Vissza a tartalomjegyzékhez

A GYULAFEHÉRVÁRI SZÉKESEGYHÁZ MÚLTJA ÉS JELENE

Dr. Kovács András kolozsvári művészettörténész, professzor, kutató és szakíró, hazai műemlékeink szakavatott ismerője, védelmezője. A közvélemény és a szakma illetékesei egyaránt elismerik értékes és szorgalmas kutatómunkáját, hozzáértését, s kiváló szakemberként tartják számon.

Kovács András Marosvásárhelyen született, hatéves koráig ott nevelkedett, majd miután szüleit Szászrégenbe helyezték, ott végezte iskolai tanulmányait, ott is érettségizett. 1964-ben iratkozott be a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, ahol Virgil Vătăşanu professzor tanítványaként államvizsgázott 1969-ben. Utána két évig énekés történelemtanár volt a Kolozs megyei Bálványosváralján. Saját bevallása szerint az énektanárság nehezen ment, mert „botfülűnek” tartotta magát, korábban soha nem gondolt arra, hogy ezt a tárgyat kellene tanítania. 1971-től lett az Román Akadémia kolozsvári részlege Régészetés Történeti Intézetének munkatársa. Ott érte az 1989-es rendszerváltás is. Időközben megvédte doktori disszertációját, amelyben Bethlen Gábor fejedelem építkezéseiről írt. Az 1990-es években az újraszerveződő magyar nyelvű egyetemi oktatásban vállalt feladatot, oktatta a történészhallgatókat, a képzőművészeti főiskolásokat, a nyelvészeket, az irodalmárokat, majd az 1996-tól indult, a történelem szak keretén belül működő művészettörténeti képzés egyik irányítója, 1997-től docens, 2004-től egyetemi tanár e karon.

A gyulafehérvári székesegyház kiváló ismerője, történetének és építészeti kincseinek szakértője: interjúnk a főegyházmegye 1000. éves jubileuma alkalmából készült.

Fodor György: Nagyon szépen hangsúlyozod Épületek emlékezete – nevezetes épületek Erdélyben című könyvedben, hogy a gyulafehérvári római katolikus székesegyház mintegy jelképe az erdélyi püspökségnek, amely döntő módon meghatározta a város, az ezeréves egyházmegye és Erdély életét is. Kérlek, beszélj a székesegyház építészeti jelentőségéről. Miért felbecsülhetetlen kincs számunkra – és nem csak?

Kovács András: Ha azt mondjuk, hogy erdélyi romanika, akkor a gyulafehérvári székesegyházról kell beszélnünk. Ha azt mondjuk, hogy erdélyi gótika, akkor ismét erről a székesegyházról kell elsősorban szólnunk. De ez történne a reneszánsz, sőt a barokk esetében is. Az egész középkorunk folyamán ez az épületegyüttes meghatározó volt. Egy akkora terület lelki vezetésére volt hivatva az egyházmegye e központja, ami Ugocsa vármegyétől egészen Bodzafordulóig terjedt. Ezen a területen az erdélyi püspök volt „minden lelkek ura”. Nem annyinak, mint ma, mert a középkori Erdélynek összehasonlíthatatlanul kevesebb lakosa volt, viszont ezek – akár magyarok, akár szászok – mind katolikusok voltak. Ezt a helyzetet fejezi ki a székesegyház épületegyüttese. Ami napjainkban látszik és az, ami sajnos már nem látszik – mert elpusztult a századok folyamán –, a korábbi időkre emlékeztet vagy arra kellene emlékeztetnie. Mégis a gyulafehérvári székesegyház a Szent István király alapította püspökségek főtemplomai közül az egyedüli, amely minden gyökeres beavatkozás nélkül átvészelte az elmúlt ezer évet. Tulajdonképpen csak funkcionális hozzáépítések, ráépítések alakították és formálták a kinézését. A legkorábbi együttesről nagyon-nagyon keveset tudunk, lényegében a Posta Béla által a múlt század elején, azután pedig a Radu Haiter által az 1960-as években, s végül pedig a jelenleg is folyó, Dana Marcu régész által végzett ásatások révén. Ez az első székesegyház valószínűleg egy háromhajós bazilika lehetett, félköríves záródású széles szentéllyel, amihez hozzákapcsolódott, vagy aminek a közvetlen közelében magasodott egy keresztelőkápolna. Jelenleg ennek alapfalai felismerhetők. A székesegyház padozatában a bazilikának a falait is megpróbálták jelezni. E korai székesegyház építési idejéről nagyon keveset tudunk.

F. Gy.: Úgy tudom, újabb következtetésre jutottál az építés idejét illetően. Miről is van szó?

K. A.:Én tulajdonképpen összefoglaltam azt, ami újabb eredmény a székesegyházzal kapcsolatban. Új meglátásaim legfeljebb a protestáns korra vonatkozóan vannak. A székesegyház korai történetének nagyon sok pontja kérdéses jelenleg is. A legrégebbi és többé-kevésbé keltezhető emlékek közé tartozik egy Maiestas Domini-dombormű, ami másodlagos felhasználásban jelenleg is a székesegyházban látható. A „primitívsége” okán jelentem ki, hogy valamikor úgy 1100 körül készülhetett.

F. Gy.: Mit értünk „másodlagos” felhasználáson?

K. A.: Az történt, hogy a jelenleg álló székesegyház építői sajnálták eldobni a nagyon szép, félköríves alakú kőlapot, és egyszerűen megfordították, s a mai déli kapunak az úgynevezett második Maiestas Domini-domborművét a 13. század elején ennek a kőlapnak a hátlapjába faragták bele. Úgyhogy ha ma bemegyünk a székesegyház déli hajójába, ott a közepe táján, még a régi sekrestye előtt láthatjuk befalazva ezt a domborművet. Möllerék találták meg a 20. század elején. Ha kimegyünk, a másik oldalát egy más Maiestas Domini-ábrázolással a kapunak a lunettájában láthatjuk. Ilyen kevés faragvánnyal tulajdonképpen csak annyit állíthatunk, hogy a 11. század végére az első székesegyház készen lehetett.

F. Gy.: Mikorra tehető a következő építkezés?

K. A.: A következő, nagy építkezés a 12. század utolsó éveiben vagy a 13. század elején kezdődhetett. Adorján püspök (1187–1202) – aki Párizsban tanult, királyi kancellár volt, tehát a királyi építkezésekkel is kapcsolatban állt – valószínűleg kicsinek, szűknek találta az első székesegyházat, s egy jóval nagyobb, terjedelmesebb és főleg mutatósabb épület felépítését tervezte el. A munkálatok elkezdődtek, nagyjából egy időben a kalocsai székesegyház bővítésével, az esztergomi Szent Adalbert-székesegyház bővítésével, a pannonhalmi főapátsági templom akkori bővítésével. Tehát valószínűleg egy irányzatot is tükröz az építési láz, aminek eredményeként nagyon sok templom megújulhatott.

F. Gy.: Tehát esetünkben az új templom lényegében a mai gyulafehérvári székesegyház épülete?

K. A.: Igen, egy három kereszthajós bazilika, hosszított szentéllyel, két nyugati toronnyal és négyezeti toronnyal, azaz a kereszthajó és a főhajó kereszteződése fölött is egy toronnyal. Ez volt a templom korai harangtornya. Ez az együttes a tatárjárás idejére, tehát 1241 tájára még nem lehetett készen. A szentélye talán, a kereszthajó készülhetett el részben és a hosszháznak egy része. A többi úgy néz ki, hogy későbbi kiegészítés. F. Gy.: Mi történt a tatárjárás idején és utána?

K.A.: A tatárok valószínűleg felgyújtották ezt a templomot, de elpusztítaniuk nem sikerült. A kőboltozatos kőépületet nem könnyű megsemmisíteni. Azok az elképzelések, amelyek főleg Rogerius kirabolták, s a levéltárat megsemmisítették. Ezzel egy olyan helyzetet teremtettek, aminek egyik következményeként a püspöknek a település újraépítéséről kellett gondoskodnia.

F. Gy.: Tudjuk, mi váltotta ki a szászok barbár támadását?

K. A.: Iurisdictiós ellentétek voltak. A szebeni prépostság tulajdonképpen az esztergomi érsektől függött. Az erdélyi püspökök több alkalommal is megkísérelték a 13. század folyamán a saját fennhatóságuk alá vonni a szebeni prépostságot. Ez nyilván nem tetszett a Királyföld lakóinak, s ez vezetett ehhez az összeütközéshez és a székesegyház nagyméretű pusztulásához.

F. Gy.: Mikor és hogyan kezdődött az újjáépítés?

K. A.: Egy ilyen újabb tűzvész és tettleges rombolás után az újjáépítés 1287 táján kezdődhetett el, s erre az időszakra vonatkozóan két csodálatos oklevéllel rendelkezünk. Az egyikben Monoszlói Péter püspök (1270–1307) az elzászi, Sainte Dié városából származó János mesterrel kötött szerződést, hogy az a harangtorony és annak déli oldalán levő gádorfal kiépítését, helyreállítását elvégezze. A másik oklevél pedig gyulafehérvári és Gyulafehérvár környéki, boroskrakkói, magyarigeni, szászorbói ácsokkal köttetett, akik arra vállalkoztak, hogy a nyilván János mester által elvégzett munka után a székesegyház héjazatát, tetőszerkezetét megépítik. Ez a két, a mi középkori kultúránkban egyedülálló oklevél nagyon sok részletet elárul a templomról is.

F. Gy.: Konkrétan mit tudunk meg belőlük?

K. A.: Többek között szó esik arról a különkapuról, amin át a püspök a templomba szokott érkezni és amin keresztül a palotájába távozik. Egyrészt dokumentálja tehát a püspöki palotának a létét, másrészt pedig a mai déli kapunak a meglétét bizonyítja. A következő időkben az építkezések lassan megcsendesednek. A Széchy családból származó, 14. századi püspökök közül valamelyik idejében boltozták be a székesegyház főhajójának utolsó nyugati boltszakaszát, és megjelentek lassan az első gótikus jelenségek is. Péter püspök 13. századi építkezésének eredményeként kitoldották a székesegyház szentélyét.

F. Gy.: Ez látható napjainkban is?

K. A.: Igen, akkor kapta a mai formáját, a mai kora gótikus záródását. Amásik oldalon pedig valószínűleg abban az időben készült el a nyugati főkapu együttese.

F. Gy.: Kérlek, beszélj a Lázói-kápolna építéséről.

K. A.: Az erdélyi reneszánsz kezdő lépései közé tartozik Lászai vagy Lázói János kanonok kápolnájának a felépítése 1512-ben. Helyén eredetileg egy román kori portikusz (kapu-előcsarnok) állt, ezt alakította át kápolnává Lázói János, a gyulafehérvári humanista kör egyik legjelentősebb tagja, talán Mindenszentek tiszteletére, mert több elnevezéssel is szerepel. A kápolna szerkezetében mind a mai napig felismerhetőek a román kori eredetre utaló ablaknyílások, s felismerhető ugyanakkor az, hogy Lázói János idejében gótikus hálóboltozattal fedték be ezt az együttest. A homlokzatok kialakítására viszont már az új művészet szellemében került sor, és nagyon valószínű, hogy egy olyan mester munkája, aki a budai vagy esztergomi műhelyben tanulhatta el a reneszánsz formákat. Nagyon sok jel mutat arra, hogy nem észak-olasz származású volt ez a mester.

F. Gy.: Melyek szerinted az épületegyüttes legértékesebb kincsei?

K. A.: Erre nagyon nehéz válaszolni, hosszú lenne a felsorolásuk, annak elmondása, hogy mi mindent kell a látogatónak megnéznie. Azt ajánlanám, hogy az arra járók figyeljenek nyitott szemmel, nézzék a domborműveket – egy sor román kori dombormű maradt fenn a székesegyház külső homlokzatába és a szentélybe befalazva, a zárókövek díszeként –, s az egész szerkezetet, amivel tulajdonképpen az egész középkori Magyarország területén ma már jóformán sehol sem találkozunk!

F. Gy.: Régóta húzódik a székesegyház restaurálása. Hogyan értékeled ezt szakemberként, szakmai szempontból most, a jubileumi év küszöbén?

K. A.: Egy ekkora épületegyüttesnek, nagyon sok jó nyugati párhuzam alapján állíthatom, egy állandó építőműhelyre lenne szüksége, s egy olyan csapatra, amely egyfolytában az épület karbantartásával foglalkozik. Nem a mai gyulafehérvári főegyházmegye vezetőinek a hibája az, hogy az utóbbi fél évszázadban ezeket a munkálatokat nem sikerült elvégezni, hiszen a megsemmisítés szélére sodródott az egész egyházmegye – s nem csak. Nyilvánvaló, a lelkészeknek elsősorban a hívek lelkével kellett akkoriban behatóan törődni. Az 1990 utáni években az anyagi lehetőségekhez képest viszonylag nagy ütemben indultak meg a helyreállítási munkálatok, és annak a jogos türelmetlenségnek ellenére, amely a millenniumra „kalapban-frakkban”, tisztába öltöztetve szerette volna látni a székesegyházat, én úgy gondolom, hogy még hosszú időbe fog telni annak megújulása. Ez nemcsak az anyagi körülményekből adódik, hanem a szakemberhiányból is, ami csak mostanság kezd valamennyire enyhülni. Másik ok: a kutatás körülményei. Nem lehet úgy helyreállítást elindítani, hogy előzőleg alaposan át ne kutatták volna az együttest. Márpedig ezek a kutatások egészen a fizikai, kémiai paraméterekig, az építőanyagok ellenállásáig vagy összeférhetőségéig terjednek. Ezek pedig nagyon-nagyon lassan folynak és sok pénzbe kerülnek. Amai napig sem sikerült megoldani azt, hogy a székesegyháznak legyen egy csak vele foglalkozó építésze, aki a helyszínen áttekinthesse és vezethesse a munkákat. Nagyon nehéz dolgok ezek, de én azt remélem, hogy a közeljövőben mindezeket sikerül megoldani.

