Kedves Olvasó!

„Az egyházmegye szórványvidékein száz meg száz katolikus család lelkigondozás nélkül tengôdik, kitéve a lelki elszáradás veszélyének. […] Munkát kérek, tisztelendô Testvéreim, akiknek hatalom adatott és küldetésük van a lelkek gondozására! Vállaljon tehát munkát mindenikünk erején felül. De meghívom erre a munkára segítségül a jámbor lelkeket is, akiket a magasabbrendű, természetfeletti élet láza hevít" – írta 1955. március 25-i körlevelében, rögtön szabadulása után, Márton Áron püspök.

Túl azon a tényen, hogy ma is, mindig újra rácsodálkozunk Márton Áron hihetetlen korszerűségére, problémaérzékenységére és megoldási javaslatai praktikus voltára, ugyanakkor végtelen egyszerűségére, s a mögöttük rejlô hatalmas elkötelezettségre és hitre, az idézett sorok aktualitása ismét szíven üt. A szórvány és szórványosodás mind nemzetiségi, mind vallási szempontból annyira napi valóság országunk egyre több vidékén, hogy a fájdalom és a szenvedéssel teli nosztalgikus emlékezés helyett cselekvést követel.

Száz és száz család lelki-szellemi kiszáradása szinte már elvégeztetett tény: szomjazzák még a vallási táplálékot, a magyar szót, vagy már nem is tudják, mi hiányzik a teljes, az értelmes élethez… Munkára, hittel és küldetéstudattal, ugyanakkor kitartóan és folyamatosan végzett munkára van szükség! Olyasmire, amilyet a református Vetési László végez, aki érzékelhetôen erre tette fel az életét, aki csodálatra méltó következetességgel mérte fel a veszteségeket, de nem csüggedt, pedig lett volna mitôl, hanem felépített egy rendszert, amelynek segítségével némi tűzoltás végezhetô, s a romok alól még kikandikáló élô részek megmenthetôk.

A gyulafehérvári fôegyházmegye zsinata is foglalkozott a szórványkérdéssel, s néhány okos gondolatot is megfogalmazott, amelyeket aztán az érseki rendelet törvényerôre emelt. Éppen ennek az egyházmegyének a déli részei szórványosodtak, majd szikkadtak ki a szemünk láttára. Olyan életerôs vidékek, mint Dél-Erdély jelentôs bányásztelepülései, amelyek még püspököt is adtak, a németbôl itt elmagyarosodott család sarját, Lönhárt Ferencet például, ma mind vallási, mind nemzeti szempontból is már csak történelmi emlékként tarthatók számon, magyar katolikus életre itt nem számíthatunk. De a még lélegzô részek is erre a sorsra jutnak rövidesen… Hacsak nem… „munkát kérek, tisztelendô Testvéreim, akiknek hatalom adatott és küldetésük van a lelkek gondozására! Vállaljon tehát munkát mindenikünk erején felül." Nem hangzatos megfogalmazásokra, ígéretekre van szükség. Munka, hit és elkötelezettség nélkül szórványsorsra, majd megszűnésre ítéltetünk.

Vetési László: A szórványban is pozitív jövôkép kell

A Diaszpóra Alapítvány keretei között egy kis egyházi szórvány-ügyosztályt vezetek, amely sajnos egyedül van az egész magyar nyelvterületen. A közvetlen politikai, érdekvédelmi feladatokon kívül hihetetlenül sok mindennel, majdnem mindennel kell foglalkoznunk. Mert a szórványkérdés nagy gondja, hogy a társadalmi és közösségi, emberi élet minden területével érintkezik.

Munkánk teljes egészében a lelkészi szolgálat. Ebbe belefér a kutatás, az adatgyűjtés-dokumentálódás, az információ-átadás, kapcsolatépítés és -tartás, a lelki gondozás, a stratégiai tervezés, a szakfelügyelet, a kuratóriumi munka szaktestületekben, a műemlékvédelem, az ifjúsági munka, az oktatás-, művelôdéstervezés, sôt a közvetlen segélyezési és szeretetszolgálati feladatok is.

Kis munkacsoportunk nemcsak azért van egyedül, mert sajnos nincs megfelelôje az egész magyar egyházi, önkormányzati és civil területen, hanem azért is, mert az alapítványi forma mellett a református egyház és az RMDSZ közös támogatásból tartja fenn. Ez az egyházi és érdekvédelmi összefogás példátlan Erdélyben.

Szolgálatunk megcélozott népessége a romániai szórványmagyarság. Virtuális figyelmünkben mintegy félmillió olyan romániai szórványmagyar van, akik etnikai identitás szempontjából veszélyeztetett környezetben, halmozottan hátrányos nyelvi, oktatási, hitéleti helyzetben élnek. A magyarságnak az az etnikailag halmozottan hátrányos elhelyezkedésű csoportja ez, mely különbözô fokozatokban identitássérült, anyanyelvi fogyatékos, magyar oktatássérült vagy anyanyelvi írástudatlan.

A szórványmagyarságnak Erdélyben becsült – tehát nem elméleti és statisztikai, hanem különbözô stratégiai cselekvésekben, tervezésben, támogatási rendszerekben érintett és kedvezményezett – munkaszáma több mint félmillió. Ehhez hozzátevôdik az egészen másképpen sajátos, százezer körüli kettôs identitású moldvai magyarság és a magát már románnak valló, olykor még kétnyelvű, a többségbe már mélyen integrálódott, asszimiláns (volt) magyarság szintén százezernél nagyobb csoportja. Mert Romániában is él egy jelentôs számú, asszimilációs produktumú románság is, amely emlék-identitásként ôrzi eredete és ôsei emléke mellett a kiegészítô magyar kultúrát, olykor még a nyelvismeretet, magyarságtudatot is. A sajátos magyar diaszpórák közösségei más, különbözô magyar értékeket hordozó etnikai csoport-variációkkal, több alréteggel is kiegészíthetôek – mint amilyen a jelentôs és növekvô számú magyar ajkú cigányság.

Az is bonyolítja a romániai szórványhelyzetet, hogy ez a népesség létszáma nagyságrendjének kétharmadában erôteljesen városi népesség. Elszóródási területében, értékhordozásában és értékvesztésében pedig falusi. Ez igen megnehezíti a regisztrációs és adatgyűjtési, felmérési, gondozási és mentési munkát. Ha embereket akarunk menteni, városokra kell összpontosítanunk a szolgálatot, ha értékeket, jelenlétünk emlékezetét ôrizzük, akkor falvakra.

Emellett jelentôs azoknak a magyar vonatkozású, volt magyar, ma már csak emlékhelyekként nyilvántartott, magyarok által nemrégiben még lakott települések száma, ahol legalább egy félévszázada már nem vagy alig vagyunk jelen, de ott vannak, élnek tárgyi értékeink, ott van létünk emlékezete a mai lakosság körében, emlékezetében. Erdélyben, a bukovinai volt székely falvakkal együtt, a 300 léleknél kisebb, fogyó vagy nulla lélekszámú, magyar emlékeket ôrzô települések száma megközelíti az 1200-t.

Miért kell az össznemzeti figyelem középpontjában tartani a szórványmagyarságot, ezt a kiemelten veszélyeztetett magyar népességtöredéket, e területeket és magyar emlékeket?

Egyfelôl azért, mert ezek azok a nagyvárosi vagy kistelepüléseken élô, veszélyeztetett etnikai elhelyezkedésű és foszlány jellegű népességtöredékek, amelyek településükön és szűkebb régiójukban a maguk erejébôl nem tudják megszerezni az identitásuk megôrzéséhez szükséges anyanyelvi értékeket, információkat. Biztosítanunk kell számukra az értékek beszerzését, utánpótlását: az anyanyelvi oktatást, művelôdést, közösségi életet, csoportélményt, lelki gondozást és hitépítést. Közöttük pedig különösen a gyermekek, az oktatás-korú fiatal korosztály, az ifjúság van különösen is veszélyben. Minden cselekvési és mentési tervben ôk vannak tehát az elsô helyen.

Másrészt kötelez minket népességszámtól függetlenül egy kiemelkedô történelmi múlt is. Mert ha végignézünk az egész Kárpát-medencén és tájékán – a Rigó-mezôtôl az erdélyi Mezôségen és a Maros-mentén, az erôsen szórvánnyá vált, ezeréves püspökségű Gyulafehérváron át Krasznahorka büszke váráig vagy a szerbiai Székelykevétôl épp Huszt váráig, a Csángóföldig és a Vereckei-hágóig –, a magyar történelem elmúlt évszázadainak leghűségesebb tanúi ezek a vidékek és népek, és a legnagyobb történelmi viharoknak és felszámolódásnak kitett területek is egyben. Itt volt a hajdani magyar nagybirtok, itt élt évszázadokon át a magyar arisztokrácia a történelmünket alakító nagy személyiségekkel, és él olykor még történelmi jelenlétünk tárgyi és szellemi emlékezete. Ezek a régiók a honfoglalástól kezdve az elmúlt ezerszáz évben harcok, felszámolódások tanúi és nagy vesztesei – és utolsó szemtanúi.

Ennek a múltnak emlékét ôrzi Erdélyben száznál nagyobb számú, több évszázados veszélyeztetett műemléktemplom, több száz, pusztulásnak kitett kastély, udvarház, több emlékmű és emlékjel.

Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy az erdélyi, kifejezetten szórvány-, vagy már foszlánymagyar, olykor már nulla magyar lélekszámú település vagy szórványrégió – és ezek magyarsága – az elmúlt évszázadokban teljesítette történelmi küldetését. Olykor saját felszámolódása árán is végvár volt, és védte a belsô régiókat, a mai Magyarországot.

Amikor az anyaország figyelmérôl, alkotmányos felelôsség érzete mellett a felelôsségvállalás kötelességeirôl is beszélünk, tudatában kell lennünk annak, hogy hatalmas szellemi, emberi értékeket adtunk és ôriztünk meg az egyetemes magyarságnak. Szólnunk kell az erdélyi szórványok legnagyobbjairól. Szórványban született vagy élt Hunyadi János, Bethlen Gábor, Bethlen Miklós, Barcsay Ábrahám testôrköltô, Bod Péter, Bolyai Farkas és János, Kölcsey Ferenc, Kemény Zsigmond, Ady Endre, Bartók Béla, Wass Albert, Barcsay Jenô festô, Szôts István filmrendezô, a kortársak közül pedig Sütô András, Kallós Zoltán. E nagyok szülôföldjén ma már nem vagy alig él magyar. Nélkülük, de az ôket elindító szülôföldjük nélkül ma nem lehet magyar történelmet és irodalomtörténetet írni. Aki e nagyok mellett ezek szülôföldjérôl, az ott még élô töredéknépességrôl lemond, az helyrehozhatatlan nemzeti amnéziában szenved.

Végül pedig a szórványmentés egyetemes magyar összefogási parancs is, mert itt közös cselekvéssel és egymás sorsának felvállalásával ki kell járnunk az összetartozás, „a minden magyar felelôs minden magyarért" összefogásának iskoláját is.

A szórványmagyarság is joggal várja el tehát, hogy az anyaország ezeket a régiókat és emberi értékeket beépítse össznemzeti értékrendjébe. Olyan sokat kapott, hogy kötelessége adni is. Nem csak értünk, hanem saját magáért is. Íme, többek között miért is jár alanyi jogon a normatív segítség a határon túli peremrégióknak, a kiemelten veszélyeztetett magyar etnikai csoportoknak.

A mai etnikai folyamatokat követve döbbenten kell észlelnünk, hogy a Kárpát-medencében soha nem volt ilyen mélyen a magyar nyelv státusértéke, a magyarok önértékelése. A többségi népek között a magyarság leértékelôdött. Sikerült megteremteni az elhallgatott kultúra gyűlölethangulatát. Nekik lehet már nélkülünk, más népek és kultúrák nélkül is élni. Sikerült a „másság méltósága" helyett a „másság szégyene" megbélyegzési hangulatát megteremteni.

Az utóbbi másfél évtizedben az elszakított területeken nyomon követhetô a magyarság asszimilációs folyamatainak rohamos ütemű felgyorsulása. Erôteljes a nyelvromlás, a nyelvi erózió, a nyelvi elmocsarasodás. Felnôtt egy jelentôs anyanyelvi írástudatlan magyar népesség is, bekövetkezett a szűkített mozgásterű kisebbségi nyelv konyhanyelvre történô lemorzsolódása. A növekvô ütemű nyelvváltás, a vegyes házasság egyre vészjóslóbban figyelmeztet asszimilációs veszteségeinkre.

A mai Magyarország határain túl maradt „trianoni" területeken megállíthatatlan folyamatokat kell tehát tudomásul vennünk. Egyfelôl erôteljes térvesztésre, magyar közösségzsugorodásra is fel kell készülnünk, másrészt fellazultak a nyelvhatárok, mélyen beékelôdtünk a környezô népekbe. Rövid idôn belül igen jelentôs számú magyar eredetű szlovák, szerb, horvát, román, szlovén, német asszimilációs népesség születik belôlünk, és számuk folyamatosan nô. Azt hiszem, lassan ebben az asszimilációs veszteségben is világelsôk leszünk.

De a siránkozás nem vezet sehova. Sokszor leírtam magam is, hogy a helyzetkép és a feladatok, a cselekvési terv mellett e területek virtuális jövôképét, sôt reményképét is meg kell rajzolni, ki kell dolgozni. Az egyik legnagyobb gond, hogy miközben emberfeletti áldozattal dolgozunk, küzdünk, reménykedünk vagy csüggedünk, a napi munka mellett nem rajzoltuk meg, hogy a helyi közösségépítô szórványmunkával, tervezéssel, kutatással hová szeretnénk eljutni, és mi a várható eredmény. Nem elég a szórványkérdést eutanáziai kategóriaként, nekrológiai jelenségként kezelni. Az elsiratási elemeket fel kell váltania a távlatos cselekvési szemléletnek. A kis és nagyon fontos napi lépések mellett látni kell a nagy összefüggéseket és nagy távlatokat is és a reményt.

A szórványban is pozitív cselekvési szemlélet és jövôkép kell.

Mit lehet és kell tenni a határon túli magyar szórványok megmentéséért? Vannak területek, ahonnan vissza kell vonulnunk, mert már nem népesíthetjük be. Itt ápoljuk értékeinket, ôrizzük emlékeinket. De a stratégiai fontosságú népesebb területen normatív támogatási politikára van szükség. A rendezvényközpontúság helyett működésközpontú támogatási rendszert kell kialakítani, amely az organikus fennmaradásra néz.

Folytatni kell az iskolaközpontok építését. Minden anyanyelvű szórványbentlakásnak az alapműködéséhez normatív támogatással kell hozzájárulni. A nehéz szórványfeladatokat ellátó oktatási intézményeket, diákotthonokat lassan be fogják zárni, ha fenntartásuk minimumára sem lesz pénz. Ezekhez hasonlóan fenn kell tartani néhány országos csúcsintézményt is, amelyek az építô munka, a kapcsolattartás, a reményépítés szakmai hitelét hordozzák.

Támogatni kell az alapkutatásokat. Hályogkovács módjára a határon túli komplex problémákkal küszködô területeken nem lehet dolgozni, tervezni. A kutatásnak a fontos elméleti adatbázisok mellett az azonnali cselekvésre is kell nézniük, a problémamegoldó kutatásra. A kutató szakma igénybevétele a politikai küzdelmekben mindenütt nagy kívánnivalókat hagy maga után. Kutatni kell, hogy a szakma elméleti bázisa biztosítsa a cselekvés szakmai hitelét is.

Érezzük, tudjuk, hihetetlenül mélyen van ma a Kárpát-medencében a magyar nyelv státusa. A nyelvápolási és -ôrzési feladatok mellett a nyelvi státus tervezésére és emelésére sürgôs tervet kell készíteni. Felértékelni a magyar nyelv térerejét. Ehhez egész nap sugárzott, az egész Kárpát-medencében vételezhetô média is kell.

Erdélynek kb. 500 kiemelten veszélyeztetett településén normatív támogatási formában, szerzôdéssel, missziós kiküldéssel magyar pedagógust kell kitelepíteni az osztatlan tagozatú iskolákba. Erre készítettük a Lámpás tervet. Felkészíteni a pedagógust, megteremteni helyi munkafeltételeit, szerzôdéssel kitelepíteni, segíteni, lelkigondozni, biztosítani továbbképzését, és munkáját szigorúan ellenôrizni.

Meg kell találni az alulról való építkezés módját, az alapoknál, hogy elérjük az egyetemeket. De nem felejthetjük: az önálló magyar egyetemeket a Kárpát-medencében mindenütt a mai szórványok óvodáiban és osztatlan iskoláiban alapítják. Vagy már most számoljuk fel.

Vannak települések, területek, ahol már csak az egyház maradt jelen. A lelkészek, papok az utolsó „pompeji katonák". Az egyházak lényegében magukra maradtak a hátrányos nyelvi területeken. Egyrészt fizikailag, mert egyes régiókban a klerikusok, lelkipásztorok az utolsó értelmiségiek, nekik kell bezárniuk a templomajtót az utolsó magyar után, akit kikísértek a temetôbe, vagy át- a másik nemzet asszimiláló karjaiba. Másrészt magukra vannak hagyatva lelkileg is a kisebbségi hajszálér-hálózati feladatok ellátásában.

Folytatni kell a kis településen kiemelt szolgálatokat végzô lelkészek rendszeres anyagi támogatását. Sok helyen az egyháznak kell az oktatási funkciót is ellátnia. Vannak és egyre inkább lesznek települések, ahol minden rehabilitációs munkát az egyetlen ott élô értelmiségre, a papra vagy lelkészcsaládra, ezek munkájának segítésére kell terveznünk és építenünk.

Közben pedig a szórványokból be kell gyűjteni mindent. Sajnos egy-két évtizedünk van még hátra Erdélyben kb. 300 olyan településen, ahol jelentôs történelmi emlék, műemléktemplom, kastély, emlékhely tövében 10–20 magyar él. Mi erre hirdettük meg a Holttenger programot, és végezzük erônk feletti áldozattal. A teljes tárgyi, szellemi értékbegyűjtést is el kell végezni, a teljes szóbeli emlékezet- és élettörténet-anyag rögzítését. Számba kell venni a veszteségeinket – mint a hadvezérnek a vesztes csatatéren.

Pénzre volna szükség néhány rehabilitációs, revitalizációs próbaprogramra is. Néhány régióban próbáljuk ki a támogatások, a tervek hatékonyságát, folyamatok befolyásolhatóságát és irányát és az esetleges vitalizációs irányváltást.

Gazdasági felzárkózáshoz, munkahelyteremtéshez regionális fejlesztési tervek kellenek. A magyarországi szakembereknek is segítséget kellene nyújtaniuk a határon túli magyar régiók fejlesztéséhez regionális gazdálkodási tervekkel.

Minden támogatási rendszerben el kell kerülnünk az alamizsna-hatást és következményeit. A szórványmagyarságnál is az a cél, hogy a támogatás minél szervesebben épüljön be a működés belsô rendjébe, és hozza meg az életműködés változásának várt hatását. Nem szórvány-rezervátumokat akarunk, nem mesterséges életben-tartást szeretnénk szervátültetés útján, hanem a támogatással a kisközösségek életfontosságú saját szerveinek vitalizálását, belsô immunizációs erôtartalékainak mozgósítását. Nem mindent kérünk, hanem tervezhetôen keveset, de azt rendszeresen.

Sürgôs tervet kell készíteni a környezô országok népeinek megszólítására is. Aligha van nagyobb hibája Magyarország határon túli politikájának az elmúlt évtizedekben, mint az, hogy nem volt és nincs vételezhetô építô üzenete a Trianon nyomán megnövekedett utódállamok népei irányába. Csak sérelmi politikai, érdekvédelmi harcot folytatunk velük, de a közös belsô építkezés elmarad. Polarizálódtak és végletessé váltak velük kapcsolataink. Groteszk helyzet: egyfelôl az asszimiláció útján egyre mélyebben ágyazódunk be a környezô népekbe, másfelôl meg nincs hozzá szavunk, sôt nem vagyunk velük beszélô viszonyban. Egyfajta „anyós–meny" helyzet alakult ki közös otthonunk Kárpát-medencéjében. A többségi népekkel kialakított dialógus nélkül, magányos harcokkal azonban semmire sem lehet jutni. Jól meghatározott programokkal ki kell dolgozni egy megismertetési, közeledési, bizalomépítési és talán megbékélési tervet. Bármennyire lehetetlennek tűnik is, kötelességünk a belsô építkezô kéznyújtást legalább megpróbálni.

Végül pedig ahhoz, hogy a határon túli magyarság nagy kérdéseirôl beszélni tudjunk, ki kell mondani azt is: nincsenek rendbe téve az alapok, az alapelvek, az össznemzeti szándék. Nem készült nemzetstratégia, és nincs meg a pártok és kormányok fölött átívelô konszenzus. Az anyaországnak, a politikai, önkormányzati, civil és egyházi szférának is el kell döntenie, hogy mit akar velünk. Akar-e valamit egyáltalán? Felelôsséget érez ugyan, de nem kellôen vállal és visel irányunkban. Mi csak azt érezzük, hogy a határon túli magyarság egyre inkább magára marad, saját belsô törvényei, folyamatai szerint vegetálva.

De jaj annak az anyaországnak, melynek felszámolódnak végvárai, saját nyelvi hátországa. Kultúrájában, lelkében is szegényebb, védtelenebb lesz.

