Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Mühlbauer-Keul Mária
kÉT ERDÉLYI KATOLIKUS EGYHÁZFŐ:
MÁRTON ÁRON ÉS ALEXANDRU TODEA

 

Zwei katholische Bischöfe Siebenbürgens

Márton Áron, römisch-katholischer Bischof von Weißenburg (Alba-lulia/Gyulafehérvár) und Alexandru Todea, griechisch-katholischer Bischof von Blasendorf (Blaj/Balázsfalva) haben einander im Gefängnis von Sighet kennen und schätzen gelernt. Die Zelle 45, in der elf katholische Bischöfe und Priester beider Riten auf engstem Platz leben mussten, war die Arbeitszelle des Gefängnisses. Die Insassen mussten bis zur Erschöpfung den gesamten Wasserverbrauch des Gefängnisses aus dem Keller in den Dachboden pumpen, Flure und Toiletten säubern, fegen, aufwischen, Holz hacken, schwere Säcke schleppen und wurden gleichzeitig systematisch ausgehungert. Inmitten unmenschlicher Lebensbedingungen wurde ihr Glaube auf die Probe gestellt und die tragende Kraft der Verankerung in die von Gott geoffenbarten Glaubenswahrheiten erlebt. So wurde das Gefängnis Ort des Einvernehmens und einer beispielhaften Nächstenliebe. Das inspirierte die beiden siebenbürgischen Bischöfe, den ungarischen römisch-katholischen Márton Áron und den rumänischen griechisch-katholischen Alexandru Todea einander zu versprechen, dass sie - sollten sie je wieder an die Spitze ihrer Diözesen gelangen - alles in ihrer Macht stehende tun werden, um unter den Gläubigen der beiden Riten das selbe Einvernehmen anzustreben, das sie beide im Gefängnis erlebt hatten. Diesem Versprechen sind sie, trotz widerwärtiger politischer Umstände bis zum Ende treu geblieben.

Schlusswörter: siebenbürgischen Bischöfe, Gefängnis, Zwinger

 

A szerző német és francia filológiát tanult Temesváron, később római katolikus teológiát Marosvásárhelyen és Kolozsváron. Líceumi tanárként, majd a görögkatolikus egyház szolgálatában Alexandru Todea bíboros mellett dolgozott. A 2007-ben Nagyszebenben megtartott 3. Európai Ökumenikus Találkozó szervezésében titkárként működött közre. Jelenleg Németországban középiskolai tanár.

Alexandru Todea püspököt, bíborost juttatják szóhoz ezek a sorok kapcsolatáról a másik hitvalló püspökkel, közös harcukról, halálon túl is tisztán csillogó barátságukról Krisztusban.

Alexandru Todea hálát, hódolatot és megrendülést kifejező bejegyzése a Márton Áron-részvétkönyvbe 1980. október 2-án azt eredményezte, hogy a Securitate azonnal kérdőre vonta. A kihallgató ügynökök megbotránkozásukat fejezték ki, hogy Todea román létére ilyen hódolattal írt egy magyarról. Todea püspök ironikus megjegyzése hamar véget vetett a kihallgatásnak: „Önök a hibásak! Én nem ismertem Márton Áron püspököt addig, amíg önök három évre össze nem zártak vele egy cellába. Enélkül valószínű, hogy soha ilyen jól meg nem ismerhettem volna." Szívesen mesélte el Todea püspök ezt a jelenetet, erre emlékezve elégedetten szórakozott az ügynökök látható zavarán, ugyanakkor kifejezte az isteni gondviselésbe vetett rendíthetetlen, kézzelfogható bizalmát.

