Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Székely Melinda
aZ ÖRÖK VÁROS ÉS …

 

az esernyőfenyő. Magyar nevén mandulafenyő, a franciák pedig egyenesen olasz fenyőnek nevezik (pinus pinea). Felnyúló karcsú törzs, majd szétnyíló ágak és végül a lomb. Magányosan vagy csoportosan, kiemelkednek a tájból. Ők fogadtak, ahogy a reptérről a szállodáig mentünk. Az Angyalvár körüli parkban vagy a Falakon kívüli Szent Pál-bazilika előtt közöttük sétáltunk, tobozokra vadászva még a csorgó esőben is. A legfenségesebb látványt azonban a Szent Péter-bazilika lépcsőiről nyújtják, a bal oszlopsor mögül kimagasló domb tetején. Amíg vártam a máriás körmenetet és a szentatya virrasztását, a horizonton kirajzolódó törzsük ívében gyönyörködtem. És megértettem, régebbi utazók miért jártak mindig rajzfüzettel: legszívesebben én is ceruzát ragadtam volna, hogy hazahozzam a látványt és elüssem a várakozási időt.

hazánk fiai. Szép kis szállodánkat ők tartották rendben, és vedlettek át a reggelihez pincérnek. Kifogástalanul dolgoztak, nekünk pedig megkönnyebbülés volt románul megértetni magunkat. Meg látni is, hogy rossz hírük ellenére mégiscsak több szorgos-dolgos emberrel találkoztunk, mint koldussal, csalóval vagy tolvajjal. Bár az ízelítő ezekből sem maradt el.

az épített kert. Vagy udvar. Mert mi az, ami tele van buja növényzettel, még sincs földje, hanem szépen ki van rakva kővel, márvánnyal, térkővel. A növények a talaj- és sármentes kövezeten állnak nagy cserepekben és dézsákban. Ilyen volt szállodánk csalogató mediterrán udvara, ahonnan a virágos indák felkúsztak a negyedik emeletre az erkélyünkig, és ilyenekbe láttunk be a Spanyol lépcső széles korlátain keresztül is. A másik a bazilikakert: négyszögben oszlopsor középen kerttel, ami mintegy a templom előszobája.

a csoportszellem. Na nem az, ami a tömegsír felett lebeg, mondaná talán cicerónénk, Fanea József atya. Ő fogadott, ő vezetett minket, és már az elején kis csoportokra osztott, hogy egymást számon tartva jobban haladjunk. Az elején ki is élveztük a gondoskodás minden játékát, a végére azonban ellankadt az odafigyelésünk, és már csak a szállodában derült ki, ha valaki nem jött haza este. De nem veszett el senki, és a bevált módszert, azt hiszem, még más helyekre is magunkkal fogjuk vinni.

a macskakő. 10*10-es feketemárvány (?) kockák vagy inkább oszlopocskák több centis közökkel, homok nélkül, mert a dombokon azt kimossa az eső. Nincs az a cipőtalp, amin keresztül az élek fel ne törnék a talpat. Néhol hiányzik is egy-egy. És ugye ilyen helyen ki néz a lába elé? Vékonysarkú női topán kimondottan ellenjavallt. Hosszabb macskaköves talpalás után még a templomok tükörsima és szintén nagyon kemény márványpadlózata is megváltás. Nem mintha az olaszok kihagyták volna az élvezetek közül a domború kövekkel kirakott padlót, főleg a Pamphilipápák (a lateráni bazilikában van ilyen piros-fehér-zöld díszítés, de nem csak ott - értsd: piros mezőben fehér galamb zöld olajággal, ez volt a címerük). Veszélyesen mély lyukak pedig még a Szent Péter-bazilika lépcsőinek kőlapjaiból sem hiányoznak.

