vAKMERŐ SZÍVEK (21)

 

Kasabian (Ambrus) Éva és Harry Chicagóban találtak egymásra és alapítottak családot közel tíz évvel ezelőtt. Éva kolozsvári születésű, az állatorvosi egyetem elvégzése után dolgozni, nyelvet tanulni ment ki az „új világba". Félig örmény származásúként Chicagóban is kereste az örmény közösségeket, programokat. Egy ilyen rendezvényen ismerkedett meg Harryvel, akinek szülei Jeruzsálemből és Jordániából kitelepült ortodox örmények, ő már Chicagóban született. Közös életükben is központi helye van az istenhitnek. Isten áldásának tekintik eddig született öt kislányukat is, Kamillát, Ágnest, Zselykét, Csillagot és Bíbort.

Ez év tavaszán merész lépésre szánta el magát a Kasabian család: Chicagóból egy Kolozsvártól 30 kilométerre lévő tanyára költöztek, ahol egy kisebb farmot vezetnek. Az alábbi interjú az új otthonukban tett látogatás alkalmával készült.

A mi utunk nem a világ útja

Ozsváth Judit: Jövő januárban tízéves házassági évfordulót ünnepeltek. Mit mondanátok erről az évtizedről?

Kasabian Éva: Én kicsit korábbról indítanék, megidézve az Amerikába költözés előtti itthoni időt. Egyetemi éveim alatt a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészséghez és a Fokoláre mozgalomhoz kapcsolódtam, szép emlékeket őrzök ebből az időből. Tulajdonképpen több is mindez, mint emlék - életszemlélet, ami ma is megvan. Istennek akkor is meghatározó helye volt az életemben. Nem terveztem végleges elszakadást az országtól, csak rövidebb ideig akartam Amerikában élni. Ez aztán kicsit módosult, Harrynek köszönhetően. Kolozsváron kötöttünk házasságot, de Amerikában éltünk. Ott is fontos volt számomra (majd mindkettőnk számára) a vallásos közösséghez tartozás. Nagyon aktív közösségbe kerültem az amerikai katolikus egyházon belül, ahol rengeteget tanultam. Előbb azt hittem, hogy erdélyiként majd én viszek újat az ottaniaknak, de ez nem így volt. Valóban sokat gazdagodtam abban a hagyományosnak mondható chicagói közösségben.

Kasabian Harry: Az elmúlt tíz évből nem lehet kihagyni öt gyermekünket: a legkisebb nyolchónapos, a legnagyobb pedig kilencéves. 2002 januárjában házasodtunk össze, és decemberben született első kislányunk.

K. É.: Mindig úgy éreztem, hogy valamire meg vagyunk híva, és minden pillanatban ezt keressük. Tudtam, hogy az amerikai létünk ideiglenes, bár most visz-szagondolva nagyon is értékesnek látom az ott töltött időt. Lelki téren komoly támaszt kaptam az ottani közösségektől, sok példaértékű életet élő családot ismertem meg. Ott nagyon sok a nagycsalád, sok életvédő közösség tevékenykedik. Ezt itt komoly hiánynak érzem. Annak idején, diákkoromban sem tapasztaltam ezt, amikor közelebbről ismertem az itthoni egyházi életet.

Amerikában nagyon fontosak a katolikus egyházon belül mű ködő életvédő közösségek. A tagok általában a katolikus iskolákból nőnek ki, ahonnan magukkal hozzák az életet szentnek tekintő szemléletet, és nyitottak az új élet befogadására. Pedig ott sem könnyű az élet. Főleg amikor nyolcan-tízen vagy még többen élnek egy fizetésből. De a tizedik gyermeket is örömmel fogadják...