Már dúlt a II. világháború, amikor 1940 júniusában római tanulmányai befejeztével hazajött. A Propaganda Fide pápai kollégium nevelése és XI. Piusz pápa Mit brennender Sorge enciklikája megvédték a fasizmus befolyásától, így a balázsfalvi püspöki titkár határozottan elutasította a Vasgárda politikáját. XI. Piusz pápa Divini Redemptoris enciklikája előkészítette az ateista kommunizmus veszélyeire. 1945-től szászrégeni plébános és a régeni görögkatolikus esperesi kerület esperese volt. Bátran védte a hitet, az egyházat a növekvő nyomás éveiben, így többször tartóztatták le, sőt, több hetes, illetve több hónapos börtönbüntetéseket is el kellett szenvednie. Püspöki titkár korából jól ismerte a görögkatolikus püspököket, de a római katolikus püspököket - így Márton Áront - nem volt alkalma személyesen megismerni. De ismerte Márton Áron 1948. október 11 -i dátummal kiadott körlevelét. A felhívásban, amelyben Márton püspök felkérte papjait: „a görög-katolikus testvéreinket előzékeny szeretettel a legmesszebbmenő vallási támogatásban és segítségben részesítsék, amikor szükséges, templomainkat, kelyhünket és egyházi felszereléseinket a keleti szertartású szentmise bemutatására készségesen rendelkezésükre bocsássák"1 - ebben a görögkatolikus egyház megmaradásához tett első lépést látta. Mielőtt a görögkatolikus püspöki kart október 27/28-án letartóztatták volna, mielőtt megkezdődött a görögkatolikus egyház szisztematikus lerombolása, mielőtt a görögkatolikus papok elvesztették templomaikat, a hívek meg papjaikat is templomaikkal együtt, Márton püspök katolikus atyai gondoskodása menedéket nyújtott nekik.

E napokban Todeát minden este behívatták a rendőrségre, hogy rávegyék, térjen ortodox vallásra. Október 14-én letartóztatták, de sikerült megszöknie, és csak majdnem két és fél év múlva találtak rá az akkorra már Josef Schubert bukaresti érsek által püspökké szentelt Todeára. Gyóntatója a bujdosás ideje alatt a szászrégeni római katolikus plébános, Salati Ferenc is volt,2 akivel az 1948-as év első hónapjait a szamosújvári börtönben, egy cellában töltötte. Így a búvóhelyén megbízható forrásból tudhatott a római katolikus egyház viszontagságairól is, Márton Áron letartóztatásáról, a békemozgalomról. A két püspök először a máramarosszigeti börtön 45-ös cellájában találkozott 1952. március 2-án. A találkozást Todea püspök így írja le visszaemlékezéseiben:3

Az első emeletre vezettek, a 45-ös szobába, közvetlenül a lépcső mellett, amely a börtön udvarába vezetett, a T alakú épület hosszú szárnya végén. Az őrök egyike ajtót nyit, és megdöbbenünk: más arcok, más alakok, de ugyanolyan ruházatban, mint mi, ismeretlenek. Az őr becsukja az ajtót, és a kémlelőn keresztül figyeli a találkozás jelenetét. Megdöbbentenek a nevek a bemutatkozáskor. Ismert és mégis ismeretlen emberek. Mi is, akiket egyszerre öltöztettek be, alig ismerünk egymásra. Az általunk ott talált öt ember a következő: Pacha Ágoston temesvári római katolikus püspök, 82 éves, 18 év börtönre ítélve, Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök, 57 éves, életfogytiglanra ítélve, Boros Béla temesvári segédpüspök, 43-44 éves, életfogytiglanra ítélve, Schubert Josef bukaresti római katolikus püspök, 60 éves, életfogytiglanra ítélve, Waltner József temesvári prépost, 64 éves, életfogytiglanra ítélve, Sándor Imre gyulafehérvári prépost, 60 éves, azt hiszem, 25 évre ítélve.

Azok, akik most kerültünk a 45-ös cellába, a következők voltunk: Peţ Gheorghe moldvai katolikus pap, 57 éves, 15 év börtönre ítélve, Tătar Stefan moldvai ferences pap, aki 1948-ban felvette a görögkatolikus rítust, 34-35 éves, a görögkatolikus egyházhoz tartozása miatt életfogytiglanra ítélve, Pătraşcu Gheorghe moldvai ferences pap, azt hiszem, 20 évre ítélve, Weber, temesvári római katolikus pap, Pacha püspök titkára, 15 évre ítélve, 40 éves, Todea Alexandru, balázsfalvi görögkatolikus püspök, volt régeni esperes, 40 éves, életfogytiglanra ítélve a görögkatolikus egyház ellenállása következtében.4