F. Gy.: Az évek során kétszer is átrendezték a székesegyház liturgikus terét, szentélyét. Mi a véleményed erről?

K. A.: A liturgikus térnek az átrendezése a II. vatikáni zsinat határozatainak szellemében indult meg. Erdély-szerte ismerünk pozitív és negatív példákat is, igaz, ami igaz, én sajnos inkább negatívakat láttam a magam szakmai szemszögéből nézve. De valószínűnek tartom, hogy azért jó példák is vannak. Tulajdonképpen nem lett volna szabad azt soha elfelejteni, hogy a múlt értékeit az átrendezésnek nem szabad tönkretennie, elpusztítania, s nem teheti „zárójelbe” sem, nem mellőzheti. Gyulafehérváron az 1990-es években kezdődtek el az átalakítások. Azt hiszem, nem kellőképpen átgondolt terv eredményeként a 18. századi főoltárt száműzték az északi mellékhajószárba, egy sötét helyre. Ezt sikerült azután a főegyházmegye jelenlegi vezetőségének a budapesti műemlékvédő szakhatóságok segítségével visszahelyezni és rendbetenni. Jelenleg a bútorzat restaurálása folyik, a kanonoki padok már elkészültek. Úgy vélem, a székesegyház szentélye a mai kinézésében méltó a 2009-es ünnepi évbe való belépésre.

 


Vissza a tartalomjegyzékhez

A GYULAFEHÉRVÁRI SZÉKESEGYHÁZ RESTAURÁLÁSI MUNKÁLATAI (1)

A gyulafehérvári főegyházmegye legszebb építészeti emléke a 12. század végén, 13. közepén épült székesegyház. Mai formáját többrendbeli építési időszaknak köszönheti. Építéstörténeti érdekessége kora mellett a művészettörténeti korok stílusainak keveredése az épületen, mindez sajátos ódon hangulatot teremt az Isten házába belépő számára. A román kori alap gótikus átalakításokkal gazdagodott, majd a humanizmus divatja szerint reneszánsz díszítésű épületrésszel bővült. A barokk kor sem múlt el nyomtalanul az épület „életében”. Ennek a stílusnak köszönhető a legújabb épületrész, a 18. században a székesegyházhoz hozzáépített sekrestye.

Az erdélyi egyházmegye központja méltán számíthat a Gyulafehérvárra érkező látogatók csodálkozó tekintetére. Egy ilyen aggkorú épület mellett azonban az idő sem szalad el nyomtanul. Az idő előrehaladtával az épület különböző részei jelzik: javításra szorulnak. A 20. században a székesegyházon két alkalommal végeztek nagyobb méretű helyreállítási munkálatokat. Először az 1900-as évek kezdetén Möller István régész vezetésével zajlott a székesegyház lényegesebb részeire kiterjedt helyreállítás. A második javítási időszak már a kommunizmus derekán történt. Ekkor főként a székesegyház belterében zajlottak bizonyos, kisebb méretű munkálatok.

A 89-es rendszerváltást követően az erdélyi egyházmegye vezetősége felismerte az Árpád-kori székesegyház és a püspöki palota helyreállításának sürgető feladatát. Az 1990-es évek elején elkezdődtek a részleges helyreállítási, illetve állagmegőrzési munkálatok, de mindvégig hiányzott a munkálatok fontossági sorrendjét előíró terv. Átfogó épületfizikai vizsgálat hiányában az is megtörténhetett, hogy az esztétikai munkálatok előbbre kerültek az alapvető statikai munkálatoknál. A székesegyház helyreállítási munkálatainak történetében éppen ezért jelentős állomás a magyarországi Sarkadi Márton építészmérnök-művészettörténész gyulafehérvári tevékenysége. Az erdélyi építészet jó ismerőjeként számontartott Sarkadi Márton a magyarországi Műemlékvédelmi Hivatal munkatársaként 1999-től volt a székesegyház restaurátori munkálatainak egyik megbízott vezetője. Véletlenszerű erdélyi látogatása kihagyhatatlan alkalmat kínált a székesegyház felújítási munkálatainak áttekintésére. Július végi fehérvári látogatásakor a püspöki palota hűvös, földszinti termében beszélgettünk.

Állt az állvány, és folyt bizonyos munka

Pénzes Loránd: Budapestiként hogyan kerültél először kapcsolatba a gyulafehérvári székesegyházzal?

Sarkadi Márton: Budapesti egyetemistaként a nyári gyakorlatok alkalmával sokat jártunk Erdélybe történelmi épületeket felújítani. Az egyik ilyen munkálat Alvincen volt a Martinuzzi-kastélynál, ami a gyulafehérvári érsekség tulajdona. Akkor még nem látszott annyira lehetetlennek az épület helyreállítása, mint manapság. Sajnos azóta sokat romlott az állapota. Ez még 1990 tavaszán volt. Akkor állványozták be a székesegyház nyugati részét, valamint akkor folyt az a meglehetősen szerencsétlen felújítás, amelynek során az északi tornyot teljesen és a déli tornyot pedig részben javították, meglehetősen szakszerűtlen módon. Ezeket a munkálatokat később Bálint püspök úr le is állította. Igazából amikor először itt voltunk, ennek a szakszerűtlen munkának a nyomaival találkoztunk, de akkor én nem gondoltam, hogy itt arra lenne szükség, hogy mi foglakozzunk a felújítással. Világos volt, hogy a munkálatok végzésével ezentúl olyan személyeket bíznak meg, akik műemlékekkel is foglakoznak. Hiszen az akkori kivitelező nem volt járatos a műemlékek felújításában. Ez volt az oka annak, hogy ez a munka ilyen rosszul sikerült. Az történt, hogy a székesegyház kőfalaiból egy arasznyi réteget levéstek, és ezt elkezdték vékony kőlapokkal kicsempézni. Sajnos ezzel a durva beavatkozással eltűntek ezek a rengeteg információt hordozó kőfelületek, amelyeket meg kell őrizni. Ezek levésése egyáltalán nem engedhető meg egy ilyen épületnél. Ezeket később helyreállították, de nyomai ma is nagyon szembetűnők.

P. L.: 1990 tavaszán ti neki is fogtatok a beavatkozásnak?

S. M.:Nem. Hat évvel később, 1996- ban értesültünk arról, hogy lebontják ezt az állványzatot. Akkor nagyon meglepett, hogy az elmúlt hat év alatt egyáltalán nem készültek felmérések, illetve olyan dokumentáció, ami szükséges lett volna ahhoz, hogy az épület állapotát, illetve a rajta látható történelmi maradványokat dokumentálni lehessen.

P. L.:Tehát időközben állt az állvány, és nem folyt munka?

S. M.: Nem. Állt az állvány, és folyt bizonyos mértékű munka. Az északi torony kőfelületein az a helyi kőfaragó műhely dolgozott, amely ma is működik Szitás Attila vezetésével. A munkálatok szakmai irányítója a nagyszebeni Hermann Fabini volt.

Elhanyagolt állapotba került kőtár

P. L.: Melyek azok a munkák, amelyek ma is látszanak ebből a hatéves felújítási időszakból?

S. M.: Nagyon jó színvonalon elvégzett beavatkozás volt az északi torony román kori páros ablakainak a rekonstrukciója. Ezeknek a fejezetei és a középső oszloppárja hiányzott. A hiányzó részeket a kőfaragó műhely a meglevők alapján készítette újra. Ennél a munkánál sokkal inkább vitatható az a beavatkozás, amelynek során a falak felületén nagyon sok követ kicseréltek. Ez is problematikus dolog, mert egy középkori épület ilyen mértékű megújulását egyáltalán nem kívánjuk. De a legnagyobb nehézség mégis az, hogy az 1990–1996 közti időszakban semmilyen dokumentáció nem készült a felújításról, holott az állványok lehetővé tették volna a részletes felmérést. Ezért 1996 nyarán az építészmérnöki kar befejeztével egy barátommal közösen elhatároztuk, hogy elkészítjük ezt a dokumentációt. Társult még egy javaslat az épület felméréséhez, de ennek megértéséhez bele kell kóstolni kicsit az épület újabb kori történetébe. Az 1900-as évek elején jelentős állami támogatással elindult a székesegyház felújítása. Ennek a munkának Möller István régész volt a vezetője. Az a restaurátori munka, amit ő végzett, abban a korban kimagasló színvonalú, tudományosan is megalapozott munkának számított. Ennek a munkának a keretében létrehozott egy kőtárat. Elhelyezésére a püspök úrtól elkérte a székesegyház északi tornyának első emeletét. Ezt a lapidáriumot ők tanulmányi céllal hozták létre, tehát nem múzeumi funkciójú gyűjtemény volt, hanem a munkák során előkerült és a falakból kiemelt kőfaragványokat és a gipszmodelleket helyezték el itt. Ezek a gipszmodellek főként az új faragványok elkészítéséhez kellettek, de egyébként nagyon sok dolgot is dokumentáltak az épület történetéből. Ezenkívül van ott még két régészeti kuriózumnak is tekinthető objektum. Egy a Möller István által feltárt falakról, amelyek a székesegyház kereszthajójában, illetve az északi oldalon a Várday-kápolnánál helyezkednek el. Ezekről olyan gipszmodelleket készítettek, amelyekről pontosan követhető az, hogy milyen falak helyezkednek el a padlószint alatt, illetve milyen falakat találtak. Jól érzékelhető az összefüggés az ún. első és második székesegyház között, illetve az első székesegyházhoz kapcsolódó kis, kör alakú keresztelőkápolna falai között. Ez a két gipszmodell a magyar tudománytörténet szempontjából is fontos dokumentum.

P. L.:Tehát ez a gipszmodell modellezte a székesegyház teljes alaprajzát?

S. M.: Igen, ezek 1:50-es léptékű gipszmakettek, amelyeken szépen ki vannak faragva a székesegyház mai falai, illetve azok a falmaradványok, amelyeket ők megtaláltak. Ezek ma is fent a lapidáriumban vannak. Az első világháború félbeszakította a Möller-féle helyreállítást, és csak jóval később, a 60-as évek végén folytatódott a munka. Az északi torony statikai problémái miatt Bágyuj Lajos, aki az akkori munkálatokat vezette, újraépítette az északi toronyhoz tartozó csigalépcsőt. Itt azonban volt egy újkori változtatás, amikor a 18. század folyamán újraépítették az északi torony földszintje fölötti boltozatot, illetve építettek egy boltozatot a torony első emelete fölött. És ezek a szintek nem igazodtak a középkori szinthez. Ennek következtében újra kellett építeni a 18. században a csigalépcsőt is. Bágyuj a 60-as években a középkori formájára építette vissza a csigalépcsőt, ebből kifolyólag be kellett falaznia az első emelet bejáratát, mert az az újkorban más magasságban volt, mint a jelenkorban. Így ez a kőtár, amelyet Möller létrehozott, a 60-as évek végétől megközelíthetetlen volt, illetve csak úgy lehetett elérni, ha valaki felment a déli toronyba, onnan az előcsarnok fölötti padlástérbe, innen az északi torony padlásterébe, majd különféle állványon, létrán leereszkedett a kőtárba. Ezt a kalandtúrát nem sokan járták végig, így teljesen elhanyagolt állapotba került a lapidárium. Amikor azt 1996-ban megnéztük, fél méternél vastagabb galamb- és denevérguanó- réteg borította a kőfaragványokat. Elsődleges célul tűztük ki még 1996 nyarán a guanóréteg eltávolítását, ebben budapesti művészettörténész hallgatók segítettek, név szerint Márton Ildikó és Simon Anna, illetve kolozsvári elsőéves építészhallgatók. A program során a kőfaragványok tisztításával párhuzamosan végig is számozták azokat. A budapesti Takács Imre által vezetett csapat a kőfaragványok végigfotózását és művészettörténeti feldolgozását is megkezdte. Az 1996- ban végzett munka során merült fel az a gondolat, hogy fontos lenne egy olyan múzeum létrehozása, amely azokat a gyűjteményeket tudja bemutatni, amelyek a püspöki központ kezében vannak, és amelyek a püspökség történetét a látogatók számára megvilágíthatják. Itt elsősorban a kőtárra kell gondolni, de elképzelhető lenne liturgikus tárgyak, vagy akár a kincstár bemutatása is.

Átjáró a székesegyház és a püspöki palota között

P. L.: Ez a cél most megvalósulni látszik, hiszen a millenniumi záróünnepségekre Egyházmegyei Múzeumot készül az érsekség a palota nyugati szárnyában létrehozni.

S. M.: Igen, ezt a gondolat már 96 nyarán megfogalmazódott, csak a kivitelezés akadozott. Erre a célra akkor is a püspöki palotának azt az alacsony szinten kihasznált szárnyát véltük alkalmasnak átalakítani, amely a palota kapujától balra van. Emődi Tamás barátommal arra is rájöttünk, hogy korábban ebből a szárnyból nyílt egy átjáró, amely összekötötte a székesegyházat a palota ezen szárnyával. Erre a hídszerű átjáróra Európa különféle pontjain számos példa van, még plébániatemplomoknál is. Az ötletből egy jól kidolgozott terv is készült, amely az én államvizsga tervem volt az építészmérnöki karon.

