Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

aZ AZ ÉRZÉSEM TÁMADT,
HOGY EGY SZENT ELŐTT ÁLLOK

Beszélgetés Lucian Mureşan bíborossal, görögkatolikus nagyérsekmetropolitával,
a Romániai Katolikus Püspöki Konferencia elnökével

 

Fodor György: Február 18-án pontosan egy éve annak, hogy XVI. Benedek pápa bíborossá kreálta önt, a romániai görögkatolikus egyház nagyérsekét. Eminenciás úr több alkalommal is hangsúlyozta: papi életében döntő szerepet tulajdonít boldog emlékű Isten szolgája Márton Áron püspöknek, akinek boldoggá avatási ügye előrehaladott állapotban van. Mikor és milyen körülmények között találkozott először vele?

Lucian Mureșan: 1955 a gyermekkorom óta dédelgetett legmerészebb álmaim beteljesedésének éve volt és maradt. Személyesen először azon év augusztusában láttam Kolozsvárott. Első egyházfői látogatása volt a kommunista börtönből való szabadulása után, ahol a mindkét rítushoz tartozó romániai katolikus püspök együtt szenvedtek csupán azért, mert katolikusok mertek lenni, közösséget vállalva a római Szentszékkel, hűségesek maradva a pápához, Szent Péter apostolfejedelem egyedüli és törvényes utódjához. Közelről látva az az érzésem támadt, hogy egy szent előtt állok. Sem akkor, sem most nem tudom megmagyarázni, amit akkor éreztem. Egészen rendkívüli volt. Utána, egy számomra emlékezetes napon, még azon év augusztus 16-án leírhatatlan izgalommal ministráltam egy szentmisén, amelyet ő mutatott be a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Öten voltunk fiatalok, egykorúak és román nemzetiségűek, a görögkatolikus egyház fiai.

F. Gy.: Sikerült személyesen is beszélnie a püspökkel?

L. M.: A szentmise után néhány percre fogadott bennünket, és választékos románsággal a következőket mondta nekünk: „Ti egy mártír egyház gyermekei vagytok; hosszú éveket töltöttem püspökeitekkel a börtönben. Egész együttlétünk alatt példamutató volt a viselkedésük. Igaz testvérekként éltünk együtt. Szerettük egymást, és készek voltunk bárminő kínzást eltűrni és örömmel feláldozni akár életünket is az egyház ügyéért..."

F. Gy.: Akkor tették szóvá a püspök úrnak, hogy szeretnének a Teológiára felvételizni?

L. M.: Igen, és ő kérésünkre, hogy vegyen fel teológusokként a gyulafehérvári egyetemi fokú Teológiára, ezt válaszolta: „A mintegy negyven görögkatolikus ifjú közül, akik kérték, hogy a mi teológiánkon tanulhassanak, most csupán ötnek a felvételét hagyom jóvá »ad experimentum«".

F. Gy.: Hogy történt a jelentkezés Gyulafehérváron?

L. M.: Amikor Astelean Pantilimon (közismertebben Pintea) későbbi paptestvéremmel megérkeztünk a püspökségre, elmondtuk Huber József titkárnak, hogy egy rövid kihallgatást kérünk a püspök úrtól. Néhány perc múlva már fogadószobájának tárva nyitott ajtaja előtt, szélesre tárt karokkal várt a püspök atya. Az volt az érzésem, hogy egy szent előtt állok! Egy szót sem tudtunk kinyögni, de Márton Áron megszólalt irodalmi román nyelven: „Tudom, miért jöttetek. Ismerem vágyatokat, és azt mondom nektek: szeretett fiaim lesztek". Nem volt elég erőnk a szavakhoz, de az örömtől kicsorduló könnyeink többet kifejeztek, mint amire szavaink képesek lettek volna. Aztán a püspök ismét meghatottan emlékezett a mi püspökeinkre, akik még a börtönben sínylődtek. Nem tudom elfelejteni, hogy „a szeretet iskolájának" nevezte a szenvedés helyét, így hangsúlyozva: áldott légy, te börtön! Soha életemben nem hallottam ennél átfogóbb, felemelőbb, hitmegerősítőbb és hathatósabb prédikációt, mint akkor. Már teológusoknak éreztünk magunkat, akiket Isten megvizsgált, megáldva várakozásainkat és vágyainkat.

F. Gy.: Hányan kezdték meg Gyulafehérváron az 1955/1956-os tanévben a teológiai tanulmányokat? Kik lettek akkor ott kispapok?

L. M.: Emlékszem, az ország minden sarkából csoportosan érkeztek a fiatalok, nagyrészük római katolikus volt, legtöbben magyarok Erdélyből, de svábok, szászok, bolgárok, románok, Moldvából, sőt a bukaresti egyházmegyéb ő l is. Mellettük felsorakoztunk mi, görögkatolikusok, öten. Astelean Pantilimon, Florian Virgil, Sálágean Ioan Kolozsvárról, Abrudean Vasile Gyulafehérvárról és én Nagybányáról, valamennyien huszonnégy évesek voltunk.

F. Gy.: Mennyi ideig készültek/készülhettek a papságra? Érezték-e a kommunista rendszernek a vallásos emberekre, illetve a papneveldére nehezedő nyomását?

L. M.: Négy tanulmányi évet sikerült ott elvégeznünk, amíg a Vallásügyi Hivatal véglegesen exmatrikulált bennünket, valamennyi görögkatolikus teológust. A gyulafehérvári intézetben, akárcsak otthon, a legnagyobb összhang uralkodott, végig nagyon jól éreztük magunkat. Az akkori időkben viszont elkerülhetetlen anyagi nehézségek adódtak, ám ezek jelentéktelenek voltak.

F. Gy.: Hogyan emlékezik a Papnevelő Intézetben töltött időszakra?

L. M.: Annak ellenére, hogy más volt az anyanyelvünk, különbözött a mentalitásunk, a legelső napoktól harmónia és egyetértés jellemezte kapcsolatunkat. Szerintem a programunk nagyon igényes, de az igazi hivatással érkezők számára könnyen teljesíthető volt.

F. Gy.: Milyen emlékek fűzik a tanárokhoz?

L. M.: Becsületes, a szentatya iránt maradéktalanul hű emberek, papok voltak. Külön és név szerint említem Nemecsek József rektor, Troján Károly vicerektor, Kuncz József prefektus, Faragó Ferenc, Cziza Ferdinánd, Sturek Emil, Tyukodi Mihály, Sikolya Bálint tanárokat, nem utolsósorban pedig a spirituális atya, Veress Ernő nevét. Szerintem ő volt az intézet lelke. Az első tanévben Despinescu Anton, Pal Iosif és Nestmann Leopold paptanárok is tanítottak. Boldog időszak volt ez, mivel Márton Áron püspöksége alatt tanulhattunk ott. Most is hangsúlyozom, amit már többszőr tettem írásban és szóban egyaránt: ez volt életem legszebb korszaka.

F. Gy.: Egyházfőként - akinek szava mindenütt súlyosan nyom a latban -bíboros úr milyennek látta, s hogyan írná le számunkra, 21. századi emberek számára, a valamennyiünk számára felejthetetlen püspök, Márton Áron arcélét?

L. M.: Mindvégig szimbólumként és példaként állt és áll a szemünk előtt Márton Áron püspök. Mint rendkívüli jóságú atya: minden, amit tett, erről tanúskodott. „A megtestesült határozottság"-nak tekintették, de mindig tapintatos volt, jóérzésű, és csupa szeretet valamennyiünk iránt. Állandó mosolya nyugalmat és lelki békét árasztott mindannyiunkra, akiket az az öröm ért, hogy találkozhattunk vele, vagy az a kegy, hogy a környezetében lehettünk. Teljes bizalom áradt belőle a gondviselő Isten iránt, akinek ő a látható képmása volt.

F. Gy.: Véleménye szerint napjainkban, amikor nem testvére, hanem sok esetben ember embernek farkasa, miben áll Márton Áron tanításának időszerűsége?

L. M.: Egy magánbeszélgetés során Márton püspök ezt mondta: „Jóságában az Isten elvitt szeretetének iskolájába, a börtönbe, hogy ott megtanítson igazán szeretni minden embert, egyik vagy másik nemzethez, vallási felekezethez való hovatartozásától függetlenül". Sokszor emlékeztem és továbbra is emlékszem szavaira és biztatására, amellyel útnak eresztett, amikor a kommunista hatalom kizárt minket az Intézetből. Úgy biztatott és bátorított, ahogyan senki más nem tehette volna. Miután velünk együtt sírt az elválásnál, könnyes szemmel mondta: „Bízzatok Isten jóságában! A szentséges Szűz Mária megoltalmaz benneteket! Ha Isten papjainak akar titeket, minden bizonnyal azok lesztek. Tanuljatok tovább és imádkozzatok nagyon sokat!" Kimondhatatlan, mekkora lelki vigasszal távoztunk. Márton püspök szavai pedig nemsokára beteljesültek. A görögkatolikus egyház püspökei is - akik élve maradtak - kiszabadultak a börtönből. Engem dr. Dragomir Ioan nagybányai püspök szentelt pappá titokban - ő különböző időközökben további hármat szentelt fel az öt papnövendék közül, akik Gyulafehérváron tanultunk.

Lelkipásztorként aztán Márton Áront több alkalommal is felkerestem rezidenciáján az évek folyamán, s minden alkalommal bőséges lelki útravalóval megerősödve távoztam. Amikor a mennyei Atya 1980-ban magához szólította, a temetésére mind az országból, mind külföldről érkezettek - papok és világiak - között én is ott voltam, titkos papként. Fájdalomtól áthatott szívvel, de lelkemben reménységgel vettem részt a katolikus egyház nagy főpásztorának temetési szertartásán. A rá emlékezés teljesen a hatalmába kerített, amikor a Romániai Katolikus Püspöki Konferencia tavaly szeptember 25-27. között Csíksomlyón tartott ülésszaka idején elzarándokoltunk a program keretében püspöktársaimmal szeptember 26-án délután Márton Áron szülőfalujába, Csíkszentdomokosra. Ott megilletődve alkalmam volt az emlékmúzeumban megismerni a főpásztor különleges, kimagasló életútjának gyökereit, megszemlélni emlékeit. Többször is hangsúlyoztam, ameddig az Úristen életet ad nekem, Márton Áron püspök lesz egyike életem irányítóinak, szolgálatomat meghatározó személyiségeinek! Isten kegyelméért imádkozom, hogy papként és főpásztorként is minél hűségesebben követhessem annak példáját, aki számomra a jó pásztor megtestesülése volt, aki az önfeláldozásig szerette nyáját. Adja a mindenható Isten, hogy mielőbb a boldogok között tisztelhessük.

F. Gy.: A Keresztény Szó olvasói és szerkesztői nevében szívből kívánok önnek sok kegyelmet, jó egészséget, áldásos munkát Krisztus egyházának felelősségteljes szolgálatában. Ad multos annos!