Todea püspök ezekre a börtönévekre emlékezett a legszívesebben. Bár mesélt a Râmnicu Sărat-i, bukaresti, piteşti-i, dési, szamosújvári börtönökről is, a máramarosszigeti börtönhöz fű ződő emlékeit több rövidebb írásában is lejegyezte. Amint már a cella lakóinak felsorolásából látszik, mind katolikus püspökök és papok voltak. A vizsgálati fogság kínjai után a perhez kapcsolódó áligazság-szolgáltató tragikomikus ideológiai cécó után, fogságban bár, de szellemi és hitbeli egységben, a közösség erőt adó közegében gondolkodhattak el azon, mi is történik velük, a társadalommal, amely őket ide juttatta, és közös imában kérhették a Szentlélek megvilágosító erejét. Tizenegy katolikus egyházfi, püspökök és papok, római és görögkatolikusok, magyarok és románok, egy börtöncellába zárva, minden erejükkel és akaratukkal Istent akarták szolgálni, megpróbálták megérteni azt, amit emberként megérthettek Isten gondviselő történelemformáló tervéből.

Nem lehet azt mondani, hogy nem gyötrődtünk, hogy nem kavarogtak bennünk az érzelmek. Lelkünkből nem hiányoztak a lelkiség csúcsai sem, de a mély völgyek sem. Nem hiányzott a derű, de nem hiányoztak a nyomasztóan nehéz fellegek sem. Nem hiányzott sem a ragyogó fény, sem a sötétség, amelyből - úgy tűnt - nincs kiút. Nem hiányzott sem a nyugodt Istenre hagyatkozás, de a bosszankodás és az összevont szemöldök sem. A tapintat nem hiányzott sem beszélgetéseinkből, sem egymáshoz való viszonyunkból, de nem hiányoztak olykor olyan jelenetek sem, amelyekben nem a kegyelem által megvilágosított elme uralkodott. Mindezen hiányosságok azonban égi áldás hordozói lettek azáltal, hogy az alázat indításának engedve egymástól mindig bocsánatot kértünk. E pillanatokban úgy tűnt, mintha leomlottak volna a börtön falai, minket pedig az istengyermekség szabadságának légköre boldogított. [...] Mintegy magától értetődően töltött el bennünket egy teljesen új lelkiállapot: Jézust szolgáltuk seprűvel a kezünkben, felmosóronggyal, favágó fejszével vagy fűrésszel, vécépucolás és zsákcipelés közben úgy, hogy azért az Úr dicséretére az ima és az igehirdetés sem hiányozzék.5

A jegyzetek révén a mindennapokba, az életkörülményekbe is betekinthetünk. Belelátunk a fizikai nyomorba, amelyre kényszerítették őket, milyen feltételek között tették próbára hitüket, s hogyan éltek kemény erőfeszítéssel hősiesen méltó keresztény életet. Bőven válogattam e feljegyzésekből, hogy kitűnhessen a kapcsolat mély hitelessége, amely ezen egyházfiakat összekötötte.

Mondani sem kell, hogy nem volt szabad sem olvasni, sem írni, tiltva volt könyv, újság, ceruza, toll, bármiféle írószer vagy papírfoszlány, imakönyv, szentírás, teológiai könyv, irodalmi- vagy tudományos szöveg, minden. Tilos volt a családdal kapcsolatba lépni, csomagot kapni, a többi celláról azt sem volt szabad tudni, hogy vannak-e még mások is rajtunk kívül a börtönben. Nem volt szabad nyilvánosan, azaz közösen imádkozni, sem egyszerre mindenkihez szólni. A vaságyakon szalmazsák és szalmapárna egy pokróctakaróval. A cellában volt egy facse-ber a fiziológiai szükségletek elvégzésére, minden paraván nélkül. A csebret reggel és este kivitték a vécére kiüresíteni.