Egy sor szórványkérdésre még nem lehet pontosan rálátni: a folyamatok irányát, ütemét, gyorsulásának mértékét nem tudjuk bemérni. Ki merné ma kimondani, mely területekrôl kell lemondani, melyekrôl nem? Mi fog történni, kiket, honnan és hová kell átcsoportosítani? A kis lépések politikája igen fontos a szórványban. De sajnos a természetes asszimiláció szinte lehetetlen folyamataival szembefordulva csak a tüzeket oltjuk, és nem látszik alapvetô irányváltás, a nagy remény. Létre kell jönnie egy belsô koncentráló területnek is, amely természetes vonzással gyűjtené maga köré a peremek irányítható népességét, a belsô diaszpórát. Szórvány vonatkozásban sem lehet semmilyen nagy lépést tenni, amíg minden lehetséges területen nem jön létre erôteljes belsô vonzású önrendelkezô etnikai terület, „eurorégió", kiemelt státusértékű magyar nyelvvel, kultúrával.

Sajnos a tényeknek illúziók nélküli tudomásulvételére sem vagyunk még felkészülve. Arra sem, hogy társadalmi, etnikai folyamatainkra álmodozások, mellékzöngék, olykor önös érdekek nélkül lássunk rá. De amíg nem tettünk meg mindent, nem próbáltunk ki majdnem mindent, nem mondhatunk végleges véleményt, ítéletet sem.

Tudjuk, hogy minden cselekvési terv a szórványban egy kicsit idônyerés is, hogy lélegzetvételnyi idôhöz jussunk, hogy tisztábban lássunk, amíg majd többet tehetünk, esetleg nagyobb ívben tervezhetünk és cselekedhetünk. Mert nem feledkezhetünk meg a Gondviselés történelmi csodáiról sem, amelyekben mindig hinnünk kell.

A szórvány egy nemzet öregkora. Aki a szórványt nem becsüli, az sem a tömböt, sem a jövôt nem érdemli.

A „legújabb" boldog (Salkaházi Sáráról)

„Aki Isten akarata és tetszése szerint él, az boldog!" – írta Salkaházi Sára (1899–1944) szociális testvér hetven évvel ezelôtt. Kanonikus boldog voltát szeptember 17-én az egyház ünnepélyesen is kinyilvánította. Hetvennyolc évvel ezelôtt, éppen szeptember 17-én Sára testvér elsô lépését tette a hivatás útján. Földi élete vértanúságba torkollt: üldözöttek menekítése miatt 1944. december 27-én a nyilasok a Dunába lôtték.

A legújabbkori magyar történelemben Apor Vilmost, Batthyány-Strattmann Lászlót és IV. Károlyt követi a boldogok sorában Salkaházi Sára szociális testvér.

A boldoggá avatási eljárás tíz évvel ezelôtt indult meg. XVI. Benedek pápa ez év április 28-án hagyta jóvá a Salkaházi Sára vértanúságát kihirdetô dekrétumot, amely alapján megnyílt az út a boldoggá avatásra. Szeptember 17-én délelôtt a Szent István bazilikában Erdô Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek hirdette ki Sára testvér beatifikálását. A boldoggá avatás legfôbb pillanata a pápai dekrétum felolvasása volt, amelyet Sára testvér cilíciuma (vezeklôöv) darabjainak mint másodlagos ereklyéknek oltárra helyezése elôzött meg.

A Szent István Társulat erre az alkalomra emlékkötetet adott ki, az Új Ember kiadónál pedig megjelent Puskely Mária Sára testvérrôl írt könyve és egy imafüzet az ünnep kapcsán.

Ruppert József Sch.P., Salkaházi Sára szociális testvér boldoggá avatási eljárásának római posztulátora:

A posztulátoroknak nagyon meg kell ismerniük annak a személynek az életét, akinek a boldoggá avatásáért dolgoznak. Természetesen más a munkája annak

a posztulátornak*, aki az egyházmegyei szakaszt intézi, aki tehát elkezdi az ügyet. Neki leginkább a forrásoknak, tanúbizonyságoknak az összegyűjtése, a jelölt írásainak a megismerése a fontos. És amikor ez az anyag már mind együtt van, ez kerül ki Rómába. Annak a posztulátornak pedig, aki – mint én – Rómában, a „második lépésben" folytatja a boldoggá avatás elôkészítését, az a szerepe, hogy a bizonyítékok alapján egy olyan iratot állítson össze, amellyel bizonyítja, hogy az illetô valóban vértanú volt, vagy az életszentsége egészen kiváló volt.** Tehát nagyon „bele kell élnie" magát, nagyon meg kell ismernie annak az embernek az életét. Ezt belsô meggyôzôdéssel kell csinálni. Nyilván van az ügynek egy jogi része – hogy tudniillik milyen iratokat kell összeállítani –, de a legfontosabb, hogy én meg legyek gyôzôdve arról, hogy ez az ember valóban vértanú volt, a hűségéért, az embertársaiért halt meg – vagy hogy az egész életét adta másokért. […]

Ezen a szinten – jelesül Salkaházi Sára esetében – a magyar körülményeket kell ismerni és megismertetni. Ez jelenti a másik nehézséget ebben a bizonyos második szakaszban. Adok erre egy egészen egyszerű példát: ha azt mondom, a nyilasok zsidókat kerestek, ezt mi jól értjük, mi nagyon jól tudjuk, hogy a második világháború végén, a Szálasi-korszakban ez mit jelentett. De egy harminc-negyvenéves római monsignore nem tudja, kik voltak a nyilasok, nem tudja, miért keresték a zsidókat. A történelmi helyzetet meg kell magyarázni. Nekünk úgy kell összeállítanunk az iratokat, hogy meggyôzzük azt az olvasót is mindarról, amit mondunk, aki nem ismeri a mi helyzetünket.

Amikor most Salkaházi Sára boldoggá avatására készülünk, azt hiszem, a legtöbb emberben az fogalmazódik meg, hogy ô embereket bújtatott, olyanokat, akik életveszélyben voltak, megmentette ôket, értük felebaráti szeretetbôl vállalta a vértanúságot. De nem csak ezért avatják boldoggá! Aki ismeri Salkaházi Sára életét – és ezért kell nagyon „beleélnie" magát a posztulátornak –, az ismerni fogja már a háború elôtti életét is, mielôtt a politikai helyzet így alakult volna, az tudja, hogy ô mindig másoknak szentelte magát. Attól kezdve, hogy fiatal korában belépett a szociális testvérek közé, mindig másokért élt. Úgy érzem, hogy a „boldogság", az, hogy boldog Salkaházi Sára lesz belôle, az valahol itt kezdôdik.

Senkibôl sem lesz egyszerre vértanú! Annak elôzményei vannak. Ilyen elôzménye, hogy megtanulja és akarja másokért adni az életét. És nem kell itt valami rendkívüli dologra gondolni. Egy jó édesanya is az életét adja a gyermekéért, vagy egy jó tanár, aki az egész életét a tanítványainak szenteli, vagy egy jó orvos, vagy egy jó pap…

Aztán a belsô út és a külsô körülmények összejátszása folytán egyszer csak úgy alakul, hogy vértanú lesz belôle, vagy valami nagy „jelenség" történik, ami fölhívja a figyelmet rá. Mint nála a vértanúság.

Hídvégi Máté, a Salkaházi Sáráról kiadott képeskönyv szerkesztôje:

A könyv Erdô Péter bíboros egy két évvel ezelôtti elôadásával kezdôdik, amelyben a szerzô egyházjogilag végigviszi azokat az érveket, miért aktuális és jogos Salkaházi Sárát boldoggá avatni. Ezután a Szenttéavatási Kongregációnak a dekrétuma olvasható a könyvben, az eredeti latin nyelvű, a bíboros-prefektus által aláírt, lebélyegzett dekrétum, amely kinyilvánítja, hogy Salkaházi Sára vértanú volt és boldog.

Sára testvér élete – képekben. Azt hiszem, hogy a legteljesebb fotódokumentáció, ami hozzáférhetô Salkaházi Sáráról, az bekerült ebbe a könyvbe. Elmentünk a szociális testvérek irattárába, és amennyi fényképet csak Salkaházi Sárával kapcsolatban találni lehetett, azt összegyűjtöttük, digitalizáltuk, és ezeknek a reprodukciója van a könyvben, több mint száz oldalon keresztül. Megható képek… és persze mosolyogtató képek is: Sára testvér kislányként… azután a fogadalmi képek. De bekerültek a könyvbe olyan jelentôs dokumentumok is, mint az ô életfelajánló fogadalma, amelyet kézzel le is írt. Ennek a hasonmása is bekerült a kötete.

Továbbá Salkaházi Sára írásaiból olvashatunk egy válogatást. Tudjuk jól, hogy újságíró is volt, publicista… De írt novellákat, írt regényt, írt színdarabot. Egy kicsi válogatás ez, hogy fogalmat alkothassunk arról, hogyan gondolkozott, hogyan írt. (Egyébként Babits Mihály is nagyra tartotta Sárának az írásművészetét, tehetségét.) És a kézirataiból is bemutatunk egy néhányat. Jellemzô, milyen volt az írása. És ehhez tartozik egy különleges része ennek a könyvnek, a Boldog Salkaházi Sára című kötetnek: egy grafológus is megvizsgálta ezeket a kéziratokat, és anélkül, hogy tudta volna, kinek a kéziratait nézi, írt róla egy szakértôi véleményt. Hogy ebben mi van – azt el kell olvasni… Mert a Szociális Testvérek Társasága hozzájárult ahhoz, hogy ebbe a kötetbe belekerüljön.

Sára testvér föláldozta az életét – miértünk. Tulajdonképpen Krisztusért, az üldözöttekért. Tudjuk róla, hogy megkapta a jeruzsálemi Yad Vashem Intézettôl „A Népek Igaza" kitüntetést. Ez egy következô nagy fejezet ebben a könyvben. Sikerült megtalálni az eredeti oklevelet. Sikerült kideríteni néhány konkrét nevet is azok közül, akiket Salkaházi Sárával együtt öltek meg azon az estén. Ônekik is emléket állít ez a könyv. Mert még élnek az ô gyerekeik. Idôsek természetesen, de hajlandók voltak beszélni az 1944-es évrôl, az édesanyjukról.

Azt hiszem, hogy a legfontosabb mondanivalója a könyvnek, amely minden lapról kisugárzik, a teljes szabadság. Én még ilyen nagy szabadsággal rendelkezô embert nem láttam. Ilyen emberrôl nem olvastam, mint amilyen Salkaházi Sára volt. Egy olyan pontra jutott el az élete utolsó szakaszában, amikor teljesen ráhagyatkozott a Gondviselésre, átadta magát Krisztusnak. De aki nem hívô ember, az mondhatja akár azt is, hogy teljes mértékben megvalósította a legnagyobb képességét, és ez az volt, hogy mindentôl független lett. Én azt mondanám, hogy a végtelen szabadságot teremtette meg a szívében, az eszében. Mindentôl független lett, attól is, hogy háború van, hogy bármikor meghalhat. Szerintem neki teljesen mindegy volt már, hogy él-e vagy hal. Tényleg, ahogy az apostoli levél szavaival mondani szoktuk: „már Krisztus él énbennem". Én most láttam egy ilyen embert, Salkaházi Sárát: már nem ô élt, hanem Krisztus élt benne.

Az m2 2006. szeptember 10-én sugárzott vallási műsora és más források alapján összeállította Jakabffy Tamás.

Marton József: A tízparancsolat az erdélyi katolikus hitvitákban

Az emberiség számára a Tízparancsolat mindig aktuális téma volt és marad. Kulturális emlékezetének legértékesebb kincsei közé tartozik. Megkerülhetetlen jellegében nem elég csak beszélni róla, nem elég azt értelmezni, illetve róla tudományosan értekezni, hanem érdemes, sôt szükséges megvizsgálni és elômozdítani gyakorlati megvalósulását is, hiszen a mindennapi életbe való átültetése meghatározza az emberek és családok életét, s befolyásolja a társadalmi és politikai viszonyokat.

A mózesi kôtáblára vésett törvények számos vallás (monoteista és a nagy világvallások) tanításában felfedezhetôek. Kereszténységünket, keresztény életvitelünket nélkülük el sem tudjuk képzelni; erkölcsi életünk alapját képezik. A 4600 éves Szavak nem veszítették el értéküket és érvényüket. Maga az Úr Jézus Krisztus is a Tízparancsolatot nem eltörölni, hanem beteljesíteni jött (vö. Mt 5, 15–19).

Mathias Schreiber német újságíróval csak érdekességként állapíthatjuk meg, hogy azokon a területeken (Eufrátesz, Tigris és Nílus völgye), ahol a „mózesi tízparancsolatot" elôször írásban rögzítették, a történelem folyamán, a mai napig, az ott élô vagy az oda menô emberek állandóan megsértették és megsértik.¹

De nem kell nekünk Közel-Keletre utaznunk, hogy a Tízparancsolat gyakorlatban történô megvalósulását vagy lábbal tiprását észrevegyük, felfedezhetjük saját régiónk történelmében is. Mivel ez az emberek együttélésének, a családok boldogságának az alapját képezi, az egyházi és társadalmi vezetôknek minden idôben elengedhetetlen feladatot jelentett a Tízparancsolat gyakorlatba való átültetése. Nem véletlenül történt Hóreb hegyén a kinyilatkoztatás rövid szavakban. Ilyen formában, a néhány szóban kinyilatkoztatott törvényeket az egyszerű emberek is könnyen elsajátíthatták.

A középkor elsô felében kereszténnyé lett Európa népei számára is – még ha kifejezetten ma ezt nem akarják egyesek tudomásul venni – a Tízparancsolat alapvetô jelentôséggel bírt; társadalmat átszövô, embereket jó irányba alakító, az együttélést normálisan szabályozó törvénnyé formálódott. A keresztények nemcsak memoralizálták és ismerték, hanem megpróbáltak aszerint is élni.

Az elsô ismert magyar nyelvű Tízparancsolat ütemhangsúlyos-rímes formája 1510-bôl való. Jogosan feltételezhetjük, hogy a tudomány szerényebb eszközeivel bíró középkori magyar hívek – a Tízparancsolat megtanulása és életre váltása érdekében – gyakrabban ismételhették, a szentmise elôtt hangosan skandálhatták, mint ahogyan még ma is szokásban maradt a gyimesi templomokban.

A budapesti Egyetemi Könyvtár 98. számú kódexében (9b.) ennek szövege ekképpen hangzik:

Dicséretôs az ember Istennek elôtte,

ki Urának Istenének tugya akaratyát.

Melyet meg nem tudhatonk, és nem idvezülhetünk,

Ha meg nem tanuljuk az tízparancsolatokat

Kit kiada Úr Isten Mójzes prófétának

Egy Istent higgy,

Hiában nevét ne emlehed,

Innepet ilj,

Atyádat, anyádat tüszteljed!

Ne ölj

Soha ne orozz

Testi bűnt eltávoztass.

Hamis tanú ne légy

Más embernek jószágát

Feleségét leányát bűnre ne kévánjad!²

S most, amikor a címben megjelölt témát konkretizálni szeretném, elôrebocsátom, hogy semmiféle hitvitába nem bocsátkozom. Errôl a kérdésrôl dialogizálni, szakmai vitákat kezdeményezni inkább a történelem szakembereinek szervezett konferenciákon illik.* Én elsôsorban a katolikus egyház szemszögébôl vizsgálom a Tízparancsolat gyakorlati kivitelezését Erdélyben.

Régiónkban a 16. században végbement reformáció a Tízparancsolat szellemét nem szüntette meg. Ha egyik-másik tétele

a gyakorlatban háttérbe szorult (gondolok itt elsôsorban az ötödikre), mégis állítható, hogy családoknak az életét és a társadalmat egészében a Tízparancsolat keresztényi szelleme hatotta át. Ebbôl a szempontból például a fejedelmi korszak nagyon is vallásosnak mondható. Országgyűléseken rendszeresen foglalkoztak a Mózes által közvetített Tízparancsolat egyes tételeinek kérdéseivel.

Állami törvények írták elô a vasárnapok és a keresztény ünnepnapok megtartását: „a nevezetes Innepeknek, mellyek az három Sátorosoknak mondatnak úgy mint Karácsonyi, Húsvéti, Pünkösdi Innepnapok meg-illetések, isteni szolgálattal el-töltsétek". Vasár- és „Innepnapokon senki robotás munkára ne kényszeríttessen. … vásárok és sokadalmak azokon ne légyenek; a kortsomákon lévô cégérek bevétessenek, és a délelôtti prédikációnak végéig bor-ivó emberek a kortsoma házakhoz bé ne bocsáttassank."³ Akik ezeket a szabályokat megszegték, vagyis „ellene cselekedének", pénzbüntetésben részesüljenek (nemes ember 6 frt, paraszt ember 2 frt), „mely jövedelmetskét azon helybéli Templom vagy Schola építésére" kellett fordítaniuk.⁴ Viszont az 1580-as években az erdélyi vallási palettán egy új felekezet jelent meg, a szombatosok, akik a vasárnapok és a keresztényi ünnepnapok megtartása helyett visszatértek az ószövetségi elôírásokhoz, az Úr napjaként a szombatot ülték meg. Ezért ôket Erdély fôurai 1638. július 1-jén a dési törvényszéki végzésben „istenkáromlóknak" nevesítették, s ugyanakkor fô- és vagyonvesztés ítéletét mondták ki rájuk, amennyiben valamelyik törvénybe becikkelyezett vallásfelekezethez nem csatlakoznak.⁵

A Tízparancsolat második tételének, Isten nevének tisztelettel történô használata érdekében törvényt fogalmaztak meg már az 1556. évi kolozsvári országgyűlésen. Megszegése esetén, fôleg a káromkodás formájában való vétkezôket kalodába való zárással büntették.

Felekezeti hovatartozástól függetlenül a hatodik parancs megszegôit nyilvános megszégyenítéssel büntették.⁶ Ennek egyik formája a templom elôtti szégyenkô viselése volt, melyek ma is megtekinthetôk a középkori templomainkban (pl. a szászsebesi lutheránus, a borbándi római katolikus vagy a zsoboki református templomban).

A fejedelmi udvari szabályok teljesen vallásos szellemben íródtak. Esti, reggeli imádkozás, bibliaolvasás, templomba-járás, a katolikusok részére még a szentgyónás kötelezettsége is törvénybe volt foglalva.

A vármegyék és a székely székek közigazgatási statútumai

a Tízparancsolaton alapultak. Csak egy konkrét példát idézzünk: az elorozott jószágot gazdájának egy éven belül vissza kellett szolgáltatni.⁷

A székely közösségek a maguk számára fogalmazták meg

a község egész életét átfogó szabályrendeleteket. Imreh István történészünkkel állíthatjuk, hogy minden közösség „rendtartó székely falu" volt, nemcsak a nemzeti fejedelemség korszakában, hanem annak megszűnése után is.⁸ Különösen odafigyeltek az emberi méltósággal (rágalmazás, veszekedés, verés, verekedés)⁹ és a tulajdonjoggal (lopás, kártevés, örökség vitája)¹⁰ kapcsolatos vétségek kiküszöbölésére. Ennek klasszikus példája 1608-ból a csíkkozmási konstitúció, mely az egyházközségi és társadalmi életet aprólékos részleteiben szabályozta.¹¹ Az írásba foglalt helyi törvényeket – a szükségeknek megfelelôen – állandóan bôvítették, módosították. Például az 1622. március 29-én megfogalmazott csíkszentmihályi falutörvényt már 1639. február 10-én kiegészítették.¹²

A katolikus püspök nélküli egyházmegyében a vikáriusok tartották az általános vizitációkat. Helyi szinten ilyen alkalmakor is fogalmaztak meg közösségi életet szabályozó határozatokat. Gyergyószentmiklóson az 1680. esztendôben tartott vikáriusi látogatáskor többek között a következôkrôl rendelkeztek: „A tisztátalan botránkoztató személyek pellengérrel büntessenek. Ha pedig botránkozásképpen többször is delinquálnának, amennyiszer, annyiszor s annyi forinttal büntessenek. […] Az innepszegôket, az innepnapokon részegeskedôket, erôsen büntessék!"¹³

A katolikus papnélküliség idôszakában, fôleg a székely plébániákon, erôsen kiszélesedett a megyebírók hatásköre. Jogkörükbe már nemcsak anyagi ügyek tartoztak, hanem a hívek erkölcsi felügyelete és fegyelmezése is.¹⁴ Mondhatnánk, hogy részben protestáns hatásnak tekinthetô ez a ma is sokfelé létezô gyakorlat.

Mindent összegezve nyugodtan állíthatjuk, hogy évszázadokon keresztül Erdélyben a Tízparancsolat szellemében megfogalmazott törvények szigorú értelmezése egy sajátos erdélyi lelkületet szült. Az Isten tisztelete mellett létezett az emberek tisztelete, az emberek kölcsönös megbecsülése – vallásfelekezetekhez való tartozástól függetlenül. Ezzel a szépnek tűnô bátor kijelentéssel viszont nem akarjuk eltussolni azt a sok politikai és vallási elkülönülés miatt történt gyilkosságot, amelyet végbevittek éppen a vallásosnak mondható fejedelemség korában. Csak néhányat említsünk. Czibak Imre nagyváradi püspök 1534. augusztus 11-én politikai merénylet áldozata lett, a felméri sátorban fejét vették.¹⁵ Ugyancsak nagyváradi püspök, Fráter György bíboros, az erdélyi fejedelemség tulajdonképpeni megalapítója, 1551. december 11-én alvinci kastélyában orvtámadás következtében halt meg.¹⁶ Gosztonyi János erdélyi püspököt 1527. október elején Bodó Ferenc hadvezér irányításával úgy megverték, hogy sebeibe belehalt. 1554-ben Kolozsmonostoron a reformáció idején történt atrocitásoknak esett áldozatul Medgyesi Székely Ferenc kinevezett csanádi püspök.¹⁷

Kellemetlen, de tényszerű az a megállapítás is, hogy szinte mindegyik erdélyi fejedelmünk kezéhez vér tapad.

