Vissza a tartalomjegyzékhez

Pomogáts Béla

IGAZSÁG NEMZETEK FELETT

A kereszténység és a Nyugat

• A szerző irodalomtörténész, az MTA doktora.

A kereszténység igazságai mindig is átszőtték a magyar irodalmat, mintha szimbolikus jelentősége volna annak, hogy literatúránk két első emléke: a Halotti beszéd és az Ómagyar Mária-siralom két keresztény szöveg. Ez a hagyomány később is megmaradt, és a száz esztendeje alapított Nyugat történetében is érvényesült. Csupán két igen karakteres példára utalok: az egyik Ady Endre mélyen átélt kálvinizimusa, a másik Babits Mihály ugyancsak mélyen átélt katolicizmusa. (Maga az is figyelemreméltó, hogy a modern magyar irodalom két ilyen forrásból merített: Ady a partiumi és erdélyi, Babits a dunántúli hagyományból, és mindkettőnek megvolt a maga sajátos keresztény karaktere!) De hogy szemléltessem is az iménti állításokat, hadd idézzek Ady Endre 1916-ban keltezett Az én kálvinistaságom című írásából: „az én megjelenésemmel a protestáns s a protestantizmus jelenik meg”. És hadd idézzek valamivel későbbről, 1924-ből, Babits Mihály Örökkék ég a felhők felett című személyes vallomásából: „Én katolikus vagyok; azaz hiszek a nemzeteken felül álló, egész világnak szóló katolikus igazságban!”

Ez a „nemzeteken felül álló igazság” nem véletlenül kapott szerepet Babits eszmei szótárában, éppen Trianon után, minthogy akkor a teljes magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom is (utalhatok Áprily Lajosra, Reményik Sándorra, Kós Károlyra, Dsida Jenőre) az európai nemzetek közösségének igazságérzetétől várta a kisebbségi sorsba taszított magyarság védelmét és szabadságát. Mondhatnám, a keresztény Európától, amelynek a partikuláris érdekek fölé emelkedve kellene védelmeznie az európai népeket. Ez az európai és keresztény szemlélet öltött alakot a Nyugat három és fél évtizedes történetében.

A Nyugat történetét mindvégig átszőtték a kereszténység eszméi és igazságai, ugyanakkor írói egészen más értelmet adtak ezeknek az igazságoknak, mint a huszadik század első felének az az irodalmi kultúrája, amely deklaratív módon a kereszténységhez vagy a keresztény egyházakhoz kötődött. Ady protestantizmusa és Babits katolicizmusa jóval nyitottabb volt, mint a „hivatalosnak” tekintett keresztény íróké, az ő hitük és vallásosságuk mindenképpen drámai mozzanatokat is tartalmazott, jelen volt benne az Istennel és a hittel folytatott küzdelem, időnként a kétely, és végül is a kételkedés fölött aratott győzelem. Ez adott személyes hitelességet annak a viszonynak, amelyet Istennel, vallással és egyházzal alakítottak ki. Hasonló küzdelmeken keresztül érvényesülő istenhitről tett tanúvallomást más „nyugatos” írók világképe is: Kosztolányi Dezsőre, Juhász Gyulára, József Attilára vagy éppen a modern katolikus irodalomban vezető szerepet vállaló Rónay Györgyre, az erdélyi kálvinizmus hagyományait őrző Jékely Zoltánra és másokra gondolok.

Igaz, a „keresztény költő” fogalmát különben nem könnyű meghatározni, a kereszténység végül is nem irodalomtörténeti fogalom. Bizonyos, hogy a „keresztény költészet”, a „keresztény irodalom” terminusának nem poétikai, hanem eszmetörténeti jelentése és jelentősége van, minthogy a személyesen átélt istenhit, a vallási elkötelezettség és a kulturális hagyomány erősen hat az alkotó személyiség kialakulására, és így befolyásolja az írói világképet és szemléletet. A keresztény jelleg tehát az író gondolkodásában és világlátásában, a művek által közvetített eszmék és eszmények körében tapintható ki, és természetesen a legkülönfélébb költői, poétikai irányzatokban és korszakokban lehet jelen, anélkül, hogy befolyásolná a művek és életművek esztétikai karakterét. A kereszténység, mint minden eszme és világkép, esztétikailag semleges fogalom, egy-egy költői életmű és alkotás karakterének, gondolati és érzelmi sajátosságának a létrejöttében azonban kitüntetett szerepe van. Egy irodalomtörténeti elemzés során ezért nem lehet megkerülni vizsgálatát: egyszerűen hozzátartozik a műalkotás eszmei-lelki struktúrájához, és meghatároz bizonyos gondolati és érzelmi minőségeket. Ebben az értelemben nevezhetjük katolikus költőnek (csak a magyar irodalmat tekintve) például Balassi Bálintot, Zrínyi Miklóst, Vörösmarty Mihályt, Babits Mihályt, Juhász Gyulát, Rónay Györgyöt és Pilinszky Jánost, mint ahogyan protestáns költőnek Arany Jánost, Ady Endrét, Szabó Lőrincet, Weöres Sándort és Jékely Zoltánt. Mindez nem pusztán a vallási hovatartozást és nem is pusztán az istenhitet (vagy ennek valamilyen bizonytalan formáját) jelenti, hanem hagyományt és kultúrát: mindkettő költészetet konstituáló szellemi erő.

A keresztény irodalom fogalmát némiképp megrendítette a két világháború közötti hivatalos keresztény-nemzeti irodalomfelfogás, amely a keresztény alkotó értelmiségtől elvárta, hogy a fennálló politikai rend támogatója legyen, és a vezető réteg eszményeit hirdesse. A magyar kultúrában viszonylag későn, főként a Vigilia című katolikus folyóirat 1935-ös megalapítása után jelentek meg azok a társadalmi és irodalmi reformgondolatok, amelyek a nyugat-európai– előszöra francia, majd az angol és a német– katolikus értelmiség körében valóságos szellemi forradalmat idéztek elő mind teológiai, mind társadalomtudományi és irodalmi-művészeti értelemben. Ezek végül, évtizedek múltán a hivatalos egyházat is elvezették a II. vatikáni zsinat reformtörekvéseihez. A húszas és harmincas évek magyarországi irodalmi élete és reformértelmisége a katolikus irodalmat vagy mint erősen konzervatív, a hivatalos művészetfelfogást követő szellemi képződményt, vagy mint pusztán pasztorációs célzattal készült papi irodalmat értelmezte, és ez az értelmezés rányomta bélyegét a katolikus költészet recepciójára is. Ennek a felfogásnak és recepciónak volt dokumentuma az az eszmecsere, amely a Nyugatban zajlott le 1933 folyamán a katolikus irodalom fogalma körül. Az eszmecserét Illyés Gyula Katolikus költészet című tanulmánya indította el, s visszatekintve a régebbi magyar irodalomra, joggal állapította meg, hogy irodalmunk korábbi évszázadaiban igen sok jele volt a vallásos világszemléletnek, olyan költő azonban nem akadt, aki a húszas évek hivatalos felfogása szerint „jellegzetesen katolikusnak” volna mondható. Illyés ugyanis kimondottan a korszak kanonizált vallásos irodalom-felfogásával vitatkozik, nevezetesen azzal, amelyet a konzervatív irodalom műhelyei képviseltek. Ez abból is kitetszik, hogy a francia vallásos költészet nagy hitvallóit, istenkeresőit és megtérőit mindvégig követendő példának állítja a magyar katolikus költészet hívei elé. „Nem célunk– mondja–, hogy a francia irodalom katolikus vonásait itt elemezzük. Ez az irodalom, mely profánnak indult, legérettebb alkotásait a hit jegyében teremtette.” Illyés a régiek közül Pascalra, a 19. századból Baudelaire-re, Verlaine-re és Rimbaud-ra hivatkozik (mint mondja róluk: „rossz katolikusok, de valamennyiük spiritus rectora kétségtelenül a kinyilatkoztatott erkölcs”), a 20. század írói közül pedig Jammes-ot, Claudelt, Mauriac-ot, Cocteau-t, Max Jacobot, Reverdyt és Apollinaire-t említi. Végül aztán fölteszi a kérdést: Magyarországon vállalná-e az egyház ezeket az írókat mint katolikusokat? „Egyiket sem vállalná; Magyarországon még a hívek sem vállalnák, és itt van a különbség a francia és magyar katolikus világszemlélet között. Ott nyíltan és bátran és a maga kontójára harcol egy szellemi csoport egy eszméért, egy világszemléletért, nemcsak a polgársággal, de ha kell, az egyház politikájával is szemben: a harc nemes, és gyakorta győzelmet hoz.” A francia katolikus szellemi hagyományra s ezeken belül a két világháború közötti katolikus (ahogy egykor nevezték: neokatolikus) reformmozgalmakra Illyés határozott igent mond. Ugyanilyen kritikai határozottsággal utasítja el a hivatalos magyar katolikus irodalmat.

Illyés véleményére Babits Mihály, a Nyugat szerkesztője és legnagyobb tekintélye lényegében egyetértően reagált. Egy olyan katolicizmusról beszél, amelynek képviselőiben „az élet szépségének és bűnösségének ösztönös érzései harcolnak”, ezeknek a katolikusoknak „erényvágya nem puritán igénytelenség, hanem tragikus küzdelem”. „Katolikus– mondja–, akinek belseje az akarat drámájának, a bűn és bűntudat párviadalainak izgatott színpada.” Majd így folytatja: „A történelem mutatja, hogy az igazi katolikus költő gyakran kívül állott az Egyházon, sőt olykor látszólag ellentétben azzal, mert az igazi katolicizmus legnagyobb poétája, aki (mint Illyés is) az egyház vagyonának és hatalmának elvesztését kívánta, hogy a katolikus szellem visszanyerhesse igazi szabadságát, politikán fölül álló emberségét és hitvallásának az érdek minden gyanújától és leheletétől mentes tisztaságát.” Végül pedig a következőket állapította meg: „Minden nagy költészet lényegében vallásos költészet, s minden nagy vallásos költészet bizonyos nagyon tág értelemben katolikus is. De a kimondott s felekezetileg hirdetett irodalmi katolicizmus problémája kényes sarkokon fordul meg: önzetlenség, tisztaság és hitkérdése ez– tisztaságé, mely semmi politikát magához férni nem enged; s a hité, mely nem tréfál, mely nem hagyja magát elmagyarázni, szimbolikusan értelmezni, sem pedig egyszerűen szemhunyva mellőzni.”

A vallásos költészetnek, következésképp a keresztény költészetnek a valóban irodalomtörténeti jelentőségű dokumentumai, végül is elmondhatjuk, a huszadik század első felében valóban a Nyugat lapjain kerültek az olvasó elé. Ezekből a versekből (és azután természetesen az elbeszélésekből és esszékből is) terjedelmes és igen színvonalas antológiát lehetne összeállítani. Csak példaképpen sorolok fel itt néhány verscímet. Ady Endrétől Az Isten-kereső lárma, Az Úr érkezése, a Hiszek hitetlenül Istenben, a Krisztus-kereszt az erdőn, a Szelíd, esti imádság, Babits Mihálytól Az elbocsátott vad, az Eucharistia, a Miatyánk, a Psychoanalysis christiana, Kosztolányi Dezsőtől a Hajnali részegség, a Halotti beszéd, a Szeptemberi áhítat, Juhász Gyulától A tápai Krisztus, az Imitatio Christi, a Karácsonyi ének, az Utolsó imádság, Tóth Árpádtól az Isten oltókése, a Lélektől lélekig, a Tetemrehívás, József Attilától a Csöndes esti zsoltár, az Isten, az Istenem, A bűn. Illyés Gyulától a Doleo ergo sum, Jékely Zoltántól a Missa pro pauperibus hallgatása közben című versekre gondolok, és folytathatnám a sort.

A száz esztendeje született Nyugat nem csupán a modern magyar irodalom, hanem a modern magyar keresztény irodalom bölcsője is volt, és ez a keresztény ihletettség is közrejátszott abban, hogy a folyóirat valóban európai szellemi műhely legyen:a nemzetek felett álló és a nemzeteket összefogó kereszténység szellemi műhelye.


Vissza a tartalomjegyzékhez

AZ EGYSÉG ÉS A KÖZÖSSÉG ESZKÖZE A VILÁGBAN

P. Federico Lombardi jezsuita a Vatikáni Rádióról beszél

Federico Lombardi 65 éves, Észak-Olaszországból, Torinóból származik. Vatikáni munkája előtt a Civiltá Cattolica lap, az olasz jezsuiták kulturális folyóirata szerkesztőségében dolgozott; egy időben ő volt az olasz jezsuiták tartományfőnöke. 1999 óta van a Vatikáni Rádiónál. Pontosan azon a napon lett programigazgató, amikor az Egyesült Államok elkezdte bombázni Irakot, úgyhogy igen jól emlékszik arra a napra. 2001-től a Vatikáni Televíziós Központ vezetését is rábízták, 2006-tól pedig a Vatikáni Rádió általános igazgatója lett. 2007-ben kérték fel a Vatikán sajtóirodájának vezetésére. Az írott sajtóból került át lassanként a rádió és tévé világába, sok cikket írt és ír a mai napig, ugyanakkor kommentátori munkát is végez, a pápa ténykedésének eseményeit kommentálja-magyarázza.

Kicsi István: Mi a VR hivatása ma?

P. Federico Lombardi: A Vatikáni Rádió hivatása ugyanúgy megvan ma, mint megalakulásának idején: információkat közvetíteni az egyház életéről, a szentatyáról, a katolikus egyház központjából, a Szentszék intézményeiről; segíteni megismertetni a keresztény üzenetet a mai világban. De ezeken túl van egy sajátos szolgálata is: összekötő kapocs az egyház központja és más részei között. Ezt nevezhetjük egységet szolgáló feladatnak is, amelynek sajátos értéke van, s különösen értékes volt az elmúlt évtizedekben, amikor egyetlen olyan fórum volt, amely távolságokat, kommunikációs nehézségeket átlépett, hiszen sok nép földrajzi vagy politikai okokból akadályozva volt abban, hogy egységes egyházban éljen, az egyház központjának híreihez, gondolataihoz hozzáférjen. Nagyon jó megérzése volt XI. Piusznak, hogy rádiót alapított a Szentszék részére, mert ezzel túllépett határokat, korlátokat, nehézségeket, hogy az egység és a közösség eszköze lehessen a világban. Ugyanakkor természetesen információforrás mindazoknak, akik érdeklődteka szentatyának a világhoz, és különösen a katolikus egyház tagjaihoz szóló üzenetei iránt. A totalitárius rendszerek ideje, aztán a II. világháború olyan időszakok voltak, amikor a rádió helyettesíthetetlen volt, ahogyan folytatta munkáját a szabadságért, valamint a hit és az egyház fenntartásáért különösen a nehéz napokban, és ismertette a szentatya gondolatait azokkal a népekkel, akiket súlyosan érintett a háború, vagy nehéz helyzetben voltak.

K. I.: Ma is mondhatjuk, hogy a VR az egység eszköze?

F. Lombardi: Természetesen ma is folytatja ezt a hivatását. Az előbbieket azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert azokban a drámai helyzetekben különösen fontos és helyettesíthetetlen volt a Vatikáni Rádió munkája. Ma is folyik ez a tevékenység minden lehetőséggel, minden erővel. Ez ugyanis a közösségért és a párbeszédért folytatott kommunikáció (communicazione per la communione e per il dialogo), ahogy én ezt gyakran mondogatom. Közösségért való kommunikáció az egyház tagjaival, párbeszédért való kommunikáció a más keresztény hívőkkel, a más valláshoz tartozókkals minden jóakaratú emberrel. Próbáljuk bemutatni a katolikus egyház és a szentatya elköteleződését a békéért, az igazságért, az emberi értékekért, lelki értékekért, a teljes ember formálásáért, s mindezt úgy, hogy a mai időknek megfeleljen. Így tehát marad ez a VR hivatása. A statútumunkban jól le van írva mindez egy VI. Páltól vett idézettel: Egyesíteni az egyház szívét az egyház minden részével. Ezt szentszéki információkkal és a keresztény formálást/képzést segítő programokkal tesszük.

K. I.: A világban lévő minden embernek szól, de ugyanakkor apostoli küldetése van a VR-nak a katolikusokhoz.

F. Lombardi: Igen. Mindez a hallgatók különbözőségéből adódik. Nekünk különböző nyelveken és különböző kultúrákhoz, valamint népekhez szóló programjaink vannak. Vannak olyan programok, amelyeknek a hallgatói nagyrészt katolikusok, s vannak olyan hallgatók, akik keresztények, de nem katolikusok. Vannak más vallásúak, valamint olyanok, akik semmilyen vallást nem tekintenek a magukénak. Minden helyzetből és környezetből származó hallgatónk van.

A programoknak tehát figyelembe kell ezt venniük ahhoz, hogy megfelelő műsorokat nyújtsanak. Egyesek mélyebben belemennek az egyház életébe, mások szem előtt tartják, hogy nagyrészt nem katolikusoknak beszélnek, tehát odaillő nyelvezetet kell használniuk. Mert például vannak indiai hallgatóink, akik hinduisták, s nagyon érdeklődnek különösen a morális, lelki jellegű üzenetünk iránt, nagyon értékelik az ilyen adásainkat. Mesélték az itt dolgozó indiaiak, hogy vannak olyan hallgatóik, akik a szerdai pápai kihallgatás utáni áldása előtt rituális fürdőt vesznek, hogy tiszták, ezáltal méltóak legyenek fogadni egy olyan személy áldását, aki lelki tekintély számukra. Tehát nagyon fontos szem előtt tartanunk, hogy különböző hallgatóink vannak, s így a keresztény üzenetnek is az adott hallgatóközönséghez kell alkalmazkodnia. Alapvető hivatásunk, hogy hirdessük a keresztény üzenetet, az evangéliumot, s mindezt úgy, hogy egyrészt a katolikus egyház is érzi a mai világ problémáit, másrészt pedig, hogy nyelvezetünk, stílusunk megfeleljen az adott kultúrának.

K. I.: A VR milyen egyházképet közvetít, s mennyire teszi ezt tudatosan?

F. Lombardi: A mi feladatunk a szentatyának és munkájának a szolgálata, tehát nem az van, hogy valamit kigondolunk, és magunktól építkezünk. Különösen figyelünk arra, hogy azt kommunikáljuk, amiért hallgatnak is bennünket, vagyis hogy mit mond a pápa, és milyen módon vezeti az egyházat. Tehát az egyházkép, amit közvetítünk, egyértelműen a közösségé, és itt a közösség katolikus értelmezésére gondolok, amelyet a magisztérium és a szentatya tekintélye vezet. Természetesen ez egy egységes, evangéliumi és a katolikus egyház hagyománya szerinti egyházkép, ugyanakkor mindazokkal a kötelezettséggel ésa szeretetszolgálattal együtt, amellyel az egyház rendelkezik a mai emberiség szolgálatában. Igyekszünk megértetni, hogy az egyház szolgálata az ember javáért történik, legyen ez lelki szempont, mint például az emberi és személyes méltóság, amelyeket megtalálunk a zsinati dokumentumokban, az egyház szociális tanításában, vagy bármilyen más szempont, amely mutatja, hogy ez olyan egyház, amely elkötelezett, és jelen van a mai világban, az igazság szolgálatában, az emberség és különösen a béke előmozdításában. Tehát sokoldalú egyházképet közvetítünk. Természetesen igyekszünk az egyház változatos és sokrétű képét megmutatni, a sajátos kultúrákkal, a világban lévő különféle helyzetekkel. Sok kultúra és nyelv van jelen a Vatikáni Rádióban. Ez érezteti az egyház multikulturalitását, egyetemességét, és valami olyan valóság ez, amit mi minden nap megélünk. Ez különleges feladat: közvetítjük, ahogy Kínától Rómáig a szentatya az egyes problémákat, helyzeteket kommentálja, értékeli, s mindezt a mai világban, a ma történelmében élő embernek.

K. I.: Mint a szentatya szóvivője, a VR és CTV (a vatikáni televízió) igazgatója, hogy látja, milyen utat határoz meg ma az egyház a katolikus média számára?

F. Lombardi: Ahogy én látom: az egyház jelenléte a médiumokban valami abszolút természetes és normális dolog. Miért? Mert az egyház azért van, hogy hirdesse az evangéliumot. Tehát az egyház természete önmagában is kommunikatív. Az apostolok mentek prédikálni,a misszionáriusok mentek hirdetni az evangéliumot. Persze klasszikus eszközökkel tették ezt, hangjukkal, prédikációkkal, majd írásokkal, levelekkel. Aztán ahogy megszületett a nyomda, nyomtattak könyveket, majd a leveleket postával küldték. Ma más kommunikációs eszközök vannak használatban, és teljesen természetes, hogy ezeket használjuk.

Mi is a pápához közeli szolgálatunkban látjuk, hogy a történelemben használták a média minden formáját a könyvnyomtatástól kezdve a napilapokig, a rádióig, a televíziós központig, az internetig, és most természetes a kommunikáció az új technológia által felajánlott módokon,az „i-pod”, a mobiltelefon által, mindazzal tehát, aminek fejlődését nap mint nap látjuk. Nekem személy szerint nagyon furcsa lenne, ha az egyház nem lenne jelen ezen eszközök használatában, amelyeken keresztül kommunikálni lehet az evangéliumot, tolmácsolni az egyház üzeneteit, gondolatait. Tehát ennek a fontossága nem kérdés, természetes, hogy fontos.

Az egyház dokumentumai is, amelyek a médiumokról szólnak, mindig pozitív hozzáállást mutattak. Ugyanakkor az ő klasszikus elhelyezkedésük alapvetően pozitív a kommunikáció erejének, valamint az új eszközöknek a felismerésében, használatában– a közjó érdekében. E dokumentumok olyan kommunikációt sürgetnek, amely a párbeszédet, az emberek találkozását, a kultúra fejlődését, az emberi méltóság emelését, a kölcsönös megismerést, a békét szolgálja. Ugyanakkor látnunk kell a kétértelműségeket, amelyek szintén megvannak a kommunikáció világában: a manipuláció, a korrupció lehetősége, rossz üzenetek terjesztése, amelyek a megosztás szolgálatában állnak, a pornográfia; romboló üzenetek használata, a szabadság befolyásolása propagandák által politikai vagy gazdasági érdekből. Tehát a pozitív jellemzőivel együtt látszanak a kommunikációs eszközök negatívumai is, de az e területen dolgozókra van bízva a felelősség, hogy ezeket jól használják. Nagy a felelősség, de jelen kell lenni. Nem lehet elmenekülni e valóságtól, amely a mai világ szerves része. Meg kell tenni mindent azert, hogy használjuk a jó érdekében ezeket az eszközöket, anélkül, hogy szemet hunynánk a negatív valóságok fölött. A valós helyzetet kell látni. Ugyanakkor látok egy bizonyos derűt is. A fiatalok, akik az egyházban nőnek fel, szintén a mai világ fiataljai, tudják használni a technológia eszközeit, mert ezekkel nőttek fel. Nekik is meg kell tanulniuk jóra használni ezeket, ahogy száz évvel ezelőtt az akkoriaknak az adott lehetőségeket kellett megtanulniuk jól használni.

K. I.: Térjünk át a VR dolgozóira. Kik azok? Milyen kritériumok alapján veszik fel őket?

F. Lombardi: Nagyon változatos az alkalmazottak közössége a Vatikáni Rádióban. A rádió létrejöttekor jezsuitákra bízták a munkát, de jelenleg mindössze húsz jezsuita dolgozik itt. Vannak itt világi papok, szerzetesek, néhány szerzetesnő, de a dolgozók nagy többsége laikus, férfiak és nők. Gyakorlatilag a technikusok és az adminisztrációban dolgozók vannak kb. 150-en, és majdnem mind olaszok. A technikusok nagy többségben férfiak. A szerkesztőségek területén viszont gyakorlatilag fele-fele a férfi-nő arány. Ez teljesen természetes, mert az emberiség így lett teremtve, férfinak és nőnek. A rádióban nagyon fontos, hogy legyen női és férfi hang egyaránt, mert a hallgatók is nők és férfiak, és olyan személyek hangját akarják hallani, amilyenek ők maguk is. Nagyon sok nő van, akinek felelős beosztása van, vannak, akik egy-egy szerkesztőség vezetői: ez magától értetődő a mi munkaközösségünkben.