O. J.: Közös életetek tervezésekor számotokra is egyértelmű volt, hogy ilyen úton indultok?

K. É.: Igen, a férjem is nyitott volt a nagy családra. Viszont nem volt ennyi tudásunk. Nem ismertük például az egyháznak az élet védelmével kapcsolatos tanítását. Az 1968-ban kiadott Humanae vitae-ről sem volt tudomásunk. Amikor első gyermekünket vártuk, rengeteget olvastam és sokat tanultam az említett egyházi közösségen belül. Majd elvégeztem egy természetes családtervezéssel kapcsolatos tanfolyamot és a plébánián tanítottam a módszert fiatal jegyeseknek. Ott kötelező ennek ismerete, itt nem hallottam ilyesmiről. Nem tudom, hogy ma milyen felvilágosítás van erről a kérdésről az egyházban, de azt tudom, hogy kinn a fiatalok, a jegyesek nagy része ismeri a természetes családtervezés módszerét és jól tudják, mire vállalkoznak. Persze ott is van liberálisabb ága is az egyháznak, amelyiken belül ezt a szemléletet tabuként kezelik, de a „hagyományos" katolikusok radikálisan megélik a Humanae vitae tanítását. Igazi kegyelem volt ezt az arcát is megismerni az egyháznak. Az az igazi szép oldala, hogy megértették: nem azért vállalják a gyerekeket, mert az egyház tiltja a fogamzásgátlást, hanem abból a meggyőződésből, hogy Isten szereti a nagycsaládokat és valóban megadja az erőt és az eszközöket is, hogy az ő útján járjunk. Mi vállalni akartuk a gyerekeket, azt viszont nem tudtuk, hogy milyen nehézségi foka lesz ennek a vállalásnak. De ezt senki nem tudja. Aztán - Istennek legyen hála! - ez nem is volt kérdés számunkra. Megismerkedésünk előtt Harrynek nem volt annyi istenélménye, mint nekem (én sokféle közösségbe, táborba, lelkigyakorlatra jártam már itthon is), de nyitott volt, és egyértelmű volt számára, hogy a családtervezésben is társ lesz kezdettől.

K. H.: Közös életünk elején én felekezetet is változtattam: örmény ortodoxról áttértem a római katolikus vallásra. Részt vettem egy komoly egyéves programon, ahol előkészítettek a katolizálásra. Elsősorban a gyerekeinkért tettem, hogy tudjak válaszolni a kérdéseikre, ne tekintsenek kívülállónak. A tanulás azért nem maradt abba, ma is egyfolytában tanulok. Nem is annyira a rítusváltás, mint az egyházhoz való tartozás lett egyre fontosabb számomra.

K. É.: Chicago külvárosában laktunk, hetven kilométerre a központi részétől. A belvárosi Szent István király templomba jártunk magyar nyelvű szentmisére, de abban a templomban általában csak néhány idős ember volt, akiket zavart a gyereknyüzsgés és mocorgás. Panaszkodtak, hogy zajosak a lányok, így aztán úgy éreztük, hogy nem éri meg ekkora utat, áldozatot tennünk. Elkezdtünk egy közelebbi amerikai katolikus templomba járni, ahol csak angol nyelven mutatták be a szentmisét. Ott a templom tele van gyerekekkel, sok nagycsaládossal találkoztunk a szentmiséken. Éppen ettől élettel telítettebbek a szentmisék is. Akkor eldöntöttük, hogy oda tartozunk. Hála Istennek, ott néhány többgyermekes családdal szép barátság alakult ki. Ez nagyon építő volt számunkra, mert láttuk, hogy lehet és érdemes több gyermeket vállalni, és tényleg olyan szép dolgokat hoz ki Isten az olyan emberek életében, akik vállalják, hogy az ő tervei szerint élik az életet. Aztán ahogyan a gyerekek nőttek, mégis hiányzott a magyar közösség. Ekkor elkezdtünk rendszeresebben járni a Szent István király plébániára, ahol más lett a kapcsolatunk a közösséggel, mert a gyerekek már kapcsolódtak személyekhez, akik meg is szerették őket. Végül is majdnem mi voltunk az egyedüliek gyerekekkel, és így a lányoknak lett egy csomó „nagymamájuk" és „nagytatájuk". Lassan éreztem, hogy kellene egy gyermek-közösség is, ahol a gyerekek használhatnák a magyar nyelvet, sőt fejleszthetnék is nyelvtudásukat. Ilyen nem volt. Körbekérdeztem pár szülőt, hogy bejönnének-e szombatonként egy ilyen iskola kedvéért a belvárosba (ez majdnem mindenkinek minimum egyórás utat jelentett). Pozitív választ kaptam, így meg is kérdeztem a templomban, hogy helyet adnának-e egy óvodai-iskolai programnak? Erre is pozitív volt a válasz. Aztán jöttek és jöttek a gyerekek. Senki nem tudta, hogy a tervezett 10-15 gyereknél többen jönnek-e el. Az első évben több mint hetvenen, a másodikban több mint százan végeztek, és idén, a harmadik tanévben több mint 120-an vannak beírva. Sok-sok szülő és önkéntes ajánlott segítséget. Egyes családok hallatlan munkára képesek annak érdekében, hogy gyerekeik megmaradjanak magyarnak. Nemcsak a gyerekek nyertek ebből a közös munkából, hanem a szülők is. Megismerkedtek, barátságok alakultak ki, szép kis közösség formálódott. Nekem nagyon-nagyon hiányzik ez a közösség, az iskolai munka, a gyerekek. Kicsit olyan, mintha valamelyik gyermekemet otthagytam volna.