Izabella királynô 1558-ban árulással gyanúsította és végeztette ki Bebek Ferenc, Kendy Ferenc és Kendy Antal fôurakat.¹⁸

János Zsigmond 1562-ben kegyetlenül megtorolta a székelyek lázadását.¹⁹

Báthori István 1575-ben a kerelôszentpáli csata után közvetlenül a helyszínen felakasztatott öt fôurat, akik Békés Gáspár oldalán harcoltak, hetet pedig vajdai ítélettel végeztetett ki.²⁰

A sellenberki csatából menekülô Báthori Endre bíboros-fejedelemnek a csíki székelyek 1599. november 3-án a fejét vették.²¹ Endre testvére, Báthori Boldizsár és társai (Kovácsóczy Farkas, Kendy Sándor, Kendy Gábor, Kendy Ferenc) Báthori Zsigmond fejedelem nevében végrehajtott politikai gyilkosság áldozatai lettek 1594-ben.²² Vagy a hatalmára féltékeny Báthori Gábor 1610-ben kivégeztette Kendy István kancellárt és Kornis Boldizsárt, a székelyek fôkapitányát.²³

1603. június 9-én Kolozsváron Székely Mózes katonái a templomot védelmezô Néri jezsuita testvért megölték.

Bocskai István fejedelem 1606-ban bekövetkezett halálának okát mérgezésnek tulajdonítják – a gyanúsított Káthay Mihály kancellár.²⁴

Bethlen Gábor Felsô-Magyarországon végigvonuló hadai a jövôbeli I. Rákóczi György fejedelem vezetésével 1619 szeptember elején Kassához érkeztek. Rákóczi egyik gyalogkapitánya (Bay Zsigmond) szeptember 7-én kegyetlen kínzások közepette végezte ki a kassai vértanúkat (Pongrácz Szent István, Körösi Szent Márk, Grodecz Szent Menyhért).²⁵

A korszakot jellemzô türelmetlenség és kegyetlenség mellett Erdélyben éppen a Tízparancsolat megvalósulása érdekében hozott rendelkezések következtében – más országok viszonyaival összehasonlítva – messzemenôen sok pozitívum fedezhetô fel. Jobban kiegyenlítôdtek itt a társadalmi osztályviszonyok, mint másutt – már a középkortól kezdve. Szántó István (1541– 1612) jezsuita atya lengyelországi provinciálisának írta, hogy Erdélyben a jobbágyokat – a 16. században – nem úgy tartják, mint Lengyelországban, hanem úgy bánnak velük, mint polgárokkal szoktak. Száz évvel késôbb Apor Péter (1676–1752) szerint is: szeretetben él az úr és a paraszt.²⁶

Erdélyben a 19. század közepéig, helyesebben fogalmazva a kiegyezést követô liberális szellemben megfogalmazott állami törvényekig érvényesült a Tízparancsolat az egyház tanítása és gyakorlati kivitelezése szerint. Érvényesült, mert az arra hivatott személyek – egyházi és állami vezetôk – érvényesíthették. De ez a „feudálisnak" nevezhetô légkör a kinyilatkoztatást el nem fogadó irányzatok uralomra jutása után fokozatosan megváltozott. Veszely Károly történész-pap, aki különben a változást hozó 1848-as forradalom lelkes híve volt, amiért halálra is ítélték (csak fiatalsága miatt kegyelmeztek meg), a kiegyezés évében az alábbi sorokat rögzítette papírra: „A fegyelmet 1848-on innen nagyon lazította az, hogy honi törvényeink hatályon kívül tétetésével a megyének e törvényeken alapuló autonómiája megakadályoztatott s a behozott osztrák törvény a megye által kiszabott büntetések felhajtását meg nem engedte. Így például a házasságon kívül együtt élôket egymástól eltávolítani nem volt szabad, ha ágyasaikkal, mint cseléddel konvencióra léptek.

Az ünnepszegôk és Isten káromlók elleni föllépés csaknem lehetetlenné lett az által, hogy a följelentô lelkészt felperesnek tekintették, és így saját híveivel perbe keverték; holott azelôtt, honi törvényeink értelmében, az ilyen kihágásokat a megye hitesei által lehetett rendre utasítani."²⁷

Az állami törvények – egyetemes jellegükben – már nem voltak tekintettel a régi, a Tízparancsolatra alapozott és helyileg egészségesen megfogalmazott közösségi törvényekre. Egységet bontottak a város, de még inkább a falu lakossága között,

az évszázadokon keresztül egymáshoz szorosabban tartozó emberek kezdtek elzárkózni és eltávolodni egymástól. A gazdasági átalakulást elôidézô állami törvények, amelyek a fejlôdés szempontjából még szükségesnek is mondhatóak, a társadalmi differenciálódást mozdították elô. A gazdasági tudatlanság,

a közbirtokok felszámolása, az arányosítási és tagosítási törvény következtében fokozatosan megszűnt a rendtartó székely falu, gazdasági nyomor szorongatta a székely falvak népeit,

s vándorbottal a kezében „Ábel Amerikába"²⁸ kényszerült menni. Erdélyben is kialakult az a bizonyos „átkozott háromszög":

az otthon nyomortanyája, a munkahely bizonytalansága és a kocsma, mely felborította a régi egyensúlyt. Az elkeseredettség és kétségbeesés következtében növekedett az öngyilkosság és a gyilkosság súlyos bűnének száma, amely jelenség – sajnos – a 20. században sem csökkent, hanem tovább folytatódott. Hadd utaljak egy sajátos történelmi fordulatra. Az 1945 januárjában elôállt nehéz helyzet miatt a nagyszebeni Teréziánumban tartózkodó zsílvölgyi ifjak – szüleik bíztatására – elhagyták az Intézetet, de köszönôlevelet írtak Márton Áron püspöknek, melyet Badilla János fôesperes-plébános továbbított. Ehhez a levélhez a fôesperes a következôket fűzte: „az embereket százával gyűjtik és deportálják. Nagy a nyomozás, igazoltatás és kutatás mindenfelé. Sokan öngyilkossággal válaszoltak."²⁹ A kinyilatkoztatás 5. parancsolatának ez a fajtájú megsértése nem szűnt meg, régiónk több közösségében továbbra is sérül. Vannak egyházközségek, ahol szinte minden évre jut egy öngyilkossági eset.³⁰ Gyilkosságok viszont már kevesebbszer fordulnak elô.

Az 5. parancsolattal összefüggô verekedés évszázadokon keresztül a székely legények sajátos megnyilvánulásai közé tartozott, amely vétség a 20. század végére alábbhagyott. Ennek az oka viszont nem az általános keresztényi erkölcsjavulással magyarázható, hanem egy másik erdélyi fôbűnnek a szomorú velejárója, úgy is fogalmazhatnánk, hogy a bajok legfôbb okozójának, a mértéktelen italozásnak a következménye. Az emberek annyit isznak, hogy már verekedni sem tudnak! A papság rendszeresen megírt hivatalos jelentéseibôl egészen fájó, pusztulása felé tartó társadalom körvonalazódik ki elôttünk.

„Az összes rossz szokások egy nevezôre jutnak: az iszákosság. Sajnos, hogy falunk és népünk jellemzôjévé vált".³¹ „Szinte természetes beidegzôdött szokás az ivás".³² „Az iszákosság végtelenül nagy mértékű. Fiatalok nem alapítanak családot idejében, ehelyett mértéktelen italfogyasztás szenvedélyének hódolnak. Sokan és gyakran lôdörögnek az útmentén és út mellett, a sáncban. A család igen sokfelé érzi ennek a felelôtlen magatartásnak következményeit. Sok családi zűrzavarnak ez az elôidézôje".³³ „Az iszákosság gyakori szenvedély. A bányászok rossz körülmények között dolgoznak. Itt, a Zsíl-völgyében már évszázados szokás. Nem is tartják bűnnek, nem is botránkoznak fölötte".³⁴ „A kocsma forgalmas, ez sajátos kortünet".³⁵ „Az iszákosságot az ipari munka is elôsegíti. Sok családi zavarnak is az okozója".³⁶ „Az alkoholizmus egyre jobban terjed, nemcsak a fiatalok, de még az idôsebbek és az asszonyok körében is".³⁷ „Az italozás egyetemes, minden felekezetet sújt".³⁸ „Minden összejövetel addig tart, amíg mindenki elázik".³⁹ „A kocsmákban a szokásos régi verekedések kezdenek kimaradni".⁴⁰ „Verekedés nincs, ehelyett leisszák magukat".⁴¹ Ennek a súlyos eltévelyedésnek a kivédése érdekében nem véletlenül szervezôdött meg egyházmegyei szinten a 20. században az alkohol-ellenes mozgalom Szabó György nagyernyei, majd gyergyószentmiklósi apátplébános vezetésével.⁴²

Isten nevének hiába vételét, a káromkodást egyik plébános „csíki bűnnek" nevezte.⁴³ Sajnos, ennek a székely papnak a megállapítása csak részben fedi a valóságot, mert „a káromkodás és az ocsmány beszéd mindkét nemnek égbekiáltó bűne" nemcsak Csíkra jellemzô rossz szokás, hanem Erdély-szerte elterjedt vétek.⁴⁴ „Az éktelen káromkodás sokszor még az asszonyok ajkán is elôfordul".⁴⁵ „A gyermekek is minden gátlás nélkül káromkodnak".⁴⁶ Szerintem Erdélyben a káromkodás gyakoriságának legfôbb oka nem az „istentelenségben" keresendô, inkább a kulturálatlanságban és a műveletlenségben: elfelejtettük a szép magyar beszédet, s a nagyot-mondás és feltűnés igénye visz rá sokakat az ocsmány beszédre.

A hagyományos közösségi élet felbomlásával párhuzamosan egyre általánosabb lett a szülôk, nagyszülôk, de általában az öregek iránti tiszteletlenség. „A régi székelyek öregek iránti nagy megbecsülése errefelé is kiveszôfélben van" – panaszkodik a csatószegi plébános 1978-ban.⁴⁷ „Az öregeket igen mostohán kezelik, sôt bántalmazzák; sem testi, sem lelki szempontból nem gondozzák".⁴⁸

A vasárnap megszentelése egyre ritkul. Egyesek ennek magyarázatát a vasárnapi kalákamunkában látják.⁴⁹ „A vasárnap kezd elpogányosodni: a munka és a szórakozások miatt".⁵⁰ „Rossz szokás a vasárnapi munka, amit sokan nem tartanak bűnnek".⁵¹

A hatodik parancsolat a papi jelentésekben általában tabu-téma. Egyik-másik plébános jegyzi meg, hogy „a lányok, mint nem-lányok lépnek házasságra".⁵² „Saját tízparancsolatuk van, és azt tartják, nem pedig Isten tízparancsolatát".⁵³ Egy szentéletű papnak (Páll József) feltett lelkipásztori szándéka volt, hogy az igehirdetés és a hitoktatás által elérje: „ifjaink keményebben harcoljanak a házasság elôtti tiszta életért".⁵⁴ A házasságra való komoly elôkészület hiánya miatt igen gyakori a válás, fôleg a városokban. 1975-ben azt írta a felcsíki fôesperes a püspöknek szóló jelentésében, hogy „Felcsík egynéhány községében a még dívó leányrablás miatt és a csángóságban is elôforduló hasonló helyzetbôl kifolyólag, a házasulandók elég jelentôs része összeállás, polgári házasságban való együttélés után jelentkezik esküdni. Sok esetben esketéssel együtt keresztelünk".⁵⁵ „Igen nagy divat lett a polgári esküvô után jóval késôbb való egyházi esküvés".⁵⁶

Nem hagyhatjuk ki a közösségi együttélés leggyakoribb problémáját, a haragtartást. Az erdélyi egyházmegye minden fôesperesi kerületében „elburjánzott rossz szokás".⁵⁷ „A haragtartás elég gyakori és hosszantartó".⁵⁸ „Rossz pont a haragtartás, veszekedés szomszédok, sôt testvérek között is, elsôsorban anyagiak miatt".⁵⁹ Van egyházközség, ahol a plébános szerint „a haragtartás a legsúlyosabb bűn, ami igen sok kárt okoz rokonok és szomszédok között. Perlekedés és utána a legelkeseredettebb harag igen gyakori. A gyűlölködést nem tartják bűnnek".⁶⁰ „Az emberek könnyen haragusznak meg egymásra".⁶¹ „A haragtartás elég gyakran még a halálba is elkíséri a deliquenst".⁶²

Rövid elôadásomban a Tízparancsolat erdélyi vonatkozásaival kapcsolatosan néhány jellegzetes problémára utaltam. Nem részleteztem külön-külön, és nem is állítottam a „hitviták fényébe". Remélem, hogy ennek ellenére mégis elégséges betekintést nyerhettünk az erdélyi lelkipásztori kihívásokra, a Tízparancsolattal összefüggô erkölcsi feladatokra. Viszont a tévedés áldozataivá válnánk, ha csak az évszázadok folyamán elkövetett vétségeket vennénk észre, és legalább kijelentés formájában határozottan nem mondanánk ki azt az állítást is, hogy Erdélyben sokan voltak és vannak, akik a Tízparancsolat szellemében éltek és élnek.

Anélkül, hogy mérlegelnénk a Tízparancsolat erdélyi megvalósulását, illetve meg nem valósulását, érvényben marad számunkra az evangelizálás és katekizálás lelkipásztori, s ezen belül az erkölcsi nevelés feladata. Ezt tudományosan kidolgozott szakkönyvekkel, internetre feltett értekezletekkel, állami rendelkezésekkel és büntetést kilátásba helyezô törvények felállításával nem lehet megvalósítani. Csak ahogyan (110 éve született

– 1896. augusztus 28.) Márton Áron püspök írta egyik papjának ötven évvel ezelôtt (1956-ban): „kitartó munkával, következetes neveléssel, és okos és tapintatos eljárással lehet megoldani, nem pedig rendeletekkel." „A híveknél tapasztalható vallási közömbösség, nemtörôdömség csak kisebb részben származik a hívek hanyagságából, legtöbbször és nagyobb részben a lelkipásztorok mulasztásában, és a környezet és korszellem hatásában kell az okokat keresnünk. Híveink, fôképp vegyes vidéken, állandóan közömbösítô, sôt vallásellenes, vagy legalábbis katolikusellenes hatások alatt állnak, viszont a lelkipásztori munka nem mindig tudta ellensúlyozni ezeket a hatásokat. Vannak helyek, ahol híveink hallottak ugyan olyan-amilyen erkölcsi prédikációkat, de rendszeres hitoktatásban és vallási nevelésben nem részesültek sem gyermek-, sem felnôtt-korukban; s így nem ismerik vallásuk tartalmát, nem ismerik az Egyházat, a szentségek, szentmise stb. értékét, jelentését, és talán soha nem volt alkalmuk a katolikus liturgia szépségét élményszerűen látni és felfogni. Ezeket a hiányokat egy rendelet kihirdetésével és alkalmazásával nem lehet pótolni, még kevésbé az adott körülmények között, amikor a múltbeli mulasztásokon kívül erôteljes ellenhatások alá kerültek a gyermekek, ifjak, felnôttek".⁶³

Márton Áron megfontolt utasítása mennyivel inkább igaz ma a Tízparancsolat értelmezése, tanítása és gyakorlatba való ültetése esetére?! Komoly hozzáállást igényel a Szentírást művelô szakemberek és az azt tanító és életre váltó hitoktatók és keresztények részérôl egyaránt.

Jegyzetek

* Az itt közölt tanulmány elôadásként hangzott el a Szegedi Biblikus Konferencián (Mózes törvénye – Krisztus törvénye), 2006. augusztus 29-én.

¹ Schpiegel, 2006/16. száma. Ld. még Dömötörfi Tibor magyar nyelvű összefoglalóját in: História, (szerk. Glatz F.) 2006/5, 28–30.

² Vö. A. Molnár Ferenc, Két régi magyar ima az Oltáriszentségrôl, Nyelvtudományi Értekezletek, 148. sz. Budapest. 25.

³ Approbatae Constitutiones, 1653, Pars V. Ed. LI

⁴ Uo.

⁵ Endes Mihály, Erdély három nemzete és négy vallása autonómiájának története. Budapest 1935. 228–229.

⁶ Bíró Vencel, Történeti rajzok, Kolozsvár, 1940, 43.

⁷ Approbatae Constitutiones, Pars IV Ed. XII

⁸ Imreh István, A rendtartó székely falu, Kritérion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.

⁹ Imreh, i.m. 253–259. 266–277.

¹⁰ Imreh, i.m. 224–246. 259–266.

¹¹ Székely Oklevéltár VI 1349. sz.

¹² Endes, i.m. 194.

¹³ Ferenczi Georgius, Regestrum Ecclesiae S. Nicolai in Giorgio, in: Veszely Károly, Erdélyi egyházmegyei adatok II Kolozsvár, 1860, 125.

¹⁴ Endes, i.m. 245.

¹⁵ Bunyitay Vincze, A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig 1. kt., Nagyvárad 1883, 385.

¹⁶ Uo. 407–408.

¹⁷ Juhász Kálmán, Két kolozsmonostori püspökapát a XVI. században, E.M.E. kiadása, Kolozsvár 1933. 10–11.

¹⁸ Bartha Gábor (szerk.), Erdély rövid története. Budapest 1989. 227.

¹⁹ Uo. 228.

²⁰ Uo. 229.

²¹ Bíró Vencel – Boros Fortunát (szerk.), Erdélyi katolikus nagyok. Kolozsvár 1941. 34.

²² Uo. 259–260.

²³ Uo. 272–273.

²⁴ Uo. 265.

²⁵ Hermann Egyed, A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München 1973. 277–278.

²⁶ Vö. Bíró Vencel, Történeti rajzok. 17.

²⁷ Veszely Károly, A baróti plébánia története. Brassó 1868. 185.

²⁸ Ld. Tamási Áron írásait.

²⁹ Gyulafehérvári Érseki Levéltár, 142–1945. január 20. sz.

³⁰ Vö. Visitatio Canonica, 44. dobozban: Nyárádremete – 1978. május 10-én kelt, Mikháza – 1978. július 10-én kelt, Nagyernye – 1978. július 30-án kelt, Gyergyószentmiklós – 1976. április 10-én kelt, Gyergyóalfalu – 1976. június 23-án kelt, Csíkszentmárton – 1978. június 20-án, stb. jelentésekben.

³¹ Vö. Visitatio Canonica, 44. dobozban: Madéfalva – 1977. július 7-én kelt plébánosi jelentésbôl.

³² Uo. Székelyszentkirály – 1975. június 20-án kelt plébánosi jelentésbôl.

³³ Uo. Gyímesfelsôlok – 1977. július 8-án kelt plébánosi jelentésbôl.

³⁴ Uo. Lónya – 1977. augusztus 7-én kelt plébánosi jelentésbôl.

³⁵ Uo. Csíkdánfalva – 1977. július 12-én kelt plébánosi jelentésbôl.

³⁶ Uo. Csíkszentdomokos – 1977. július 7-én kelt plébánosi jelentésbôl.

³⁷ Uo. Csíkszentmihály – 1977. július 10-én kelt plébánosi jelentésbôl.

³⁸ Uo. Medgyes – 1978. május 8-án kelt plébánosi jelentésbôl.

³⁹ Uo. Csíkszentsimon – 1978. június 12-én kelt plébánosi jelentésbôl.

⁴⁰ Uo. Csíknagyboldogasszonyfalva – 1977. július 15-én kelt jelentésbôl.

⁴¹ Uo. Tusnádfürdô – 1978. június 23-án kelt plébánosi jelentésbôl.

⁴² Marton József, A gyulafehérvári fôegyházmegye súlypontjai a 20. században, in: Studia Theologica Transsylvaniensia 2006/8. 12.

⁴³ Vö. Visitatio Canonica, 44. dobozban: Csíkmenaság – 1978. július 3-án kelt plébánosi jelentésbôl.

⁴⁴ Uo. Farkaslaka – 1975. június 12-én kelt plébánosi jelentésbôl.

⁴⁵ Uo. Gyergyóremete – 1976. június 23-án kelt papi jelentésbôl.

⁴⁶ Uo. Csíkszentmihály – 1977. július 10-én kelt plébánosi jelentésbôl.

⁴⁷ Uo. Csatószeg – 1978. június 8-án kelt plébánosi jelentésbôl.

⁴⁸ Uo. Lázárfalva – 1978. június 6-án kelt plébánosi jelentésbôl.

⁴⁹ Uo. Vágás – 1975. június 24-én és Mezôsámsond – 1978. július 15-én kelt plébánosi jelentésekbôl.

⁵⁰ Uo. Csíkszentmihály – 1977. július 10-én kelt plébánosi jelentésbôl.

⁵¹ Uo. Kászonújfalu – 1978. június 26-án kelt plébánosi jelentésbôl.

⁵² Uo. Sepsibükszád – 1973. július 10-én kelt plébánosi jelentésbôl.

⁵³ Uo. Kisbács – 1974. július 1-én kelt plébánosi jelentésbôl.

⁵⁴ Uo. Lónya – 1977. augusztus 7-én kelt plébánosi jelentésbôl.

⁵⁵ Uo. Csíkszereda – 1975. május 10-én kelt fôesperesi jelentésbôl.

⁵⁶ Uo. Brassó-Bolonya – 1973. május 17-én, Marosvásárhely – 1974. május 18-án, Szováta – 1975. június 23-án kelt plébánosi jelentésekbôl.

⁵⁷ Uo. Nyárádszereda – 1978. június 23-án kelt plébánosi jelentésbôl.

⁵⁸ Uo. Nyárádköszvényes – 1978. július 18-án kelt plébánosi jelentésbôl.

⁵⁹ Uo. Mikháza – 1978. július 10-én kelt plébánosi jelentésbôl.

⁶⁰ Uo. Kisbács – 1974. július 1-én kelt plébánosi jelentésbôl.