Szent Péter oszlopai. Rómából még csak az ókori dicsőség romjait láttuk, meg a szállodánkat, meg a metrót, amikor a szerdai pápai audiencián felültünk a Bazilika oszlopai elé az utolsó lépcsőfokra. Itt kaptunk helyet középen mi, jobbról-balról pedig egy ausztrál leánykar meg egy német fúvószenekar. Az utolsó széksor mögött karnyújtásnyira az oszlopok, kicsivel talán nálunk is magasabban. Mindenki más a lábunk előtt hevert, a tömeg, az áldásra váró ifjú házasok, a főméltóságok és maga a pápa is, akinek az emelvénye a lépcsők közepén van. Mégsem az fogott meg, hogy mennyi hangya ember van előttem távolabb, hanem a hátam mögött álló titokzatos bazilika. A magas, vastag oszlopok közötti rácsos kapukon belesve már felsejlett valami: az előcsarnok aprólékos, finom díszítése -olyan volt, mint egy ígéret. Én hevertem eltörpülten a művészet és fennség ünnepének lábai előtt.

a kazetták. Az újvilág első tisztátalan aranyszállítmányát a Santa Maria Maggiore-bazilika mennyezetébe építették be - tudtuk meg Józsi atyától. De számos ilyen kazettás meny-nyezetet láttunk. Nekünk, akik félkör- vagy csúcsíves boltozathoz szoktunk, római jellegzetességnek hatott. A Szent Péter azonban még ezt is ötvözi, ott a boltívek is kazettásan vannak díszítve az egész templomban, lenyűgöző aprólékossággal és harmóniával. Rómában azonban ez sem templomi huncutság: a paloták kivilágított ablakain belesve számos helyen ugyanolyan favázas mennyezeteket láttunk, csak díszítés nélkül. Olykor talán díszítve is.

a kolofon. Eddig nem voltam tanúja, vagy nem volt különösebben feltűnő, hogy valamilyen munka ilyen részletességgel legyen kőbe vésve. Csak igényesebb könyvek számolnak be a szövegen végzett munkáról úgy, ahogy például a Santa Maria Maggiore-bazilikában látható az ajtók fölött, a könyv kolofonoldalának megfelelően olyan igénytelen helyen, amelyet az ember nem lát vagy néz: a nagy márványtáblákról leolvasható minden aranyozás, restaurálás, új szobor. Néha a padlóba van kirakva egy-egy ilyen információ, főleg ha a padlóburkolat felújításáról van szó - a Vatikáni Múzeum térképtermében hasonló információ máshova nem is fért volna el.

a stigmák. A macskakövektől csak megfájdul a lábunk vagy kitartóan viszket, ami még hazatérés után is emlékeztet Rómára. A Szent lépcső ehhez képest nem tartós fájdalmat, hanem jól látható, érintésre enyhén érzékeny vöröses foltokat okoz. Az ember olyan örömmel viseli őket, mint a pápai áldást. Ha nem nagyobbal, hiszen személyesebb élmény. Ez a lépcső keskeny, s ha zsúfolt, az is csak néhány embert jelent. Nem show, mint a Szent Péter tér eseményei. Kiváló alkalom, hogy az ember bámész turistából átvedledjen tényleges zarándokká. Sportos önteltséggel vágtam neki e különleges mozgáslehetőségnek: mi az a néhány lépcsőfok az én izmos, edzett térdeimnek? Mások kézzel segítették fel magukat a lépcsőfokokon, én kéz nélkül, csak térden akartam fellépkedni. Aztán ahogy fokról fokra, imáról imára haladtam, egyre szúróbbá vált a fájdalom a lábamban. A faburkolat keménysége vetekedett a márvánnyal, a térdelők rég hullámosra és göcsörtösre koptatták, ezért kiszámíthatatlan pontokban gyötörte a lábat. A lépcső közepén újra kellett gondolnom a játékszabályt: vagy leteszem a kezem, vagy nem bírok továbbmenni. Aztán a következő lépcsőfokra más technikával léptem fel, és így sikerült feljutni a tetejére kézletétel nélkül, de nagy kitartást, testi odafigyelést igényelt, minél közelebb értem az utolsó lépcsőfokhoz, annál távolibbnak tűnt, annál lassabban ment a felegyenesedés. Nehéz volt. Az imákkal vezérelni a lelket, és közben vezetni, tartani a testet is, hogy kibírja a célig. Utána még körbejártam az épületet, de semmit sem tudtam befogadni. Még a téren is szükségem volt tíz-húsz percre, hogy vissza tudjak térni a világ dolgaihoz.

