok és szomszédaik között.” Kiemeli a Németh László munkásságából levezethetõ gondolatot, miszerint „a »magyar újjászületés« nem Európa privilegizált nemzeteinek jóindulatából, nem a szomszédok irányában táplált gyûlöletbõl, hanem a »csonka« ország magyarságának munkája révén, társadalmi reformok útján valósulhat meg.” Ez utóbbit nem akarják a magyar uralkodó körök, ezt nem tudják megbocsátani Németh Lászlónak. „Õszintén sajnáljuk – hangsúlyozza a szerzõ –, hogy a magyar hivatalosság a szomszéd népekkel való kibékülést az etnikai egzisztenciáról való lemondással teszi egyenlõvé,” azt csak annak az árán tudja elképzelni. A terjedelmes tanulmány írója a Tanú megszûnésében olyan törést lát, amelynek káros következményei lesznek a magyar szellemi életben.

„A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni”

Az útirajzot Magyarországon ért bírálatok közt van a névtelen erdélyi dzsentrié is,[xlvi] aki felrója Németh Lászlónak: ahelyett, hogy az „igazi vétkeseket”, a magyarság elnyomóit bírálná, legfőbb támaszát, az anélkül is a „földön heverő” erdélyi középosztályt és az értelmiséget, továbbá e kisebbség legfőbb szószólóját, a Magyar Pártot gyalázza.

Németh László ugyancsak a Pesti Napló hasábjain válaszol az őt ért vádakra.[xlvii] Több szempontból is érdemes ennél az írásnál elidőzni, hisz azon túl, hogy az írói szándékot világítja meg, közelebb visz jobb megértéséhez, elhelyezi azt az író korabeli törekvéseinek koordináta-rendszerén. Az út indítékáról, az útirajz megítéléséről írja: „Egy író, akit a magyarság megújhodásláza legvadabbul, vagy ha úgy tetszik, legnaivabbul rázott, sok csalódás után leutazott Erdélybe, s az ottani viszonyokban meglátta Isten nemet intő fejét.Lehet tagadni, hogy jól látta. Lehet bűnéül róni fel, hogyha jól látta, miért nem hallgatta el. Csak egyet nem lehet: erre az írásra magyar embernek nem magyarként, hanem dzsentriként indulni fel.” Amiként az útirajz sem magyarázható félre oly módon, hogy az csak egy bizonyos réteg, csoport ellen irányulna, s nem az összmagyarságot égetően szorongató kérdésekről szólna. Németh László, Erdély romlása okait keresve, hármas betájolásban világítja azt meg: 1. „Én elsősorban Csonka-Magyarországot vádolom, hogy a tizenhat év alatt sem tudott olyat teremteni, amire odaátról bizakodva és büszkén nézhetnek.” 2. „Hibásnak érzem az ottani magyarság vezetőit, a legnagyobbtól a középosztály legmélyebb rétegéig, [...] mert az itteni beteg közszellemet tartja fenn, s azzal tartja fenn magát az ottani nép felett.” 3. „Csak harmadsorban érzem hibásnak a románokat, a reánk nehezedő sorsítélet végrehajtóit, nem azért, mert ilyenek vagy olyanok, hanem mert az idegen egy nemzet összeroppanásában mindig csak másod- vagy harmadsorban lehet hibás. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy én a román uralkodó osztály eljárását a magyar néppel szemben nem tartom könyörtelennek, gonosznak, tatárhoz méltónak. Erdélybe a Duna-eszme lojalitásával mentem le, s ha nem is adtam fel ezt az eszmét, feladtam a mai román társadalmat, melyről megírtam, hogy az erdélyi magyarságot kínpadra vonta.”

Talán nem érdektelen olvasni e hosszú idézetet a mai olvasónak sem. A hármas betájolás most is helytálló, amiként az is igaz, hogy a magyarság két nagy kultúra, a Nyugat és Bizánc közt őrlődik, s ennek a román–magyar kapcsolatokra is konkrét kihatásai vannak. „Romániában épp az volt a megdöbbentő, hogy akivel egyet tudtam érteni elvben, mennyire nem egyezhettem ki ösztönben. Mondataink hasonlítottak, de más volt a jelentésüket megadó zene. Útirajzomban leírtam, hogy kötöttük meg egy kiváló román íróval a magyar–román békét, de amikor elváltam tõle, az volt az érzésem, hogy a közös szöveg alatt mindkettõnk más dalt dúdolt, nemcsak mást, de más kultúrából valót is.”[xlviii] Ennek ellenére sem mond le annak lehetõségérõl és szükségességérõl, hogy megtaláljuk az egymás felé vezetõ utat.