⁶¹ Uo. Csíkmenaság – 1978. július 3-án kelt plébánosi jelentésbôl.

⁶² Uo. Gyergyóremete – 1976. június 23-án kelt plébánosi jelentésbôl.

Gyulafehérvári Érseki Levéltár, 2183. doboz, 25. cs. 32.

Rüsz-Fogarasi Enikô: A vallásos élet jogi keretei a fejedelemség-kori Erdélyben

Az Erdélyi Fejedelemség kialakulásával új helyzet keletkezett Közép-Európában. Az új állam intézményrendszerének gyökerei a középkori magyar királyság intézményeihez vezethetôk vissza. Mai napig viták vannak az Erdélyi Fejedelemség státusa körül, arról, hogy mennyire tekinthetô önállónak, illetve hogy mennyire volt kiszolgáltatva a Török Birodalomnak.

Erdély bel- és külpolitikájában a fejedelem és a Rendek határozták meg az ország sorsát. Amikor keménykezű fejedelmek álltak az ország élén, az országgyűlés a fejedelmek akaratát tükrözte, mivel e fejedelmeknek közvetve vagy közvetlenül megvoltak az eszközeik arra, hogy az országgyűlés összetételének módosításával befolyásolják a meghozandó határozatokat.

De bármennyire kezükben tartották is a fejedelmek az ország ügyeit, csak az országgyűlés határozatait tiszteletben tartva, véleményét megkérdezve cselekedhettek.

Az ország törvényeit az országgyűléseken hozták. Itt gyakorolta a fejedelem is a törvényhozó hatalmát. Az országgyűlés lehetett egyetemes és részleges. Az országgyűlésekre megbízottakat küldtek a magyar vármegyék, a magyar városok, a székely és szász székek, városok és az Erdélyhez kapcsolt vármegyék. Ezeken a küldötteken kívül a meghívottak csoportja tartozott még a törvényhozó testületbe. A meghívottakat regalistákként

is említik, a fônemesek közül kerültek ki, számuk módosításával a fejedelmek akár a határozatok sorsát is befolyásolhatták.

Az országgyűlési határozatok mindenki számára kötelezôek voltak, az itt hozott törvények és határozatok adták meg a mindennapi élet jogi kereteit. Adó, hadügy, gazdaság, oktatás és vallás: mindenben az országgyűlési határozatok képezték a zsinórmértéket mindaddig, amíg az Approbaták és Compillaták – Erdély törvénygyűjteményei – meg nem születtek.

A reformáció által eredményezett változások, bizonyos vallásfelekezetek kialakulása, intézményesedése és elfogadása nem kerülhette ki az erdélyi országgyűlést, csakis az ott elfogadott keretek között történhetett meg. A szabad vallásgyakorlat, a négy bevett vallás valamint a megtűrt vallás keretei is az országgyűléseken körvonalazódtak. Ebben a folyamatban több elég jól elkülöníthetô idôszak különböztethetô meg. Kezdetben, amikor az új vallási áramlatok megjelenésével a Diéta az új egyházakhoz való viszonyulást tisztázta, a szabad vallásgyakorlás egyre inkább megvalósult és intézményes kereteket öltött.

A reformációs (lutheri) tanok elôbb 1520 és 1542 között Brassóban terjedtek el. 1542-ben a tordai országgyűlésnek bemutatták a lutheránus tanokat, s többnyire a török veszély miatt nem hoztak ellenükben semmilyen intézkedést.¹

1545-ben az (ugyancsak tordai) országgyűlés beérte azzal, hogy megtiltotta a reformáció városokon kívüli terjesztését és

a papok védelmére kelt.² A Diéta a régi rend fenntartása mellett foglalt állást, akkor a Rendek döntô többsége még katolikus volt.

Az 1548-i országgyűlés a prédikátorok tevékenységének helyét korlátozta, így próbált gátat szabni a lutheránus tanok terjedésének.³ Az 1550-es⁴, 1551-es⁵ Diéták azonban már azzal is megelégedtek, ha mindenki megmaradhatott az Isten által neki ajándékozott hitében, ha nem bántották a más hitűeket.

Az 1552-es tordai országgyűlés az erdélyieket „pápistákra" és „evangélikusokra" osztotta, hangsúlyozva a két felekezet közötti tolerancia szükségességét.⁶ Ekkor – sôt két évvel késôbb is, a medgyesi országgyűlésen – ezt a felosztást az egységes keresztény hit két különbözô megnyilvánulási formájaként képzelték el. Ám ha lassan is, de biztosan, a Rendek vallási egysége megállíthatatlanul és végérvényesen megbomlott.

Ezt az egyensúly-eltolódást az 1556-os szászsebesi Diéta juttatta kifejezésre⁷, ahol is Petrovits Péter irányítása alatt az akkor már többségében protestáns eszméket valló Rendek megszavazták a váradi és gyulafehérvári püspöki vagyon szekularizációját, így megfosztották az egyre gyengülô és nehezen magára találó katolikus egyházat a legfontosabb anyagi bázisától. Ezzel a határozattal lényegében a „régi" és az „új" egyház azonos anyagi helyzetbe került, s csupán a hívek, közösségek és patrónusok jóvoltának köszönhetôen állhattak fenn. Most már nem állt a háttérben egyik egyház esetében sem tekintélyes egyházi vagyon.

Ez azonban csupán a kezdete volt az erdélyi vallási sokszínűség kialakulásának. A protestáns táborban ugyanis még

a szekularizáció elôtt heves dogmatikai vita alakult ki az úrvacsora-tannal kapcsolatosan. A három lutheránus szuperintendens zsinatán – 1557-ben Kolozsvárott – ahelyett, hogy megegyezés született volna, és a sakramentárius tanokat elvetették volna, kétségtelenné vált a protestáns tábor szakadása. Míg az 1558-as tordai és gyulafehérvári zsinat csupán a régi, úgymond „pápista" és az új, „lutherana" religióról beszélt, nem téve említést a sakramentáriusokról, addig késôbb egyre nyilvánvalóbban kifejezésre jutott az egymás vallása tiszteletben tartásának az elve, ami utat nyitott a továbbiakban a vallási élet kereteinek újragondolására és -statuálására.⁸ A 1564-es segesvári országgyűlés végzése értelmében összehívták a nagyenyedi zsinatot, ahol a protestáns egyház szakadását végérvényesen kinyilvánították. Ezzel mintegy kimondták az erdélyi református egyház megszületését.⁹

Ezzel egyidôben egy nagyon fontos elvet karoltak fel, ezt Segesváron 1564-ben országgyűlési határozatba is foglalták¹⁰:

a többség elvét. Ennek értelmében a többség határozta meg

a vallásos közösségek útját, vagyis a szabad közösségekben a templomot az a vallás használta, amely többségben volt. Ez az elv inkább azokra a helységekre vonatkozott, amelyeknek a középkorban plébánosválasztó joguk volt. Ennek alapján, ha egy közösség többsége csatlakozott a reformációhoz, akkor a templom a hívekkel együtt az új felekezeté lett.

A reformáció azonban itt sem ért véget, mert elôbb a sakramentáriusok körében, de késôbb az egész erdélyi társadalomban egyre gyakrabban merültek fel antitrinitárius gondolatok. Országszerte nagyon gyorsan helyet szorított magának ez az új tan és a bontokozó felekezet. Az antitrinitárius vallás gyors térnyerése annak volt köszönhetô, hogy Dávid Ferenc, Giorgio Blandrata és János Zsigmond teljes mértékű támogatását élvezte. Dávid Ferenc kolozsvári prédikátorként és János Zsigmond udvari papjaként, de személyes karizmájának köszönhetôen is, nagy hatással volt Erdély vallásos életére. Már az 1568-as tordai országgyűlés alkalmával körvonalazódott az antitrinitárius vallás, de csak az 1572-es marosvásárhelyi országgyűlés ismerte el bevett vallásként.¹¹

Az 1568-as tordai országgyűlésnek nagyon nagy irodalma van¹², sokan ezt a Diétát azonosítják a vallásszabadság eszméjének kihirdetésével és a bevett vallások rendszerének megjelenésével. Az itt elhangzottak és a határozmányok nagyon fontos kiindulópontnak számítottak, hiszen ekkor az ige szabad hirdetését szögezték le, ezzel segítve az erdélyi reformációs folyamatot és az egymás mellett élô felekezetek életét. Ha azonban vizsgálat alá vesszük ezt a híres tordai országgyűlést, azt látjuk, hogy bár a szabad igehirdetést tényleg megengedte, ez akkor csupán a reformált egyházakra vonatkozott. Ennek a kornak az országgyűlései a katolikusok és ortodoxok kérdéseivel külön foglalkoztak. Így hát jogosan gondolhatunk arra, hogy rájuk nem vonatkozott az 1568-os tordai határozat sem.

Az unitárius vallás kialakulásával lényegében lezáródott a reformáció folyamata, ennek a János Zsigmond életében megfogalmazódott, de hivatalos kereteket még nem kapott innovációs törvény szabott határt. Az országgyűlés az innovációs törvényt 1572 májusában Tordán fogadta el.¹³

János Zsigmond haláláig Erdélyben elsôsorban az unitárius vallás került elôtérbe. Amikor az országgyűlés a katolikus Báthori Istvánt választotta Erdély fejedelmének, megeskette, hogy az ország vallásait tiszteletben fogja tartani. Jelentôsebb változást

az erdélyi valláspolitikában akkor észlelhetünk, amikor Báthori Istvánt lengyel királlyá választották és Erdély élére vajdaként Báthori Kristóf került, aki korántsem volt olyan diplomatikus, mint bátyja. Kristóf uralkodásának már a kezdetén elfogadtatta az országgyűléssel azt, hogy az unitárius egyház zsinattartó jogát két városra korlátozzák: Kolozsvárra és Tordára.¹⁴ Az elsô, immár új körülmények között összehívott zsinaton, 1578-ban Tordán több mint háromszáz, Dávid Ferencet követô pap jelent meg. A Báthoriak alatt az innovációs törvény értelmében az 1579 június elején Gyulafehérvárt tartott országgyűlés által elítéltették az unitáriusok püspökét, Dávid Ferencet¹⁵, ezzel mintegy gyengítve ennek a felekezetnek a pozícióit. Ezzel párhuzamosan a Báthoriak arra törekedtek, hogy a katolikus hit bástyáit minden erôvel megszilárdítsák, ezért a jezsuitákat hívták segítségül. De akkor még az országgyűlés zömében protestáns volt, és Báthori István Lengyelországban bekövetkezett halála után ismét kiűzték a jezsuitákat Erdélybôl, Báthori Zsigmondnak pedig csak nagy erôfeszítések árán sikerült ismét a Diéta beleegyezését megszereznie a szerzetesek tevékenységéhez.¹⁶ Bármennyire körvonalazódott is már 1568-ban a bevett vallások rendszere, a valóságban a négy felekezet felsorolására csupán 1595-ben, a Gyulafehérváron tartott országgyűlés határozataiban került sor.¹⁷ Akkorra már a négy felekezet között egyfajta reális egyensúly látszott kialakulni.

Az ortodox vallás és egyház a 16. század második felében a fejedelmi jóakarat függvényében hol a figyelem központjában állt, hol pedig egyszerűen „átnéztek rajta". Amikor az elfogadott felekezetek az ortodox egyház kérdéseivel foglakoztak, ezt mindenképpen a reformáció terjesztése céljából tették. Ez az ortodox hívekre való fokozott „odafigyelés" még az 1544-es évekbôl eredeztethetô, amikor is Brassó és Nagyszeben reformált közösségei saját költségükön több kátét is lefordíttattak román nyelvre és ki is nyomtatták. Ez azonban csupán az elsô lépéseket jelentette az ortodoxok „reformáció alá hajtására" tett kísérletben. 1557 után a központi hatalom és a törvényhozás is rendezni óhajtotta az erdélyi ortodoxok ügyét úgy, hogy körükben is megpróbálta terjeszteni a reformáció eszméit. Számukra késôbb külön román kálvinista püspökséget hoztak létre, ez alá rendelték mindazokat a románokat, akik áttértek az új tanokra, valamint azokat is, akik megmaradtak régi hitükben.¹⁸ Ez a felülrôl jövô reformáció azonban nem tudta áthatni a román ortodox népességet, csupán kis részük hajlott az új eszmék befogadására.

Egyébként azon az országgyűlésen, ahol kimondták az igehirdetés és hit szabadságát, 1568 januárjában Tordán, a Rendek azt kérték, hogy a fejedelem büntesse meg azokat, akik nem engedelmeskednek a fejedelem által kinevezett püspöknek, akik

a régi papokra és „eltévelyedésekre" hallgatnak.

Az ortodoxok áttérítésére és reformálására való tendencia megtorpanni látszott a Báthoriak korában, amikor is a megerôsödött reformált felekezetek ellenében inkább az ortodox hierarchia támogatását látták célszerűnek.¹⁹

A 16. század második felében Erdély vallásos életének dinamikája páratlan, ilyen vallásos forrongások, változások, átalakulások sem elôtte, sem utána nem voltak. Ehhez képest a 17. század viszonylag nyugodtabb légkörben telt, a már létrehozott jogi keretek között, az innovációs törvényt tiszteletben tartva folyt az öt erdélyi felekezet élete. A református fejedelmek kormányzása alatt viszonylag békés hangulat uralkodott, ez nyilvánvalóan a református egyház megerôsödését eredményezte. Mindez nem azt jelenti, hogy e század vallásos életében nem voltak problémák, csupán azt, hogy ezek a kérdések már ritkábban kerültek az erdélyi országgyűlés elé.

Bethlen Gábor idejét a vallási béke jellemezte, mert ô teljes mértékben ellenezte az erôszakos/fegyveres hittérítést. Pataki Fűsűs János Bethlennek ajánlott munkájában ezt így fogalmazta meg: „Az vallást nem parancsolhatjuk, mert senki nem kényszeríttethetik, hogy higgyen akaratja ellenére."²⁰ Az evangélikus egyházzal – legyen az a szász vagy a magyar ág – Bethlennek nem voltak egyenetlenségei. Az evangélikus szuperintendens („püspök") hatalmát megszilárdította, hatáskörébe helyezte

a házassági ügyeket és a lelkészek fegyelmezésével felmerülô problémákat, az evangélikus híveknek és papoknak pedig megparancsolta, hogy püspökük egyházlátogatását segítsék elô és hatalmát ismerjék el.²¹

A katolikus egyház helyzete Bethlen Gábor uralkodásának ideje alatt némiképpen kedvezôen változott, nem mintha eltörölték volna a katolikusokról – és fôleg a jezsuitákról – szóló országgyűlési határozatokat, hanem azért, mert mindezek érvényben maradása mellett nem hoztak újabb szigorításokat, hallgatólagosan megengedték a katolikus papok működését is. Sôt az erdélyi törvények értelmében a templomot az a felekezet használhatta, amely számbeli többségben volt a településen. Az 1615-ös országgyűlés határozatai alapján és az említett törvényt tiszteletben tartva a katolikusok visszakapták templomukat Kolozsmonostoron, Szilágysomlyón és Tövisen, Udvarhelyen új templom építését engedélyezték.²² Késôbb a fenesi, bácsi, jegenyei, tamásfalvi, domokosfalvi és illyefalvi templomok is visszakerültek a katolikus hívek használatába.

Az unitárius egyháznak Bethlen Gábor korában az egyházi ügyek rendezésére kiadott rendeletek nyomán komoly veszteségei származtak. A fejedelem 1614-ben kelt rendeletében úgy intézkedett, hogy mindenik egyház a saját elöljárója alá tartozzék, s egyik egyház se avatkozzék bele a másik egyház belügyeibe.²³ Ennek az intézkedésnek a hatása fôleg Háromszéken volt érezhetô, ahol addig a vegyes felekezetű falvakban a tanító református volt, a lelkész pedig unitárius – vagy fordítva. Az egyházak elkülönítése a Keserűi Dajka János 1619. évi szigorú egyházlátogatása után valósult meg. Az unitáriusokat sokszor a szombatosokkal együtt emlegették, ami elég veszélyes társítás volt számukra. Ezért 1618. november 11-én zsinatot hívtak össze, ahol teljesen elhatárolták magukat és tanaikat a szombatosoktól.²⁴ Ennek a határozatnak azonban nemigen volt következménye egyik vallási közösségre nézve sem.

A szombatosok ellen I. Rákóczi György hozott kíméletlen intézkedéseket. Bethlen – gazdasági okokra hivatkozva – a nagyon jó kézművesek hírében álló, Európa-szerte üldözött anabaptistákat telepítette le Alvincre, teljesen szabad vallásgyakorlatot biztosítva számukra. Az anabaptisták az 1622. július 4-én kiállított kiváltságlevél elônyeit élvezve gyakorolhatták szabadon és háborítatlanul vallásukat Alvincen.²⁵ Jogaikat és vallásgyakorlatukat a fejedelem az 1631 június-júliusi országgyűlésen megerôsítette.²⁶

Bethlen Gábor uralkodása alatt némiképp a zsidók helyzete is rendezôdött, az ô uralkodásáig ugyanis vajmi keveset foglalkoztak Erdélyben ezzel a kérdéssel. A közhangulat azonban gyanakvó volt velük szemben: a törökök kémeinek tartották ôket. Bethlen Gábor 1623. június 14-én kiváltságlevelet adott számukra. A szabadságlevelük magában foglalta a szabad vallásgyakorlatot is, azzal a feltétellel, hogy „senkinek ezzel terhére, ingerlésére ne legyenek".²⁷ Ez a szabadságlevél biztosította a zsidók számára a szabad bevándorlási jogot is. Az országgyűlés csupán arra kérte a fejedelmet 1627-ben, hogy a zsidók kereskedése

a szabad királyi városok kiváltságait ne érintse.²⁸

Bethlen Gábor a románok körében is szorgalmazta a kálvini reformáció eszméinek propagálását, ezt több alkalommal intézkedésekkel is elôsegítette. (60 román lelkészt szenteltek, kiváltságokat adtak az áttérteknek.) Annak ellenére, hogy a görögkeleti egyház nem szerepelt a bevett egyházak között, a fejedelem gondoskodott az üres püspökségek betöltésérôl, azonos elvárásai voltak ezekkel az egyházi fôhatóságokkal szemben, mint

a bevett vallásokéival. Bethlen Gábor megerôsítette az ortodox papokat a Báthori Gábortól nyert szabad költözködési jogukban és földesúri szolgáltatásoktól való mentességükben.²⁹ Bethlen élete végén felerôsítette diplomáciai kapcsolatait Lukaris Cyrill konstantinápolyi pátriárkával, többször is hangsúlyozva a két egyház hitelveiben való hasonlóságokat.

A Rákócziak már nem voltak ennyire türelmes uralkodók. Ôk alkalmazták a – már Bethlen korában, az innovációs törvény tiszteletben tartására vonatkozó, de életbe nem léptetett – üldözési politikát a szombatosokkal szemben (a kolozsvári országgyűlésen 1618-ban).³⁰ 1635-ben olyan törvényt hoztak, amellyel kötelezni akarták a szombatosokat, hogy tagozódjanak be valamelyik bevett vallás soraiba.³¹ Akik ennek a határozatnak nem tettek eleget, azokat üldözték (vallatások, ítéletek, Thoroczkai János kolozsvári ötvöst például megkövezték).

Az unitáriusokkal sem volt türelmesebb Rákóczi György.

A vallási kérdések rendezésére létrehoztak egy bizottságot, amely az unitárius egyházzal való kapcsolatot volt hivatott rendezni.³² Ennek a bizottságnak az 1638. július 1-je és 7-e között Désen tartott gyűlésén az unitáriusokkal kompromisszumot kötöttek.³³ Ennek alapján olyan határozatot hoztak, amellyel kötelezték az unitáriusokat, hogy Jézust imádják, segítségül hívják, hogy az Atya, Fiú és Szentlélek nevében kereszteljenek és könyveiket a fejedelem cenzúrájával adják ki. Mindazokat, akik nem tartották be ezt a dési complanációnak nevezett egyezményt, a fejedelem és az országgyűlés megbüntethette. Ettôl az intézkedéstôl az unitárius egyház megtörését és visszaszorítását remélték.

A románok vallási kérdéseinek megoldását a Rákócziak a kálvinizmus elfogadtatásában látták. Ezért, akárcsak az unitáriusoktól, több feltétel elfogadását kérték az ortodoxoktól is püspökeik beiktatásakor. Az 1640–42-es években Geleji Katona István által megfogalmazott Conditiones az ortodox egyházzal való viszonyt akarta rendezni, azonban ahelyett, hogy a problémákat megoldották volna, az ellentéteket még inkább kiélezték.³⁴

A Rákócziak valláspolitikájában egyáltalán nem meglepô, hogy a más felekezetűekkel szemben türelmetlenek voltak, hiszen a saját felekezetükön belül jelentkezô presbiteriánus irányzattal szemben sem voltak elnézôek (lásd Apáczai esetét!): a fejedelem mindent megtett azért, hogy megakadályozza az új eszmék terjedését.

Az ország törvényeinek összegyűjtése már Bethlen Gábor idején elkezdôdött. Több évtizedbe telt azonban, amíg törvénykönyv, törvénygyűjtemény született e törekvésbôl. Az Approbata Contitutiones lényegében a meglévô határozatokat, törvényeket gyűjtötte össze, ezért lényeges változásokat a vallásgyakorlat kérdésében nem hozott, annak ellenére, hogy az e témákkal kapcsolatos törvények heves vitákat eredményeztek.

