Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Marton József
mILYEN VOLT VALÓJÁBAN
AZ INKVIZÍCIÓ? (1)

 

What Was the Inquisition Really Like? (1)

Inquisition means something very negative, antihuman, due to the over-whelmingly anticlerical, anti-ecclesiastical propaganda. When the his-torical facts are considered, at first sight one can see that the term itself means at least four types of persecutions and institutions that per-formed it. Not all were even linked to the Church. The article presents the history of the inquisition based on a thorough historic examination and presenting the background.

Within the first Christian communities heresy was punished by excom-munication (Greek: anathema). The punishment aimed not so much to really punish the guilty person, but to somehow make him/her better. Inquisition as an institution started together with the imposing of the antiheretic laws. The church leaders acted together with state officials. The first antiheretic laws were applied in the Roman Empire. In the 11-12th centuries mainly state officials were enforcing these laws.

Keywords: inquisition, heresy, excommunication, law enforcement, Roman Empire, state officials

A szerző katolikus pap, nagyprépost, pápai prelátus, egyetemi tanár. Szakterülete az egyháztörténet, ezt oktatja a kolozsvári BBTE RK Teológia Karán és a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán. Kiemelt módon foglalkozik a gyulafehérvári egyházmegye és papnevelés történetével. Jelen írás a Katolikus Akadémián 2011. január 13-án elhangzott előadás szerkesztett változata.

Sokakban az inkvizíció fogalma eltorzult formában jelenik meg. Ez nem véletlen, hiszen évszázadokon keresztül az antiklerikális egyének az inkvizíció bemutatását tudatosan elferdítették, egyoldalúan értelmezték és konjunkturálisan közelítették meg. Az ilyenfajta eljárások ezt az egyházi intézményt annyira besározták, hogy annak tényszerű bemutatása és a korszakba való beágyazása, objektív megközelítése már-már önvédelemnek tűnik, és nem a történelmi igazság valóságos feltárásának. Tették (és teszik ma is) elsősorban a különféle inkvizíciók összekeverésével, helyesebben azok szándékos egybemosásával és félreértelmezésével. Mert legkönnyebben így lehetséges a Katolikus Egyháznak évszázadokon átnyúló intézményéről rémisztő és torzított képet festeni. Ehhez még hozzájön az inkvizícióval kapcsolatos egyházi fogalmak szándékos egybemosása is. Ezért mielőbb a különféle inkvizíciók bemutatásába kezdenék, ajánlatosnak és elengedhetetlenül szükségesnek tartok néhány egyházi fogalmat és eseményt feleleveníteni és pontosítani.

Amint az evangéliumokban olvassuk, Jézus Krisztus jövőbeli egyházának vezetőit, az apostolokat törvényhozói és bírói hatalommal ruházta fel. Az apostolok utódai, a püspökök, Krisztustól kapott hatalmuknál fogva mindenkor kötelességüknek tartották az általuk vezetett egyházközösségeket ért támadásokat elhárítani, híveiket az üdvösség útján vezetni. Legfőbb feladatuk - az igehirdetés, a szentségek kiszolgáltatása, a nyilvános imádság vezetése - mellett a vagyonkezelés és a bíráskodás. A lelki vonatkozású bírói szerepkör igen sokrétű volt a kezdetektől napjainkig. Elsősorban minden püspöknek gondoskodnia kell a rábízottak lelki üdvéről és a közösség békéjéről. S ha valami vagy valaki a hívek üdvösségét veszélyezteti vagy a közösség békéjét zavarja, a püspököknek mint a nyájat védő pásztoroknak kötelességük őket a közösségből kizárni. Eljárásukat Mt 16,18 skk-ra alapozzák, mely evangéliumi részben a közösség rendjére vonatkozó jézusi rendelkezések találhatók. Másodsorban a püspököknek a Krisztustól kapott hatalmuknál fogva törekedniük kell arra is, hogy eleget tegyenek a missziós feladatuknak, küldetésüket teljesítsék a keresztény közösséghez nem tartozó emberek felé is, az egyetemes egységet szolgálva. Ezért az egység veszélyeztetőit, a Krisztustól hagyományozott tanítástól eltávolodókat, az ún. eretnekeket mindig kizárták a közösségből. A püspökök bírói hatalmuk alátámasztását az 1Kor 2,15 versből veszik: „A lelki ember mindent megítél, maga azonban senki ítéletét nem vonja magára". Így lettek a püspökök az elvetendő és javíthatatlan eretnekeknek úgymond „inkvizítorai".