P. L.: Konkrétan mit takart ez a terv?

S. M.: Az alapkoncepció abból a páratlan helyzetből indult ki, hogy Gyulafehérváron a püspöki központ, vagyis a székesegyház Árpád-kori formában áll. Jelenleg az épületnek reneszánsz a külseje, de a palota székesegyház felőli része sokkal korábbi. 1997-ben elő is kerültek olyan nyomok, amelyek igazolták ennek az átjárónak a létét. Felmerült ennek a visszaépítési, illetve felépítési terve is, hiszen ennek megvalósulása óriási jelentőséggel bírna az érseki központ számára. A Gyulafehérvárra látogatót nem csupán az érdekli, hogy mi is volt itt valójában – arról otthon vagy egy könyvtárban is olvashat –, hanem sokkal inkább az, hogyan volt itt régen mindaz, amiről már olvasmányaiból értesült, hogyan nézhetett ki az épületegyüttes. A látogatók személyes kapcsolatot is szeretnének teremteni az épülettel, ezért bizonyos mértékig be kell engedni őket a püspöki palotába. Ehhez pedig arra van szükség, hogy valahol fogadni lehessen őket. A püspöki palotában legyen valamilyen lehetőség erre. Az átjáró elkészítésével a látogatók számára is egyedi lehetőség tárul (tárulna) fel, hiszen így beléphetnének a palotának ebbe a részébe, aminek a földszinti része kiállító térként működhetne, de ugyanakkor a hivatal működését se zavarná a látogatók sokasága. Emellett pedig olyan épületrészeket lehetne bevonni – a székesegyház két tornyára gondolok –, amelyeket mai formájában semmire nem használnak.

P. L.: Az átjáró létesítése feltételezné tehát azt is, hogy a palota ma földszintes részét vissza kellene állítani az 1715 előtti emeletes formába. Ugyanakkor három kiállítótér is kialakulhatna a palota nyugati szárnyában és a székesegyház tornyaiban, amelyeket egy impozáns átjáró kapcsolna össze.

S. M.: Igen, ez maga után vonna több költséges átalakítást. A palota nyugati, ma fölszintes szárnyát vissza kellene állítani a korábbi emeletes formába. Hogy emeletes volt ez a rész, erre az is szemmel látható bizonyíték, hogy a kaputól jobb oldalra levő palotarész padlásteréből átjárók nyílnak a ma földszintes rész padlásterébe. Egy műemléknél egy ilyen kiegészítés nagyon nehéz probléma, hiszen semmit sem tudunk arról, hogy az eredeti átjáró hogyan nézett ki, csak azt tudjuk, hogy volt. Éppen ezért kerülném azt a szót, hogy rekonstrukció. Van újkori forrásunk arról, hogy lekísérték a fejedelmet a palotából a székesegyházba. A leírás alapján az átjáró a székesegyházban levő Várday-lépcsőre vezetett, innen vonultak le az egyházi és világi méltóságok a templomba.

Egy ilyen építkezés jelzésértékű lenne

P. L.: Most a palota kevés funkciót betöltő részének felújítása és kiállítóteremmé történő átalakítása valósul meg. Elképzelhető lenne erre egy új emelet emelése, sőt a palotát a székesegyházzal összekötő híd megépítése is?

S. M.: Mindaz, amit elmondtál, műemlékvédelmi szempontból elég problematikus, de mindenképpen megérné, hiszen gyakorlati funkcióján messzemenően túlmutatna üzenete. Egy ilyen építkezés jelzésértékű lenne. Megmutatná környezetének, hogy ez itt is egy élő intézmény, amely nem visszavonul, hanem annál inkább építkezik, terjeszkedik.

P. L.: Erre az építkezésre szakmai és döntéshozói szempontból mennyire látsz valós lehetőséget?

S. M.: Az építész szempontjából a terv kivitelezhető lenne. A döntéshozók szempontjából is látnék lehetőséget a terv kivitelezésére, hiszen igaz, hogy jelentős anyagi beruházással járna, de naponta érkező (az átjáró építését követően várható) több száz turista belépődíja biztos anyagi forrást jelentene. Ugyanakkor új munkahelyek is teremtődnének, amelyek szintén szempontot jelenthetnek a politikai döntéshozók számára. Már pusztán a székesegyház restaurálása is jelentős anyagiakat kíván. Abban a pillanatban, amikor nincs alapkoncepció egy ilyen beruházás mögött, értelmetlenné válik az egész.

P. L.: Arra gondolsz, ugye, hogy a történelmi székhelyet nem szabad feladni?

S. M.: Igen, de ha emögött a vágy mögött nincsenek meg az ésszerű elképzelések, amelyek egy intézmény működtetését feltételezik, működését körvonalazzák, akkor ez a vágy ideának tűnhet. Ezeket az elképzeléseket 1999–2000 táján túl irreálisnak találták. Úgy gondolták, hogy ezeknél sokkal kisebb feladatba szabad csak belefogni. A székesegyház restaurálása leköt minden rendelkezésre álló erőt. Emellett a palota helyreállítása és múzeum létesítése másodlagos, amit csak akkor kell elővenni, amikor a székesegyház helyzete már rendeződött. Én úgy érzem, hogy ez a sorrend nem helytálló, hiszen mint az idő is bizonyította, az elmúlt öt évben alig-alig mozdult elő a székesegyház felújítása. Meg kell fordítani a dolgot. Amíg egy püspöki székhelyhez méltó célt ki tudunk tűzni, addig meg is tudjuk találni azokat a forrásokat, amelyek a cél eléréséhez segítenek. Hogyha egy kicsi dologgal állunk elő, akkor ahhoz kicsi támogatást fogunk csak kapni. Ha merünk álmodni, hinni, akkor azokból tettek és eredmények is fakadnak.

Félni lehetett attól, hogy a főszentély fala beomolhat

P. L.: Amit mondasz, valóban beigazolódott, hiszen a székesegyház még nincs teljesen felújítva, de az elmúlt években sikerült helyreállítani a palota homlokzatát, még múzeum is létesült. Ráadásul most tavasztól a székesegyházon is két nagyobb lélegzetű munkálat folyik: a már tavaly felállványozott déli torony és a Lázói-kápolna javítása. De kanyarodjunk vissza a kezdetekhez. 1996-ban kerültél te közvetlen kapcsolatba a székesegyházzal. Hogyan kezdődtek el a munkálatok? Melyek voltak a nagyobb lélegzetvételű munkák?

S. M.: Hogy a kronológiát kövessük: 1996-ban a barátok és Takács Imre közreműködésével egy magánkezdeményezés keretén belül elkészült a felújítási terv, de ez a püspökség életét nem befolyásolta, részben azért, mert a déli torony hajómagasságig emelt állványzatát lebontották, noha ezen még semmi munkálat nem történt. Mindez azért történt, hogy a Márton Áron-évfordulón ne legyen felállványozva a székesegyház. Az 1996-os év után nagyon lelassultak a munkák. 1999-ig egy párkány készült el az északi toronyra, ami meglehetősen vitatható, mert azon a szinten, ahova a párkány került, korábban soha nem volt párkány. Az északi tornyot az építők eredetileg nem ilyennek szánták, vissza van bontva. És egy zárópárkányt készíteni egy olyan magasságra, amilyen magas most véletlenszerűen az épület, ez mindenképp vitatható dolog. Ugyanakkor el kell mondani, hogy a székesegyház bizonyos részei 1999-ben nagyon veszélyes állapotban voltak. Itt elsősorban a sekrestyére kell gondolni, ahol alapvető statikai problémák álltak fenn. A sekrestyének az alapozási problémái miatt a falai elváltak a székesegyháztól, és azok a vonóvasak, amelyek a sekrestye falába voltak beleépítve, s annak falait a székesegyház falaival fogták össze, kezdték magukkal húzni a szentély déli falát is. Ez veszélyes szituációt jelentett. Komolyan félni lehetett attól, hogy a főszentély boltozata beomolhat, ha ez a folyamat folytatódik. Különösen ennek a szituációnak a fényében tűnik fölösleges befektetésnek, hogy az északi torony körül olyan és annyi munka folyt, hiszen az korántsem volt olyan állapotban, mint a sekrestye és a főszentély. A sekrestye körüli statikai problémák felderítésénél Sata Ignác dolgozott, aki összegezte az épületen bekövetkezett jelenségeket, és kiderítette, hogy milyen problémák állnak fenn a sekrestye körül. 1999-ben érdekes szituáció alakult ki, egyrészt annak köszönhetően, hogy Magyarországon is új lehetőségek nyíltak, másrészt amiatt, hogy az érsekségen felismerték: nem tudnak egymagukban megbirkózni a székesegyház felújítási munkálataival. Ezért megállapodást kötöttek a magyarországi Műemlékvédelmi Hivatallal a székesegyház helyreállításának a támogatására. Hasonló céllal létrejött egy megállapodás a bukaresti és a budapesti minisztérium között is a felújítások támogatására. Nem véletlen, hogy akkor jött létre ez a megállapodás, amikor a Műemlékvédelmi Hivatal igazgatója annak az Entz Gézának a fia volt, aki 1958- ban egy ma is használatos alapvető monográfiát (a doktori dolgozatát) adott ki a székesegyházról. Ekkor kerültem bele ténylegesen a székesegyház felújítási munkáiba a Műemlékvédelmi Hivatalnál dolgozó ismerőseim révén, akik tudták, hogy korábban foglalkoztam a székesegyházzal. Felmerült a kérdés: hogyan lehet egy ekkora épület helyreállítását folytatni? Az első ötlet az volt, hogy a Lázói-kápolna restaurálását lenne érdemes támogatni Magyarországról, mert ez olyan feladat, amihez a szakmai támogatás Magyarországon rendelkezésre áll, ugyanakkor maga a munkálat is jól különhatárolt. A székesegyház általános állapotának áttekintését követően mi azt javasoltuk, hogy nem ez lenne a legelső tennivaló, hanem előbb a sekrestyével kellene foglakozni. Ugyanakkor készítettünk egy hosszabb távú tervet, amelyben felsoroltuk, mit milyen sorrendben kellene megvalósítani a székesegyháznál és a püspöki palotánál.

Felújítási terv készült

P. L.: Melyek voltak a terv főbb részei?

S. M.: A tanulmány több részből állt. Első része áttekintette az épület kutatástörténetét, hiszen egy ilyen műemléknél a tudományos kutatás alapvető. Ha meg akarjuk fogalmazni, miért tartjuk egyáltalán fontosnak ezeket az épületeket, rögtön azt válaszoljuk, hogy a történelmi értékük vagy tudományos jelentőségük miatt. Tudnunk kell hát, miért érték az érték, hiszen ha a helyreállítás során az épületnek pont ezeket a részeit szorítjuk háttérbe, pont azokat a jellegzetességeket veszítjük el, amelyek alapvető okai voltak annak, hogy elkezdtünk foglakozni az épülettel. Például ha leverik a vakolatot a falakról, ott olyan jelenségeket figyelhetünk meg, amelyeket amúgy nem látunk. Ezek dokumentálása alapvető fontosságú ahhoz, hogy egy épület történetét nyomon kövessük. Ez többletköltséggel és többletszervezéssel is jár, de enélkül elképzelhetetlen a felújítás. Ezért ragaszkodtam ahhoz, hogy a talaj alatti munkálatok régészeti felügyelet mellett történjenek, ami meg is valósult Dana Marcu brassói régész jelenlétében. A tervben külön fejezetet kapott egy restaurátori tanulmány, amely kő-, fa- és festményágakra oszlott. Végül, de nem utolsó sorban egy építészeti tanulmányt is magába foglalt a terv, amely az épület rendeltetésszerű kihasználását, illetve a munkálatok lebonyolításának fontosságát tartalmazza. Ez az utolsó mozzanat a legnehezebb, hiszen nagyon nehéz úgy tervezni, hogy az anyagi források bizonytalanok. Így csupán rövid távú munkálatok elvégzését lehetett időről időre kitűzni, ami jelentősen megnehezítette a munkálatok előrehaladásának a menetét.


Vissza a tartalomjegyzékhez

Márton Judit
Szász János

BESZÁMOLÓ A GYULAFEHÉRVÁRI SZENT MIHÁLY-SZÉKESEGYHÁZ HELYREÁLLÍTÁSI MUNKÁLATAIRÓL

A 2008-as év folyamán a gyulafehérvári székesegyház helyreállításában részt vevő Gazdasági Hivatal és az Egyházművészeti Bizottság szakemberei hat fontos feladatnak az elvégzését tűzték ki célul.

A feladatok kiválasztásakor elsősorban azoknak a sürgős állagmegóvási munkálatoknak az elvégzését jelölték ki, amelyek nem tűrnek halasztást, és amelyeknek elvégzése hozzásegít, hogy történelmi múltunk értékeinek további generációk örülhessenek. A kitűzött hat feladatból a következő négyet az év folyamán be is fejezik:
– a déli és északi mellékhajók héjazatának felújítási munkálatai;
– a déli torony homlokzatának kőrestaurálása;
– a Lázói-kápolna felújítása;
– az orgona restaurálása.