Végeredményben a fejedelemség korának vallási életében az erdélyi országgyűlési határozatok törvény erejével bírtak, mindenki számára kötelezôek voltak. E törvényeket általában betartották, kisebbrészt figyelmen kívül hagyták. Erdélyben Báthori Istvánnal kezdôdôen nem volt többé „államvallás", hanem bevett és megtűrt, illetve betiltott vallásfelekezetek voltak. Báthori István fejedelemmé választásával megszűnt az addigi jogszokás, amely szerint a fejedelem és az ország vallása feltétlenül azonos kell hogy legyen.

Irodalom

Szilágyi Sándor, Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Budapest 1877.

Veszely Károly, Erdélyi egyháztörténelmi adatok, III. Erdélynek a XVI– XVII. században országgyűlésileg hozott, vallást tárgyaló törvénycikkei. Kolozsvár 1860.

Szegedi Edit, Identităři premoderne. Cluj-Napoca 2002.

Erdô János, Teológiai tanulmányok. Kolozsvár 1986.

Barcza József, Bethlen Gábor, a református fejedelem. Budapest 1987.

Bíró Vencel, Bethlen Gábor és az erdélyi katolicizmus. Kolozsvár 1929.

Boros Fortunát, Az elsô erdélyi törvénykönyv és a katolicizmus. Kolozsvár 1930.

Benda Kálmán, Az 1568-as tordai országgyűlés és az erdélyi vallásszabadság. IN: Erdélyi Múzeum, 56 (1994). 1–4.

Balázs Mihály, A hit vallásból lészen, In: Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Budapest 2002.

Ioan Vasile Leb, Confession et liberte dans la Transylvanie de XVI siecle. In: Colloquia, 1 (1994). 30–39.

Trócsányi Zsolt, Az erdélyi fejedelemség korának országgyűlései. Budapest 1976.

Bíró Vencel, Az erdélyi fejedelmi hatalom fejlôdése. Kolozsvár 1917.

Bíró Vencel, Az erdélyi fejedelmek jogköre (1571–1690). Kolozsvár 1912.

Lám Károly, Az erdélyi országgyűlés szervezete 1541–1848. Kolozsvár 1908.

Benda Kálmán – Péter Katalin, Az országgyűlések a kora újkori magyar történelemben. Budapest 1997.

Tempfli Imre, A Báthoryak valláspolitikája. Budapest 2000.

Zoványi Jenô, A magyarországi protestantizmus 1565-tôl 1600-ig. Budapest 1977.

Jegyzetek

¹ Szilágyi Sándor, Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Budapest 1877 (a továbbiakban EOE), 1875, I 169–171.

² EOE, I 218.

³ EOE, I 238.

⁴ Pokoly J.: Az erdélyi református egyház, I 72–73.

⁵ EOE, I 357, 382–383. 1551. december 31-én a vallás kérdésében a régi törvényt erôsítik meg, amely szerint mindenki tartozik a maga vallásában megmaradni. A kolozsváriakkal kapcsolatosan azt a döntést hozták, hogy a ferencrendieket és domonkosokat vissza kell engedni a régi helyükre.

⁶ EOE, I 362, 411. Már két felekezetet jelölnek meg: a katolikusokat és evangélikusokat, az egymáshoz való türelmet hangsúlyozzák. Az országgyűlési határozat kimondja, hogy mindenki oda temetkezhet, ahova akar, és senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy akarata ellenére bármely kolostornak szolgáljon.

⁷ EOE, I 566–573.

⁸ EOE, II 20–21.

⁹ Erdô János, Teológiai tanulmányok. Kolozsvár 1986. 9.

¹⁰ EOE, II 224–228.

¹¹ Veszely Károly, Erdélyi egyháztörténeti adatok. I. Kolozsvár 1860. 181.

¹² Balázs Mihály, „A hit hallásból lészen." Megjegyzések. A négy bevett vallás átalakulása a török hódítás kezdeti periódusában. Budapest 2002, 51–75.

¹³ Veszely, i.m. I. 181.

¹⁴ Veszely, i.m. I. 184.

¹⁵ Erdô, i.m. 18–19.

¹⁶ Veszely, i.m. 217–226.

¹⁷ 1595 – Gyulafehérvár, Veszely, i.m. 227.

¹⁸ EOE, II 343,

¹⁹ Szegedi Edit, Identităři premoderne în Transilvania. Cluj-Napoca 2002. 48.

²⁰ Barcza József, Bethlen Gábor, a református fejedelem. Budapest 1987. 187.

²¹ Uo., 189–191.

²² EOE, VII 287.

²³ A medgyesi országgyűlési határozat alapján EOE, VI 413.

²⁴ Erdô, i.m. 22.

²⁵ EOE, VIII 102.

²⁶ EOE, VIII 271.

²⁷ EOE, VIII 143.

²⁸ EOE, VIII 328.

²⁹ EOE, VIII 324.

³⁰ EOE,VII, 488.

³¹ EOE, IX 415.

³² EOE. X 136.

³³ EOE, X 174–181.

³⁴ Erdély Országának Három Könyvekre oszlatott Törvényes Könyve Melly Approbata, Compillata Constitutiokból és Novellaris Articulusokból áll. Kolozsvár 1815. Prima pars. Titulus octavus. Oláhpapokról. 16.

Könyv

Fleisz János: Az erdélyi magyar sajtó története 1890–1940

„Tanulmányunknak hézagpótló jelleget szánunk, mivel eddig ebben a témában nem készült hasonló mélységű feldolgozás" – írja könyvének elôszavában Fleisz János váradi történész. Kisebb periódusok (a kiegyezéstôl az elsô világháborúig terjedô idôszak, a századelô, a Trianon utáni elsô öt év vagy elsô évtized, majd a két világháború közötti huszonkét év) sajtójának leírására már többen vállalkoztak, de ennek a sajtó-, majd kisebbségtörténeti szempontból is meghatározó öt évtizednek az újságírását még senki sem mutatta be eddig egyetlen munkában. „Kutatásaink célja egy összefoglaló mű létrehozása volt, amely nagyobb fontosságú a helyi szintű, korlátolt területre vonatkozó sajtótörténeti tanulmányok szinte áttekinthetetlen tömegénél" – jegyzi meg a két világháború közötti sajtóélet elemzése kapcsán a szerzô.

Amikor René de Livois francia sajtótörténész mondására hivatkozik („Megírni a sajtó történetét egyet jelent a történelem történetének megírásával"), Fleisz János jól tudja, hogy maga is történelem-történetet ír, mégpedig egy különösen nehéz fél század sajtójának szemszögébôl készít társadalmi gyorsfényképet is. „A tanulmány jelentôsége abban is áll, hogy az Erdély elnevezést végig a Trianon által Romániához került területek összességére vonatkoztattuk, lehetôséget adva ezzel a mindenkori összehasonlításokra és viszonyításokra. […] A fô hangsúlyt az adatokra és a forrásokra helyeztük, hiszen ezek a tárgyilagos elemzés megalapozói" – fogalmaz Fleisz.

A 240 oldalas, nagy formátumú kiadvány két nagy egységre tagolódik, az elsô a késô dualizmus korától az elsô világháború végéig terjedô idô, a második pedig a két világháború közötti idôszak sajtóját elemzi. A sajtóipar alacsony fejlettségi szintje, valamit a Budapest-központúság a magyarázat arra, hogy az elsô idôben kevesebb volt az erdélyi magyar sajtótermékek száma, így az azt a kort elemzô történeti leírás terjedelme is nyilván rövidebb, mint a második, az erdélyi magyar újságírás történetében már-már „hôskornak" nevezhetô két világháború közötti idôé. Mindkét nagy fejezet több alfejezetre tagolódik, melyekben

a jelzett korok gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális és jogi helyzetérôl olvashatunk egészen rövid ismertetôt (más-más cím alatt), majd az erdélyi magyar sajtó megjelölt idôegységen belüli beosztását, az egymás mellett élô nemzetiségek sajtójának ismertetését és az adott idôszak erdélyi magyar újságírásának jellegzetességeit követhetjük nyomon. Különösen növelik a munka értékét azok az összehasonlító tanulmányok, amelyekben az erdélyi magyar sajtó helyének meghatározására törekszik a szerzô: az elsô egységben – nyilván – a magyarországi sajtóhoz való viszonyítást, míg a másodikban a magyar sajtó egészéhez és Románia újságírásához való viszonyítást végzi el Fleisz János. Mindkét rész számba veszi az erdélyi idôszaki sajtótermékek típusait, majd földrajzi felosztás szerint (A községek és kisvárosok lapjai, illetve A közepes és kisvárosok lapjai, valamint A nagyvárosok sajtója, illetve

Az erdélyi nagyvárosok sajtója címek alatt) elemzi a különbözô települések újságírását. Mindkét egységben ugyanannak a hét erdélyi nagyvárosnak (Brassó, Szatmárnémeti, Marosvásárhely, Arad, Nagyvárad, Temesvár, Kolozsvár) a sajtóélete kerül kielemzésre. Bár a sajtóélet szempontjából történô összehasonlítás a különbözô idôszakokban különféle módon rangsorolja ezeket a városokat, mindannyian meghatározó szerepet játszottak az erdélyi magyar újságírás korabeli történetében.

Az elôszóban a szerzô utal a kötet kiadása körüli „kalandra" is, mint írja, munkáját mát több évvel korábban lezárta, de megjelentetésére csak most nyílott lehetôség, minek következtében az irodalomjegyzékben nem lelhetôk fel az utóbbi idôben megjelent sajtótörténeti munkák. Az elsô kéziratban még hivatkozások is szerepeltek, de jelen munkából már kihagyta ôket, és csak azok forrásait jelölte meg a kötet végére illesztett 30 oldalas függelékben.

Fleisz János munkájának értékét világosan mutatja a könyv végén fellelhetô ötoldalas irodalomjegyzék, valamint a 14 oldalon keresztül közölt 19 részletes (a nemzetiségi vagy foglalkozás szerinti megoszlást, írni-olvasni tudást, majd a sajtótermékek számát, típusát, élettartamát és egyéb jellemzôit pontosan leíró) táblázat, és a különféle összehasonlításokat jól szemléltetô 9 ábra.

Fleisz János a kutató igényességével és alaposságával végezte azt a munkát, amelyhez – saját vallomása szerint – belsô indíttatást érzett: „A sajtó akkoriban is fontos hatalom volt, ezért történetének a megírását szinte kötelességünknek tekintettük."

(Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs – 2005)

O. J.

Tomka Ferenc: Halálra szántak, mégis élünk

Hiánypótló, izgalmas írást tarthat kezében az olvasó, amely egyetlen kötetben, a történelmi valósághoz hűen, ugyanakkor olvasmányosan mutatja be a kommunista idôszak egyházának életét Magyarországon 1945 és 1990 között.

A szerzô egyetemi tanár, plébános. Végigélte a kort, így hiteles tanúként mutatja be a „föld feletti" és a „föld alatti" egyház életét. Élt „fent", mint teológiai tanár (az egyház hivatalos szférájában) és élt „lent" (a tiltott lelkipásztorkodás világában) mint ifjúsági, felnôtt és papi közösségek szervezôje és vezetôje. A kor tanújaként szeretne hitvallást tenni a magyar egyház e kemény korszakáról. Szeretne tisztázni sok kérdést, amelyeket a rendszerváltás utáni évek összezavartak. Szeretne emléket állítani az igazaknak, a szenteknek, és bocsánatot kérni azok helyett is, akik nem tudtak megmaradni az egyenes úton. A múlt szemlélése közben ugyanakkor arra hívja az olvasót, hogy éljen tiszta emberként, és legyen ily módon egy párbeszédre épülô jövô alakítója.

A mű képet ad az egyházüldözés 1945 és 1960 között terjedô idôszakáról. Megrázó fejezeteket olvashatunk a kor vértanúiról és hitvallóiról. Az 1960-tól 1990-ig tartó rész új szempontokat nyújt, hiszen ezekrôl az évtizedekrôl még az egyetemi szintű történelemkönyvek is úgy írnak, mintha a növekvô vallásszabadság idôszaka lett volna. A szerzô ezzel szemben autentikusan mutatja be e kor keresztény híveinek, papjainak és fôpapjainak szorongatott helyzetét. A kötet második felét a papi-ügynök témának szenteli. Kiemelt helyet kap annak háttere és fogalomzavarai. Így sok, ma felvetett kérdésre kapunk választ. Korabeli fényképek, állambiztonsági okiratok és titkosrendôrségi fotók teszik még izgalmasabbá a művet.

Végül a könyv a reményrôl is szól. Miközben elfogulatlanul beszél azokról, akik elbuktak vagy olyan oldalra kerültek, amelyre nem akartak, láttatja azokat is, akik egy hitellenes korban is tudtak hűségesek maradni. Tanúskodik arról, hogy az evangélium minden korban, minden körülmények között megélhetô, ha mindvégig radikálisan egységben maradunk Krisztussal, és titokzatos testével, az egyházzal.

(Szent István Társulat, Budapest 2005)

Gagyi Katinka

Schupler Tibor: Kivándorlás és megmaradás – kihívás az egyház számára (2)

A szatmári egyházmegye sajátosságai

„Madártávlatból" nézve nincs lényeges különbség a szatmár-máramarosi és az egyéb erdélyi vidékek migrációs valósága között. Bár az elôzô részben leírtak zöme a szatmári egyházmegyére is érvényes, néhány szempontból mégis különbségek mutatkoznak.

A sváb telepesek a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot lezáró szatmári béke (1711. április 30.) nyomán kerültek erre a vidékre, pótolva a harcok okozta nagy emberi veszteségeket.¹ A Németországból való telepítéseket gróf Károlyi Sándor (1669–1743) indította el, de a telepítési folyamat mintegy száz évig tartott.² A németek számát – fôleg Máramarosban – a monarchia idején Ausztriából telepített szakmunkások gyarapították.³

Kivándorlásuk már a második világháború végén, a német csapatok visszavonulásával (a szovjet hadseregtôl való félelmükben) elkezdôdött. Az oroszországi deportálások is nagy veszteséget jelentettek a szatmári német kisebbségnek. A németországi gazdasági fellendülés és a német kivándorlási politika nyomán Erdély német városai és falvai – kisebb késéssel ez alól a szatmári egyházmegye sem volt kivétel – gyorsan kiürültek, hogy a kitelepülô lakosság a német anyaországot erôsítse. Németország szó szerint „kivásárolta" a németeket Ceaušescu Romániájából.⁴ Az egykor gyönyörű német településeket ma egy másik etnikum lakja, elszomorító következményekkel – aki arra jár, döbbenetes látványban lehet része.⁵

A nagyméretű lakosságcsökkenés okai mindenekelôtt a kommunizmus nemzetiségellenes politikája, illetve a gazdasági hanyatlás, a határok lezárása, valamint a Németország és Románia között létrejött szerzôdés, amely alapján minden egyes „kivándorolt" német származású román állampolgárért a német fél egy bizonyos valutaösszeget fizetett. Így természetesen a svábok körében volt nagyobb a veszteség, de szép számmal távoztak az országból – hivatalosan vagy a „zöld határon" át – más nemzetiségűek is. Az eltávozottak száma Túrterebesen 1986 és 2000 között meghaladta az 500-at, legtöbbjük Németországban, Magyarországon, Kanadában, az Egyesült Államokban és Ausztriában telepedett le.⁶

A kényszermigráció és a tömeges kiűzetés is évezredek óta az emberi történelem része. A náci Németország 1939 és 1945 között 7–8 millió embert deportált.⁷ A zsidóság európai tragédiája ezt a régiót sem kímélte. Az 1864 és 1941 között létszámban és anyagiakban folyamatosan gyarapodó szatmári és máramarosi zsidóságot elsôként hurcolták el a háború idején. A kevés visszatérô elôbb-utóbb kivándorolt, így a korábban a népesség egytizedét kitevô izraelita populáció az egyházmegyébôl gyakorlatilag eltűnt.⁸

Szatmár földrajzi fekvése 1989 elôtt és után is befolyásolta erdélyi összehasonlításkor a migráció lokális alakulását. Miután a határ mellett lakók kishatárátlépôt igényelhettek vagy „szerezhettek be", rendszeresen utazhattak Magyarországra, onnan pedig a liberálisabb magyar politika nyomán könnyebb volt „dobbantani". A nyolcvanas évek második felétôl maga Magyarország is befogadó országgá lett. A határmente az illegális határátlépésekre is több esélyt adott, mely lehetôséggel a határmentiek az erdélyi átlagnál nagyobb arányban éltek.

Az 1989-es változások után Szatmár földrajzi fekvése elônyt jelentett a régió számára. Amint a népszámlálási adatokból ismeretes, Erdély lakossága 6,4 százalékkal lett kevesebb 1992 és 2002 között.⁹ A nem-magyarok Szatmár megyét leszámítva mindenhol kisebb arányban fogytak, mint a magyarok.¹⁰ Ez a jelenség annak tudható be, hogy a határközelség a napi, heti ingázást lehetôvé teszi, és a vendég- vagy feketemunkára kilépôknek nem kell idôszakosan vagy véglegesen elhagyniuk otthonukat.

Sajátos lokális jelenségnek számít az avasi kiskorúak migrációja. A francia hatóságok számos olyan, Romániából származó, felügyelet nélküli gyermeket regisztráltak, akik törvénysértést követtek el: koldultak, loptak, prostitúciót űztek. A 675 kiskorú 38 százaléka, azaz 257 gyerek emigrált az Avasból.¹¹ Említeni kell a papok emigrációját is, amely e kicsi egyházmegyének nagy vérveszteséget jelentett és jelent. A kétszáz éves jubileumkor, 2004-ben, az aktív papok száma az egyházmegyében 51, a nyugdíjasoké 5, a külföldre távozott szatmári papok száma pedig 14 volt.¹²

A migráció és az egyház

Az Egyházi Törvénykönyv a 100. kánonban írja le a peregrinus fogalmát, a 13. kánonban pedig részletezi, milyen jogok és kötelességek vonatkoznak az idegenekre.¹³ Az egyház társadalmi tanításában közvetlen vagy közvetett módon a népességmozgás és fôleg az azt kiváltó és befolyásoló okok egyik központi témaként vannak jelen.

A kereszténység nem magánügy, nincs istenszeretet a felebarát szeretete nélkül (vö. 1Jn 4,20). A másik javának akarása,

a közjót szolgáló társadalom megteremtése minden keresztény elemi lelkiismereti feladata. A keresztény társadalmi tanítás kiindulópontja a személy, aki individuum és társadalmi lény egyszersmind, megismételhetetlen és nem kicserélhetô. A személyiségelv szerint a személy örök és feltétlen érték. A keresztény társadalmi tanítás második alapköve a szolidaritás elve: az ember a közösség segítségével tud csak igazán kibontakozni, rászorul másokra; ugyanakkor ô maga is hozzá tud járulni a közösség épüléséhez. A keresztény tanítás harmadik oszlopa pedig a skolasztika óta a szubszidiaritás elve, azaz: mindenkit annyira kell terhelni és ösztönözni, amennyire „teljesíteni" képes. Társadalomszervezési megközelítésben ez az elv azt a decentralizációs törekvést fejezi ki, hogy az alsóbb szintű kezdeményezések és vállalkozások tehermentesítik a társadalomszervezet magasabb szintjeit. A keresztény társadalmi tanítás a történeti fejlôdés szempontjából három szakaszra osztható: a XIII. Leó pápa elôtti, a Leó nevével fémjelzett, illetve a legújabb szakaszt. A pápák 185 enciklikája, számos megnyilatkozás és beszéd részletezi a II. vatikáni zsinatig az egyház társadalmi üzenetét. XXIII. János pápa és a II. vatikáni zsinat új utat nyitott az egyháznak s ezáltal a társadalmi tanításnak, a folyamatosság mellett a látásmód alapvetôen megváltozott. A változás lényegét a világgal megkezdett párbeszéd és a világ autonómiájának elfogadása jelentette. Négy pápa – XXIII. János, VI. Pál, I. János Pál, II. János Pál – nyolc enciklikával és apostoli levéllel gazdagította a dokumentumok sorát. A II. vatikáni zsinat lelkipásztori konstitúciója, az 1971. évi püspöki szinódus záródokumentuma, a Hittani Kongregáció hét instrukciója nyilvánvalóvá teszi, hogy az egyház társadalmi tanítása ebben a szakaszban bontakozott ki igazán, s ezáltal a katolikus egyház a világon elismert erkölcsi tekintéllyé vált.

A II. vatikáni zsinat a kivándorlást személyes jogként nevezi meg¹⁴, és közvetett módon a migránsok különféle élethelyzetére is hatással van, amikor az emberrôl, a személy méltóságáról, a szabadságról, a szolidaritásról, gazdagokról, gazdagságról, szegénységrôl, szegényekrôl, valamint az emberi élet szociális aspektusainak fontosságáról oly gyakran beszél.

A Családjogi Charta¹⁵ kiadására az 1980-ban Rómában összegyűlt püspöki szinódus javaslatára került sor. Célja, hogy minden ember számára kimerítô és rendszeres összefoglalást adjon a család alapvetô jogairól. A 12. paragrafust a bevándorlók és vendégmunkások családjainak szentelték:

„12.§ A bevándorlók és vendégmunkások családjainak ugyanolyan védelemre van joga, mint a többi családoknak.

a. A bevándorló családoknak joguk van ahhoz, hogy kultúrájukat tiszteletben tartsák, megkapják a szükséges segítséget, hogy beilleszkedhessenek abba a közösségbe, amelyben dolgoznak.

b. A vendégmunkásoknak joguk van ahhoz, hogy meglátogathassák családjukat vagy azok ôket, és hogy minél elôbb együtt élhessenek velük.

c. A menekülteknek joguk van a hatóságok és nemzetközi szervezetek segítségéhez, amely megkönnyíti a családok egyesítését."

A Családjogi Charta arra hívja az államokat, a nemzetközi szervezeteket, valamennyi érdekelt intézményt és egyént, hogy

a családi jogokat tartsák tiszteletben, ismerjék el és alkalmazzák.

