stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Balogh Béla

Schönherr Gyula élete és munkássága (1864–1908)

1. 1910. augusztus 20-án lélekemelő ünnepség színhelye volt Nagybánya. A város jelképévé vált István-toronytól alig százméternyi távolságra, a korabeli Bercsényi Miklós (ma Cloşca) utca 11. szám alatt fekvő Schönherr-ház falára helyezett emléktáblát leplezték le ezen a napon.

Az ország minden részéből idesereglett történészek, múzeumi szakemberek, művészek, egykori barátok és tisztelők mellett a nagybányaiak rótták le kegyeletüket a több mint két éve halott Schönherr Gyula emléke előtt. A közadakozásból készült emléktáblával és a kegyelet virágkoszorúival annak a tudós embernek az emléke előtt tisztelegtek, aki tehetségének és hangyaszorgalmának köszönhetően, a századforduló éveiben a tizenegyezernél alig valamivel több lakost számláló Nagybánya fiai közül elsőként mondhatta magáénak a tudományos akadémiai tagsági címet.

Az azóta eltelt hosszú időszak folyamán a társadalom életében óriási gazdasági, társadalmi és politikai változások mentek végbe. Ezekkel párhuzamosan a különböző tudományágak és így a történelem is nagyot lépett előre. Haladásunk érdekében az előttünk járt történészek munkásságát is számba kell vennünk, a hagyományokat is értékelnünk kell. Ezen megfontolások késztetnek arra, hogy a továbbiakban az olvasóval együtt nyomon kövessük Schönherr Gyula pályájának alakulását, és ennek fényében megkíséreljük számba venni azokat az eredményeket, amelyeket ez a napjainkban ritkán emlegetett elődünk magáénak vallhatott.

Célunk elérésében mindenekelőtt Schönherr nyomtatásban megjelent műveire támaszkodunk. Fölhasználjuk továbbá Morvay Győző 1910-ben megjelent „életrajz-vázlatát”, valamint a Hoffman Árpádné Schönherr Szidónia másolatában fennmaradt, ma a Nagybányai Állami Levéltárban őrzött, majdnem 900 sűrűn írott lap terjedelmű, a maguk teljességében egy gazdag naplóval is felérő, főként a család tagjaihoz írott Schönherr-leveleket.[1] Nagy segítség volt számunkra a Nagybányai Múzeum könyvtárában található több Schönherr-kézirattöredék és az általa összeállított oklevélgyűjtemény, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának kézirattárában őrzött Schönherr-hagyaték leltárának áttekintése is.

 

2. Schönherr Gyula 1864. szeptember 26-án született Nagybányán. Antal nevű apja a XVIII. század végén Pozsonyba és onnan Kapnikbányára szakadt bajorországi Schönherrek leszármazottja; jogot végzett, és kezdeti írnokoskodás, illetve ügyvédeskedés után évtizedeken át Nagybánya választott, utóbb kinevezett rendőrfőkapitánya volt. Anyai nagyszülei – Csausz Bogdán, illetve Verzár Veronika – mindkét ágon az Erdélybe telepedett s innen a XVIII. század második felében Nagybányára került örmény telepesek unokái, akik révén a korán árvaságra jutott Csausz Anna a nagybányai Décsény nevű határrészben inkább jelképes, mintsem vagyoni értéket jelentő szőlőt örökölt. Sokkal számottevőbb útravalónak bizonyult anyja számára a pesti angol kisasszonyok intézetében szerzett magas fokú zenei képesítése: kitűnő zongorajátékával és idős koráig megőrzött szervezőkészségével évtizedeken át a nagybányai zenei élet vezéregyénisége volt. A szülőknek Gyulával együtt öt gyermekük volt, akik közül négy érte el a felnőtt kort.

A szülők széles körű műveltsége a korszak haladó jellegű társadalmi, politikai és művelődési eszméinek befogadására való törekvéssel párosult. A gyermek, majd serdülő Schönherr Gyula magára eszmélésének éveiben a szülői házban gyakran megfordult a száműzetésből hazatért „vad gróf”, Teleki Sándor, valamint az utóbbihoz látogató Türr István tábornok és ifjú Lendvay Márton színész. A Schönherr-házban szállt meg a városba látogató Jókai Mór is. Mindez nem múlt el nyomtalanul az elemi és gimnáziumi tanulmányait szülővárosában végző ifjú felett. Érdeklődését a családi könyvtár történelmi, természetrajzi és szépirodalmi művei is alakítják, másrészt a város környékén tett kirándulások egész életére beléoltják a természet szépségei iránti szeretetet. Gyerekfővel, 13 éves korában a padlásokról és szekrényfiókokból előkerült „régiségekből” megrendezi élete első kiállítását, majd még ugyanabban az évben másodmagával szerkeszti és írja a Házi Értesítő és a Hajnal című, mindössze egy-egy számot megért diáklapokat. Tizenhat esztendős, amikor „Numizmatica” néven rendezett kiállításának katalógusában a Nagybányán ismeretes régi pénzek mellett már építészeti maradványok, régi edények és öltözetek is megjelennek. Édesanyja közvetlen irányításával zongorázni tanul, és amikor 1880-ban a gimnázium VI. osztályát befejezi, kulturált zongorajátékát hallva, sokan sikeres művészi pályát jósolnak az ifjú Schönherrnek.

A zene és a történelem iránti érdeklődése a gimnázium Szatmáron végzett utolsó két éve alatt is tart. A Thököly-féle fölkelés előzményeiről, lefolyásáról és következményeiről című, 254 lap terjedelmű pályamunkáját a szatmári Kazinczy Kör díjnyertesként jutalmazza. Ekkor azonban életében törés következik: családi elhatározásra 1882 őszén a bécsi Pázmáneumba kerül. Pártfogói fényes egyházi karriert jósolnak az értelmes és törekvő papnövendéknek, ő azonban hamar rádöbben, hogy ez a pálya nem neki való. A szakítás gondolatát még decemberben közli szüleivel, és ettől az időtől kezdve minden levelében panaszkodik az intézetben uralkodó „XVI. század elei viszonyok”-ra. Folyton bírálja a Pázmáneum nevelési elveit, nem érzi otthon magát az intézetben, ahol egyesek szemében a zenével, sőt a történelemmel vagy a régészettel való foglalkozás is bűnnek számít. Apja és az apai rokonság azonban hallani sem akar az intézet elhagyásáról, így áthidaló családi határozat születik: Gyula végezze el az első évet, s a többi őszig majd eldől. Alávetve magát a család akaratának, sikerrel vizsgázik, de már év közben minden szabad idejét zongorázással, valamint történelmi, művészettörténeti, régészeti és numizmatikai olvasmányokkal tölti.

A következő év, 1883 őszén az apai támogatás megvonása árán is budapesti joghallgató lesz. A kötelező jogi tanulmányok mellett érdeklődése kezdettől fogva a történelem és ezzel összefüggő alaptudományok elsajátítására irányul. Már elsőéves korában órarendjében Kerékgyártó Árpád hazai művelődéstörténete heti négy, Thorma Károly római éremtana egy, Horváth Árpád jogtörténeti bevezetése az oklevéltanhoz egy órával szerepel, majd a másodéven ezeket Wenzel Gusztáv Magyar bányajog című előadása, Kerékgyártó történelemelmélete, Thorma numizmatikája, továbbá Szádeczky Lajosnak a román fejedelemségek és Erdély kapcsolataival foglalkozó kurzusa egészíti ki. Felkészülése céltudatos; másodéves korában, jóval az egyetemi kurzusok megkezdése előtt, 1884. augusztus 6-án írja egyik levelében: „beiratkoztam Wenzel bányajogi előadásaira is, melyre az ősrégi bányaváros [Nagybánya] tisztán bányászati alapon emelkedő fejlődése tanulmányozásánál okvetlen szükség van”.[2]

Az egyetemi óralátogatással párhuzamosan kezdettől eljár a Magyar Történelmi Társulat és az Akadémia történelmi osztályának üléseire. Szádeczky ajánlatára 1883 decemberében az előbbi tagjává válik. Megélhetése biztosítása érdekében rövidesen a Nemzeti Múzeum könyvtáránál napidíjas gyakornoki alkalmazásért folyamodik. Alig másfél hónapi „igen heterogén munkakör” betöltése után 1884. május 19-én, Fejérpataky László kérésére a könyvtári osztályhoz tartozó levéltárba kerül, ahol – mint írja – „most [...] kizárólag oklevelekkel és történeti dolgokkal foglalkozom”.[3] A hírneves diplomatikus Fejérpataky és Schönherr között életre szóló kapcsolat létesül, mely a kezdeti oktató–tanítványi viszony meghaladásával fokozatosan munkatársi és egymást kölcsönösen kisegítő barátsággá érik.[4]