A 380 dolgozó között hatvan nemzetiség található meg. A szerkesztőségekben nagy a változatosság, mert sok nyelven folyik a közvetítés, és normális esetben anyanyelvű szerkesztőink vannak az egyes szerkesztőségekben. Mi nem kérjük, hogy adásban más nyelvet használjanak, csak a sajátjukat. Vannak olyanok is, akik nem anyanyelvükön kerülnek adásba, például az afrikai programban, ahol az egyes személyek anyanyelve egy afrikai nyelv, de franciául, angolul vagy portugálul beszélnek az adásban. De ezek kivételes esetek, alapvetően szinte minden programban anyanyelven folyik a munka, és így megy adásba a műsor, ha kell kínaiul, tamilul, arabul vagy az európai nyelveken. Mindez nagyon nagy nemzeti és népi változatosságot jelent.

Egyes esetekben könnyű személyzetet találni már Rómában, mert vannak, akik ide jönnek tanulni egyetemre, különösen a pápai egyetemekre. Voltak, akik kommunikáció szakon tanultak, majd kapcsolatba léptek velünk, és elég könnyen illeszkedtek be a csapatba. A másik helyzet, hogy az alkalmazottakat az adott országban keressük, a püspökön keresztül vagy más utakon, hogy alkalmas személyzet legyen e szolgálatra, és amennyiben lehetséges, már képzett személyeket igyekszünk felvenni, olyanokat, akik jó alappal rendelkeznek a katolikus keresztény kultúra terén, és megvan a kommunikációs készségük, profik. Bizonyos esetekben, bizonyos nyelvterületeken könnyebb embert találni úgy, hogy ezek a feltételek együtt meglegyenek. Például olaszok minden évben jönnek hozzánk 30-40-en gyakorlatra, tehát nem jár nehézséggel az emberek keresése-megtalálása. Persze ez nemcsak az olaszokkal van így, vannak más nyelvűek is, körükből is könnyen lehet embert találni, válogatni is lehet. De vannak olyan nyelvterületek, ahol nehéz olyan embert találni, akinél minden feltétel együtt van ahhoz, hogy szolgálatot teljesíthessen a Vatikáni Rádióban, mind emberi, vallási, mind professzionális szempontból. Hogy egy példát mondjak, nem könnyű olyan oroszt találni, aki katolikus, Rómában él, alapvető képességekkel és tapasztalattal rendelkezik a kommunikáció területén, mert az oroszok nagyrészt ortodoxok, nem élnek Európában, vagy esetleg akad katolikus, el is jönne Rómába, de nincs képzettsége, tapasztalata a média területén. Most az orosz példát hoztam, de másokat is lehetne mondani. Persze azért mindig sikerül megtalálni a megfelelő embereket, bár tényleg nem a legkönnyebb dolog. Ez egyébként folyamatos elfoglaltsága az igazgatóságnak, mert népes a munkaközösség, cserélődnek a személyek, egy nem olasz ugyanis vágyik arra, hogy visszatérjen saját hazájába, vagy vissza kell térnie családi vagy más okokból, esetleg munkahelyet vált. Hozzá kell tennem, hogy a váltás egészséges dolog egy médiaintézmény esetében, mert lehetőséget ad egy új dinamikára, egyfajta megújulásra, emiatt én nem panaszkodom. A fontos, hogy legyen meg együtt a képesség és szakértelem, legyen ez kulturális vagy szakmai, amely lehetővé teszi e szolgálat jó végzését.

K. I.: Ön már érintette, hogy egy itteni alkalmazottnak ismernie kell a keresztény kultúrát. Mennyiben fontos, hogy az egyes dolgozók gyakorló katolikusok legyenek?

F. Lombardi: Egy olyan professzionalista csapatban, ahol 380 személy van, elképzelhetetlen lenne, hogy az igazgatóság ellenőrizze mindenki személyes életét. Ezen felül áll mindenki személyes szabadságának és felelősségének a tisztelete. Természetesen a statútumunkban és a szabályzatunkban is benne van, s amikor felveszünk személyeket– gondolva arra, hogy egy olyan munkaközösség vagyunk, amely az egyház, a szentatya szolgálatában dolgozik–, nagyon természetes keresni vagy feltételezni, hogy a személyek, akik tagjai ennek a közösségnek, akkor is, ha alapvetően egy professzionalista csapatot képeznek, katolikusok és gyakorlók legyenek. Mindenképp tudatában kell lenniük annak, milyen szolgálatot végeznek, és tudatában kell lenniük a felelősségnek is, amelyet vállalnak. Jó, ha mindenki örömmel, mindent beleadva dolgozik, s meg van győződve arról, hogy jó, amit tesz, hiszen ez növeli az elégedettséget is. Ezután az osztozás lehet kevésbé mély vagy mélyebb, legyen ez a VR küldetésében vagy céljaiban való osztozás, vagy egy pozitív meggyőződés, hogy a szolgálat fontossága, amelyet a pápa folytat az egyházért és az emberiségért, olyan módon, hogy az egyes dolgozó örül annak, hogy közreműködhet ebben a munkában, és ezt örömmel és odaadással végzi. Ez alapelv. De a különböző élethelyzetekben vagy a személyek különbözőségében lehetnek bonyolultabb esetek, ez is része a valós életnek. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne törekednénk arra, hogy olyan munkaközösségünk legyen, amely lelkesedéssel és azzal a meggyőződéssel dolgozik, hogy az ő szolgálata nemcsak tisztán professzionalista munka, hanem miszszió, szívből és meggyőződéssel végzett szolgálat az egyház és az emberiség javára.

K. I.: Mi jól ismerjük a VR-t. A CTV nem ismerős.

F. Lombardi: A Vatikáni Televíziós Központnak sokkal rövidebb a története, mint a rádiónak, mert 1983-ban született, míg a rádió 1931-ben. A Vatikáni Rádió nagy szolgálatot tett a nehézségben levő országoknak, már eposza van a hit és a szabadság, az emberi értékek szolgálatában. Ha dimenziójában nézzük is, a rádiónak 380 dolgozója van, míg a televíziós központnak 20, tehát két teljesen más valóság. Ugyanakkor a Vatikáni Televíziós Központról tudni kell, hogy nem adóállomás, vagyis nem saját programszerkezettel rendelkező csatorna. A VTK képeket „gyártó” központ a televíziós csatornák szolgálatában. Tehát a VTK gyártja a képeket a Vatikáni Rádióval együttműködve, amely rendelkezésére bocsátja a pápai audienciák, a pápai Úrangyala imák és a különböző ünnepségek hanganyagát, azokét, amelyeket a pápa végez a bazilikában, a Szent Péter téren vagy más helyeken. És innen van kép és hang azoknak a csatornáknak, amelyek ezt közvetíteni szeretnék. Tehát amikor mondjuk Romániában vagy Olaszországban valaki nézi a köztévén vagy egy katolikus csatornán a pápai kihallgatást, az Úrangyalát, akkor a TVR-n vagy a RAI csatornán látja, de az eredet, a forgatás a VTK munkája. A képek a VTK-tól vannak, a hang a VR-tól.

Nemcsak ez a szerepünk, hanem például archiválunk is minden anyagot, amit forgatunk, és mindenkinek a rendelkezésére bocsátjuk, aki játék- vagy dokumentumfilmet szeretne készíteni, vagy a különböző csatornák gyártásvezetőinek, akik műsort szeretnének készíteni a pápáról. Természetesen ha a pápa külföldön van, akkor a helyi nemzeti/országos televíziók készítik a felvételeket, mi nem közvetítjük a különböző külföldi látogatásokat. Mi megkapjuk és továbbítjuk a felvételeket a katolikus tévéknek. Viszont ami a Vatikánban történik, néhány esetben a RAI és VTK együttműködésében készül, a nagy alkalmakkor, mondjuk tíz alkalommal egy évben, de az év minden napján a VTK és a VR dolgozik. Ennek fontosságát a közelmúltban bizonyították azok a képek, amelyeket az egész világon látni lehetett, amikor meghalt II. János Pál pápa, majd amikor megválasztották XVI. Benedek pápát. Egy hónapig mindenki nézte a tévét, hogy lássa, mi történik a Vatikánban. A temetés, az emberek, akik a sírhoz mentek, a Sixtusi kápolna füstje, XVI. Benedek pápa beiktatási miséje, a bíborosok, akik bementek a konklávéra: mindezeket a képeket a VTK készítette, akkor is, ha Ausztráliában, Kaliforniában, a CNN vagy az AlJazira csatornán nézték, a forrás mi voltunk. A VTK fontossága együtt növekedett a televízió fontosságával. Egy időben egyenes televíziós adások, közvetítések ritkán voltak, korábban az Angelust sem közvetítettük, de most ezt igyekszünk rendszeresen tenni, mert a tévé az élet részévé vált.

Ugyanakkor követjük a kommunikáció technológiájának fejlődését, például a VTK-val elkezdtünk, magától értetődően a VR segítségével, kis videóhíreket készíteni, amelyeket el tudunk küldeni katolikus vagy nem katolikus honlapoknak, feltesszük a VR honlapjára, így a különböző honlapoknak vagy katolikus tévéadóknak mindennap adunk információt. Tehát a szolgálatunk túlmegy azon, hogy csak tévéknek készítünk közvetítést, adunk archív anyagokat. Mindez idővel fejlődik, hogy olyan hang- és képanyagot készítsünk, amely megfelelő tud lenni a mai elterjedt technológia korában és színvonalán (mobiltelefon, YouTube).

K. I.: A képekről beszéltünk, amelyek a mai világban igen fontossá váltak. A tévé és internet világában mennyire van tere a rádiónak?

F. Lombardi: Természetesen megvan a helye annak is. A közös tapasztalat, hogy a különböző tájékoztatási eszközök egy képet alkotnak, s az is biztos, hogy nagy fejlődésen mennek át manapság, de mindegyiknek megvan a maga sajátossága, mindegyik megtalálja a helyét a többiekkel való kapcsolatában, akkor is, ha ennek a módja folyamatosan változik. Magától értetődő, hogy ha valaki informálódni akar, miközben autóban, vonaton utazik, kocog, a rádiót hallgatja, és nem a tévét nézi. Viszont estefelé, amikor már vacsorázott, leül a tévé elé, mert ez a nyugalmas és alkalmas idő erre. Tehát a tévének is megvan a saját tere. Persze manapság a tévé már mindenhol megtalálható, mobiltelefonon is nézhető, tehát van fejlődés, de még mindig megvannak ezek a nagyon jellegzetes sajátosságok. Voltak, akik a rádió haláláról beszéltek, de aztán felfedezték az előnyeit, a rugalmasságát, a hallgathatóság (hallgatás) lehetőségét, amely helyettesíthetetlen sok helyzetben. Emlékszem, milyen fontos volt a rádió a különböző tüntetéseken. Egy telefonnal bárhonnan a világról direkt kapcsolatba léphetsz a rádióval, a televíziós kapcsolat létrehozása ennél sokkal bonyolultabb. A tévé nézéséhez is sajátos feltételekre van szükség.

Én szeretem a könyvet, az újságot is kézbevenni és olvasni, majd letenni és újra kézbevenni, hogy ne kelljen minden pillanatban a számítógép képernyőjén keresgélnem, a tévét néznem, a rádiót hallgatnom. Tehát az írott sajtónak is megvan a maga szerepe. Az írás, amely bizonyos tartalmakat foglal magába, amihez mindig vissza lehet térni, nem repül el azonnal, mint a kép és hang. Ezen a palettán a rádió fontos és tartós helyet foglal el. Itt is van fejlődés, és megvan a különböző eszközök egymást kiegészítő szerepe is. Mi is létrehoztunk egy internetes honlapot, ahol hallgatni lehet adásainkat, de ugyanakkor a közvetítéseink írott szövegét is feltesszük. Teszünk fel videoklipeket is, amelyeket a VTK-val közreműködve készítünk a főbb eseményekről, amelyekről hírt adunk rádióműsorainkban. A VR egyre inkább úgy értelmezi magát, mint egy soknyelvű, multikulturális információs központ a Szentszék szolgálatában. Használja a hozzáférhető eszközöket missziójában, megismerteti a pápa gondolatait, közvetíti a hangját a mai világnak. Ezt végzi teljes erőbedobással. Például a lengyel program műsorát közvetíti az ottani országos rádió, és van néhány millió hallgatója naponta, fontos, hogy legyen rádióközvetítés ekkora hallgatóközönségnek. Vagy a brazil műsort majdnem száz katolikus rádió vesz át, a francia műsort minden katolikus rádió átveszi a francia nyelvterületeken, tehát Franciaországban, Kanadában, Afrikában, Óceánia francia részén. Fontos, hogy ide műsorokat készítsünk, mert ennek nagy a haszna. Másik példa Japán. A japán audióprogramot megszüntettük, mert ahhoz, hogy megérkezzen, nagyon erős közvetítő eszközökre volt szükség, közben meg kevés a hallgató. Ezért felfejlesztettük a japán nyelvű honlapunkat, amelyen megtalálják a pápával és az egyházzal kapcsolatos híreket, s amely igen látogatott a japánok körében. A különböző helyzetek, kultúrák, lehetőségek szerint mi keressük, hogy gyümölcsöző módon elérjük a célunkat. Megírjuk, begyűjtjük a különböző, a pápával, a Szentszékkel, az egyházzal kapcsolatos információkat, s utána megkeressük a módját annak, ahogy ezt közvetítsük hallgatható formában, a klasszikus rádión vagy interneten, valamint leírt változatban honlapunkon, s akár egy kommenált videoklippel is. Szükséges, hogy nagyon rugalmasak legyünk, ugyanakkor a valóságban felmérjük, mi az, amit meg tudunk tenni, használva mindazt, ami hasznos, nem szaladva minden újabb találmány után, ha kell, ha nem. Tudjuk, hogy fontos feladatunk van az egyház, az evangélium szolgálatában a kommunikációs eszközökön keresztül. Ha mi lecövekelnénk, s maradnánk ott, hogy csak klasszikus rádiókészüléken legyünk hallgathatóak, előbb vagy utóbb sok részleget be kellene zárnunk, olyan országokét, ahol nem hallgatnak már rádiót, mert az interneten hallgatják adásainkat…


Vissza a tartalomjegyzékhez

A SZENTSZÉK RÁDIÓJA:

HÍD AZ EGYHÁZ ÉS A TÁRSADALOM KÖZÖTT

Andrzej Koprowski jezsuita 1983–89 között Rómában a jezsuita kúrián dolgozott mint a kelet-európai országok tartományainak felelőse, ugyanakkor pedig közreműködött a Vatikáni Rádióval, egy ideig ő volt az összekötő a jezsuita generális és a Vatikáni Rádió között. Ezt követően visszatért Lengyelországba, ott nyolc évig volt a katolikus programok felelőse az állami köztelevízióban, majd hat évig jezsuita tartományfőnök. 2004 januárjától a Vatikáni Rádió programigazgatója. A beszélgetés a Keresztény Szó szerkesztőinek kérésére Rómában készült ez év tavaszán.

Kicsi István: Mi a Vatikáni Rádió sajátossága a többi tájékoztatási eszközhöz viszonyítva?

Andrzej Koprowski: Ez nagyon összetett kérdés. Először is a Vatikáni Rádió a Szentszék rádiója, ami azt jelenti, hogy hidat kell képeznie a szentatya, a vatikáni kúria, az egyetemes egyház és a helyi egyházak, valamint a különböző társadalmak között. Olyan hídnak kell lennie, amely közvetíti a pápa üzenetét, tanítását, az egyház tanítását, de ugyanakkor információkat is a világegyházról a helyi egyházak és helyi társadalmak számára. A Vatikáni Rádió létrejöttének első pillanatától fontos volt XI. Piusznak, az akkori pápának, hogy a rádió a külső politikai befolyásoktól független eszköz legyen a pápa és az egyház hangjának tolmácsolására. Ez fontos volt akkor, fontos ma is. XI. Piusznak megvoltak a korral kapcsolatos aggodalmai: a fasizmus születése Olaszországban, a nácizmus születése Németországban, a bolsevizmus születése Oroszországban. Ma a totalitarizmus más típusai léteznek: a relatív totalitarizmus és egy kulturális nyomás, amely szembenáll az igazi demokráciával és az igazi szabadsággal. Ebben az összefüggésben a pápa, az egyház hangja a Vatikáni Rádión keresztül nagyon fontos. Másodszor a globalizáció pillanatait éljük. Azt mondják, az egész földkerekség egy faluvá változott. Ebben az összefüggésben sajátos helyzet alakul ki, mert az emberek a különböző országokban, a különböző környezetekben nem érzik biztonságban magukat a globalizációnak ebben a légkörében, mert hiányzik a szolidaritás globalizációja, hiányzik az egymás iránti jóindulat. Erősebbek a gazdasági mechanizmusok, amelyek tönkreteszika társadalmi kötődéseket. Ebben a helyzetben is megvan a szerepe a Vatikáni Rádiónak, mégpedig az, hogy segítsen létrehozni és fenntartani a kapcsolatot a helyi egyházak között a világon, szorosan összefonódva a szentatyával, Péter utódával. Harmadszor a Vatikáni Rádió igazi nemzetközi rádió. Negyven szerkesztőségünk van, de több mint negyven nyelven sugárzunk, mert például az indiai szerkesztőségnek öt nyelven vannak műsorai, a skandináv szerkesztőség két nyelven készít műsorokat, svédül és finnül, s bizonyos időközönként norvégul is. Harminchat nyelven van honlapunk, amelyhez 14 ábécét használunk. Tehát tisztán látható, hogy az egyetemes egyház rádiója vagyunk, miközben igazi nemzetköziség jellemez.

K. I.: Különböző nyelvű szerkesztőségek vannak. Hogyan jöttek létre ezek? Van-e 24 órás élő adása a Vatikáni Rádiónak?

A. Koprowski: Az elosztás egyszerű és összetett egyszerre. A Vatikáni Rádió 77 évvel ezelőtt indult egy különös történelmi helyzetben. Különböző nyelvű szerkesztőségeket hoztak létre a II. világháború veszélyeinek és a kommunizmusnak az idejében. Ezért szinte minden európai országnak van szerkesztősége a rádióban, olyan országoknak is, amelyek nem nagy létszámúak, mint Szlovákia, Magyarország, Szlovénia. Másrészről, mivel az egyház jelen van más kontinenseken is, nemcsak Latin-Amerikában, hanem Afrikában és Ázsiában is, fejlesztenünk kell műsorainkat e kontinensek felé is, hogy segítsük az ottani helyi egyházakat. Ugyanakkor kell tudni azt is, hogy a Vatikáni Rádió nagy anyagi nehézséget ró a Szentszékre. Ezért nem tudjuk emelni a kiadásainkat, sőt csökkentenünk kell a személyzet létszámát is. Ebben az összefüggésben keressük, hogyan takarékoskodjunk a személyekkel és a kiadásokkal, mindenekelőtt az európai szerkesztőségekben, hogy egy kicsit többet tudjunk fektetni az afrikai és ázsiai programokba, és erősítsük a kapcsolatokat a latin-amerikai rádiókkal. Megvan a törekvés, hogy többet adjunk Afrikának, Ázsiának, Latin-Amerikának, mind hanganyagban, mind a honlapon. Az utóbbi évtizedben emelkedik a közrádiók, magánrádiók, katolikus rádiók száma, amelyek átveszik adásainkat. Olaszországnak van 105 élő csatornája, amelyek a nap 24 órájában sugároznak. Ez teljesen érthető, mert a Szentszék, a Vatikáni Rádió Olaszországban van, és normális, hogy ebben a társadalomban minderre nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk. Így tudjuk bemutatni a kereszténységet, azt, hogy az nemcsak a Szentszék struktúráit jelenti, hanem a keresztény tartalmak, kultúrák gazdagságát is.

K. I.: Hogy épül fel egy műsor? Milyen arányok vannak az egyetemes egyház hírei és a helyi egyházak hírei között? Megvannak a konkrét kritériumok, vagy az egyes programok szerkesztői döntenek?

A. Koprowski: Ez érdekes kérdés, mert tudatában kell lennünk annak, hogy az egyház hirdeti az evangéliumot és az utolsó vacsora tapasztalatát az egész világnak, minden kultúrának, a különböző mentalitású embereknek. Ezért egyetemes az egyház. A Vatikáni Rádió pedig, mint már említettem, igyekszik híd lenni az egyház és a pápa tanítása, valamint a helyi egyházak között. Ezért nem is lehetséges, hogy mindenkinek ugyanazt a műsort közvetítsük, mert nagyok a különbségek. Különböző módszereink vannak a Vatikáni Rádióban, hogy közvetíteni tudjuk mindenkinek a legfontosabb dolgokat, a szentatya tevékenységét, az egyház tanítását, de ugyanakkor híreket a kulturális, szociális, egyházi életről az egész világról. Gyakran vannak gyűléseink az egyes szerkesztőségek felelőseivel. Egyik találkozás havonta, egy másik hetente egyszer történik. Bizonyos időközönként pedig találkoznak a világnak ugyanabba a régiójába tartozó csoportok, hogy beszélgessenek azokról a pontokról, amelyekre az adott helyzetben és környezetben jobban oda kell figyelni, mind az egyház, mind a helyi társadalom szempontjából. De mindezek után minden szerkesztőségvezető szabad, és megvan a felelőssége, mert ő dönt, hogy mit tegyen be az adásba. Mindig vannak olyan hírek, amelyek az egyház, a pápa tanítására vonatkoznak, de a műsor többi részét minden szerkesztőség maga állítja össze a saját érzékenysége szerint a hazájában lévő egyház számára.

K. I.: Milyen gyűlések, ünnepek, képzések vannak az alkalmazottak számára?

A. Koprowski: Különböző típusú találkozásaink vannak. A Vatikáni Rádióban a munka folyamatos, a szerkesztőségekben dolgozók nagyon elfoglaltak, ezért például ünnepekkor, húsvét, karácsony idején igyekszünk, hogy legyen itt mise, liturgikus szertartás napközben, például a nagyhéten úgy alakítottuk a programot, hogy az egyes dolgozók tudjanak részt venni itt a szertartásokon. Mindezt azért, mert közben folyik a munka, hiszen ezeken a napokon is műsort kell készíteniük. Van néhány ünnep, ami az egész rádiót érinti, de ez ritka, mert a munka ritmusa nagyon sűrű. Minden évben nagy esemény Szent Mihály főangyal ünnepe, mert ő a rádió patrónusa, ilyenkor van egy ünnepi mise, amelyen majdnem mindenki részt vesz. Tavalyelőtt ezt a misét a szentatya tartotta, ebben az évben a bíboros-államtitkár. A szentmise után van egy fogadás is, de ez is csak röviden, mert megyünk vissza dolgozni. Aztán vannak a rendszeres találkozások. Már említettem a havi és heti találkozókat, de minden évben minden újságírónknak van képzés is. Ez általában két-három hónapig tart. Hetente két alkalom van, de ugyanazzal az anyagrésszel, hogy valamelyikre mindenki el tudjon jönni. Gyűléseink, találkozóink azért vannak, hogy dolgozóink mélyítsék szakmai tudásukat, amit a szerkesztőségben hasznosítanak. De mindenekelőtt sorra veszünk olyan témákat, mint a hit, keresztény élet, a világ szociális és kulturális problémái.

K. I.: Ezeken a találkozókon szó esik arról is, hogy elvben mit akar a VR közvetíteni, vagy csak praktikus (heti hírek, események), technikai kérdések merülnek fel?

A. Koprowsi: Természetesen beszélünk a mai keresztény világ problémáiról, sőt az egész világ helyzetéről. Például néhány hete nagyon megérintett, amikor egy olyan emberünk, akinek az a feladata, hogy kövesse a híreket, eseményeket, tudományos eredményeket mutatott arról, hogy mennyi pénzt költenek ma a világon katonai beruházásokra. Például az AEÁ háborús politikájában mennyi pénzt elköltenek erre havonta… Ez a pénz nagyon nagy segítséget jelenthetne a szegény országok életszínvonalának emelésében, és ez nemcsak a nagyon szegény országoknak, hanem a világnak is jobb lenne. Tehát mi igyekszünk keresztény szempontból nézni a helyzetet, és előmozdítani különböző magatartásformákat, a párbeszédet az emberi méltóság tiszteletben tartására. Összefoglalva azt mondhatom, hogy a világ szociális, kulturális helyzetéről beszélünk, és az egyház gazdag tevékenységéről a különböző helyzetekben.