A Laborem exercens¹⁶ kezdetű enciklikát II. János Pál pápa

a Rerum Novarum enciklika megjelenésének 90. évfordulója alkalmából tette közzé. Ebben a pápa rendkívüli szociális érzékenysége tükrözôdik. A IV. fejezet 8. pontját egészében a kivándoroltak és vendégmunkások helyzetének szenteli, s leszögezi, hogy az embernek joga van a szülôföldjét elhagyni és egy más országban más életfeltételeket keresni, mint ahogy joga van ahhoz is, hogy visszatérjen szülôföldjére. Nem szabad kihasználni

a kényszerhelyzetet, amelyben a kivándorolt ember van, s a kivándorlás nem válhat a társadalmi kizsákmányolás alkalmává: a munkának a legmélyebb értelme azt követeli meg, hogy „a tôke álljon a munka szolgálatába és a munka szolgálja a tôkét."

A Vándorlók és Úton Lévôk Pápai Tanácsa hivatalból is rendszeresen követi és segíti az össznépesség mintegy 3 százalékát kitévô migránsok problémáit. Az elvándorlás nemcsak elkerülhetetlen jelenség, hanem állandó növekedésével is számolni kell – állapítja meg a Migráció Nemzetközi Szervezete által készített 2003. évi jelentés. Az utóbbi harmincöt évben megkétszerezôdött a nemzetközi emigránsok száma. Jelenleg 175 millió elvándorolt személyt tartanak számon, akik a világ népességének közel három százalékát alkotják. Az illegális migráció nehezen dokumentálható jelenség, és nagymértékben megemeli az emigránsok összlétszámát. Egyedül az Európai Unió (EU) országaiban az illegális bevándorlók száma 120–150 ezer között mozog. A jelentés rámutat: a jelenség kezelésére olyan hatékony politikai döntésekre van szükség, amelyek tiszteletben tartják a különbözô okok miatt hazájukat elhagyó emberek személyiségi jogait. Megfelelô nemzetközi együttműködés szükséges ahhoz, hogy a bevándoroltak megtalálják helyüket új környezetükben, és hasznára legyenek a társadalomnak.¹⁷ 2004. május 14-én mutatták be a tanács Ergo Migrantes Caritas Christi¹⁸ című új instrukcióját, amelyben a katolikus egyház arra buzdít mindenkit, hogy a bevándorlókat kedvezô fogadtatásban részesítse és biztosítsa számukra az alapvetô jogokat: ilyenek a családegyesítéshez,

a gyerekek neveléséhez való jog, a lakáshoz, a munkához és a társadalmi életben való részvételhez való jogok.

Az „új országba" érkezô családok számára elkerülhetetlenek a társadalmi-kulturális beilleszkedéssel járó nehézségek. Ezek leküzdésében fontos szerepet tölthetnek be a keresztények, akiknek hitbôl fakadó kötelességük, hogy gyakorolják az elfogadás kultúráját, különösen a legszegényebbekkel szemben. A befogadás és a párbeszéd kultúrája mindenkinek, de elsôsorban a keresztények kötelessége. Az instrukció hangsúlyozza a szolidaritás és vendégszeretet követelményeit a bevándorlókkal szemben, és elmarasztalja az idegen- és fajgyűlölet minden formáját.

Közel száz éve tartják évente a vándorlók és menekültek világnapját. A mindenkori pápa ez alkalommal rendszeresen külön üzenetben fordul az érintettekhez és a világhoz. A teljesség igénye nélkül, csupán érzékeltetés céljából, kiragadunk néhányat:

– az 1997. november 9-én, ugyancsak a migráció világnapjára kelt üzenetében a pápa aggodalommal figyeli a menekültek helyzetét.¹⁹

– a 2002. október 24-én keltezett és a 89. világnapra írt pápai üzenet a rasszizmus, az idegengyűlölet és a túlzott nacionalizmus minden fajtájának legyôzéséért száll síkra.²⁰

– 2004. december 9-én mutatták be a Szentszék sajtótermében a még II. János Pál pápa által a vándorlók és menekültek 2005-ös világnapjára írt üzenetet, amely a kultúrák közti integráció idôszerű problémájával foglalkozik.²¹

A migráció és a helyi egyházszervezet

Teológiai és egyháztani szempontból le kell szögezni, hogy Jézus küldetése az egész, a test-lélek-szellem emberhez szól. Tudatosan fogalmazta meg az egyház is a hitvallásában: értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennybôl.²² Jézust követve az egyház feladata is az Istent dicsôíteni és az emberek üdvösségét szolgálni. Az egyháznak is a megszerzett üdvösséget kell közvetítenie, szolgálata által az üdvösség eszközévé kell válnia Jézus kezében.²³

Az egyház evilági küldetését talán Szent Ágoston fejezte ki legszebben: „Krisztus fôleg azért jött el, hogy az ember megtanulja, mennyire szereti az Isten. Megtanulja ezt azért, hogy lángra gyújtsa a szeretetet az iránt, aki elsônek szerette, és hogy szeresse felebarátját is annak parancsára és példájára, aki felebarátunkká lett… Ezt a szeretetet tekintsd hát célodnak, erre vonatkoztass mindent, amit mondasz, és úgy beszélj el mindent, hogy akihez szólsz, hallván higgyen, hite alapján reméljen, reménye erejében szeressen."²⁴

Akkor vagyunk hajlamosak az egyház evilági küldetésérôl megfeledkezni, amikor nehéz, sorsdöntô fordulatok elôtt áll az egyház, s benne az emberek élete. A 20. század ilyen embert és hitet próbáló helyzetekkel és eseményekkel volt tele. Vizsgálatunk tárgyát a helyi egyházi szervezetnek az utóbbi évtizedekben a migrációhoz, a különféle népességmozgásokhoz való viszonya képezi. Pozitívumként általában elmondhatók a kivándorlás és a helyi egyházszervezet vonatkozásában a következô megállapítások:

A templomok a lelki-szellemi felüdülés oázisai voltak ezekben a nehéz idôkben. A következô helyi felmérés azt mutatja, hogy a megkérdezettek számára mi jelenti a legfontosabb értéket a sikeres életút, az érvényesülés érdekében Romániában.²⁵ A legtöbbször említett szükséges dolog az Istenbe vetett hit; a megkérdezettek 98 százaléka válaszolta, hogy az ember sikeres életéhez nagyon fontos, fontos, elég fontos vagy kevéssé fontos ez a feltétel, és csak 2 százalék számára egyáltalán nem fontos. Ennek tudható be az is, hogy elvándorlási hajlandósággal elsôsorban a pragmatikus értékrenddel rendelkezôk csoportja (fontos a siker, az érvényesülés, a szabadság, a megbecsülés, valamint az, hogy az ember elérje azokat a célokat, amelyeket maga elé tűzött) jellemezhetô, ellentétben a közösségi-toleráns (közösségi problémák felvállalása, másokon való segítés mint prioritás), valamint a keresztény-konzervatív értékrendűek csoportjával (fontos a vallás, a család, a munka, az erkölcsi szabályok tiszteletben tartása), akik viszont inkább a szülôföldjükön maradóknak mutatkoztak;²⁶

A templomok egyúttal a szabadság és az ellenállás szimbólumává is váltak, az egyetlen hellyé, ahol nem a mindenható pártpolitika nehezedett az egybegyűlt közösségre;

Az egyházszervezet a tiltások ellenére a kivándoroltak rendelkezésére bocsátotta a levéltárakban található dokumentumokat származásuk, helyzetük igazolására. Sokan nem boldogultak volna az egyház ilyenfajta segítsége nélkül;

A hívek mellett papok is nagy számban hagyták el a szatmári egyházmegyét. Az egyházszervezet támogatta azt a szándékot, hogy az emigrált papok vállalják fel a kivándorolt hívek lelki szolgálatát is. A külföldi katolikus missziókban a hívek gyakran kaptak konkrét segítséget az ottani beilleszkedéshez is;

Az 1989-es változások után mind a katolikus mozgalmak, egyesületek, mind pedig az egyház intézményes szociális szervezetei (Caritas, Máltai Segélyszolgálat) sok segítséget, ösztönzést, bátorítást kaptak az egyházi szervezet részérôl a szociális gondok enyhítésében, kezelésében, amely közvetve, olykor közvetlenül a migrációval is kapcsolatban állt;

A kivándorlás következtében sok életképes egyházközség vált szórvánnyá. Lépések és erôfeszítések történtek a kialakult helyzet kezelésére, akkor is, ha az nem volt átfogó és következetes (szórványalap, lelkipásztori kisegítô).

A pozitívumok között az egyes karizmatikus személyek szerepe sem elhanyagolható a migráció kérdésében. Scheffler János vértanú püspök (1887–1952) még 1923-ban nagymajtényi plébános lett. A húszas években Nagymajtényban is, akárcsak az egyházmegye más falvaiban, toboroztak a kivándorlási ügynökök. 1924-ben csak Kálmándról, a szülôfalujából 66-an vándoroltak ki Dél-Amerikába. Scheffler János rosszallta az ügynökök tevékenységét, s akárhányszor csak alkalom adódott, felemelte szavát tevékenységük ellen. Szóba állt azokkal, akik a kivándorlás mellett döntöttek, hogy lelki útravalóval lássa el ôket.²⁷ 1926 júniusában Scheffler János az Amerikai Egyesült Államokba utazott, hogy részt vegyen a XXVIII. Nemzetközi Eukarisztikus Kongresszuson. Ott-tartózkodása során Clevelandben felkereste a Nagykároly környékérôl kitelepedett sváb híveit. Elbeszélgetett velük, meglátogatta ôket gyári munkahelyükön, szentmisét végzett velük.²⁸ Egykori teológiai társával, Tóth Tihamérral meglátogatták a szatmári származású magyarokat is. Élményeit és benyomásait újságcikkekben és külön könyvben jelentette meg.²⁹ Jól keresnek az ottaniak – állapítja meg –, de életük nagyon nehéz. Veszélyes munkakörülmények között élnek és dolgoznak. Állandó a munkanélküliség veszélye is. New York környékén számos idôs emberrel találkozott, akik arról panaszkodtak, hogy nem tetszik nekik a gyors életritmus – vágynak haza. Megfigyelte az aktív amerikai katolikus életet, tetszett neki az amerikai hívek gyakorlatiassága.

A 20. század egyik legnagyobb személyisége, Márton Áron püspök egész életét az igazság, az igazságosság, a béke, az emberi jogok melletti elkötelezett és következetes kiállás jellemezte. A kényszeremigráció kontextusában a magyarországi zsidó deportálások indulásakor, a magyar nyelvterületen elsôként emelte fel szavát ellene. Levele, amelyet 1944. május 22-én a Magyar Királyi Minisztériumhoz, Kolozs Vármegye Fôispáni Hivatalához és a Kolozsvári Rendôrkapitánysághoz írt, példaértékű kiállás nemcsak hívei és népe számára, hanem az egész emberiség számára is.³⁰

1988-ban az egész papság nevében készült az erdélyi egyházmegyében egy memorandum, amelyet végül csak a fôesperesek és a papi szenátus tagjai írtak alá, mivel attól tartottak, hogy míg a memorandum aláírás végett körbejár, a Securitate lefülelheti és leállíttathatja a kezdeményezést. A memorandum eljutott a külföldi médiumokhoz is. A memorandumban azokat a sérelmeket fogalmazták meg, amelyek az egyházat és az alapvetô emberi jogokat érintették Romániában: a numerus clausus alkalmazása a papképzésben, a templomépítés tilalma, a falurombolás, az egyházi kiadványok korlátozása, tiltása, a hátrányos megkülönböztetések, a diplomások szülôföldjükrôl való elirányításának gyakorlata stb. A közös fellépéssel nagy kockázat árán vállalta az egyház érdekeinek védelmét és az emberi jogok mellett való kiállást.³¹

A szatmári egyházmegye a kivándorlás, a vele járó népességfogyás és az asszimiláció következtében komoly veszteségeket szenvedett. Hiányosságként általánosságban elmondható, hogy

– nem volt az egyházi felelôs vezetôknek hivatalos egyéni vagy közös állásfoglalásuk a kivándorlással vagy a belsô népességmozgással kapcsolatban;

– nem volt közös koncepció, konszenzus ebben a témában;

– nem volt elképzelés, bátorság és képesség az egyházi hatóság részérôl a tömeges kivándorlások nyomán üresen maradt katolikus falvak problémáinak kezelésére, az újonnan kialakult bonyolult helyzettel való reális szembenézésre, ennek következtében a romániai katolikus egyház komoly, s talán behozhatatlan veszteségeket szenvedett;³²

– nem volt kísérlet az ökumenikus kapcsolatok keresésére a kérdésben nagyobb súllyal való megszólalás érdekében;

– a kommunizmus évtizedei alatt nem volt meg a hivatalosan elismert egyházszervezeti struktúra, és a kommunikációs lehetôségek nem voltak adottak;

– a kommunista diktatúra félelmet és megalkuvást váltott ki, ezért fordulhatott elô, hogy olyan témákban, mint falurombolás, nemzetiségi politika, rendôrterror, a sajtó, a diszkriminációs törvények, az egyházak felelôs vezetôi nem szólaltak meg, hivatalosan nem emelték fel szavukat;

– 1990-ben Gyulafehérvárra Collasuonno érsek-nuncius összehívta a katolikus püspököket, és ennek nyomán megalakult a Romániai Püspöki Konferencia, amelynek tagjai a hat római és öt görög katolikus egyházmegye püspökei.³³ Sajnos azóta sem sikerült a szabadság adta lehetôséggel élni, és olyan fontos kérdésekben, mint a marosvásárhelyi pogrom, a tömeges kivándorlás, a gazdaság helyzete, a munkanélküliség, a korrupció, az általános elszegényedés, a családok problémái stb. állást foglalni;³⁴

– a II. vatikáni zsinat szelleme, a nyitottság, az egyház „falain kívüli" világgal folytatott párbeszéd – az ún. forradalom után sem vert igazán gyökeret. A reformok megrekedtek a liturgikus változtatások szintjén. A Csipkerózsika-álomból való ébredés utáni dezorientáció általánosan jellemzi a keleti tömb egyházait.

A migráció és a plébániaközösség

A katolikusok ma az egyház szó hallatán nem elsôsorban az intézményes egyházra, a pápai tévedhetetlenségre, a kúriára, a 2000 éves egyházszervezetre gondolnak, hanem a konkrét egyházi közösségre, mivel az emberek az egyházat nem mint világegyházat tapasztalják, hanem mint helyi közösséget élik meg. Az egyes ember hitének kialakulásában a konkrét egyházi közösségben szerzett élmények, tapasztalatok a meghatározóak, és ezek befolyásolják az egyházi közösség hitét is. Az alapvetô kérdés az, hogy a konkrét hívô közösségben, az élô közösségben hogyan fedezheti fel az egyes hívô, hogy valóban jelen van az egyház, és hogy ennek ô is szerves, élô és fontos tagja. Karl Rahner szerint Jézus közösségének, az egyháznak nyitott közösséggé kell lennie, amely osztja a világ és elsôsorban környezete gondját.³⁵ Az egyház pásztorainak ezért nagy a felelôsségük – a migráció vonatkozásában is. A nyitottság, a párbeszéd, az együttműködés olyan kötelesség, amely elsôsorban nem szervezés kérdése, hanem a közös hitbôl, a Krisztussal való kapcsolatból fakadó alapmagatartás. A ki- és bevándorlókkal való foglalkozásnak így helyet kell kapnia a plébánia életében, pasztorális programjában. A Krisztus küldetésében járó papoknak bizonyára egyre inkább szükségük van a feladatok ellátása során olyan elhivatott világi munkatársakra, akik szívükön viselik az emberek sorsát. A csupán „hivatalnoki feladatait" ellátó egyház nem jó reklám a kereszténységnek.

Márton Áron Egyház és nép című konferenciabeszéde azokról a szempontokról szól, amelyek egy közösséget összefognak: a vér közössége, a közös sors, a munkaközösség és a vallás közössége, s ezek egymással kölcsönös összefüggésben vannak. „Saját népük érdekeit, saját vallásuk ügyét azok szolgálják jól, akik egymásra nem öltögetik a rágalom és lenézés fullánkját, akik kijönnek a szomszéddal, a hivatali társsal, akik nem bántják azt, akinek más a vallása, vagy más nyelven szól hozzá az apja, akik nem azt keresik, ami elválaszt, hanem megkapják mindig azt, ami összehoz." A nagy püspök leszögezi: „Nagy feladatokat csak közös erôvel és közös áldozathozatallal lehet végrehajtani […] Sokaknak a hasznát, elônyét, műveltségét, gazdasági és erkölcsi gyarapodását csak együttes, ôszinte munkával lehet szolgálni."

Scheffler János vértanú püspök a papok szerepérôl a szatmári egyházmegyében a következô feljegyzést írta: „A papok faluban nagy tiszteletnek örvendenek. Már megszólításuk, megnevezésük is – »Herr« (úr) – kiemelte méltóságukat. A svábok ugyanis az Istenükön kívül senkit sem szólítottak úrnak, csak a papjukat.

De nem is figyeltek senkit annyira, mint a közéjük került lelkészek magaviseletét, hogy kövessék, szavait megjegyezték, viselkedését utánozni, követni próbálták. A családban a vasárnapi ebéd alatt is felidézték a templomban hallottakat, de beszédtéma volt

a falu közösségében is."

A szatmári egyházmegyében a plébániai közösségek és a népességmozgások vonatkozásában a következô pozitívumokat emelhetjük ki:

– a plébánosok többsége a veszély ellenére segítségére volt azoknak, akik a kivándorlás mellett döntöttek, oly módon, hogy rendelkezésre bocsátották a plébánián található nyilvántartásokat, anyakönyveket, sôt a hiányzókat az egyházmegye levéltárából segítettek pótolni;

– a határ mentén lakó plébánosok kishatárátlépésre feljogosító útlevéllel rendelkeztek, így gyakran ôk maguk csempészték ki és postázták Magyarországon az illegálisan kivándoroltaknak

a nélkülözhetetlen igazoló dokumentumokat;

– azok is, akik elmentek, azok is, akik itt maradtak, lelki megrázkódtatáson mentek keresztül, így a lelkipásztor vigasza, bátorítása segítséget, támaszt jelentett az érintett családoknak;³⁶

– a számban megfogyatkozó, elapadó plébániák filiákká lettek, amelyeket a „numerus clausus"³⁷ okozta paphiány ellenére

a lelkipásztorok látogatni, gondozni igyekeztek;

– az 1989-es változások után néhány községben tudatosan irányították a betelepítést úgy, hogy pótolják a megcsappant katolikus közösség létszámát, segítsék fennmaradását;

– a kitelepüléseket nyilvántartó koncepció hiánya mellett

a plébánosok bizonyos rendszerességgel a historia domusban mégiscsak utalnak a kivándorlás közösséget érintô jelenségére, és érzékeltetik azt a drámai változást, melyen az egyházközség, az érintett családok átmennek, amit az egyes személy megél;

– a kivándorlás nyomán közösségi szinten nôtt a szolidaritás;

– az 1989-es változások nyomán megjelent a plébániákon

a szervezett szolidaritás, a diakóniai dimenzió tudatosult: szeretetszolgálati csoportok, nôszövetség, egyházmegyei Caritas, Máltai Segélyszolgálat stb.

A negatívumok, amelyek a migráció és a plébániaközösség kontextusában mutatkoztak:

– a plébániákat, a plébánosokat az el/kivándorlás felkészületlenül érte, késedelmes és alkalmi volt az erre való reagálás;

– a jelenséget csak kísértük, és a szervezett, tudatos, közös állásfoglalásig, reagálásig soha nem jutottunk el;

– ami a legrosszabb, s amit igazán meg lehetett volna tenni – a kitelepülôk nyilvántartása – elmaradt;

– a kitelepülôk után vákuum keletkezett, amelynek feltöltésénél (a betelepítéseknél) csak a passzív kesergô, szemlélô szerepéig jutottunk el;

– a kitelepülôk helyébe újonnan érkezettek irányában gyakran az elutasítás, elszigetelôdés volt a válasz, nem volt sem akarat, sem képesség az evangélium egyetemes küldetését ez esetben is komolyan venni, és ezáltal nagy lehetôséget mulasztottunk el, hisz az újonnan érkezetteknek sok esetben nem volt konkrét egyházi kötôdésük, és sokakban volt nyitottság konkrét egyházi megszólítás esetén;

– a 89-es változások után is sokan vándoroltak még ki, és az itt maradt sok magányos, idôs ember több, szervezettebb odafigyelést igényelt volna, hisz a lehetôség már megvolt rá.³⁸

Szemléltetésképpen álljanak itt néhány érintett plébánia historia domusából azok a bejegyzések, amelyekben az elvándorlás okozta helyzet tűnik elénk:

Historia Domus, Szakasz:³⁹

1988 decemberében tragikusan, hirtelenül elhunyt Fángli Eduárd plébános. Halálának körülményei ma is tisztázatlanok. A falu lakosai közül egyesek balesetre, mások gyilkosságra gyanakodnak. A jó Isten tudja, fôleg ennyi idô távlatából. Fángli Eduárd rendbehozatta a templomot, új plébániát épített. Halála után Dudás Miklós a szokondi plébániáról költözött át Szakaszra, innen látta el Szokondot is, ahol nagyon megfogyatkozott a hívek száma. Ôt Horváth Gyula követte. Sokat betegeskedett (cukorbaja volt), hamarosan betegnyugdíjba vonult és meg is halt. Szakasz filiává vált. Eleinte Szatmárról, a Szent Család plébániáról látták el (Merk Mihály plébános), majd Krasznaterebesrôl látták el (Schönberger Ferenc) […]

Az 1989-es politikai események Szakaszon is változást hoztak. Még elôtte áttelepítették az árvaházat Mezôpetribe. Ezzel egyidôben megszűnt jónéhány munkahely is. A változás után könnyebbé vált a Németországba való kitelepedés. Sajnos ez komolyan érintette a falu katolikus lakosságát. Mára [1996 december] kb. 180-ra csökkent a falu katolikussága. Ehhez még hozzájönne a cigányság is, ôk azonban egyáltalán nem gyakorlók. Keresztelés, temetés, iskolai hittan (többé-kevésbé rendszeresen) – ennyi a vallásgyakorlatuk (ja persze, még az eskütétel is, italra). Sok az üres ház, másokba idegenek költöztek. Egykori nagy porták mennek tönkre. Mindez nagyon meglátszik a falu arculatán és a még itthon maradt embereken. Sok a vegyes házasság (vallási és nemzetiségi szempontból egyaránt), ami közömbösséghez vezet mind a szülôknél, mind a gyermekeknél.