Az írógéppel írt lapra Todea felvázolta a cella alaprajzát, az ágyakkal meg a cseberrel, az ágyakhoz a megfelelő nevekkel. A cseberhez a legközelebb a Márton Áron ágya állt. Mivel a szag miatt különösen kellemetlen volt ott aludni, váltották egymást, de Márton Áron kérte, hadd legyen ő a cseber melletti ágyban.

Az ételt csajkában szolgálták fel, amelyek napközben kinn voltak az ajtó előtt. Amikor a börtönőr kiosztotta az ételt, beadták a csajkákat, mindenki vett egyet magának, és kapott bele egy merőkanál ételt. Mi volt az étel? Reggel 15 deci úgynevezett fekete kávé, valójában fekete víz, cukor nélkül, amely ha meleg volt, valamit mégis ért számunkra. Ebédre egy darab puliszka és egy merőkanál káposztaleves vagy árpakása-, krumpli- vagy paszulyleves. Néha az árpakását liszttel keverték, ilyenkor kőkemény volt. Este ugyanazt az ételt adták, mint délben, puliszka nélkül, mert a déli adag egy egész napra elég kellett legyen. Miután az ételt kiosztották, mindenki leült az ágya szélére, a térdére tette a csajkát és úgy evett. Néha a káposztába pacalt főztek. Ilyenkor egyesek a káposztát sem ették meg, csak a puliszkát. [...] Itt éltük életünket, 11-en: püspökök, papok és szerzetespapok, anélkül, hogy sejthettük volna, meddig maradunk ott, mikor kerülünk máshová, ki leli ott halálát, ki éli túl. [.] Aki nem tudott felkelni, úgynevezett diétás kosztot kapott, apró, majdnem szénné égett krumplit, amit tíz óra körül kitettek a börtön folyosójára a fal mellé, amíg déli egy óra körül a börtönőr elvitte a betegek szobáihoz. De a három óra alatt, amíg a krumpli ott állt, egy koca, amely szabadon sétálhatott a földszinten, beleturkált a krumplis csajkákba. Így a betegeknek csak az maradt, ami a kocának nem ízlett. Majdnem egy évig én vittem ennek a kocának cseberben az ételt. Ebben laska volt, hús is, levesek. a börtönőrök ételmaradéka. Annyira ki voltunk mindnyájan éhezve, hogy őszintén szólva ettünk volna abból az ételből, ha szabad lett volna. De nem volt szabad. Az általunk tapasztalt bánásmódhoz viszonyítva irigylésre méltó volt a bánásmód, amelyben a börtön kocája részesült.6

A máramarosszigeti fegyencélet talán legkeményebb munkája a vízpompálás volt. A börtön vízszükségletét fedezendő kellett a vizet még a Monarchia idejéből származó, rozoga és nagyon nehezen működő vízpompa segítségével a pincéből a padlásra pompálni.