A másik két feladat megvalósításának előkészítése (a szentély helyreállítása és az Egyházművészeti Múzeum létrehozása) ez év folyamán kezdődik el és 2009-ben fejeződik be. A helyreállítás szakmai irányításában részt vesznek az egyházművészeti bizottság tagjai (Benczédi Sándor, Guttmann Szabolcs, György Ferenc, Hegedűs Enikő, Kiss Lóránd, Kovács András, Macalik Arnold, Márton Judit, Nóda Mózes, Mihály Ferenc, Sata Ignácz, Tövissi Zsolt), az érsekség gazdasági hivatala, valamint a magyarországi Kulturális Örökségvédelmi Hivatal megbízott szakembere, Káldi Gyula (az 1999-ben összeállított helyreállítási programterv irányítója).

A felújítás koordinációjáért Márton Judit felel. A következőkben röviden ismertetjük a helyreállítás megvalósításának folyamatát.

A déli és északi mellékhajók héjazatának és fedélszerkezetének felújítása

A jelenlegi fedélszerkezet és héjazat 1969 és 1971 között készült a Bals István és Bágyuj Lajos vezette helyreállítás során. Az egyházművészeti bizottság több szempont mérlegelésével a jelenlegi szerkezet és héjazat megtartását és javítását javasolta. A helyreállítási javaslat kialakításában a következőket mérlegeltük
: – a felsorolt károsodások mértéke a szerkezetre és faanyagra való tekintettel;
– az új tetőszerkezet és héjazat készítésének költségei;
– a székesegyház teljes helyreállításán belül sürgősségi sorrendben hol foglal helyet a mellékhajók fedélszerkezetének cseréje;
– a déli torony és a Lázói-kápolna beállványozása és ezek súlyosan károsodott kőfelületeinek restaurálása a közeljövőben és hosszú távon milyen nagyságrendű munkálatot és pénzköltséget igényel;
– egy esetleges fedélszék- és héjazatcsere alkalmával milyen kőkonzerválási munkálatokat kellene elvégezni a főhajó külső felületén, beleértve a padlástérből látható súlyosan károsodott kőfelületeket is, amelyek bizonyára egy munkálat során sokat sérülnének;
– milyen pozitív vagy negatív esztétikai változást eredményezne ennek a szürke ólomlemeznek rézbádogra való cseréje, valamint a rézlemez zöldes-barnás korróziós termékének beivódása a kőfelületekbe;
– milyen szinten van előkészítve a tetőcsere terve és más munkálata.

A számítások szerint a teljes tetőcseréhez képest kisebb munkával és anyagköltséggel a jelenlegi szerkezet és héjazat élete meghosszabbítható 50, de akár 100 évvel is. Amennyiben a székesegyház helyreállítási munkálatai kifogástalanul haladnak, és szakszerűen előkészített terv születik, mellé kellő anyagi támogatás párosul, a tetőcsere bármikor megvalósítható. Július és augusztus folyamán elkészült a fedélszerkezet megerősítése, a héjazat felújítása, az alsó, lecsúszott, károsodott ólomlemez cseréje Rheinzink lemezre, valamint fekvőcsatorna és csatornalefolyók felszerelése és bekötése a csatornarendszerbe.

A déli torony restaurálása

Az elmúlt évek folyamán megtörtént a déli torony felállványozása. A tél folyamán pályázatot hirdettünk a déli torony restaurálási munkálataira, 13 kőrestaurátor műhelynek küldtük el a pályázati anyagot. A beérkezett négy pályázó közül a Reneszánsz Kőfaragó Zrt. és a RENOME-R Művészeti Szolgáltató Bt. által alkotott konzorcium nyerte el a megbízást a déli torony kőrestaurátori munkálatainak elvégzésére. A kőrestaurálási munkálatokat Asztalos György szobrász-restaurátor vezetésével május 13-án kezdték el, és szerződés szerint felvállalták, hogy 2008. november 15-ig befejezik.

A tetőszerkezet és a bádogozás hibái, továbbá a vízorrok és egyéb védő párkányrészek, fugák elpusztulása miatt a lefolyó csapadékvíz utat talált a kőzet belső részeihez, ahol káros hatását hatványozottan fejtette ki az egyre gyengébb megtartású kőzetanyagban, melyhez még a tűzvészek okozta hatások (ablakbélleteken, tetőzetek feletti falszakaszokon) meglehetősen hozzájárultak. Így egy olyan, önmagát gyorsító folyamatrendszer alakult ki, melynek hatására a homlokzat/maradványa/ kritikus helyzetbe került. A romlás hatásrendszere miatt kialakult változások nemcsak felületi jellegűek, hanem jelentős plasztikai hiányosságok kialakulásával is jártak. A plasztikai hiányok nagy területekre és nagy tömegű kőzetanyag elpusztulására terjednek ki. Általánosan hiányosak a kiálló részek, tagozatok és vízorrok. Az övpárkányok alatti pártázatok kopottak, erősen mállottak, főleg azokon a helyeken, ahol a felső vízorros záródás hiányos.

A felületi romláson kívül jelentős kiterjedésben mélységi romlás is tapasztalható. Néhány centiméteres mélységben helyenként a kőzetanyag pergett, morzsalékony, de helyenként a kváder teljes térfogatát érinti. A kőzet több felületen lemezesen elvált, szinte könyvszerűen kinyílt a réteglapok mentén. A főpárkány a legkritikusabb állapotban lévő rész. A nagy kiülésű, klasszikus profilozású főpárkány vízorr-része rendkívül rossz állapotú. Ez elsősorban a tetőfedésnél alkalmazott rossz részletmegoldásnak köszönhető. Az ólomlemez külső záródásán a vízorr kialakítása nem megfelelő, ezért a tető összes vize végigfut a párkány vízorros részén, az idők során jelentősen meggyengítve azt. Már több helyen teljes vastagságában leszakadt ez a párkányrész. Az amúgy is hiányos vízorr-részt át kell vizsgálni, mert több kőelemen is szemmel látható repedés észlelhető. Ezeket a részeket le kell választani, ugyancsak le kell szedni a korábbi javítás során kovácsoltvas szegekkel rögzített részeket is.

A déli torony helyreállításánál a helyreállítást irányító szakmai bizottság javaslatára a restaurátoroktól azt kértük, hogy az eredeti kőfelületekből minél többet mentsenek meg, konzerválják, végezzék el mindazokat a restaurátori beavatkozásokat (előszilárdítás, levált részek rögzítése, idegen anyagok eltávolítása, tisztítás, szilárdítás, repedések részeinek kitöltése, hidrofobizálás), amelyek a műszaki tartósság miatt szükségesek. Esztétikai kiegészítések nem történnek, cél a műemlék in situ megőrzése, azonban jó néhány kiegészítés létrehozása mégis elkerülhetetlen. Ezek a kiegészítések inkább funkcionálisak, csak azokon a helyeken, ahol eredeti funkciójuk indokolttá teszi (például párkányzatok, főleg azok vízorr-részei). Néhány helyen kőcsere indokolt, például a harmadik szint övpárkányának (nyugati ablak) jelenleg téglából lévő szakasza.

A Budapesti Műszaki Egyetem hallgatói Halmos Balázs tanár vezetésével június folyamán elvégezték a déli torony felső négy homlokzati szint külső homlokzatainak kőhelyes építészeti felmérését és dokumentálását. A felmérési dokumentáció a felmért objektumot alakhűen, független geometriai rendszerben ábrázolja. A felmérési rajzok ábrázolják az egyes kőelemek pontos formáját és méretét, felületi jellegzetességeit (repedéseket, szerszámnyomokat, anyagkárosodást, eltérő anyaghasználatot, kiegészítéseket, pótlásokat stb.), valamint a hézagok jellegzetességeit.

A Lázói-kápolna restaurálása

A Lázói-kápolna a székesegyház egyik legértékesebb, építészeti tagozatokkal, míves szobrászati elemekkel gazdagon díszített egységes épületrésze, az erdélyi reneszánsz legkorábbi épített emléke. Az elmúlt évek során Halmos Balázs építész elkészítette a kápolna részletes építészeti és szobrászati felmérését. 2003-ban Asztalos György és Egri Hunor szobrász-restaurátorok elkészítették a kőrestaurátori elődokumentációt.

A szükséges régészeti és épületfizikai beavatkozások, valamint a külső-belső falfelületek és kőfaragványok konzerválása rendkívül igényes és összehangolt műveletsort feltételez. A restaurátori munkálatok és az állagvédelem miatt a homlokzatokat védőállvány borítja. Ez év májusban Dana Marcu régész vezetésével régészeti feltárásra és tehermentesítésre került sor a kápolnában. A régészeti feltárás alkalmával előkerült a Möller István által kialakított falszárító rendszer, amelynek hatékonnyá tételére, valamint az épületfizikai viszonyok orvoslása érdekében további lépésekre került sor (új feltöltés, falszárító rendszer kialakítása). Elkészült a tetőzet javítása, a csapadékvizek elvezetése. Folyamatban van a védőpárkányok felújítása és kialakítása, az ablakok restaurálása, védőhálóval való ellátása, az elektromos rendszer építése.

A kőrestaurálási munkálatokra az év kezdetén pályázatot hirdettünk meg. A beérkező négy pályázó közül az Egri és Fodor Művészeti és Szolgáltató Betéti Társaság kapott megbízást. A restaurálási munkálatok Egri Hunor szobrász-restaurátor vezetésével május 6-án elkezdődtek, a megvalósítás határideje 2008. november 15.

Az orgona javítása

Ez év folyamán elkezdődött a jelenlegi neogótikus orgona restaurálása. Az 1877-ben Kolonics István kézdivásárhelyi mester által készített orgona restaurálását Bors László, Bartis Szabolcs, Hermann Binder, Pap Zoltán restaurátorok végzik. Az orgona 126 éve jelentősebb felújítás nélkül működött, sürgős műszaki javításokra és a faelemek megfelelő kezelésére szorul. Az orgona felújított része 2008 karácsonyán fog megszólalni, de a teljes felújítás 2009 júniusára várható.

A székesegyház szentélyének felújítása

2009 folyamán szeretnénk a szentély felújítási munkálatait elvégezni. A részletes épületfelmérési, kutatási és hibafelvételi munkálatok mellett szükséges az eddig ismeretes régészeti, épületfizikai kutatások és a legapróbb építéstörténeti részletek együttes vizsgálata, valamint tartószerkezeti szakvélemény elkészítése. A szentély restaurálási munkáinak előkészítéséhez és kivitelezéséhez szükséges egy megvalósíthatósági tanulmány összeállítása, valamint helyreállítási terv és különböző szakrestaurálási tervek (falkép-, kő-, üveg-, restaurátori tervek) elkészítése. A szentély felújítására szeretnénk megpályázni európai uniós támogatást. Ennek előkészítése folyamatban van, a megvalósíthatósági tanulmány összeállítására Macalik Arnold kolozsvári építészt kértük fel.

Egyházművészeti Múzeum létrehozása

Az erdélyi püspökség megalapításának 1000. éves évfordulóját ünnepelve időszerűvé vált egy egyházmegyei egyházművészeti múzeum létrehozása. Mivel ez idáig a főegyházmegyében nem történt meg a kultúrtörténeti és egyháztörténeti szempontból jelentősebb leletanyag kiállítása, ezért a jubileumi év alkalmából létre szeretnénk hozni az Egyházművészeti Múzeumot.

A múzeumban bemutatásra kerülne a helyreállítások folyamán előkerült kőfaragványokat és más régészeti leleteket, a székesegyház építéstörténetét, helyreállítását bemutató tárlat. Külön tárlatot képeznének az ezeréves erdélyi katolicizmushoz köthető jelentős műalkotások. Ugyanakkor a múzeum adna helyet azoknak a jelentős műalkotásoknak, amelyek elnéptelenedett, szórványban levő, használaton kívüli templomokból, rendházakból kerülnének összegyűjtésre, megőrzésre. A nagyszámú dél-erdélyi szórványplébánián jelentős értékű műkincsek, festmények találhatók. Legtöbb esetben e műkincsek állapota válságos. Számos ilyen templom vált a közelmúltban betörés, rablás áldozatává. A közeljövőben létrehozandó egyházművészeti múzeum egyik fő szerepe ezen műkincsek, festmények megőrzése.

Az Egyházművészeti Múzeum a felújításra kerülő püspöki palota földszintes szárnyában fog helyet kapni. A helyreállítási terv elkészítésére Tövissi Zsolt csíkszeredai építész kapott megbízást.

Akik Gyulafehérvár történelmi kincseinek megőrzését a szívükön viselik, akik valaha itt éltek, tanultak, akiket a székesegyházban pappá szenteltek, akiket bármilyen szép emlék e kivételes szellemiségű helyhez kapcsol, a millenniumi év során a kegyes emlékezés mellett anyagiak terén is gondolhatnak az egykori alma materre, Erdély történelmi és kulturális központjára.


VILÁGOSABB LESZ A LÁZÓI-KÁPOLNA
A kőrestaurálási munkálatokról

Az erdélyi egyházmegye millenniumi ünnepségének kiemelkedő mozzanatát képezik a székesegyház déli tornyának és a Lázói-kápolnának a restaurálási munkálatai. A gyulafehérvári érsekség 2008 januárjában meghívásos pályázatot tett közzé a székesegyház említett épületrészeinek helyreállítására. Az Erdélyben a legszebb reneszánsz műemlék, a Lázóikápolna helyreállítási munkálatainak jogát a magyarországi székhelyű Egri és Fodor Művészeti és Szolgáltató Betéti Társaság nyerte el, ők vállalták, hogy a május 5-én elkezdetett restaurálási munkálatokat ez év november 15-ig befejezik.