K. I.: Eligazítások is elhangzanak ezeken a találkozókon?

A. Koprowski: Nem igazán. Ennek a gyűlésnek az a lényege, hogy híreket, információkat adjunk a szerkesztőknek. Istennek legyen hála, a Vatikáni Rádiónál olyan nő és férfi munkatársaink vannak, akik elkötelezettek az egyház felé, tehát munkájuk irányában is. Szoktam mondani viccelődve, de minden viccnek fele való, itt még több is, hogy a mi alkalmazottaink nincsenek úgy megfizetve, ahogy más médiumokban. A fizetések nagyon szerények, s ez szül is különböző nehézségeket a családban, például a németek, franciák gyakran mondják, hogy ezért a pénzért nem mennek a Vatikánba dolgozni… Másrészt van ebben gondviselés is, mert csak olyanok jönnek ide, akik azonosulni tudnak a Vatikáni Rádió küldetésével. Ennek köszönhetően tényleg olyan embereink vannak, akik hallgatni és szolgálni akarják az egyházat. Ez nagyon megkönnyíti a reflexiók, megkülönböztetések hangulatát, hogy különböző programokat, műsorokat hogyan készítsünk.

K. I.: Van-e kapcsolatuk más rádiókkal? Melyekkel? Miben áll ez a kapcsolat?

A. Koprowski: Igen, vannak ilyen kapcsolataink. A Vatikáni Rádió egyike az EBU (European Broadcasting Union) alapítóinak. Ezen a téren nagyon aktívak vagyunk. Igyekszünk figyelni a médiumok szerepére a köz szolgálatában, de az új technológiák szempontjából is nyitottak vagyunk. Ugyanez vonatkozik különböző kutató társaságokkal való kapcsolatainkra, akik új technológiai struktúrákat keresnek. Ezen kívül kapcsolatban vagyunk különböző rádióhálózatokkal a világon, amelyek közvetítik a mi műsorainkat, például a francia programjaink ezeknek a hálózatoknak köszönhetően hallgathatóak Franciaországban, Kanadában, Óceániában, Amerikában, ahol francia közösségek élnek.


Vissza a tartalomjegyzékhez

A VATIKÁNI RÁDIÓ MAGYAR SZERKESZTÔSÉGÉNEK MUNKATÁRSAI

Vertse Márta

Jelenleg a VR magyar műsorának felelős szerkesztője.

Családanya. Angol–francia szakot végezett a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen, majd egy évig gimnáziumi tanárként, azután pedig egy nemzetközi irodában dolgozott Magyarországon. Eközben letette az olasz felsőfokú és a spanyol középfokú vizsgát is. Utána az idegenforgalomban helyezkedett el, idegenvezetőként dolgozott, 1980-ban került ki Olaszországba. 1983. január elsejétől dolgozik a VR magyar szerkesztőségében,akkortól, amikor Puskely Mária (Kordia nővér) befejezte a magyar műsornál folytatott szolgálatát.

Kicsi István: Mikor jött létre a VR magyar szerkesztősége?

Vertse Márta: A VR 1949 óta sugározza naponta a magyar nyelvű műsorokat. Az első magyar tudósítás 1939. március másodikán hangzott el, P. Gallus Tibor SJ volt akkor a bemondó, ő jelentette be XII. Piusz pápává választását. 1940-től kezdve a VR hetente egyszer sugározta magyarul műsorait, 1948-tól pedig hetente háromszor. A műsor szerkesztéséről a Római Pápai Magyar Intézet papjai gondoskodtak. Ilyenkor mindig meg szoktuk említeni Mindszenty József bíboros történetét. Amikor ő kijött Rómába, hogy átvegye a bíborosi kalapot, illetve hogy XII. Piusz bíborossá kreálja, ellátogatott a VR-ba, és megkérdezte, milyen rendszerességgel vannak magyar műsorok. Mondták neki, hogy nagyon nehéz megoldani a szerkesztők közlekedését. Akkoriban a VR-ban természetesen csak élő műsorok voltak, és a szerkesztők messze laktak a rádiótól. Akkor Mindszenty bíboros a két autóját, amit a Nyugaton élő magyar közösségektől kapott, a rádiónak ajándékozta azzal a meghagyással, hogy ezzel könnyítsék meg a magyar műsor rendszeressé válását, s szállítsák az autókon a szerkesztőségbe, munkahelyükre a szerkesztőket. Erre írásos bizonyíték csak indirekt értelemben van, mert amikor vád alá helyezték a bíborost, az egyik vádpont az volt, hogy nyugati rádióállomással tartott fenn kapcsolatot, illetve annak a működését elősegítette. Egy olasz kollégánk, aki mérnökként ma is itt dolgozik, erről szóban is beszámolt, ez a VR-ban akkoriban köztudott dolog volt. Ez talán manapság nem tűnik olyan jelentős eseménynek, de akkor, 1947-ben felismerni a rádió jelentőségét prófétai volt, mert nagyon sokan még ma is megkérdőjelezik, mennyire szükséges a VR.

K. I.: Ön 1983-ban került a magyar szerkesztőségbe. Megosztaná néhány élményét az elmúlt huszonöt évből? Milyen kihívások voltak akkoriban, milyenek vannak ma?

V. M.: Minden szempontból nagyon sokat tanultam Szabó Ferenctől, aki idejövetelemkor a magyar műsor felelős szerkesztője volt. Amikor Szabó Ferenc SJ 1992. augusztus elsején búcsút vett a VR-tól, akkor kellett önállókká válnunk, mert őt Benkő Antal SJ követte, akit be kellett vezetni a rádió világába és a műsorszerkesztésbe. Ô azelőtt sokáig élt külföldön, Brazíliában, Ausztriában, más munkaterületeken dolgozott korábban. Tehát ez volt az egyik nagy fordulópont.

A másik nagy változást a szent év (2000) és az arra való előkészülés jelentette.

A szent évet II. János Pál pápa minden szempontból előkészítette, és mint tudjuk, a megelőző három évet a Szentháromság személyeinek szentelte. Ekkor nagyon sok kezdeményezés indult a VR-ban műsorszerkesztés szempontjából is. A szent évet megelőzően jött létre egy olasz nyelvű műsor, amelynek az volt a címe, hogy Nemcsak Balkán, s ebbe a magyar szerkesztőséget is bevonták. Ez hat dél-kelet európai szerkesztőség (albán, bolgár, szlovén, horvát, román és magyar) együttműködését jelentette. Magyarország a határon kívüli magyar kisebbségek révén került ebbe a műsorba. Nagyon nagy kihívást jelentett, mert először is olaszul kellett beszámolni az egyes országok helyzetéről, másodszor pedig hat szerkesztőségnek együtt kellett működnie. Ez a műsor a különböző országok közötti problémás kérdések megvitatására adott lehetőséget, természetesen keresztény szellemben. Az első adás pontosan Románia és Magyarország szentszéki nagyköveteinek párbeszédét jelentette.

A szent év után ez a műsor átalakult, Európa falak nélkül (Europa senza muri) lett a címe, és továbbra is megmaradt a kihívás: egyrészt az, hogy a nyugat-európai hallgatóságot informálja az egyes országok helyzetéről, mert még mindig nem épült be a tudatukba, hogy a földrésznek van egy másik része is, másrészt pedig, hogy ezek az országok egymás között folytassanak párbeszédet. És mindemellett rendszeresen készítettük a magyar műsort is. Ezek után a technikai változások jelentettek újabb kihívást. Ez abban állt, hogy fokozatosan áttértünk a digitális módszerre, és egy minimális előzetes szakmai ismertetés után autodidakta módon jöttünk rá, hogy ezt a technikai munkát hogy kell elvégezni, ami hosszú órákat és nagyon sok gyakorlatot kívánt, és most már évek óta mi állítjuk össze az adást.

K. I.: Mennyire volt itt érezhető az otthoni kommunizmus? Mennyiben volt ez kihívás?

V. M.: Ez óriási kihívást jelentett. Én akkor még nem dolgoztam a VR-nál, amikor Szabó Ferenc elkezdte a zsinati dokumentumok ismertetését. Akkoriban ez volt az egyetlen forrás az otthoni hívek számára, ahonnan megtudhatták a vatikáni híreket, a pápa tanítását. Az én ittlétem a kommunizmus utolsó évei idején kezdődött, tehát már sokkal nagyobb volt a szabadság, mint az azt megelőző években, de azért akkor is lehetett érzékelni. Vigyázni kellett arra, hogy milyen leveleket küldünk. Például sokáig gondolkodtunk azon, hogy a VR magyar műsorának milyen pecsétet készíttessünk, amiből nem derül ki első látásra, hogy ez a VR. Így csak azt írtuk rá, hogy Sec. Ungh. (Magyar Szerk.), mert valamilyen formában ki kellett fejezni, hogy a levél vagy azok a prospektusok, amelyeket rendszeresen küldtünk, a VR magyar műsorától érkeznek. Akkor még havonta jelentkező nagyon szép kis füzeteket küldtünk, amelyben minden szerkesztőségnek volt egy oldala, amelyen a saját nyelvén és fényképekkel bemutatkozott. Aztán ez az évek alatt egyre kisebbé vált, most már csak egy kinyitható szórólapként jelenik meg, képek nélkül. Ez azt jelentette, hogy a Magyarországon lévő összes katolikus intézménynek, minden plébániának bevezettük a címét a számítógépbe, s automatikusan küldte címükre a prospektust a rádió. Sok visszajelzés érkezett, hogy nem kapják meg. Egyszer, amikor Szabó Ferenc hazautazott, látta a határállomáson, hogy nagy rakásokban fel voltak halmozva ezek a VR-tól érkező programfüzetek. Természetesen arra mindig figyeltünk, hogy azáltal, amit mondunk, az otthoniaknak ne essék bántódása. Nagyon figyeltünk arra, hogy kik szólalnak meg.

K. I.: Ma milyen kihívások vannak?

V. M.: Megvannak a ma kihívásai is, és elég sokat is beszélünk róluk. Először is, most már van konkurencia, mert otthon is vannak katolikus médiumok, rádiók, újságok, folyóiratok, tehát az emberek több helyről hozzájuthatnak információkhoz. Ennek ellenére nekünk az a fontos, hogy ami vatikáni hír, azt a lehető legpontosabban, legrészletesebben továbbítsuk az otthoni hallgatók felé. Ez nagyon nagy kihívás, mert tudjuk azt, hogy a szónak valóban pontosnak kell lennie, és mi vagyunk a hiteles forrás mindabban, ami a Szentszéket, a pápa tevékenységét illeti. Ez pedig nagyon sok utánajárással jár. Mindent ellenőrizni kell, hogy időpontok, nevek, koncepciók megfelelőek legyenek, hogy a pápa beszédeiből, tanításából ki tudjuk venni a lényeget. Sok-sok beérkező információból nekünk a leglényegesebbeket kell kiszűrni, és azt a lehető legpontosabban továbbítani, ami azért nehéz, mert óriási információdömpinggel állunk szemben. Itt nem csak a Vatikánra, hanem a világegyház eseményeire is gondolok. El kell dönteni, hogy a rendelkezésünkre álló 19 perc 40 másodpercben milyen hírek kapjanak elsőbbséget, holott most már percről percre tudjuk, hogy a világ bármelyik részén mi történik. Nagyon fontos a vatikáni híreken túl a világegyház eseményeiről tájékoztatni az otthoniakat. Hasonló jellegű problémákat más egyházmegyékben hogy oldanak meg például.

K. I.: Milyen arányok szerint épül fel a műsor?

V. M.: A műsor felépítésében mindenképpen az első helyet a szentatyának, tanításának, tevékenységének biztosítjuk, ezután következnek a szentszéki hírek. Van egy olyan elmélet– ami elméletnek nagyon jó–, hogy egyharmad részt szenteljünk a szentatya tevékenységének, egyharmadot szentszéki híreknek és újabb egyharmadot a világegyház híreinek, amibe természetesen beletartoznak a magyar egyház hírei is. Nem azok, amik otthonról érkeznek, hanem amelyek valamilyen összefüggésben vannak a Vatikánnal, a világegyházzal. De ezt mint elméletet lehet csak említeni, mert a gyakorlatban naponta változik ez az arány, attól függően, hogy mi a pápa tevékenysége. Például a nagy ünnepkörökben az egész adást ennek szenteljük, és nem kapnak helyet a világegyház eseményei. Máskor pedig, amikor a szentatya pihen, vagy épp aznap nincsenek pápai kihallgatások vagy fogadások, sokkal nagyobb teret tudunk biztosítani a világegyház eseményeinek. Ezek a szerkesztési elvek, nemcsak a magyar műsorban, hanem általában a velünk egy szinten lévő nyelvi műsorokban, amelyeknek ugyanennyi az adásideje, ezek például a szlovén, a litván, a bolgár műsor, az úgynevezett kisebb nyelvek műsorai. Természetesen más a helyzet a lengyeleknél vagy a németeknél, akiknek naponta két különböző adásuk van.

K. I.: Sokszor lehet hallani tudósításokat, interjúkat. Kik azok, akik megszólalnak, milyen eseményekről tájékoztatnak?

V. M.: Nagyon sok nemzetközi összejövetelt szerveznek a Vatikánban a különböző kongregációk, pápai tanácsok, bizottságok, és ezeken, ha van magyar résztvevő, mindent megteszünk annak érdekében, hogy meg tudjuk szólaltatni. Eléggé változó… Sajnos egyre kevesebb a magyar résztvevő, nem tudom, mi az oka, de nagyon sok olyan nemzetközi konferencia van a tudományos vagy a társadalomtudomány pápai akadémiái szervezésében, ahol érdekes módon nincs magyar résztvevő, holott a környező országok, Szlovénia, Horvátország stb. képviseltetik magukat. Ez fájó pont nekünk, mert úgy érezzük, hogy ezáltal a magyar részegyház valamilyen szinten kiesik a központi elképzelésekből, illetve az egész világegyház vérkeringéséből, mert ezeken az összejöveteleken nagyon fontos kérdéseket tárgyalnak meg, amelyek abszolút aktuálisak. Elég csak a bioetikára gondolni, hogy ennek milyen társadalmi következményei vannak, például a törvényhozásban is. Fontos lenne, hogy a magyar egyház kövesse az itt született döntéseket, határozatokat, és próbálja ezeket terjeszteni, népszerűsíteni és otthon megvalósítani. Például a múlt héten volt az isteni irgalmasság első világkongresszusa, hála Istennek voltak magyar résztvevők többen is. Igyekeztünk mindegyiküket megszólaltatni különböző szempontok szerint: megszólalt a püspök, aki e kérdés lelki apostola, azután egy pap teológiai szempontból és egy másik pap, aki egy kis falusi plébánián ezt gyakorlatban megvalósítja. Ugyanakkor beszámolt egy családapa is arról, hogy az isteni irgalmasság révén hogyan gyógyult meg függőségéből. Tehát ugyanazt az eseményt négy különböző szempontból, magyar résztvevők révén tudtuk bemutatni. Ez ritkán fordul elő, de ez lenne az ideális. Ezért szoktunk szerdánként, amikor vannak magyar zarándokcsoportok, kétperces hangulatképet adni arról, hogy a magyar hívek hogy élték meg a pápai kihallgatást. Célunk az, hogy mindenkihez szóljunk, nemcsak a teológusokhoz, a papokhoz, hanem minden hívőhöz, minden korosztályhoz. Sőt a nem hívőkhöz is nagyon jó lenne eljutni, azokhoz, akik esetleg rábukkannak honlapunkra, elolvassák híreinket, és ennek nyomán elkezdenek érdeklődni vallásos kérdések iránt… Ez nagy örömet jelentene számunkra.

K. I.: Magyarországról is vannak tudósítások?

V. M.: Annak idején XI. Piusz pápa a jezsuitákra bízta a VR vezetését, ezért fontos számunkra, hogy a magyar jezsuiták is benne legyenek a műsorainkban. Ez tulajdonképpen háromszor történik meg egy héten: kétszer kapunk anyagot Budapestről, egyszer pedig Szentmártoni Mihály SJ pszichológus magyarázza az evangéliumot nagy sikerrel. Sok visszajelzés érkezik, és ha véletlenül egy nappal később tesszük föl a honlapra, azonnal jönnek a reklamációk otthoni papoktól, hogy tegyük fel a honlapra, leírva, az anyagot, mert segíti őket a vasárnapi prédikáció elkészítésében. Ez azért hangzik el mindig csütörtökön, és nem vasárnap, hogy támpontként szolgáljon a papoknak. Ez régi hagyomány műsorunkban, még Szabó Ferenc vezette be, hogy a csütörtöki napon legyen, egyrészt azért, mert általában a szerdai kihallgatás után nincs jelentős pápai tevékenység, amiről hírt kéne adni, vannak beszédek, fogadások, de nincs olyan katekézis, mint a szerda délelőtti kihallgatáson, amely az egész világnak szól. Másrészt meg azért van ez így, hogy legyen a prédikációra készülőnek pár napja vasárnapig. Persze amikor bevezettük, még nem volt internet, de a papok meghallgatták, sőt sokan fel is vették maguknak. A budapesti Jezsuita Stúdió pedig hetente kétszer jelentkezik, kedden és vasárnap, mindig valamilyen aktuális eseményhez kapcsolódóan, s arról szólnak műsoraik, hogy az adott kérdésben mi a jezsuita rend álláspontja, vagy hogy abból a rend hogyan veszi ki a részét. Például hivatások vasárnapján Koronkai Zoltán SJ diakónus beszélt a jezsuita hivatásgondozásról.

K. I.: Hogyan vannak kapcsolatbana Kárpát-medencével?

V. M.: Mi tekintettel vagyunk az összmagyarságra, és nemcsak a Kárpát-medencére, hanem a Nyugat-Európában élő magyarságra, az amerikai magyarokra is, sőt még Ausztráliából is érkeznek hírek. Természetesen e helyeken is mindenütt a helyi médiumok mondják el az ottani híreket, mert most már minden egyházmegyének van honlapja és különböző médiumai. De ha az eseménynek van valamilyen vatikáni kapcsolódása, akkor igyekszünk mi is elmondani. Vagy ha az otthoni magyarság és a határon túli magyarság közös programjáról van szó, arról mi beszámolunk. Például nemrég volt az egyetemi lelkészek találkozója Magyarországon, és azon részt vettek erdélyi egyetemi lelkészek is, tehát ilyen összefüggésben hírt adunk róla. Vagy például a felvidéki egyházmegyék rendezése kapcsán elmondtuk az ottani magyarság hozzáállását. Ezenkívül rendszeresen készítünk egy heti 10-12 perces hírösszefoglalót a szlovákiai Pátria rádió részére, amely az ottani nemzeti kisebbségek rádiója. Ezt vasárnap reggel adják le először, utána meg hétfőn megismétlik. Ez nemcsak vallási híreket, hanem társadalmi kérdésekkel foglalkozó anyagokat is tartalmaz, hiszen nem kifejezetten vallásos rádió. Ezt az adást igyekszünk a heti műsoranyagunkból úgy összevágni, hogy olyan hírek legyenek benne, amelyek általában a határon túli magyarságot is érintik, ha például megszólal Cserháti püspök, aki a Magyarországon kívül élő magyarok püspöke, akkor nyilván betesszük az ő hangját; ha van valami olyan hír, ami általában az összmagyarságot érinti, kifejezetten azt a térséget, az is bekerül. A kárpátaljaiakkal kevesebb a kapcsolatunk. Amikor Majnek Antal püspök úr nemrégiben itt volt, természetesen megszólaltattuk. Délvidékről időnként megszólaltatjuk Harmat Károlyt. Mondhatjuk azt, hogy az erdélyiek azok, akik a legtöbbet szerepelnek, persze ez csak egy viszonylagos statisztika. Ezenkívül vannak rádiók, amelyek átveszik műsorainkat. A Magyar Katolikus Rádió naponta háromszor adja le műsorainkat, az egri Szent István Rádió négyszer– ezáltal a Felvidék egy részére is eljut, valamint a magyarországi és a romániai Mária Rádió is átveszi az adásunkat, s katolikus honlapok is. Nyugat-európai viszonylatban a bécsi magyar főlelkészség, Németországban a kölni magyaroknak a honlapja veszi át az adásainkat, vagy kínál egy „link”-et a VR-hoz. Természetesen mi is megszólaltatjuk a bécsi magyar főlelkészt, mert vannak olyan programok, amelyek nemcsak az Ausztriában élő magyarokat, hanem az egész környék magyarságát érintik (zarándoklatok Máriacellbe, Szent István ünnepe augusztus 20-án).

K. I.: Milyen visszajelzéseik vannak a műsorral, a honlappal kapcsolatban?

V. M.: Minden új technikai lehetőséggel kapcsolatosan pontos statisztikai adataink vannak, így arról is statisztika van, hányan keresik fel honlapunkat, hányan hallgatják interneten naponta az adásainkat. Örömmel állapítottuk meg, hogy a statisztika növekvő tendenciát mutat. Eszerint naponta 700-800-an olvassák híreinket, egy-egy oldalt 1500-1800-an olvasnak el, és 7500-8000-en mennek rá a honlapunkra– ők csak a főoldalt nézik meg. A szakemberek azt mondják, hogy ez állandó közönséget jelent. Ugyanakkor sok visszajelzés érkezik e-mailben a szlovákiai egyházmegyék rendezésével kapcsolatosan Felvidékről és Magyarországról is. Ha van egy kiemelkedőbb esemény, amiről beszámolunk, akkor arra sokkal több a visszajelzés. A másik statisztikából az derül ki, hányan hallgatnak minket az interneten: innen tudjuk, hogy például Japánban nemcsak egy hallgatónk van, akiről korábban is tudtunk, aki megtanult magyarul, és bár beszélni kevésbé tud, de írásban tökéletesen kifejezi magát, hanem Tokióban is vannak hallgatóink. De a világ minden részén, Amerikában, Ausztráliában is akadnak, akik hallgatnak bennünket.

K. I.: Milyen kapcsolatuk van más programokkal? Milyen gyűlések, találkozók vannak a VR-ban?

V. M.: Minden hétfőn délelőtt van egy ülés. Ott ismertetik a heti programot, felhívják a figyelmet a fontosabb eseményekre, vagy szólnak, ha esetleg van valamilyen változás az előre kiadott programhoz viszonyítva, ugyanakkor kapunk háttérinformációkat is. Például a szentatya egyesült államokbeli útja előtt volt egy hosszú ismertető, ahol pontról pontra elmagyarázták, milyen programnak mi a háttere. Például hogy a pápa azért megy pénteken délelőtt vagy kora délután a zsinagógába, hogy ne zavarja meg a hithű zsidók szombatját, amely pénteken a naplementével kezdődik. Ilyen eligazítások vannak. Időnként jön egy-egy fontos vatikáni dikasztériumnak a vezetője, aki elmond egy aktuális problémát, vagy rávilágít különböző helyzetekre. Havonta pedig van egy főszerkesztői ülés, ahol az egyes szerkesztőségek vezetőit tájékoztatják a havi programról.

Az egyes szerkesztőségek között nincs tervszerű együttműködés, de amennyiben olyan hírek érkeznek, amelyek a különböző országokat érintik, át szoktuk adni ezeket, szólunk egymásnak, az adott országból itt levő kollégát kérdezzük a hír hitelességéről, helyességéről. A Szent Erzsébet-év során többször is együttműködtünk a német műsorral, mert Németországban is tartottak Szent Erzsébet-ünnepségeket. Informáltuk egymást az eseményekről. Aztán van egy ún. heti előrejelzés, és oda e-mailen beküldjük az olyan magyar híreket, amelyek mások számára is érdekesek lehetnek. Ezeket beteszik az olasz központi előrejelzésekbe. Így használhatja bármelyik szerkesztőség, amelynek szüksége van rá, amelynek fontos. Személyes kapcsolatokra sajnos egyre kevesebb idő jut. Amíg volt a már említett Európa falak nélkül című műsor, addig az együttműködő hat szerkesztőség sokkal inkább kapcsolatban volt egymással. Amióta ez megszűnt, szinte nem is látjuk egymást napokig, esetleg csak a folyosón.

K. I.: Milyen a munkaprogramjuk?

V. M.: Amikor pápalátogatás van valahol, akkor szinte éjjel-nappal szolgálatban vagyunk, mert mindig vannak előre nem látható események, nekünk meg résen kell lenni. Persze ez függ attól is, hogy hova látogat a szentatya, például most az Egyesült Államokba tett látogatás alatt nehezebb lesz, hiszen nagy az időeltolódás. Egyébként heti hat napot dolgozunk, a legnehezebb a szombat, mert akkor az aznapi és a vasárnapi adást is elkészítjük, s aznap rakjuk össze a szlovákiai Pátria rádiónak a már említett hírösszefoglalót is. Ez három adást jelent, s erre vagyunk elméletileg hárman. Azért elméletileg, mert gyakorlatilag Ipacs Katalin, aki hosszú évekig volta magyar szerkesztőség munkatársa, nyugdíjasként bejár hetente egyszer,

és egy éppen itt tanuló jezsuita is besegít szombatonként. Vasárnap a szabadnapunk, de ha valamilyen fontos esemény van, akkor vasárnap is itt vagyunk, ha nem is mindhárman, de ketten közülünk. Hét közben ritkán lehet ezt szabadnappal pótolni, mert ugyanúgy zajlanak tovább az események. Azt lényeges elmondani, hogy mi nemcsak a szerkesztést végezzük, nemcsak kiválasztjuk és lefordítjuk, megírjuk a híreket, és utána van egy technikus, egy ún. hangmérnök, aki feldolgozza a kész anyagot, hanem az első lépéstől az utolsóig mi készítünk mindent! Ez azt jelenti, hogy miután megírtuk és beolvastuk, mi vágjuk és tisztítjuk az anyagot, mi rakjuk össze hozzá a hanganyagot a különböző zenékkel, az eredetiben elhangzott beszéd egy kis részével– ezt azért, hogy átadjuk a hangulatot–, miközben a beszédet magyarul beolvassuk. Ezen kívül a honlapra is mi tesszük fel az anyagokat, azt is többször át kell nézni, hogy ne maradjon benne hiba, s még így is marad néha. Sajnos nincsenek mindig segítségünkre a technikai eszközök sem, sokszor előfordul, hogy csúcsidőben (délután 5 és 6 óra közt) lefagy a rendszer.

K. I.: Önnek személyesen mit jelent itt dolgozni?

V. M.: Nekem elsősorban óriási felelősséget jelent, de mindenképpen küldetésként élem meg. Az, hogy ennek a műsornak a felelős szerkesztője vagyok,

II. János Pál pápa betegségének idején kezdődött el. Akkor teljes mértékben felelősségemnek éreztem, hogy informáljam a hallgatókat a szentatya egészségi állapotának változásairól. Emlékszem, amikor váratlanul egy újabb műtétet hajtottak végre rajta, az volt az első alkalom, hogy éjszaka bejöttem, hogy felfrissítsem egyrészt az adást az ismétlésekhez, másrészt a honlapot, mert az esti adás ismétlése már nem lett volna teljes másnap reggel ennek az információnak a hiányában. Sajnos ezzel a szomorú eseménynyel kezdődött az én felelős szerkesztői pályafutásom, de valahogy éppen ez adta meg a súlyát is, persze mindazzal együtt, ami ezután következett: II. János Pál halála, aztán a pápa nélküli időszak, az új pápa megválasztása. De ezeket a rendkívüli eseményeket megelőzően is megvolt a kialakult hozzáállásom, például a Vallomások című sorozatban, amiben én szólaltattam meg embereket, mindig tisztelettel próbáltam a hangjukkal szemben viselkedni, mert azt gondolom, ha valaki ránk bízza a hangját, ránk bízza a gondolatait, a nézeteit, az megérdemli a gondosságot és figyelmet, hogy valóban a legpontosabban és leghűebben jusson el azokhoz, akiknek szól. Erre továbbra is mindannyian figyelünk. Mert egy üzenetet sokféleképpen lehet csomagolni, s a részletek is valóban nagyon fontosak. Két szóban: felelősség és tisztelet: ez a legfontosabb munkám során.

Gedő Ágnes

Olasz–magyar szakos tanárként érkeztem 2001-ben Rómába, posztgraduális ösztöndíjjal. Felkértek, hogy asszisztensként lektoráljam a magyar kereszténység ezer évéről rendezett vatikáni kiállítás katalógusát. Így kezdődött vatikáni „pályafutásom”. Ezt egy interjú követte, amit P. Vértesaljai László SJ készített velem a kiállításról a Vatikáni Rádió számára. Nem sokkal ezután léptem át először a szerkesztőség küszöbét: Vertse Márta (a jelenlegi megbízott felelős szerkesztő) olasz nyelvű interjút kért tőlem az Európa falak nélkül című olasz adásba, amelynek öt évig volt a szerkesztője, s amelynek munkájába később én is– nagy lelkesedéssel– bekapcsolódtam. A magyar műsorban saját rovattal 2003 tavaszán jelentkeztem először Római séták címmel. Szeptemberben írtam alá munkaszerződésemet, s azóta főállású szerkesztőként dolgozom a VR-nál. Időközben két évig a pápai Gergely Egyetem kommunikáció szakán tanultam, s nagy örömmel ültetem át a gyakorlatba az ott elsajátított rádiós, újságírói ismereteket.

Talán zenei tanulmányaimnak köszönhető, hogy különösen szívesen foglalkozom az egyes adások szignáljának, zenei hátterének kiválasztásával. Kihívásnak tartom, hogy olyan híreket, eseményeket jelenítsünk meg a hallgatók lelki szemei előtt, amelyet csak fülükkel érzékelnek. Képletesség, tömörség, világos és egyben egzakt fogalmazás kell ehhez. Sokszor nem könnyű néhány percben visszaadni egy-egy pápai beszéd mondanivalóját; megragadni egy-egy interjú lényegét, vagyis „kivágni” azt, ami semmiképp sem fér be az adásba. És itt elérkeztünk a legnagyobb dilemmánkhoz: vagyis hogy a napi húsz (ugye, nem is sok?) percbe hogyan sűrítsük bele a szentatya apostoli tevékenységét napról napra, beszédeit, homíliáit, szerdai katekéziseit; a különböző szentszéki és világegyházi híreket; a riportokat és elmélkedéseket. Mindenből egy kicsit, hogy tájékoztassunk, de egyben a lélekhez is szóljunk. Elhivatottság, alázat és nagy-nagy szeretet kell ehhez a munkához. Ha belegondolunk, hogy az év 365 (!) napján friss adást készítünk (soha nincs ismétlés), és minderre hárman vagyunk, akkor azt hiszem, mindenki előtt világos, hogy ez másként nem megy.

Kis szerkesztőség lévén jóformán minden munkát mi végzünk: hírszerkesztők, bemondók, riporterek, hangtechnikusok, internetes weboldal készítők vagyunk. Apropó, weboldal! Az adásainkban elhangzó hírek mind elolvashatóak honlapunkon, a www.vaticanradio.va oldalon. Itt a tudósítások, interjúk, elmélkedések hanganyaga is letölthető. Vannak rovataink is: pl. az egyes pápai dokumentumok bemutatása, elmélkedések a vasárnapi evangéliumról… Ahol nem jók a rádiós vételi viszonyok, nem kell elkeseredni: interneten minden nap kiváló minőségben lehet hallgatni az adásainkat!

Összefoglalva: hálás vagyok a gondviselésnek, amiért ide vezérelt, hogy a kereszténység szívéből magyarul, magyaroknak szólhatok nap mint nap, megtartva a tanári hivatás lényegét: az önátadást, hogy eszköz lehessek a megértésben mások számára.

Somogyi Viktória

2004-től dolgozom a Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségében. Rómába a Külkereskedelmi Főiskola külgazdasági szakára készülő szakdolgozati témám hozott, amelynek megírásához ösztöndíjat kaptam a jezsuita rendtől. A rádióba akkor kerültem, amikor egy fiatal erdélyi jezsuitát tanulmányai Franciaországba szólítottak.

Mindig is az volt a vágyam, hogy nemzetközi közegben dolgozzam, ahol számos kultúrából származó ember vesz körül. Nagyon szeretek utazni, és a rádióban csak a szekció ajtaján kell kilépnem, hogy a világ 42 nyelvét, kultúráját, különböző világlátását képviselő munkatársaimmal találkozhassak. Nagyon izgalmas és tanulságos élmény, sokat tanultam ebből, és a szemléletem változásában meghatározó szerepet játszott ez a közeg. Kicsiben megélhetjük a globalizáció jelenségét a munkahelyen, amelyet hajlamosak vagyunk csak negatív oldalairól megítélni. Pedig ha belegondolunk, a mai értelemben az egyház volt az első globalizáló tényező.

Rómába jőve a zarándokok is megtapasztalhatják ezt a fajta globalizációt, ha részt vesznek a szerdai általános pápai kihallgatáson a Szent Péter téren: az egyház sokszínűségét látni a világ minden részéről érkezettekben egyedülálló élmény.

Tanulmányaimat Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végeztem magyar–angol szakon, majd újabb diplomát szereztem pedagógiából és végül a Külkereskedelmi Főiskola külgazdasági szakán. Sosem gondoltam volna, hogy Olaszországban fogok élni, 2001 előtt sosem jártam ezen a vidéken. Tízéves korom óta az angol nyelv és az angolszász kultúra vonzáskörében éltem, a mediterrán világ egyáltalán nem került érdeklődésem előterébe. Az olasz kultúrával egyéves angliai egyetemi tanulmányaim során kerültem kapcsolatba több mint tíz évvel ezelőtt, amikor a francia nyelvtudásomat szerettem volna feljavítani, de mivel csak haladó szinttől voltak kurzusok az egyetemen, az olasz tanszékre irányítottak. Akkor nem gondoltam volna, hogy valaha is hasznomra lehet majd ez a nyelv.

A napi 20 perces adásunk szerkesztéséhez először tájékozódásra van szükség a különböző hírügynökségek oldalain, valamint a belső vatikáni rádiós információs rendszerünk által. Erre az oldalra folyamatosan teszik fel a híreket azok a kollégáink, akik csak ezzel foglalkoznak a nap során. Egy általános kép kialakítása után kiválasztjuk azokat az anyagokat, amelyek a legnagyobb hírértékkel bírnak. A fontossági szempont megítélésében természetesen a Szentszék nézőpontjából jelentősnek ítélt események játszanak nagy szerepet. Természetesen elsődleges szempont a pápa tevékenységének közvetítése, hiszen a Vatikáni Rádió a szentatya rádiója. Első helyet foglalnak el az adás összeállításában a pápai beszédek, a pápai utak, látogatások, fogadások, amelyekről tájékoztatjuk hallgatóinkat és olvasóinkat, akik az interneten követnek bennünket.

A híranyagok kiválasztása után öszszefoglalt formában lefordítjuk a különböző világnyelveken rendelkezésre álló cikkeket. Ezután összeülünk, és közösen átnézzük a megírt szövegeket, hogy tökéletesítsük, formailag és tartalmilag ellenőrizzük, esetleg kiegészítsük azokat. Az ún. összeolvasás után megyünk a stúdióba, ahol sor kerül a beolvasásra. Mivel minden számítógépen történik, a hang digitális rögzítése után egyikünk elkezd dolgozni a hanganyagon. A vágóprogram segítségével megtisztítjuk a hibáktól, aztán pápahangokat illesztünk a megfelelő helyekre, ahol a pápát idézzük, vagy más interjúk esetén az interjúalany hangját. Zenei betétekkel szakítjuk meg a beolvasott szövegeket. Amikor összeállt az adás, leadjuk a technikus kollégáinknak a kész digitális anyagot. Ezzel párhuzamosan a másik kolléga feladata a honlapunk frissítése napi híranyagainkkal. Az adásba beolvasott szövegek felkerülnek a magyar szerkesztőség internetes oldalára az interjúkkal együtt, amelyeket hangfájlban helyezünk el oldalunkon.


Vissza a tartalomjegyzékhez

KÖNYV • KÖNYV • KÖNYV


Vissza a tartalomjegyzékhez

EGYHÁZ ÉS KOMMUNIKÁCIÓ

(Szerkesztette: Hamp Gábor, Szöllőssy Ágnes)

A Magyar Pax Romana katolikus értelmiségi fórum negyvenedik (és hazai környezetben tartott nyolcadik) konferenciájának anyagát tartalmazza e kötet. Azét a konferenciáét, amely A párbeszéd egyháza összefoglaló címen zajlott, s amelynek témájául a szervezők két alapkérdés megvitatását és körüljárását képzeltek el, ezek a kommunikáció és a kommunió, a közlés és a közösség. A kettő összekapcsolása nem véletlenszerű, hanem az egyház alapfeladatai közül való, így, együtt, ahogy azt az első János-levél megfogalmazza: „Amit láttunk és hallottunk, nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis közösségben vagyunk az Atyával és a Fiával, Jézus Krisztussal.” (1Jn 2-3) Arra már a kommunikációról szóló vatikáni dokumentumok egyike, az 1971-es Communio et progressio is felhívta a figyelmet, hogy Krisztus a kommunikációban is példaképünk, még a mai mediatizált, digitalizált és technológiailag csodásan megújult világban is. Jézus ugyanis a kommunikációt nem egyoldalú és tekintélyi közlésnek, nem is a tömeg felé való (kissé lekezelő) tájékoztatásnak tekintette, hanem önmaga megosztásának, ajándékozásának. Minden kommunikációs gesztusa, még beszédei, kinyilatkoztatása is a lélek és élet megnyilvánulása, odafordulás és ajándékozás volt, a szó legteljesebb értelmében egzisztenciális kapcsolatteremtés. Ilyen értelemben mind egyénileg, mind közösségeinkben s nagyközösségünk, az egyház szintjén törekszünk a kommunikáció ilyen értelmű megvalósítására. Törekszünk, megújulni igyekszünk benne, folyton alulmaradunk és kevésnek bizonyulunk (egyénileg és mint egyház): sem elég bátorságunk, sem elég nyitottságunk nincs hozzá, nem merünk eléggé áttetszőkké lenni embertársaink felé, hogy a velük történő beszélgetés valódi, mély és elkötelezett kapcsolattá válhasson. Pedig, ahogy Várszegi Asztrik a Beköszöntőben fogalmazott: „Az ember személy, individuum, egyszeri és megismételhetetlen, de mégis: csak a másokkal való kapcsolatban bontakozhat ki.” A Magyar Pax Romana Fórum e kötete a kérdést komolyan véve próbálta meg elméletileg körüljárni a lehetőségeket és akadályokat, hogy aztán már csak a megbeszéltek életbe ültetése következzék.

Három fő gondolatkörbe szerveződnek a kötet írásai: egyik a teológiai, egyháztani szempontokat sorakoztatja, címe: Hierarchikus kommunikáció. Erdő Péter e hierarchikus kommunikáció sajátosságait foglalja össze, Gánóczy Sándor a Szentháromság kommunióját próbálja az olvasóhoz közelebb hozni, Schermann Rudolf, aki plébános és lapkiadó Ausztriában, az egyház belső nyilvánosságának nélkülözhetetlen fontosságára figyelmeztet, Balog Zoltán a jelszerűség s a munkás lét szükségességét elemzi.

A második gondolati egység Új médiumokon fejezetcímet kapott, itt a napi (sajtó)valóság jelentkezik. Szabó Ferenc, a Távlatok jezsuita főszerkesztője, a Vatikáni Rádió magyar részlegének korábbi főszerkesztője az egyházi sajtóra vonatkozó egyházi szempontokat ismerteti, Szekfű András az egyházi sajtót a nem egyházi sajtó felől mutatja meg, Tamás Pál az egyház társadalmi nyilvánosságban lehetséges mozgástereit veszi számba és szemügyre. A reklám jelenségét mutatja be Hankiss Elemér elemzése, Horvát János azt a sokakban felmerült kérdést elemzi, hogy az egyháznak kell-e a reklám, s az egyháznak jó-e magát reklámoznia. (Bizonyára az előadó, gyakorló újságíró válasza sokakat érdekel, ezért erről csak annyit: a szerző szerint a válasz igen, ám a hogyan komoly szakmai tudatosságot és felkészültséget igényel, csak profi, a világi média reklámjai profizmusához mérhető módon szabad. Mert nem annyira az egyházat mint kétezer éves intézményt kell „reklámozni”, s nem is az Írást, hanem az üzenet egészét s annak napi valóra váltását, a keresztények ténykedéseit. Az igazságot kell bemutatni, a társadalmi valóságot a maga teljes valójában, aminek ma már szabadon és természetes módon része a vallásos élet és annak tevékenységei. Lukács evangéliuma egyébként is megfogalmazta már: „nincs olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék”. A szerző e mondáshoz kapcsolva zárja írását: ha a Szentírás ezt olyan találóan és az emberi természetet ismerve leírta, akkor a mai egyházi vezetőknek, egyházi közösségeknek is csak ehhez kell magukat tartaniuk: hogy még amit sötétségben mondanak, a belső szobában, azt is készen kell lenni a háztetőkről hirdetni, egyrészt mert hiába próbálnának titkolni bármit is, másrészt mert az örömhír természete, hogy azt mondani kell! (Ma azonban feltétel, hogy ez a modern kor igényei és szakmai szintje szerint történjen.) E második fejezetet Nagy J. Endre szertelen esszé-kollázsa (ahogy a szerző írása műfaját meghatározza) zárja, a katolikus tévé és rádió szükségességének, létjogosultságának kérdéseit elemezve. (Ez az írás is olyan témát vet fel, amelyre vonatkozóan van pro és kontra vélemény is: ezért a szerző konklúziójából annyit, hogy szerinte lehetséges felekezeti rádiót, tévét működtetni, de nem a szűk felekezetiség kerítésén belül, hiszen ahogy az üzenet, az örömhír már Jézus életében áttörte a választott nép akkoriban nagyon szigorúan értelmezett szűk kapuit, úgy kell a pünkösdi jelenséghez hasonlóan a lehetséges hallgatók nyelvén szólni a műsorkészítőknek, s nem kényelmes foteljeikben ülve nekik kell arra várniuk, hogy a „világ” tanuljon meg az ő keresztény, katolikus, „bennfentes” szakzsargonjának nyelvén…)

A harmadik fejezet a rejtélyes Hogyan lenni címet kapta: ez szól a tágabb értelmű kommunikációról. Várnai Jakab ferences teológus a kommunikációt mint imádságot értelmezi, Horváth Árpád, az időközben elhunyt kiváló filozófus az egzisztenciális kommunikáció lehetőségét kínálja írásában, Takács Gyula az evangelizáció kommunikációs vonatkozásait elemzi, végül Horányi Özséb a II. vatikáni zsinat „idők jelei” kifejezését értelmezi az itt és most kommunikációs imperatívuszai szempontjából.

A kötet ugyan nem tankönyv és nem is olvasókönyv, a téma iránt érdeklődők, az egyházi kommunikációt bármilyen szinten– kötelességből, szakmai kényszerből vagy szabad akaratból– művelők (papok, világi krisztushívők, egyházi elöljárók, közösségek és intézmények) számára azonban igen ajánlatos, mert a közeli magyar valóságból merít, és mai válaszokat kínál mai kérdéseinkre.

Balassi Kiadó–Magyar Pax Romana Fórum, Budapest

Bodó Márta


Vissza a tartalomjegyzékhez

NAGYVÁRADI HARANGSZÓ

Tempfli József nagyváradi megyéspüspökkel beszélget Kozma László

„Csak a hit és az egymáshoz való hűség tarthatja meg népünket, nemzetünket.” (Madách Imre)

A nemzeti gondolatot, a hazaszeretet érzését tagadó, a hagyományainkat és érzéseinket erodáló globalizációs, kozmopolita világban figyelemre méltó könyvsorozatot indított a Kairosz Kiadó. Magyarnak lenni gyűjtőcím alatt szólaltat meg neves közéleti személyiségeket, akik interjúk révén megfogalmazott gondolataikkal igyekeznek ráirányítani figyelmünket nemzeti értékeinkre, megőrzésre méltó hagyományainkra, életpéldájuk, gondolataik révén modellálni az olvasók közösségi tudatát, érzéseit, nemzeti identitását. Madách Imre Mózes című drámájából idézett, számunkra örök érvényű mondanivalót és eszményt hordozó szavai a sorozat üzenetét, lényegét fogalmazzák meg. Az eddig megjelent harminc könyvben többek közt Koltay Gábor, Makovecz Imre, Kondor Katalin, Nemeskürty István, Wittner Mária, Sára Sándor, Grosics Gyula szólalt meg, akik életútjukkal, műveikkel szolgálják a nemzeti felemelkedés nemes eszméit, ügyét.

A határokon átívelő nemzetegység jegyében lett része e törekvésnek az Amerikában élő Charles Fenyvesi, a felvidéki Duray Miklós, a kárpátaljai Vári Fábián László, a csángó Petrás Mária, az erdélyi Farkas Árpád, Kallós Zoltán, Böjte Csaba megszólaltatása.

A sorozat 31. kötete a Tempfli József nagyváradi római katolikus püspökkel készített interjút közli a 117 oldalas kiadványban. Megalkotása egyáltalán nem ígérkezett könnyű feladatnak. Olyan személyiségről van szó, akit áldozatos élete, rendkívül sokirányú tevékenysége a jelenkori erdélyi magyar élet reprezentatív személyiségei sorába emeli. Elegendő, ha felőle érdeklődve korunk meghatározó információforrását, az internetet „lapozzuk fel”, több mint 10 900 találat özöne árad felénk.

Az ezeréves váradi püspökség 81. főpásztora rendkívül nehéz időszakban vehette kezébe a pásztorbotot. Az elmúlt közel két évtized bebizonyította, hogy személyében elhivatott, küzdő szellemű, tántoríthatatlan és bátor, karizmatikus, cselekvő, egyháza és hívei érdekében minden áldozatra kész, elődei példájából erőt merítő püspök áll a nagy múltú egyházmegye élén.

A közel kilencvenéves kisebbségi sors győzött meg bennünket arról, hogy megmaradásunk szimbolikus bástyái, végvárai sorában első helyen Krisztusba vetett hitünk, továbbá múltunk, hagyományaink ismerete és megőrzése, a szellemi kincseink, különösképpen az irodalom áll. E vallomáskötet szinte minden gondolata, szava ezekből a gyökerekből táplálkozik, szívja éltető, erőt és kitartást adó nedveit. Krisztus egyházát közösségek alkotják. Kisebbségi sorsban az örömhír hirdetése és elfogadása, a hitelvekben kifejeződő és annak követésére buzdító, a bennünket egybeötvöző eszményekhez és morális törvényekhez szinte kötelezően társulnak a túlélést és megmaradást szolgáló imperatívuszok, amelyeket egyházunknak is föl kell vállalnia. Erre utala tucatnyi papot adott népes családnak a kárpátaljai Rahóra sodródott rokon plébánosa, Tempfli István életsorsából leszűrt gondolat is: „Élete során több országban szolgált, emberi helytállása, hite azt mutatja, hogy az ember több, mint a nemzetet szétválasztó politikai határok.” Ugyanezt hitelesíti– ezúttal az egyetemes magyar sorsvállalás foglalataként– a püspök úr által idézett Madách-gondolat is, mely életútjának és szolgálatának vezérmotívuma lett.

Életutunk alakulását elsődlegesen az a közösség formálja, amelynek tagjaiként látjuk meg a napvilágot. A Szatmár megyei Csanáloson született Tempfli József püspök otthoni „hozománya”, a szolgálatra fölkészülés mérföldkövei előrevetítették az utat, melyet eddig befuthatott, s amelyen Isten kegyelméből a továbbiakban is haladnia adatik: a rendkívül vallásos sváb faluközösség, mely papok és szerzetesnők sokaságát adta az egyháznak; a családi miliő, melynek alapeszméi sorában az első helyen állt a munkaszeretet és az erkölcsi értékek tisztelete, a mély vallásos nevelés; tanárai és különösképpen dr. Scheffler János és dr. Bogdánffy Szilárd püspökök életpéldája, Márton Áron erdélyi püspök tanítása; a püspöki székben elődje, Széchenyi Miklós kiállása a kisebbségi jogokért…– megannyi impulzus, szándékot és tettet erősítő ráhatásként kormányozzák lépteit, cselekedeteit.

Szükség is volt minderre, végtelenül nagy szükség ahhoz, hogy fölvállalhassa mindazt, amire/amivel újmisésként, plébánosként, szentjobbi apátként, váradi püspökként Isten elhívta/felruházta. Hisz kezdettől szembe kellett néznie az ateista diktatúra egyházellenes politikájával, az elhivatott, buzgó és cselekvő papságot sújtó terrorral. A politikai fordulatot követően látnia kellett, hogy a posztkommunista rendszer– a mesebeli rókához hasonlóan: csak a bundáját vetette le, erkölcse nem változott– a legkisebb hajlandóságot sem tanúsította arra, hogy a kommunista rendszer bűneit jóvátegye. Az elorzott egyházi javak visszaszerzéséért kényszerűségből indított perek hosszú sora jelzi a hatalom időhúzó, hamis, csalárd szándékát. A másik oldalon ugyanakkor ott van az a kifogyhatatlan, tántoríthatatlan elszántság, amivel Tempfli József püspök vállalja a küzdelmet, mondván: „önként semmiről sem mondok le”, „amit tudok, mindent mentek, követelek”.

Az élet terhei, az eltelt évtizedek senki fölött nem múlnak el nyomtalanul.

A test megfáradhat, de a hit talaján megszilárdult lélek sosem. Püspöki jelmondata: A szikla– Krisztus. Két évezred tanúsítja ennek rendíthetetlen voltát, örök igazságát. Ehhez járul Szent László király– a váradi egyházmegye és Nagyvárad védőszentje– égi közbenjárása, a mártírsorsot vállalt püspökök életszentségéből kiáradó sugallat. Ezek vezérlik lépteit, termik meg a gyümölcseit.