A teljes vízszükségletről volt szó - onnan látták el a börtönt, a cellákat, a konyhát, öblítették a csebreket, mosták fel a lépcsőfeljárót, a folyosót stb. Megpróbáltam egyedül elmozdítani a hajtókart. Nagyon nehezen mozdult. A börtönőrtől kaptunk egy rudat, aminek pléhdarab volt az egyik végén, és ezt kellett becsúsztatni a hajtókarba. Összesen tízen voltunk: Máron Áron, Boros Béla, Schubert, Petz, Sándor, Waltner, Weber, Tătar, Pătraşcu és Todea. Pacha, aki már elmúlt nyolcvanéves, a cellában maradt. Két csapatra oszlottunk: én és Pătraşcu a hajtókarnál, a többiek pedig négyesével, az emelőnél. Mialatt az egyik csapat 100-szor meghúzta és -forgatta a hajtókart, a többiek pihentek. Aztán cseréltünk. Emlékszem, hogy aznap 2500-szor kellett elforgatnunk a kereket. Amikor megláttam, hogy végeztünk, mert fentről egy csövön elkezdett folyni a víz, a kapott parancsnak megfelelően odakiáltottam az őrnek, hogy „Kész a pompa!". Valamennyien holtfáradtak voltunk. Átestünk az első megpróbáltatáson, nagyon nehéz munkán. A cellában halotti csend honolt - még a lélegzetünket sem lehetett hallani, és egymáson láthattuk, mennyire sápadtak vagyunk valameny-nyien. Megszólaltak bennünk az emberi természet ellenérzései. Lényünk vívódni kezdett, és lelkünk legmélyén a természet ölre ment a természetfölöttivel, az ösztönök a kegyelem ellen, amelyet nem hirdetnünk, hanem gyakorolnunk kellett. Emberi mivoltunk nyilvánvalóvá vált, és rá kellett jönnünk, mennyire nem mindegy, hogy az ember rendezett keretek között élheti meg lelkiségét ájtatosságokban, felkészültségének megfelelő munkában, avagy kénytelen ugyanazt az életet mindenféle elképzelhetetlen körülmény között megélni. És mégis magunkra kellett találnunk. Meg kellett találnunk Jézust abban, amit csináltunk. Mert nem azé lesz a mennyek országa, aki engem Urának szólít, hanem azé, aki Atyám akarata szerint cselekszik, aki a mennyekben van. A bennünk lakozó szenvedélyek még nem pusztultak ki. Számomra ez a munka a megsemmisítésünk volt. Kiért végeztük ezt a munkát? Olyan rabokért, mint jóma-gunk: a püspökökért, a politikai pártok vezetőiért - Maniuért és Bráteanuért, valamint tábornokokért és volt miniszterekért. Elfogadjuk-e vagy sem, hogy tovább pompáljuk a vizet? Mi Isten akarata az adott helyzetben? Mi az inkább Istennek tetsző? És arra a következtetésre jutottunk, hogy a felebaráti szeretet és segítség szolgálatában állunk, munkánkkal pedig könnyítünk a cellákban szenvedő nyomorultak életén. [...]

Valahányszor a fegyőr elordította magát - „POMPA!", mi halkan válaszoltunk: In nomine Domini! Időnként a szivattyú elromlott. Rusu Aurel atya a 49-esből megjavította, persze, nem a mi jelenlétünkben. De minden reparáció után még nehezebben működött. Nagymosáskor még jobban meggyűlt a bajunk. Több vízre volt szükség, és nekünk napjában háromszor, négyszer - volt olyan, hogy ötször is - mennünk kellett. Néha megtörtént, hogy naponta 7000-szer kellett elforgatnunk a kereket. Kifacsartak bennünket, akár a citromot. Megtörtént, hogy valamelyik fegyőr gúnyt űzött belőlünk azzal, hogy fent, a vécékben, megengedte a csapokat, a víz elfolyt, mi pedig nem tudtuk elképzelni, miért nem kezd már folyni a víz abból a tetőre fektetett csőből. Aztán mihelyt megelégelte a gúnyolódást, elzárta a csapokat, mi pedig - látván a tetőről kilövellő vízsugarat - szabadot kértünk, hogy visszamehessünk a cellába, szitkozódva üvöltözni kezdett ránk, akik - szerinte - csak pocsékoltuk az időt a pincében ahelyett, hogy azon lettünk volna, minél hamarabb megteljen az a víztároló medence. Valamennyiünknek sikerült úgy felfognunk ezt a munkát, mint valami természetfölöttit - és hogyha Istent éppen a szeretetéért áldjuk, akkor - azt hiszem - életünkben éppen ez, a pompa többszázezernyi megforgatása volt hordozója legtisztább szeretetünknek. [...] Az emberek mégsem voltak hozzászokva az ilyesmihez. A test és a lélek harcának megvan a maga valós jelentése. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy nincs a világon két olyan ember, aki egyformának születne és fejlődne. A jellemek vonásai különbözőek. Egyik inkább hallgat, a másik többet beszél. Egyikük sem rosszindulatból. Viszont egyetlen, nem megfelelő pillanatban kimondott szó a lélek előreláthatatlan állapotait, rossz hangulatot, felhördülést idézett elő. És mindenikünk arra gondolt, ha a másiknak nem sikerült visszafognia magát és kimondta azt a szót, akkor nekem uralkodnom kell magamon, ne vágjak vissza, ne fokozzam tovább a feszültséget. Íme, ezek voltak a láthatatlan szálak, amelyek összefűztek bennünket, amelyek olykor lent munkálkodtak, a mélyben, és amelyek újabb és újabb erőfeszítéseket követeltek, nem könnyebbeket, mint a szivattyúkar forgatása vagy a 80-120 kilós zsákok lerakása és felhordása az emeleten álló raktárba. Mindez sápatag megjelenítése annak a lelkiállapotnak, amelyben mi, valamennyien, pörgettük napjainkat az élet orsóján, kényszermunkára fogva, a máramarosszigeti börtön fenntartásáért.7