Az egyetemi hallgató és napidíjas múzeumi gyakornok Schönherr nagy akaraterővel és munkakedvvel tanul és dolgozik; jó munkabeosztásának köszönhetően már 1884 novemberében Nagy Imre felszólítására az Anjou-kori okmánytár szerkesztésében segédkezik, a Századok számára elkészíti Thököly Imre és Wesselényi Pál mint vetélytársak címmel a következő évben megjelenő első nagyobb tanulmányát és a még ugyanabban az évben magyar és német nyelven kinyomtatott A Margitsziget történetének vázlata című összeállítását. 1886 első fele „nagybányai év”: az ekkor elkészült, tudományos körökben felolvasott és a Turulban megjelent Nagybánya régi pecséteiről című tanulmányával Schönherr osztatlan sikert arat, majd a Nagybánya és Vidéke című hetilapban cikksorozata jelenik meg, melyben a Szatmár vármegyei múzeumegyesület megalakítását sürgeti, egy másik cikkében pedig a XV. századi Nagybánya egyházi és művelődési életébe nyújt betekintést.

Tehetsége és szorgalma elismeréseként tanulmányai utolsó évében (1886–87) a Történelmi Bizottság jelöltjeként ösztöndíjjal a bécsi Institut für Österreichische Geschichtsforschungba kerül. Az itt töltött év céltudatos munkálkodásának jellemzésére az 1886. november 20-i leveléből idézünk: „Főtantárgya az intézetnek a diplomatika, melyet Sickel ad elő. Egy historikusnak mindenesetre szüksége van diplomatikai ismeretekre, hogy levéltári kutatást tehessen.” Schönherr nem akar „diplomatikus” lenni, erre a hazai egyetemen ott van Fejérpataky. A német és közvetve az osztrák oklevéltan, amint arra már otthon is felhívták a figyelmét, eltér a magyarországitól, ám az intézet látogatása során a tudományág legkorszerűbb módszereit sajátíthatja el, s ez egyúttal „lépcsőfok az akadémiai tagságra”.[5] Szorgalmasan tanulmányozza a bécsi Udvari Kamara levéltárát; itteni kutatásai eredményeképpen később négy közleményt jelentet meg a Történelmi Tár és a Turul hasábjain.

Bécsből visszatérve, 1887. októberi kezdettel ismét napidíjas gyakornoki állást vállal a Nemzeti Múzeumban, s kezdettől a levéltárban dolgozik. Rövidesen évi 1200 forintos fizetéssel járó bécsi állami hivatalnoki állást ajánlanak Schönherrnek. A fiatal tudós azonban tudományos előrehaladása érdekében, rövid habozás után, hátat fordít a cseppet sem megvetendő, társadalmi emelkedést jelentő ajánlatnak, és megmarad az eddigi 600 forintos napidíjasi állásában. 1887 második felét és a következő évet köznapi feladatai elvégzése mellett levéltári kutatással töltötte; többek között Zágrábban is dolgozik. Részt vesz a Ragusa és Magyarország összeköttetéseinek oklevéltára szerkesztésében, pecséttani értekezéseket közöl, felmérést Nagybánya nyilvános könyvtárairól, és a magyar könyvnyomtatás történetéhez kapcsolódó cikket jelentet meg. Szorgalmasan készül doktori szigorlatára és értekezésének megvédésére. 1889. február 23-án „államtudori” doktorrá avatják.

Még csaknem hat hónapot kell várnia „múzeumi levéltári gyakornokká” történő kinevezésére. Nem kis malíciával írja ezzel kapcsolatban: „A levéltárban most már egy napidíjas van alám rendelve, s Fejérpataky távollétében én vagyok a főnök!”[6]

Közbenjárására és érdemei elismeréseként a Történelmi Társulat elhatározza, hogy 1889-ben Máramarosszigeten tartott vidéki gyűlésének meghosszabbításaként augusztus második felében Nagybányán „partikuláris konventikulumot”, fiókülést tart. Ennek megszervezése Schönherre hárul, aki emellett a nagybányai városi levéltárról is előadást tart. A sikeresen megrendezett ünnepély növeli Schönherr népszerűségét, aki ekkor már tudatosan készül első olaszországi tanulmányútjára, melyre 1889. december 21. és 1890. március 28-a között került sor.

Itáliai tartózkodásának legfőbb állomásai Velence, Bologna, Firenze, Pisa, Livorno, Nápoly, Palermo és főként Róma. Bárhol fordult meg, a levéltárak és könyvtárak állandó látogatásán kívül mindig módot talált arra, hogy megismerkedjék a város és a környék nevezetességeivel; a múzeumok, képtárak és templomok látogatása mellett sok időt szánt az olasz földön lépten-nyomon előforduló műemlékek és más természetű nevezetességek megszemlélésére. Küldetésének fő célja a vatikáni levéltárban végzendő kutatás, s ezen belül főként a Mátyás király uralkodásával összefüggő emlékek feltérképezése volt. Fraknói Vilmos, a Vatikáni Magyar Okirattár (Monumenta Vaticana) főszerkesztője – Schönherr kutatásainak eredményével szerfölött elégedetten – megbízza őt a sorozat VI. kötetét felölelő, Mátyás király levelezése a római pápákkal. 1458–1490 című munka sajtó alá rendezésével. A kiadvány 1894-ben jelent meg, és egyhangú vélemény szerint mindenben megfelelt kora követelményeinek.

Schönherr időközben már 1890 novemberétől a Magyar Könyvszemle segédszerkesztőjeként dolgozik, egy évvel később tagja lesz a Heraldikai és Genealógiai Társaság igazgatóválasztmányának, majd 1892 februárjában a társaság jegyzőjévé, utóbb titkárává és a Turul főszerkesztőjévé választják. 1891 nyarán saját költségén, évi szabadsága idején Münchenben kutat. Két év leforgása alatt (1891–1892) különböző folyóiratok hasábjain 14 közleménye és tanulmánya jelenik meg. Jogosan írhatta tehát a Pesti Napló Schönherről: „egyike fiatal tehetséges történészeinknek”.

Magasra ívelő tudományos sikerei erkölcsi téren kárpótolják mostoha anyagi helyzetéért, amelyben múzeumi tisztviselőként tengődött. Ennek tudatában keserű kifakadással írja: „...az állam az intézetek tudományos jellegének ignorálásával úgyszólván kezelési hivatal színvonalára akarja süllyeszteni a múzeumokat, [...] a minisztérium ránk vonatkozó terveiből megtudhattuk, hogy odafent [...] még csak azt a javadalmat sem akarják megadni, amit a tanárok élveznek. S hagyják, hogy diplomás emberek, szaktudósok gyakornoki címmel szolgáljanak éveken keresztül. Ilyesmi csakis Magyarországon lehetséges, ahol a képviselőválasztásra milliókat dobnak ki, de egynéhány ezer forintot sajnálnak az ország első tudományos intézetétől.”[7] Elégedetlenségét nemcsak hozzátartozóival osztja meg, hanem egyik mozgatójává és cselekvő részesévé válik annak a mozgalomnak, mely a „múzeumosok” részéről Csáky és Wekerle minisztereknél küldöttségileg szorgalmazza tarthatatlan helyzetük rendezését.

Ennek ellenére az 1892-es esztendő Schönherr részére a tudományos hírnév megalapozásának éve. Mátyás király fiáról, Corvin Jánosról készülő monográfiája tervezetével és ennek kidolgozott első fejezetével elnyeri a Bay Ilona által felajánlott 30 aranyat. A monográfia teljes anyagának összegyűjtése céljából 1893 nyarán a kelet-sziléziai Troppau és Boroszló könyvtáraiban és levéltáraiban kutat. Egyes fejezeteinek többszörös átdolgozása után a mű kézirata 1894 kora tavaszán nyomdába kerül. De Schönherrt már újabb feladatok várják.

