Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Hodor Erika
aZ A BIZONYOS HÚSZ ÉVVEL EZELŐTTI ÉV
Emlékezés a Teológia Kar kezdeteire

 

A szerző hitoktató a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceumban.

„Bejutottál, leánka!"... Most is a fülembe cseng Nóda Mózes hangja, amikor 20 évvel ezelőtt egy késő este felhívott, hogy bejutottam a teológia-magyar szakra. Ennek az emléke ugyanolyan örömmel tölt el most is. Eszembe jut, hogy Bodó Márta (az akkori magyartanárom) javaslatára áprilisban úgy döntöttem, hogy nem a magyar-néprajz szakra fogok felvételizni, hanem az abban az évben induló teológiára. Nóda Mózes pedig vállalta, hogy a nyár folyamán segít megtanulni a hittananyagot. Visszagondolva nagy merészség (vagy felelőtlenség) volt néhány hónappal a felvételi előtt szakot váltani, hiszen (mint utólag kiderült) olyan diákok felvételiztek velem, akik kántoriskolát végeztek, vagy olyanok, akik Előd István dogmatikakönyvéből készültek. Én az iskolában egyáltalán nem tanultam hittant, azokkal az ismeretekkel rendelkeztem, amelyeket Kádár István plébános és Nóda Mózes segédlelkész tanított nekem a kolozsmonostori plébánián hittanórákon. Azon a nyáron tanultam meg a Szentírásból kikeresni a perikópákat... De akkor azzal biztattak, hogy úgysem lesz olyan nagy a konkurencia, mint a filológián (ahol akkor még hárman jelentkeztek egy helyre). Éppen ezért elég nehezen viseltem azt a tényt, hogy amikor szeptemberben beiratkoztam, kiderült, hogy a tíz helyre 47 diák jelentkezett. Következett a felvételi: szóbeli teológiából, írásbeli magyar irodalomból, magyar nyelvtanból és teológiából. A szóbeli vizsga az Egyetemi Lelkészség felső termében zajlott, az írásbeli vizsgák pedig a Báthory István Elméleti Líceumban. Most is emlékszem, hogy Tankó Ferenc (a tanár urat azon a nyáron ismertem meg, akkor költözött a monostori plébániára) és Nóda Mózes a folyosón várták a kijövő diákokat. Amikor megkérdezték, hogy ment, csak annyit tudtam mondani, hogy az előttem ülő diák 13 oldalt írt, nekem meg alig sikerült 5 oldalt teleírni. Ezután következett a hosszas várakozás az eredményekre. Az adatokat a Keresztény Szó szerkesztőségében dolgozták fel, hiszen nem volt titkárság, semmilyen más helyiség nem állt rendelkezésre. Késő éjjelig dolgoztak. Előbb a hittanjegyeket, majd a filológiáról érkező dolgozatok jegyeit írták be a számítógépbe. Délelőtt biztatott Nóda Mózes, már nem kell sokáig izgulni, délutánra kijavítják a nyelvtandolgozatokat, estére biztosan lesznek eredmények. Azt is megígérte, hogy felhív telefonon. Mint utólag kiderült, abban egyezett meg Bodó Mártával, ha rossz hírt kell közölnie, akkor Márta hív, ha bejutottam, akkor ő maga. Este az egész családom várta, hogy csörögjön a telefon. Fél 10 lehetett, amikor meghallottam a várva várt hírt: „Bejutottál, leánka!"

A következő napok az öröm mámorában teltek. Ünnepeltem, majd készülődtem az évkezdésre. Tankó Ferenc dékán urat is költöztettük, mert bár ő a monostori plébánián lakott, a Bukarestből időközben megérkezett bútorait és könyveit ideiglenesen az akkor épülő Szent István-templom melléképületébe vittük. Az egyetemünk irodája kezdetben az Egyetemi Lelkészségen működött, Kopacz Magdi titkárnő csak a következő hetekben költözött a Szentegyház utcai helyiségbe.