Az inkvizíciós eljárásokat kifejezetten az eretnekségekkel szemben alakították ki. A keresztény szóhasználatban az eretnek/eretnekség a görög herezis-ből ered, ami választást, elválást, válogatást jelent. Negatív értelmű fogalom. A keresztény herezis válogatás a kinyilatkoztatott igazságok között, azok közül egyesek elfogadása, mások elvetése. Tehát valamely kinyilatkoztatott igazság vagy igazságok tudatos tagadása és a kétségbevont igazsággal ellentétes nézetek hirdetése; tévtanta-nítás és ahhoz való makacs ragaszkodás.1 A hangsúly az utóbbi állításon van: a téves nézethez való „makacs ragaszkodáson".

A történelem folyamán az evangéliumokban található, majd a hitvallásokban megfogalmazott egyházi tanítást nem minden keresztény hívő fogadta el változatlanul és fenntartás nélkül, és nem minden egyházi író tanítására illettek rá a keresztény tanítás igaz voltának ismertetőjelei. Azokat, akik eltértek a hivatalos tanítástól, szembefordultak az egyház hitbeli felfogásával, és mást hirdettek, eretnekeknek, heretikusoknak nevezték. A keresztény dogmatika atyja, Szent Ireneus (|202 körül) herezis-nek nevezte a józan tanítástól való eltérést.

Szent Pál korábbi írásaiban a herezis a közösségekben kirobbant konfliktusokat (Gal 5,20: a test cselekedetei között találhatók a „veszekedés, szakadás, pártoskodás"; 1Kor 11,18: azt hallotta Pál, hogy a közösségben gyűlölködés, szakadás mutatkozik), az Újszövetség későbbi szövegeiben pedig a téves tanításokat (2Pt 2,1: akadnak hamis tanítók, akik „tévtanokat terjesztenek"; Tit 3,10: figyelmezteti Tituszt, hogy „a tévtanítókat néhány figyelmeztetés után kerülje"; 2Tim 2,25: szelíden intse „ellenfeleit, hátha megadja nekik az Isten a megtérést, felismerik az igazságot, és kikerülnek az ördög kelepcéjéből") jelenti.2 Mindezekből is láthatjuk, hogy az egyház felelős vezetői kezdettől fogva különös gondot fordítottak a kinyilatkoztatott igazságok megőrzésére és továbbadására. Lelkiismereti kötelességüknek érezték, hogy felszámolják a hamis tanokat, amiért készek voltak felvenni a küzdelmet az eretnekségek ellen. A püspökök és a zsinatok a keresztény tanítás egyre pontosabb kifejtésével és az eretnek tanok eredményes megcáfolásával próbálták híveiket megvédeni, őket az igazság ösvényein megtartani. Úgy ítélték meg, hogy a saját útjukat követő eretnekértelmezések fenyegetik az apostolokig visszavezethető hagyományt. Szigorúan ragaszkodtak a kötelező érvénnyel megfogalmazott hitigazságok egyfajta alapkészletéhez, az apostoli hitvalláshoz és az első egyetemes zsinatok kánonjaihoz. Ezért a püspökök a közös veszély elhárítására zsinatokra gyűltek össze, és intézkedésekkel - kiközösítéssel - léptek fel az eretnekségek ellen. Tekintélyes egyházatyák (Lyoni Szent Ireneus, Római Szent Hyppolitosz, Szalamiszi Szent Epiphaniosz, Küroszi Theodo-rétosz stb.) eretnekségeket összefoglaló munkákat írtak, hogy a klerikusok és a laikusok könnyebben megkülönböztessék a helyes és veszélyes tanítást, az eretnekségek dzsungelében eligazodjanak és ezáltal elkerüljék a tévedést.