Az erdélyi reneszánsz gyöngyszemeként is ismert kápolnát Lászay János telegdi főesperes, kanonok építtette 1512- ben. A tudós, Szentföldet járt, Itáliában tanult főpap hazájában az itáliai divat szerinti díszes épületrészt emeltetett. A kápolna a Magyar Királyságban is mintaként szolgált a reneszánsz stílust követőknek.

A konzerválás folyamatáról július végén a munkálatok vezetőjével, a piliscsabai Egri Hunor kőszobrásszal és munkatárasaival, a gyulafehérvári Kiss Zoltán kőfaragóval, valamint a kalotaszentkirályi Gerei Istvánnal beszélgettünk. Egri Hunor számára idáig sem voltak ismeretlenek az érseki székhelyen levő épületegyüttes restaurátori feladatai. Korábban is dolgozott Gyulafehérváron Asztalos György restaurátor csapatában az érseki palota és a székesegyház apszisainak helyreállításakor. Akkoriban, 2003-ban felmérték a Lázói-kápolna külső homlokzatát, és elkészítették annak restaurálási tervét. Az állapotfelmérést és fotódokumentációt tartalmazó felmérés alapján írta ki a főegyházmegyei hatóság a pályázatot és kérte fel őt a munkálatok elvégzésére.

Újjávarázsolni teljes mértékben nem lehet

Beszélgetésünk a felállványozott Lázóikápolna belsejében zajlott, ahol már javában folyt a konzerválási munka. A számokkal ellátott külső homlokzat a székesegyház mellett elhaladóknak is felkelti az érdeklődését. Miért van minden egyes kődarab számmal ellátva? A válasz ugyancsak egyszerű. Mivel a konzerválás több munkafolyamatból áll, szükség van arra, hogy minden egyes beavatkozás után nyomon kövessék a falfelületen történt változásokat, s dokumentálják azokat. Ezt a nyomon követhetőséget biztosítják a számokkal jelzett falfelületek.

Egri Hunor: Mielőtt nekifogtunk volna a konzerválásnak, elvégeztük a kőzetanyag és az épületet károsító vízben levő oldható sók vizsgálatát is, hogy megtudjuk, mitől romlik a kőfaragványok állapota. Ha tudjuk az okot, azt kiküszöbölve könnyebb lelassítani a romlást.

Pénzes Lóránd: Ez azt jelenti, hogy csak a kőfaragványok romlási folyamatát nem lehet megállítani?

E. H.: Mivel a romlás természetes folyamat, ezt megállítani semmi szín alatt nem lehet, csupán lassítani. Ezt jelentené a mi munkánk is, a konzerválás. Ennek két ága van: aktív és passzív. Az első esetben olyan vegyszerrel kezeljük a kőzetet, ami azt megszilárdítja, továbbá a repedéseket speciális olasz és német injektálóanyaggal töltjük ki, és a málladozó részeket leválasztjuk és visszaragasztjuk a helyére. A hézagokat pedig fugázó anyaggal töltjük ki.

P. L. Melyek azok a restaurálási munkaszakaszok, amelyeket a kápolna helyreállítása során elvégeztetek?

E. H.: Először előszilárdítás történt, ami azt jelenti, hogy egy kőszilárdító anyaggal a nagyon málladozó részeket ecsettel beitattuk, így megszilárdítottuk azért, hogy a kőzetek tisztítását el lehessen végezni. Ezt megelőzte egy minden kőfelületre kiterjedő portalanítás, amelynek során a hajszárítóhoz hasonló légfúvóval, ecsettel és gyökérkefével leporoltuk az egész épületet. Erre azért volt szükség, hogy az előszilárdítás során a kötőanyag ne rögzítse oda a port az épülethez. Az előszilárdítás után jött a tisztítás. Ebben a folyamatban először lemostuk vízzel az egész felületet, hogy eltávolítsuk azt a szennyeződést, amit a víz önmagában le tud oldani. Vegyszert csak azokon a helyeken alkalmaztunk, ahol nagyon szükséges volt. Még így is maradtak olyan részek, ahol ott kellett hagyni a szennyeződést, mert olyan veszélyeztetett állapotúak voltak a gyönyörűen megmintázott felületek, hogy a vegyszeres kezeléssel az eredeti forma teljesen tönkrement volna. Tettük ezt azért, mert a felújítás alatt nem az volt a cél, hogy az épületet újszerűen jelenítsük meg, hanem hogy az eredeti elemeket a régi formájukban őrizzük meg, a lehető legjobb állapotban. A felújítás ugyanis nem restaurálás. A vízzel történő lemosás után homlokzattisztító pasztát alkalmaztunk a kőfelületek hatékonyabb tisztításához.

P. L.: A látogató találkozhat olyan helyekkel, ahol szemmel látható a le nem tisztított avagy le nem tisztítható szenynyeződés?

E. H.: Főként a csapó esőtől védett helyeken maradtak ilyen felületek, mint például a párkányok alatt. Nagy felületen összefüggő szennyezett falrész nem maradt, csak foltokban itt-ott. De ezeket a falfelületeket a konzerválási folyamat végén retusáljuk, vagyis a környező falfelületekkel azonos színbe hozzuk. Tehát jórészt észrevétlenné válnak. A tisztítást még kiegészítettük azzal is, hogy a korábbi cementes javításokat eltávolítottuk vésővel és kalapáccsal. A korábbi javítások során szakszerűtlenül a fugák mellett a kőfelületekre is sokszor szürke cementet kentek. A tisztítás után a következő munkafázis a szilárdítás, ennek során egy anyaggal itattuk be azokat a felületeket, ahol a köveket mállékonynak ítéltük.

P. L.: Ezek a munkafolyamatok a kültéri munkálatokra vonatkoznak?

E. H.: Igen, jelenleg itt tart a kültéri felújítás. A munkafolyamatot nem lehet most itt folytatni, mivel az anyagoknak háromhetes kötési idejük van. Ennyi idő szükséges, hogy a kémiai anyagok reakciója teljes legyen a kőfelületen. A beltérben két részre lehet osztani a munkát. Különálló feladat a belső kapu kőkeretének a felújítása és a belső téri egyéb kőfaragványok, illetve a boltozat falkutatása. A boltozaton vakolt felületek vannak, azért kellett szondázó falkutatást végezni. Kutatóablakokat nyitottunk a vakolt felületeken, szám szerint 38 darabot. Azt kerestük, hogy van-e a jelenlegi festés vagy vakolat alatt olyan réteg, amit a jelenlegi festés- és vakolatrétegek eltakarnak. Ezekből a falkutatásokból a korábbi időszakok javítási munkálatainak a maradványait lehetett csak megtalálni, s a legkorábbiak azok közül is csak a 19. századiak. Legutóbb az 1970-es években vakolták újra a boltozatot, s ekkor a korábbi vakolatot a téglákig leverték. Ezért nincs olyan korábbi réteg, amely információt hordozna a reneszánsz kápolna eredeti festett boltozatáról. Mert bizonyos, hogy az eredeti vakolatot legalább egy alkalommal lefestették. Valószínűleg a reneszánsz korban elterjedt díszített festéssel ellátott boltmezőkről lehetett szó, de a vakolat leverésével ez is megsemmisült.

P. L.: A belső térben milyen munkák történtek meg?

E. H.: Megtörtént a falkutatás és annak dokumentálása, megszámozása, lefényképezése. Utána pedig kis falfelületeken tisztító és szilárdító próbákat végeztünk a belső kapu kőanyagán. Ez azért fontos, hogy megtudjuk, milyen anyaggal és milyen eljárással kell tisztítanunk a belső kőfelületeket.

P. L.: Jelenleg a boltozaton dolgozol? Milyen munkálatokat végzel?

E. H.: Most a boltozatot tisztítom, illetve a boltozat kőbordáit, a kollégák pedig a kőfalakra ráhúzott cementes javításokat és a nem megfelelő fugázást távolítják el a kváderek közül.

P. L.: A kültéri tisztítás folyamatát már bemutattad. Miben tér el ettől a beltéri tisztítás módja?

E. H.: A beltérben a tisztítás porolással és bármilyen viccesen is hangzik, de pókháló-mentesítéssel kezdődik. Meg kell ezt tenni, mert a pókhálóra gyűlik a fekete kosz, és amikor vizesen elkezded tisztítani, az feloldódik, rákenődik a kőre, és nem lehet leszedni. Mivel a boltozat többfajta anyaggal is szennyeződött, így a kőművesek munkája során malterrel és mésszel is, ezeket is el kell távolítani a falfelületről. Utána egy felületaktív anyaggal lemostuk az anyagot. Ezzel a lépéssel befejeztük a tisztítást. Itt tartunk most. Ezután a belső kapu kőfaragványai és a három címerrel díszített zárókő szilárdítási munkálatai következnek. Ezután egy ismét háromhetes szünet következik, addig a többi kőfaragvány hézagjait kell kitölteni az eredetinek megfelelő meszes habarccsal. És a reakció után fogjuk a belső kapun levő repedéseket injektáló anyaggal kitölteni, a fugákat kifugázzuk. A kőtárban találtunk egy pipa formájú díszt, ami a belső kapu kőfaragványai közül származik. Ezt fogjuk visszahelyezni. A kapu ugyanis hiányos, több része hiányzik. Mi folyamatosan keressük a hiányzó részeket, de ezeket a székesegyház tornyában levő kőtárban is elég nehéz megtalálni.

P. L.: Ahhoz képest, hogy közel 500 éves kapuról beszélünk, megállapíthatjuk, hogy viszonylag jó állapotban maradt fenn?

E. H.: Igen, elmondható, hogy az állapota most is kielégítő, de nem állítjuk vissza az eredeti állapotát, mert a műemlékvédelmi szabályok alapján ez nem javasolt. Tehát nem újítjuk fel, hanem azt konzerváljuk, ami ránk maradt. Nem varázsolunk belőle egy új kaput, hanem abban a formájába konzerváljuk, ahogyan ránk maradt.

P. L.: Az általatok végzett konzerválás után a restaurálás is meg fog valamikor történni?

E. H.: Ha megváltoznak a nemzetközi formulák, akkor igen, de egyelőre csak az a cél, hogy a ránk maradt kapu, illetve a Lázói-kápolna továbbra is megmaradjon.

P. L.: Ha ti nem restauráltok, vagyis nem állítjátok helyre a kápolna eredeti formáját, akkor a munkátok végén mi lesz az, ami a változást fogja eredményezni a kápolna belterében?

E. H.: A kőfaragványokon levő nagyobb hiányokat kiegészítjük, a kváderek közti részeket kifugázzuk. Ezzel lezárul a belső tér konzerválása.

P. L.: Ezek szerint a ti fő feladatok csupán az állagmegőrzés?

E. H.: Igen, a konzerválás. Emellett azonban esztétikai feladatokat is elvégzünk, hogy szép is legyen a műemlék.

P. L.: De ti nem pótoltok részeket?

E. H.: Olyan részeket fogunk csak pótolni, amelyek hiánya végtelenül zavaró esztétikailag. Főként a hézagokra gondolok, vagy olyan helyekre, ahol kő helyett tégla van beépítve a kőfalba. De az összes kis kopást, csorbulást a falakon nem fogjuk kijavítani, mert ezek hozzátartoznak a műemlék történetiségéhez. A külső térben pedig olyan repedéseket muszáj kijavítani, amelyek a csapadékvíz útját befolyásolják a párkányokon, sarkakon, éleken. Ez a javítás elsődlegesen konzerválási célból történik, hogy szabályosan csepegjen le a víz az épületről, de másodlagosan látvány szempontjából is fontos. Újjávarázsolni teljes mértékben nem lehet. Ugyanúgy, ahogyan egy öregasszonyból sem lehet hajadon lányt csinálni, egy régi épületből sem lehet újat kialakítani.

A fő változás az épület színének a változása lesz

P. L.: A ti munkátok végeztével mi lesz az, ami egy külső szemlélőnek szembetűnik, ha ránéz a reneszánsz kápolnára? Megfehéredik az épület?

E. H.: A fő változás az épület színében lesz. A rengeteg szennyeződést, ami az évszázadok alatt rárakódott, kíméletesen eltávolítottuk, ezért a tisztítás után a kőzet eredeti színe bukkant elő. A tisztítás után kiderült, hogy a bejárati kapu fölött elhelyezett Geréb László püspök címere, ami a szennyeződéstől sötét szürke színű volt, gyönyörű vörös színű tardosi tömött mészkőből készült. Ezt a mészkövet Budapesttől 60 kilométerre bányásszák. A tisztítás után a kőfaragványok szemlézésekor kiderült az is, hogy a beltéri és kültéri címerek ugyanazon alkotótól származnak. A konzerválási munkálatok utolsó lépései közé tartozik majd a kápolnában levő sárga üvegek cseréje is, a jelenlegi sárga üvegről a reneszánsz korban is elterjedt ún. bucni, azaz ólomkeretes üvegezésre. Megújul a villamosrendszer és a padló alatti szellőztetés. Ezzel az alap nedvesedése lecsökken. Van ugyanis egy eredeti angol aknarendszer, amit a 20. század elején a Möller István által vezetett felújítási munkák idején csináltak, de ez nem működik megfelelőképpen. Ez azt jelenti, hogy a kápolna padlója alatt egy betonfolyosót készítettek, ami a falak szellőzését megengedné, ha nem egy zárt rendszer lett volna az évtizedek alatt. Elméletileg ennek a rendszernek az lett volna a feladata, hogy a párás levegőt a falaktól elvezesse, de ez zárt rendszerben nem valósulhatott meg. A jelenlegi beavatkozással a beltéri aknarendszernek kimenetelt biztosítanak, így remélhetőleg majd megoldódik a falak szellőzése. A kápolnában ugyanis nem a folyékony csapadékmennyiséggel van a gond, hanem a páratartalommal. Törvényszerű, hogy a meleg levegő mindig a hideg fele kezd áramlani. Ez a termoforézis. Abban az esetben, ha nagy a hőmérséklet- különbség, a meleg levegő a hideg felületeken kicsapódik – ez a kondenzáció. Így nedvesedhet egy kőfelület. Ezért ajánlatos télen szellőztetni, s nyáron ezt lehetőleg elkerülni.