A visszanyert püspöki palota és sok más objektum jelzi a küzdelem értelmét és sikerét.

A bátorságáról és szókimondásáról ismert személyiség mindenkor fölemelte szavát hívei, a kisebbségi sorsba sodródott erdélyi magyarság érdekében. Akkor sem hallgatott, amikor a II. János Pál pápa romániai látogatása során nem jött el a sokat szenvedett erdélyi katolikusok körébe. Nem helyeselte, hogy „Róma számára mindig az állami kapcsolatok az elsődlegesek, nem a hívek”, kifogásolta a protokollszabályok lábbal tiprását, azt, hogy a „feltételeket a politikai hatalom és az ortodox pátriárka szabta meg”.

Püspökké szentelésekor– az őt szentelő püspökök meghívása révén– és azt követően is a magyarság hitbeli egysége erősítését szolgálta. Ennek jegyében fogad el minden meghívást itthon és a határokon túl is, hirdetve azt, hogy a krisztusi szeretetben mindig egyek vagyunk, s egynek is kell maradnunk. Mindenik megszólalás egy-egy szimbolikus tégla a magyarság közös lelki temploma építéséhez, szilárdításához. Ezt szolgálja a különböző rendezvényeken való jelenlét és megszólalások, a közügyekben való állásfoglalások, valamint az olyan kezdeményezések is– például a Festum Varadinum–, amelyek tízezreket vonzanak, ápolnak és teremtenek önazonosságunk tudatosítását és védelmét szolgáló hagyományokat.

Az interjúkötet oldalain a hit és a szeretet hangján szól. Nyitott szemmel járni, az idők jeleire odafigyelni számára nem csupán tájékozódási szempontból fontos. Annak hozama a sok szép példázat, amelyek az interjúban olvashatók, amelyek prédikációit, közösségi felszólalásait fűszerezik, lelki és érzelmi töltettel színezik, gazdagítják. Általuk a legelvontabb dolgok is érzékletessé tehetők, a legösszetettebb dolgok is könnyen érthetőkké válnak.

A kötetben az egyház- és kisebbségi sorstörténet szervesen ötvöződik az egyéni életút eseményeivel– személyes, egyéni látásmóddal elbeszélve. Kételyeit sem hallgatja el, melyek olykor-olykor megkísértették. A sikert– az elismerésként kapott kitüntetéseket– buzdításként, törekvései, tettei igazolásaképpen fogadta. Stílusa, válaszai plasztikusak, ízesek. A sok szép versidézet is azt húzza alá, hogy mily mélyen azonosul hívei, nemzete lelkületével, sorskérdéseivel.

Sokszor hivatkozik azokra az elődökre, akik életpéldájukkal az ő sorsának irányt s medret szabtak. Az idő múlása hozza, hogy az ő szolgálata is termékenyítőleg hasson. Az isteni kegyelem mellett bizonyára az ő élete, áldozatos munkája is hozzájárult új hivatások ébredéséhez, ahhoz, hogy püspökként negyvennégy papot szenteljen, bocsásson útjára, Isten, az egyház, a hívek szolgálatára. A hivatásébredés e bő forrása tette lehetővé, hogy tizenhét váradi egyházmegyés pap szolgálhat külföldön– Svájctól Ausztráliáig.

Tempfli József püspök– a kérdezőre nézve– hálás riportalany. Elég egy-egy kérdés, és válaszaiban– mint Szent László csapása nyomán sziklából a víz– buzgárként tolulnak elő a szavak, parttalanul ömölnek a mondatok.

Kairosz Kiadó, Budapest 2008

Máriás József


Vissza a tartalomjegyzékhez

SZAKSZERŰSÉG, ÉRTÉKORIENTÁLT ÚJSÁGÍRÁS, ELVHŰSÉGavagy mit és hogyan ír az osztrák katolikus újságíró?

Ötvenéves volt 2007-ben az Osztrák Katolikus Újságíró Szövetség. Az alkalmat jubileumi ünnepséggel ülték meg Bécsben (2007. április 12–13-án): hálaadó szentmisét mutatott be Egon Kapellari, az osztrák püspöki kar médiafelelőse, nagy létszámban vettek részt az osztrák írott és elektronikus sajtó munkatársai, valamint meghívottaik, a kelet-európai volt kommunista államok katolikus sajtómunkásai 13 ország képviseletében. Ausztria nemes hagyománya szerint és földrajzi helyzetét, történelmi szerepét komolyan véve az Osztrák Katolikus Újságíró Szövetség megpróbál hídszerepet betölteni a volt kommunista országok és Európa nyugati része között. A jó hangulatú ünnepségen volt köszöntőbeszéd a bécsi érseki palota udvarán, és volt hangulatos, vidám műsor, majd fogadás e palota dísztermében. Az egybegyűlt több száz katolikus újságíró az ünnepséget követő fogadáson szakmai elvárásokról és nehézségekről, valamint örömökről és sikerekről egyaránt beszélgetett. Köztük elkeveredve sok érdekes téma ütötte meg a mindig munkára kész hazai újságíró fülét. A foszlányokból kérdések álltak össze, amelyeket az Osztrák Katolikus Újságíró Szövetség elkötelezett, aktív és energikus elnökasszonyának, mag. Gabriele Neuwirth-nak az ünnepi pillanatokat követően tettem fel.

Bodó Márta: Ausztriát hagyományosan katolikus államként tartották, tartják számon. Ma is érvényes ez a kijelentés?

Gabriele Neuwirth: Ausztria lakosságának 74,1 százaléka római katolikusnak vallja magát, 4,6 százalék tartozik az evangélikus és református egyházhoz. Mintegy 180 ezer keresztény tagja az ortodox egyháznak, és egy 8410 lelket számláló zsidó közösséget is nyilvántartanak Ausztriában (az adatok a 2001-es népszámlálásból valók), noha az izraelita kultusz- (azaz vallási) közösség (Israelistischen Kultusgemeinde) adatai szerint egyedül Bécsben tizenötezerre tehető a zsidó hitfelekezethez tartozók száma. Kereken háromszáznegyvenezer muzulmánról beszélhetünk Ausztriában, az iszlám 1912 óta elismert vallásként működhet. Körülbelül tízezren tagjai a buddhista közösségnek, a buddhizmus 1983-tól elismert vallás az országban. Jehova tanúi körülbelül húszezren vannak, és igen aktívak, mindent megtesznek annak érdekében, hogy az osztrák állam elismerje vallási közösségüket. Ausztria lakosságának körülbelül 12 százaléka a törvény által el nem ismert valláshoz és vallásfelekezethez tartozik. Ezeket az adatokat nézve érdekes, hogy Ausztriát továbbra is úgy határozzák meg, mint katolikus államot. Kétségtelen, hogy ezek az adatok tükröződnek a média világában is.

B. M.: E hagyományosan katolikus ország sajtókiadványai „katolikusok” valamilyen mértékben? Jobban kicseng az osztrák lapokból a vallásos alapú értékorientáltság, mint más országokban?

G. N.: Erre a kérdésre nem is olyan egyszerű a válasz, nem lehet csak igennel vagy nemmel felelni. Ha úgy kérdezte volna, hogy érdekelt-e az osztrák médiavilág a vallásos vagy az egyházi élettel kapcsolatos hírek közvetítésében, akkor a válaszom egyérteleműen igen lenne.

A legnagyobb teret a vallásos tartalmú hírek közül az egyházi botrányokkal foglalkozó témakörök foglalják el. Viszont a lapok a botrányok mellett jelentősebb, a társadalom szélesebb köreit foglalkoztató kérdésekben is figyelmet fordítanak a különböző egyháziak, egyházi szervezetek képviselői véleményének a bemutatására. Ezek a kérdéskörök általában a szociálpolitika, az uniós politika, a bioetika, az oktatás vagy a bevándorlók problematikájával kapcsolatosak, e kérdésekben szokták az egyháziak véleményét leggyakrabban kikérni. Ám ritkán kérdezik az egyházi alkalmazottak közül a nem papi személyek, tehát a világi alkalmazottak véleményét, még akkor sem, ha ezek aktívan részt vesznek a társadalompolitikában az illető egyházi szervezet keretében és képviseletében. E téren kivétel a Caritas katolikus segélyszervezet, amelynek vezetője egy világi férfi. Általában az újságírók szívesebben beszélnek a hierarchia képviselőivel, s a püspökök véleményére a legkíváncsibbak. Például az egyházi kiadványokban az egyedüli, akinek a véleményéről szeretnek tudósítani, az a bécsi bíboros, Christoph Schönborn, olykor esetleg más püspök is, de nem a területen dolgozó, esetleg a kérdésben szakember világi…

Viszont kétségtelen, hogy a katolikus újságírás vallási motivációból fakadóan értékorientált. Egy ideillő példa, hogy az osztrák média alapmeggyőződése az eutanázia visszautasítása. Gyakran idézik Franz König bíboros szavait: „Az ember a másik ember kezében, és ne a másik ember kezétől haljon meg.”

B. M.: Miben más a katolikus újságírás, miben különbözik egy katolikus újságíró a többiektől?

G. N.: A katolikus újságírás alapvető meghatározója, mint általában minden igényes újságírásé, elsősorban a szakszerűség, a profizmus. A jó katolikus újságíró is, mint világi kollégája, profi hozzáállással dolgozik. Emellett munkájának alaptörvénye, hogy írásaival, megnyilatkozásaival ne sértse az emberi méltóságot, semmiféle külső nyomás vagy megvesztegetés ne szorítsa háttérbe személyi és szakmai integritását. Lelkiismeretéről elsősorban Istenének ad számot, nem földi hatalmaknak. A katolikus újságíró figyel az etikai követelményekre, következetes, és munkája alapkritériuma a minőség: csak minőségi munkát ad ki a kezéből. Nem a világi médiában olykor szokásos szenzációvadászatról szól ez a munka, hanem a hétköznapi kis hírek minőségi megszerkesztéséről.

B. M.: Van-e különbség az egyházi lapoknál dolgozó és világi újságírásban tevékenykedő katolikus újságírók munkája között?

G. N.: Nemigen beszélhetünk különbségekről, hiszen az osztrák média igen gyakran tudósít különböző, az egyházi élettel kapcsolatos eseményekről, a világi lapokban rendszeres az egyházi oldal vagy rovat.

B. M.: Egy úgynevezett világi lapnak, szerkesztőségnek van-e szüksége „szakképzett” katolikus újságírókra?

G. N.: Fontos, hogy egy lapnál képzett keresztény munkatársak is dolgozzanak, s általában dolgoznak is, ez érvényes a napilapoktól a kulturális folyóiratokon át a sportújságokig. Elsősorban szerkesztőként szükséges a szakirányú képzettség, s az osztrák lapoknál általában a belpolitikával, belügyekkel foglalkozó szerkesztők egyike szakosodik a vallási, egyházi, hitéleti kérdésekre.

B. M.: Miért volt szükség az Osztrák Katolikus Újságíró Szövetség (Verband Katholischer Publizisten Österreichs) létrehozására? Azaz: miért volt szükség a szakmai szervezetek világában egy külön katolikus újságíró szövetségre? Miért van erre a továbbiakban, a jelenben is szükség?

G. N.: Ötven évvel ezelőtt az alapító tagok elsődleges célja egy olyan szövetség létrehozása volt, amely segítséget és erőt nyújt azoknak a munkatársaknak, akik a média világában a keresztény értékek megvalósítására törekednek. Az alapító tagok katolikus újságírók szövetségére gondoltak, ezzel nem zárva ki annak a lehetőséget, hogy a szövetséghez más, nem katolikus keresztény felekezetűek is csatlakozhassanak, így például evangélikus kollégáink is vannak. A fő cél ugyanaz maradt. Ma ezt a közös munkát hálózatszerű tevékenységnek tekinthetjük.

B. M.: Kik az Osztrák Katolikus Újságíró Szövetség tagjai? Csak azok a katolikus, keresztény újságírók, akik egyházmegyei, egyházi lapoknál dolgoznak, vagy mások is?

G. N.: Már az alapító okirat magába foglal a média világában dolgozó minden egyes munkatársat, teljesen függetlenül attól, hogy milyen keretek közt megjelenő médiáról van szó. Valójában minden nagyobb osztrák médiaorgánum képviselteti magát szervezetünkben. Nagyon sok éven át fontos szerepet játszottak szövetségünk életében azok a tagok, akik a különféle kiadók munkatársai voltak.

B. M.: Mint az Osztrák Katolikus Újságíró Szövetség elnöke milyen célokat tűzött ki maga elé, mit szeretne elnöki működése során elérni?

G. N.: Hálózatépítés, a tagok lelki erősítése, hogy ezáltal keresztényekként megállják a helyüket, függetlenül attól, melyik szeletében dolgoznak a médiavilágnak. Azt szeretném elérni, hogy az egyesület tagjainak több támogatásban és biztonságban legyen részük.

B. M.: Milyen problémákkal küszködik, mit kellene megoldani, mik az újságírók nehézségei?

G. N.: A tagok legkevésbé idővel rendelkeznek. Az utóbbi években mindenkinek egyre kevesebb ideje van. A túlórák száma egyre inkább nő, s ezek legtöbbször fizetetlenül maradnak. A fiatal tagok sokkal komolyabban veszik a családjukat, mint régebb, ennek a ténynek nagyon örvendünk. Így a kommunikációt napjainkban legtöbbször az e-mail segítségével oldjuk meg, gyakran este, elég rövid idő alatt, ez főként Bécsben van így. Sajnos szinte lehetetlen, hogy szövetségünk rendszeres gyűléseket tartson, ahol a tagok jobban megismerhetnék egymást. Pedig ha figyelembe vesszük, hogy egész Ausztria területén, sőt Dél-Tirolban (Olaszország északi tartománya, ahol a német hivatalos nyelv a német ajkú lakosság többségi jelenléte miatt) is vannak tagjaink, akkor nagy szükség lenne ilyen összejövetelekre…

B. M.: Mi az elnök legkönnyebb feladata?

G. N.: Minden elvárás ellenére a fiatal újságírók úgy vélik, hogy javukra és előnyükre szolgál, ha szövetségünkhöz tartoznak. Csupán 2007 januárjától harminchat új tagunk van!

B. M.: Elfogadják önt nőként a szövetség élén, s elfogadják-e mint nőt a katolikus egyházi újságírásban?

G. N.: Az első nő vagyok egy alapjában véve szinte csak férfiakból álló szövetség élén. Amikor a fénykorszakunkat éltük (1990-ig), szóba se jöhetett volna, hogy egy nő vezesse az Osztrák Katolikus Újságíró Szövetséget. Viszont a „női egyházi újságíró” megnevezéssel nem tudok teljesen azonosulni, mert a nem keresztény, azaz a világi médiában is tevékenykedem. Ennek ellenére az első elöljáró vagyok, aki egyházi újságnál is dolgozik. Ugyanakkor egyházi újságíróként a katolikus egyházi vezetéssel korrekt, kiegyensúlyozott kapcsolatban állok.

B. M.: Általánosságban szólva milyen az egyházi lapoknál dolgozó katolikus újságírók kapcsolata az egyházi vezetéssel?

G. N.: Az egyesület ötven éve próbálja megértetni és elfogadtatni a püspökségekkel, az egyházi vezetéssel, hogy a médiavilág öntörvényű, és más szabályok szerint működik, mint az egyház. Ez a törekvés sajnos nem sok sikerrel járt. Ha a papokkal nem is, az egyházban dolgozó világiakkal nagyon jó az együttműködés.

B. M.: Miért, milyen munkát vár el a papság, az egyházi hierarchia az egyházi lapnál dolgozó újságírótól?

G. N.: Szakszerű, jó újságírást és az egyházi vezetés, az egyházi irányvonal iránt viszonylag tágan értelmezett hűséget. Az osztrák püspökök– ez a történelem során alakult így– a lapok tartalmi kérdéseibe szinte egyáltalán nem szólnak bele.

B. M.: Mit várnak el egy katolikus újságírótól a világi szerkesztőségekben?

G. N.: Keresztény etikát a szakszerű és ügyes munka mellett.

B. M.: Mit szeretne ön szerint az olvasó kapni a katolikus lapoktól?

G. N.: Aktuális információt, párbeszédkészséget, eligazítást a politikát, gazdaságot, kultúrát, egyház(politiká)t érintő témákban, a keresztény szempont felmutatását e kérdések vonatkozásában. Naprakész híreket a világegyház, az egyházmegye, a plébániák életéből, információkat mind a helyi egyház, mind egész Ausztria vonatkozásában. A hitre vonatkozó ismereteket és ezek elmélyítését. Az otthonosság érzését egy-egy hívő közösség életében, ennek bemutatását.


Vissza a tartalomjegyzékhez

Czitros Noémi-Melinda

ERDÉLYI TUDÓSÍTÓ

Egy katolikus társadalmi folyóirat a két világháború között


A Catholic newspaper edited in Transylvania between the two world wars: Erdélyi Tudósító

After 1918 the Hungarians became a minority within Romania after Transylvania was annexed to the country as a result of the peace treaty after the 2nd world war. In the new situation Hungarians had to build up new structures: a new school system, a new framework for cultural life, religious institutions. One of the first things that were established were the newspapers. All the important and traditional churches had their own papers. Erdélyi Tudósító, edited by a Catholic parish priest, Ernő Veress, was one of these. It functioned as a forum of the Catholic public opinion for two decades.


• A szerző Sepsiszentgyörgyön született, 2001–2005 közt a Babeš– Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának teológia–történelem szakos hallgatója volt. 2007 júniusától Budapesten él, irodavezetőként dolgozik.

Trianon után a magát immár a romániai élettérben találó erdélyi magyarságnak fel kellett ismernie, hogy ha meg akar maradni, alkalmazkodnia kell az új helyzethez, az örökölt nemzeti intézményeket alkalmassá kell tennie arra, hogy a kisebbségi léthelyzetben is hatékonyan működhessenek, illetve a kisebbségi társadalom létfunkcióinak ellátására újakat kell létrehoznia. Az 1918-ban alakult Brassói Kath. Tudósító szerkesztője, Veress Ernő ezt tette, amikor 1919-ben az egyházmegyei tudósítóból Erdélyi Tudósítót formált, amely a két világháború közötti Erdély egyik színvonalas hetilapjává, majd katolikus társadalmi szemléjévé vált. Megjelenésének tizenkilenc évfolyama alapján az Erdélyi Tudósítót a két világháború közti Erdély egyik értékes, a problémákhoz mindig keresztény szellemben hozzászóló katolikus sajtóorgánumának nevezhetjük.1 Veress Ernő volt a lap szerkesztője. Vorbuchner Adolf, a mindvégig közeli munkatárs így jellemzi a lap szerkesztőjét: „Sovány, szikár alakja tizennégy éven át haladt a Tudósító élén. Ô viselte el elsősorban az összes kritikát, nézeteltéréseket és szidásokat, s tapasztalatból mondhatom, jó lélekkel viselte őket. […] Az ő kifogyhatatlan lelkesedése és törhetetlen akaratereje tartotta fönn a lapot, sok-sok nehéz, válságos órában. […] Az ő személye lesz garancia, hogy a lelkesedés nem fog megcsappanni, hogy az akaraterő nem lanyhul el.”2

Veress Ernő Csíkszentsimonban született 1891. december 17-én. Teológiai tanulmányait Gyulafehérváron végezte, ahol 1915-ben pappá szentelték. 1915–1929 között káplán és hitoktató volt Sepsiszentgyörgyön, Szentivánlaborfalván, Csíkszeredában és Brassóban, 1929–35 között kolozsmonostori plébános. 1935–1941 között hitoktató, majd plébánoshelyettes volt Kolozsvárott, 1944-től 1958-ig teológiai tanár Gyulafehérvárott. Az Erdélyi Tudósító szerkesztése mellett, amelyet 1919-től 1936-ig, majd 1940–1943 között végzett, Veress Ernő szerkesztette 1938–1940 között az Erdélyi Iskolát is, valamint a kolozsvári Monostori Egyházközség című hitbuzgalmi értesítőt. Cikkei az Erdélyi Tudósítóban, az Erdélyi Iskolában, a Hírnökben, a Pásztortűzben, a Vasárnapban jelentek meg. Könyveket is adott ki: 1923-ban Brassóban az Erdélyi Imádságoskönyvet,3 1930-ban megjelentette Tíz év (Az erdélyi katolicizmus utolsó tíz évének küzdelmei egy újságcsináló naplójában) című kiadványát, amelyben összegyűjtötte az Erdélyi Tudósítóban 1920–1930 között megjelent cikkeit, ez az Erdélyi Tudósító Könyvtára kiadásában Kolozsvárott jelent meg. 1937-ben, Kolozsvárott Szertartástan címen tanulmánykötetet adott ki.4 Veress Ernő 1973. március 16-án hunyt el Székelyudvarhelyen, temetési szertartását Márton Áron celebrálta.

Sajtótörekvések az I. világháború utáni Erdélyben

Az alakuló kisebbségi intézmények közül elsőként a sajtó intézményrendszere épült ki. Egyszerre „mindenki íródeák lett– írja Kovács László, az Erdélyi Helikon szerkesztője–, anélkül, hogy tudta volna: miért.”5 „Folyóiratok stafétája futott az ismeretlen felé– jegyezte fel ugyanő.– Mikor egyik utolsót lehelve bukott, a bukó kezéből új ragadta ki a szellemlobogót.”6 Az újságírók, irodalmi egyéniségek annak tudatában láttak munkához, hogy a sajtónyilvánosság a legfőbb belső hatalom a kezükben. Olvasási vágy is volt az emberekben, hiszen– egyéb hírközlési szervek még nem lévén– a sajtótól várták a leghitelesebb információkat.

A lapalapítások kezdetben nem ütköztek ellenállásba, hisz a berendezkedő román hatalom már csak azért is toleránsnak mutatkozott, hogy mielőbb elősegítse a Budapesttől elszakadó erdélyi magyar szellemiség kialakulását. Az első világháborút követő évtizedben a romániai magyar sajtónak elsődlegesen helyzettudat-meghatározó szerepe, hangsúlyozottan maradásra és cselekvésre ösztönző rendeltetése volt. „Mikor a gyakorlati politika és a közügyi aktivitás még csak szemlélte az eseményeket– írja Nagy György–, a közösségi megkapaszkodásvágy már kigyöngyözött egy rendkívül magas szintű publicisztikát, amely demokratikus vétetésű és átfogó problémaérzékenységgel lépett közdelembe az ittmaradás, az építő és önmegőrző cselekvés, a kisebbségként is teljes életet élés történelmi igényének tudatosítása érdekében.”7

Ebben az időszakban a könyvkiadáshoz képest megnőtt a kisebbségi lapkultúra szerepe. A két világháború között Magyarországon a könyv- és lapkiadás viszonyát a 80,24 százalék:19,76 százalék arány fejezte ki, Romániában a 78,15 százalék:21,75 százalék, a romániai magyarság szellemi életében pedig az 52,24 százalék:47,75 százalék. Ez igen nagy eltolódást jelent attól az egészséges állapottól, hogy a szellemi állományból az időszaki sajtó átlag csak 20 százalékot foglalhat el a rendesen 80 százalékos könyvtermelés mellett– állapítja meg György Lajos.8 Ez azt bizonyítja, hogy a romániai közönség kulturális szükségleteit nem annyira könyvekből, mint inkább hírlapokból és folyóiratokból elégítette ki. Ez érthető is, hisz amellett, hogy az időszaki sajtó a legfrissebb eseményekről tájékoztatta, olcsóságánál fogva megfelelt a magyarság leromlott gazdasági helyzetének. Bármily nagy is volt a magyar közönség érdeklődése és ráutaltsága, nem volt olyan helyzetben, hogy a túlságosan nagyszámú lapot fenntarthatta volna. A lapmegszűnéseket gyorsította a 30-as évek elejétől buzgólkodó sajtóellenőrzés. Hogy vásárlóközönségüket megtarthassák, a laptulajdonosok kénytelenek voltak újságaik árát csökkenteni, illetve olyan (úgynevezett „krajcáros”) lapokat létrehozni, amelyeket a legszegényebbek is meg tudtak fizetni. Így a nagy lapok mellett– általában azok fiókkiadásaként– jó pár olcsó újság is megjelent ebben az időben: a Brassói Lapok mellett a Népújság, a Keleti Újság népies kiadványa, a Magyar Újság, az Ellenzék kisújságja, az Esti Lap, vagy a– szintén kolozsvári– Jó Estét. A vezető napilapok általában 6–15 000-es példányszámban jelentek meg, de némelyikből ennél többet is eladtak.

Az egyházi sajtó

A trianoni döntés után kisebbségbe került erdélyi magyarság életének újjászervezéséből az egyházak az elsők között vették ki részüket. Hamar rájöttek arra, hogy a sajtó belső hatalom, az általuk kiadott lapszámok mennyisége alig maradt el a különféle világi kiadványokétól. A két világháború közti egyházi folyóiratoknak jól meghatározott olvasóközönsége volt, jól körülhatárolható elvárásokkal és igényekkel. Lapokat jelentettek meg a különböző hitbuzgalmi egyesületek, ifjúsági közösségek, a teológiai tudományok művelői, de külön folyóiratok szóltak a lelkészekhez, a vallásos nőkhöz, férfiakhoz, gyermekekhez, családokhoz, a gazdákhoz, a vasárnapi iskolákat vezetőkhöz stb. A két világháború közti Romániában összesen 145 magyar nyelvű egyházi és vallásos lap jelent meg 816 évfolyammal a következő megoszlásban: római katolikus 48,9 református 60, unitárius 11, evangélikus 6, baptista 10, adventista 8, Jehova tanúi 2.10 E lapok és folyóiratok 34 romániai városban és községben jelentek meg, s az olyan nagy művelődési és egyházi központok mellett, mint Kolozsvár, Temesvár, Nagyvárad vagy Szatmár, kis vidéki városok, mint Dicsőszentmárton, Nagykároly, Nyárádszereda, Székelykeresztúr, sőt olyan kis települések, falvak, mint Aninósza, Kibéd, Kisgalambfalva stb. is vállalkoztak lapkiadásra– „jeléül annak, hogy egy falusi parókia is lehet nagyobb kört bevilágító szellemi-lelki műhely.”11

A katolikus sajtó erdélyi kiadványai tizenhat városban jelentek meg. Mint általában az erdélyi sajtóban, a katolikus termelés terén is Kolozsváré volt a vezető szerep, amely egymagában 20 lapot indított útra, vagyis az össztermelés közel egyharmadát hozta létre. Utána Temesvár és Szatmárnémeti következett 10-10 lappal, Nagyvárad 8 lappal. Az erdélyi katolikus sajtónak a két világháború között kitermelt 65 kiadványa szak szerint szépirodalmi, társadalmi, pedagógiai, hitbuzgalmi, politikai lapokra és egyházközségi értesítőkre oszlik. 5 szépirodalmi és művészeti lap kereste a magasabb igények kielégítését. Ezek közül kettő országos hírre tett szert: az egyik az aradi minoriták Vasárnapja, amelyet dr. Wild Endre 1920-ban az Aradi Katolikus Egyházi Tudósítóból szervezett át színvonalas szépirodalmi folyóirattá, a másik a kolozsvári ferencesek Hírnöke, amelyet a Szent Ferenc Hírnöke című családi és társadalmi lapból P. Trefán Leonárd 1921 júliusában fejlesztett ki nagy példányszámú, a katolikus világnézet mellett bátran és öntudatosan kiálló szépirodalmi és művészeti folyóirattá.12 Említésre méltó továbbá a Hirschler József által alapított és Kende János marianumi tanár által szerkesztett Művészeti Szalon, amely fennállásának hét évében szép illusztrációival és tudományos cikkeivel egyedülálló törekvést képviselt.

A társadalmi lapok csoportjába nyolc lap sorolható, a két legfontosabb az Erdélyi Tudósító s A Nap, a katolikus nőmozgalom kiadványa, amely 1922-ben a Vasárnap szociális mellékleteként indult Aradon mint a Szociális Misszió Társulat lapja, és később Nagyváradon, majd Kolozsvárt folytatta munkáját. Jezsuita sajtótermék volt A Szív. Szatmárnémetiben a jezsuita rendház 1927-ben magára vállalta a szerkesztést, amely csak 1940. augusztus 25-i számmal szűnt meg.

Tőkeerős katolikus csoportosulások összefogásával napilapot is sikerült létrehozni a szabadelvű sajtónak a hívő keresztény érzületét nemegyszer sértő megnyilvánulásai semlegesítésére: a nagyváradi Erdélyi Lapok első száma 1932. január 3-án került ki a nyomdából, és az 1936-os kényszerű címváltoztatások (Új Lapok, Magyar Lapok) ellenére 1944 októberéig jelent meg. Az Erdélyi Lapok indulásakor Paál Árpád főszerkesztő a romániai hitvallásos újságírókat tömörítette maga köré, korántsem kizárólag katolikusokat. Ilyenek voltak Csűrös Emília, Dsida Jenő, Pakocs Károly és sokan mások, sőt egyetemi lelkész korában maga Márton Áron is.13

A romániai magyar katolikus egyházi sajtó arcvonalát az ifjúsághoz szóló Jóbarát (1925–1940), a falusi nők lelki gondozására indított Harangszó, illetve Vasárnapi Harangszó (1934–1944), a gyermekeknek szánt Szív (1925–1940), a Hildegárda (1929–1943) és az Erdélyi Iskola (1933–1940) határozták meg. Rövidebb ideig létezett a szatmári Katholikus Élet (1921–1931), a temesvári Katholikus Munkáslap (1931–1939), a Zsil-völgyi Katholikus Tudósító (1919– 1922), a nagyváradi Ôrszem (1920–1931). Mellettük az egyházi sajtót sajátos területeken gazdagították olyan lapok-folyóiratok, mint amilyen az erdélyi ferences rendtartomány negyedévi közlönye, az Erdélyi Ferencesek Útja (1930– 1936), a ferencrendi teológiai ifjúság folyóirata, a Ferences Nemzedék (1928– 1936), az Oltáregyesület havi folyóirata, az Oltár (1929–1931), a Szent Kereszt Szövetség negyedévi közlönye, A Szent Kereszt (1926–1942), Szent Ferenc Harmadik Rendjének értesítője, a Szeráf (1928–1931), a gyulafehérvári hittudományi főiskola ifjúságának kiadványa, az Egyház és Élet (1939–40), az Egyházi Zeneművészet (1922–1927).14 Mindezek mellett sok egyházközségi kiadvány is napvilágot látott, amelyek általában a plébánia nevét viselték, és családias hangon informáltak a közösség életéről.

Az Erdélyi Református Egyházkerületben a háború előtt már létezett a Zilahon szerkesztett Keresztyén Élet (1906–1944), a Református Szemle,a Kerület és a lelkészek lapjaként ismert Az Út. 1918–1923 között jelent meg a Gyertyafény nevű brailai (!) egyházközségi értesítő. Az első világháború után aztán nagy számban ontották kiadványaikat a református nyomdák is. Az egyik leghosszabb életű folyóirat a lelkészegyesület lapja, a Lelkipásztor volt (1921– 1940). 1938-ig tudott talpon maradni a Harangszó című néplap; 1921–1927 között élt az Evangéliumi Munkás, 1920–1923 között a Nyárádszeredában szerkesztett Egyházi Figyelő. A bukaresti Élet és a kézdivásárhelyi Legyen világosság mindössze egy-egy évfolyamot élt meg. 1923-tól kezdődően újabb hullám következett. Ebben az időben szép kivitelezésű, igényesen szerkesztett és viszonylag hosszú életet megért lapokat hívott életre az egyházkerület. Ilyenek voltak: az Ifjú Erdély (1923–1944), a Kálvinista (1927–1944), a Református Család (1929–1940), Az Én Kicsinyeim (1925–1944) és az Egyház és Misszió– majd Az Ige (1932–1939), a Vasárnapi Iskola. Az első világháború után a Nagyvárad székhellyel létesült Királyhágómelléki Református Egyházkerület lapjai voltak: a temesvári Egyházi Szemle (1922–1926), a nagyváradi Egyházi és Iskolai Szemle (1921–1926), a– szintén váradi– Református Híradó (1921– 1943), a szatmári Egyházi Híradó (1910–1940), a Reformátusok Lapja (1927– 1941) és ennek családi lap melléklete, a Református Jövő (1933–1944).

Az említetteken kívül mindkét egyházkerületnek volt több helyi lapja is, amelyek egy-egy– kisebb vagy nagyobb– helység reformátusságának nyújtottak lelki táplálékot.

A magyar nyelvű evangélikusok 1921-ben indították útjára Evangélikus Néplap című újságjukat, majd– 1931-es megszűnése után– az Evangélikus Harangszó (későbbi nevein Evangélikus Élet, Evangélikus Ôrszem) lépett a helyére (1933–1938). A temesvári evangélikus közösségnek kétnyelvű (német– magyar) lapja volt az 1933–1938 közötti időben Luther Zeitung– Luther Újság címmel.

Az unitárius egyháznak már a 19. század második felében komoly sajtója volt. A Keresztény Magvető, az Unitárius Közlöny már ebben az időben léteztek. Az Unitárius Egyház 1905-től, az Unitárius Szószék 1907-től jelentkezett. Tiszavirág életet mondhatott magáénak az Unitárius Ének- és Zeneközlöny (1922) és a Vasárnap Délután (1923). A harmincas években alapították az Egyházi Híradót (Brassó; 1931–1942), az Unitárius Evangéliumot (1933–1935), az Unitárius Hírnököt (1933–1938), az Unitárius Jövendőt (1939–1940) és az Unitárius Tudósítót (1930–1931).

Az Erdélyi Tudósító

1918-ban, a brassói plébánián Veress Ernő plébános szerkesztésében indult a Brassói Katholikus Tudósító nevű, kéthetente megjelenő erdélyi egyházmegyei tudósító. Ebben az időben ez volt az egyedüli katolikus folyóirat Erdély-szerte. Egy év múlva, 1919. február 17-én a lap nevet változtatott, jelezve, hogy az eddigi, a Barcaságot informáló lap Erdély-szerte próbálja kitűzött céljait megvalósítani. A lap neve is hűen tükrözi ezt az elhatározást: Erdélyi Tudósító, alcíme szerint Társadalmi és hitbuzgalmi folyóirat. „Az Erdélyi Tudósító indulásakor a világháború fáradt hullámverése, megnőtt fájdalom és vérözöne terjengett”15– írja később a szerkesztő. A húszas évek elején a kéthetente megjelenő egyházmegyei tudósító hetilappá növi ki magát.

1923 karácsonyán Majláth püspök közvetítésével maga a pápa, XI. Pius üdvözölte az Erdélyi Tudósítót: „Ôszentsége XI. Pius pápa örömmel értesült az Erdélyi Tudósító érdemeiről, melyeket a kath. egyház és intézményeinek védelme körül szerzett, s annak elismeréséül áldását küldte.”16

1932-ben, a nagy gazdasági válság küszöbén írta Veress Ernő: „A mai gazdasági világháborúban is azok fognak győzni, akik pár hónappal tovább bírják, akiket nem szakít szét az áradat, kik nem adnak fel nagy bajjal kiküzdött pozíciókat és értékeket pusztán a dekonjunktúra és nélkülözések miatt. Akik annál nagyobb fegyelmezettséggel és szervezettséggel állnak ellen a viharnak, minél pusztítóbb hatású az. (…) A Tudósító is ezt a frázismentes, felelősségteljes és fegyelmezett ritmust képviseli. A nagyképűsködések és öblös hangzatok világa eltűnt. Szolid alapon, a problémákkal komolyan szembenézve, ösztönösen küzdve minden szétesés és felbomlás ellen, akarja teljesíteni hivatását a nehéz időben.”17

1919-ben az addigi Brassói Kath. Tudósítóból Erdélyi Tudósító lett, 1922-ben a társadalmi és hitbuzgalmi folyóiratból Társadalmi és közgazdasági hetilap, egy év múlva, 1923-ban pedig a fejlécen csupán a hetilap értelmező marad a név alatt. 1929-ben Veress Ernő brassói plébánost Kolozsvárra helyezték, ettől kezdve az Erdélyi Tudósító székhelye a kincses város volt. A plébános és a szerkesztőség Kolozsvárra való helyezése nem a véletlen műve: Kolozsvár Erdély központja. A szerkesztőség-kiadó áthelyezését Majláth püspök kezdeményezte, ez tűnik ki a Tudósító 1929. július 15-i számának felhívásából: „Püspök atyánk a Tudósító szerkesztő-kiadóját áthelyezvén Kolozsvárra, augusztus 15-től kezdve a Tudósító is Kolozsváron fog megjelenni.”18

A 20-as évek elejétől kezdődően a katolikus vezető réteg hevesen kiállt amellett, hogy Erdélynek szüksége van egy katolikus napilapra. „Kultúrharcot nem lehet megvívni napisajtó nélkül.”19– írta Veress Ernő 1928-ban. Jó pár évnek kellett eltelnie, míg 1931. január 1-én megjelent az Erdélyi Lapok Aradon, Paál Árpád szerkesztésében. Ez nagy átcsoportosításokat eredményezett az erdélyi sajtó életében. Ezt az Erdélyi Tudósító szerkesztője és munkatársai is tudták, így arra a döntésre jutottak, hogy a lap típusát meg kell változtatniuk. Így ír erről Veress Ernő: „Az Erdélyi Tudósító első számai akkor jelentek meg, amikor Erdélyben egyetlen kath. újság sem volt […] Sokszor kerültünk pergőtűzbe, kezdve az államhatalomtól– keresztül az ellenséges világnézet támadásain– egészen a mi saját portánkig. Nemcsak a velünk szemben állóknak mondtuk meg, amit igaznak s jónak ítéltünk, hanem intra muros is. Sohasem ambicionálunk, hogy valakinek tessünk, hanem csak a mi Urunknak, Jézusnak s az Ô erdélyi országának ügyeinek. Azzal a vitalitással, amellyel tizennégy éven át szolgáltuk eszméinket, nézzünk bele most is az erdélyi kath. sajtó készülődéseibe. Azt akarjuk kinézni, hol van reánk leginkább szükség. […] Úgy láttuk jónak, hogy a Tudósító formáját átalakítsuk. Éspedig, mert a fejlődés folyamán a Tudósító a nagy (kapcsolt részek is) erdélyi vezető kath. rétegeinek lapja lett s ezek a vezető rétegek járatni fogják a napilapot is. S így a Tudósító mai riport-lap formájában a napilap mellett fölöslegesnek tűnhetik fel. […] Azért a Tudósító XV. évfolyamának olyan típust kerestünk, amely küzdelmes, független, radikálisan katholikus irányunkat megtartva, az eddiginél is még jobban és nagyobb terjedelemben szolgálhatja ügyeinket. És ez az irány: az élénken szerkesztett, minden érdemes problémához hozzászóló, az erdélyi lelki, szellemi életet (bármilyen irányú legyen is az) állandóan figyelő szemle-típus. […] Régen éreztük hiányát annak, hogy súlyosabb cikkek a kath. Akadémia egyik-másik aktuálisabb felolvasása stb. is napvilágra kerülhessen. Hogy legyen egy olyan lapunk, amely pótol sok mást, és ismerteti, figyelemmel kíséri a különböző világnézetű, de minket érdeklő szellemi mozgalmakat, könyveket, folyóiratokat. Mikor a konkordátumtárgyalások voltak, nem volt a 19 kath. lap között egy olyan, ahol tudományosan, szakszerűen, nyugodtan lehetett volna megtárgyalni és legalább a vezető rétegek előtt felfedni azokat a szempontokat, melyek az elfogulatlan és igazságos megítéléshez szükségesek. Itt vannak most a gazdasági problémák: a kapitálizmus, kommunizmus stb. kérdéseink. Hol tárgyaljuk meg ezeket kissé behatóbban a mi világnézetünk fényénél? Itt vannak a kath. Akció elvi kérdései, melyek szintén nem napilap, sem hitmozgalmi népies problémák. Itt van a világnézetek harca: iskola, irodalom, művészet körül; itt az erdélyi történelem behatóbb és elfogulatlanabb ismerete, mint ahogy az manapság áll. S a theológiai studiomuk gyakorlati élettel kapcsolatos témái. Gondoljunk arra az atmoszférára, mely az erdélyi vezető rétegek körében él az egyházi jog forrásait illetőleg. Itt van a Státus története, élete; éppen napjainkban annyira aktuális problémái. Ezeket nem lehet másfélhasábos riportban elintézni, pedig égetően szükségesek. A nemzetiségi kérdés, magyar és kath. mivoltunk egészséges, egyik a mást segítő koordinációi! Mennyi tévedés csak ezen egyetlen téma körül intra et extra morus! Arra is gondoltunk, hogy akciónkba sok tudományosan képzett főt tudunk bevonni az erd. kath. irodalmi munka vérkeringésébe, akiknek eddig nálunk nem volt terük, mert sem novella, sem riport, sem vezércikk írására magukban kedvet nem éreztek, de alkalmas helyen és formában szívesen oktattak volna minket. De gondunk lesz arra is, hogy lapunk ne száraz tudományoskodás legyen, hanem az élettel állandóan kacsolódó, izzóan aktuális és temperamentummal írt hatásos folyóirat. Hogy minél szélesebb olvasóközönséget tudjon magához rántani s ezáltal eszméinknek is meghódítani.”20 1932. január elsejétől, tehát a XV. évfolyamtól kezdődően, kéthetente megjelenő havi szemle lett az Erdélyi Tudósító.

Három szó mindvégig jellemezte a lap irányvonalát: áhítat, igazság és szeretet. Először szolgálat a lelki kultúra iránt, hisz „a tudomány fóliánsai, szervezkedések vesződségei, a kódexbe tört jogszabályok, a társadalmi, gazdasági, politikai küzdelmek hangjai nem fogják soha elnémítani a léleknek legmélyebbről jövő vágyait, sóvárgásait, a tisztulás, az emelkedés és Istennel való töltekezés felé.”21 A veritas, az igazság mindig az evangélium, mely képes olyan világi kérdésekben is, mint például a gazdasági válság, biztos normákat adni az igazság és igazságosság felismeréséhez. Ezt az igazságot próbálták keresni az Erdélyi Tudósító munkatársai, hogy „… a kath. világnézet örökifjú ereje újra töretlen fényben ragyogjon s a győzelem reményében vonzani is tudjon. Hogy közben nem fogunk mindenkinek tesseni intra et extra muros, belátjuk; de sem igazainkról, sem az igazsághoz vezető talán merész, de mindig evangéliumi utakról lemondani nem fogunk.”22 A harmadik, a caritas, a szeretet hangja. „A talán itt-ott élesebb hang sohasem a személynek fog szólani, akit tévedések, sőt rosszakaratúság dacára is szeretni akarunk, hanem annak a tanításnak, elfogultságnak, rosszakaratúságnak, mely az ellenfél műveiből, ellenünk indított harcából s a mi háborúnkat károsan befolyásoló szelleméből sugárzik. […] Világnézetünk nagy pozitív értékeit akarjuk tehetségünkhöz képest felragyogtatni. Csak ha provokálnak, lépünk a harc mezejére. De fogjuk keresni az alkalmat arra is, hogy még az ellenfél műveiben is elismerjük és kiemeljük azt, ami ott is érték és szeretet.”23

1934-től a szűkös anyagi keretek miatt a kéthetente megjelenő szemléből havi szemle lesz. A formai változás mellett tartalmi változás nem észlelhető.

A Havi szemle értelmező csak a következő évfolyamtól, tehát 1934-től kerül fel a fejlécre, 1936 július–augusztusától pedig Katolikus Havi Szemle24 lesz a Tudósító.

A lap formáját, terjedelmét mindenképp befolyásolta az a tény, hogy éppen milyen sajtótípust képviselt: eleinte egyházmegyei tudósító, majd hetilap, végül mint havi szemle működött. Az egyházmegyei tudósító 15-17 oldalas, füzet alakú lapocska volt. A hetilappá való átalakulásakor változott a mérete, újságlap formátumban adták ki, s négyhasábos, változó terjedelemmel informált az aktuális egyházi, illetve nagyvilági eseményekről. A hetilapra általában a 4-6-8 oldalas példány jellemző, de húsvétkor, karácsonykor, az ünnepi hangulathoz méltóan, a lap terjedelme a 12 oldalt is elérte. A hetilapból havi szemlévé való átalakulásakor– 1932– a lap formája, terjedelme természetszerűleg változott, alkalmazkodott a tartalomhoz, és 48+4 oldalon jelent meg. Az aktuális lapszám nagyobb részét a tanulmányok tették ki, egy-egy tanulmány néha elérte a tíz oldalt is.

Az Erdélyi Tudósító szerkesztője, munkatársai a lap tizenhét éves fennállása alatt megpróbáltak mindig hozzászólni, véleményüket keresztény szellemben átadni olvasóiknak. Az állandó rovatok az évek folyamán lényegében sokat nem változtak. A tizenkilenc évfolyam mindegyikében megtalálható a vezércikk, a Tudósító havi szemle korából pedig az állandó öt-hat tanulmány, mely az aktuális lapszám lényegét képezte. Emellett az aktuális hírek, mely a lap alakulása folyamán különféle rovatneveket kapott. Az első évfolyamokban a különböző híreket a Különfélék rovat sűrítette össze, amelyben a Hétről-hétre rovatban hozták a belföldi, külföldi és helyi híreket. A lap hetilap korából a különféle híreket a Hírek rovatba sűrítették, majd a tizedik évfolyamtól (1927) a Hírek rovat hozta az egyházi híreket, míg a Hétről-hétre a nagyvilág híreit. Egyházmegyei tudósító korában létezett a Hitélet, illetve a Szociális élet című rovat, amelyek a hetilapban e rovatcím alatt már nem találhatóak meg. Voltak gazdasági és oktatási problémákkal foglalkozó rovatok is– ugyancsak a hetilap korából–, melyek a Gazdasági, illetve a Tanügyi rovat nevet viselték. Az irodalomnak is teret szentelt az Erdélyi Tudósító, versek, novellák, valamint recenziók jelentek meg, általában az Irodalom rovatban. Létezett Színház, film rovat is 1934–1936 között, amelyet Kéki Béla szerkesztett.

Veress Ernő után talán az egyik legfontosabb személyiség a lap történetét mindvégig kísérő és támogató Vorbuchner Adolf, a későbbi gyulafehérvári püspök.25 Veress Ernő mellett mindvégig jelen volt a tizenhét év alatt. Először 1919 szeptemberében jelentkezett a lap hasábjain írásával. Püspökké szentelése alkalmából a Tudósítóban összegzés jelent meg Vorbuchner Adolfnak a Tudósítónál végzett munkásságáról: „Kevés olyan munkatársa volt a Tudósítónak két évtizedes pályafutásán, aki hasonló kitartással s az első cikktől a legkésőbb írottig egyforma nyugodt bölcsességgel forgatta volna a tollat lapunk hasábjain. […] A V. A. jelzés tulajdonosát sohasem csábították érvényesülés és könnyű hírnév esélyei. Húsz évvel ezelőtt írt fogalmazványait sem kellene ma sem átírni, még a püspöki méltóság széles tekintetű magasságából sem. A Tudósító műhelymunkájában a nagyharang V. A. volt. Amelyik nem szólt ugyan mindig, de amikor szólt, irányított, bátorított, nehézségeket feloldott, közvetlen célokat tűzött ki. Fáradság és harcok, külső és belső sikertelenségek után olyan volt hangja, mint a húsvéti jó hír. S mindezt úgy tudta tenni, hogy azért a Tudósító nem lett a szócsöve. Sőt, néha szembe is fordult vele, vagy bírálta. […] Abból a közel 200 cikkből, mely V. A. tollából megjelent, összefoglalhatnánk tizenkilenc esztendő minden szellemjárását, amely valami módon beleakaszkodott az erdélyi katholicizmus életébe. […] Kitűnő módon tudta a hit orthodoxiáját a legmodernebb formában sugározni; látszólag szembenálló vagy egymást keresztező eszméket magasabb egységben összefogni; a szellemet a kereteknél többre becsülni, sajtót, technikát, szociális kérdést a leghatározottabb formában igényelni.”26

A lap másik munkatársa 1919-től kezdve Sándor Imre. 1927-ben így írt a kezdeti hangulatról: „Mindannyian éreztük, hogy a Tudósítónak hivatása van Erdély katholicizmusának életében.”27

A Tudósító fontos hivatására több nagy horderejű egyéniség is felfigyelt, és szívesen küldte be tanulmányait a szerkesztőségbe. Hirschler József pápai prelátus, kolozsvári plébános neve gyakran szerepelt a lap hasábjain. Hirschler számos könyve közül kettőt, A keresztút és az Izland címűeket, az Erdélyi Tudósító Könyvtára adta ki.

Márton Áron az Erdélyi Iskola megjelenéséig több ízben írt tanulmányt, értekezést a Tudósítóba.28 Baráth Bélának is számos tanulmánya jelent meg az Erdélyi Tudósító lapjain. Mint teológiai tanár és a gyulafehérvári Batthyaneum teendőit ellátó könyvtáros, kutatásai eredményeit az Erdélyi Tudósítóban, illetve az Erdélyi Múzeum című lapban tette közzé. Több ízben jelent meg tanulmánya az erdélyi piarista tartományfőnöknek, Bíró Vencelnek is. Olasz Péter jezsuitának több pedagógiai írása szerepelt, Venczel József, György Lajos szintén sokszor jelentkeztek írásaikkal a Tudósító lapjain.


Jegyzetek
1 Az Erdélyi Tudósító 1936–1941 között kényszerszünetre ítéltetett, és újraéledésének mindössze két évében pedig anyaországi viszonyok között került ki a nyomdából, ennek az időszaknak a vizsgálatától ezért eltekintünk.
2 Vorbuchner, Tizennégy év. Erdélyi Tudósító 1931/46 (december 20) (XIV. évf.)
3 Az Erdélyi Imádságoskönyv három kiadást is megért, a második kiadás már 1925-ben megjelent.
4 Magyar Életrajzi Lexikon. Forrás: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/egyeb/lexikon/ eletrajz/html/index.html (2005. március 11.)
5 Kovács László, Az erdélyi költő politikája. In: Az irodalom útján. Kolozsvár 1941. 245–261.
6 Uő, Erdélyi Helikon. In: Erdélyi Helikon Anthológiája, Kolozsvár 1927. I. 12.
7 Nagy György, A „közös sorsépítés” gondolat. In: Korunk Évkönyv. 1974. Kolozsvár 1974. 55–64.
8 György Lajos, A katolikus sajtó a román uralom alatt (1919–1940). Gépiratos tanulmány a Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség Levéltárában, a György Lajos-hagyaték 346. sz. kötegében.
9 György Lajos statisztikai adata ettől némileg eltér, ő 60 katolikus lapalapításról tesz említést.
10 Dávid Gyula, Magyar nyelvű egyházi és vallásos sajtó. Korunk 1990/10. 1346–1349.
11 Dávid, 1347.
12 György, A katolikus sajtó a román uralom alatt, 10.
13 Romániai Magyar Irodalmi Lexikon IV.„ 700.
14 Dávid Gyula, Magyar nyelvű egyházi és vallásos sajtó Romániában. Korunk III. évf. I/10. 1990. október, 1347.
15 Tizenkilencedik évébe… Erdélyi Tudósító XVIII. évf., 11. sz. 1935. november.
16 Januári sajtóapostolkodás– Majláth püspök a Tudósítóhoz 1923. karácsonyán. Erdélyi Tudósító XVIII. évf. 1. sz. 1925. január 1.
17 Alleluja. Erdélyi Tudósító, XV. évf. 7. sz. 1932. április 1.
18 A Tudósító költözködik. Erdélyi Tudósító XII. évf. 27, 1929. július 15.
19 Veress Ernő, A kath. napisajtó körül. Erdélyi Tudósító XI. évf. 30. sz. 1928. szeptember 9.
20 Veress Ernő, A Tudósító új éve. Erdélyi Tudósító XIV. évf. 44 sz. 1931. december 5.
21 Uo.
22 Veress, XV. évfolyam, 47.
23 Uo.
24 1936 júniusától csak Tudósító néven jelenhetett meg. Ezért gondolta úgy a szerkesztő, hogy pontosítania kell a lap irányvonalát, így került oda a Katolikus jelző.
25 Vorbuchner Adolf, beteg szíve miatt, csak két évig foglalhatta el a püspöki széket, az 1938-ban bekövetkezett halála után utóda Márton Áron lett.
26 V.A. Erdélyi Tudósító XIX. évf., 5. sz. 1936. május, 169–170.
27 Sándor Imre, Találkozásom és barátkozásom a Tudósítóval. Erdélyi Tudósító X. évf. 46. sz. 1927.
28 Az 1932, ill. az 1933-as pünkösdi számot Márton Áron és a Majláth-Kör szerkesztette.
Vissza a tartalomjegyzékhez

Ozsváth Judit

AZ ERDÉLYI ISKOLA ÉLETBE HÍVÁSÁNAK KÖRÜLMÉNYEI


Die Entstehung der pädagogischen und Volkserziehenden Fachzeitschrift „Erdélyi Iskola“

Bei György Lajos erscheint zum ersten Mal, in 1927, der Gedanke von der Gründung einer pädagogischen Zeitschrift. In dieser Zeit– und durchgehend in der Zwischenkrigszeit– erschien keine ähnliche Zeitschrift in Siebenbürgen. Die kleineren und nicht sehr beanspruchsvollen „pädagogischen“ Zeitungen, strebten vor allem das Informieren der Pädagogen an, und lagen nicht viel Wert auf die Weiterbildung. Der Gedanke und die Vorstellung von 1927 wurde ein ein halb Jahre später Wirklichkeit. Der pädagogische und Volkserziehende Zeitschrift „Erdélyi Iskola“, kam schließlich auf dem Vorschlag der klausenburger Studenten von dem Fachkreis Majlath und– die katholische Kirche, sowie auch durch die Unterstützung der Ungarischen Regierung– vor allem aber durch die kompetente Arbeit von György Lajos und Bischof Marton Aron zu Stande.


• A szerző Erdélyi Iskola címmel írt doktori dolgozatát 2007 végén védte meg. A két világháború közti erdélyi pedagógia- és sajtótörténetet kutatja.

Erdélyi magyar pedagógiai szaklap indításának gondolata György Lajos egyik, 1927-ben írt tanulmányában jelenik meg először.1 Az erdélyi magyar tudományosság és a magyar tanárképzés korabeli helyzetét elemző és annak javítására javaslatokat tevő nagy ívű projektjében részletesen meg is festi az elképzelt folyóiratot: „Egy egységes, szerves magyar kultúrprogram megalkotása, iskolai, tanári, nevelői közvélemény kialakítása érdekében egy pedagógiai folyóiratot kellene indítanunk. Csak hamarjában is rendkívül gazdag programot lehetne részére összeállítani. Íme néhány fontos pont: A magyarság kultúrprogramja általános elveinek, kereteinek kitűzése. Az iskolafenntartás anyagi, a vezetés, ellenőrzés, felügyelet szellemi kérdései. A tanárképzés, a tanári szukreszcencia biztosítása. A még mindig sok tárgyból hiányzó tankönyvek írása és a meglévők bírálata. A módszer kérdése, az iskolai élet belső rendjének és működésének kérdései. Rendtartás.

A tanulók létszámának biztosítása. A propaganda elvei és módjai a nép között az iskola megkedveltetése érdekében stb. stb.”2 Tizennyolc oldalas tanulmányát György Lajos elküldte az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetőinek, s valószínűleg Magyarországra is eljuttatta. Tervében sehol sem említette, hogy a kiadványt katolikusnak szánja; miképpen az általa javasolt többi programot, intézményt, ezt is felekezetek fölöttinek képzelte. Az is megjegyzendő, hogy abban az időben, amikor tanulmányát készítette, egyetlen magyar nyelvű nevelésügyi lap sem jelent meg Erdélyben. Korábban három rövid életű lapocska létezett,3 de 1924-ben az utolsó is megszűnt. György Lajos nem egy újabb kis újságra gondolt, hiszen az ő tervében nem az informálás, hanem a– minden szintű– nevelés volt az elsődleges.

Javaslatai közül először a Kolozsvári Magyar Egyetemi Hallgatók Szemináriumát sikerült megvalósítani, s bár ennek vezetőjeként állandó, jó kapcsolatot ápolt a történelmi egyházak vezetőivel, feléjük többé nem ismételte meg a folyóirat indításával kapcsolatos javaslatát (legalábbis ennek ma nem találni bizonyítékát). Az Erdélyi Római Katolikus Egyházmegyei Tanács (Státus) igazgatótanácsa, illetve a Tanügyi Szakbizottság tagjaként, a Lyceum-könyvtár igazgatójaként és a Majláth-Kör Pedagógiai Szakosztályának vezetőjeként elsősorban a katolikus egyház irányából remélte az általa dédelgetett terv támogatását. 1932 végétől Márton Áron Kolozsvárra költözött, és a katolikus egyetemistákhoz kapcsolódó munkája4 által napi kapcsolatban állt György Lajossal. Kettejük tervéből született a Pedagógiai Szeminárium is, így nagyon valószínű, hogy elsősorban kettejük beszélgetései, tervezgetése által került újra terítékre a nevelésügyi folyóirat indításának ügye. 1927 után 1933 januárjában találkozunk újra ezzel a gondolattal. Ekkor Miklós Gergely tanító nyújtott be egy, csak a katolikus tanítóknak szánt pedagógiai lap alapításához támogatást kérő levelet az Egyházmegyei Tanács igazgatóságához,5 ám arra nem a legkedvezőbb választ kapta: „Katholikus tanügyi szaklap alapítása üdvös gondolat, mert egy ilyennek hiányát egész vonalon érezzük. A szaklap az elméleti és gyakorlati pedagógia művelése e tekintetben tanférfiaink szellemi irányítása, valamint a középiskolát és népiskolát érdeklő összes szak- és tanügyi kérdésekben eszmék kicserélése rendkívüli szolgálatot tenne, feltéve ha abból nem csak a politika van kirekesztve, ami természetes is, hanem minden oly ügy– például anyagi kérdések–, mely az egyházmegyében annyira szükséges belső összhangot megzavarná. A pedagógiai szaklap alapítását tehát készséggel karolja fel az igazgatótanács, természetesen oly értelemben, hogy az a középiskolai tanároknak éppúgy szakkönyve legyen, minta népiskolai tanítóknak. A gyakorlati megvalósítás azonban bizonyára nehézségbe ütközik. Aligha sikerül ugyanis a lapot 20–25 000 Leuval évente fenntartani, ahogy azt az indítványtevő Miklós Gergely6 tanító gondolja.”7 Az Egyházmegyei Tanács vezetősége a kiadást illetően kétféle megoldást javasolt: 1. A lap az Erdélyi Tudósító pedagógiai mellékleteként jelenjen meg, külön szerkesztőséggel. 2. Részvénytársasági alapon fenntartott, önálló folyóirat legyen, részvényeket elsősorban a tanítók és tanárok jegyeznének, és egy tekintélyesebb összegű részvénye lenne a Státus Igazgatótanácsának is. Egy részvény árául 100 lejt jelöltek meg. Mindezzel együtt „az igazgatótanács maga részéről egyelőre megfelelőbbnek tartaná az Erdélyi Tudósító mellékleteként való megjelenést”– jegyzik meg az utolsó sorban. Zomorai Dániel püspökhelyettes az Erdélyi Tudósító főszerkesztőjétől, Veress Ernőtől kért tanácsot a felmerült kérdésekben. Amint arról Zomorai Dániel Egyházmegyei Tanácshoz címzett levele tudósít, Veress Ernő elhárította azt a gondolatot, hogy a tanügyi lap az Erdélyi Tudósító mellékleteként jelenjen meg, ám egy negyedéves szerkesztésű, külön pedagógiai folyóirat alapítására tett javaslatot. Zomorai Dániel a kérdés további megbeszélésére a Balázs András, Márton Áron, Sándor Imre, Veress Ernő, György Lajos, Mohalyi Gábor, Szélyes Dénes összetételű bizottság összehívását javasolta. 1933. február 6-án meg is tartották az értekezletet, és azon a következő döntést hozták: „a.) Negyedévenként megjelenő tan- és nevelésügyi lap lenne megindítandó, mely két részből áll. Az első rész szorosan vett pedagógiai és didaktikai kérdésekkel foglalkozna, elsősorban az elemi iskolák szempontjából, nem zárva ki azonban a középiskolákat sem.

A második rész a népnevelési kérdéseket ölelné fel, különös tekintettel a falusi ifjúságra, a népélet kulturális mozgalmára (ünnepélyek, előadások stb.) és más, a népélettel kapcsolatos, nevelő hatású szempontokra. b.) A szaklap szerkesztésére felkérte az értekezlet dr. György Lajos igazgatót s melléje javasolta szerkesztőtársnak Simon Sándor kisbácsi tanítót. c.) A lap programjának, kiadási költségeinek valamint előállítási módozatainak megállapítása végett terv és költségvetés készítendő, melyet a szerkesztők állítanának egybe.”8

Megjegyzendő, hogy e döntés megszületése előtt néhány nappal került az Egyházmegyei Tanács igazgatótanácsának asztalára a Pedagógiai Szeminárium tagjai által összeállított 16 pontos tervezet. Ennek 13. pontjaként éppen egy pedagógiai szaklap alapításának gondolata szerepel.9 Bár nyilvánvaló, hogy a gondolat elsődlegesen György Lajostól származik, most mégsem a saját, hanem az általa vezetett szeminárium kéréseként terjesztette elő. Miklós Gergely „kudarca” után talán biztosabbnak látta ezt az utat. Az 1933. február 4-én benyújtott szemináriumi jegyzőkönyv tehát ott volt az Egyházmegyei Tanács igazgatótanácsánál már a lap alapítása érdekében összehívott értekezlet megtartása előtt.

A szerkesztőbizottság élére kinevezett György Lajos Mohalyi Gábor tanfelügyelőt kérte fel a költségvetési tervezet elkészítésére, aki hamarosan el is készült ezzel. Közben a tanítóság és papság körében híre ment a lap indulásának, és– György Lajos feljegyzése szerint– „azt megnyugvással és örömmel”10 fogadták. Ám az új költségvetésben szereplő 65000 lejt igen soknak találta az igazgatótanács, így– az egyház anyagi gondjaira hivatkozva– eltekintett az ügy további intézésétől.11 Ezután György Lajos magánlevélben kereste meg a püspököt. „Annál is inkább sajnálatos, hogy lekerült a napirendről, mert kötelezően állunk szemben egy ilyen természetű szaklap föltétlen és halaszthatatlan szükségességével. Tanáraink és tanítóink ennek hiányában minden kapcsolatukat elvesztették a pedagógiai szakirodalommal. Nélkülözik a haladás ismeretét, az irányelveket és szempontokat, s ez sajnálatosan visszahat munkájukra, végeredményében az iskolák kívánatos működésére. (…) Ez a pedagógiai szaklap igen helyes célkitűzéssel az iskolán kívüli népművelés feladatát is a programjába iktatta s azt tűzte ki feladatául, hogy segítségére legyen a tanítóknak és a papoknak a falusi ifjúsági egyesületek keretében végzendő eredményes munkájukban. Ez talán még a szorosan vett pedagógiai résznél is elsőbbrendű feladat, mert nagy érdekünk fűződik ahhoz, hogy népünkre befolyással lehessünk, benne a becsületesen érző és gondolkozó lelket tarthassuk.”– írta.12 Az alapos indoklás után György Lajos öt pontban tárta a püspök elé a folyóirat tervezetét, és nyomatékkal kérte az ügy újratárgyalását. Ebben a tervezetben már egy három részből– általános pedagógia, tanítási szakmódszertan, népművelés– álló, csak katolikus szaklapról szól („amely a katolikus nevelés egész területét átfogja és irányítani kívánja”). Jelzi azt is, hogy nagy terjedelme lesz, ami miatt évharmados megjelenést lát jónak. A tervezett 7 ívből (112 lapból) háromra az általános pedagógiával és szakmódszertannal, négyre pedig a népműveléssel kapcsolatos anyagok kerülnének. Mivel a megindítandó folyóirat az Erdélyi Római Katolikus Egyházmegyei Tanács, az egyházmegyei tanfelügyelőség és az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség nevelést irányító feladatainak szolgálatában állana, az indításhoz szükséges anyagi támogatást is e három szervtől reméli, egyenlő arányban.13 A lap vezetésére egy főszerkesztőt, valamint a tanítók képviselőiből és Sándor Imre, valamint Márton Áron népszövetségi vezetőkből– mint a népművelési rész gondozóiból– álló szerkesztői bizottságot tervez, a lap adminisztrációját pedig a Népszövetség központi irodájára bízza. Ezt a verziót már elfogadta a püspök, ám a lap indulása elé újabb akadályok gördültek, amelyek e tervezet módosulásához vezettek.

A pedagógiai és népművelési szaklap ügyének tárgyalásával együtt a tanítók és tanárok nyári továbbképzőjének („szociális kurzusának”) szervezése is napirenden volt. Ez a program is nagy összegű egyházi támogatást igényelt, ami mindenképpen gyengítette az Erdélyi Iskola szorgalmazói által elvárt figyelmet. Balázs Ferenc püspökhelyettes azt javasolta az Egyházmegyei Tanács igazgatóságának 1933 júniusában, hogy a készülő pedagógiai szaklapban tegyék közzé a tanfolyamra szánt előadások írott anyagát,14 így azok a gondolatok is eljuthatnak a megcélzott közönséghez. A kurzus támogatására elkülönített pénzt pedig ilyen módon az induló nevelésügyi szaklap részére lehetne átutalni, ami különösen nagy segítség lenne számára. „Ha a szociális kurzusra szánt összeget egyesítjük a szaklapra kijelölt összegekkel, mindkét cél megvalósítható. A kurzusra kijelölt 20 000 leu és a tanügyi szaklapra már félre tett 30 000 leu elegendő arra, hogy a tanügyi lap háromnegyed évi költségét teljesen fedezze. És a három negyedéves füzet elég teret adna arra, hogy az elmaradó szociális kurzuson tartandó előadások anyagát is közreadja”– javasolta.15 A javaslat mindenképpen kecsegtetőnek számíthatott a tervezett nevelésügyi folyóirat szempontjából, ám mivel György Lajos a pedagógusok továbbképzését is szívén viselte, nem alkudott ki ezzel a megoldással.

Az 1933. június 14-iki igazgatótanácsi gyűlés már elfogadta a szociális kurzus megszervezését, és a tanügyi szaklap indításához szánt 20 000 lej átutalását is fenntartotta, a döntésről levélben tájékoztatta a püspököt.16

Arról, hogy a kérdést mégsem sikerült békésen rendezni, Mohalyi Gábor tanfelügyelő 1933. szeptember 30-án a püspöknek írt– a Római Katolikus Egyházmegyei Tanács Népoktatási Ügyosztálya fejlécet viselő– levele tudósít. Mohalyi leírásából fény derül arra, hogy a tanügyi szaklap indításával kapcsolatosan Sándor Imre népszövetségi elnök gyűlést hívott össze, amely leszögezte, hogy a lapot a Népszövetség adja ki, felelős szerkesztője pedig Sándor Imre lesz. Az expediálási költségeket is a Népszövetség vállalja magára. A lap főszerkesztője György Lajos lesz,17 aki– Mohalyi megjegyzése szerint– „a lap egész szellemi részét felülbírálja és külön maga szedi össze az általános és középiskolai pedagógiai részt, melynek terjedelme a lap kb. egyharmadát teendi”.18 A lap második része az elemi iskolai pedagógiával és didaktikával foglalkozna, ennek a résznek a szerkesztésére ő kapott megbízást, míg a harmadik, a népművelésnek szánt rész szerkesztőjéül Márton Áront jelölték meg. Levelében Mohalyi megjegyzi, hogy erről az értekezletről, illetve annak mind a négyőjük19 által elfogadott döntéseiről a püspököt is tájékoztatták. Akkor arról állapodtak meg, hogy a lap további ügyeit egy később összehívandó értekezleten fogják részletesen megbeszélni, és azon határoznak majd a lap címe felől is. Mohalyi Gábor sérelme pedig az, hogy ezen egyezség ellenére „ez az újabb megbeszélés eddig sem történt meg, mert azt senki össze nem hívta”, ám a folyóirat első számának anyaga közben összeállt és nyomdába is került. Ennek előzményeként György Lajos őt– betegségére hivatkozva– levélben kérte, hogy keresse meg és vigye el hozzá a lap részére általa összegyűjtött didaktikai anyagot. Mohalyi szeptember 23-án hét cikket és apróbb közleményeket adott át György Lajosnak, aki „betekintés nélkül kijelentette, hogy sem azoknak, sem az előző napon ott járt Simon Sándor cikkeinek helyet nem adhat a lapban, mert Márton Áron oly nagy terjedelmű munkálatát kell hoznia, hogy az elemi iskolai résznek nagyon kevés hely jut. Kijelentette, hogy az a didaktikai rész nem is egyezik a lap céljaival és csak azok összhangját zavarná.”20 Mohalyi Gábor azzal védekezett, hogy a lap tulajdonképpen a tanítóság kezdeményezéséből indult meg,21 ezért az ő igényeik kielégítését is szem előtt kell tartani. Kettejük vitájába aztán Sándor Imre is bekapcsolódott, aki– Mohalyi szerint– „látszólag” helyeselte az ő állításait, és javasolta, hogy átnézés végett hagyja ott kéziratait. Mohalyi meglepettsége másnap fokozódott, amikor a lap kiadása felől érdeklődve megtudta, hogy az már ki is van adva a nyomdának. Világossá vált tehát számára, hogy őt félreállították. György Lajosék e lépésére Sándor Imre leveléből kapunk magyarázatot. Mohalyi Gábor a maga nézőpontjából csak azt érzékelte, hogy félreállították azt az embert, aki annak a Népoktatási Ügyosztálynak a munkatársa, amelyik korábban éppen az Erdélyi Iskola bőséges anyagi támogatására tett javaslatot.22 Az viszont valóban érthetetlen, hogy miért nem vallottak színt előtte, Sándor Imre miért vette el kéziratait, amikor már nyomdában volt az Erdélyi Iskola első száma? Sándor Imréék olyannyira meg akartak szabadulni Mohalyi Gábortól, hogy akkor sem vették figyelembe őt, amikor olcsóbb nyomdai ajánlatot vitt, mint amiben a Gloria Nyomdával korábban már megállapodtak.23 Mindezek után néhány nappal Sándor Imre népszövetségi igazgató felkereste Mohalyit, és kérte, hogy a folyóirat részére korábban megígért összeget fizesse ki a tanítói segélyalapból. Mohalyi a nyomdai számlák alapján– tehát részletekben– kívánta kifizetni a megítélt 30 000 lejt, ám Sándor Imre egy összegben kérte, arra hivatkozva, hogy „ki kell fizetnie azokat a forrásmunkákat, melyeket Márton Áron az anyag összeállítása céljából vásárolt”. Ezt a kérdést– az állítólag éppen a Márton Áron anyagai által a lapból kiszorított– Mohalyi élesen kommentálta, és nem tágított a pénz részletekben való átutalása mellől. Erre a lépésére Sándor Imre, György Lajos és Márton Áron úgy válaszoltak, hogy– „látva a pénzkivétel nehézségeit és azt, hogy bizalmatlanok vagyunk mi is, a Státus is irántuk, mert nem akarjuk közvetlenül egy összegben kiadni a kiutalt összegeket”– elhatározták, saját költségükön adják ki a lapot, Mohalyit és a tanítók képviseletét pedig minden téren kihagyják abból.24 Mohalyi mérgét az is növelte, hogy az általuk szerkesztett, a tankönyvek reklámozása érdekében kiadott és ingyen terjesztett kis lapra (első helyen) feltette az induló szaklap beharangozóját is, és ezzel előre reklámot vert annak a folyóiratnak, amelyikből őt és az általa képviselt intézményt is teljes mértékben kihagyták.25 Felháborodásában azonban egy dolgot nem vett figyelembe: saját elhatározásból írta a reklámlapra azt, hogy az induló tanügyi szaklap a Tanítók Önsegélyző Alapjának kiadványa lesz, hiszen ezzel– rajta kívül– senki nem értett egyet. Mivel Sándor Imréék minden más támogatást megtagadtak, és saját forrásból készültek kiadni a folyóiratot, Mohalyi Gábor ingerültségében a püspöknek írt levelében „magánvállalkozásnak” nevezte a másik három személy munkáját, és egyúttal feltárta azt is, hogy ő levélben figyelmezteti a tanítóságot erről az „erkölcsi morállal ellenkező” lépésről.

Majláth püspök sajnálattal vette tudomásul a Mohalyi Gábor levelében olvasottakat, ám hat nap múlva küldött válaszában jelezte, hogy a kérdésben meg kívánja hallgatni az Erdélyi Iskola szerkesztőit is. Addig is azt kérte Mohalyitól, hogy „tartózkodjék a tanítóság mindennemű figyelmeztetésétől (hogy ez a lap magánvállalat vagy nem), úgyszintén minden dementi kiadásától. A magánlevelezéssel is, ami a lap hátrányára válik, lehetett volna várni”– írja.26 További intézkedését pedig a főtanfelügyelő október 9-iki kolozsvári látogatása nyomán tett beszámolójától tette függővé.

A Mohalyi Gáborral történt nézeteltérésről, illetve vitáról Sándor Imre is tájékoztatta az Egyházmegyei Tanács igazgatóságát. Ô 1933. október 4-én írt levelet az igazgatótanácshoz. Ô is megerősítette, hogy a júliusi igazgatótanácsi gyűlés György Lajost főszerkesztőként, Márton Áront és Mohalyi Gábort szerkesztőként, őt pedig felelős szerkesztőként jelölte meg. Azt is említette, hogy a pusztán tanügyi témákat és tanítókat szem előtt tartó szaklap kiadásának tervét Mohalyi tanfelügyelő javaslata alapján kezdte tárgyalni az igazgatótanács. Ám időközben a kezdeti terv kétféle irányban változott: kiszélesedett a népművelési programmal, és a kiadói teendők és kötelességek a Katolikus Népszövetségre lettek átruházva. Sándor Imre leírása szerint Mohalyi tanfelügyelő éppen az utóbbi változással nem értett egyet. „Ennek tulajdonítható, hogy júliusi megállapodásunk után, mindnyájunk tudta nélkül oly értelmű hirdetést közölt a tanítók részére megküldött röpcédulán, mely nemcsak megállapodásunkkal, hanem az igazgatótanácsi határozattal sincs összhangban.”27 Közben Sándor Imre szeptember 23-án beadványban kérte az igazgatótanács által megszavazott 20 000 lej kifizetését, de közbejött akadályok miatt nem tudták folyósítani, hanem cserében azt javasolták, hogy a Tanítók Önsegélyző Alapjánál rendelkezésre álló 30 000 lejből fedezzék a lap indítási költségeit. Mohalyi Gábor „reklámján” felháborodva Sándor Imre nem kívánta más módon igénybe venni az önsegélyező pénzét, csak „mint a tanítóknak nyújtott előfizetési kedvezmények fedezetét”. Erre– mint korábbról ismeretes– Mohalyi csak nyomdai számlák fejében akarta kiadni a pénzt, illetve drágállta Sándorék nyomdai megállapodását. Utóbbi ismét különösen sértő volt Sándor Imréék szempontjából, hiszen– az ő oldalukról nézve– „annak a látszatnak adott helyet, mintha a tanítók keservesen megtakarított pénzével könnyelműen gazdálkodni akarnánk. Természetesen sem egyiket, sem másikat nem vállalhattuk”– jegyezte meg levelében. Ugyanakkor arról is beszámol, hogy– nyilván a történtek nyomán– szerkesztés közben „annak szüksége is kitűnt, hogy a lap színvonala érdekében anyagilag ne legyen függő viszonyban a lap szerkesztősége”. Mindezek után jutottak arra az elhatározásra, hogy– mivel az igazgatótanácstól nem kapták meg a nekik megszavazott összeget, a tanítók önsegélyezőjének pénzét nem vehették igénybe, a nyomdának pedig mihamarább fizetni kellett– saját anyagi erejükre támaszkodva jelentetik meg az Erdélyi Iskolát. Sándor Imre a számadás felülvizsgálatát és a folyóirat részére megszavazott 20 000 lej kifizetését kérte, valamint leszögezte, hogy „a szerkesztők készséggel veszik igénybe mint társszerkesztőnek, annak a tanítónak a munkáját, akit a tanítói kar bizalma és irodalmi munkássága erre ajánl”.

A felmerült és igen kényessé lett kérdést október 11-iki gyűlésén az Egyházmegyei Tanács a Népszövetség intézőbizottságához utalta át, és annak az eredeti megállapodás betartása melletti békés rendezését kérte.28 Dr. Mohalyi Gábor tanfelügyelőt valóban kihagyták a lap szerkesztéséből: erre a lépésre Sándor Imre újabb, ezennel dr. Balázs András státusi előadónak címzett levele ad magyarázatot. „Irányításul szintén szóbelileg csak azt kaptam Szélyes Dénes főtanfelügyelő úrtól, hogy alkalmazkodjam dr. György Lajos főszerkesztő óhajához mindenben”29– e mondat azt világítja meg, hogy az igazgatótanács mindenben bizalmat szavazott György Lajosnak. Sándor Imre levele továbbá arról is informál, hogy Mohalyi Gábor tanfelügyelőt „önkényt” vették be a szerkesztőségbe, „anélkül, hogy erről akár a Méltóságod elnöklete alatti értekezleten, akár máshol hivatalos formában szó lett volna.” Mellőzését viszont „kényszer hatása alatt, az ügy érdekében” tették. Sándor Imre levelében említést tesz az első Erdélyi Iskola-füzet megjelenése után sok irányból hozzájuk érkező elismerő írásokról,30 ám utolsó mondatában nem hallgatja el azt, hogy „a megindulásnál történt huzavona máris sokat ártott az ügynek, s ha tovább tart, könnyen tönkre teszi azt– ellenségeink kárörömére”.

Az Erdélyi Iskolával ezentúl mindössze egy alkalommal, 1934 decemberében foglalkozott az Egyházmegyei Tanács igazgatótanácsa, amikor a Katolikus Népszövetség Intézőbizottsága által a folyóirat népneveléssel kapcsolatos kiadványainak terjesztéséhez igényelt 12 000 lejes kölcsönt megszavazta.31

A körlevélbeli ajánlásokon kívül Majláth püspöktől is csak egyetlen levéltári iratot találunk az Erdélyi Iskolával kapcsolatosan, azt, amelyikben Veress Ernő kolozsvári plébánost nevezte ki a folyóirat egyházmegyei cenzorává.32

A folyóirat megtervezői kezdetben azt remélték, hogy a lap lassan képes lesz magát fenntartani: az első év előfizetéseiből befolyt pénzt tartalékolják a következő évre, így ennek arányában csökkenne a szubvenció, mígnem a folyóirat lassan elérné, hogy saját magát fenntarthatná.33 A közben kialakult vitás helyzet miatt viszont némileg változott ez a terv, ám arról nem találni biztos feljegyzést, hogy kezdetben valóban Sándor Imre, György Lajos és Márton Áron „magánvállalkozása” lett volna az Erdélyi Iskola.34 Ennél sokkal valószínűbbnek látszik egy másik megoldás, a tanulmányi szeminárium irányában korábban már elindult, Keleti Akció fedőnevű magyarországi támogatás igénybe vétele. Bár a segélyt kérő első írást nem sikerült megtalálni, a folyóirat első évfolyamától megkezdett, az egyes lapszámok tartalmáról és költségvetéséről készített, minden bizonnyal Magyarországra szánt (gyakran pengőben is kifejezett) beszámolók azt igazolják, hogy az Erdélyi Iskola külföldi támogatást is élvezett. György Lajos 1934. május elsején Budapesten keltezett jelentése arról tudósít, hogy az első évben füzetenként 1000 példányban jelent meg a folyóirat,35 s az előfizetők végleges száma 930-ra emelkedett. Nyomdai tartozásuk 7000 lej, „amelyet a hátralékos előfizetési díjakból könnyen és rövidesen fedezni vélünk”.36 E „nagyon kedvezőnek” nevezett zárás– mint írja– „a hálás köszönettel vett támogatáson kívül sok önzetlen munkának tulajdonítható”. A magyarországi támogatás37 az első évfolyam első felében 500 pengő volt, ennek fejében 200 tanítónak, tanárnak, lelkésznek ingyen kellett elküldeniük az Erdélyi Iskolát.38 Az említett „önzetlen munkát” pedig– szintén a beszámoló értelmében– az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség irodájának munkatársai,39 valamint a tiszteletdíjakról legtöbb esetben lemondó munkatársak és szerkesztők fejtették ki. Utóbbiakról (azaz saját magáról és Márton Áronról) jegyzi meg, hogy „a mai viszonyok között ez új és kiműveletlen irányban megerőltető munkát kellett végezniük, s egy fillér honoráriumot sem vettek igénybe”.

Szintén ez a jelentés értesít arról, hogy az Erdélyi Iskola első évfolyama 452 lapon 28 és fél ív terjedelemben 312 közleményt közölt írásokat az iskolai és iskolán kívüli népnevelés köréből. A mérleget mindenképpen pozitívnak mondja, hiszen „azokból a nyilatkozatokból, amelyek olvasóinktól hozzánk érkeztek, s azokból az igen méltányló elismerésekből, amelyek a rokon folyóiratokban rólunk megjelentek, megállapítható egyrészt az, hogy a kezdet nehézségein már túljutottunk, másrészt az, hogy a szellemi irányítás nélkül küszködő erdélyi és felvidéki tanítóság és papság körében folyóiratunk hivatást tud teljesíteni. […] Bizalommal tekintünk a jövő elé, mert meg vagyunk győződve, hogy helyes úton járunk s nagy hasznára vagyunk mind az iskolai és a népnevelés ügyének, mind pedig a nevelői közszellem megerősítésének.”


Jegyzetek
1 Gyulafehérvári Érseki Levéltár (a továbbiakban: GYÉL), VI. 11/b. 4. d. 18. cs.– 1927. február 12. György Lajos,
A magyar tudományosság és a magyar tanárképzés jelenlegi helyzete és feladatai Erdélyben
.
2 Uo. 12. old.
3 Az 1921 és 1925 között Székelyudvarhelyen megjelent Tanítók Lapja, az 1922 októberétől 1923 júliusáig létezett– Csíkszeredában szerkesztett– kétnyelvű Viata Cercurilor Culturale– Kultúrköri Élet és az 1923–24-ben, Hagymásbodonon kiadott református Tanügyi Szemle.
4 Márton Áron részére a katolikus egyetemisták internátusában, a diáknyelven csak „Szentjóská”-nak nevezett Báthory–Apor Szeminárium bentlakásában biztosítottak szobát, abban az intézetben, amelyikhez György Lajost is feladatok kötötték, így a közös programokon túl is lehetőség adódott gyakori találkozásukra.
5 Ez a kérelem nem található meg a levéltárakban. Miklós Gergely tanító költségvetési tervezetet is benyújtott, természetesen egyházi támogatást is igényelve hozzá. Miklós Gergely kéréséhez kapcsolódóan Majláth püspök Egyházmegyei Tanács igazgatóságához írt válaszlevelében találni először utalásokat, mégpedig abban a részben, amelyet a vezetőség korábbi leveléből vett át: „Miklós Gergely felemlítve A Tanító című lap bukását, ismételten kifejezi azt a lelki szükségletet, melyet a tanítóság érez amiatt, hogy semmiféle lapja nincs, miből magát képezhetné, hogy lépést tartson csak valamennyire is a pedagógia haladásával. Egészen elmarad a tanítóság a kultúra és nevelésügy terén. Ezt mindenütt lehet érezni, ami hosszabb időn keresztül tanítóinkat a helyes oktatás-nevelésre is képtelenné teszi. Ezt feltétlenül meg kell gátolnunk egy katolikus tanügyi lappal. Ma olyan olcsó az előállítás, hogy 20–25 000 leuval fenn lehetne évente tartani.” Válaszában a püspök felteszi a kérdést: „Nem lehetne-e olyan pedagógiai lapot megindítani, amely az elemi és a középiskolai tanerők szellemi szükségleteinek kielégítésére szolgálna? Ebben a tekintetben ugyanis egy szaklap sem áll rendelkezésre. A főiskolai ifjúság is ehhez esetleg csatlakozhatnék.” Itt jól látszik, hogy Majláth püspök elképzelése a György Lajosék– később előterjesztett– tervéhez áll közelebb. (Erdélyi Katolikus Státus Levéltára (a továbbiakban: EKSL), IV. 4/b. 355. d. 215/1918. alapszám, 3160/1932.– 1932. december 27. Majláth Gusztáv Károly püspök levele az Egyházmegyei Tanács Igazgatótanácsának.)
6 Miklós Gergely neve a későbbiekben sehol sem jelenik meg az Erdélyi Iskolával kapcsolatosan.
7 EKSL, IV. 4/b. 355. d. 215/1918. alapszám, 3160/1933.– 1933. január 11. Az Egyházmegyei Tanács állásfoglalása egy katolikus szaklap létesítése ügyében.
8 EKSL, IV. 4/b. 355. d. 215/1918. alapszám, 272/1933.– 1933. február 11. Püspöki újabb irat a tanügyi szaklap kiadása tárgyában.
9 „Mindent meg kell tenni abban az irányban, hogy a tanár szociális érzülete állandóan ébren legyen és lendületben maradjon. A Szeminárium megállapította, hogy iskoláinkat nem hatja át az a kívánatos szellem, amely a kor igényeinek és jövőnk érdekeinek megfelel. Ezért kívánatosnak tartaná a következő pozitív tennivalók megfogalmazását és keresztülvitelét: […] 13. Az új nevelés szolgálatában álló pedagógiai folyóirat megindítását.” EKSL, IV. 4/b. 404. d. 2476/1928. alapszám, 283/1933.– Kolozsvár, 1933. február 4. György Lajos II. jelentése a Pedagógiai Szeminárium munkájáról.
10 Vö.: György Lajos a püspökhöz címzett levele a pedagógiai szaklap támogatásával kapcsolatosan. 1933. április 29. (EKSL, IV. 4/b. 355. d. 215/1918. alapszám, 1092/1933.)
11 „Az előállítási költség az előirányzat szerint 65 000 L. Tekintettel a súlyos pénzügyi helyzetre, az igazgatótanács a szükséges fedezeti források megtalálására a kérdésnek napirendből levételét látja kívánatosnak”– fogalmaz a Státus Igazgatótanácsának az 1933. április 5-iki gyűlésén felvett jegyzőkönyv. (EKSL, IV. 4/a., Jegyzőkönyvek– 83. kötet: 1932–1933.)
12 EKSL, IV. 4/b. 355. d. 215/1918. alapszám, 1092/ 1933.– 1933. április 29. György Lajosnak a püspökhöz címzett levele a pedagógiai szaklap támogatásával kapcsolatosan.
13 A lap évi nyomdai előállításához, anyagi és szellemi adminisztrálásához ő 60 ezer lej fedezetet kért.
14 „A szociális kurzus anyagának közreadása talán még több eredménnyel kecsegtetne, ha az nem külön füzetben, hanem egy megindítandó tanügyi szaklapban történnék. Hiszen a szociális munka nagyobbára tanáraink és tanítóinkra nehezedik s annál szívesebben fognának hozzá azok, akik még eddig nem foglalkoztak vele, ha e füzetek egyúttal őket szakmájukban is segítenék. E két irány nincs ellentétben, hanem egymást csak előmozdítaná. A tanárság és tanítóság feladataihoz hozzátartozik a népművelés is, mint ahogy az egyik feladata lett volna a megindítandó szaklapnak is, mely csupán az anyagi nehézségek miatt nem indult még meg. Mikor tehát az Igazgatótanács a kitűzött cél egy részét megvalósítani kívánja a tervbe vett tanügyi szaklapnak, miért ne segíthetné elő annak megvalósulását?”– fogalmaz a püspökhelyettes. 1933. június 10. EKSL, IV. 4/b.– 355. doboz, 215/1918. alapszám, ikt. sz. n.
15 Uo.
16 EKSL, IV. 4/b. 355. d. 215/1918. alapszám, 1331/ 1933.– 1933. július 16. A Római Katolikus Egyházmegyei Tanács Majláth Gusztáv Károly püspöknek írt levele.
17 György Lajos nem lett főszerkesztő, hanem Márton Áronnal együtt csak szerkesztőként jelent meg az Erdélyi Iskola címlapján.
18 EKSL, IV. 4/b. 355. d. 215/1918. alapszám, 2480/ 1933.– 1933. szeptember 30. Mohalyi Gábor levele a püspökhöz.
19 A négy érintett személy: György Lajos, Mohalyi Gábor, Márton Áron és Sándor Imre volt.
20 EKSL, IV. 4/b. 355. d. 215/1918. alapszám, 2480/ 1933.– 1933. szeptember 30. Mohalyi Gábor levele a püspökhöz.
21 György Lajos korábbi elképzeléseinek, terveinek ismeretében ez csak részigazságnak számít. Ám éppen ezen a ponton lehet feltételezni, hogy a Miklós Gergely tanító által korábban benyújtott tervezet mögött valójában a Népoktatási Ügyosztály, illetve Mohalyi Gábor tanfelügyelő állt.
22 A Sándor Imre (illetve György Lajos és Márton Áron) nézőpontját még nem ismerve, azért már sejthető, ők éppen attól ijedtek meg, hogy a Népoktatási Ügyosztály (az elemi iskolákkal foglalkozó tanfelügyelőség) a szociális kurzusra szánt összeget is az Erdélyi Iskolának ígérve, s így a lap kiadási költségeit háromnegyed részben átvállalva, annak irányítását is át próbálta venni, vagy legalábbis erősen befolyásolni. Miután ezt az ajánlatukat nem vette figyelembe az egyházi vezetőség, ismét csak találtak forrást, mégpedig a tanítói önsegélyező pénztárból ajánlottak fel nagyobb összeget a lap előállítási költségeire. Ez is csak azt látszik erősíteni, hogy ragaszkodtak a folyóirat kiadásához, irányításához, amit György Lajosék minden áron megpróbáltak lerázni.
23 Mohalyi beszámolója szerint a Gloria nyomda 1000 példányt 14 600 lejért nyomott az Erdélyi Iskolából, az általa felkeresett Lapage nyomda pedig elvállalta volna 10 600 lejért a munkát, s így a meglévő 72 000 lejből ki lehetett volna adni az első évre tervezett négy lapszámot, míg a Gloria nyomdával csak három lapszámra lett elegendő a pénz.
24 Mohalyi ezt írta a kérdésről a püspöknek: „Én hivatkozva a közösen vállalt erkölcsi kötelezettségre, a körlevélben előkészített atmoszféra kedvező voltára, mely várja a didaktikai kérdések tárgyalását is, helytelenítettem a dolgot, a gondolat kijátszásának mondottam eljárásukat, miután az egyezséghez mindhárman hozzájárultak s így erkölcsileg kötelezve voltak annak megtartására. Erre Sándor úr azt mondta, hogy nem veszik egyáltalán igénybe sem a Státus, sem a tanítóság pénzét, indítsunk mi azzal egy másik lapot, s meglátjuk, melyik kell inkább a tanítóságnak.” (EKSL, IV. 4/b. 355. d. 215/1918. alapszám, 2480/1933.– 1933. szeptember 30. Mohalyi Gábor levele a püspökhöz.)
25 A Mohalyi Gábor által szerkesztett kis reklámlap a következő szöveggel ajánlotta az induló folyóiratot: „Erdély magyar tannyelvű iskoláinak Igazgató-tanítóihoz! Az Erdélyi róm. kath. Tanítók Önsegélyező Alapja– szeretettel köszöntve a magyar tannyelvű iskolák vezetőit– felhívja szíves figyelmüket egyrészt arra, hogy f. év október 1-ével egy negyedévenkint megjelenő Tanügyi szaklapot fog megindítani oly célból, hogy a romániai magyar tannyelvű iskolák tanítóinak alkalmuk legyen magukat anyanyelvükön képezni és megismerve a pedagógia haladását a tanítási új módszerekkel a magyar nyelv tanítást megkönnyíthessék. A szaklap az általános pedagógia haladását, mai állapotát kívánja magyar nyelven feltárni 60-80 oldalas füzetben, foglalkozni fog a tanításban követendő gyakorlati módszerek ismertetésével, irányt fog nyújtani a tanító tanítási és nevelési munkájában, sőt a harmadik része előadási anyagot is fog szolgáltatni az ifj. egyesületeknek és a felnőttek oktatásának is. Mindezek ellenére előfizetési ára az egy évi négy vaskos füzetnek legfeljebb 100 Leu lesz. Ajánljuk a kisebbségi magyar tanítóság szíves figyelmébe. Megrendelés, illetve előjegyzés küldhető az Önsegélyező Alap címére, Cluj-Kolozsvár, Str. Maniu-u. 5.”
26 EKSL, IV. 4/b. 355. d. 215/1918. alapszám, iktatószám nélkül– 1933. október 5. Majláth Gusztáv Károly püspök– Tanügyi szaklap kérdése körül címmel jegyzett– levele.
27 EKSL, IV. 4/b. 355. d. 215/1918. alapszám, 2516/ 1933.– Kolozsvár, 1933. október 4. Sándor Imre népszövetségi igazgató az Erdélyi Római Katolikus Egyházmegyei Tanács Igazgatótanácsához címzett levele.
28 Az eredeti megállapodásban csak a didaktikai rész megjelenése szerepelt, a Tanítók Önsegélyző Alapja általi kiadásról szó sem esett, úgyhogy ilyen irányú „rendezés” nem kötelezte György Lajost, Sándor Imrét és Márton Áront– Mohalyi Gábor egyszemélyes ötletét továbbra is figyelmen kívül lehetett hagyni.
29 EKSL, IV. 4/b. 355. d. 215/1918. alapszám, iktatószám nélkül– Kolozsvár, 1933. október 26. Sándor Imre dr. Balázs Andráshoz, az Erdélyi Római Katolikus Egyházmegyei Tanács referenséhez írt levele.
30 „Hiszem, hogy a lap első száma meggyőz minden elfogulatlan embert arról, hogy a kitűzött célt nem tévesztettük szem elől, sőt legjobb tehetségünk szerint szolgáltuk. A hozzánk minden oldalról bejött és egyre érkező megnyilatkozások ezt mutatják. Minden oldalról, szóban és írásban csak elismerést kapunk.” (EKSL, IV. 4/b. 355. d. 215/1918. alapszám, iktatószám nélkül– Kolozsvár, 1933. október 26. Sándor Imre dr. Balázs Andráshoz, az Erdélyi Római Katolikus Egyházmegyei Tanács referenséhez írt levele.)
31 Vö.: Az Erdélyi Római Katolikus Egyházmegyei Tanács Igazgatótanácsának 1934. december 12-iki gyűlésén felvett jegyzőkönyv 54. 2955. számú bejegyzése. (A Kath. Népszövetség intézőbizottsága 12 000 L támogatást kér az Erdélyi Iskola népnevelő kiadványaink terjesztésére című bejegyzés– EKSL, IV. 4/a. Jegyzőkönyvek.– 85. kötet: 1934–1935.)
32 Vö.: Majláth Gusztáv Károly püspök levele. 1933. október 22. (EKSL, IV. 4/b. 355. d. 215/1918. alapszám, iktatószám nélkül.)
33 Vö.: György Lajosnak a püspökhöz címzett levele a pedagógiai szaklap támogatásával kapcsolatosan. 1933. április 29. (EKSL, IV. 4/b. 355. d. 215/1918. alapszám, iktatószám nélkül.)
34 Egy, a Státus Levéltárában fellelhető, az igényelt 20 000 lej lefedéséhez küldött költségvetési terv értelmében az Erdélyi Iskola első lapszámának ezer példánya– honoráriumok és szerkesztői díjak, szerkesztőségi bérleti díj és más költségek nélkül– 20 887 lejbe került. Részletesen: papír: 3706 lej, borítékpapír: 640 lej, szedés: 10 700 lej, nyomásköltség: 1300 lej, boríték nyomása: 100 lej, könyvkötő díja: 800 lej, expediálási előkészítés: 150 lej, borítópapír az expedícióhoz: 250 lej, klisék: 741 lej, expedíciós bélyeg: 2500 lej. Négy lapszám költsége tehát– egészen szűkösen számolva– 84 000 lej volt, jóval több, mint amennyi segélyt ígértek/adtak a különféle egyházi szervezetek. (EKSL, IV. 4/b. 355. d. 215/1918. alapszám, 2736/1933.– Az Erdélyi Iskola költségei.)
35 Ez a szám az 1937/38-as évfolyam során már 1500-ra emelkedett. Vö.: György Lajos beszámolója az Erdélyi Iskola 1937/38. évfolyamáról. Budapest, 1938. június 3. (GYÉL, VI. 11/b. 5. d. 27. cs.)
36 GYÉL, VI. 11/b. 5. d. 27. cs.– Budapest, 1934. május 1. György Lajos jelentése az Erdélyi Iskoláról.
37 Minden bizonnyal a NIT (Népies Irodalmi Társaság) által érkezett a támogatás, hiszen György Lajos a NIT erdélyi megbízottja volt. (A segélyezési program részletes leírását lásd: Bárdi Nándor, A Keleti Akció. A romániai magyar intézmények anyaországi támogatása az 1920-as években. In: Regio– Kisebbségi Szemle, 1995. 3. SZ. 89–133; 1995. 4. SZ. 3–25.)
38 „A megrendelt 200 példány árában 500 pengőt folyó év február hó 14-én fölvettem. Mivel a föltételeknek most mindenben eleget tettem, tisztelettel kérem a beadványom alapján a másik 500 pengő kiutalását”– írta György Lajos az említett jelentésben.
39 Az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség irodája az Erdélyi Iskola beszervezési és adminisztrációs munkáját teljesen ingyen végezte.