1893 februárjában a Történelmi Társulat választmányi tagja, ez év augusztusától pedig a Magyar Könyvszemle ideiglenes, majd tényleges főszerkesztője lesz. A múzeumi levéltár időközben az ő vezetése alá kerül, majd 1894 áprilisában végre kinevezik a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárnokává. Beválasztják a Teleki-oklevéltár XVI–XVIII. századi részének 2. kötetét előkészítő szerkesztőbizottságba, ahol többek között Tagányi Károllyal dolgozik együtt. A soron következő legnagyobb feladatot azonban a Szilágyi Sándor főszerkesztő irányításával megjelenő millenniumi A magyar nemzet története jelenti, melynek 1894 októberétől Schönherr segédszerkesztője és társszerzője. Ő írta a III. kötetben Az Anjou-ház örökösei című, mintegy 250 lapnyi terjedelmű részt.

Fejérpataky önzetlen segítsége mellett is, aki az általa tervezett Zsigmond-kori oklevéltár meglévő anyagát Schönherr rendelkezésére bocsátotta, e rész megírása sok gonddal járt; még az 1895 októberében tett olaszországi utazása idején is ezen dolgozott, és így az év végére sikerült befejeznie.

Tudományos alkotó munkásságának elismeréseként 1896 májusában elnyeri a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagságát. A kitüntetést érthető örömmel fogadja; tudja, hogy keményen megdolgozott érette.

Ebben az időben munkaerejét a megsokasodott szerkesztési feladatok kötik le. Szilágyi Sándor, súlyosbodó betegsége következtében, az év nagy részét gyógykezeltetéssel külföldön tölti, s így az elvállalt és halasztást nem tűrő millenniumi kötetek szerkesztése Schönherr vállára nehezedik. Emellett rá vár a Turul és a Magyar Könyvszemle gondozása is.

Akadémiai székfoglaló értekezésének témájául a Zsigmond király uralkodása első szakaszát szinte teljesen kitöltő és főként a Nápolyi László nevéhez fűződő külföldi trónkövetelések bemutatását választja. A korszakkal foglalkozó német, francia és olasz szakirodalom eredményeinek felhasználásán alapuló értekezése osztatlan elismerést kap: „ez az én hetem volt” – írja haza 1897. április 5-én nem kis büszkeséggel.[8] A közeljövő fő feladataként az egyetemi magántanári képesítés elnyerését, másrészt kora ifjúságától érlelt álmának – mely 1896 augusztusa óta szerződési kötelezettségévé is vált –: Nagybánya város monográfiájának megírását tűzi ki. Ám mindkét irányban lassan halad; rövidesen rá kell döbbennie, hogy megélhetésének biztosítása érdekében vállalt szerkesztőségi feladatai és különféle bizottsági kötelezettségei ideje és munkaereje nagy részét lekötik: „Legtőbb időt vesznek igénybe ezek a disznó gyűlések.”[9]

Levéltári munkássága során éveken át a kisebb-nagyobb családi levéltárak átvételét intézi. Ennek érdekében rengeteget levelezik, és még többet utazik; fogadóesteken van jelen, politikusok és művészek társaságában alkalma nyílik betekinteni az ország politikai életének kulisszái mögé is. A látottakat éles elmével mérlegeli, és 1898 januárjában megállapításait rögzítve ezeket írja: „...közállapotaink fent és alant teljes romlásnak indultak [...] egy kis históriai szemmel végigszámlálva az emberiségnek nagy határköveit, nem nehéz megjósolni a nagy szociális forradalmat, mely 20 év múlva, talán előbb is, új képet fog adni a világnak.”[10]

Tudományos céljai megvalósítása érdekében 1897. szeptember 17. és október 15-e között Zágráb, Velence és a dalmát tengerpart egykori központja, Zára levéltáraiban és könyvtáraiban kutat, ezek eredményeként akadémiai székfoglalóját kibővíti, és a következő évben önálló füzetben is megjelenteti. Emellett 1898-ban főként heraldikai tanulmányokat közöl, de ugyanebben az évben Nagybánya középkori történetével kapcsolatos több alkalmi összegezése is napvilágot lát, mintegy jelezve, hogy szülővárosa iránti kötelezettségeiről sem feledkezett meg. Ez év nyarán megjelenik A magyar nemzet története X. kötete is. „Szép vállalkozás volt – írja Schönherr –, és sok örömöm tölt benne, de a Zsigmondkori rész írói babérjain meg a pénzbeli hasznon kívül a segédszerkesztésből nevemre nem sok dicsőség háramlik, inkább úgy tekintem, mint az utolsó köteles áldozatot az öreg Szilágyi Sándorért, akiről bizony mikor hozzákezdtünk, nem hittük, hogy meg fogja érni a végét.”[11]

Úgy tűnik, Schönherr okult a közelmúlt tapasztalatain, és képességeit a jövőben a tudományos kutatás terén szándékszik kamatoztatni. Ám nem így történt! Némi többletjövedelem reményében elfogadja a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének titkári munkakörét, s ebben a minőségében éveken át ereje nagy részét szervezési kérdésekkel fogja lekötni. 1898. december 16-i levelében írja: „...dolgaim nemhogy fogynának, hanem úgy nőnek, mint a lavina, s attól félek, hogy egyszer csak maguk alá fognak temetni.”[12] A kívülálló éveken át erről a belső tusáról mit sem sejt, mert kisebb horderejű feladatainak példásan eleget tesz. Sőt, rövidesen benyújtja az egyetemre magántanári képesítése iránti kérelmét, és készül második római hivatalos kiküldetésére. Ez alkalommal az Akadémia Forster Gyula és Scitovszky János nevére alapított 1300 koronás díjával utazik. 1899. január 28. és május 18. között Firenzében és főként Rómában kutat. Visszatérve átveszi a Szilágyi Sándor halálával gazdátlanná vált Magyar Történelmi Életrajzok szerkesztését, majd 1899. július 31-én részt vesz a Petőfi halálának 50. évfordulója alkalmából szervezett segesvári, illetve fehéregyházi ünnepségeken. Ezek végén elítélően nyilatkozik a kormányhoz közel álló körök sovén magatartásáról: „egészen kár volt Bathának s azután a banketten egy csomó bősz magyarnak provokálni” a nemzetiségeket.[13]

Főfelügyelőségi titkári tisztségében a századforduló éveiben részt vállal az ország egész területét átfogó vidéki múzeumi és könyvtári hálózat szervezésében. Foglalkozik az aradi, temesvári, szatmári, máramarosszigeti és nagybányai múzeumokkal és könyvtárakkal is. Tudományos kutatásokra azonban alig jut ideje. 1900. szeptember 28-i levelében írja: „...tegnapelőtt töltöttem be a 36. évet, s bizony nem merek mérleget csinálni erkölcsi és anyagi aktíváim és passzíváimról, mert félek, hogy nem lennék megelégedve.”[14] Éveken át a nagyobb fizetéssel járó igazgató-őri kinevezését várja, mely lehetővé tenné számára, hogy szerkesztői és más adminisztratív jellegű munkái egy részétől megszabaduljon. „...soha sem fájlaltam jobban, mint mostanában, hogy aktagyártással és ülésezéssel kell elfecsérelnem a drága időt, melyet oly szépen használhatnék fel tudományos feladataim teljesítésére.”[15] 1901. november végi soraiból idéztünk, de e kérdés leveleinek vissza-visszatérő fő motívumává vált.

Ez év végén a budapesti tudományegyetemen megszerzi az egyetemi magántanári képesítést. Első egyetemi előadását 38. születése napján, 1902. szeptember 26-án tartja. Kurzusa témájaként Magyarország történetének az Árpád-ház kihalásától a mohácsi vészig (1301–1526) terjedő korszakát választja. Előadásai előkészítésére rengeteg energiát fordít. Bizonyság erre az a négykötetes, csaknem 1500 lapnyi kézirat, amely előadásainak szövegét és jegyzetanyagát tartalmazza.[16] Előadásait az első félévben 38–52 hallgató előtt tartotta; kezdő tanár létére ez semmiképpen sem lekicsinyelhető szám. Első, bevezető előadásának szövegét egyébként Magyarország 1301-ben címmel nyomtatásban is megjelentette.