Todea püspök jegyzetei a börtönélet különböző epizódjaira világítanak rá, más részleteket csak elmesélt, jegyzeteiben nem találtuk meg. Nagy szeretettel emlegette például az ünnepeket. Ő, aki római tanulmányai folytán tökéletesen ismerte és szerette a latin rítust is, nagy örömét lelte az ünnepek közös imáiban. Mindkét rítus ünnepeit közösen imádkozták - titokban - latin és keleti szertartás szerint, az ünnepnek megfelelően. A különböző személyek között azok jelleme, vérmérsékleti sajátosságai szerint alakultak ki kapcsolatok. Például Todea és Pátrascu együtt sepregettek a folyosókon. Ez a tevékenység azért volt nagyon fontos, mert ezáltal teremtettek titkos kapcsolatot más cellákkal, látták el fontos hírekkel bajtársaikat. Elővigyázatosságuktól, összehangoltságuktól függött kezdeményezésük sikere. Tudták, hogy a szabályok megszegéséért ördögi büntetés járt. Boros püspöknek hálás volt nyugodt természetéért, figyelmességéért. Halálig tartó, a kommunista időszak nehéz körülményei között is kitartó barátság fűzte hozzá. Boros püspök minden évben Tömösön nyaralt. Onnan érkezett tőle képeslap. A megbeszélt válasz látogatás volt Tömösre. Szép volt nézni, hogyan örültek egymásnak. Nagyon szívesen beszélgettek. Alexandru Todea és Márton Áron püspökökben, főleg Suciu püspök halála után, a két erdélyi egyházmegye találkozott. A tanácskozásokon mindkettőjüknek mérvadó volt a véleménye. Todea püspök nagyon becsülte Márton püspök higgadtságát, józan megfontoltságát. A megpróbáltatások sorozatában olyan szoros bizalom és megbecsülés fejlődött ki közöttük, hogy ígéretet tettek egymásnak, ha a jó Isten megadja, hogy visszatérjenek egyházuk élére, minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy a történelmi viszontagságok ellenére a római és görögkatolikus hívek között az a lelki egység kerekedjen felül, amelyet püspökeik éltek meg a börtönben. Erre az alap megvolt: Márton Áron már említett 1948-as körlevele, a görögkatolikus papok és hívek otthonra lelhettek a római katolikus templomokban. Római katolikus papok görögkatolikus betegek lelki gondozására siettek, helyet adtak keleti szertartású szentmisék végzésére, testvérként támogatták anyagilag a még nagyobb bajban levő görögkatolikus paptársaikat, görögkatolikus híveket gyóntattak, eskettek, kereszteltek, temettek, bár tudták, hogy ezáltal veszélynek teszik ki magukat, mert az államhatalom nem nézte jó szemmel magyar papok román hívek körében végzett pasztorációját. Amikor Márton Áron 1969-ben Rómába mehetett, és találkozott VI. Pál pápával, szó került az állam és az egyház közötti viszony esetleges rendezéséről Luigi Poggi érsek, utazó nuncius közreműködésével. De Áron püspök nem volt hajlandó a betiltott görögkatolikus egyház püspökei nélkül tárgyalásokba bocsátkozni, és ezáltal a vallásszabadság látszatát kelteni. Különben Todea püspök a börtönből való szabadulása után először Gyulafehérváron találkozott Luigi Poggi nunciussal - az állami hatóságok tudtán kívül.

A bérmálásom napján, 1971. június 13-án megadatott nekem mindkét püspököt egyszerre látnom. Márton Áron püspök letartóztatása óta először bérmált Régenben. Időközben megszülettem, és tizenhárom éves kislánnyá cseperedtem. Alexandru Todea görögkatolikus püspök ugyanabban az utcában, velünk szemben lakott. Odaköltözött, miután a börtönből kiengedték (1964-ben). Nyelvórákat adott, engem akkor franciára és angolra tanított. A mise és a bérmálási szertartás kint volt a templom előtti kertben. Alexandru Todea püspök egy nagy gesztenyefa árnyékában imádkozta végig a szentmisét. Együtt mentünk hazafelé. Akkor tudtam meg tőle, hogy Márton Áron püspökünkkel egy cellában volt a máramarosszigeti börtönben. Meg volt híva az ünnepi ebédre, de nem ment el, nehogy jelenlétével kellemetlenséget okozzon. Később, a hivatalos rész lejárta után találkozott Márton püspökkel.

Hogy milyen mély nyomot hagyott lelkében Márton Áron személyisége, kiderül abból a Todea bíboros hagyatékából származó méltatásból, amelyben valószínűleg szászrégeni görögkatolikus híveknek mutatta be Márton Áron személyiségét, talán egy liturgia keretében, hiszen akkoriban már kis házában titokban, de nyitott kapuval, az odamerészkedők jelenlétében, rendszeresen celebrált szent liturgiát:

Leomlott egy kőszikla. Ez a kőszikla a gyulafehérvári római katolikus püspök, Márton Áron. Szilárd meggyőződése okán, amellyel a katolikus egyház által hirdetett krisztusi evangélium tanait hirdette, méltán nevezhetjük kősziklának. 1896. augusztus 28-án született Csíkszentdomokoson. Fiatalsága éveit annak a magasztos eszmének áldozta, hogy Jézus Krisztust megismerje, majd elkötelezte magát tanai hirdetésében. Ezért tanult teológiát. Tanulmányai befejezése után, 1924. november 29-én pappá szentelték. Tizennégy évnyi mintaszerű papi és lelkipásztori tevékenység után, 1938. december 24. napján a boldog emlékű XI. Piusz pápától megkapta püspöki kinevezését, majd 1939. február 12-én püspökké szentelték. Főpapi kötelezettségeinek tudatában és annak eleget téve, 1980. május 15-ig szolgálta Egyházát, amikor - egészségi okok miatt - átengedte helyét Jakab Antal segédpüspöknek. Hősies erőfeszítéssel viselte a betegségével járó szenvedést és nehézségeket. 1980. szeptember 29-én hunyt el, éppen Szent Mihály arkangyalnak, a gyulafehérvári római katolikus székesegyház, illetve a gyulafehérvári, Isten oltalma alatt álló püspökség védőszentjének a napján.

Mit is hagyott ránk MÁRTON ÁRON?

1. Megingathatatlan hitét Isten kinyilatkoztatott hitigazságaiban, a katolikus egyház tanítása szerint, de ugyanakkor nagy megértést, jóindulatot és megbecsülést más felekezetek és vallások iránt. A hite engedelmességben nyilvánult meg Jézus egyházának feje, a római pápa iránt, akiben mindig Krisztus földi képviselőjét és Szent Péter utódát látta.

2. A felebaráti szeretetet, nemzetiségi és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. Az emberben mindig Isten képmását látta, hiszen Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. [...] Ezért kiegyensúlyozott volt és meggondolt, felebarátaihoz elismeréssel és tisztelettel közeledett - államférfihoz és utcaseprőhöz egyaránt.

3. Mindenféle szenvedés türelmes elviselését az isteni gondviselésbe, Jézus Krisztus és a Szűzanyába vetett törhetetlen bizalmából fakadóan. Törhetetlenül bízott abban a lelki erőben, amely a Jézus Krisztus testéből és véréből való táplálkozásból fakad, az Eucharisztiában.