a kristályhangok. Óvatosan kell megszólalni Róma utcáin, mert valami mindig felerősíti és visszaveri a hangot, mint egy sziklafal. Énekeltünk - hisz egy kórus a pokolban is kórus - háttal a Colosseumnak a nyílt tér előtt, de mintha kőtemplomban lettünk volna, olyan erősen szólt, hosszan csengő visszhanggal a végén. És énekeltünk a Panteon előtt is, és ahol csak megengedték a nyílt utcán és a templomok belsejében. Még a Collegium Germanicum et Hungaricum hírhedten rossz akusztikájú templomában is nagyon szépnek hallottam a hangokat, pedig annak a kőfalai doroncsosra vannak metszve. Ezeket az apró, anekdotikus hangélményeket a Szent Péter-bazilika térhangja fogta össze egyetlen nagy élménnyé.

a kaszás. Rómát és az olaszokat sosem fogjuk megérteni, kár is vele foglalkozni - jegyezte meg valamikor Józsi atya. Ahogy közeledtünk egy útkereszteződéshez és az épület sarkához szorosan a fal mellett, hirtelen kibukkant mögüle egy előretartott kasza, majd az ember is, aki vitte. Ha nem lépek hátra, megvágom magam. Így a kaszás ember továbbment, majd mi is. Miért nem húzta be a kaszát, amikor a sarokhoz ért, és egyáltalán mit keresett egy kasza a csupa kő Róma közepén? - ne firtassuk.

Laczkó Robi. Valahogy úgy volt velünk, hogy otthon hagyta a színészt. Vagy épp ezt a szerepet játszotta. Nem tett úgy, mintha idegen lett volna, nem tett úgy, mintha nagyon hozzánk tartozna. Nem kereste a feltűnést, a megnyilvánulási lehetőséget. Csak szolgálta a kórust. Ha épp kellett valaki, amikor mindenki el volt foglalva, beugrott. Kottát lapozott, filmet készített, huzigálta a manuálokat, fotózta a csoportot. Amikor rákerült a sor, előadta Márton Áront, ezt a tőle mégiscsak idegen szerepet. Nem először hallottam, most mégis elgondolkoztam az értelmezésén. Kicsit úgy voltam vele, mint nagyanyám a Botti-celli-madonnával: „Szűz Mária nem ilyen". Pedig könnyen lehet, hogy a színész úrnak valahol igaza van.

a barokk. Meg lehet órán tanulni, hogy mi a reneszánsz, mi a barokk, mi a monumentalizmus, a Gombrichban képeken is meg lehet nézni. Vagy fogalmat alkothatunk, ha bemegyünk itthon a kis piarista templomba. Megfordultam egy-két spanyolországi csupa arany oltár előtt is. De csak Rómában lehet igazán megérteni, szembesülni vele, hogy mi a monumentalizmus, mert ott érvényesíti a keret. Már a Colosseum is jó példával jár elöl. Aztán a Szent Péter-tér, mint koncepció, a pápai bazilikák, és főleg a Laterániban a többszörös embernagyságú szobrok. A Navona téren a kutak, a Trevi-kút: ez már nem pepecselés az apró díszekkel, mint a Szent Péterben. A kövek nagy vágásokkal vannak kialakítva, a látványterv a fontos. Az alakok nagysága a térhez és az emberekhez képest, a körvonalak, a formák merészsége.

a gyűrődés. Mecénásunk, Kovács Sándor főesperes nemcsak tőlünk várt el áldozatokat, és hogy egyáltalán komolyan vegyük a zarándokutat, hanem ő maga is mindennek alávetette magát. Egy csoport vagyunk, ne járjunk külön utakon, ez volt a jelszava. Estére viszont a vacsoránál vagy a metrón az arca már olyan elnyűtt volt, amilyennek még szentestéken sem láttuk soha. Ő is éjszaka indult, mint mi, és ugyanolyan kevés ideje volt aludni, mint nekünk. Mégis azon kevesek közé tartozott, aki sosem volt ünneprontó, végig megőrizte higgadtságát, és ha alkalom adódott, még a humorérzékét is megcsillantotta. A zarándoklat egyik nagy hozadéka, hogy közelebb kerültünk hozzá, aki ritkaszavú, nehezen megnyíló ember.

lonio. Capo linea - mondják be a metrón leszállás előtt. Ez volt a végállomás a szállodánk felé. Leginkább a metró volt az, ahol az olasz nyelv dallamát hallgattuk, és akaratlanul is a fülünkbe mászott. A rózsafüzér a pápai virrasztás alatt szintén jó alkalom volt nyelvet hallgatni és tanulni. A sokadik Üdvözlégyet már nemcsak mindenki kívülről tudta olaszul is, hanem egyre összehangoltabban, egyre sebesebben mondta, mintha nem is ima lett volna, hanem körtánc. Hangtánc.

a magasfeszültség. Az ember lelke nem lesz rögtön tiszta attól, hogy láthatta a pápát, vagy járt a Vatikánban és néhány bazilikában. Attól még, hogy útra kelünk, bármennyire is szeretnénk, a válságainkat nem hagyjuk otthon, bennünk vannak, elkísérnek. Az alváshiány felborítja a hormonháztartást, a szervezet átkapcsol túlélésre. A kontroll meggyengül, sokan ingerlőek vagy ingerlékenyek lesznek, a figyelmetlenség elszabadul. Fékezzük persze, és jobb esetben nem történik nagyobb baj egy-két kicsorduló vagy benyelt könnycseppnél. De volt, aki gyógyszerre szorult, vagy nagyobb anyagi kár érte. Nincsen fény árnyék nélkül.

az idő. Abban a Rómában, amelyet mi láttunk, csak két idő van: az antikvitás a maga jobbára széthordott építészeti emlékeivel, és a pápai bazilikák ideje, néhány százados folyamatos jelen. A Szent Péter vadonatújnak ható oszlopai, falai elringatnak, elhisszük, hogy restaurálás nélkül sem feketednek, porosodnak be. Hatványozott anyósszem is alig vesz észre egy-egy kipótolt élet. Amíg egy szomszédos épületen meg nem látjuk az idő kézjegyét, salakját. A Raffaello-termekben a negyedhajszálnyi repedéseket a képen. Vajon csak ezek jelzik az idő múlását, és a megfestés óta változatlanul ilyen, nem fakult, nem kormosodott? Hát nem, száz évenként legalább háromszor restaurálják, legutóbb éppen néhány éve.

az angyalok. Magyarok Nagyasszonya ünnepén egy hátsó oldalajtón mentünk be a Bazilikába az udvar felől. A „művészbejárón". Ez egy újabban vágott bejárat, funkcionális, díszítetlen szürkeség, hamisítatlan huszadik század, és mielőtt fellépnénk a bazilikába: egy üvegajtó, a táblák közepén arany angyalokkal. Át kellett haladni, nem volt idő aprólékosan megnézni, esetleg megfogni őket. Ez a nemes forma a tündöklő semmi közepén, ez emelt meg a Bazilika ünnepélyességének szintjére. Benn minden apró szeglet díszes, cifrázott, finoman megmunkált, kora barokk ékszerdoboz. Ez az ajtó viszont, egy más kor szellemében, a művészi igényességnek ugyanazt az ünnepélyességét jeleníti meg.

Orbán György. Míg a Missa tertiát tanultuk, az volt az érzésem, hogy más műveihez, például az Ave Mariához vagy Bács Lajos Márton Áron-miséjéhez képest szebb, mint expresszív, és inkább néhány zenei megoldás érdekessége nyűgözött le, köztük az Agnus orgonával összehangolt beat-kísérete. Nem is adta meg magát könnyen, szükség volt néhány pótpróbára, hogy megtanulhassuk. A Bazilikában azonban, ahogy elkezdtük énekelni, minden a helyére került. Abban a térben teljesen kibontakozott a szépsége, és kortárs megoldásaival együtt sem illett volna semmi jobban a hely és az alkalom szelleméhez. Tökéletes választás volt.

az intimitás. A kórus háza a templom, bármelyik templom. Amikor bementünk misére, már harmadjára találkoztunk a Bazilikával: első nap csak kívülről láttuk, aztán bementünk, és turistamódra végigjártuk, most pedig a magunk helyére kerültünk benne az orgona mellé, a főszentély közelébe. Egyből a miénk lett, mintha mindig is itt szolgáltunk volna. Baloldalt celebrálták a misét, előttünk ült a búcsús nép, mögöttük jobbra az üres kereszthajó a baldachinos főoltárral és a kupolával. Tovább nem láttunk. Senki sem volt ott rajtunk kívül, prédikáció alatt csak meresztettük a szemünk és gyönyörködtünk. Mise után levonultunk a Magyarok Nagyasszonya-kápolnába, ehhez pedig át kellett vágnunk a kereszthajón. Ekkor szembesültünk vele, hogy a szentélyt lezárták, de a korlátok mögött a hajókban hatalmas tömeg tolong.

a szarkofágok. A Kápolna felé vezető út a Szent Péterbazilika alagsorában szarkofágokkal van kikövezve. Az ünnepi menetben úgy siettünk el mellettük, hogy talán egy pillantást sem tudtunk rájuk vetni. Ilyen szarkofágokat a Vatikáni Múzeumban is láttunk, de itt értettem meg a hatalmas különbséget a kiállított tárgy és a funkcionális térben elhelyezett síremlék vagy ábrázolás között. Az első nézhető és nézendő, de érinthetetlen, a második az adott tér rendeltetését szolgálja, részt vesz az ott zajló eseményekben. Mint a Szent Péter-szobor századokon át koptatott lábujja, amelyet minden zarándok megérint, hogy teljes búcsút nyerjen.

a strand. Kora délután, esemény előtt olyan hangulat van a Szent Péter téren, mint gyerekkorunk békebeli fürdőzésein. Derűs napsütés, csend, nyugalom, változatos, de népszerű stílusú finom, tiszta zene. Autó sehol. Ráérősen járkáló elég sok ember, de nem túl sűrűn. Fejünk fölött tengeri szellő fúj, ha fel is fogják az épületek. Nem is annyira a víz vagy a fürdőruha hiányzik a képből, mint inkább a vattacukor. Habár ahol pápás nyalókát kapni.

a jelképek. Fehér-fekete-vörös ruhák, pólók, nyakdíszek, logók, zászlók, himnuszok: olyan hivalkodás mindez rendes hétköznapi életünkben, amikor mi magunk vagyunk, és ezt minden számunkra fontos ember tudja. A téren azonban ez az, amivel beszélni tudunk magunkról mindazoknak, akik nyelvileg vagy térben távol vannak tőlünk, de mégis mellettünk. Ezzel tudjuk elmondani, hogy mi többek vagyunk, mint áhítatos vagy csak kíváncsi turisták: az egyházat szolgáló közösség. Ez az, ami iránt mi is érdeklődünk a többi zarándoknál. A vatikáni képhalom között keresgélve értettem meg igazán, mit tesz a ruha a maga helyén: a világ számtalan színe között egyből kiszúrja a szem a sajátját.

az auditórium. Tudunk egyet-mást Róma és a Vatikán látványosságairól, kincseiről, nem érnek váratlanul a nagy meglepetések sem. Aztán vannak olyanok is, amelyekkel a Jóisten vagy a rossz idő ajándékoz meg, és véletlenek sorozatának álcázzák maguk: a pápai virrasztáskor hozzám került egy kóbor jegy a lépcsőkre; az eső épp megvárta a szentatya utolsó imáját, de aztán hullt, sűrűbben, mint a pápai áldás, mindenki szétszéledt; odamentem a körmeneteseinkhez, hogy üdvözöljem őket, de a többiek nem követtek; aztán védeni kellett a szobrunkat az esőtől, bepólyáltam az esőköpenyem alá; és mentem tovább velük a csomagok után. Olyan otthonossággal vágtunk már át a Bazilika udvarán, mintha a sajátunk lenne. Beléptünk egy épületbe, Endre atya pedig szólt, hogy a függönyökön túl van a koncertterem. Az is merő véletlen, hogy ennek a VI. Pál-teremnek még a létezéséről sem hallottam eddig. Benéztem. Teljesen üres volt, a cifrázatlan modern térben erőteljesen érvényesült a kagylóbordás mennyezet és a színpadháttér alkotása. Ahogy hirtelen és csak nekem szólóan elém tárult a látvány, az egyház aranykorának emlékei után ez a kortárs építészeti remek, a véletlenek lánca lezárult. Ha több lélekjelenlétem lett volna, előremegyek, és megnézem a hátteret. De a véletlenek ezzel már nem ajándékoztak meg.

a hála. A kolozsvári Szent Mihály-templom Szent Cecíliakórusa 2016. október 4-9. között Rómába és a Vatikánba látogatott, Kovács Sándor főesperes kezdeményezésére és támogatásával. A kórust elkísérte a főesperes, Kiss Endre segédlelkész, Laczkó-Vass Róbert színművész és Szép András billentyűs.