Az eretnekségek korszakonként más és más kihatással voltak a helyi közösségi életre, illetve a társadalomra. A milánói rendelet előtt még a jelentősebb eretnekségek (montanizmus, gnoszticizmus) is csak az egyházi közösségeken belül jelentettek zavart. A keresztény közösségből való kizárásuk kimondottan egyházi ténykedésnek számított, a társadalomra semmilyen kihatása nem volt. Ez a helyzet akkor változott, amikor az egyház elnyerte a szabadságát, és a püspökök feladatköre a társadalomra (elsősorban a városra) is kiterjedt. Ekkor más hangsúlyt nyert a püspökök kifejezetten egyházi ténykedése is: egyházi bíráskodásaik egybefolytak a világi intézkedéseikkel. De ehhez a gondolathoz azt is hozzá kell fűznünk, hogy a „szabadság" korában maguk az eretnekek is (például az ariá-nusok, monofiziták) élvezhették, és elég gyakran élvezték is a császárok és a helyi hatóságok kegyét oly annyira, hogy nem egy esetben ez az igaz hitet védő püspökök üldöztetését idézte elő. A kereszténység államvallássá válása tehát magával hozta az egyház és a társadalom egymásrautaltságát, a közös érdekvédelmet. Ezért keletkeztek az egyházi és társadalmi életet szabályozó, „vegyes jellegű" birodalmi törvények.

Az inkvizíciót szükségessé tevő középkori eretnekségek között is különbséget kell tennünk. Míg a kora középkorban (7-11. század) a monostorok falai között létező eretnekségek a társadalmi életre semmilyen kihatással nem voltak, addigra a virágzó középkor (11-13. század) eretnekségei (katharok, valdesiek stb.) kifejezetten veszélyeztették a családi, társadalmi és egyházi életet. A szó mai értelmében az inkvizíció a virágzó középkor eretnekségeivel szemben szerveződött meg. Mert azok nem merőben elméleti, jámborkodó lelkesedések voltak, hanem a babonáskodás és kegyetlenkedés, a lázadás és erkölcstelenség minden szélsőséges jegyét magán viselő közveszélyes jelenségek. Az ilyen eretnekségekkel szemben, melyek a társadalom alapsejtjét, a családot és az egész közbiztonságot veszélyeztették, az egyházi és világi hatóságok részéről egyaránt szükségessé vált a hivatalos fellépés.

Az eretnekekkel szemben az evangéliumi alapokon nyugvó kiközösítést alkalmazták a püspökök. A kiközösítés - latinul excommunicatio - a közösségből való kizárást, görögül - ana-théma - szó szerint azt jelenti, hogy „amin átok van", és ezért kizárják a közösségből. A kiközösítés jelenségével találkozunk már az Ószövetségben. A súlyos bűn elkövetőit kizárták Isten népének „kebeléből", a szent területről áthelyezték oda, ahol a gonoszság uralkodik. A korai zsidóságban e meggondolásból alakult ki az a szokás, hogy a vétkeseket bizonyos időre eltiltották a zsinagógáktól, a legsúlyosabb esetekben pedig teljesen ki is zárták őket. Eljárásukban ugyanakkor felbukkant az a törekvés is, hogy a kiközösítéssel a bűnös ne a megtorlást érezze, hanem a jobbítását szolgálja. A kiközösítés ily módon kimunkált eszközét vették át a korai keresztény közösségek. A páli írások a kiközösítésre vonatkozóan az anathéma szót használják (1Kor 5,1-5: súlyos paráznát „kizárni, átadni a sátán testének romlására"; 1Tim 1,18 skk: Timóteus „tartson ki..., némelyeket átadott a sátánnak"; Tit 3,9 skk: a gonoszok tévútra vezetnek). Az egyházi joghagyományban a kiközösítés/átok a szentségektől való kizárást és egyéb egyházi jog gyakorlásának felfüggesztését jelenti. Ennek az intézkedésnek (ma, mint mindig) csak úgy van értelme, ha a büntetéssel sújtott ember az egyházi közösséghez kíván tartozni, és rendezni akarja a kuszált helyzetét.3

A középkorban, éppen az inkvizíció intézményesítése idején, alakult ki az a felfogás, hogy ha a kiközösített katolikus hívő egy éven belül nem kéri a feloldozást, akkor eretneknek minősül, s azután mint eretnekkel jártak el vele szemben.4

Fontos kiemelnünk azt is, hogy az inkvizíció csak a katolikusokat érintette, az egyházon kívül lévő emberekhez a klérus csak hittérítés céljából közeledett. Továbbá azt sem árt megjegyezni, hogy a középkori inkvizíció leginkább a fejlettebb Nyugat-Európa latin országaiban (Francia- és Spanyolország, Portugália, Itália) működött, melynek illetékessége nemcsak a hitellenes bűnökre, de a szodómiára, varázslásra, boszorkányosságra is kiterjedt.

Az egyháztörténelem folyamán többféle inkvizíció létezett: a) a 12. században - zsinatok által szabályozott - püspöki (1184-ben), b) a 13. században keletkezett pápai (1231-ben), c) a 15. században szerveződött állambiztonsági szerv, a spanyol (1478-ban), d) a 16. században a római (1542-ben). A legtöbb zavart és félreértést ennek a négy fajtájú - eljárásaikban egészen különböző - inkvizíciónak a szándékos összekeverése jelenti. Érdemes kiemelni, hogy egyik inkvizíció sem volt titkos esemény, mert nem volt mit titkolnia. A lefolytatott perekről hiteles jegyzőkönyveket készítettek, melyeket bármikor számon kérhették az inkvizítoroktól. Az okiratokat Rómába vitték, hogy helyi szinten elkerüljék a bosszúállást. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az inkvizíciónak van egy nagy értéke: meg lehet írni a történetét. Vannak róla források. Éppen az inkvizíció tette a jogeljárást írásossá, hogy ezáltal is az időt húzza az érintett számára. Tehát nem volt hirtelen haragból származó spontán ítélkezés vagy a hatalommal való visszaélés, amely abban az időben elég gyakori volt a pallosjoggal rendelkező földesurak esetében, akiknek áldozatairól semmi adat sincs.

Ezzel kapcsolatosan hadd éljünk egy hozzánk közel álló analógiával. 1940-ben, Észak-Erdély megszállásakor Teleki Pál miniszterelnök kiadta a rendelkezést, hogy a nemzetiségi atrocitásokról készítsenek feljegyzéseket, amelyeket majd Budapesten, kormányszinten kívánnak feldolgozni. A magyar kormány ezzel a rendelkezésével kívánta megakadályozni az esetleges atrocitásokat. S az eredmény: minden ilyen esetről, még a legkisebbekről is dokumentum készült. Ezeket az 1944-ben visszaérkező román hatóságok Kolozsváron megtalálták és közzétették több európai nyelven mint a Horthy-terror tombolását leleplező okmányokat. Ugyanakkor nem adták ki világnyelveken, magyarul is csak szemtanú-vallomások formájában, azoknak a vérengzéseknek a dokumentumait, amelyeket a Maniu-gárdisták követtek el, mert följegyzés nem készült róluk.5

Az inkvizíció intézményének kialakulása

Az egyháztörténelem folyamán a lelki vonatkozásban bírói hatalommal rendelkező püspökök igyekeztek híveiket megóvni a veszélyes tévtanoktól/eretnekségektől, az eretnekeket pedig igyekeztek tévedéseikről meggyőzni, s ha ez nem sikerült - legtöbbször javulási szándékkal -, kizárták a közösségből.

Az eretnekekhez való ezeréves viszonyulás (hogy ti. az eretnekeket nem szabad kiirtani, hanem meg kell győzni) a középkor folyamán változáson ment keresztül. Az erőteljesebb és keményebb fellépésnek az volt az oka, hogy a téves eszmék és mozgalmak nemcsak az egyház hitét, egységét, szervezetét, hanem magát a társadalmi rendet is felforgatták. Az egyháziak és világiak egyaránt az eretnekekkel szembeni határozottabb eljárást szükségszerű önvédelemnek tekintették.

A küzdelem módszerei a középkorig aránylag enyhék voltak. Leginkább egyházi büntetéseket alkalmaztak azokkal szemben, akik nem voltak hajlandók véleményüket megváltoztatni. Amikor azonban az eretnekek egyre támadóbban léptek föl, a 11-12. századtól szigorúbban kezdtek velük eljárni. Például azért indult meg a fegyveres harc a katharok ellen a 13. század elején, mert sem a meggyőzés, sem az egyházi büntetések különféle formái nem vezettek eredményre.6

Az inkvizíció fokozatosan - az eretnektörvények érvényesítésével - alakult ki, éspedig azáltal, hogy az egyház vezetői az államhatalommal együtt léptek föl, és az államhatalom korábbi eretnekellenes joggyakorlatát elismerve egyre precízebben dolgozták ki az eretnekekkel szemben folytatott bírósági eljárás módozatait. Az első eretnektörvények a kereszténnyé lett Római Birodalomban keletkeztek. Nagy Theodosius császár kénytelen volt szigorúbb birodalmi törvényeket foganatosítani az eretnekek ellen a 4. század végén: betiltotta az eretnekgyülekezéseket, irataikat elkobozta,7 minden keresztény alattvalóját a nikaiai hitvallás elfogadására kötelezte,8 halálbüntetést szabott ki az enkratita és manicheus eretnekekre.9 Felhatalmazta a világi elöljárókat, hogy maguk helyett az eretnekek felkutatására inkvizítorokat nevezzenek ki, akik a manicheus és enkreatita eretnekeket felkutatják és ellenük levezetik a pert. Maga az inkvizíció szó (inquirere - felkutatni) először Nagy Theodosius rendelkezéseiben tűnik fel.10 Törvényei közül továbbá még azok érdekesek, amelyek az eretnekeknek nemcsak vagyonuk elkobzását és a nyilvános istentiszteletektől való eltiltását írták elő, hanem megbélyegezték őket, megakadályozván, hogy világi tisztségeket elnyerhessenek és polgári jogokat élvezhessenek.11 Ezzel az eretnekség ügyének végső megoldása a keresztény birodalomban az államhatalom kezébe került. Konkrét példa erre Priscillianusnak, Avila püspökének mint első eretneknek a kivégzése 391-ben. Amikor a toledói zsinat eretneknek nyilvánította, Gratianus császár Priscillianust száműzte, ő pedig ez ellen tiltakozott. Majd a Gratianust meggyilkoló Maximus trónbitorló császárhoz fordult Trierbe, aki Theodosius törvényeire hivatkozva azzal zárta le az ügyet, hogy Priscillianust és két társát mint eretnekeket - a korszak jeles egyházi főpapjainak (Siricius pápa, Szent Ambrus, Szent Márton, a konstantinápolyi pátriárka) tiltakozása ellenére - lefejeztette. Íme, az első eretnekper is jelzi, hogy a szigorúbb fellépés nem az egyházi, hanem a világi hatalom részéről történik.

Az első eretnekkivégzéshez hasonlóan az 5. században több keresztény császár mondott ki halálos ítéletet a donatista, pelagianus és manicheista eretnekekre. A 6. században Justinianus az eretnektörvényeket fel is vette a polgári törvénykönyvbe, a Corpus Iuris Civilisbe. Ettől fogva az eretnekség felségsértés bűnténynek (crimen laesae maiestatis), a császári hatalom megkérdőjelezésének számított. Ezért pedig a Római Birodalomban mindig, még a pogány korszakban is, halálbüntetés járt.

Theodosius és Iustinianus császárok törvényei mellett az eretnekekkel szembeni eljárásban irányadó szerepe volt Szent Ágostonnak és más egyházatyák megnyilatkozásának. A nagy hippói püspök kezdetben a donatista eretnekekkel szemben rosszallta a keményebb föllépést, azonban nézetét megváltoztatta a fanatikus circumcellionisták erőszakoskodásai miatt.12 Elsősorban didaktikai meggondolásból sürgette az eretnekekkel szembeni határozottabb fellépést. Mivel az embert sokszor befolyásolják a külső körülmények, ugyanígy az eltévelyedett eretneket is a félelem jóra indíthatja, ha jó pedagógusként megfelelő szigorral közeledünk hozzá. Nem az eretnekeket kívánta üldözni, hanem a bennük lévő hamisságot.13 Véleményével Ágoston nem állt egyedül. Szent Jeromos Riparius presbiterhez írt levelében nehezményezi, hogy az ereklyetiszteletet gyalázó Vigilantius papot püspöke megtűri és „szemet huny őrültsége fölött, s apostoli pálcájával, sőt vasvesszőjével nem töri össze ezt a haszontalan edényt, s nem adja át halálnak a testét, hogy megváltást nyerjen a lelke".14 Nagy Szent Leó pápa is jámborsági cselekedetnek minősítette a lappangó manicheusok feljelenté-sét.15 Ugyanezt az álláspontot képviselték Nagy Szent Gergely pápa,16 Sevillai Szent Izidor17 vagy a középkori lelkiséget befolyásoló/meghatározó Clairveaux-i Szent Bernát.18 De a kényszer alkalmazását és a halálbüntetést a felsoroltak közül senki sem kívánta.19 Mert helyesen tettek különbséget úgymond a „hitetlenek" (egyházon kívüliek) és az eltévelyedett keresztények között. Szent Bernát, akiről tudjuk, hogy az eretnekek külső büntetése mellett kardoskodott, tiltakozott, hogy a hitetleneket az egyháznak kényszerrel nyerjék meg. Elvét, hogy „senkit sem szabad kényszeríteni a hitre", a középkor egyháza magáévá tette.20

Bár az eretnekekre már Justinianus császár (527-565) törvénykönyve a máglyahalál büntetését írta elő, tényleges eretnekégetésre csak 1022-ben került sor, amikor Jámbor (II.) Róbert francia király (996-1031) 12 eretnekséggel gyanúsított klerikust/kanonokot tűzhalálra ítélt és Orleansban kivégeztetett. Néhány évvel később (1029) a milánói nemesek eretneksé-gi váddal társaik egész sorát küldték a máglyára. III. Henrik császár 1052-ben „mindenki beleegyezésével" a goslari eretnekeket kötél általi halálra ítélte. 1115-ben, míg a püspökök Beauvais-ben az eretnekek sorsáról tanácskoztak, a nép, félve a tanácskozó klérus engedékenységétől, megrohanta a börtönt és a fogva tartott eretnekeket a városon kívülre hurcolta és megégette. Amikor 1144-ben a kölni pogromra került sor, a dühöngő tömeg a város érsekének minden tiltakozása ellenére az eretnekeket megégette. Szent Bernát ez alkalomból fogalmazta meg híres mondását: „Méltányoljuk a nép buzgalmát, de azt nem, amit cselekedett, hiszen a hit a meggyőződésből fakad, nem szabad erőszakkal kikényszeríteni". Később pedig úgy nyilatkozott, hogy jobb elfogni az eretnekeket, minthogy más vidékeken újabb feszültségeket keltsenek. „De azt mondom, nem fegyverekkel, hanem érvekkel kellene megfognunk őket, hogy megcáfoljuk tévedéseiket, és lehetőleg ki kell őket békítenünk a Katolikus Egyházzal, hogy visszavezessük őket az igaz hitre. Valóban, arra kell törekedni, hogy minden embert megmentsünk és meggyőzzük őket az igazságról."21

Az eddig idézett eljárásokból levonhatjuk következtetésünket: a 11-12. században inkább az állami hatóságok léptek fel és jártak el a társadalmat is veszélyeztető eretnekségekkel/ eretnekekkel szemben.

Jegyzetek

1 Szántó Konrád: A katolikus egyház története I. Ecclesia Kiadó. Bodapest 1983, 96.

2 Vorglimler, Herbert: Ú[ teológiai szótár. Göncöl Kiadó. 2006, 152-153.

3 Vorgrimler, Herbert: Új teológiai szótár. 361-362.

4 Hergenröhter, Joseph: A katholikus egyház és a keresztény állam II. Budapest 1874, 51.

5 Somorjai Ádám: Vita az inkvizícióról. Mérleg 32. évf. 1996/2, 234.

6 Ld. Gárdonyi Máté: Bevezetés a katolikus egyház történetébe. 152-155.

7 Cod. Theod. L XVI. tit. 5. 1.; Eusebius: Vita Constantini L III. c, 63-66.

8 Cod. Theod. XVI. 1. de fide cath. I. 1, 2. - Theodosius császár az ariánus Démophilosz kontsantinápolyi püspöktől azért vette el a katedrálist, mert nem fogadta el a nikaiai hitvallást. Ld. Szokratész: Egyháztörténet. V. 7 In: Ókeresztény Írók 9. kt. (ford. Baán I.) SZIT, Budapest 1984, 331-332.

9 Hergenröhter: A katholikus egyház és a keresztény állam II., 29.

10 Sublimitas itaquae tua det inquisitores, aperiat forum, indices dinuntiatoresque sine invidia delationes accipiat, nemo praescriptione communi exordium accusationis huius infringat. Idézi Hergenröhter: A katholikus egyház és a keresztény állam II., 29. - Az inkvizíció fogalom középkori jelentése megtalálható Hannibalus római szentár 1231. évi döntéseiben is, aki a pápa távolléte miatt kénytelen intézkedni a befurakodott eretnekekkel szemben.

11 Cod. Theod. 1. c. 1. 42.

12 Augustinus: Retractationes/Reviziuni. II. 5. Ed. Anastasia. 1997. 120.; Szent Ágoston 93. számú levelét Vincentius Cartennensis-hez írta, aki különösen a katolikusok elleni rágalmazásban és kegyetlenkedésben tűnt ki. Ld. Puskely Mária: Epistularium Sancti Augustini epis-copi Hipponensis. In: Studia Theologica Transsylvaniensia 13/Supple-mentum I. Kolozsvár-Gyulafehérvár 2010, 57.

13 Augustinus: De Civitate Dei I. könyv, XIX. c. 16.

14 Jeromos: 109. levél. In: Szent Jeromos levelek II. Szenzár Kiadó. Budapest 2005. 137-139., itt 137.

15 Leo: Sermo 9. c. 4.

16 Ep. 74 et ep. 75.

17 Hisp. Sent. III. 51. 53.

18 Sermo 76 in Cantic. n. 12.

19 Hergenröther: A katholikus egyház és a keresztény állam II., 37-38.

20 Sermo 66. In Cant.

21 Hesemann, Michael: Sötét alakok. Szent István Társulat, Budapest 2009, 161.

 


Keresés a Katholikos oldalain

A Duna International Kiadó termékeivel bővül a Verbum Egyesület által terjesztett könyvek sora



 

 

 

biblia

Minden kegyelem

A 65 éves Jakubinyi György érsek köszöntése