Yaser A. Ellethy
aZ ISZLÁM TANÍTÁSA NEM MUZULMÁNOKNAK –
EGY BENNFENTES MEGKÖZELÍTÉSE
A vallástanítás általában nem könnyű feladat. Vallásról beszélni pedagógusként azt jelenti, hogy az ember logika és érzelem között ingadozik. Amiről itt beszélni szeretnék, az a tanár deon-tológiai, etikai és funkcionális szerepe. Célom, hogy fényt derítsek azokra a kihívásokra, amelyek egy muzulmán vallású, iszlámot tanító tanárt érnek, akire mindig mint „bennfentesre" tekintenek a nem muzulmán, „kívülálló" diákok. Nem szükséges bizonygatnom, hogy a tapasztalat kizárólag az enyém marad, beleértve a hely, idő és személyes magatartás különböző vonatkozásait.
Egy lényeges vonás, amely a priori hozzátartozik a témához, az a „bennfentes" tanár személyes hite, hiszen saját vallását tanítja „kívülálló" diákoknak. Mit kell tennie ebben az esetben? Az egyetemi tanár szerepét játssza, vagy az ügyvédét a törvényszéken? Más szóval egy muzulmán tanár, aki az iszlámról tanít, előre el kell döntse, hogy az iszlámot tanítani fogja vagy pedig védelmezni. A döntés meghozatalához figyelembe kell vennie a diákok érzelmi szintjét, előítéleteit, hajlamait és kultúráját. Kétségtelen, hogy a 2001. szeptember 11-i eseményeket követően egy iszlámról szóló kurzusnak fontos feladata, hogy korrigálja a tévképzeteket és az elfogult véleményeket erről a vallásról és a muzulmán világról ahelyett, hogy pusztán informatív jellegű didaktikai művelet legyen. Nagyobb hangsúlyt kell fektetni néhány „kulcsfogalomra", amelyek divatszavakká váltak az egyszerű, nem muzulmán emberek mindennapi szóhasználatában. Sok esetben a hiányos tudás károsabbnak bizonyul, mint a tudatlanság, főként ha ez a „Másikhoz" kapcsolódik, és ez a „Másik" a világ lakosságának egyötödét teszi ki.
Nem sokkal a 2001. szeptember 11-i támadásokat követően a megtorlás megszakítás nélküli folyamata következett, és nem csak ez, hanem a városok és emberek lebombázásával egy időben a fülek szakadatlan, média általi bombázása is elkezdődött a küszöbön álló iszlám terrorizmusról és a közeledő „zöld veszélyről". Ez az előzmény nélküli „telekurzus", amelyet ingyenesen szolgáltat a modern kommunikációs technológia hipermarket-je, az iszlámról szóló bevezető kurzusként határozza meg magát az ez iránt érdeklődő diákok nagy része számára. Néhányan közülük már túl vannak ezen a kurzuson, és csak tipikus okokból vagy kíváncsiságból veszik fel ezt a tárgyat: ugyan mit tud mondani egy „bennfentes" szakértő, aki egyben az iszlám képviselője is?
Akárhogy is nézzük, egy muzulmán tanár, aki az iszlámról tanít Európában, nem tekinthet el attól a dilemmától, hogy tanítson vagy védelmezzen, megtartsa a szokásos előadást az emberiség történelmének egyik legnagyobb kultúrájáról, vagy pedig mindenestül helyére tegye az ehhez kapcsolódó fogalmakat.
Ennek az első számú személyes tanári problémának a következménye minden bizonnyal rávetül a tanítási folyamatra, és komoly kihatással van arra, hogy a diákok hogyan viszonyulnak a tárgyalt témához. Ugyanakkor teljesen normális, ha a tanár amiatt aggódik, hogy az, amit én „ideológiai világának" neveznék, kissé befolyásolhatja tanári pályafutását, főként vallástanítás - bármilyen vallásról legyen is szó - esetén. Ha ezen „ideológiai világ" aspektusa bármilyen vallástanár számára kockázatot jelent abban az értelemben, hogy könnyebben ráérezhet-nek a diákok, mint más tantárgyak esetében, elképzelhetjük, mekkora jelentősége van ennek akkor, ha a tanár saját vallását tanítja más vallású diákoknak.
Az első kihívás: hogyan, mivel helyettesítsük a túlzott általánosításokat és a kérdések leegyszerűsítését, hogyan engedjünk teret a tudományos megközelítésnek. Az iszlám hagyománnyal kapcsolatos kritikák főként az extrémizmussal, a dzsiháddal, a nők státuszával és más olyan kérdésekkel foglalkoznak, amelyek az iszlámmal, a gyarmatosítással való évszázados szembenállás eredményei, és újabban a különböző médiumok is ezt közvetítik. A kurzus témája, különböző vonásainak megközelítése és az alkalmazott módszertan mind nagy fontossággal bíró tényezők, amelyek befolyásolják az egész folyamat kimenetelét. Egy muzulmán tanár, aki az iszlámról tart előadást nem muzulmán diákoknak, bizonyára képes lesz áthidalni ezeket a tipikus akadályokat, amennyiben helyes tanmenetet követ.
Ezt az elméleti kontextust véve alapul, igazi megtiszteltetés és öröm volt számomra az iszlámról tartani kurzust Görögországban, a Keleti Tudományok Kara egyik újonnan létesült tanszékén. Mivel ez az ország nem rendelkezik nagy hagyománnyal az arab-iszlám tudományok akadémiai szintű oktatása terén, a feladat nem kis erőpróbát jelentett számomra. A kurzus címe a következő volt: Iszlám: nyelv, társadalom és állam. Mivel most nincs lehetőségem e három fejezetről külön-külön is szólni, így inkább az előadások során felmerült kihívásokra világítanék rá. Ki kell hangsúlyoznom, hogy a három fejezet kiindulópontja az iszlám és az arab nyelv közötti összefüggés volt. Ennek oka igen egyszerű: a klasszikus arab nyelv vagy a Korán nyelvének ismerete a hihetetlenül nagy meny-nyiségű iszlám szövegekhez való hozzáférés elengedhetetlen eszközeként van számon tartva; ezek felölelik az iszlám hosszú, több mint 1400 éves trténetét.
A klasszikus arab nyelv ismerete, szerepének hangsúlyozása számos, az iszlámmal kapcsolatos kétértelműségre és félreértésre hívja fel a figyelmet, és az elvárások szerint átalakítja a diákok iszlámmal kapcsolatos terminológiáját. Az olyan általános és sztereotipikus kulcsszavak elemzésével, mint amilyen a „terrorizmus", „fundamentalizmus", „a n ők státusza", „demokrácia és Shura", „iszlám és a Másik" stb., elindítottunk egy beszélgetést az ezekhez a kifejezésekhez kapcsolódó bevett elgondolásokról, és részletesen elemeztük ezeknek az elgondolásoknak a textuális hátterét. Ezen a ponton döntő fontosságú lépés, hogy röviden ismertessük a diákokkal az arab nyelv alaktani és jelentéstani sajátosságait, hogy elmondjuk, milyen nagy jelentés-megkülönböztető szerepe van egyetlen magánhangzó hangsúlyeltolódásának. Emellett fontos rávilágítanunk az arab nyelv szigorú származtatá-si rendszerére és annak szükségességére, hogy ismerjük az eredeti szótő jelentését. Ezután számba vehetjük az arab szó lehetséges jelentéstani elmozdulásait. Hogy egy példával éljek: a „kafir" szót általában a nem muzulmán ember megjelölésére használják. Ez a „kafara" szótőből származik, melynek jelentése „eltakarva" jelen idejű melléknévi igenévként. A „kafir" az a személy, aki eltakarja az Isten által küldött igazságot vagy ennek valamely részét, és úgy tesz, mintha az nem is létezne. Még a Korán is használja ennek a szónak a többes számú alakját („koffar") a földművesek megfelelőjeként, akik elvetik a magot a földbe és betakarják agyaggal.
Az efféle kérdések jelentősége jobban megvilágítható, ha figyelembe vesz-szük az arab nyelv és az iszlám hagyomány tanulmányozása közti szoros összefüggést. Az iszlám szent könyve, a prófétai hagyomány (Hadith) és az iszlám örökség szinte minden klasszikus szövege klasszikus arab nyelven íródott. E nyelv történeti fejlődése során oly sok változást szenvedett, hogy a jelenleg használt standard-formális arab valójában csak folytatásának tekinthető. Azok az elemzések, amelyek azt vizsgálják, hogy miben befolyásolja a modern arab nyelv kétváltozatú jellege azt, hogy a muzulmánok hogyan értik ezeket a szövegeket, rávilágítottak arra, hogy mekkora különbség van egyes szövegek és azok bizonyos értelmezései között. Az olyan fogalmak, mint a „dzsihád", amely az iszlám egyik leginkább eltorzított fogalma, egyértelmű példát ad az iszlám és az arab nyelv összetársítására. Vallási értelmét, amelyet a nyelvi jelentés megváltoztatott, számos muzulmán hihetetlen mértékben leegyszerűsítette, és csupán polemikus értelmére redukálta.
Az a szerep, amely a gyarmatosításnak jutott a muzulmán tudósok (ulamák) és a muzulmán intézmények oktatásban játszott szerepének lecsökkentésében, valamint az arab nyelvnek az oktatási rendszerben történő érvényesítésében, igen nagy jelentőséggel bíró kérdés ebben a témakörben. Mivel így áll a helyzet az arab-muzulmán világban, a diákokat tájékoztatni kell arról, hogy az arab-muzulmánok csupán a 20 százalékát teszik ki a világon élő másfél millird muzulmánnak. Az arabul nem beszélő muzulmánoknak sokkal nagyobb erőfeszítésbe kerül egy klasszikus iszlám szöveg pontos megértése. Az a tény, hogy egyes iszlám alapfogalmat oly sokféleképpen értenek (ilyen például a nők fátyla, amelyet Egyiptomban hidzsábnak neveznek, vagy olyan szavak, mint a khimar, niqab sok más arab országban, a chador Iránban, a burga Afganisztánban, a dupatta Indiában és Dél-Ázsiában, a bunkuk vagy al-amira hidzsáb a Golf-öbölben) felhívja a figyelmünket arra, hogy az iszlám mennyire ott van a különböző helyeken, következésképpen sokszor nincs igazunk, amikor ezeket az „iszlámokat" egységesként fogjuk fel.
Az adatok bemutatása és más technikák alkalmazása annak bizonyítására, hogy a Korán vagy a Hadith mit mond az adott témában, szavahihetőséget kölcsönöz a tanárnak. A diákok gyakran elcsodálkoznak azon, hogy a Korán egyetlen idézetének értelmezése mennyire távol áll a klasszikus arabban felfedezhető eredeti értelmétől. A további kérdések és beszélgetések minden alkalommal még pontosabb tudáshoz vezetnek. Amikor a dzsihádról volt szó, az elején sok diák azt állította, hogy a „szent háború" ennek szinonimája. Az arab szó, a szótő és a származékszavak, majd a szó vallásos használatának elemzése során helyreállítottuk a korábbi tévképzeteket és általánosításokat, és az eredmény vitathatatlan volt.
Másrészt a társadalomról szóló fejezet feltárja a vallásnak a muzulmán ember mindennapi életében játszott szerepét, valamint a muzulmán társadalmak sokszínűségét és különbözőségét. Az iszlám, vallás és egyben életkód lévén, szigorúan kapcsolódik e világi élet szinte minden aspektusához. Vallásról beszélünk és hagyományról, amelyet az ember létének értelme és a túlvilágon rá váró sors foglalkoztat, ugyanakkor számos szabállyal szolgál példul arról, hogyan kell használni az illemhelyet vagy lefekvéskor hogyan kell oldalra fordulni. Tehát a muzulmán ember számára elvárás, hogy tudatában legyen muzulmán identitásának, bárhol van, bármit tesz és bármikor él. Annak ellenére, hogy minden muzulmán az iszlám vallási törvényeinek négy legismertebb iskolája közül választhat (ezek a Hanafi, Maleki, Shafei és Hanbali), még az arab-muzulmán országok is különböznek egymástól az átvett kód alapján. Kritikus pont itt az, amit Ernest Gelner „magas kultúrának" és „alacsony kultúrának" nevez a muzulmán társadalmakban. Ezek lakói főként egyszerű emberek, akik egy bizonyos változatát követik annak, amit én „populáris vallásnak" neveznék. Ők úgy határozzák meg Istennel való kapcsolatukat és az iszlám iránti elköteleződésüket, mint ami jobban kötődik a helyi hagyományokhoz, mint a valláshoz.
Az államról szóló fejezet az iszlámot politikai szemszögből elemzi. Az Umma fogalmából kiindulva, ami egy természetfölötti entitás, amely az összes muzulmánt egy vallási csoportba tömöríti, több órát szentelünk az iszlám világ politikai fejlődése témájának. A modern iszlám mozgalmak, a fundamentalizmus és terrorizmus jelensége önmagában is a modern orientalisztika egyik fő kérdéskörévé nőtte ki magát. Itt újból jelentőséget kell tulajdonítani az ulmák szerepének a muzulmán Umma iszlámnak megfelelő irányításában. Számos muzulmán országban ezek szerepét lecsökkentik, és fél-ulémákká fokozzák le őket, akik monopolizálták az iszlám filológia legfontosabb iskoláját, vagyis az idzstihádot. Mivel az iszlámnak nincs papi rendszere, az ulémák és a nép közötti szakadékot a fundamentalisták kategóriája tölti ki, ők ideológiájukat az Istenhez vezető út alternatívájaként terjesztik.
Tulajdonképpen ha az iszlám törvényhozás be nem vallott érdeke az, hogy gondoskodjék az emberek biztonságáról, békében éléséről, akkor számos erőszakos tett ellen kifogást lehet emelni. Az úgynevezett „fitna" elsődleges értelme bármilyen rendetlenség, zavar a társadalomban, amely az emberek biztonságát vagy hitét veszélyezteti. A status quo megváltoztatására tett erőszakos kísérletekkel és ártatlan emberek életének veszélyeztetésével számos korai muzulmán tudós nem ért egyet. Az iszlámban a cél nem szentesíti az eszközt, a jó célokat csak jó eszközökkel lehet elérni. Másrészt az ilyen jelenségeket globális kontextusukban kell szemlélni. A történelem során számos társadalomban találkozunk vallási fedezettel rendelkező katonai csoportokkal. Egy másik fontos tényező, amivel egy nem muzulmánnak számolnia kell, az az, hogy a muzulmán társadalmakban az iszlám szerepe
nem hasonlítható össze más vallásokéval. Ez azzal magyarázható, hogy az iszlám a muzulmánok számára átfogó természetű és történeti érvényességgel bír. Míg az európai reneszánsz a középkorra jellemző egyházi hegemónia romjaira építkezett, az iszlám sok muzulmán szemében a civilizáció kezdetét jelenti. Amit a Nyugat anakronizmusnak lát, azt a legtöbb iszlám mozgalom modernizációnak tekinti; a jövő a hősi múltnak, azaz a négy ortodox kalifa és a többi előd idejének a visszatérését jelenti.
Végezetül megjegyzem, hogy a korai és modern iszlám írások különböző paradigmáinak bemutatása alkalmat ad a muzulmán vallású, iszlámot tanító tanár számára, hogy nem muzulmán diákjait tudományos igényű vizsgálódásra bírja. Hiszen ezáltal olyan eredeti szövegekkel találkozhatnak, amelyek számos, számukra ismeretlen részletet fednek fel arról, amivel korábban mint a „Másikkal" szembesültek. Mindamellett a muzulmán vallású, iszlámot tanító tanár nagyfokú pártatlanságra és tárgyilagosságra számíthat, és ennek egy jelentős része a nem muzulmán keletkutatók munkájának köszönhető.
Összefoglalásképpen: ha a nem muzulmánok számára történő iszlám tanításnak egyetlen célja lehet, akkor az a következő: megadni számukra azokat a szükséges kritikai eszközöket, amelyek segítségével különbséget tudnak tenni az iszlám és ennek elterjedt kifejeződése között, s amely eszközzel képesek lesznek elhelyezni egy iszlám jelenséget a maga regionális, történelmi és társadalmi kontextusában.