P. L.: Május 6. óta dolgoztok, és november 15-e a határidő. Miért tart ennyi ideig a munkálat?

E. H.: Az épület kőzetanyaga a századok folyamán eléggé rossz állapotba került. A kőzet a Fehérvárral szomszédos magyarigeni kőbányából származik, de van három elem, ami az algyógyi kőbányából való. Két küszöb és kváderek a kinti homlokzaton, illetve a tardosi anyag. Kérdéses a belső kapu kőzetanyaga, amely származhat a magyarigeni bányából, de lehet bácstoroki is.

P. L.: Mi történt a homlokzaton levő kagylódíszes szoborfülkében levő szobrokkal?

E. H.: A századok folyamán valószínűleg elpusztultak, hiszen a 1800-as évek végén keletkezett feljegyzésekből az tűnik ki, hogy ekkor már hiányzott. A rögzítéséből arra következtethetünk, hogy ezek fémből is készülhettek. A kápolna belterében levő szoborfülkében levő szobrok is hiányoznak.

P. L.: Művészettörténeti szempontból mi az, ami érdekes?

E. H.: A kápolna, mint ismeretes, reneszánsz, de a csillagboltozat késő gótikus. A kápolna díszítése egy olyan korszakban történt, amikor a késő gótikus stílus keveredett a reneszánsz divattal. A falak lehetnek román koriak, a két tölcséres ablak is román korinak látszik.

Kiss Zoltán: A kápolna a 16. század előtt sekrestye lehetett. Később, 1524-ben építették hozzá a Várday-kápolnát, mert a falak nincsenek bekötve a falba. A kápolnát is később toldották a székesegyház hajójához, a templom fő falainak a megépülése után és a késő gótikus átépítés előtt.

E. H.: Itt lehet látni, hogy a boltozat valamikor beszakadt, mert a főfalak és a boltozat bordái más kőzetből vannak faragva. Az egyiken kőfaragójegyek is vannak, míg a másikon nincsenek. A bordák tehát két külön anyagból, különböző időszakból származnak. Sok a bizonytalanság, és kevés a tény.

P. L.: Érdekes, hogy a kápolnának eredetileg négy ajtója volt. Ez nem vall tipikus kápolnára…

E. H.: Igen, inkább átjáróház érzetét kelti. Nem mint kápolna funkcionált. A latin felirat is, ami fent van bevésve a koronázó párkány frízébe, vestibulumról, azaz előcsarnokról beszél. Csak azért hívják kápolnának, mert építészeti szempontból olyan, mint egy kápolna.

K. Z.: Azt írta Entz Géza, hogy eredetileg ravatalozó lehetett. Eredetileg itt egy purgartotium titulusú barokk oltár is volt, de korábban sem volt jellemző, hogy a templomoltárokat túlságosan gyakran cseréljék. Tehát lehetett egyfajta funkcionális folytonosság a ravatalozó és a kápolna titulusa között, de ez csak feltételezés.

E. H.: Érdekes, hogy a kápolna középkori alapokon áll, késő gótikus átépítéssel, két román kori kisablakkal, reneszánsz díszítéssel, és a kváderek nagy részében található késő gótikus mesterjegyekkel, amelyek a bordákon is ott vannak. Én úgy gondolom, hogy a kápolna felöltöztetése ezekkel a reneszánsz díszekkel egy késő gótikus kápolnának az átalakítása. Ezután helyezték be a reneszánsz címereket: Geréb László erdélyi püspökét, az építtető Lászay János kanonokét és az építést támogató Barlabássy Lénárd erdélyi alvajdáét. A restaurálás minden folyamatáról részletes dokumentáció készül, hogy később is lehessen tudni, milyen beavatkozás, változtatás történt.


Vissza a tartalomjegyzékhez

KÖNYV

KOVÁCS ANDRÁS: ÉPÜLETEK EMLÉKEZETE NEVEZETES ÉPÜLETEK ERDÉLYBEN

Dr. Kovács András kolozsvári művészettörténész, professzor tanulmányait, cikkeit, könyveit egyrészt a magasfokú szakmai hozzáértés, másrészt a szabatos, közérthető nyelvezet jellemzi, utóbbi még a szó szoros értelmében vett tudományos anyagot is lebilincselő olvasmánnyá teszi.

Épületek emlékezete. Nevezetes épületek Erdélyben című kötetében a régiónk és népünk történelméhez szorosan kapcsolódó legjelentősebb építészeti kincseiből mutat be az olvasóknak néhányat a történelemtanár és művészettörténész szakavatott szemével és tollával. Ezáltal jobban megismerhetjük a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházat, az aranyosgerendi és a kolozsvári Farkas utcai református templomot, a kolozsmonostori Kálvária-templomot, a besztercei evangélikus templomot, a kézdiszentléleki római katolikus templomvárat, a dévai ferences kolostort, és betekintést nyerhetünk különböző erdélyi reneszánsz kastélyok történetébe és mai állapotába.

Művének születéséről így ír előszavában a szerző: „Különösen az 1990-es évtől kezdve nyílt alkalmam, leginkább műemléki kutatások révén, a jelen kötetben szereplő, az erdélyi régiség körébe tartozó emlékek, emlékegyüttesek – többségükben templomok és kastélyok – kutatására vagy legalábbis alapos megismerésére, s ezekről, amennyire a körülmények lehetővé tették, nemcsak szakmai beszámolók és tudományos közlemények, hanem szélesebb érdeklődést is kielégítő rövid összefoglalások is születtek. A műemlékvédelem nehéz feladatai ugyanis közösséget kívánnak: közösségi, társadalmi összefogás, akarat nélkül a legértékesebb műemléket sem lehet fenntartani, így a felelősen gondolkodó kutatónak alapvető, azt is mondhatnánk, becsületbeli kötelessége, hogy kutatásainak eredményeit leírja, s a lehetőségekhez képest minél tágabb közegben terjessze.”

Azért is fontos kiadványt tartunk a kezünkben, mert az erdélyi olvasói közegben a dédszülők és a legfiatalabb nemzedékeket leszámítva az iskolában alig tudhatott meg valaki is egyebet az erdélyi magyarság történetéről, mint azt, hogy mindig a magyar uralkodó osztály volt a hibás a jobb sorsra érdemes többségi nemzetet ért történelmi sérelmekért és igazságtalanságokért…

A gyulafehérvári székesegyházról megtudhatjuk többek között, hogy annak 20. századi története a gróf Majláth Gusztáv Károly püspök (1897–1938) által szorgalmazott és a Műemlékek Országos Bizottsága által támogatott restaurálásával kezdődik, amelyet Möller István vezetett. Kivitelezője Friedli István, a régészeti kutatást pedig Pósta Béla, a kolozsvári egyetem régészprofesszora végezte 1907 és 1918 között. Az 1960-as években újabb nagyszabású helyreállítások kezdődtek. Ezeket a munkálatokat 1977- ben a romániai Műemléki Igazgatóság felszámolása szakította félbe, s máig tartó, immár a püspökség ezeréves fennállásának ünnepére készülő folytatásukra csak az 1980-as évek végétől került sor.

Ami a dévai ferences kolostort illeti, régi funkciójának a visszaállítása az 1992-ben megindult felújítással kezdődött. Ennek célja eredeti szerepének betöltésén túl az épületnek ifjúsági művelődési központként, iskolaként és bentlakásként való felhasználása elsősorban a Déva környékén fekvő szórványvidék fiatalságának érdekében.

Erdélyi reneszánsz kastélyok összefoglaló címet viseli az a fejezet, amelyben Kovács András így ír: „Írásunk címe műemlékeinknek arra a látványos és jelentős csoportjára illik, amely a kora újkori Erdély vezető családjai számára nyújtott életteret – reprezentatív, többé-kevésbé védhető lakóhelyet, betöltve egyúttal a birtokközpont szerepét is. Kialakulásában egyfelől a késő középkori várnak, másrészt a parasztházból alakult középkori udvarháznak van szerepe.” Érdekes, akár általános kultúránkat is gazdagító ismeretekkel szolgál a szerző az alvinci Martinuzzi–Bethlen kastélyról, a fogarasi várkastélyról, a szilágysomlyói Báthoryvárról, a bonchidai Bánffy-kastélyról.

A kolozsvári Wolphard-Kakas-házról (Főtér 32. szám) például megtudjuk, hogy kivételes épület azért is, mert három nemzedékhez tartozó 16. századi tulajdonosai Erdély humanista kultúrájának legjelentősebb személyiségei közül valók voltak. Wolphard vagy Enyedi Adorján (1491–1544) Kolozsvár utolsó katolikus plébánosa volt a reformáció előtt. 1509 és 1512 között testvérével, Hilariusszal bölcseletet, teológiát s talán orvostudományokat is tanult a bécsi egyetemen. 1515–17-ben gyulafehérvári kanonok, 1521–1523-ban Itáliában, a híres Bolognai Egyetemen folytatta jogi tanulmányait, s ott avatták jogi doktorrá. Elkötelezettje a humanizmusnak, a reneszánsz művészethez való viszonyát pedig éppen kolozsvári házának 1534 és 1541 között keletkezett igényes faragványai alapján szokás megítélni. 1529-től kezdődött kolozsvári plébánossága alatt már mindenképpen az új stílus hívének mutatkozott, háza mintegy előképe lett Kolozsvár kibontakozó reneszánsz építészetének.

Dr. Kovács András ezen kötetbe foglalt írásainak döntő többsége az utóbbi évtizedekben megfogalmazott kutatási eredményeket összefoglaló értékes ismertetés. Hála és köszönet érte a hangyaszorgalmú szerzőnek.
L’Harmattan Kiadó, Budapest 2007

Fodor György


Vissza a tartalomjegyzékhez

KÖNYV

DANIELA MARCU ISTRATE: A GYULAFEHÉRVÁRI RÓMAI KATOLIKUS SZÉKESEGYHÁZ ÉS PÜSPÖKI PALOTA RÉGÉSZETI KUTATÁSA (2000–2002)

Már első látásra nagy hatást vált ki a gyulafehérvári székesegyház boltíveivel a címlapján megjelent hatalmas szakmunka: 670 oldalon a templom és a mellette álló püspöki palota régészeti feltárásának munkáját ismerteti, és az eredményeket mutatja be, értelmezi, azok alapján ad támpontokat az épületegyüttes történelmének rekonstruálására, jobb megismerésére. Daniela Marcu Istrate régész, az általa vezetett kutatócsoport munkáját foglalja össze ez a kötet. S ez még messze nem mondható teljes vizsgálatnak: csupán a 2000–2002 között folytatott régészeti feltárások eredményeit rögzíti. A nagy munkát Kerekes György, Kémenes Mónika és Gáll Andrea fordította magyarra: a szöveg érthető, olvasmányos (ahol nem szakleírással vagy leletkatalógussal van dolgunk) és a szakszöveg pontos tolmácsolása.

A kutató így vall munkája célkitűzéseiről és eredményeiről: „A gyulafehérvári ásatások részleges jellegűek voltak. Kutatásaink nem egy bizonyos kérdésre irányultak, hanem a régészeti anyag szempontjából mentesítettek a műemlékeken kívül eső kis területeket (ha ez egyáltalán lehetséges Gyulafehérváron!). A régészek tudják, mennyire frusztrálóak lehetnek az olyan helyzetek, amikor nem tárhatunk fel maradéktalanul valamely objektumot, vagy a szelvényt csak egészen rendkívüli körülmények között terjeszthetjük ki. Legzavaróbb azonban a nagyobb felületeket átfogó, összefüggő szelvénymetszetek hiánya, melyek pontos rétegtani információkat nyújthatnának. Ilyen körülmények között csupán azt tehettük, hogy a legnagyobb gonddal, minden részletre figyelve regisztráljuk és kellő tudományos körültekintéssel dolgozzuk fel megfigyeléseinket. A kutatásokból ennek ellenére csak részleges eredmények születhettek.” (13. oldal) „Tevékenységünk mindvégig leletmentő jellegű volt: a szelvények helyét kizárólag a felújítási munkálatok határozták meg.” (13. oldal) „A Gyulafehérvárra vonatkozó történelmi adatok egyszerű felsorolásából is kiviláglik, hogy a város középkori és részben újkori időszakának mélyreható megismerésében a fő szerep a régészekre hárul. Kötetünk, közvetett módon, éppen azt kívánja bizonyítani, egyszersmind síkra száll a város területén folytatott régészeti feltárások szigorúbb monitorizálása mellett, egy összetettebb, esetleg közös román–magyar kutatási programért, a korábbi feltárások teljes és szakszerű közreadásásáért.” (22. oldal)

A kutatás történetéről is képet kapunk az előszóból: megtudhatjuk, hogy Kovács András művészettörténész 1997-ben kérte először közreműködésre a szerzőt, s ennek az első, kisebb léptékű együttműködésnek a következtében kezdett neki 2000 nyarán a tulajdonképpeni régészeti feltárásnak. A nehézségek, kényelmetlenségek, akár a szakmai frusztráltság érzése ellenére a szerző elismeréssel szól a felújítási munkálatokat abban az időben koordináló műépítészről, Sarkadi Mártonról, valamint Jakubinyi György érsekről és az érsekség személyzetéről. Az anyagi támogatás a magyarországi Teleki László Alapítványtól származott, s a régész-szerző hozzáértése és tapintatos, szakszerű hozzáállása a bizalom légkörét is megteremtette. Mindennek eredménye a jól végzett munka, emellett pedig ez a kötet is. Kovács András szellemi és szakmai, valamint a Teleki Alapítvány anyagi támogatása tette lehetővé az eredmények gyorsnak számító közlését, s azok magyarra való fordítását.

A kötet a korábbi kutatások történetének felvázolásával indul, a vár területén végzett eddigi feltárásokat ismerteti, majd rátér a 2000–2002 közt végzett régészeti kutatásokra. A lelőhely rétegeit ismerteti, itt az olvasó a következőket találja: őskori, római, római kor utáni, népvándorlás kori, kora középkori, középkori szint, majd az újkor és a 20. század következik. Ezután a szerző részletesen foglalkozik az egyes szintekkel s az ott talált leletekkel. A római szint tárgyalásánál a római castrum és torony, valamint más belső építmények ismertetése mellett a leletanyaggal ismerkedik az olvasó: edények, kerámia, valamint speciális tárgyak: katonai felszerelés, orvosi eszközök, ékszerek kerültek elő e korból, és pénzérmék. Ezután a 4. századi, majd az 5–6. századi szintek ismertetése következik, ez utóbbi esetében a leletanyag viseleti tárgyakat is tartalmaz, csüngő, övcsat, övlemez került elő e korból, és kerámia. A kora középkori szinten cserépedények képezik a fő leletanyagot. A kötet 10. fejezetében kezdődik a Szent Mihály-székesegyház tárgyalása, régészeti feltárásának ismertetése. Általános észrevételek után a második székesegyházzal foglalkozik, ezen belül az északnyugati és déli torony, a nyugati oldal egyes építményei, a szentély és sekrestye kerül a vizsgálat fókuszába. A kutatás ismertetésében ezután a temető, majd a püspöki palota következik. A püspöki palota vonatkozásában kiemelendő a falszerkezet jellegzetességeinek vizsgálata s ennek leírása, a melléképületek ismertetetése, valamint a gótikus torony, a pince, a kerek torony, a kút, a latrina, a sarokbástya leírása. A kötetben a régész-szerző az erődrendszer vizsgálatát is ismerteti, majd a palota kertjében végzett ásatások eredményeit, végül a régészeti leleteket: ez a 14–18. század közé keltezhető kályhacsempéket, edényeket, kerámiákat, csonttárgyakat, üvegleleteket, különleges kőtárgyakat jelenti, amelyek leírása és rajza, egyeseknek a fényképe is megtalálható a mintegy 60 oldalas fejezetben. A kötet leíró részét kiegészíti egy hatalmas katalógus, amely a sírok s a leletek katalógusát jelenti, valamint táblázatokat, mutatókat és az ábrák, fényképek, táblák jegyzékét tartalmazó függeléket – e két utóbbi tétel, a katalógusok és függelék a kötet nagyobbik részét teszi ki, hiszen mintegy 140 oldalt foglal el.

Végül a Záróösszegezés fejezetből idézem a kutató saját szavaival megfogalmazott következtetéseket: „Túl a 2000–2002. évi feltárások megelőző, illetve mentőásatás jellegén, ezek jelentős eredménnyel zárultak: számtalan régészeti objektum – rom, sír és egyéb leletanyag – került felszínre, megvilágítva a gyulafehérvári vár délnyugati részének a római kortól a XVIII. századig terjedő bonyolult történetét, annak kevésbé ismert vagy teljesen ismeretlen tényeit. Úgy tűnik, hogy a várnak e részét kivételesen kedvelték a különféle korszakok építtetői, ezért számos falalapozás követi egymást, és számos réteg halmozódott fel, sokszor megnehezítve a rétegtani vizsgálódásokat. Ezen a sűrűn lakott területen is sikerült olyan bolygatatlan rétegtani részleteket beazonosítani, melyek alapján valamennyire rekonstruálható a lelőhely általános fejlődésmenete. Ezt tartjuk a gyulafehérvári római katolikus székesegyház körül zajlott harmadik régészeti feltárás legfontosabb eredményének.” Egy hatalmas munka szakszerűen összegezett eredményeit tarthatja e kötetben kezében az olvasó. A szerző többször hangsúlyozza vállalkozása hiányosságait, illetve nehézségeit, amelyek elsősorban a történelmi következtetések, értelmezése megfogalmazásának szinte lehetetlen feladatát jelentik, különösen azért, mert a korábbi kutatások eredményei közül alig publikáltak néhányat. Mindezek ellenére is kivételes értékes anyag gyűlt e kötet lapjaira össze, amely a római kortól a 18. századig érdekes és értékes anyagot mutat, s a római korról, a népvándorlás koráról, de a 11. századról, a székesegyház építési szakaszairól is hoz információt, és a püspöki palota északi szárnyára vonatkozó négy építési szakaszt mutat be. A leletanyag különösen kerámia és kályhacsempe vonatkozásában gazdag, de a 200 pénzérme sem elhanyagolható. Mindez összegyűjtve és ismertetve sok kutató számára jó alapot szolgáltathat a legkülönbözőbb témákban való elmélyedés, további kutatás vonatkozásában. Akit a kötet érdekel, a következő címen rendelheti meg: telekialapitvany@gmail.com.
Teleki László Alapítvány, Budapest 2008

Bodó Márta


Vissza a tartalomjegyzékhez

David van Biema

KIBE KAPASZKODJAM?
A lelki sötétség útjain Kalkuttai Teréz anyával (2)

Teréz anya a gyóntatója javaslatára írta az előző részben idézett kétségbeesett könyörgést, amelyben megpróbálta körbejárni lelki sötétsége dilemmájának lehetséges teológiai következményeit. Ez és egy 1959-ben keltezett levél („Minek fáradozom? Ha nincs Isten, akkor nem lehet lélek sem, ha meg nincs lélek, akkor Jézus, te sem vagy valóságos.”) az egyedüliek e hosszúra nyúlt lelki agónia során, amelyekben előfordul egyáltalán halvány utalás, hogy Isten létére vonatkozó kételyei adódtak volna. Teréz anya leggyakrabban azt panaszolta, hogy úgy érzi, nem tud imádkozni: „A közösségi imák szavait ejtem ki, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy az egyes szavakban benne rejlő vigaszt kihozzam. Azonban az egyesülés nem történik meg imám során – többé nem imádkozom.”

Amint rendje, a Szeretet Misszionáriusai felvirágzott és elnyerte az egyház és az egész világ figyelmét, Teréz gyóntatóról gyóntatóra „vándorolt”, ahogy csak a páciensek szoktak a pszichoanalitikusok rendelőiben. Van Exemet Périer követte, őt 1959-ben Lawrence Picachy (a későbbi bíboros), akit 1961-ben Joseph Neuner váltott. Az 1980-as évekre ez a sor olyanokat foglalt magába, mint William Curlin, az észak-karolinai Charlotte püspöke. E gyóntatókkal egyfajta gyorsírásban osztotta meg fájdalmát, szinte csak véletlenszerűen utalva a „sötétségemre” és Jézusra mint „a Hiányzóra”.

Volt azonban egy megszakítás. 1958 októberében meghalt XII. Pius pápa, és a katolikus templomokban világszerte mindenütt gyászmisét tartottak emlékére. Teréz az elhunyt pápához imádkozott bizonyítékért, hogy Isten elégedett alapításával, rendjével. Ekkor történt, hogy felujjonghatott: „elmúlt a hosszú sötétség… a tíz évig tartó furcsa szenvedés.” Sajnálatos módon öt héttel később ismét arról számolt be, hogy újból „az alagútban” van. A kínzó hiány ezután már nem szűnt és nem enyhült. Teréz anya megtalálta a módját, hogy elfogadja azt, hogy együtt tudjon élni vele. Öt évvel azután, hogy Nobel-díjat kapott, egy Kalkutta tartománybeli jezsuita pap mondta: „az anya… eljött, s a lelkében lakozó gyötrelmes éjszakáról beszélt. Ez nem élete múló szakasza csupán, hanem évek hosszú sora óta tart.” Egy 1995-ös levélben „lelki kietlenségéről” írt. 1997-ben halt meg.

Lehetséges magyarázatok

Mondd, Atyám, miért van annyi fájdalom és sötétség a lelkemben
Gyóntatójához, Lawrence Picachyhez, 1959 augusztusában

Vajon miért vált oly hirtelen semmivé Teréz kommunikációja Jézussal, amely korábban, a rend megalapítása előtti hónapokban annyira élénk és tartalmas volt? Érdekes módon a világi és egyházi magyarázatok egy adott pontig párhuzamosan haladnak. Mindkét magyarázat azt veszi alapul, hogy a katolikus lelkiség kulcsmozzanata az emberiség megváltása érdekében a kereszten hosszasan szenvedő Krisztussal való azonosulás. Teréz sokszor mondta nővéreinek, hogy a szegénység biztosítja számukra az együttérzést, hogy oda tudják magukat ajándékozni a szegényeknek, és szorosabban kapcsolódni Krisztus megváltó kínszenvedéséhez. 1951-ben írta, hogy Krisztus életéből egyedül a kínszenvedés az a mozzanat, amelyet szeretne megosztani: „csak [Teréz anya maga hangsúlyozta a szót] az ő fájdalmának kelyhéből akarok inni.” Így is tett, bár nem egészen úgy történt ez, ahogyan ő elképzelte.

Kolodiejchuk isteni rendelést vél felfedezni abban, hogy Teréz lelki kútja épp akkor apadt ki, amikor felülkerekedett az egyház részéről tapasztalt habozáson és meglátta azt az utat, amelyen haladva sikeresen válaszolhat Jézus személyes meghívására. „Nagyon erős személyiség volt” – magyarázza Kolodiejchuk. „És egy erős személyiségnek erőteljesebb tisztulásra van szüksége”, mintegy a büszkeség ellenszereként. S hogy ez működött, Teréz egy feljegyzését hozza, amelyet egy Fülöpszigeteken kapott jelentős díj átvétele után vetett papírra az 1960-as években: „Ez számomra semmit sem jelent, mert Jézus nincs velem.”

A kérdés mégiscsak az, ki váltotta ki, ki okozta az általa tapasztalt elhagyatottság-érzetet? – teszi fel a kérdést Richard Gottlieb, a New York-i Pszichoanalitikus Társaság és Intézet egyik tanára. „Lehet, hogy ő maga rótta ki saját magára?” A pszichológusok már rég felismerték, hogy egy bizonyos személyiségtípusba tartozó embereket zavar saját kiemelkedő teljesítményük, és így aztán megtalálják a módját annak, hogy önmagukat megbüntessék emiatt. Gottlieb megjegyzi, hogy Teréznek hatalmas ambíciói voltak saját szolgálata vonatkozásában. Gottlieb is, Kolodiejchuk is e kijelentésére utalnak: „Úgy akarom szeretni Jézust, ahogy még soha senki nem szerette őt.” Meglehetősen vakmerő dolog ilyet állítani. Ám Teréz levelei tele vannak saját teljesítményeihez fűződő belső tépelődéssel, fenntartással. Gottlieb megjegyzi, hogy Teréz ahelyett, hogy minden teljesítményét egyszerűen Istennek tulajdonítaná, azzal vívódik, hogy elért sikereit, eredményeit ne a maga érdemeként könyvelje el, még a saját bensejében, szívében-lelkében se, mert ez „bűnös dolog”. Talán innen származik az is, hogy tudat alatt úgy érezte: meg kell ennek az árát fizetnie. Egy világi hasonlattal élve ez olyasféle helyzet, mintha egy cég vezetője éppen előléptetése előtt szörnyű baklövést követne el. Teréz számára „minden apró öröm jelentős mértékű nyomorúságra, vezeklésre való kényszert okozott”, későbbi, egymást követő sikerei aztán mintegy állandósították ezt a lelki állapotot. Gottlieb azt is feltételezi, hogy szolgálatának megkezdése „fordulópontot jelenthetett Jézussal való kapcsolatában”: sürgető követeléseit végre módjában állt teljesíteni. De valószínűleg megrettentette a cselekvő fél szerepe, megoldásként, kiútként e szokatlan és számára ijesztő helyzetből született az a megoldás, amely nem akadályozta a nagy dolgok véghezvitelét, ám mégis élhető helyzetet teremtett: az eltaszított, mégis hűséges szerető állandó és kevésbé kockázatos szerepét öltötte magára.

Az ateista magyarázat ennél is egyszerűbb. Hitchens meg meri kockáztatni azt az állítását, hogy Teréz 1948-ban végül is „felébredt”, bár ezt maga sem tudta, merte elismerni. E szerző Terézt a vaskalapos nyugati kommunistákhoz hasonlítja: „Hatalmas kognitív disszonanciában éltek” – magyarázza lelkiállapotukat. „Úgy gondolták, Jézus is, a Szovjetunió is kudarc, [de] ezt nem ismerhetik el. Ám ha ez így van, az életnek nincs értelme. Kitartottak ugyan, de a hajtóerő eltűnt. És ha az egyszer megszűnt, már nem lehet javítani a helyzeten.” Hitchens véleménye szerint ez történhetett Terézzel is. Ezt a magyarázatot természetesen a vallásos olvasó elutasítja, mint ahogy azt se fogadja el, hogy ő maga okozta lelki szenvedését, sőt azt is, amely ezt gyötrelemnek vagy tragédiának nevezi. Martin inkább a hősiesen kitartó hitves képét ajánlja mindezek helyett: „Tegyük fel, megházasodsz, szerelmes vagy, és teljes szívedből hiszel abban, hogy a házasság szentség. És a feleséged, Isten őrizz, egy szélütés következtében eszméletét veszti. Soha többé nem érezheted a szeretetét. Ez olyan, mint 50 éven át szeretni valakit és ápolni, és csak olykor panaszkodni a lelki vezetőnek. Hiszen legbelül tudod, hogy bár nem tud szólni, szeret téged, és mindaz, amit teszel, értelmes és jelentéssel bíró cselekvés. Teréz anya tudta, hogy értelme van mindannak, amit tesz.”

Életre váltva

Képtelen vagyok szavakba önteni a hálát, amivel neked tartozom irántam való kedvességedért – évek óta…először – megszerettem a sötétséget – mert most már hiszem, hogy ez egészen pici része, darabkája ez Jézus sötétségének és fájdalmának. Te tanítottál meg arra, hogy elfogadjam mint „munkád lelki oldalát”, ahogy írtad. Ma nagy örömet éreztem – hogy Jézus nem éli át újra a gyötrelmeket, hanem bennem akarja újra átélni őket.
Neunerhez, 1961 körül

A traumára két lehetséges válasz létezik: ragaszkodni hozzá a maga teljes jelenvalóságában és a foglya maradni, vagy – anélkül, hogy szükségszerűen legyőznénk – fokozatosan beilleszteni a mindennapokba. Több mint egy évtizednyi vívódás után úgy tűnt, Teréz kezdte visszanyerni lelki egyensúlyát. Ebben egy különösen jó tanácsadó volt a segítségére: Joseph Neuner, akivel az 1950-es évek vége fele találkozott, és akit találkozásuk után nem sokkal a bizalmába avatott. Neuner akkor már közismert teológus volt, és amikor Teréz az ő lelki sötétségével hozzáfordult, Neuner azt a három dolgot mondta, amit neki hallania kellett, amire szüksége volt: hogy nincs rá emberi gyógyír (tehát nem kell felelősnek éreznie magát emiatt); hogy érezni Jézust nem az egyetlen bizonyíték a jelenlétére, és hogy Isten iránti vágyakozása „biztos jel” az ő „rejtett jelenlétére” életében; valamint hogy a hiány tulajdonképpen a Jézusért végzett munka lelki oldalának tartozéka.

Ezek a szavak, ez a tanács és eligazítás nagy megkönnyebbülést hozott Teréznek. Mert mindannak ellenére, hogy reménykedett és vágyakozott arra, hogy Krisztus kínszenvedéséből részesedjen, azt nem látta előre, hogy ez pontosan így fog megtörténni, és hogy benne ismétlődik majd az a pillanat, amikor Jézus a kereszten így sóhajtott fel: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Az a gondolat, hogy az átélt hiány saját imádsága meghallgatását jelenti, tehát a kért megpróbáltatás beteljesedése, nem istentagadás vagy nihilista űr lenne; az a gondolat, hogy kitartása Jézus kereszthaláláig tartó hitét tükrözi és ismétli; valamint az a gondolat, hogy mindez kegyelem, amely hivatása hatékonyságát hivatott növelni: mindez végre fényt sugárzott Teréz lelki sötétségébe és értelmet adott szenvedésének. Neuner később így írt erről: „Élete megváltó élménye volt az a felismerés, hogy az ő lelki sötét éjszakája a Jézus szenvedésében való osztozás különleges kegyelme volt.” Teréz áradozva köszönte meg Neunernek: „Képtelen vagyok szavakba önteni – a hálát, amivel tartozom az irántam való kedvességért – évek óta… először – szerettem meg a sötétséget.”

Nem mintha az nem kínozta volna továbbra is őt. Évekkel később, néhány nővére Jézus miatti örömét ecsetelve, szárazon jegyezte meg Neunernek: „Én csak annak örülhetek, hogy semmim sincs – még Isten jelenlétének a valósága sem [az oltáriszentségben].” Lelkét jégtömbként írta le. Ám megértette Neuner különbségtételét, ezt jelzi, amit később feljegyzett: „Nem az érzéseimmel fogadom el – hanem akaratommal, Isten akaratával – fogadom el az ő akaratát.” Habár alkalmanként továbbra is aggódott, nehogy „Júdássá váljék ebben a keserves sötétségben”, az évek elteltével a hiány romboló jellegűből megszokottá oldódott. Gottlieb, a pszichoanalitikus így magyarázza: „Az a rendkívüli benne, hogy sikerült úgy beillesztenie, életre váltania mindezt, hogy az személyisége szervezőelve lett, lelki élete központja.” Annyira lényegesnek tartotta mindezt, hogy utóéletére vonatkoztatva1962-ben ezt írta: „Ha valaha is szent lesz belőlem – bizonyosan a sötétség szentje leszek. Folyamatosan hiányozni fogok a mennyországból – hogy világítsak mindazoknak, akik sötétben élnek a földön.” Teológiai szempontból persze nem egészen „ortodox” ez a megfogalmazás és elképzelés, hiszen a kereszténység úgy határozza meg a mennyországot, mint Isten örök jelenlétét, tehát nem igen lehetséges nem jelen lenni a mennyei lakomán… Ez azonban – Kolodiejchuk szerint is – a legmegindítóbb kijelentése, hiszen végtelen áldozatot feltételez: „Azt írta: Kész vagyok szenvedni… az egész örökkévalóságon keresztül, ha ez lehetséges. Ez a kijelentése szavak nélküli csodálatára késztet. Ez igen!”

Kolodiejchuk állítja, hogy levelei Teréz anyát még annál is szentebbnek mutatják, mint amilyennek gondolták. Mert bármilyen nagyszerűek is Krisztus nevében tett erőfeszítései, cselekedetei, a legelképesztőbb az, hogy mindezt úgy tette, hogy ő maga egy percet sem élt mindezen idő alatt Isten boldogító, édességes jelenlétének érzékelhető fényében! Mindez idő alatt Isten számára elérhetetlen volt… Ez ahhoz hasonlítható, mint egy olyan ember, aki ugyan nem tud járni, mégis megnyeri a 100 méteres olimpiai versenyt. Az életrajzíró Kolodiejchuk ennél is tovább merészkedik. A katolikus teológusok kétféle lelki sötét éjszakáról beszélnek: egyik a (meg)tisztító jellegű, amely meg tisztítja és így készíti a szemlélődőt a Krisztussal való „végső egyesülésre”; a másik a javító jellegű, amely folytatódik az egyesülés után, s ami által a szemlélődő még közelebb kerül tisztaságában Jézushoz és Máriához, akik úgy szenvedtek az emberek megváltásáért, hogy maguk bűntelenek voltak. Kolodiejchuk szerint lényegében „minden jel arra mutat, hogy Teréz anya esete ide sorolható”: kivételes társaságba helyezi őt e tapasztalata.

A szolgálat új módja

Ha a Te dicsőségedet szolgálja, ha ez a lelkeket hozzád vezeti, én mindezt örömmel fogadom el s vállalom életem végéig.
Jézushoz írt, keltezetlen üzenet

A legtöbb ember számára nem nagyon fontos, hogy Teréz a katolikus szentek közt pontosan milyen helyet foglal el, ám a Gyere, légy az én világosságom ennél többeket érintő kérdést vet fel. Ha Teréz anya egy fél évszázadon keresztül ki tudott tartani Isten mellett úgy, hogy szívében-lelkében egyaránt Isten hiányával találkozott a jelenléte helyett, akkor a kevésbé szent emberek is képesek lehetnek megbirkózni e helyzet enyhébb, kevésbé szélsőséges változataival!

1968-ban egy angol íróból lett filmgyártó, Malcolm Muggeridge látogatta meg Teréz anyát. Muggeridge-ről az a hír járta, hogy kifejezetten agnosztikus ember, azonban mire Kalkuttába érkezett filmforgató csoportjával, erőteljesen kereső fázisban volt. Azon túl, hogy Teréz anya nagy hatással volt rá mind munkája, mind életszentsége által, 1970-ben írt is neki egy levelet, amelyet Muggeridge kételyeinek szentelt, s amelyek szintén nagyon szíven találták a rendezőt. „Isten iránti vágyad olyan mély, és ő mégis távol tartja magát tőled” – írta Teréz. „Bizonyára neki is erőfeszítésébe kerül így tenni, hiszen annyira szeret téged! Krisztus irántad való személyes szeretete végtelen ugyanis, így az a kis fenntartás, ami benned egyházával kapcsolatban él, véges. Kerekedj hát felül a végesen a végtelennel.” És Muggeridge így is tett. Agnosztikusból kifejezett keresztény hitvédő, 1982-ben pedig katolikus lett. A Valami szépet Istenért című, 1969-es filmje, amely 1971-ben azonos címen könyvként is megjelent, nemzetközileg ismertté és elismertté tette Terézt.

Akkoriban Muggeridge egyedi esetnek számított. Kiváltságos helyzete, ismertsége okán nem tartozott Teréz kifejezett célközönségébe. Most, hogy a Gyere, légy az én világosságom megjelent, mindannyian Muggeridge szerepébe kerülhetünk. Kolodiejchuk szerint ugyanis könyve ellenszer lehet az úgynevezett kulturális problémára. „Lelki életünkben, de általában a szeretettel kapcsolatos elgondolásainkban is az az uralkodó tendencia, hogy mindent az érzelmekre korlátozunk. Így a szeretet csúcsa, teljessége az, amit érzünk, amit érezni vagyunk képesek. De igazán szeretni valakit elköteleződést, hűséget, sebezhetővé válást jelent. Teréz anya nem érezte Krisztus szeretetét, ezért talán be kellett volna záródnia, meg kellett volna torpannia. Ám ő minden reggel már fél 5-kor fenn volt – Jézusért; folyton írt neki, azt írta: én csak a te boldogságodat akarom… Mindez nagyon sokatmondó, még akkor is, ha nem kizárólagosan vallási értelemben használjuk a példát.” – Az Amerika nevű magazin szerkesztője, a jezsuita Martin vallásos viszonylatban értelmezi a következőképpen: „Minden, amit Teréz tapasztal, egyezik azzal, amit az átlagos hívő is tapasztal lelki életében. Rengeteg embert ismertem, akik Istentől elhagyatva érezték magukat, akiknek kétségeik voltak Isten létezését illetően. Ez a könyv elképesztő módon mutatja mindezt meg, ugyanakkor azt is bemutatva, hogy Teréz mindezen érzések és tapasztalatok közepette mégis maradéktalan bizalommal élt. Ki gondolta volna, hogy akit a világon a legmélyebben hívő embernek tartottak, ennyi kétellyel vívódott?! És ki gondolta volna, hogy akit a hívők közt a leghívőbbnek tartottak, éppen a szkeptikusok szentje lehet?” Martin már régóta az önkiüresítő szeretet példájaként idézi Terézt egyházközsége hívei számára. Az életrajzi kötet megjelenése óta pedig arra is példaként idézi, hogyan lehet a nyomasztó csend ellenére kitartani a hitben, s példájával fogja azt is illusztrálni ezentúl, a kétely mennyire természetes velejárója mindenki életének, legyen szó átlagos hívőről vagy világhírű szentről.

A nyilvánosság elé

Kérem, semmisítsen meg minden levelet, mindent, amit írtam.
Picachynak 1959 áprilisában

Teréz folytonos küzdelmet vívott saját önérzetével, s e sorba beleillik az az indoklás is, amivel személyes levelezése titokban maradását okolta meg: „Azt akarom, hogy a mű csak az övé maradjon.” „Ha azonban a levelek nyilvánosságra kerülnének – magyarázta Picachynak –, az emberek többet gondolnának rám, mint Jézusra.”

A különösen szent életűek sem kevésbé hajlamosak félreismerni a történelem működését, vagy ha úgy tetszik, Isten előrelátását és gondviselését. Teréz Isten hiányának érzését úgy értelmezte, mint legszégyenletesebb titkát, csak később ismerte fel, hogy ez ajándék, amely segíti hivatásában. Ha személyes levelezése nyilvánosságra hozását illető aggodalmai hasonlóképpen túlzottaknak bizonyulnak, ha a sietősen papírra vetett, gondjait, kínlódását megmutató jegyzeteiből összeállított kötet végül a sorstársak, a kételkedve hívők ezreinek könnyíti meg az életét, a lelki útját, akkor egyáltalán nem lenne szégyen, hogy ez a kiváló szent kétszer tévedett. Ez esetben tévedése nemcsak szerencsésnek, hanem egyenesen csodálatos tévedésnek nevezhető.

(Forrás: Time, 2007. augusztus 23.)

Szász-Köpeczy István nyersfordítása alapján
fordította Bodó Márta