Egyetemi előadásainak folytatására csupán 1903 őszén került sor. Időközben a Franklin Társulatnál szerződést köt a XIV–XV. századi világtörténelem megírására, és Nagybánya monográfiájához gyűjti az adatokat, majd harmadszor is Rómába utazik, ahol a Nemzetközi Történelmi Kongresszus 1903. április 2–9. között zajló munkálatain vesz részt. Ezt a külföldi utazását egy Corvin-kódex felfedezése teszi emlékezetessé: „..április 6-án a Casanate könyvtárba, a kongresszus tiszteletére rendezett kiállítás megtekintésére és tanulmányozására mentem el [...]. A kiállítás utolsó előtti tárlójában a XIV. és XV. századi miniatűrös kéziratok között egy hatalmas méretű kódex vonta magára figyelmemet, s mikor azt szemügyre vettem, címerében enyészetnek indulva, de még eléggé kivehetőleg a Corvin kódexek címereinek jellemző típusát ismertem fel. [...] A kézirat természetrajzi és orvosi könyv, füvek, állatok, ásványok leírásával és képeivel, és azoknál, amelyek Magyarországon is előfordultak, valaki oda írta magyar nevüket.[...] Corvin kódex, mely egyszersmind magyar nyelvemlék is, unikum.”[17]

Rómából visszatérve éjt-napot kihasználva a Franklin Társulattal kötött szerződése teljesítésén fáradozik, de rövidesen rá kell döbbennie, hogy a munkával nem sikerül időre elkészülnie. Barátai közbenjárására a kiadóvállalat „minden akadékoskodás nélkül kiengedte az obligációból”. A kötet megírását Csuday Jenő vette át; benne a Schönherr által megírt fejezet A magyarországi renaissance címmel az ő neve alatt jelent meg. A minden kudarcára hatványozottan érzékeny Schönherrt az eset idegileg súlyosan megviselte, és orvosai sürgetésére 1903 júliusában a Grác melletti Judendorfba utazik gyógykezelésre. Innen visszatérve elfoglaltságain akar lazítani, és rövidesen lemond a Magyar Történelmi Életrajzok szerkesztéséről. Pekár Gyula Mátyás és Beatrix című drámája révén, melyhez a szerző az ő Corvin János-monográfiáját vette alapul, a dicséret Schönherrnek is kijut, s ez újabb munkára sarkallja. Az általa felfedezett Corvin-kódexről írott ismertetését sajtó alá rendezi, és megújult akarattal Nagybánya monográfiájának megírására összpontosít. A századokon át elveszettnek hitt nagybányai XIV. századi nyolcszögű nagy pecsétnyomó napfényre kerülése után újraértékeli kezdő történész korában írt ismertetését: megjelenése utolsó nagy kutatói sikerét és elégtételét jelentette.

Egyre növekvő számban vállalt tudományos feladatai amúgy is gyenge szervezetét szerfölött igénybe vették, egészségét aláásták. 1906 áprilisában kiújul szinte évtizede kísértő gégebaja, nyáron pedig ideggyengeségét kénytelen Bártfán kezeltetni. A javulás azonban csak látszólagos, és még év vége előtt súlyos betegen idegszanatóriumba kerül, ahonnan 1907 pünkösdjén hazaviszik Nagybányára. A szülői házban kissé megnyugszik, önbizalma is visszatér. Ideiglenes nyugdíjazási kérelmét személyesen viszi fel a minisztériumba, de egy kisméretű agyvérzés 1907. december 27-én végleg ágyhoz köti, és 1908. március 24-én, ugyanazon a napon, amelyen ikertestvére még 1865-ben meghalt, az ő élete is véget ért.

A közleményünk elején jelzett ünnepséggel párhuzamosan édesanyja kiadásában vaskos kötet jelent meg.[18] Ennek bevezetőjeként közölt életrajza függelékeként Morvay Győző összeállította Schönherr műveinek jegyzékét. A könyvek, tanulmányok, cikkek puszta felsorolása is Schönherr ama termékenységéről tanúskodik, mely mögött magas intenzitással végzett óriási munka állott. Életelve kora ifjúságától: „munka az élet, és csak az él, aki dolgozik és ebben örömét leli; a tétlenség, a semmittevés egy neme a végfeloszlásnak”. Ezt kiegészítve szögezi le később: „Nem a munka teszi tönkre az ember idegzetét, hanem amit elvállal és nem bír elvégezni.”[19]

Fiatalkori munkái egy részét Décsényi Gyula álnév alatt közölte. Alkotási periódusának kezdeti szakaszán, közvetlen környezete sugallatára, sokat foglalkozott a névmagyarosítás gondolatával. Elgondolása szerint új családneveként anyai ágon örökölt birtokuk, Décsény helynevét vette volna fel. Döntését nem kevés belső vívódás előzte meg: a névmagyarosításban, amint azt egyik levelében leszögezi, „...a svindlinek egy nemét kezdem látni – pedig roppant utálom a svindlirozást – inkább semmi se legyen belőlem, hogysem bármi kis szédelgés útján haladjak előre”.[20]

A névváltoztatás kérdése ezzel lekerült a napirendről. A tudományos munkát illető állásfoglalását is ebben a periódusban határozta meg: „A tudomány igazán véve sohasem lehet eszköz, csak cél.”[21] Életműve bizonyítja, hogy ezen egy jottányit sem volt hajlandó változtatni.

Schönherr nem volt szobatudós; minden érdekelte, ami körülötte vagy szerte az országban történt, mindenről megvolt a saját véleménye, s ezt nem is rejtette véka alá. Állításunk igazolására három, látszólag különböző jellegű megállapítását idézzük, ezek azonban összességükben az ember és ezáltal az életmű helyesebb megértéséhez segítenek hozzá.

Jeleztük már, hogy Schönherr még a szülői házban közel került a zenéhez. Élete végéig sem hagyta abba a zongorázást, és emellett rendszeres opera- és hangverseny‑látogató volt. Zenéről vallott nézeteiből külön tanulmány is kikerekedhetne, most azonban csupán a Liszt Ferencről 1886 augusztusában, közvetlenül a zeneszerző halála után írott soraiból idézünk: „Legfájdalmasabban esik azonban az a megmagyarázhatatlan közöny, az a hideg egykedvűség, amellyel a magyar sajtó a legnagyobb magyar zenész halálát fogadta. Hát annyira jutottunk, hogy magyarázni kell azoknak, akik nálunk a közvéleményt csinálják, ki volt Liszt Ferenc? Hát olyan törpe a nemzedék, hogy az óriásban csak azt látja, ami benne közös, a hibákat? Liszt Ferenc halva fekszik: a lángelmék legnagyobbika, minőt csak egy nagy század felmutathat, megszűnt élni; a szellemóriás, minőhöz hasonlót e nemzedék nem látott, kidőlt; s mikor ez a világnagyság, aki egész életében magyarnak vallotta magát, a ravatalon fekszik, ez a nemes, büszke magyar nép, ahelyett hogy gyászba borulna, közönyösen vállat von, s szemére veti a halottnak, mint szemére vetette az élőnek annyiszor, hogy nagyságával nem tudott megférni a mi kicsinyeskedő köreinkben. Aztán követeljük, hogy kultúrnépnek tartsanak bennünket. Az, a táblabírák és ripők falusi dzsentrik népe, amelyik egy cigányprímást többre becsül a zongora királyánál!”[22]

Úgy vélhetnők, hogy ez a keserű kifakadás csupán az élet forgatagában helyét kereső ifjú Schönherr villámlása. A mennydörgést kiváltó társadalmi feszültség azonban élete egész korszakát végigkíséri, és érzékeny barométerhez hasonlóan előre jelzi a bekövetkező változásokat. 1898-ból való „előrejelzését” idéztük már. Hat évvel később, az országot megrázó első nagyszabású általános vasutassztrájk alkalmával még tanácstalanul áll: „Ami magát a sztrájkot illeti, az ember nem tudja, hogy mit kárhoztasson inkább, a sztrájkolók vakmerőségét, vagy a kormány gyalázatos viselkedését, amivel a vasutasokat a sztrájkba kergette, és a vakságát, amivel a neki jó előre bejelentett mozgalmat nagyra nőni engedte.”[23] A kép még elmosódott, de néhány hónap múlva, amikor az olasz munkások szeptemberi nagy csatáját Velencében éli át, már ismét a jövőbe lát Schönherr: „Ők csak meg akarták mutatni, hogy mekkora erő van bennük. Tényleg nem tréfadolog, ha a munkásvilág felmondja a szolgálatot, és ha fegyverre kerül a dolog, hamar kész a szociális forradalom. [...] Ez a két nap úgy tűnt fel előttem, mint egy kép a jövőből – ha majd kenyértörésre kerül a dolog az urak és a munkásosztály között.”[24]

Mindezek ellenére Schönherr nem volt forradalmár, még csak azt sem állíthatjuk, hogy az általa meglátott ferdeségeket következetesen mindig balról bírálta volna. Amikor 1901 októberében Nagybányán az országgyűlési képviselőválasztáson az ellenzéknek sikerült megbuktatnia a kormány jelöltjét, ő „csiszlik uralomról” beszélt, és ennek következményeként az „intelligencia supremáciájának” elvesztésétől félt. Ez azonban nem gátolta meg abban, hogy a nagy horderejű kérdésekben tisztán lásson, hogy történelmi összefüggésben a magyar–román együvé tartozás eszméje mellett is pálcát törjön. Nagybánya természetes központja annak a vidéknek, „...melyet az avasi, gutini és ilosvai vízválasztó gerincek határolnak, melynek bányaművelő, hegylakó népességét, magyart és románt százados összetartozás hagyományai fűzik együvé”, s „az összetartozás érzetét nem szüntetheti meg semmiféle hatalom”.[25]

 

3. Életpályájának felvázolása során elég sokszor esett szó a szerkesztő Schönherr-ről. A mindig pontos szerkesztőről, szerkesztési elveiről hosszasan lehetne értekezni, de terjedelmi okok miatt erről le kell mondanunk. Egyetemi magántanári tevékenységéről is csupán annyit kell leszögeznünk, hogy amikor 1904 és 1905 őszén ismét katedrára lép, kezdeti sikerei már nem folytatódnak. Ezt azonban feledtették azok az eredmények, amelyeket a múzeumok és könyvtárak szervezése körül elért.

A múzeumok feladataival kapcsolatos elképzelését még fiatal korában papírra vetette. Megalakulásuk felé az első lépés, véleménye szerint, a múzeumegyletek megszervezése. Az egyletek fő feladata a múlt emlékeinek gyűjtése, ásatások rendezése és a műemlékvédelem. Tudományos jellegüket mindenképpen meg kell őrizniük. A múzeumoknak legyen történelmi, természetrajzi és néprajzi részlegük, jól felszerelt könyvtáruk, s mindezt tegyék hozzáférhetővé a tanulni vágyó nagyközönség számára is. Másokkal együtt vallja, hogy „minden elpusztult műemlékkel történelemkönyvünk egy-egy lapja megy veszendőbe, s minden kővel, melyet egy középkori épületről letörünk, egy-egy sorát töröljük ki történeti hagyományainknak”.[26] Oly frissek, ma is érvényesek ezek a megállapítások, mintha napjainkban vetették volna papírra! A feladatok felsorolásán túlmenően Schönherr mozgósított is. A Szatmár vármegyei közönyöseknek szemükre vetette: „Ha a tatárjárás korából származó apai tisztes templomba beleüt a villám, valószínűleg teljes nyugalommal fogják szemlélni, hogyan rombolják le, mint ahogy lerombolták és széthordták a szatmári, kővári és szinéri várakat.”[27]

Az elveken és nyilatkozatokon túlmenően Schönherr személyes példaadásával is elöl járt. Nagybánya legjelentősebb középkori műemlékének helyreállítása érdekében A nagybányai Szent-István templom maradványai című tanulmányáról saját költségén különnyomatot készíttet, és az ízléses külsejű füzetből 200 példányt ad át a városi tanácsnak azzal a kéréssel, hogy a befolyó összeget az István-torony stílszerű restaurálására fordítsák.[28] A helyreállítás terveit az ország leghozzáértőbb szakembereivel készíttette el, majd a munkálatok befejezése után az ő megszövegezésében emléktábla került a torony falára. A Nagybányai Múzeum 1904-ben történt megnyitásában és ezt megelőzően a Nagybányai Múzeumegyesület megszervezésében Schönherr elévülhetetlen érdemeket szerzett, s ennek elismeréseként az egyesület elnöki tisztségét élete végéig ő töltötte be. A Múzeum megnyitása előtt a kiállítás részletes tervét ő állította össze, s még a szekrények méreteit és formáját is ő határozta meg.[29]

A nagybányai közkönyvtárakról közölt értekezésében a helyi viszonyokat mérte fel, de értékítéletét az országos eredményekhez és követelményekhez igazította. Nagy fontosságot tulajdonított az iskolai könyvtáraknak, gazdagságuk vagy hiányos voltuk ugyanis a tanárok és diákok munkájára egyaránt kihatott. Országos viszonylatban bírálta ezek szegényes ellátottságát: a könyvek vásárlása esetleges volt, következésként épp a tananyag elmélyítéséhez szükséges alapvető művek hiányoztak. Így „a könyvtár elveszti gyakorlati jelentőségét, s csak arra való lesz, hogy számadásával az évi értesítőben díszelegjen” – írta. Az ifjúsági könyvtárnak sem „a szórakoztatás a főfeladata, hanem hogy az ifjúság nevelését befejezze, őket az élet számára előkészítse”. A kaszinók és különféle egyletek könyvtáraiban – Schönherr elképzelése szerint – az alapvető tudományos jellegű művek kötelező jelenléte mellett a művészeti és szépirodalmi alkotások közül csak azoknak van létjogosultságuk, amelyek nevelnek. Ezért „ne bízzuk a véletlenre és a könyvtárosokra könyvtáraink gyarapítását, [...] alakítsunk könyvtári bizottságot, melynek feladata volna a könyvtár tervszerű gyarapítását eszközölni”.[30]

Élete legnagyobb részét mint levéltáros és tudományos kutató a levéltárakban töltötte. Kora nézeteit magáévá téve, a levéltári munka legfontosabb feladatának a „Colligite fragmenta, ne pereant” (Gyűjtsétek össze a maradványokat, hogy el ne vesszenek) elv maradéktalan érvényesítését tekinti. Ennek a jegyében ismerteti a kezelése alatt álló Nemzeti Múzeumi Levéltár 1902-ben hozzávetőlegesen 450 000 oklevelet számláló anyagát, mely elgondolásának megfelelően törzsanyagra és a családi levéltárak részlegére oszlik. A törzsanyag fő rendezési elve a kronológia, míg a családi levéltárakra döntő érv a proveniencia, s az időrendet csak ezen belül juttatja érvényre.[31]

Levéltárosi és kutatói minőségében Schönherrt az oklevélkiadás is sokat foglalkoztatta. Jeleztük már azokat az ilyen irányú vállalkozásokat, melyek előkészítésében vagy szerkesztésében közreműködött. Ezen túlmenően is azonban – főként 1895 előtt – több gyűjteményről és oklevélkiadványról közölt ismertetőt. Eme írások közös vonása Schönherrnek az a szinte már csökönyössé váló kérelme, mellyel újabb és újabb oklevélkiadványok megjelenését sürgeti. Nagyon hasznosnak véli tehát a kismonográfiák mellékleteként napvilágot látó okmánytárakat, de indokoltnak vallja az összegyűlt anyag közlését még az esetben is, ha az nem áll szoros összefüggésben a dolgozat tárgyával, mert „vétkes mulasztás volna a fáradsággal összegyűjtött adatok bármi kis részét [...] haszontalanul félredobni”.[32] Az önálló oklevéltárnak Schönherr szerint „mindazt fel kell ölelnie, a nevezetesebbeket egész terjedelemben, a kevésbé fontosakat és a már ismerteket kivonatban”, ami a „codex” kitűzött tematikájához tartozik.[33]

Oklevélkiadói munkásságának kétségkívül legmaradandóbb értéke a Vatikáni Magyar Okirattár sorozatában megjelent és általa sajtó alá rendezett VI. kötet. A sorozat szerkesztési elvei, a „mindent vagy semmit” eleve adottak; ezen a már Fejérpataky által is meghaladott elképzelésen és gyakorlaton Schönherr nem tud vagy talán nem is óhajt változtatni. Kiadásánál bevallottan is kettős feladatot kíván teljesíteni: „először az eddig közölt leveleket a még ismeretlenekkel kiegészíteni, másodszor a régebbi közléseket a rendelkezésre álló legjobb források alapján emendálni, illetőleg az új, teljes gyűjtemény közzétételénél a lehető legjobb, leghitelesebb forrásokat tenni a közlés alapjává”.[34] A kötet Mátyás királynak a pápához küldött 112 levelét és 97 pápai brévét, összesen 209 iratot tartalmaz; ezek közül 66 ebben a kötetben látott először napvilágot. A Schönherr által összeállított, már idézett bevezetőből az érdeklődő tudomást szerezhet a forrásként felhasznált oklevélközlésekről, a felkutatott források jellegéről, őrzési helyükről, valamint a kötetben érvényesített közlési elvekről. Nem csoda tehát, hogy a kötet megjelenését a korabeliek nagy elismeréssel fogadták.

Tudományos munkásságának kezdeti szakaszán – amint erre a Századok -Y L-szignóval jelzett nekrológírója (Szádeczky Lajos?)[35] is találóan utalt – Schönherr Gyula érdeklődése a magyar heraldika és genealógia, valamint a hazai középkori művelődéstörténet kérdései felé irányult, és ezekre későbbi korszakában is vissza-visszatért.

Heraldikai, genealógiai és pecséttani közleményeit olvasva mindenekelőtt szerzőjük roppant ismeretanyaga, jó megfigyelő és általánosító-elvonatkoztató készsége és törekvése ragad meg. Amikor egy általa felfedezett kassai formuláskönyv alapján a II. Ulászló korabeli 30 címereslevél[36] számát újabb nyolccal egészíti ki, Schönherr nem elégszik meg a címerek puszta leírásával, hanem egykori tulajdonosainak a XV–XVI. század fordulóján játszott közéleti szerepére vonatkozó fontos adatokat is közöl. Más alkalommal szövegelemzés alapján figyel fel arra, hogy Zsigmond uralkodása idején a magyar királyi és a birodalmi kancellária nem volt teljesen szétválasztva: 1415 első feléből ugyanazon címerfestőtől három armális ismeretes. Miniátoruk – mint írja – „kiváló műérzéket és heraldikai iskolázottságot árul el”.[37] Egy Mátyás korabeli címerlevél bemutatásakor Schönherr a szakirodalomban elsőként igyekszik a korszakra érvényes heraldikai ismérveket meghatározni. Tette annál merészebb, mivel a jelzett korból a címerlevelek heraldikai ritkaságszámba mennek.[38]

Pecséttani közleményei közül mind módszertani, mind kidolgozás tekintetében Nagybánya középkori pecséteiről közölt tanulmányai emelkednek ki, de kétségkívül említést érdemel a Zsigmond király leányának pecsétkölcsönzési eljárását elemző írása is.[39]

A nagybányai nyolcszögű pecsétről készült első tanulmánya megírásakor (1886) Schönherr egyetlen, viszonylag épen fennmaradt lenyomat alapján rekonstruálta annak összes elemeit. Rendkívüli formájának és nagyságának méltánylása mellett felhívta a figyelmet az egykori vésnök magas művészi színvonalára. Alkotójában a korabeli ötvösipar elsőrendű mesterét tiszteli. Az 1904-ben megtalált eredeti pecsétnyomó Schönherr egykori következtetéseit mindenben igazolta,[40] a tipáriumról készült leírása pedig tömörségében és plaszticitásában bármilyen pecséttani munka iskolapéldája lehet.[41]

Művészettörténeti írásai közül kiemelkedő alkotás A nagybányai Szent-István templom maradványai címet viselő közleménye. Az Anjouk uralkodása idején fontos gazdasági szerepet betöltő bányaváros, akkori nevén Asszonypataka (Rivulus Dominarum) kezdeti fejlődéséről és templomának építési szakaszairól nagyon kevés írásos adat maradt az utókorra. A hiányon Schönherr úgy segít, hogy a város fejlődését és a templomépítés kérdését szoros összefüggésben tárgyalva a régészeti és építészeti maradványok felhasználásával, a középkori Nagybányáról olyan elképzeltető erejű képet fest, amelyet máig sem sikerült meghaladni.[42]

Ma is élvezetes olvasmány az a művelődéstörténeti közleménye, melyben a római Casanate Könyvtár Corvin-kódexét dolgozza fel. A kódex felfedezése körülményeinek ismertetése után ennek pontos bibliográfiai leírását adja, majd lépésről lépésre haladva, kalandregénybe illő izgalmassággal, a kronológia, heraldika, miniaturisztika és más alaptudományágak módszereinek és ismeretanyagának igénybevételével deríti ki, hogy a szóban forgó kódex egykoron Vencel cseh király tulajdonában volt és 1469 után került Hunyadi Mátyás könyvtárába. Innen kölcsönzés révén juthatott valamelyik Buda környéki Pálos-rendi kolostorba, majd tisztázatlan körülmények között, még 1546 előtt olasz földre került. Előbb azonban a szerzetesek a kódex lapjai közé még két latin nyelvű orvosi receptet iktattak be, és 87 szövegkép fölé egyazon kéz megfelelő magyar nyelvű bejegyzést tett; ezáltal a kódex művelődéstörténeti értéke megkétszereződött. Neves nyelvészek és botanikusok véleményének és segítségének felhasználásával Schönherr a kódex nyelvtörténeti és botanikai jelentőségére is fényt derít, és leszögezi, hogy a kódex révén „középkori nyelvkincsünk jelentékeny szaporodása mellett e nyelvemlék segítségével a magyar botanika számos kifejezését majdnem száz évvel korábbi forrásra vezethetjük vissza”.[43]

Kéziratos hagyatékának tanúsága szerint Schönherr tervezte több középkori művelődéstörténettel kapcsolatos összefoglaló munka megírását is. Mátyás király könyvtáráról írandó munkája előkészületeként összegyűjtötte és rendezte a tárgyra vonatkozó irodalmat, lemásolta a külföldön található Corvinák azonosításával, megvételével vagy kicserélésével kapcsolatos iratokat, ebben az ügyben személyesen is levelezett, és összeállította a különböző országok könyvtáraiban található Corvinák jegyzékét. A magyar könyvtörténet témakörével kapcsolatban gazdag bibliográfiai anyagot gyűjtött, ebbe főként a Magyar Könyvszemle hasábjain megjelent, a XIV–XVII. századi könyvmásolókról, könyvtárakról és ősnyomtatványokról szóló cikkeket és tanulmányokat csoportosította. Elkészítette a középkori Magyarországra vonatkozó krónikák és krónikások jegyzékét. Tervei között külön téma volt a miniatűrök és miniatűrfestők története a XVII. századig. Az ezekre a témákra vonatkozó hagyatéka 15 kötetre rúg.[44] Csak sajnálható, hogy a pályája derekán elhunyt történésznek nem adatott meg tervei megvalósítása.

Figyelemre méltók Schönherrnek a társadalom- és politikatörténettel kapcsolatos nézetei is. „A történelem – szögezi le – általánosít; az egyén sajátos vonásaiban faji tulajdonságokat lát, egymástól látszólag távol álló tények és jelenségek között a törvényszerűség összekötő kapcsát keresi, s mindenütt az összesnek géniuszát látja nyilatkozni.”[45] A történelmi törvényszerűség tételes kifejezésével másutt nem találkozunk, de élete végéig a 23 éves korában papírra vetett fenti elvekhez és követelményekhez igazodik. Az események hátterében ok és okozati összefüggéseket keres. Az ország középkori története sorsdöntő fordulatainak okait évtizedekre, olykor évszázadokra visszanyúló eseményekben vagy folyamatokban kereste és találta meg. Így az Árpád-ház kihalását követő belső küzdelmek gyökerei – Schönherr helyes meglátása szerint – az oligarchiának a XIII. század közepétől számított rohamos megerősödéséig vezetnek vissza. A folyamat IV. László uralkodása idején tovább mélyül, s ebben a király gyengesége volt a kiváltó ok.[46] Két évszázaddal később Mátyás királynak azon törekvései, hogy utódjául törvénytelen fiát, Corvin Jánost választassa meg – Schönherr szerint –, végső soron a történelmi előfeltételek hiánya miatt buktak meg. Néhány sorral odébb Schönherr így ír: „Nem az egyes emberek hűtlensége, nem a nemzet hálátlansága, hanem a százados viszonyok állítottak vetélytársakat Corvin jelöltsége ellen.”[47]

Kortársaihoz hasonlóan, Schönherr is gyakran használja a „nemzet” fogalmát, de természetesen a maitól eltérő értelemben. Mindenekelőtt abból kell kiindulnunk, hogy Schönherrt a XIX. század utolsó harmadában virágkorát élő romantikus történelemfelfogás is befolyásolta. A „magyar nemzet” Schönherr szerint a „dúsgazdag főúrtól egész az utolsó kurtanemesig”[48] terjed, s ebben a vonatkozásban történész kortársai közül sokan hasonló nézeteket vallottak. A „nemzet”-en ez a felfogás tulajdonképpen a középkori rendi állam politikai jogú főpapi, főúri és nemesi kiváltságos rétegeit érti, kirekesztve belőle az anyagi javakat termelő parasztságot és városi polgárságot. Az Anjou-ház örökösei megírásakor Schönherr nagyot lépett előre, amikor a király és a városi polgárság kölcsönös viszonyát elemezve leszögezi, hogy „Zsigmond az oligarchiával trónjáért vívott nagy küzdelmek után a városi rendben ismerte fel uralmának új, biztos támaszát, [...] a polgári elemet a nemzeti életben országos jelentőséggel ruházta fel”.[49] Ebben az összefüggésben nagy jelentőséget tulajdonít az 1397-es Temesvárra meghirdetett országgyűlésen a királyi városok részvételének, valamint az 1405-ös országgyűlésen megszavazott első törvénykönyvnek, mely a királyi városok polgárainak jogviszonyait volt hivatott szabályozni.[50] A jobbágyokat és a velük együtt az „alkotmány sáncain” kívül rekedt egyéb paraszti rétegeket, annak ellenére, hogy a huszitizmus elterjedése és főként az 1437-es bábolnai felkelés kapcsán mindvégig megértéssel ír küzdelmeikről, Schönherr sohasem sorolta be a „középkori nemzet” fogalmába.

Zsigmond és Habsburg Albert koráról írott munkájának elemzésénél maradva, Schönherr érdemeként könyvelhetjük el a törökök elleni küzdelem kérdésében elfoglalt álláspontját, amely igen közel áll a jelenkori történetírás nézeteihez. Bírálja Zsigmondnak és környezetének ebben a kérdésben tanúsított felemás, halogató politikáját: a nikápolyi csatavesztés után mit sem tett a törökök balkáni térhódításának meggátlásáért, nem használta ki a Bajazid halála utáni kedvező alkalmat. Helyesen látja, hogy a cseh és a német-római koronáért folyó harc, s később a birodalmi érdekek érvényesítése közepette Zsigmond elhanyagolta a törökök visszaszorításának feladatát, és csak akkor ragadott fegyvert ellenük, amikor azok már megerősítették befolyásukat a Balkánon és betöréseikkel nemcsak a Duna menti déli részeket, de Erdélyt is közvetlenül veszélyeztették. Zsigmond ekkor, Schönherr helyes megállapítása szerint, „újult erővel vetette magát ahhoz a régi természetes politikához, mely a Balkán-félsziget államainak szövetségében kereste a legbiztosabb védőbástyát a törökök ellen”.[51] Ez utóbbiak ellen viselt háborúk eredménytelenségének egyik fő okát a nemesség hibás magatartásában véli fölfedezni.[52] Ezért tekinti nagy jelentőségűeknek a banderiális rendszer törvénybe iktatását célzó 1433-as javaslatokat és a telekkatonaság felállítását szabályozó 1435-ös pozsonyi „ötödik dekrétumot”.[53]

A török-kérdés és egyáltalán a középkori magyar királyság és a balkáni államok közötti kapcsolat megítélésében azonban Schönherr helyenként vitatható álláspontot vall. Zsigmond 1405–1408 közötti hadjáratát igyekszik kedvező színben feltüntetni, mert „a királyi korona tekintélyét volt hivatva a Balkánon megerősíteni”.[54] Egyenes következménye ez egyébként annak a Schönherr által is hangoztatott álláspontnak, amely a középkori Magyarországnak a Balkán‑félsziget felé irányuló, nemegyszer hódító politikáját helyeselve, ezt „a nyugati civilizáció terjesztéseként”[55] igyekezett feltüntetni.

A huszitizmus történelmi szerepének és ezzel párhuzamosan a huszita tanok gyors terjedésének és következményeinek megítélésében Schönherr nézetei már sokkal modernebbek. Meglátja a mozgalom társadalmi hátterét, s gyors terjedését is „az új eszméknek a társadalmi különbségek eltörlésével, az egyenlőség igehirdetésével”[56] hozzza kapcsolatba. Nagyra értékeli a huszitizmus talaján született, moldvai területen készült, a Tamás és Bálint nevéhez fűződő magyar nyelvű bibliafordítást, s ezzel kapcsolatban leszögezi: „a hitújítás alapgondolata: a gondolkodás szabadsága így segítette szárnyra nálunk is, mint mindenütt az egész világon, a nemzeti öntudatnak az anyanyelv használatában lappangó nagy erejét. Óriási horderejű tényekkel állunk itt szemközt. A bujdosók maroknyi csapata elég volt, hogy megőrizze azokat a tanokat, melyek a nép szívében visszhangra találva, lassanként előkészítették a talajt az általános vallási és társadalmi megújhodáshoz.”[57]

Corvin Jánosról írt monográfiájában a Mátyás király udvarában virágzott reneszánsz műveltség több fontos kérdésében a tudomány mai álláspontjának megfelelő következtetéseket von le. Ebben a vonatkozásban a mű hat fejezete közül A királyi herceg címet viselő rész érdemel figyelmet, mert egész sereg humanistáról szól, akikre Mátyás egyetlen fiának neveltetését és személyének magasztalása által jövendő királlyá választásának előkészítését bízta.[58] Ide kapcsolódnak Schönherrnek azok a fejtegetései, amelyekben a budai királyi könyvtárnak Mátyás uralkodása utolsó időszakában történt nagyarányú gyarapodását kifejezetten fia neveltetésével hozza szoros összefüggésbe:[59] „Mátyás az első években csak saját könyvgyűjtési hajlamát elégítette ki. Fia növekedtével ennek számára is kellett gondoskodni olvasmányokról, neveltetéséhez szükséges eszközökről, fejlődő értelmének megfelelő táplálékról. A tudós kedvtelésével párosult benne az atya büszke öröme, hogy koronáival Európa leggazdagabb könyvtárát hagyhatja fiára örökségül.”[60] Világosan felismerte azt is, hogy a királyság és a feudális erők közötti egyensúly felbomlása révén „Mátyás halálában, Ulászló trónra emelésében ott lappang a mohácsi vész [...] szomorú következményeivel együtt”.[61]

Schönherr helytörténettel kapcsolatos munkáival, nézeteivel részben már foglalkoztunk. Jeleztük azt is, hogy Nagybánya két kötetre tervezett monográfiáját nem sikerült megírnia. Az általa papírra vetett részletes terv s az elkészült első fejezetek[62] azonban töredékes voltukban is mutatják, hogy szerzőjük a lehető legjobb úton haladt az élete főművének szánt monográfia megvalósításában. Erre utal egyébként az általa kronológiailag rendezett 13 kötetnyi jegyzet és további kétkötetnyi előmunkálatokat felölelő Oklevéltár adatanyaga is.[63]

A különböző időszaki vagy alkalmi kiadványokban, de mindenekelőtt a Nagybánya a múltban címmel 1894-ben megjelent fejtegetéseit akár a tervezett monográfia első vázlatának is tekinthetnők. Egy másik ide vonatkozó közleménye pedig példa arra, hogy miként lehet és kell a helytörténetet az országos, sőt az egyetemes történelem eseményeinek összefüggésében tárgyalni.[64]

Schönherr történetírói módszerének vizsgálatában elsősorban a legaprólékosabbnak tűnő részletkérdéseket is mindig kritikailag mérlegelő pontosságra kell fölfigyelnünk. Egy-két korai írását leszámítva, amelyekben még megelégszik az események és jelenségek puszta közlésével, írásainak döntő többségére szerzőjük vitakészsége nyomja rá a bélyeget; nem ismeri el a megfellebbezhetetlennek kinyilvánított, csupán a szerző tekintélyére alapozott véleményeket. Az igazság megközelítése érdekében nagyon sok kutatót helyesbít, nemegyszer önnönmagát is.[65] Kritikus alkata ellenére sem feltételez rosszhiszeműséget a más véleményt vallókról.[66] Közleményeinek, monográfiáinak erős oldala a forrásokra való pontos hivatkozás. Alkotóan alkalmazza mindazokat az eredményeket, amelyeket a megelőző és vele kortárs történészek elértek. Pauler Gyula nyomdokain haladva egy-egy perhalasztó rendeletből, egyszerű okiratkeltezésekből, a felsorolt vagy hiányzó méltóságviselők neveiből, más esetekben apró díszítőelemekből lényeges dolgokra, összefüggésekre következtet.

Az évek múlásával legnagyobb változás Schönherr nyelvezetében és kifejezésmódjában figyelhető meg. A kezdeti dagályos, nemegyszer oldalnyi hosszú körmondatai idővel leegyszerűsödtek, sallangmentesekké, könnyen áttekinthetőkké váltak. Mindezek ellenére Schönherr sokszor lelkendező, romantikus írásmódját a mai olvasó olykor-olykor mégis ódonnak érzi.

Schönherr Gyula sajnálatosan csonka életműve is beépült az őt követő nemzedékek alkotásaiba. Művészettörténeti, címertani, családtörténeti és pecséttani tanulmányai ma is változatlan értékei a szakkutatásnak, míg a szülőváros gazdasági, társadalmi és politikai múltját tárgyaló írásai és kéziratos Oklevéltára azóta is alapja és forrása minden olyan magyar vagy román nyelvű munkának, mely Nagybánya középkori történetével foglalkozik. Csak sajnálhatjuk tehát, hogy évtizedekkel ezelőtt, máig sem tisztázott körülmények között, szülői házáról a bevezetőnkben jelzett emléktábla lekerült és nyoma veszett. A közömbös utókor nemtörődömsége azt is elnézte, hogy majd két évtizede a katolikus temetőben fekvő sírja fölé mások temetkezzenek.

Szülővárosában ma már kevesen tudják, hogy mit tett Schönherr Gyula Nagybánya múltjának feltárásáért, de a szaktudomány továbbra is őrzi, hasznosítja e szorgos kutató rövid életének gazdag tudományos eredményeit.

 



[1] Morvay Győző: Schönherr Gyula (Életrajz-vázlat) = Schönherr Gyula dr. emlékezete. Szerk. Morvay Győző. Bp. 1910. (ezután rövidítve: SchEml.) 7–81. – Schönherr Levéltár (a továbbiakban rövidítve SchLev.) 877. Az életrajz összeállításában Morvay idézett munkájára és Schönherr leveleire támaszkodunk. A továbbiakban ezekre csak idézetek esetén fogunk külön is hivatkozni.

[2]SchLev. 48.

[3] Uo. 48.

[4] Mályusz Elemér (kiad.): Zsigmond-kori oklevéltár. Bp. 1956. I. VII.

[5] SchLev. 61, 70–71.

[6] Uo. 117.

[7] Uo. 245.

[8] Uo. 418.

[9] Uo. 415.

[10] Uo. 462.

[11] Uo. 487.

[12] Uo. 494.

[13] Uo. 549.

[14] Uo. 585.

[15] Uo. 631.

[16] Schönherr Hagyaték (a továbbiakban rövidítve SchHagy.) 2-r 288.

[17] SchLev. 691–692.

[18] SchEml. 1–416 l.

[19] SchLev. 72, 704.

[20] Uo. 79.

[21] Uo. 79.

[22] Uo. 67.

[23] Uo. 741.

[24] Uo. 760–761.

[25] Schönherr Gyula: Nagybánya és vidéke. SchEml. 284.

[26] Uő: A nagybányai Szent-István templom maradványai. SchEml. 125. Uő: Megyei múzeum-egyesület. Uo. 188–189.

[27] Uo. 194.

[28] NbLvt. 361/1893.

[29] Schönherr Gyula: A nagybányai múzeum-egyesület keletkezése. SchEml. 195–203.

[30] Uő: Könyvtárainkról. SchEml. 170, 176, 180.

[31] Uő: A Magyar Nemzeti Múzeum levéltára. Kny. A Magyar Nemzeti Múzeum múltja és jelene című jubileumi emlékkönyvből. Bp. 1902. 16 l.

[32] Uő: A nagybesenyői Bessenyey-család története. Írta és oklevéltárral ellátta Széll Farkas. Turul VIII(1890). 147.

[33] Uő: Sopron vármegye története. Kiadja Sopron vármegye közönsége. Oklevéltár. Első kötet 1156–1411. Szerkeszti Nagy Imre. Turul VII(1889). 184.

[34] Vatikáni magyar okirattár. I. sorozat VI. kötet. Mátyás király levelezései a római pápákkal. 1458–1490. Sajtó alá rendezte Décsényi-Schönherr Gyula. Bp. 1894. LXVII.

[35] -Y -L: Schönherr Gyula. 1864. szept. 26.–1908. márc. 24. Századok IIIL(1908) 356.

[36] Décsényi Gyula: II. Ulászló korabeli címereslevelek. Turul IX(1892), 57–67.

[37] Uő: A somkereki Erdélyi család 1415. évi címeres levele és nemzedékrendje. Turul X(1892). 105–112.

[38] Schönherr Gyula: Nagylucsei Orbán címereslevele 1480-ból. Turul XVI(1898). 66–68.

[39] Uő: Ritka pecsétkölcsönzési eset a XV. századból. Turul VII(1889). 125–128.

[40] Uő: Nagybánya régi pecsétei. SchEml. 85–93. Uő: Nagybánya város legrégibb pecsétje. Uo. 96–112.

[41] Schönherr Gyula: Nagybánya város legrégibb pecsétje. SchEml. 98–99. A pecsét képét l. MtT. 1979. 83. kép.

[42] Uo. 123–151.

[43] Uő: A római Casanate-könyvtár Corvin-kódexe és annak magyar glosszái. Bp. 1905. 38.

[44] SchHagy. 2-r 283, 285–287.

[45] Schönherr Gyula: A legrégibb nagybányai könyvkiadó. SchEml. 217.

[46] „IV. László uralkodása nagyobb szerencsétlenség volt az országra nézve, mint a tatárjárás, mert az ő gyöngesége növelte féktelen oligarchiává az arisztokráciát, [...] a rablókká fajult főurak hatalmaskodásai a király könnyelmű, léha, kalandhajhászó uralmával karöltve ingatták meg a törvények és a törvényes intézmények iránt való bizalmat.” Magyarország 1301-ben. Bp. 1902. 15.

[47] Schönherr Gyula: Hunyadi Corvin János 1473–1504. Bp. 1894. 108.

[48] Décsényi Gyula: Thököly Imre és Wesselényi Pál mint vetélytársak. Századok XIX(1886). 521.

[49] Schönherr Gyula: Az Anjou-ház örökösei = Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története. Bp. 1896. III. 389.

[50] Uo. 438, 627.

[51] Uo. 561–562.

[52] Uo. 584.

[53] Uo. 584–585.

[54] Uo. 476–480.

[55] Uo. 388.

[56] Uo. 596.

[57] Uo. 600.

[58] Schönherr: Hunyadi Corvin János... 56–64.

[59] Uo. 65–66.

[60] Uo. 68.

[61] Uo. 5, 28–29.

[62] SchEml. 347–414.

[63] Az Oklevéltár Nagybánya monográfiájához című gyűjteménynek is megvan a maga története. A részletektől eltekintve csupán arra utalunk, hogy a Schönherr halála utáni átrendezés és bővítés nyomán a kötetek száma 18-ra duzzadt, és ezek megőrzés végett a Nagybányai Múzeum kezelésébe kerültek. A közelmúltban elkészült részletes leltár azonban a jegyzetanyag korábbi felelőtlen kezelését volt kénytelen megállapítani, s ennek következtében az 1631–1650 és 1666–1680-as évekre vonatkozó kötetek eredeti anyaga teljes egészében, további két kötet jegyzeteinek egy-egy része pedig sajnálatos módon időközben szintén elveszett. Vö. Schönherr Gyula kéziratainak gyűjteménye a Nagybányai Megyei Múzeumban.

[64] Schönherr Gyula: Nagybánya a múltban. SchEml. 297–315. Uő: Nagybánya közjogi helyzete a mohácsi vész előtt. Uo. 252–267.

[65] Schönherr Gyula: Nápolyi László trónkövetelésének külföldi vonatkozásai. Bp. 1898. 3. és Nagybánya közjogi helyzete a mohácsi vész előtt. SchEml. 259.

[66] Az amatőr történészkedést, legalábbis amikor művelői a „szaktekintély” szerepében igyekeztek tetszelegni, Schönherr nem szívlelte. Egy ilyen más tollával ékeskedő, nagyzoló, plagizáló és tárgyi tévedésektől hemzsegő amatőrmunkát pellengérez ki: D[écsényi] Gy[ula]: Magyarország címere ... írta Futtaky Gyula. Bp. 1891. Turul IX(1891) 201–203. Nem sokkal kedvezőbb a véleménye azokról az amatőrökről sem, akik Nagybánya és környéke bányászatának kezdeteit – minden bizonyíték nélkül – a rómaiak nevéhez igyekeztek kötni. Bizonyítékok hiányában ezeket a nézeteket „a legendák országába kell utasítanunk”. Nagybánya sz. kir. bányaváros monográfiája (töredék).  SchEml. 352.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret