The social, cultural and economic situation of the contemporary world has radically changed. Thus, the basic values have also changed and the general relativism and subjectivism has become the central way of perceiving the surrounding world. Jürgen Habermas, when reflecting the current situation, stated that people do not need redemption, the question of the existence of God has become a subjective matter. But what can be the task of theology_ then? The essay proposes to search for that within the changed situation. According to Maurice Blondel it is not the gift in itself, the object of revelation, the content that is rejected, but the form: the way in which truth is told and the way one understands it. So one of the tasks of theology today is to offer an adequate form, one that can overcome the extreme rationality of the contemporary world. Theology today must speak about the truth in a convincing, not in a dictatorial manner, so that it can appeal to people and become an existential 'must' for them. Christianity depends on the personal response. While there still are people who consider the revealed truth on an existential level and they govern theirlives according to this truth, the agony of Christianity is far.
Egy olyan szociális, politikai, gazdasági és kulturális szempontból megváltozott posztmodern világban, mint a mai, ahol a szabadosság vált alapértékké, az általánosan relatív és határtalan szubjektivizmus került a központba, ahol - Jürgen Haber-mas szavaival élve - „az embernek már nincs igénye megvál-tottságra, ahol az Isten-kérdés a szubjektívum területére utaló-dik át, valamint az én-képző mechanizmusok egyik mozgatórugója szerepét tölti be",1 mi lehet a teológia feladata? Milyen istenképpel találkozhatunk, ha elbeszélgetünk egyre profánabb irányultságú világunk lakóival? Sajnos elmondható, hogy a mai világ istenfelfogása mint egzisztenciális létkérdés (aminek igazából lennie kellene) nagyon komoly krízishelyzetben van. Erre mutat rá, meglehet, kissé keményen, Elie Wiesel Az éjszaka című művében.
„Amikor az egyik nap visszatértünk munkánkból, gyülekezőhelyünkön három akasztófát láttunk.
- Sorakozó! - hangzott a vezényszó.
Köröskörül az SS fegyőrök fenyegető géppisztolyaikkal, a mindennapi szokásos ceremónia. Ekkor három megbilincselt halálraítéltet pillantottunk meg. Köztük volt a kis „Pipel" is, a „szomorú szemű angyal"... A három elítélt az akasztófa alá állt. Egyszerre három nyakba vetettek hurkot a pribékek.
- Éljen a szabadság! - kiáltotta a két felnőtt elítélt. A gyermek hallgatott.
- Hol van az Isten, hol van? - kérdezte valaki mögöttem.
A táborparancsnok jelzésére végrehajtották az ítéletet. A tábor teljes némaságba burkolódzott. A Nap leereszkedett a látóhatár mögé.
- Le a sapkákkal! - üvöltötte a táborparancsnok. Rekedten szólt hangja. Sírtunk.
- Fel a sapkákkal!
Aztán elkezdődött az elvonulás. A két felnőtt már nem élt. Megdagadt nyelvük kékesen lógott ki szájukból. De a harmadik kötél mozdulatlanul lógott: a könnyű testű fiúcska még élt... Több mint félóra hosszat lógott még az akasztófán. Szemünk láttára zajlott le szörnyű haláltusája. Az arcába kellett néznünk. Élt még, amikor elhaladtam előtte. Mögöttem újra elhangzott az előbbi kérdés:
- Hol van az Isten?
Magamban pedig a következő választ hallottam: „Hol van? Ott... ott lóg az akasztófán..."
Ami az Istenben való hitet és az e hitben való életet illeti, Wieselt idézve „felakasztottság" fenyeget. Ugyanakkor a teológia mai feladatának vizsgálatát illetően fontos tudatosítanunk azt is, hogy még a mai, posztmodern ember esetében sem Isten az, akit visszautasítanak - hiszen az emberi lét önmagában tartalmazza az abszolútumra, az Istenre való ráutaltságot -, hanem a róla és tanításáról nyújtott, gyakran túlzottan elévült, sőt mi több, néha egyenesen téves képek. Egy másik érdekes kérdés pedig a teológiáról alkotott téves felfogásokkal kapcsolatos. Az elkövetkezendőkben néhány ilyen téves felfogást villantok fel, amelyek segítségével rá szeretnék mutatni a ma teológiájának tulajdonképpeni feladatára.
Talán igaza van Friedrich Nietzschének,2 aki a teológia kultúrtörténeti jelentőségét próbálja behatárolni, és ebben az összefüggésben „fröhliche Wissenschaft"-ról, „boldog tudományról" beszél, úgy határozva meg a teológia egzisztenciális szerepét, mint jámbor olvasmányos irodalmat, amely az ember szellemi/lelki felemelkedését célozza meg. Nietzsche redukálja a teológia transzcendens irányultságát; szerepét a profán, immanens világ kozmetikumában" látja.
Beszélhetünk egyáltalán a teológia paradigmáiról a jövőre nézve, vagy Miguel Unamunónak kell igazat adnunk, aki a kereszténység agóniáját konstatálva azt állítja, hogy az „inkább túl van már, mint itt"? Esetleg a Ludwig Wittgenstein által felmutatott jövőkép lenne az igazi, amely szerint a kereszténységnek csupán „terápiás szerep" marad(t)? Elgondolkodtató kér-dések...3
Mindenesetre kijelenthetjük, hogy a mai, posztmodern világban az egyháznak, illetve a teológiának két lehetősége maradt:
az akkomodáció, azaz igazságainak egy adott mintába való beágyazása, amely sajnos egyben az igazságok redukcióját is jelentené, illetve az önidentitás helyévé lenni. Ez utóbbira mutat rá találóan Leo Scheffczyk, amikor kijelenti: a teológia feladata a kinyilatkoztatott és ránk hagyott igazságok aktualizálása és azok életbe ültetett követése, amely egyrészt az eredeti igazságot érintetlenül hagyja, másrészt azt egy teremtő momentumban megvalósítja. E teremtő momentumban történik meg Isten és ember korrelációja.
A teológia mai, illetve jövőbeli feladatára mutatok rá az elkövetkezőkben, egyben felvillantva a dogmatika kulcsszerepét. Mindenekelőtt tisztán kell látnunk, hogy teológiánk egyaránt prospektív, azaz jövőre tekintő, illetve retrospektív, hiszen a múltban gyökerezik. Így első számú feladata, hogy két irányelvet kövessen: elemezze a múltat, valamint a jelenből kiindulva alkosson meg egy vizionárius jövőképet. Mint annyi minden másban, itt is a II. vatikáni zsinat tanítása az eligazító. E zsinat nem lezárt folyamat, hanem egyszerre kihívás és irányelv e témát illetően. E zsinatnak köszönhetően egy teljesen új egyház-, világ-, illetve emberképpel találkozunk. Az addigi megosztott, hierarchikusan strukturált egyházkép helyett megosztottság nélkülit sugallt, amely Isten népe, a krisztusi papság és küldetés közös hordozója. Rámutat, hogy az egyház nem lokalizálható, a zarándok egyházat a Karl Rahner által már jóval e zsinat előtt használt fogalommal Isten népének nevezi, ahol már nincsenek tudók és befogadók, ahol az addigi klerikus és laikus különbségtétel már nem működik.4 Rámutat arra, hogy a teológia nem folytathatja a katedrarendszert, a deontológiai rend-szert.5 Karl Barth szavaival élve Isten nem tantételekben mondja ki önmagát, kinyilatkoztatott tételek stabil összegzésében, melyeket egy jogforrás paragrafusaihoz hasonlóan kell rendszerbe foglalni és tanítani.6 Erre mutat rá Jürgen Werbick is, amikor kijelenti, hogy „a hit üdvözítő erejét nem szabad megterhelni sokszor elidegenítő tartalmi szempontokkal".7
Világosan felhívja a figyelmünket e zsinat, hogy a világ az a történelmi keret, amelyben az ember léte kihívásainak megfelelően mindennapi személyes hitét megéli. Isten s így az üdvösségtörténet áthatja a profán történelmet, koegzisztenciáról kell beszélnünk, azaz az isteni tevékenység, üdvtörténet és az emberi történelem egymás mellett és egymásban létezik.
Már Aquinói Szent Tamás is kijelenti, s e zsinat is hangsúlyozza, hogy az Isten utáni vágy az ember szívébe van írva, valamint hogy a hit nem ellenkezik az emberi értelemmel. Tamás szerint a világ és az ember tanúsítja, hogy sem az első kezdetet, sem a végső célt nem hordozza magában, így az első oka és végső célja mindennek Isten.8 A teremtés és az ember „capax infiniti": nyitott a végtelenre. Ugyanezt jelenti ki a zsinat is a Dei Verbum dogmatikus konstitúcióban, amikor ezt mondja: „Istent az emberi ész természetes világosságával a teremtett dolgokból biztosan meg lehet ismerni". Ismét csak Tamást idézve rá kell mutatnunk mindezek mellett egy kulcsfontosságú tényre, mégpedig arra, hogy az istenkeresés megkívánja az embertől értelmének teljes erőfeszítését és akaratának egye-nességét, az egyenes szívet és mások tanúságát is, akik megtanítják Istent keresni.9
El is érkeztünk tehát a két kulcsfontosságú tényezőnkhöz, amelyekben kiteljesedik, és ki kell hogy teljesedjék a teológia, azon belül a dogmatika: értelem és tanúságtétel.
Jürgen Werbickkel együtt bátran kijelenthetjük, hogy a kereszténységnek akkor van esélye arra, hogy komolyan vegyék, ha meggyőző erővel tud megoldásokat ajánlani.10 E meggyőző erő e két kulcsfogalom, az értelem helyes használata a hit dolgait illetően, rámutatva, hogy e kettő nemhogy nem áll ellentétben egymással, de egyik a másik nélkül halott, valamint a tanúságtétel, azaz megélése mindannak, amit hiszünk, illetve vallunk. Nem véletlenül jelenti ki tehát Eberhard Jüngel, hogy Isten igazsága próbára teszi az embert, hogy kész-e azt értékes hozzájárulással méltányolni, és éppen ettől lesz üdvös az igazsága - ez teszi az embert szabaddá.11 Az „értelem helyes használata a hit dolgait illetően" kifejezéssel el is érkeztünk a dogmák, illetve a dogmatika tulajdonképpeni feladatához. Mit nevezünk dogmának? A dogma a passim dokein (gr.) kifejezésből ered, jelentése „valami úgy tűnik", „látszat", filozófiai és jogi gyökerekre nyúlik vissza. Olyan igazság, amely általános érvényű, philosophia perennis, általános igénnyel tesz érthetővé valamit.12 Ezek a filozófia területén olyan tanító mondatok, közmondások, aforizmák, amelyek eligazító jellegűek az elméleti és gyakorlati életre egyaránt. Ami a jogi szó használatát illeti, törvény, rendelkezés, amely az autoritás elvére épül és kötelező jellegű. Az apostoli atyák korában ezek a hittételek voltak, amelyek az Úr és az apostolok tekintélyére hivatkoztak, s amelyek a hitéletben eligazító jellegűek. Mindig szoros kapcsolatban állnak az egyházi, valamint a püspöki hivatallal. Így a dogmákat illetően kettős irányultságról kell beszélnünk: isteniről, valamint egyháziról, hiszen egyházi tradíción, hagyományon keresztül a kinyilatkoztatásra, vagyis az „isteni szóra" alapoznak. Ebből kifolyólag isteni tekintély szerint kötelezőek mindenkinek, mindig és mindenhol. A dogma tehát a Szentírásra, azaz isteni autoritásra, valamint a szent hagyományra, a papi szolgálatra támaszkodik.
A dogmák ugyanakkor az imádságos életben gyökereznek, mivel a himnikus megfogalmazások, azaz a lex orandi alakul át lex credendivé, azzá, „amit mindenkinek, mindig és mindenütt hinni kell" (Lerinumi Szent Vince, Commonitorium) és miután ez egységesedik, beszélhetünk a depositum fideiről, azaz a „hitle-téteményről".
Sajátosságaikat illetően feltétlenül ki kell emelnünk pár dolgot, így például, hogy a dogmák szorosan kapcsolódnak az egyház élő hagyományához, a történetiség pecsétjét hordják magukon, valamint hogy olyan egzisztenciális felhívások, melyeknek célja, hogy szíven érintsen a tartalom és el is kötelezzen. Lényegükben megőrződnek, de időtől-kultúrától függően mindig aktualizálásukra van szükség, ezért beszélhetünk a dogmafejlődésről, amelynek mértéke minden dogmaértelmezés alapja, a Krisztus-esemény. Fontos tehát tudatosítanunk, hogy semmiféle tétel vagy dogma nem merítheti ki az evangélium teljességét. Mindenik véges, tökéletlen, javításra szoruló módon mondja ki a végtelen igazságot, Istennek és üdvösségének titkát. Ezért tehát a dogmafejlődés folyamata azt jelenti, hogy a hit középpontja, a végérvényes cél az emberek sürgető életkérdéseivel összehangoltan újszerűen jelenik meg, a kinyilatkoztatás szituatív módon értelmeződik.
A dogmák normatív tanítói nyilatkozatok, amelyek őrzik Isten üdvözítő tetteinek és ajándékainak emlékezetét, ezért „verba rememorativá"-k, azaz emlékeztető szavak. Ugyanakkor az Istentől kapott üdvösség tekintetében arról tesznek tanúságot, amit a hívők Istentől remélhetnek, és amire reményük alapozódik, így „verba prognosticá"-k, azaz előremutató szavak is.
Végső soron tehát elmondhatjuk Karl Rahner szavaival élve, hogy „a dogmák a misztériumra irányuló kijelentések",13 amelyeknek igazságát - Walter Kaspert idézve - „törékeny cserép-edény hordozza", azaz olyan szavak, amelyek ha nem kötődnek a megélt hithez, akkor kiüresednek.14
Miért beszél Kasper itt törékeny cserépedényről? Azért, mert nagyon is elgondolkodtató a kérdés: vajon az emberi beszéd elkerülhetetlenül nem formálja-e át és nem torzítja-e el Istent az érdek és igény vezérelte emberi nyelv használatával, és az emberi gondolkodással, amely inkább megragadja és birtokba veszi a valóságot, semmint felfogná s engedné érvényesülni? Ebből kiindulva mi lehet a dogmatika feladata? Legfőbb feladata, hogy megértse, hogyan teszi magát szóvá Isten, és ezt a szót tegye minden emberi beszéd normájává. Éppen ezért a dogmatika kötelező erejű előírásai -norma proxima - Isten önkinyilatkoztatásának és önközlésének, azaz a revelációnak az értelmezései. A dogmatika feladata továbbá az is, hogy az emberek Isten üdvözítő és gyógyító erejű igazságát ne csupán a számukra éppen sürgősnek vélt, hasznosítható és értékesíthető dolgok összefüggésében vegyék tudomásul, hanem az a mindig rvényes, fontos és sürgető kérdésekben legyen üdvös kihívás. A dogmatika gondolja át, hogy ki és milyen az Isten, hiszen közölte magát az emberekkel és megszólította őket, ugyanakkor ki az ember, akinek Isten önközlése révén kell megtalálnia saját rendeltetését. A jelenben vállalja a felelősséget, a történeti összefüggésekben képződő érvényességi igényekért felelősen, arra kérdezve rá, hogy itt és most mi az érvényes.
A dogmatika szisztematikus hittudomány, amennyiben W. Pannenbergnek a szisztematikus teológiáról tett kijelentését vesszük figyelembe, hiszen Isten üdvözítő önközlésében feltárult igazságának hiteles tanúságtételeiben Isten üdvözítő akaratát és ennek megvalósulási útját kísérli meg érthetővé tenni. „A keresztény tanítás összefüggéseinek kutatása és magyarázata, tekintettel részeinek egymáshoz való viszonyára és más ismeretekkel való kapcsolataira; így bizonyosodik meg a teológia a keresztény tanítás igazságáról."15
A pozitív,16valamint a spekulatív17dogmatika „munkaterülete" egyaránt Isten üdvözítő önközlésének eseménye és az embernek erre adott tételes válasza „között" van, hiszen „a dogmatikának Isten üdvözítő igazságát kell szóvá tennie mint Isten önközlésének történelemben megvalósuló titkát" - jelenti ki Karl Rahner.
Ebből kiindulva elmondható, hogy a dogmatikus teológia felépítése a következő kell hogy legyen: a Szentírás18 tanítását ismertetni, majd az igazság hűséges áthagyományozásának és kifejtésének történetét, valamint a dogmafejlődést megvizsgálni az egyház általános történelmével kapcsolatban. Ezt követően pedig az üdvösség misztériumait megvilágítva és azokba mélyen behatolva az igazságokat korszerűen közölni.
Térjünk egy kicsit vissza két kulcsfogalmunkhoz, amelyekből kiindulva legpontosabban határozhatjuk meg mind a teológia, mind a dogmatika jelenbeli, valamint jövőbeli feladatát. E két kulcsfogalom tehát az értelem s így a hit és ráció kapcsolata, valamint a tanúságtétel.
Hit és ráció? E témakörben XVI. Benedek pápa regensburgi beszédére19 hívom fel a figyelmet, amelyben több, e témakörhöz kapcsolódó kijelentést találunk. Először is a pápa felhívja a figyelmet, hogy közösen viseljük a felelősséget az értelem helyes használatáért, hiszen mi mindnyájan „Isten népe" vagyunk. Itt fontos kiemelnünk a tényt, hogy az ígéret, miszerint „megmarad az igazságban", elsősorban és mindenekelőtt Isten egész népére vonatkozik. Ugyancsak e beszédében a pápa tesz egy kijelentést, amely egyik legfontosabb jelen- és jövőbeli feladatát kell hogy képezze a teológiának, mégpedig: „...aki valakit el akar vezetni a hitre, annak a meggyőző beszéd és a helyes gondolkodás képességére van szüksége, nem erőszakra és fenyegetésre." E helyes gondolkodás és meggyőző beszéd nélkülözhetetlen feltétele az értelem. „Nem az értelem szerint cselekedni, nem a logosszal cselekedni ellentétes Isten lényegével" - mutat rá a szentatya. E mai poszt-posztmodern világban csak akkor járhatunk sikerrel az emberek vallásos meggyőződésének fellendítését illetően, ha az értelem és a hit új módon találnak egységre, és ha túllépünk az értelem lehatárolásán afelé, ami kísérletileg igazolható, és újból föltárjuk a teljes teret. Fontos tudatosítanunk, hogy az a hit, amelynek nincsen racionális alapja, amely értelemmel nem megmagyarázható alapokon nyugszik, halott. ppen ezért „egy radikális kétkedéssel szemben is szükséges és értelmes marad az Istenre irányuló kutatás az értelem segítségével, és ennek a keresztény hit hagyományaival összefüggésben kell történnie" - hallhattuk a regensburgi beszédben. Kijelenthetjük tehát, hogy az egyházi Tanítóhivatal feladata, hogy a ráció segítségével a hit és az erkölcsi magatartás kérdéseiben a consensus universalist, az átfogó, egyetemes egyetértést érvényes és kötelező erővel kimondja, különösen figyelve arra, hogy a mai egyház „horizontális" egyetértésében a „vertikális" egyetértés is megvalósuljon, azaz mind a hit forrásaival, mind a korábbi hívő nemzedékkel megvalósuljon az egyetértés.20
Hans Urs von Balthasar kijelenti, hogy „Isten azért küldi el Fiát, hogy emberi gesztusokban értelmezze az Atyát [...], hogy a válaszban birtokoljuk a Szót." Az ember Jézus tehát „kifejeződés, az isteni misztérium érvényes és hiteles lefordítója. Minél mélyebben leplezi le önmagát Isten, annál inkább beleburko-lódzik az ember Jézusba". Jézus Krisztus az, akiben megjelenik az ember az isteni valóság alakjában, Isten pedig az ember alakjában. Isten tehát szóvá teszi önmagát Jézusban, valamint mindazok tanúságtételében, akik Jézus életüzenetében, az által és annak hatására Isten lényegi szavát befogadják, és a logoszt engedik hatni hitükben, életükben, cselekvésükben, gondolkozásukban mint az igaznak és a megbízhatónak a kritériumát.21 Így Isten szóvá teszi magát a benne hívők közösségében. Ez a másik nagy feladat. Isten szavaként élni, tanúságot tenni. A logosz pedig csak annyira jut a közösségben és azáltal szóhoz, amennyiben az hiteles tanú, amennyiben tagjai hitelesen tesznek tanúságot Isten lényegi szaváról mint az életüket meghatározó valóságról. Így és csakis így beszélhetünk oikonómiáról, azaz az üdvösséges rendről.
A teológia és a dogmatika feladata tehát rámutatni, hogy a reveláció, a kinyilatkoztatás, amely a Szentírásban és Jézus Krisztusban számunkra minden, az üdvösség eléréséhez szükséges tényezőt tartalmaz, valamint a ráció nemhogy nem ellentétes fogalmak, de egymást kiegészítik. Nem elég leállni e rámutatással és ennek hangsúlyozásával! Példaadásra és példamutatókra van szükség, tanúságtevőkre! Isten a hívők tanúságtételében jut szóhoz, kellene szóhoz jutnia ma is Lelke által. Ugyanakkor sajnos azt kell tapasztalnunk, hogy a félreértés, a keményszívűség és a felületesség annyiszor felbukkan a hívők szavának, életének tanúságtételében, hogy az isteni logosz üzenetét gyakran inkább elárulja, semmint hitelesen továbbadná!
E poszt-posztmodern világban is az egyetlen kulcs a „megnyerésre", ha figyelembe vesszük a skolasztika nagy felismerését: „...mindaz, amit megismerünk, észreveszünk, a megismerő, az észrevevő módján ismerjük meg, vesszük észre". Éppen ezért a mai ember felfogását, észrevevő és felismerő sajátosságait kell figyelembe vennie a teológiának.22 Ahogy a reveláció korrelációs fogalom, azaz az objektívtől a szubjektum fele tart, azt, ami van, az én-rendszernek megfelelően közli, úgy kell fellépnie világunkban a kereszténységnek is. Nagyon komolyan át kell gondolnunk XVI. Benedek pápa szavait, amelyek szerint a „honnan" és „hova", a vallás és éthosz kérdései áthelyeződnek az alany terébe, így a szubjektum válik a végső, egyetlen etikai fórummá. Ennek elkerülhetetlen következménye az lesz, hogy az éthosz és vallás elveszíti közösségteremtő erejét. Viszont az ember szociális lény! Sőt mi több, a személyes döntések világába zuhan, amely nagyon veszedelmes állapotot szül, ha ugyanis az értelmet annyira leszűkítik, hogy a vallás és éthosz kérdései már nem tartoznak rá, akkor nem kell csodálkoznunk a vallásokat és az értelmet fenyegető „betegségek" kirobbanásán, ahogy erre a szentatya rámutatott.
A teológia és a teológus feladata tehát - ismét csak Karl Rahnert idézve - bizonyítani, hogy a reveláció reális, valamint hogy a revelációs tartalom és az emberi akarat belátás és kegyelem hatására harmonizálható. Rá kell mutatnunk a mai világ individuális redukciójával szemben, az „én magamnak elég vagyok" hozzáállással szemben arra, hogy az emberi élet belső, teljes értelmét kívülről kell keresni. Az egész létünk magunkon kívül esik (lásd születés, embertársi kapcsolatok, létfenntartás, maga a halál). Az ember továbbá „revelációsan predesztinált", ahogy Rahner kijelenti, ugyanis alapszerkezetéhez tartozik a kinyilatkoztatásra való utaltság, és ez minden ember, így a posztmodern ember öröksége is.23
Amennyiben tehát a teológia mai feladatára, illetve a jövőre vonatkozó paradigmáira kérdezünk rá, a válasz az az érdekes felismerés lehet, hogy Isten népének tudatosítania kell azt, amire Maurice Blondel találóan rámutatott: soha nem az ajándék vagy maga a kinyilatkoztatás objektuma, tartalma az, amit az embertársaink visszautasítanak/visszautasíthatnak, hanem a formája és az ajándékozottság faktuma: ahogyan közlik az igazságot, ahogy én azt befogadom. Éppen ezért a ma és a jövő teológiájának olyan „formát" kell tudni nyújtani, amely megnyerő a kor sokszor túlzó racionalitásával szemben is. Úgy kell közölnie az igazságot, hogy az ne diktatórikus módon, de tanúságtétellel vonzó egzisztenciális felhívás legyen az emberek számára. A kereszténység ugyanis a kinyilatkoztatott igazságokra adott személyes válaszunkon múlik. Amíg találkozhatunk emberekkel, akik egzisztenciális felhívásként élik meg a kinyilatkoztatott igazságokat, s egyben példamutató, hiteles tanúságtevők is, addig nem kell a kereszténység agóniájától tartanunk.
Jegyzetek
1 Habermas, Jürgen, Wozu noch philosophisch-politische Profile? Frankfurt 1971, 35.
2 Fröhliche Wissenschaft. Werke in drei Banden. München 1954, Band 2.
3 A kérdés összetettségét nézve l. Scheffczyk, Leo, Theologische und ekklesiologische Grundfragen der Öffnung zur Welt seit dem Zweiten Vatikanischen Konzil. In: Baadte, G. -Rauscher, A. (szerk.), Glaube und Weltverantwortung. Graz 1988, 11-33.
4 Rahner, Karl, Gliedschaft an der Kirche nach der Lehre der Enzylika Pius XII. „Mystici corporis", in: Schriften zur Theologie, II. 7-94. Rahner, Karl, Priesterliche Existenz, in: Schriften zur Theologie, III. 285-312, 299.
5 L. a Szent Inkvizíció magatartását, ügykezelését, amit nagyon jól érzékeltet Lamentabili (1907. júl. 3.): DH 3401-3419, Pascendi dominici gregis (1907. szept. 8): DH 3475-3500, Ad beatissimi Apostolorum (1914. nov. 1) DH 3625-3626.
6 Vö. Barth, Karl, Kirchliche Dogmatik Zürich 31948, 86-144. Lásd ehhez: E. Jüngel, Gott als Geheimnis der Welt. Tübingen 1977, 358.
7 Jürgen Werbick, Prolegomena, in: Theodor Schneider (szerk), A Dogmatika Kézikönyve, I. Budapest 1998, 1-52, 1.
8 Aquinói Szent Tamás, A teológia összefoglalása. Ford. Bolberitz Pál. Ecclesia, Budapest 1987, 80. fejezet; Szabó Ferenc, Az ember és világa. Róma, 1974, 139 skk.
9 Aquinói Szent Tamás, A teológia összefoglalása, 83. és 85. fejezetek.
10 J. Werbick, Prolegomena, 1-2.
11 J. Werbick, Prolegomena, 2.
12 Dogma/ Dogmatische Aussage szócikk in: Beinert Wolfgang (szerk.), Lexikon der katholischen Dogmatik. Freiburg 1987, 89-97.
13 Vö. J. Werbick, Prolegomena, 43-45.
14 Kasper, Walter, Die Methoden der Dogmatik, Einheit und Vielfalt. München 1967, 187. In: Werbick, J., Prolegomena, 40.
15 Pannenberg, W., Wissenschaftstheorie und Theologie. I. Frankfurt 1973, 31. In: Werbick, Prolegomena, 50-51.
16 A pozitív dogmatika feladata a Szentírás és a hagyomány szövegeiben megtalálható hitbeli meggyőződés bemutatása. Isten igazságának hiteles tanúságtételeit kutatja a Szentírásban és a hit történetében.
17 A spekulatív dogmatika arra törekszik, hogy Isten egyetlen igazságát annak „tükröződéseiben", az igazságokban - veritates és a hitcikkelyekben - articuli fidei újra felismerje, valamint ez igazságok értelmi összefüggéseit kidolgozza.
18 Egyenlő norma normans non normata, azaz Isten szavának legfelsőbb normatív értékelése.
19 Glaube und Vernunft. Die Regensburger Vorlesung, Freiburg 2006.
20 Lásd dogmafejlődés. In: Werbick, Prolegomena, 47-48; Scheffczyk, Katholische Dogmatik. Erster Band: Grundlagen der Dogmas. Einleitung in die Dogmatik. Aachen 1997, 152-175.
21 Balthasar, Hans Urs von, Gott redet als Mensch. In: Balthasar, Glauben und Verstehen. I. Tübingen 1966, 26-37. In: Werbick, Prolegomena, 14.
22 A dogmafejlődést illetően is.
23 Rahner, Karl, Grundkurs des Glaubens. Freiburg-Basel-Wien 1976, 216.