A kevés írói visszajelzések közül megemlítenénk még a Ravasz Laszlónak írott választ,[xlix] amelyben cáfolja azt, hogy a kalotaszegi templomban a protestantizmus halálát jósolta volna meg. „Amitõl én Körösfõn elbúcsúztam: egy életforma, az emberfajnak egy szép bölényneme volt (az, amelybõl nálunk a magyar protestantizmus sûrûjébe vette be magát a legtöbb), de nem maga a protestantizmus.”

Akár az útirajz utószavaként is említhetnénk ezen írásokat, melyek távolról sem a mentegetõzést szolgálták; arra sem az írónak, sem a mûnek nincs szüksége. Szándéka, törekvése igazát jó néhány más megnyilatkozás is aláhúzza. A kortárs Szentimrei Jenõ szavait idézzük: „A Duna-völgyében nem lehet többé nagyhatalmi helyzetrõl, kultúrfölényrõl és hegemóniákról beszélni, csak õszintén felismert érdekközösségrõl, amelyet az érzelmi közösség szálaival kellene öntudatosabbá tenni minden rendû és rangú itt elõ népekben és az út ehhez kizárólag az egymás mentõl alaposabb megismerésén keresztül vezet.”[l] Ezt a megismerést szorgalmazta, ezt a felismerést hirdette az útirajz is.

Amikor értékeirõl, fogadtatásáról szólunk, nem szabad azt elszigetelten, a „szomszédságában” született írásoktól  elvonatkoztatva tennünk. Gondoljunk csak az ugyancsak 1935-ben írt A reform címû nagyszabású mûre, melynek 9. fejezete – Kisebbségi sors – sok megállapításában egybecseng az útirajzban olvasható gondolatokkal, értékítélettel. „A magyarság elõtt egy választás van: meghalni vagy kovásznépnek lenni!” – olvashatjuk a magyar sorskérdés alternatíváját. A reform nyújthat a kisebbség számára is támaszt, melynek egy idõben kell európai és nemzeti mozgalomnak lennie. A kettõ akkor is, ma is elválaszthatatlan, a kisebbségbe jutottakat „csak az egész magyar nép visszatért életbizalma” tarthatja meg. Ugyanakkor õ sem maradhat tétlen: „A magyar kisebbségi helyzetbõl csak akkor nem szöknek meg – kihalásba, árulásba, idegenségbe – a magyarok, ha ebbõl a helyzetbõl sorsot tudunk csinálni: a tengésbõl küldetést.” Miként képzeli azt? „A kevesebb joga az élethez az, hogy különb. A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni.”[li] Ezt a lehetõséget, ezt a képességet, ezt az akaratot kereste Romániában, Erdélyben. Itt sem találta, amiként az anyaországban is hiába próbált tábort szervezni a minõség forradalma megvívásához.

A perújrafelvétel ma is időszerű

Politikusokat, irodalomtörténészeket azóta is foglalkoztatja a kérdés, hogy a Grezsa Ferenc által a Tanú-korszak csúcsteljesítményének nevezett útirajz, amely „hasonló tett és fölfedezés, mint Illyés szociográfiája, a Puszták népe”,[lii] indokoltan intett-e a romániai kisebbségre leselkedő veszélyre?

Említettük már Tamási Áron állásfoglalását: az útirajz új mozgalmak katalizátora lett, új célok, törekvések megfogalmazására adott biztatást. Ekképp vélekedett Balogh Edgár is: „Németh László fellépése szabaddá tette az utat az erdélyi szellemi átértékelések számára.”[liii] I.Szemlér Ferenc soraiból ugyancsak az adott sorshelyzettel való szembenézés imperatívusza csendül ki: „Németh László valamit elfelejtett tőlünk megtanulni útja alatt. Azt, hogy lehet a biztos pusztulással, fenyegetõ sorssal is merõen szembenézni.”[liv] Nyilván sokan voltak dacolók, sokan szembefordulók – személyiségek, csoportok, szervezõdések egyaránt.

Velük, azokkal egy idõben tapasztalható volt a másik jelenség is, nevezetesen az, amelyre önéletírásában Kacsó Sándor figyelmeztet: „Ha jól meggondolom, Németh László abban a Tanú-számban lényegében azt mondta ki, amit késõbb Áprily Lajos után a második nagy szökevényünk és veszteségünk, Makkai Sándor: Nem lehet! Nem érdemes!”[lv]

Erdély református püspöke Nem lehet címû írásának[lvi] ott a helye az útirajz közvetlen közelében. „Az erdélyi magyarság önrevízióját meghirdetõ ideológus úgy látja, hogy a kisebbségek sorsa egész Európában megpecsételõdött.”[lvii] Ebbõl fakad elhatározása: 1936-ban lemond püspöki székérõl, elhagyja Erdélyt. A bejelentést fogadó, kommentáló sajtópolémia ismételten felveti a kisebbségi léthelyzet sokrétû és sokarcú aspektusait. Makkai Sándor diagnózisa sokban megegyezik a Németh László által megrajzolt kórképpel, állapotokkal. A volt püspök konklúziója: „A kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nem csak az, hanem erkölcsi lehetetlenség”, azaz „merõben ellenkezik az emberi méltósággal, [...] amit Európa lelkiismeretének – ha ugyan van lelkiismerete – nem szabadna eltûrnie és nem lehetne elhordoznia”. Errõl a látleletrõl már senki sem mondhatta, hogy megalapozatlan, hogy a valóság kellõ ismerete nélkül született!

Európa hallgatott akkor, hallgat ma is. Sorsunk ma is majdnem ugyanazokat a jegyeket, terheket hordozza. Az alternatíva is ugyanaz: a megmaradás reménye, a küzdelem, a „különbnek lenni” törekvése egyfelõl, a kihalás, az árulás – nevezzük inkább asszimilációnak –, az idegenbe menekülés másfelõl. Ma is adott az igény: vigyázó szemünk Pestre vessük, onnan példaértékû, hitet s reményt tápláló életmodellt kapjunk; ma is adott a nemzetiség belsõ – sok esetben egymással ellentétes – tagolódása, a megoszlás, osztódás, mely sorainkat gyengíti.

A Németh László útirajza ihlette „per” most is idõszerû, amint az marad a „vallani és vállalni” erkölcsi parancsa vagy a Makkai Sándor „nem lehet”-jének és az „ahogy lehet”, „lehet, mert kell” Reményik Sándor megfogalmazta imperatívuszának újraszembesítése. Ismeretük nélkül, az erdélyi magyarság hetvenöt éves kisebbségi léte alapos megvilágítása nélkül mai sorshelyzetünk sem határozható meg a kívánt pontossággal. Erre pedig mérhetetlenül nagy szükségünk volna ahhoz, hogy élethivatásunkat, küldetésünket az ezredforduló forgatagában is felismerhessük, megfogalmazzuk, megvalósításáért méltó hadrendbe álljunk.

 



[i][i] Mikó Imre: Huszonkét év. Bp. é. n. 164.

[ii] Idézi Szõke János: Márton Áron. Bp. 1990. 241–242.

[iii] I. m. 254.

[iv] Az erdélyi irodalom. Újraközölve Németh László: Két nemzedék. Bp. 1970. 182.

[v]Új nyelvtanokra. Uo. 246–247.

[vi]Érdemes-e? Uo. 353.

[vii] Egy folyóirat terve. Újraközölve Németh László: Európai utas. Bp. 1973. 678.

[viii] Grezsa Ferenc: Németh László Tanú-korszaka. Bp. 1990. 293.

[ix] Magyarok Romániában = Németh László: Sorskérdések. Bp. 1989. 359.

[x] I. m. 364.

[xi] I. m. 374.

[xii] I. m. 375.

[xiii] I. m. 376.

[xiv] I. m. 389.

[xv] I. m. 398.

[xvi] Grezsa Ferenc: i. m. 293–299. és Monostori Imre: Németh László Tanú-korszakának korabeli fogadtatása. Bp. 1989. 217–248.

[xvii] László Dezsõ: Magyar önismeret. Kolozsvár 1943. 5.

[xviii] Nagy Géza: Magyarok Romániában. Erdélyi Helikon X(1936). 50–54.

[xix] László Dezsõ: Erdély megismerésének titka. Pásztortûz XXI(1935). 249–250.

[xx] László Dezsõ: Magyarok Romániában. Uo. XXII(1936). 16–17.

[xxi] Jancsó Béla: Ahogy lehet. Erdélyi Fiatalok VI(1935). Téli szám 109–110.

[xxii] Albrecht Dezsõ: Az építõ Erdély. Hitel I(1936). 1. sz. 1.

[xxiii] Tavaszy Sándor: Magyarok Romániában. Kiáltó Szó X(1936). 2. sz. 17–18.

[xxiv] G. G. [Gaál Gábor]: Németh László: Magyarok Romániában. Korunk XI(1936). 1. sz. 77–78.

[xxv] Reményik Sándor: Erdélyiek Erdélyben. Pásztortûz XXII(1936). 4. sz. 62–64.

[xxvi] Vita Zsigmond: Németh László és az erdélyi magyarság. Ellenzék LVII(1936. febr. 9.). 8.

[xxvii] Szentimrei Jenõ: Vasárnapi gondolatok. Tanúból vádlott. Brassói Lapok XLII(1936. febr. 16.). Vasárnapi melléklet 1–2.

[xxviii] Finta Zoltán: Meztelen tények. Uo. Febr. 26. 1.

[xxix] Kacsó Sándor: Öntudatos feltámadást! Uo. Ápr. 12. 1.

[xxx] Tamási Áron: Cselekvõ erdélyi ifjúság. Uo. Ápr. 5, 6, 7, 11, 12.

[xxxi]A Független Újságban megjelent, Németh László útirajzával kapcsolatos írásokról Kántor Lajos közölt összefoglalást: Magyarok Romániában. Egy 1935-ös útikönyv korabeli visszhangja. Kritika 1986. 6. sz. 23–28. Újabb kiadása: Magyarok Romániában – és a Független Újság = Itt valami más van... Erdélyi krónika (1911–1959). Bp. [1992]. 115–132.

[xxxii] ***  Új realizmus felé. Független Újság II(1935. nov. 23–30.1.

[xxxiii] Dénes Béla (Bp.): Németh László apokaliptikus útja Romániában. Uo. III(1936. jan. 4–11.) 1. sz. 3–4.

[xxxiv] Spectator: A két serpenyõ. Uo. Jan. 11–18. 2. sz. 1–2.

[xxxv] Spectator: A számonkérõ szék ügyében. Uo. Febr. 8–15. 6. sz.

[xxxvi] (l) [Ligeti Ernõ]: A változás élménye. Uo. Febr. 15–22. 7. sz.

[xxxvii]Isten velünk és mindenki ellenünk.” Tamási Áron válaszol a Független Újság kérdéseire. Uo. 6–7.

[xxxviii] Gyárfás Elemér: Mi is itt vagyunk! Erdélyi Lapok V(1936. jan. 1.). 1. sz. 1.

[xxxix] ***  Megjegyzések. Szabadság LXVI(1936. jan. 3.). 2. sz. 3.

[xl] Hegedûs Nándor: Pesti írók Erdélyben. Keleti Újság XIX(1936. febr. 2.). 26. sz. 7.

[xli] Tudósítás. Uo. 8. sz..5.

[xlii] Jakabffy Elemér: Egyébként... Uo. Jan. 18. 14. sz.1.

[xliii] Partidul maghiar judecat de noi scriitori din Ungaria. Piatrã de hotar III(1936. jan. 15.). 1. sz. 77–79. – Dupã demascarea budapestanã a partidului maghiar. Uo. Febr. 15. 2. sz. 81–82.

[xliv] Olteanu, Alexandru: Németh Ladislau la index. Familia III(1936). 9–10. sz. 112–114.

[xlv] Tuduciuc, Lascar: Pásztortûz 1. Uo. 1. sz. 109.

[xlvi]***: Vád alatt a dzsentri. Erdélyi levél, Kolozsvár 1935. december. Pesti Napló LXXXVI(1935. dec. 31.). 257. sz. 2.

[xlvii]Németh László: A dzsentri felelõssége. Uo. 1936. jan. 4. Újraközölve Németh László: Életmû szilánkokban. Bp. 1989. 443–448.

[xlviii] Németh László: Nyugat és Bizánc. Uo. 454–459.

[xlix] Németh László: Két templom közt. Uo. 463–469.

[l]Szentimrei Jenõ: A meghiúsult írótalálkozóról. Brassói Lapok XLII(1936. január 5.). Vasárnapi melléklet 1.

[li] Reform. Újraközölve a Sorskérdések c. kötetben (Bp. 1989. 236–243.).

[lii] Grezsa Ferenc: i.m. 296.

[liii]Balogh Edgár: Kétszer Jancsó Elemérrõl (1936) = Mesterek és kortársak. Buk. 1974. 379–382.

[liv]  I. Szemlér Ferenc: Magyarság és Európa. Erdélyi Helikon IX(1936). 374–376.

[lv]Kacsó Sándor: Fogy a virág, gyûl az iszap. Buk. 1974. 611.

[lvi]Makkai Sándor: Nem lehet. Láthatár V(1937). 2. sz. 49–53. Újraközölve a Nem lehet c. kötetben Bp. 1989. 106–111.

[lvii]Cseke Péter: Egy létparadoxon megoldási kérdései 1937-ben = Nem lehet, 9.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret