Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

pÁRBESZÉD FERENC PÁPÁVAL

 

Ferenc pápa az év elején közel egyhetes apostoli úton járt Chilében és Peruban. Mindkét országban zárt körű találkozón vett részt a jezsuita szerzetesekkel. A találkozók főbb témái voltak: pápaságának örömei és bosszúságai, a pletykák, az ellenállás a változtatásokkal szemben, a klerikalizmus, az a tény, hogy kereszt-ségénél fogva mindenki misszionárius, a nők bevonása az egyházi döntéshozatalba, a világiasság kísértése, a „lehet, nem lehet" erkölcs kísértése, a megkülönböztetés, a „kiengesztelődés" szó kiüresedése, a szerzetesi létszám csökkenése, a megkeseredés, az „intézményi kétségbeesés", a szexuális visszaélések. A pápa buzdításai közt jelentős helyet foglalt el a biztatás, hogy olvassuk újra a zsinati dokumentumokat, hogy evangeli-záló és szegény egyházra van szükség.

Az első találkozás 2018. január 16-án, kedd este hét óra körül kilencven chilei jezsuitával a santiagói Hurtado Központban történt. A központba érkezve a pápa megtekintette annak a zöld színű Ford furgonnak a másolatát, amellyel a jezsuita Szent Alberto Hurtado vitt segítséget a város peremén tengődőknek: valódi jelképe az ő szenvedélyes apostoli szeretetének. Cristián del Campo tartományfőnök bekísérte a pápát a kápolnába, ahol Szent Alberto földi maradványait őrzik. Az 1995-ben felavatott szentélyben őrzik a szent sírját, egy kőből készült szarkofágot, amelyben Chile minden térségéből van egy földdarab, ami az egész ország népének ölelését jelképezi. A tartományfőnök üdvözölte a pápát az összes jezsuita nevében - akik között sok fiatal volt -, és ezt kérdezte tőle: „Hogy érzi magát Chilében, milyen fogadtatásban részesült az országban?" A találkozónak egyből igencsak meghitt, meleg légköre alakul ki. Cristián del Campo bemutatott két jezsuitát, akik vér szerinti testvérek, Carlos és José Aldunate, előbbi százegy, utóbbi százéves. A zárt körű találkozó természetes módon nyitottá vált a kegyhely előtti téren, ahol jelen voltak olyanok, akik a templom szolidaritási programjain keresztül segítséget kapnak, továbbá munkások, diákok, idősek, utcán élő emberek és migránsok.

A második találkozó 2018. január 19-én volt Peruban, a Pablo Kuczynski elnöknél tett udvariassági látogatás után, a jezsuiták által vezetett Szent Péter-templomban. A templomot a 16. században építtette Jézus Társasága, és Lima történelmi központjának egyik legjelentősebb vallási épületegyüttesének tartják. Egyben a Jézus szíve-tisztelet kegyhelye is. Az alaprajza a római Il Gesú-temploméra emlékeztet. Újklasszikus stílusú homlokzatán három bejárat van. A tornyok monumentálisak. A templombelső barokk stílusban gazdagon díszített, erősen világos a beáradó napfénytől. A három hajóban tíz kápolna sorakozik. Ferenc pápát a tartományfőnök, Juan Carlos Morante és a helyi elöljáró, José Enrique Rodríguez fogadta a penitenciária kápolnájánál. A bal templomhajón végigsétálva a pápa a sekrestyébe lépett, ahol mintegy száz jezsuita várta. P. Morante köszönetet mondott Ferencnek látogatásáért, és beszélt a társaság elkötelezett evangelizáló és oktató munkájáról az őshonos népek között, megemlítette többek között Alonso de Barzana (1528-1598), Francisco del Castillo (1615-1673) és Antonio Ruiz de Montoya (1585-1652) jezsuitákat. Beszélt a II. vatikáni zsinat utáni új perspektívákról és az új kihívásokról, ezek: a szegényekkel való foglalkozás elsődlegessége, a lelkigyakorlat, a világiakkal való együttműködés és az új apostoli kihívások, amelyek új apostoli megkülönböztetést igényelnek.

A találkozókról feljegyzés készült, amelyek írott változatát maga a szentatya is jóváhagyta. E beszélgetéseket Antonio Spadaro SJ jegyezte le, majd a La Civilta Cattolica jezsuita folyóiratban jelentek meg. Ezekből közlünk részleteket, főleg a pápa válaszait, vallomásait, helyzetértékeléseit.

Imádkozom azokért, akik eretneknek bélyegeznek

Vannak dolgok, amelyek bár nem veszik el a békémet, mégis fájdalommal töltenek el, ezek pedig a pletykák. Engem a pletykák elkedvetlenítenek, elszomorítanak. A pletyka jellemzően a zárt világokban fordul elő. Amikor ez papokkal vagy szerzetesekkel történik, szívesen megkérdezném tőlük: hogyan lehetséges ez? Te, aki mindent elhagytál, aki úgy döntöttél, hogy nem lesz melletted egy nő, nem nősültél meg, nem születtek gyermekeid... úgy akarod végezni, mint egy pletykás agglegény? Istenem, micsoda szomorú egy élet!

A nehézséggel szemben sosem mondom, hogy az „ellenállás", mert az azt jelentené, hogy lemondok a megkülönböztetésről, amelyet viszont el akarok végezni. Könnyű azt mondani, hogy ellenállás van, és nem venni észre, hogy abban az ellenkezésben lehet egy morzsányi igazság is. Ezért én engedem, hogy az ellenkezések segítsenek engem. Gyakran megkérdezem az emberektől: „Mit gondol róla?" Ez segít abban is, hogy sok dolgot relativizáljak, amelyek első látásra ellenállásnak tűnnek, de valójában félreértésből születnek, ami azt jelzi, hogy bizonyos dolgokat meg kell ismételni, jobban el kell magyarázni. Hiányosságom lehet, hogy időnként magától értődőnek tartok dolgokat vagy logikai ugrásokat teszek anélkül, hogy alaposan elmagyaráznám a folyamatot, mert meg vagyok győződve, hogy a másik azonnal megértette az észjárásomat. Az a tapasztalatom, hogy ha visszalépek és jobban elmagyarázom, akkor a másik azt mondja: „Ó, igen, így már egyetértek." Tehát nagy segítségemre van, hogy jól megvizsgálom az ellenkezések jelentését. Amikor ellenben azt veszem észre, hogy tényleges ellenállás van, annak nyilvánvalóan nem örülök. Némelyek azt mondják nekem, normális, hogy ellenállás tapasztalható, amikor valaki változtatásokat akar eszközölni. A jól ismert „mindig is így csináltuk" mindenhol erősen jelen van. „Mindig is így csináltuk, miért kellene változtatni? Ha a dolgok így folynak, ha mindig is így csináltuk, miért csinálnánk másképpen?" Ez nagy kísértés, melyet mindnyájan átéltünk, például a zsinat utáni időszakban. A II. vatikáni zsinat utáni ellenállásoknak, amelyek mindmáig jelen vannak, a következő a jelentése: relativizálni a zsinatot, felhígítani a zsinatot. Még kevésbé örülök, amikor valaki ellenállási kampányhoz toboroz másokat. De sajnos ezt is látom. Nem tagadhatom, hogy vannak. Látom és ismerem őket.

Vannak doktrinális ellenállások, amelyeket ti jobban ismertek nálam. Mentális egészségem védelmében én nem olvasom ennek az úgynevezett „ellenállásnak" az internetes oldalait. Tudom, hogy léteznek, ismerem a mögöttük álló csoportokat, de nem olvasom őket, egyszerűen a mentális egészségem védelmében. Ha van valami nagyon komoly, arról tájékoztatnak [a munkatársaim], hogy tudjak róla. Ismeritek, kikről van szó. Sajnálatos dolog, de menni kell előre. A történészek azt mondják, egy évszázadra van szükség ahhoz, hogy egy zsinat gyökeret eresszen. Most félúton vagyunk.

Időnként elhangzik a kérdés: vajon az a férfi, az a nő olvasta a zsinatot? Vannak emberek, akik nem olvasták. Vagy ha olvasták is, nem értették meg. Ötven év elmúltával! Mi a filozófiát a zsinat előtt tanultuk, de szerencsére a teológiát már a zsinat után. Megéltük a perspektívaváltást, és már megvoltak a zsinati dokumentumok.

Amikor ellenállást tapasztalok, próbálok párbeszédet folytatni, ha a párbeszéd egyáltalán lehetséges. De bizonyos ellenállások olyan emberektől érkeznek, akik azt hiszik, hogy az igaz tanítás birtokában vannak, és eretneknek bélyegeznek téged. Amikor az ilyen emberekben - az alapján, amit mondanak vagy írnak - nem találok lelki jóságot, akkor egyszerűen csak imádkozom értük. Sajnálkozás van bennem, de a mentális higiéné érdekében nem ragadok le ennél az érzésnél.

Le kell vetni a hercegi magatartást

A legsúlyosabb kár, ami érheti ma az egyházat LatinAmerikában, az a klerikalizmus, vagyis annak figyelmen kívül hagyása, hogy az egyház Isten egész hívő, szent népe, amely in credendo tévedhetetlen, mindenki együtt. Latin-Amerikáról beszélek, mert azt jobban ismerem. Jó ideje írtam egy levelet a Latin-Amerikáért felelős pápai bizottságnak, és ma visszatértem a témára. Tudatosítani kell, hogy a misszionáriusság kegyelme a keresztségben gyökerezik, és nem a papi fel-szenteltségben vagy a szerzetesi fogadalmakban. Vigasztaló látni, hogy van sok pap, szerzetes és szerzetesnő, akik teljesen bevetik magukat, vagyis követik a zsinat azon szándékát, hogy Isten népének szolgálatába álljanak. De az a bizonyos hercegi magatartás még mindig jelen van némelyekben. Meg kell adni Isten népének azt a teret, amely az övé.

Ugyanezt gondolhatjuk a nők témájáról. Különös tapasztalatom volt megyés püspökként: meg kellett beszélnünk egy témát, elindult a konzultáció, természetesen csak papok és püspökök között, és reflexiónk egy sor kérdést felvetett, amelyekben döntenünk kellett. Viszont ugyanezt a témát megtárgyaltuk egy olyan összejövetelen is, amelyen férfiak és nők egyaránt részt vettek, és ez sokkal gazdagabb, sokkal megvalósíthatóbb, sokkal termékenyebb eredményre vezetett. Ez az én egyszerű tapasztalatom, amely most eszembe jut és elgondolkodtat. A nőnek azt az egész gazdagságot kell nyújtania az egyháznak, amelyet von Balthasar „máriás dimenziónak" nevezett. E nélkül a dimenzió nélkül az egyház sánta marad vagy mankót kell használnia, és akkor nehezen halad előre. Pedig azt hiszem, nagy előrehaladásra van szükség. És megismétlem, amit ma a püspököknek mondtam: le kell vetni a hercegi magatartást, és közel kell lenni az emberekhez.

Visszaélések: az egyház törékenysége

Elmesélek egy esetet. Március 24. Argentínában, a katonai puccs, a diktatúra, a desaparecidos [eltűntek]. emléknapja, és minden március 24-én megtelik a Plaza de Mayo [Május tér], hogy emlékezzenek az emberek. Az egyik ilyen március 24-én kimentem az érsekségről és elmentem meggyóntatni a kármelita nővéreket. Visszafelé felszálltam a metróra, de nem a Plaza de Mayónál szálltam le, hanem hat háztömbbel előbb. A tér tömve volt. Végigmentem a háztömbök mellett, hogy oldalról menjek a térre. Miközben mentem át az úttesten, ott volt egy házaspár egy két-hároméves kisfiúval, aki előrefutott. Az apja azt mondja neki: „Gyere, gyere ide. Vigyázz a pedofilokra!" Mekkora szégyent éreztem! Mekkora szégyent! Ők nem vették észre, hogy én vagyok az érsek, hogy pap vagyok, és. mekkora szégyen!

Időnként „vigaszforrásokat" vesznek elő, sőt valaki azt magyarázza: „Rendben, nézd meg a statisztikákat. a. nem tudom. a pedofilok 70%-a családi közegben, az ismerősök között található, aztán az edzőtermekben, az uszodákban. A katolikus papok közül kikerülő pedofilok aránya nem éri el a 2%-ot, csak 1,6%, nem olyan sok." De akkor is szörnyű, ha csak egyetlenegy is lenne a testvéreink közül! Mert Isten arra kente fel, hogy megszentelje a gyermekeket és a felnőtteket, ő pedig ahelyett, hogy megszentelné, tönkreteszi őket. Borzalmas! Meg kell hallgatni, mit érez egy bántalmazott fiú vagy lány! Péntekenként - külső személyek néha tudnak róla, néha nem - rendszeresen találkozom néhány bántalmazottal. Chilében is volt egy találkozóm velük. Mivel nagyon kemény folyamaton mennek keresztül, meg vannak semmisülve. Teljesen tönkrementek!

Az egyház számára nagy megaláztatás. Nemcsak törékenységünket mutatja, hanem - mondjuk ki világosan - képmutatásunk szintjét is. A romlottság eseteit illetően, az intézményi jellegű visszaélések értelmében egyedülálló tény, hogy vannak viszonylag új szerzetesi kongregációk, amelyeknek az alapítói ilyen visszaéléseket követtek el. Ezek köztudott esetek. Benedek pápának meg kellett szüntetnie egy magas létszámú férfikongregációt. Az alapító ilyen magatartásformákat terjesztett. Ennek a kongregációnak női ága is volt, és az alapítónő is ilyen magatartásformákat terjesztett. Az alapító bántalmazta a fiatal és éretlen fiatalokat. Benedek pápa elindította az eljárást a női ág ellen, és rám várt a feladat, hogy eltöröljem. Ti itt sok fájdalmas esetet ismertek. De ez érdekes: a bántalmazás jelensége néhány új, jól működő kongregációt érintett. A szexuális visszaélés ezekben a kongregációkban mindig a hatalomhoz kötődő mentalitás következménye, melyet a rossz gyökereinél kell kezelni. Sőt hozzáteszem, hogy a visszaéléseknek három szintje van, amelyek együtt jelentkeznek: a hatalommal való visszaélés - azzal, hogy összekeverik a belső és a külső fórumot -, a szexuális visszaélés és a pénzügyekkel való kavarás. A pénz mindig ott van középen: az ördög a zseben keresztül bújik be. Ignác az ördög kísértéseinek első lépcsőfokát épp a gazdagságba helyezi. aztán jön a hiúság és a gőg, de első helyen a gazdagság áll. Azokban az új szerzetesi kongregációkban, amelyekben a bántalmazásokat elkövették, a három szint gyakran együttesen volt jelen.

Az evangelizálást az egyház mint Isten népe végzi

Vegyétek újra kezetekbe a II. vatikáni zsinatot, olvassátok el újra a Lumen gentiumot. Tegnap - vagy tegnapelőtt, már nem is tudom, milyen nap van ma -, amikor a chilei püspökökkel voltam, a deklerikalizálásra buzdítottam őket. Ha van valami egészen világos dolog, az az Isten hívő, szent népének a tudata, mely tévedhetetlen in credendo, ahogy a zsinat tanítja nekünk. Ez előreviszi az egyházat. A misszionáriusságnak és Jézus Krisztus hirdetésének a kegyelmét a keresztséggel kaptuk meg. Ebből kiindulva kell előrehaladnunk.

Sosem szabad elfelejteni, hogy az evangelizálást az egyház mint Isten népe végzi. Az Úr evangelizáló egyházat akar, világosan látom. Ez az, ami a szívemből ösztönösen felfakadt abban a néhány percben, amikor a konklávét megelőző általános gyűléseken beszéltem. Egy olyan egyház, amely kifelé halad, olyan egyház, amely kilép, hogy hirdesse Jézus Krisztust. Azután vagy éppen akkor, amikor imádja őt és betelik vele.

Mindig olyan példát mondok, amely a Jelenések könyvéhez kapcsolódik, azt olvassuk benne: „Az ajtóban állok, és kopogok. Ha valaki kinyitja az ajtót, oda bemegyek." Az Úr kívül áll, és be akar lépni. Néha azonban az Úr belül van, és azért kopogtat, hogy engedjük kimenni! Az Úr tőlünk azt kéri, hogy kinti egyház, kilépő egyház legyünk. Kinti egyház! Tábori kórházként működő egyház. Ó, Isten népének sebei! Isten népét olykor a merev, moralizáló, „lehet, nem lehet" katekézis vagy a tanúságtétel hiánya sebzi meg.

Szegényekért létező, szegény egyház! A szegények nem a kommunista párt elméleti formulája! A szegények az evangélium középpontja! Az evangélium közepét jelentik! Nem hirdethetjük az evangéliumot a szegények nélkül. Tehát ezt mondom neked: ez az az irányvonal, amelyen úgy érzem, hogy a Lélek visz minket. És erős ellenállás tapasztalható. De azt is meg kell mondanom: számomra az a tény, hogy ellenállás támad, jó jel. Annak a jele, hogy jó úton haladunk, ez a követendő irány. Máskülönben az ördög nem igyekezne ellenállást szítani. Azt mondanám neked, hogy a kritériumok ezek: szegénység, misz-szionáriusság, annak tudata, hogy Isten hívő népe vagyunk. Latin-Amerikában különösen meg kellene kérdeznetek magatoktól: „Mi az, amiben népünk kreatív volt?" .a népi jámborságban volt kreatív. És miért tudott népünk ennyire kreatív lenni a népi jámborságban? Mert a klerikusokat nem érdekelte, és engedték csinálni, a nép pedig ment előre.

Amit az egyház ma kér a [Jézus] társaságtól - ezt már mindenhol elmondtam, és Spadaro, aki közzéteszi ezeket a dolgokat, már belefáradt leírni -, az, hogy tanítsa az embereket - alázattal - a megkülönböztetésre. Igen, ezt kérem tőletek hivatalosan, pápaként. Általában főleg mi, akik a szerzetesélet keretén belül vagyunk, papok, püspökök, időnként kevés képességgel rendelkezünk a megkülönböztetésre, nem tudjuk, hogyan kell csinálni, mert egy másfajta, talán erősebben formalista teológiában nevelkedtünk. Megállunk annál, hogy „lehet, nem lehet", ahogyan a chilei jezsuitáknak is mondtam az Amoris laetitiával szembeni ellenállás kapcsán. Van, aki a két szinódus eredményét, az egész elvégzett munkát a „lehet, nem lehet"-re szűkíti. Segítsetek tehát minket megkülönböztetni! Nyilvánvaló, hogy nem taníthat megkülönböztetni az, aki maga sem ért hozzá. A megkülönböztetéshez gyakorlatozni kell, meg kell vizsgálni magunkat. Mindig önmagunkkal kell kezdeni!

A szenvedéstörténet szövegének szerkezetét és felépítését nehéz elkülöníteni a húsvéti események leírásától,1 amelyben a főszerepet az asszonyok játsszák (Mt 28,1-10). A másik nagy kérdés, honnan tekintsük az evangéliumi elbeszélést a szenvedéstörténet részének. Jézus a szenvedéséről már beszél Péternek (26,31.33-35), sőt korábban, galileai indulásakor is (26,32). Általában azonban a szenvedéstörténetet ezzel a mondattal szokták kezdeni: „A kovásztalan kenyerek első napján" (26,17), vagyis a liturgikus megemlékezésnek megfelelően nagycsütörtöktől húsvét hajnalig zajlanak a szenvedéstörténet elbeszélései (28,1). Világos, hogy az evangélista ezeknek az elbeszéléseknek az egymásutánját egységként kezeli. Ezeket az eseményeket jövendölte meg Jézus korábban (16,21 17,11sköv 20,18sköv). A szenvedéstörténetet három kisebb egységre szokás felosztani: 26,1-56 a jeruzsálemi fellépéstől a főtanácsi elfogatásig; 26,57-27,54 Jézus perétől Jézus kereszthaláláig; 27,55-28,20 a sírba tételtől a feltámadási jelenetek leírásáig. A felosztások között a topológiai vagy a kronológiai alapú felosztás szempontjai szoktak váltakozni, vagyis az egyik szempont szerint az egy helyen történt eseményeket szokták egységbe foglalni, a másik szempontnál az időfaktornak nagyobb szerepet szánnak.

 

 

 

Keresés a Katholikos oldalain