O. J.: Gyermekeitek tehát magyar nevet és magyar nevelést is kaptak, kapnak. Nyilván ebben is egyetértettetek.

K. H.: Kezdetben azt hittem, hogy Éva személyében egy örmény lánnyal állok szemben, hiszen tagadhatatlan örmény jegyek vannak rajta, aztán kiderült, hogy - velem ellentétben - a nyelvet sem beszéli és az örmény kultúrát sem tekinti annyira a sajátjának, mint a magyart. Meg is lepődtem, hogy jobban értékeli a magyarságát, mint az örménységét. Aztán megértettem, hogy ő magyar kultúrában nőtt fel, és ez továbbra is fontos neki. Sőt, nagyon szeretem az erdélyi magyarságát, és igyekszem támogatni mindenben, ami fontos neki.

O. J.: Hogyan született a visszatelepülés, sőt a tanyasi élet gondolata?

K. É.: Utóbbi mindig is ott volt a terveim között, ezért is végeztem állatorvosi egyetemet. Eleve falun akartam dolgozni. Ez a tanya három kilométerre van a legközelebbi falutól, anyai nagyszüleim éltek itt, édesanyám is itt nőtt fel, majd én issok nyarat töltöttem itt, mindig is vonzott ez a világ. Az volt a tervem, hogy egyszer majd én is itt fogok gazdálkodni a társammal. Aztán lediplomáztam, majd megkaptam az amerikai vízumot. Úgy éreztem, hogy Isten adta, mert én azt igazából nem is kértem. Sejtettem, hogy valamilyen céllal történik, de akkor még nem értettem, miért. A vágy tehát, hogy falun, egyszerű emberek, állatok között éljek, mindig is ott volt bennem. Ezt a vágyamat jól ismerte Harry is. Már egy ideje terveztük az ideköltözésünket, de aztán mindig változott valami. A családi körülmények viszont olyan irányba változtak az idén, hogy gyorsították a döntést. Tudtuk, ha most nem, akkor soha nem jövünk ide. Aztán döntöttünk, és attól a perctől, hogy döntöttünk, minden ebbe az irányba mutatott. A gyerekek is nyitottak voltak rá, a chicagói házunk ügyeit is el tudtuk intézni - így hát mindenünket eladtuk odakint és ideköltöztünk.

O. J.: Nem lett volna egyszerűbb egy amerikai faluba vagy tanyára költözni?

K. É.: Döntésünkben nagyon fontos szempont volt a magyarság is. Magyar öntudatom Amerikában még jobban erősödött, ott még határozottabban éreztem, hogy idetartozom és itt kell élnem. És amikor a jó Isten öt gyermekkel ajándékozott meg, azt éreztem, hogy őket Erdélynek kell adni, s nem Amerikának. Amerikában van elég gyermek, itt pedig nincs.

K. H.: Mindig tudtam, hogy Évi itt akar élni, és nem akartam visszatartani őt ettől. Abban viszont nem hittem, hogy ilyen gyorsan fog ez történni. Nem gondoltam, hogy kéthónapos csecsemővel fogunk költözni. Nem így terveztük, de elfogadom, hogy Isten akarata volt minden. Már a házasság előtt volt arról szó, hogy visszajövünk Erdélybe. Mindig is tiszteletben tartottam Évának ezt a vágyát. Dátumról nem nagyon beszéltünk, csak olyan „majd" szintjén élt bennünk a dolog. Én azt hittem, hogy majd nyugdíjas korunkra települünk ide. Nem gondoltam, hogy az ottani munkakörömet az itteni traktorvezetésre és egyéb tanyasi munkára cserélem fel. Persze, tudtam, hogy nagy változás lesz az életünkben, de nem láttam tisztán a részleteket. Nekem itt minden más, mint otthon. Van egy amerikai mondás: „Fiatalember, menjen Nyugatra!" Ebben mi kicseréltük az utolsó szót. A chicagói Skyline autópályát, amin oly sokat vezettem, s ahonnan sokszor megcsodáltam a város fényeit, a tiszta égboltra cseréltem fel. Ez azért sokkal jobb, mert ez tisztább.

O. J.: A tisztaság volt tehát a döntő?

K. H.: A családom tisztelete és szeretete volt a döntő.

O. J.: És akkor összecsomagoltatok és jöttetek.

K. É.: Mint említettem, nagyjából mindenünket eladtuk vagy elajándékoztuk, s csak néhány fontosabb dolgot küldtünk át hajón Európába. Én jöttem el előbb a gyerekekkel, a férjem két hónap múlva jött utánunk. Itt egy működő farmot találtunk, ahol reggeltől estig dolgozni kell. Eddig az idén elhunyt nagybátyám és az ő segédei végezték ezt a munkát, az ő halálával viszont minden munka ránk maradt. Gyakorlatilag ott kellett folytatnunk, ahol ő abbahagyta. Sok időnk nem volt gondolkozni, munkához kellett látni, így a berendezkedés is nehezen ment. Sok holmink még ma is dobozokban van. A testvéreimtől rengeteg segítséget kaptunk, de jöttek és segítettek vagy segítséget ajánlottak fel a rokonok és a falubeliek is. Még elég messzi vagyunk attól, hogy tisztán lássuk a jövőnket, csupán annyit tudunk, hogy a tanyasi gazdálkodásból szeretnénk biztosítani a megélhetésünket. Ha sikerülne fenntartani egy jól működő biofarmot, több környékbeli embernek is munkát adhatnánk. Ebben a munkanélküli világban ez külön elégtétel lenne számunkra.

O. J.: A természetközeli élet, gondolom, számotokra az istenközeli életet is jelenti.

K. É.: Persze. Amerikában is jártam hasonló farmokon, láttam jól működő biogazdálkodásokat, akik működtették, mindig nagyon jó kapcsolatban álltak Istennel.

Az általam megismert gazdálkodók mindegyike meg akarta mutatni az embereknek azt a gazdagságot, amit Isten adott, és rá akart világítani arra, hogy mennyivel több ez a város szennyezett világánál. Úgy érzem, hogy minket is ez vonz. Isten tényleg mindent megad, és tökéletesként adja, amit ad. Akkor miért kell másképpen csinálni?! - A mi utunk nem a világ útja, ezért - tudatában vagyunk, hogy - nem lesz könnyű. Nem lesz olyan nagy termésünk, mintha mindenféle vegyszereket használnánk, mintha mű ételekkel etetnénk az állatainkat. Nehéz erre az út, de bízom benne, hogy Isten áldását adja rá. Az elv az, hogy valami olyasmit adjunk a vevőknek, ami meggyőződésünk szerint jó, amit magunknak is adnánk, azt adjuk másnak is.

O. J.: Mutassátok be közelebbről a gazdaságot!

K. É.: Kis tehénfarmunk van, a 25 szarvasmarha közül 15 fejőstehén. Aztán 50 hektár föld vár megmunkálásra, igaz, ezen a testvéremmel és az unokatestvéremékkel osztozunk. A föld nagy része legelő és szántó, általában takarmányt és gyümölcsöt takarítunk be róla. Közeljövői terv, hogy európai uniós alapokat pályázunk meg biogazdálkodásra. Ha ez összejön, előbbre léphetünk és tervezhetjük a biotermékek értékesítését. Most nagyon nehéz az élet, hiszen egyikünknek csak a gyerekekre kell figyelnie, a másik pedig annyira benne van a teendőkben, hogy egyszerűen nincs idő és erő kitekinteni, mit tehetnénk, hová léphetnénk.

O. J.: A tanyasi élethez kapcsolódóan adódik a kérdés: hogyan oldható meg a gyerekek iskoláztatása?

K. É.: Ezzel kapcsolatosan nincsenek félelmeink, hiszen ilyen téren már Chicagóban megtaláltuk az utunkat, amit itt is folytatni tudunk. Kint találkoztam az otthon oktató mozgalommal, ez Amerikában - főleg a vallásos családok körében - nagyon elterjedt. Főként azok a szülők nevelik így a gyerekeiket, akik nem szeretnék kitenni őket a szekuláris oktatás veszélyeinek, de lehetnek más okaik is erre. Ez a tanulási forma nálunk is nagyon bevált. Hallottam, hogy itt is vannak hasonlóan gondolkodó szülők, de közel sincsenek annyian, mint Amerikában. Elvünk az, hogy a gyerekeinket nekünk adta a jó Isten, és tőlünk várja el, hogy neveljük őket, nem pedig az államtól. Elsősorban a szülők a felelősek azért, hogy a gyerekek megkapják azt a vallásos és akadémiai oktatást, ami ahhoz szükséges, hogy kiegyensúlyozott, intelligens felnőttekké váljanak. Ehhez nagyon sok segítséget találunk az interneten. Két nagyobbik lányunk be van íratva egy katolikus programba, ahol úgy kezelik őket, mintha magántanulók lennének. Évente levizsgáztatják őket, és kiírják részükre a következő évi tananyagot. Ez a tanulási forma nagyon személyre szabott. Nem muszáj mindenből - például - harmadikos szinten teljesítenie a gyereknek, lehet előbbre, akár ötödikes szinten is. A lényeg az, hogy minimum a korának megfelelő szinten legyen. A legtöbben általában ennél előbbre vannak, mert egyenként foglalkoznak velük, nem pedig harminc másikkal együtt. És az anyának vagy az apának a legfontosabb az, hogy semmi se maradjon ki a megtanulandók közül. Ötször-hatszor is visszatér egy-egy részhez, amíg a gyermek jól megérti azt. Úgy érzem, hogy sokkal egészségesebb környezet ez nekik. Egyrészt azért is, mert a tanulási idő alatt is együtt vannak a családdal, a testvéreikkel. Semmivel nem pótolható az, hogy abban a nyolc órában is együtt vannak, amit másképpen idegen helyen töltenének. Biztonságos környezetben magabiztos felnőttekké válnak a gyerekek. Én azért is bízom ebben a tanulási formában, mert látom, milyen ügyesek azok a felnőttek, akik ebből nőttek ki. Az amerikai egyetemek valósággal vadásszák az ilyen fiatalokat, mert értelmesek, fegyelmezettek, és nincs velük gond semmilyen téren. Persze nem azt akarom mondani, hogy állami iskolában nincsenek példaértékű tanárok, viszont úgy érzem, az otthon oktatásnak összességében annyi pozitívuma van, hogy arról nem mondanék le. Elég nehéz ezt itt, Erdélyben elmagyarázni másoknak, mert itt még új és nem elfogadott ez a módszer, de én láttam a gyümölcsét. Láttam azokat a fiatalokat és éreztem: tinédzserként ilyennek szeretném látni a lányaimat.

O. J.: Az érzelmi háttér mindenképpen meghatározó a harmonikus személyiségfejlődéshez. Még az iskolával kapcsolatosan is. Sok gyerek nem szereti az iskolát (mert nem tud együtt haladni a társakkal, mert fél a stresszhelyzetekről stb.), így kedvtelenül megy oda, s ez a fejlődése szempontjából sokkal veszélyesebb, mint ahogyan azt sokan gondolnák.

K. É.: A „homeschool" rendszerben nincsenek különböző kategóriákba zárva a gyerekek. Nem mondják azt nekik, hogy „ennyit várunk el tőled, se többet, se kevesebbet!" Ezzel az alternatív oktatási móddal szabadság nyílik a gyerek számára abba az irányba, ami igazán érdekli őt. Akinek például a zenéhez van tehetsége, sokkal több ideje van ezzel foglalkozni, mintha nyolc órát az állami iskolában lenne. Sokkal felszabadultabb, bízik magában, tudja, mire képes, mire vállalkozik, és senki nem állítja le, senki nem méri a másikhoz, mert nem is lehet máshoz mérni.

K. H.: Az az egyik oka annak, hogy egyre többen ilyen módon tanítják gyerekeiket, hogy Amerikában nagyon rossz az állami iskola. Mindig is csodálkoztam rajta, hogy más államok, például Románia is, sokkal kevesebbet költ az oktatásra, mégis a gyerekei sokkal többet tudnak, mint az amerikaiak. - Én egyéves korától kezdtem tanítani az első gyermekünket, és ez egészen természetesen jött nekem. Ma is természetes dologként élem meg azt, hogy tőlünk, általunk kapják meg a szükséges ismereteket. Az itthoni oktatással kapcsolatosan a leggyakrabban a gyerek szocializációjára kérdeznek rá. Az, hogy itthon tanulnak, még nem azt jelenti, hogy el lennének zárva a világtól. A többi otthon oktató családdal sok közös programot szerveztünk. A mi gyerekeinknek talán több barátjuk volt Chicagóban, mint az állami iskolába járóknak. És ezek igazi barátságok voltak, mert hasonló szemléletű, érdeklődésű szülők gyerekei találtak egymásra.

K. É.: Szerdánként például közös rózsafüzér-imádkozások voltak. Háromnégy családból közel harminc gyerek találkozott ezen a programon. Azok a gyerekek úgy nőttek fel, hogy kicsikoruktól voltak társaik, akikkel együtt mondták a rózsafüzért. Ezt máshol nem tudják megtapasztalni. Nem az a legfontosabb tehát, hogy közösségbe irányítsuk a gyerekeinket, ennél sokkal fontosabb, hogy milyen közösséget biztosítunk számukra.

O. J.: Új életetekben ez talán még megoldásra váró feladat.

K. É.: Igen, folyamatosan keressük a hasonló szemléletű családokat. Eddig egyet találtunk. Nagyobb lányaink egyelőre néptáncra és zeneiskolába járnak Kolozsvárra (hangszert tanulnak), de reméljük, hogy egyéb programok is kialakulnak. Biztos, hogy nem otthon tanuló közösségük lesz, de azt nagyon szeretnénk, hogy hitbeli egységben legyenek a barátaikkal. Megjegyzem, hogy azok a családok, akik nyitottak a velünk való megismerkedésre, írhatnak nekünk a kasabian5@yahoo.com e-mail címünkre.

O. J.: Nem tudom nem vakmerőségnek nevezni azt, amire vállalkoztok.

K. É.: A hit útja tulajdonképpen a vakmerőségek sorozata. De ez az egész élettel így van. Gyermekeink születésekor többen megkérdezték, hogy miként fogjuk eltartani, felnevelni őket. Erre mindig azt válaszoltam, hogy ki mondhatja teljes bizonyossággal, hogy egyetlen gyermeket is el tud tartani. Mindenki életében jöhet betegség, munkanélküliség és egyéb gond. Mi megteszünk minden tőlünk telhetőt, de utána Isten kell közbelépjen. És ő közbe is lép. Mi vagyunk a megajándékozottak azzal, hogy ők vannak nekünk.

O. J.: Foglaljuk össze, milyen álmokkal, tervekkel kapaszkodtok a gondviselésbe itt, új erdélyi otthonotokban!

K. É.: Egy működő biofarm kiépítése a tervünk, azon túl nincs semmi konkrétan meghatározva. Minden azon múlik majd, hogy mire vagyunk képesek. Én továbbra is elsősorban a gyerekekkel szeretnék foglalkozni, Harry pedig szervezi, kivitelezi a többi dolgot. Közösségbe járásunk azért lesz nehezebb, mert nem nagyon lehet itthagyni a farmot. Ez a munka minden percre lefoglal bennünket. Jól tudtuk, mielőtt belevágtunk, hogy a farmon nincs hétvége, és nincs szabadnap. Még a heti egyszeri szentmisén való részvétel is nehéz lesz. Felváltva járunk el a templomba. Az egyházból viszont kiszakít-hatatlanok vagyunk, és úgy szeretnénk a gyerekeinket is nevelni, hogy megismerjék és szeressék az egyházat. Úgy érzem, nagy gazdagságot tárunk fel előttük ezzel, hiszen mi is ott találtuk meg minden kérdésünkre a választ.