A gyermekek nagy része otthon is románul beszél, az iskolában is román tagozatra jár. […]

A templomlátogatás gyenge. Ugyanígy a szentségekhez való járulás. Vasárnaponként kb. 70 (nagy munkaidôben, hideg télen még kevesebben). Hétköznap 6-7 személy (van, hogy ennyi sem). Áldozások vasárnaponként 10-12 személy, hétköznap 3-4. Hitoktatás az iskolában folyik. Kevés a gyerek: kb. 12 sváb gyerek, vagy 25–30 cigány (ôk viszont nem járnak rendszeresen). Hattagú egyháztanács van, tagjai közül inkább Reszler Antal segít a plébánia, templom körül. […] Elsôsorban a Németországban élô szakasziak kezdeményezésére és anyagi támogatásával, 1995. augusztus 6-án felszentelték a temetôbe felállított emlékművet a deportáltak, a II. világháború áldozatainak emlékére. Reizer Rozália és Napholcz Rudolf képviselték a tárgyalásokon a németországi szakasziakat (hivatalos képviselôjük Reizer Rozália). A szentmisét Schupler Tibor, Reszler Mihály és a helyi plébános végezte. Szentmise után ünnepi körmenetben vonultak a temetôbe, ahol beszédek hangzottak el, felszentelték az emlékművet. (A beszámoló talán rövid, de én még nem voltam itt.) […]

Hogy Szakaszon pap van, az elsôsorban a szokondi ifjúsági tábor és lelkigyakorlatos ház miatt van. Máskülönben nem érdemes külön papot küldeni ide.

Szintén a Németországban élôk anyagi áldozatainak köszönhetôen új keresztet állítottunk a temetôbe. Felszentelésére 1996. augusztus 11-én került sor. Szilágyi János, Reszler Mihály (mindketten szakaszi születésű plébánosok) és a helyi plébános koncelebrációs szentmiséje után történt a felszentelése. Elôtte még rendbetettük a faluban levô kereszteket is. Az irattárban (iktatóban 29/1995; 30/1996. sz. alatt) megtalálható azok névsora, akik adakoztak a Deportáltak emlékművének, valamint az új kereszt felállítására. 31/1996. sz. alatt megtalálható a külföldre települt szakasziak névsora. […]

1997. szeptember 1. hatállyal a püspök úr Krasznabéltekre helyezett át, így Szakasz újból filia lett. Üres lett a plébániaépület, valószínűleg a szokondi lelkigyakorlatos ház és ifjúsági tábor veszi át és használja fel. […] Nincs kilátás arra, hogy helyben lakó papja legyen. Talán nincs is nagyon értelme. Így a bélteki plébános Béltek mellett Szakaszt, Szokondot, Sándrát, Gyöngyöt és Ákost látja el. Minden vasárnap van szentmise. Hétköznap szerdán és ezen kívül, ha külön kérik. A hitoktatást Trepszker Erika SJC látja el. (Lejegyezte Hársfalvi Ottó plébános)

Historia Domus, Krasznabéltek:⁴⁰

1989 karácsonya meglehetôsen „forró" hangulatban telt el. Megdöntötték a gyűlölt diktátor, Ceaušescu hatalmát. Az éjféli szentmisére gyertyás körmenetben vonult fel a bélteki fiatalság. Örvendünk, hogy békében, nyugalomban élhetünk, megszűnik a kivándorlás, hisz már itt is demokrácia van. Az egyház „villámhárító szerepét felismerve, a forradalom utáni községi gyűlésen a görögkeleti és a katolikus pap elnököl.

Következik a bizonytalanság, a tévesen értelmezett demokrácia szomorú ideje. A tsz-elnök pincéje, máig tisztázatlan körülmények között, a lángok martaléka lett. Mindenki sajnálta Kerecsendi elnök urat, akit a falu népe csak „Mihály atyának" nevezett. Adakozásával az egyházat is nagyon sokszor segítette. […]

1990 augusztus végén megkezdôdik a templom külsô pucolása. […] Nehezen megy a munka: az emberek sok pénzt és kevés munkát akarnak. Hol anyag nincs, hol pénz nincs, hol munkakedv nincs. Kezdünk kiábrándulni a „demokráciából". […]

Az infláció már 200%-os, ami terheli a munkálatok költségvetését. […]

A kivándorlók száma a bizonytalan helyzet miatt hétrôl hétre növekszik. Mi lesz ennek a vége? […]

1994. Feszültségmentes év elé nézünk. Egyházközségünk 737 lelket számlál óév estéjén. Abban reménykedtünk, hogy a német állam megszigorító intézkedései a kivándorlásnak gátat vetnek. Nem így történt. […]

Ft. Hársfalvi Ottó helyébe a fôpásztor Ft. Papp Zoltánt nevezte ki krasznabélteki plébánosnak. Július 4-én [1999] mind a hívek, mind az egyházmegye vezetôsége számára váratlanul eltávozott állomáshelyérôl. Sem ô, sem családja nem igényelt semmit sem a kert, sem a szôlô termésébôl. Öt hétig a szatmári Szent Család, illetve Szent Teréz plébánosa látta el vasárnaponként a szolgálatot és temetéseket. Ezek után a nántűi plébánost bízta meg a krasznabélteki hívek lelki szolgálatával, a nántűi hívek vasárnapi kiszolgálása mellett. […]

Negatív az arány a keresztelések–halálozások tekintetében. Keresztelések száma: 5. Temetés: 13. Szentáldozások száma: 6000.

Historia Domus, Túrterebes:⁴¹

Az 1997-es esztendôt a hívek létszámának csökkenésével kezdtük. Ebben az évben van elôször mínusz. Igaz, csak 1 fôvel. Az is igaz, hogy magas a halálozások száma. 39 születésre jut 40 halálozás. A másik dolog: nem tudom hova tenni a fiatalok elvándorlását. Milyen áldozatokat hoznak azért (vagy bölcs elôrelátás?), hogy a jövôjük biztosítva legyen? Most az irány (Németország nem lehet) Kanada. Tudom, ismerem a falunk múltját. Már a világháború elôtt is nagyméretű volt a kivándorlás, de akkor többnyire fiatal emberek mentek, hátrahagyva a családot. Minek következtében bizony házasságok mentek tönkre. Egyesek azonban csak megalapozták a jövôjüket, visszajöttek.

Most fiatal legények, leányok vágnak neki az ismeretlennek, vagy nagyon is ismert jólétnek, és ennek reményében indulnak útnak, vállalva most már a visszatoloncolás lehetôségét. (Lejegyezte Kirner Ferenc plébános)

Konklúziók

Vizsgálódásunk folyamán a kivándorlás–megmaradás és

a katolikus egyház kontextualitását helyeztük nagyító alá az utóbbi hat évtized folyamán. Megállapításaink:

– a migráció vonatkozásában különbséget kell tenni az 1989 elôtti helyzet és az azt követô idôszak között;

– a differenciálás igénye mutatkozik a belsô migráció és a kivándorlás vonatkozásában is:

A teljesség igénye nélkül, ebben az összefüggésben néhány következtetést szeretnénk levonni:

Ezt a kérdést is elsôsorban az össztársadalom hallgatása jellemezte. Az 1989 elôtti periódusban a társadalom – s ezen belül az egyház – megnyilvánulási és cselekvési lehetôségei igencsak korlátozottak, a diktatúra által behatároltak voltak. Azt is el lehet és kell mondani, hogy mind az egyházi szervezet, mind a papság az emberekhez közel állt, sorsukban osztozott, mindennapi életük része, részese volt, aminek gyümölcse az egyház, a papok nagy tekintélye és a nagyszámú templomlátogatás volt. Az erôs tiltások és ellenôrzések ellenére az egyháznak volt egyfajta mozgástere, cselekvési szabadsága, amelyet jobban lehetett volna érvényesíteni, ha lett volna egy tudatosabb átgondolása az eseményeknek, cselekvési lehetôségeknek. Nagy hiányosságként jelentkezik ebbôl az idôszakból a kivándorlók nyilvántartása, ennek központi megszervezése. A németek tömeges kivándorlása nyomán keletkezett „vákuum-jelenséggel" sokáig nem tudott s talán nem is akart szembesülni az egyház, sôt a helyükre betelepülôkkel sem tudott/akart mit kezdeni, többnyire elzárkózott elôlük. Az 1989-es események nyomán beállt változások után a migráció mint téma nem volt többé tabu, ennek ellenére az egyházak részérôl nem történt hivatalos megnyilatkozás vagy állásfoglalás, jóllehet a híveket jellemzô erô- és reményvesztés, a beletörôdés és passzivitás erkölcsi kérdés is, és mint ilyen a katolikus egyház problémája is kell hogy legyen. A kilencvenes éveket egyházi szempontból a dezorientáció jellemezte, a hirtelen történt változások sok új feladattal, kihívással szembesítették az egyházat, s a prioritási listán a kivándorlásnak nem maradt hely, figyelem és idô. Az értelmiségiek is késôn mozdultak meg, a szakemberek hiányoztak, a velük való kapcsolatteremtés keresése az esetleges együttgondolkodás, összedolgozás igénye érdemben nem mutatkozott. A szatmári egyházmegyei zsinat dokumentumaiban, a lokális helyzetkép vázolásában örvendetes módon feltűnik a kivándorlás problémája és az azzal kapcsolatos nehézségek, és a zsinati határozatokban konkrét döntések is születnek, melyek közvetlenül vagy közvetve, kapcsolódnak a migráció jelenségéhez.⁴² Megszületik egy egyházmegyei szórványstratégia, amely figyelmet, személyzetet és pénzt fordít az egyházmegye jövôjét egzisztenciálisan befolyásoló szórványhelyzetre.⁴³ A visszamaradt idôsek támogatása a helyi szeretetszolgálati csoportok önkéntesein és az intézményes Caritason keresztül, szervezetten és tudatosan folyik. Az ifjúsági lelkipásztorkodás intézményes és plébániaszintű kiépítése elindult. A felelôsséget hordozó világi hívek képzése a II. vatikáni zsinat szellemében évek óta folyik egyházmegyei és esperesi szinten.

A migráció jelenségének, s ezáltal az érintett személyeknek központibb témává kell válnia a társadalom vezetôi számára. Befejezésként Márton Áron szavait idézhetjük, mert az általa megfogalmazott megállapítás hatványozottan érvényes az egyház szolgálata és a vándorok vonatkozásában: „Maga az Úr Jézus számtalanszor hangoztatja, hogy aki felebarátját nem szereti, sorsát nem viseli szívén, nem szereti az Istent sem. Annyira megy ebben, hogy az istenszeretet mértékéül a felebaráti szeretetet teszi."

Jegyzetek

¹ Hodjak, Franz (szerk.), Krieg in Scherbenland, Sathmarschwäbische Schwänke. Cluj 1973. 107.

² Vonház István, A szatmármegyei német telepítés. Pécs 1931. 5.

³ Ilk, Anton-Joseph, Ter Zipser mit ter Laater. Bukarest 1984. 141–146.

⁴ Magyar elvándorlás számadatai (Mint oldott kéve…), http:// hungaria.org/articles.php.?id=1143 (2006.01.02)

⁵ Zsinati Könyv, Szatmári Egyházmegye, Szatmárnémeti 2005. 92, 100, 114.

⁶ Vö. Elek Imre, Túrterebes. Szatmárnémeti 2002. 99–100.

⁷ Árokszállási Éva – Halász Zoltán – Hegedűs Gábor – H. Székely János (szerk.), Britannica Hungarica, Világenciklopédia, XII. kötet. 668.

⁸ Vö. Csirák Csaba, Szatmári zsidó emlékek. Szatmárnémeti 2001. 154.

⁹ http://www.recensamant.ro (2006.01.05)

¹⁰ Kiss Tamás, A népességfogyás „kontextusa", http://www.hhrf.org/ magyarkisebbseg/0204/m02404.html (2006.0102).

¹¹ O řară străină… řară de vis sau de cošmar? Studiu asupra fenomenului migrařiei în Řara Oašului, UNICEF, FRCCF, Cluj–Baia Mare 2005. 8.

¹² A Szatmári Egyházmegye Jubileumi Sematizmusa. Szatmárnémeti 2006.

¹³ Az Egyházi Törvénykönyv, A Codex Iuris Canonici hivatalos latin szövege magyar fordítással és magyarázattal. Budapest é. n. 97–98, 147.

¹⁴ Vö. Cserháti József – Fábián Árpád (szerk.), A II. vatikáni zsinat tanítása. Budapest 1992. 487.

¹⁵ http://www.katolikus.hu/charta.html (2006.01.12)

¹⁶ Laborem exercens. Budapest 1981 http://www.katolikus.hu/roma/ pe04.html (2006.01.09)

¹⁷ Vö. Világjelentés az elvándorlásról. http://ujember.katolikus.hu/ Archivum/2003.07.13/0805.html (2006.01.12)

¹⁸ Vö. Magyar Kurír 2002, http://www.kereszteny.hu/kurir (2006.01.12)

¹⁹ Külföldi hírek, http://www.katolikus.hu/news/980210.html#N7 (2206.01.12)

²⁰ Könyvtár, http://www.katolikus.hu/roma/mig2003.html (2206.01.12)

²¹ Magyar Kurír, http://www.kereszteny.hu/kurir/search.php?type= cikk&LID=3183 (2206.01.12)

²² Az apostoli hitvallás, Imádságok in: Juhar József (ford.), Katholischer Katechismus. Freiburg im Breisgau 1997. 272.

²³ Szennay András, Isten vándorló népe. Budapest 1982. 159.

²⁴ Nemeshegyi Péter, Istentôl Istenhez. Eisenstadt 1976. 92.

²⁵ Vö. O řara străină… řară de vis sau de cošmar? i. m., 21.

²⁶ Sorbán A., i.m., 344.

²⁷ Bura László, Köztünk élt, Scheffler János – Szatmár vértanú püspöke. Szatmárnémeti 2004. 76.

²⁸ Scheffler János, Szatmártól Chicágóig, Útiélmények és tapasztalatok. Szatmár 1926. 31–44.

²⁹ Scheffler, i. m.

³⁰ Vö. P. Szôke János, Márton Áron. Budapest 1990. 392–393, v.ö. Márton Áron, Házasság, család. Marosvásárhely 2005. 155,158.

³¹ Vö. Léstyán Ferenc, Erdélyi Szibéria. Gyulafehérvár 2003. 271– 275.

³² Vincze Gábor, Állampolgárság és kisebbségpolitika Romániában a II. világháborút követô években. in: Magyar Kisebbség, Új sorozat, V. évfolyam 2–3. (16–17.) szám, Kolozsvár 1999. 191.

³³ Ágoston F., Der Dienst der Versöh ung als Aufgabe der Pastoral in Rumänien. Christen in der Gesellschaft. Dettelbach 1992. 126.

³⁴ Cserháti – Fábián, i.m. 65.

³⁵ Rahner, Karl, Pastorale: Handreichung für den pastoralen Dienst: Die Gemeinde. Mainz 1971. 73.

³⁶ Cserháti – Fábián, i.m. 92.

³⁷ Ágoston F. i. m., 123.

³⁸ A szatmári egyházmegye Zsinati Könyve, i. m., 92.

³⁹ Historia Domus, Szakaszi Plébánia

⁴⁰ Historia Domus, Krasznabélteki Plébánia

⁴¹ Historia Domus, Túrterebesi Plébánia

⁴² Vö. 45, 46, 47, 48, 49, 50, 53, 54, 55, 56, 65 számú rendelkezések, Zsinati Könyv, i.m., 147–150.

⁴³ A Pasztorális Tanács jegyzôkönyve, Püspöki Levéltár, 2005. november 21.

Romano Guardini: A liturgia mint játék

Komoly emberek, akik egészen az igazság megismerésére törekednek, akik mindenben az erkölcsi feladatot látják, mindenütt a célt keresik, könnyen bukkannak a liturgiában egy különös nehézségre. Elôttük a liturgia könnyen céltalan valaminek, fölösleges pompának, haszontalan bonyodalomnak, mesterkélt dolognak látszik. Megütköznek azon, hogy a liturgia oly kínos pontossággal ad elôírásokat arra vonatkozólag, mi történjék most, mi ezután, mi jobbra, mi balra, mi hangosan, mi pedig halkan. Miért van mindez? Ami a szentmisében lényeges: az áldozati cselekmény és az isteni lakoma oly egyszerűen elvégezhetô – mire jó a nagy papi asszisztencia beállítása?

A szükséges szenteléseket kevés szóval, oly egyszerűen lehetne végezni, a szentségeket oly egyszerűen kiszolgáltatni

– minek a sok imádság és cifra szokás?

A liturgia ezek elôtt könnyen játéknak és színdarabnak tűnik fel.

A kérdést komolyan kell venni. Mert ha nem vetôdik is fel mindenkiben, akinek a fejében szeget ütött, az a kérdés megoldását nagyon is fontosnak, sôt lényegesnek tartja.

A cél fogalma

Úgy gondolom, e nehézség megoldása a cél kérdésével függ össze. Célnak eredeti értelmében azt a rendezô valamit nevezzük, amely dolgokat vagy cselekedeteket úgy rendel alá másoknak, hogy egyik a másikat szolgálja, egyik

a másikért legyen. Az alárendeltnek, az eszköznek csak annyiban van jelentôsége, amennyiben alkalmas arra, hogy a fölérendeltnek, a célnak szolgáljon. A cselekvô lelkileg nem idôzik benne; neki ez csak út, csak átmenet a másikhoz, mert csak abban van a cél és a megnyugvás. Ha minden eszközt ebbôl a szemszögbôl nézünk, azonnal megérthetjük, alkalmas-e és menynyiben használható fel a cél elérésére. Az ilyen vizsgálatot az a törekvés kíséri, hogy mindent kikapcsoljon, ami nem tartozik a dolog lényegéhez, ami mellékes, ami fölösleges. Az a gazdasági alaptétel érvényesül, hogy a legkevesebb erô, idô és tárgy igénybevételével a legtökéletesebben érjük el a célt. Bizonyos nyugtalanság, kíméletlen célratörés és kimért tárgyilagosság jellemzi az ennek megfelelô lelki állapotot.

Jó az ilyen lelkület és az élethez szükséges is; komolyságot és szilárd irányt ad neki. Annyiban megfelel a valóságnak is, amennyiben tényleg mindent valamiféleképp a cél szempontjából ítél meg. A cél szempontjából sok körülmény messzemenôleg megindokolható: így például a gazdasági cselekvés; s minden megmagyarázható, legalább részben és valamilyen szemszögbôl. De egy jelenség sem esik teljesen e fogalom alá, sôt sokból csak egy kis töredék. Jobban mondva: ami a dolgoknak, eseményeknek létjogosultságot ad és tulajdonságait bemutatja, az némelyeknek nem kizárólag, másoknak még csak nem is elsôsorban a célszerűség. A leveleknek és virágoknak van céljuk? Természetes, mert hiszen ezek

a növény életeszközei. Azonban a cél szempontjából nem szükséges, hogy ilyen vagy olyan alakjuk, színük vagy határozott illatuk legyen. Miért a természetben a pazar forma, a színek változata, az illatok gazdagsága; miért a fajok sokfélesége? Mindez egyszerűbb is lehetne.

Az egész természet tele lehetne élô lényekkel, amelyeknek szaporodását sokkal gyorsabban és célszerűbben lehetne elérni. A cél gondolatát tehát nem lehet válogatás nélkül a természetre alkalmazni. Hogy teljesen kimerítsük e tárgyat, kérdezzük: mi a célja annak, hogy ez vagy az a növény, ez vagy az az állat egyáltalán van? Talán az, hogy a másik belôle táplálkozzék? Nem. Tehát ha a külsô célszerűséget vizsgáljuk, úgy a természetben sok minden csak részben, a maga egészében pedig egy dolog sem teljesen célszerű. Ebbôl a szempontból sok dolog céltalan. Egy technikai alkotásban, legyen az gép vagy híd, minden célszerű: ezt látjuk a kereskedelemben és az állam életében is – és mégis azt kell mondanunk, hogy még ezeket a jelenségeket sem igazolja teljesen a cél fogalma, hogy megfeleljen a kérdésre, honnan van joguk a léthez.1

Az „értelem" fogalma

Ha elfogulatlanul akarjuk vizsgálni a dolgokat, akkor a fogalmat ki kell tágítanunk. A cél fogalma a dolog körén kívül esik; a cél a dolgot csak átmenetinek, eszköznek tekinti egy haladó, célra törekvô mozgásban. Azonban minden dolog – és némelyik csaknem teljesen – önmagában is megálló, öncélú valami, ha ugyan a cél fogalmát ilyen tágabb értelemben egyáltalán használni lehet. Jobban megfelel a dolog érzékeltetésére az „értelem" fogalma. Sok dolognak a szó szoros értelmében véve nincs célja, hanem csak értelme. És ezt az értelmet a dolgok nem azáltal nyerik, hogy körükön kívül esô hatást idéznek elô; hogy egy idegen dolog megmaradásában vagy megváltoztatásában közreműködnek. A jelenlegi állapotuk fenntartásában van az értelmük, vagyis az a céljuk, hogy azok legyenek, amik.