Ezt a hagyatékot hozta el ebbe az egyházközségbe is az 1971-es bérmálás alkalmával, amiért hálával adózunk neki, és kérjük Jézus Krisztust, a Főpapot, hogy adja meg neki most a győzelem koronáját, amit azoknak készített, akik őt szeretik. Márton Áron, Gyulafehérvár püspöke, egyike a világ nagy püspökeinek, aki nagyon, mérhetetlenül szerette Jézus Krisztust. Ő adjon hát neki örök nyugodalmat!

A Ceausescu-féle nacionalista állampolitika megpróbált két problémát egyszerre megoldani: a görögkatolikus egyház kérdését úgy, hogy beleolvasztják a római katolikus egyházba. Ezáltal a külföld előtt megoldottnak akarták feltüntetni a görögkatolikus kérdést, egyben elrománosítani a nagy többségében magyar ajkú erdélyi római katolikus egyházmegyét. Todea püspök teljes határozottsággal elutasította az ajánlatot, nem volt hajlandó a nacionalista állampolitikát kiszolgálni, még akkor sem, ha akkor úgy látszott, a hogy visszautasítás beláthatatlan messzeségbe tolta a görögkatolikus egyház szabadságának reményét. Alig pár év múlva Isten gondviselő szeretete szerzett szabadságot a görögkatolikus egyháznak. Todea érsek minden ünnepet a római katolikus testvérekkel együtt kívánt celebrálni. Az 1989 utáni szabadságban celebrált első liturgiákra Szászrégenben soha nem feledkezett meg meghívni Pakó Benedek római katolikus plébánost, a balázsfalvi celebrációkra a latin püspököket. Fontos volt neki, hogy folytatódjon a börtönben kialakult testvériesség. Kereste a kapcsolatot Gyulafehérvárral, abban az időben, amikor Balázsfalván tartózkodott, minden alkalmat megragadott oda „átruccanni", bár uszító, gátlástalanul szemtelen és hazug rágalmak céltáblája lett, mert ellenállt a nacionalista hisztériának.

Megpróbált a kilencvenes évek elején jelentkezett marosvásárhelyi román-magyar ellenségeskedés ellen hatni, megpróbálta híveit a nemzeti gyűlölet szítása ellen hálával, szeretettel felvértezni. A következő idézet egy prédikáció részlete, ami a szászrégeni Nagypiacon hangzott el.

Kedveseim, ne szóljatok sem a román, sem pedig a magyar testvéreink ellen, hiszen a börtön utáni éveket csak azért sikerült túlélnünk, mert 1948-ban Márton Áron gyulafehérvári püspök levélben fordult egyháza papjaihoz, és a következőképpen szólt: „Szeretteim, mivel görög-katolikus hittestvéreinknek nincsenek templomaik, ahol imádkozhatnának, fogadjátok szeretettel, és segítsétek azokat, akik eljönnek hozzánk." Miután 16 év börtön után hazajöttünk, ezáltal tudtuk meg, hogy vannak még görögkatolikusok - az ellenállás ama magva, amely képes elmozdítani a hegyeket is -, akik a mai szent napig megőrizték görögkatolikus hitüket, akik számbélileg megszaporodtak és továbbra is szaporodni fognak. Mindez nagyon fontos és örökre fontos is marad; a máramarosszigeti börtönben együtt ültem ezzel a magyar katolikus püspökkel, Márton Áronnal, két temesvári, német nemzetiségű püspökkel, egy - szintén német családból származó, de időközben elrománosodott - bukaresti püspökkel, aki románnak és latin rítusúnak vallotta magát. Kedveseim, ott, abban a szennyben, [...] abban a szobányi szennyben, amelyben alig lett volna hely kettőnek - ott aludtunk, ott volt a - bocsánat a kifejezésért - vécé is, egy cseber, ahelyett, hogy valami egyéb megoldást találtak volna [.] és ugyanott teljesedett be köztünk a legnagyobb egyetértés.

Jegyzetek

Márton Áron írásai és beszédei, I. kötet, Gyulafehérvár, 1996, 82.

2 Încrestări, 85.

3 Încrestări.

4 Alexandru Todea, Sighetul, 4.

5 Alexandru Todea, Pompa.

6 Uo. 8.

7 Uo., 9-11.