A tanévnyitó az Egyetemi Lelkészség felső termében egyszerű körülmények között, de nagyon ünnepélyesen, számomra felemelő hangulatban zajlott. Emlékszem, Andrei Marga rektor is ott volt, ami akkor igen nagy megtiszteltetésnek számított. Ugyancsak ekkor kezdtünk megismerkedni az évfolyamtársakkal: tíz fiú, tíz lány Erdély különböző tájairól (Szatmár, Máramaros, Maros, Kovásza, Hargita és Kolozs megyéből).

A következő napokban kezdtem felébredni a mámorból. Órák sorozata következett hol a Horea úti épületben, az egykori Marianumban, a filológián, hol az Egyetemi Lelkészségen. A filológián egyes tanárok érdeklődve fogadtak, mások meg szkeptikusan... Most is emlékszem, hogy Szilágyi N. Sándor az első óráján felállította Nemes Balázs évfolyamtársamat, mert, mint mondta, kíváncsi volt, kinek adta tanári pályájának első tízesét egy egyetemi felvételin. Arra is emlékszem, hogy nem volt könnyű, de nagyon jó hangulatban, családias légkörben teltek az órák. Főleg a teológián. Az évfolyamtársakkal együtt rendeztük be a Marton József tanár úr által hozott és többek által adományozott könyvekből álló könyvtárat. Hübel Szilvia évfolyamtársam irányításával kategorizáltuk a rengeteg könyvet az Egyetemi Lelkészség emeleti terme fölött lévő termekben, amely akkor a könyvtárunk lett. Sokat nevettünk, így ismerkedtünk, míg berendeztük a könyvtárat. A miénknek éreztük!

Aztán jöttek a vizsgák, előbb a parciálisok, amikor megkóstolhattuk, milyen vizsgázni. A teológiai tanáraink nagy szeretettel és megértéssel viseltettek irántunk: Tankó Ferenc megengedte, hogy a monostori plébánián, soron kívül is vizsgázzunk. Ugyanígy Oláh Dénes tanár úr a Szent Péter plébánián vizsgáztatta azokat, akik a jegyükön javítani szerettek volna. Emlékszem az egyháztörténelem vizsgára: egyetlen tételt nem tanultam meg, s míg az ajtó előtt álltam, próbáltam azt az egyet is bevágni, de legalább elolvasni. Mondták, menjek be, mert biztosan nem fogom pont azt az egy tételt kihúzni. Azt húztam! Marton tanár úr ennek következtében kikérdezte tőlem az összes tételt: „csak azért, mert a többit valóban tudtad, megadom a tízest!" Hosz-szú évek után is megemlíti, hogy azért az eretnekségeket illik tudni..

Aztán jött a január-február, az „igazi" szesszió, amikor kiderült, hogy 16 vizsgánk lesz 30 nap alatt, mert nekünk már nem A és B, hanem dupla szakosításunk van, ezért két főszak anyagából kellett vizsgáznunk. Az utolsó vizsgánk Angi Pista bácsinál volt zenéből. A lépcsőn álltunk a terem előtt, és nem azt kérdezgettük egymástól, hogy hány tételt tanultál meg, hanem azt, hogy hányat sikerült elolvasni. A fiúk pedig kezdték énekelni a Megkörnyékeztek engem a halál félelmeit.

Az is lehet, hogy az idő megszépíti a múltat, de mi ezekben az években (főleg az első három évben) közösséggé ková-csolódtunk: együtt tanultunk, buliztunk, szilvás gombóc estet tartottunk, „gyilkos"-oztunk (maffiáztunk, ez egy közösségi játék), lelkinapon vettünk részt, kirándultunk, táncolni tanultunk (még a kurzusok szüneteiben is), imádkoztunk - és a jövőnket tervezgettük. Hogy mi lett belőlünk? Egyesek doktoráltak, német-, magyar-, történelem- vagy vallástanárok, mások pedig iskolaigazgatók, tanfelügyelők, különböző intézmények igazgatói, vezetői, jó családanyák vagy -apák lettek. Mindannyiunk nevében nem beszélhetek, de az én sorsomat, jövőmet ez a négy év teljes mértékben meghatározta, megalapozta, amiért én mindig szeretettel és hálával gondolok a most 20. évét ünnepelő teológia karra.