S ha a szó valódi értelmében ezek céltalanok is, mégis van értelmük.

A cél és az értelem ad jogot a létezônek a létezéshez és lényegéhez. A cél révén a dolog egy olyan rendbe illeszkedik bele, amely rajta kívül fekszik; az értelem révén viszont önmagában is létezhet.

Mármost mi a létezô értelme? Az, hogy létezzék és a végtelen Isten képmása legyen. És mi az élô értelme? Az, hogy éljen, hogy bensô életét kifejtse és az élô Isten természetes kinyilatkoztatása legyen.

Ez nemcsak a természetre, hanem a szellemi életre is áll. Van-e a tudománynak célja a szó szoros értelmében? Nincs. A pragmatizmus ugyan tulajdonít neki: az erkölcsi jóságra való ösztönzésben látja a tudomány célját. Ez azonban a tárgyilagos megismerés félreértése.

A tudománynak nincs célja, de van értelme, és ez a benne rejlô igazság. A törvényhozásnak van célja: az állam életében pontosan meghatározott életformát akar teremteni. A jogtudománynak ellenben nincsen célja; ez csak a jogi kérdésekben akarja az igazságot megismerni. Ilyen minden valódi tudomány: lényeg szerinti igazság-megismerés, igazság-szolgálat. Van-e a művészetnek célja? Nincs. Esetleg abban láthatná valaki, hogy a művész megélhetését és ruházkodását biztosítsa, vagy amint a felvilágosodás gondolta, hogy szemléletes példát nyújtson arra, amit értelmünkkel belátunk, és hogy erényekre oktasson.

A műremeknek nincs célja, azonban van értelme, nevezetesen az „ut sit", hogy legyen, hogy benne a dolgok lényege és a művész-lélek belsô élete igazi és tisztult alakot nyerjen, hogy „splendor veritatis", a tartalmi igazság napfénye legyen.

Ha az élet elveszti célszerűségét, akkor játékká válik. Ha viszont egy csupán célszerű világszemlélet merev szerkezetébe szorítjuk, akkor elhal. A kettô összetartozik. A cél a törekvésnek, munkának és a rendezésnek miértje, az „értelem" a virágzó és beérô élet jogosultsága. Cél és értelem, törekvés és növekedés, munkálkodás és alkotás, rendezés és teremtés: ez a lét két pólusa.

A cél és „értelem" az egyházban

A világegyház élete is e kettôs irányban épül ki. Megvan benne az életerôs célratörés, amint az a kánonjogban, az egyház alkotmányában és a közigazgatásában testet öltött. Benne minden eszköz arra az egy célra irányul, hogy az egyházkormányzat hatalmas gépezetét mozgásban tartsa. Csak az a szempont mértékadó, hogy vajon az illetô intézkedés vagy rendelet az összcélt szolgálja-e, vajon azt a lehetô legkevesebb erô és idô felhasználásával éri-e el?2 Ez a határozott célra-törekvés az irányadó ebben a széles „munkakörben".

Az egyháznak azonban más oldala is van. Élete olyan területet is felölel, amely a céltól egy bizonyos értelemben eltekint. És ez a liturgia. Ebben is szerepet játszik ugyan a cél, ez alkotja mintegy a vázat, amely az egészet összetartja. így például a szentségek feladata, hogy különleges hatásokat váltsanak ki. Ezek azonban megfelelô körülményeket föltételezve, nagyon leegyszerűsített formában is elérhetôk. A szükség esetén kiszolgáltatott szentségek olyan liturgikus cselekmény képét mutatják, amely csak a célt tekinti. Azt ugyan még mondhatjuk, hogy a liturgiának s benne minden cselekménynek és imádságnak van valami célja, tudniillik hogy lelkileg neveljen, de nincs elôre elgondolt, szándékos pedagógiai terve. Hogy a különbséget megérezzük, hasonlítsuk össze az egyházi év egy hetének lefolyását Szent Ignác lelkigyakorlataival. Ezekben minden tudatosan kimért és biztos hatásra beállított. Minden gyakorlat, minden ima, sôt maga a pihenés módja is az akarat pálfordulását célozza.

Nem így a liturgia! Eléggé jellemzô, hogy a liturgiának a lelkigyakorlatokban nincsen helye.3 A liturgia is alakítani akar, azonban nem céltudatos nevelôi ráhatás által, hanem egy helyesen felépített lelki környezetet teremt, hogy benne a lélek kiélje magát. Olyan a különbség, mint egy nyílt erdô és mezô, meg egy palaestra között, amelyben minden szer és minden gyakorlat ki van számítva. Itt tudatos kiképzés, ott a természetes élet növekedik s éli a maga bensô életét. A liturgia széles világot teremt, tele gazdag lelki élménnyel, hogy a lélek benne megmozduljon és kibontakozzék. Az a sok ima, gondolat, cselekmény, az idônek egész rendje stb. értelmetlenné válik, ha azokat a tárgyilagos és kimért célszerűség mértékével mérjük. A liturgiának nincs „célja", legalábbis egyedül a cél szempontjából nem érthetô meg. Nem eszköz, amit azért alkalmazunk, hogy egy bizonyos hatást elérjünk, hanem – legalább bizonyos fokig – öncél. A liturgia nemcsak egy rajta kívül esô cél elérésére törekszik, hanem az életnek egy önmagában nyugvó világa. Fontos, hogy ezt meglássuk, mert ha nem vesszük észre, akkor könnyen kaphatók leszünk arra, hogy a liturgiában mindenféle nevelôi szándékot keresgessünk, amelyek, noha valamiképpen belemagyarázhatók, de nem lényegesek.

Pontosabb vizsgálat után rájövünk arra, hogy a liturgiának már csak ezért sem lehet célja, mert tulajdonképp nem az emberért, hanem az Istenért van. A liturgiában az ember nem önmagára néz, hanem Istenre; benne az ember nem magát neveli, hanem Isten dicsôségét keresi.

A liturgia értelme az, hogy a lélek Isten elôtt legyen, kitárja bensôjét, hogy az Ô élete legyen benne; hogy az isteni valóságok, igazságok, titkok szent világában élje igazi életét.4

Két mélyértelmű hely van a Szentírásban, amelyek e kérdésben a döntô szót kimondják. Az egyik Ezekiel látomásában van (Ez 1,4). Mily céltalanok azok a lángoló kerubok, akik „éppen oda mentek, ahová a Lélek hajtotta ôket… és menés közben nem fordultak meg… ide-oda mozogtak, mint a cikázó villám… mentek … és megálltak… és a földrôl felemelkedtek… akiknek szárnysuhogását olyannak hallottam, mint a nagy vizek zúgását… és akik, mikor álltak, ismét leeresztették szárnyaikat…" – Mily „céltalanok" ezek!… Egyenesen elcsüggesztô az ésszerű célszerűség rajongójára nézve! Csupán hatalmas erejű, fenséges mozgás, amely úgy működik, ahogy a Lélek irányítja; amely nem akar egyebet, mint a Lélek belsô életét kifejezni, a belsô tüzet és erôt külsôleg megsejteni: ez a liturgia elôképe.

A másik helyen (Bölcs 8,30) az örök Bölcsesség beszél és azt mondja: „Ott voltam mellette, mindent elrendeztem és gyönyörködtem nap nap után; színe elôtt játszadoztam mindenkor, játszadoztam földje kerekségén"… Ez a döntô szó!

Az örök Atyának gyönyörűség, hogy a Bölcsesség, a Fiú, minden igazság tökéletes teljessége, kimondhatatlan szépségben ezt a végtelen tartalmat elôtte kiárasztja, minden „cél" nélkül – mert mi is lenne a célja? –, s mégis az értelem bôségében, tiszta lelki boldogságban „játszik" elôtte.

Ilyen a legfelsôbb lények, az angyalok élete: titokzatos értelmű hajladozás, mozgás Isten elôtt; bohó játék, röpke dal, minden cél nélkül, ahogy éppen a lélek hajtja ôket.

Játék és művészet

E földi világ birodalmában is két hasonló jelenség van: a gyermek játéka és a művész alkotása.

A játékban a gyermek nem kitűzött célt akar elérni. Nem ismer célt. Nem akar mást, mint fiatal erôit kitombolni, életét a mozgások, szavak, cselekvések céltalan formájában kiönteni, és általa nôni, mindig emberebb lenni. E szó azonban: céltalan, itt nagyon is mély értelmű; nem más az értelme, mint hogy az ifjú élet gondolatokban, szavakban, mozgásokban és cselekvésekben akadálytalanul kitörjön, lényegének megfeleljen, hogy egyszerűen „meglegyen". Mivel pedig nem akar semmi különöset, mivel gyermeki lelkét a maga nyíltságában mutatja meg, azért a kifejezés harmonikus, a forma pedig tiszta és szép lesz: játékos hancúrozása önmagától lesz körtánc és kép, rím, hangulat és dal. Ez a játék. Céltalanul folyó, a saját teljességébôl merítô élet, mély értelmű már a puszta létében is. És igazán csak akkor lelket gyönyörködtetô, ha nyugodtan magára hagyják, ha a pedagógus nem visz bele erôltetett célt, amellyel természetellenessé teszi.

Az évek pergése harcot és küzdelmet hoz magával; a gyermek meghasonlottnak és rútnak érzi magát. Vágyakat szül, terveket épít és ezeket saját életében akarja megvalósítani. Közben azonban tapasztalja a sok nehézséget, észreveszi, hogy csak nagyon ritkán olyan, amilyennek akar és kellene lennie.

A „szeretnék" és a „vagyok" ellentmondását más rendben próbálja áthidalni: az elképzelés valótlan birodalmában, a művészetben. A művészetben egységet akar teremteni aközött, amit akar, és aközött, amije van; aközött, amivé lennie kell, és ami; bensô énje és külsô természete, test és szellem között. Ezek ugyanis a művészet formái. Nem tanító célzatúak tehát, nem akarnak határozott igazságokat vagy erényeket felmutatni. Az igazi művésznek még sohasem volt ez a szándéka. A művészetben a művész nem akar egyebet, mint a képzelet birodalmában kifejezni azt a belsô feszültséget, azt a fennköltebb élet utáni vágyat, amit hiába kerget, mert a valóságban mindig csak megközelíthetôen érheti el. A művész nem akar mást, mint lelke vágyát szilárd formába önteni, belsô valóságának külsô alakot adni. A szemlélô

a műalkotástól ne is kívánjon mást, mint lelki felüdülést, szellemének szabad kalandozását, önmagára-eszmélést és a legbelsôbb vágyak teljesülésének megsejtését. De ne fontolgasson és ne gondolkozzék „ésszerűen" és ne keressen oktatást és erkölcsi nevelést.

A liturgia művészi játéka

Ennél azonban többet tesz a liturgia. Kegyelmet ad az embernek, hogy a kegyelemtôl hajtva egyéni létértelmét megvalósíthassa, hogy egészen olyan legyen, amilyen isteni rendeltetésébôl akar és kell lennie: hogy „Isten gyermekévé" legyen. A liturgiában Isten elôtt „örüljön ifjúságának". Ez valami egészen természetfeletti, de éppen ezért egyúttal a legbelsôbb természetnek megfelelô. Mivel pedig ez az élet magasabb szintű, mint az, amelyhez a közönséges valóság alkalmat és eszközt nyújt, azért a megfelelô módokat és alakokat abból a körbôl meríti, amelyben megtalálja – nevezetesen a művészetbôl. Finoman és dallamosan beszél; ünnepélyes és kimért mozdulattal halad; színekbe és ruhákba öltözik, amelyek nem a köznapi élethez tartoznak; olyan helyeken és idôben játszódik le, amelyet egy felsôbbrendű törvény igazgat és épít fel. Egy magasabb értelmű gyermekélet lesz, amelyben minden csupa művészi kép, lágy körtánc és fenséges dal.5

Ez a csodálatos élet, amelyet csak a liturgia ad meg: művészet és valóság természetfeletti gyermekségben játszik Isten elôtt. Ami egyébként csak a valótlanság birodalmában, művészi elképzelésben létezik, az itt mind valósággá válik és egy valódi, természetfeletti életnek lét- és kifejezésformája lesz. Mégis van egy közös vonása a gyermek életével és a művészettel: nincs célja és mégis csodálatosan mély értelmű. Nem munka ez, hanem játék.

Isten elôtt játszani művészi formában és nem alkotni, nem teremteni: ez a liturgia legbensôbb lényege. Ezért van benne a mély komolyság és az isteni derültség magasztos összhangja. A százfajta elôírás szigorú gondosságát, a szavak, mozdulatok, színek, ruhák s edények meghatározott formáját csak az érti meg, aki

a művészetet és a játékot komolyan tudja venni. Láttad már egyszer, a gyermekek mennyi komolysággal állítják fel szabályaikat a játékaikhoz: hogyan menjen

a körtánc, hogyan tartsák mindnyájan a kezüket, mit jelent ez a pálcika és mit az a fa? Ez csak annak ostobaság, aki nem sejti az értelmét, és mindig csak a megnevezhetô cél szerint ítéli meg a cselekményt. És olvastad-e már egyszer, vagy tapasztaltad-e, hogy a művész mily keserű komolysággal áll a művészet robotjában? Hogy mennyire szenved a „szavak" kifejezésében? Mily igényes úrnô a forma! És mindez olyasmiért, aminek nincs célja! Mert a célt a művészet figyelmen kívül hagyja. El tudná-e képzelni valaki komolyan, hogy a művész magára vállalná az ezer izgalmat, az alkotási vágy lázas sürgetését, ha művével nem akarna egyebet, mint a szemlélônek olyan tanítást adni, amit néhány könnyen odavetett mondatban, vagy a történelembôl vett egy-két példában, néhány jól sikerült fényképben éppen oly jól kifejezhetne?

Ó nem! Művésznek lenni annyi, mint a rejtett élet kifejezéséért küzdeni, napvilágra segíteni. Semmi egyéb. Azonban valójában sok. Képmása az isteni alkotásnak, amelyrôl azt olvashatjuk, hogy megteremtette a dolgokat, ut sint, hogy legyenek.

Hasonlóan cselekszik a liturgia is. Ez is végtelen gonddal, a gyermek minden komolyságával és a nagy művész szigorú lelkiismeretességével azon fáradozik, hogy ezer formában kifejezést adjon a lélek szent és Isten szülte életének, egyszerűen csak azért, hogy benne lehessen és élhessen. Komoly törvényekkel szabályozta a szent játékot, amelyet a lélek játszik az Isten elôtt. Igen! Ha e titok végsô okát meg akarjuk találni, akkor azt a Szentlélekben kell keresnünk, aki a tűznek és a fegyelemnek a Lelke, „akinek itt a szó fölött hatalma van", aki a játékot rendezte, amit az örök Bölcsesség az egyházban, az Ô földi országában a mennyei Atya elôtt játszik. „És gyönyörűség neki" így „az emberek fiai között lenni".

Csak az érti a liturgiát, aki nem botránkozik meg ezen, mint például a racionalizmus, amelynek elsô dolga az volt, hogy a liturgia ellen forduljon. A liturgiát gyakorlatban keresztülvinni annyit jelent, mint a kegyelem szelétôl hordva, az egyháztól vezetve, élô remekművé lenni Isten elôtt, nem másért, mint hogy éppen Isten elôtt legyen és éljen; jelenti Isten szavának teljesítését, a „gyermekmódon való élést", lemondani végre az érettségrôl, amely mindenütt célszerűen akar cselekedni és magát elhatározni, hogy úgy fog játszani, mint Dávid, midôn a frigyszekrény elôtt táncolt. Természetesen közben megtörténhet, hogy túlságosan bölcs emberek, akik csupa érettségbôl elvesztették a szellem szabadságát és fiatalságát, ezt nem értik meg és gúnyolódnak rajta. De Dávidnak is el kellett viselnie, hogy Míkol kinevette.

A liturgiára való nevelés feladata tehát, hogy a lélek megtanulja: ne lásson mindenütt célokat, ne legyen túlságosan céltudatos és ne akarjon túlságosan okos és „felnôtt" lenni, hanem hogy egyszerűen is tudjon élni. Meg kell tanulnia legalább ima közben felhagyni azzal az állandó nyugtalan célra nézéssel; meg kell tanulnia az Isten elôtti „idôfecsérlést", a szavak, gondolatok és mozdulatok áldozatát a szent játék számára, anélkül, hogy folyton azon töprengene: minek és miért? Meg kell tanulnia, hogy nem szükséges mindig valamit tenni, valamit elérni, valami hasznosat létrehozni, hanem kedves dolog eljátszani Isten jelenlétében, szabadságban, szépségben és szent vidámságban a liturgiának Istentôl rendelt játékát.

Hiszen végeredményben az örök életben is ebbôl fog állani a beteljesülés.

Aki pedig most nem érti meg, hogy a mennyei beteljesülés egy „örökös dicsôítô ének", az rájön-e majd akkor erre az igazságra? Nem tartozik-e majd akkor is azok közé a fáradhatatlan emberek közé, akik az ilyen örökkévalóságot céltalannak és unalmasnak találják?

Forrás

Romano Guardini: A liturgia szelleme. Fordította a veszprémi növendék-papság Pázmány-köre. Budapest 1940 (Korda Rt. kiadása). A fordítást nyelvi szempontból néhány helyen javítottuk.

Jegyzetek

TEST LÉLEK SZELLEM

A dramatikus út igazából életformát jelent. Varga Péter Piusz bibliodráma és pszichodráma vezetôvel Ozsváth Judit beszélget

"Ha Varga Péter Piusz, akkor bibliodráma, s ha bibliodráma, akkor Varga Péter Piusz – ez így közismert Magyarországon, és lassan már Erdélyben is.

Az idei nyár elején a szatmári egyházmegye világiak pasztorációját felügyelô irodájának munkatársai háromnapos bibliodrámás programot szerveztek a szokondi tanulmányi házban, melynek vezetésére az elismert magyar szakembert kérték fel. Itt hívtam interjúra Varga Péter Piuszt, aki készségesen vállalkozott a feladatra. A kis szatmári falu fölé lassan kopogtató este nyugodt csendjében kezdtünk el beszélgetni."

Ozsváth: Neved már-már elválaszthatatlanul összekapcsolódik a bibliodrámával. Mesélj a módszerrel való találkozásod történetérôl, de mindenekelôtt mesélj „csak" magadról: ki is ez a Varga Péter Piusz?

Varga: Fôfoglalkozásom tanár, német-magyar-lengyel szakon végeztem az egyetemen, jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanítok német irodalmat. Feleségemmel 21 éve élünk harmonikus, boldog házasságban, és négy gyermeket nevelünk.

Már tanári pályám elején éreztem meg azt, hogy az egyetem alatt kapott tudás nem elég ahhoz, hogy megfelelô módon tudjak foglalkozni az emberekkel. A minôségi munkához nem elegendôek a kapott szakbéli és pedagógiai ismeretek. Utat kerestem, hogyan lehetne intenzívebbé tenni a kapcsolatot a diákokkal, hogyan lehetne jobban megérteni egy csoport működését. A szemlélôdés útján értettem meg: ahhoz, hogy én komolyan vegyem a másik embert, elôbb saját magammal kell rendben és tisztában lennem. Az önismeretnek ez a módja pedig a szemlélôdés, a csendnek az útja. A másik út pedig, amit körülbelül egy-két év munka után fedeztem fel, a dramatikus önismeret útja volt. Ha nem is közvetlenül, de közvetett módon nagyon sok haszonnal tudtam és tudom használni pedagógusi munkámban. Több éves dramatikus önismeret után nagyon sok minden kitisztul az ember múltjából, élményeibôl, amelyeket magában hordoz. Az én esetemben ennek az lett a hozadéka, hogy más lett a diákokkal való kapcsolatom minôsége, nem csak tanár-diák kapcsolat maradt, hanem sokkal inkább ember és ember közötti kapcsolattá vált. Ennek következtében másképpen szólítom meg az embereket, már nem az arctalan tömeg egyik tagjaként állnak elôttem, hanem külön személyiségekként, a csoportot pedig ezek az önálló személyiségek alkotják.

Ozsváth: Hol éreztél hiányosságokat az egyetemi képzésben és hogyan pótolta azokat a megtalált módszer?

Varga: A dramatikus út igazából egy szemléletet, azt is mondhatnám, hogy életformát jelent. A dramatikus munka során megszerzett ismeretek által pedig nagyon sok új elemet tudtam bevinni a tanításba. Mint mondtam, én irodalmat tanítok az egyetemen, az irodalmi művekben pedig mindig van egy cselekményszál, amit meg lehet jeleníteni. A dramatikus elemeket tehát közvetlenül is fel lehet használni a tanításban, és általuk sokkal maradandóbb, szemléletesebb módon lehet oktatni. Szinte minden szemináriumon vagy elôadásban alkalmazom a dramatizálást, mint szemléltetô módszert. És hallgatóim évek múltán is emlékeznek ezekre az alkalmakra. A csak az agyuk által rögzített szavakat hamarabb elfelejtik, mint azt, amit egész lényükkel befogadnak. A dramatikus technikákat önmagukban viszont nem tartom elégségesnek, sokkal fontosabbnak tartom a dolog önismereti részét. Úgy gondolom, azok számára, akik emberekkel foglalkoznak, rendkívül fontos, hogy elôször saját magukon dolgozzanak, mert csak azután tudnak adekvát módon másokkal foglalkozni. Ez a fontosabb része annak, amit én képviselek.

Ozsváth: Beszélj kicsit bôvebben errôl.

Varga: A másokkal való foglalkozáson túl az önismeret mindenki számára fontos, aki saját magához szeretne közelebb kerülni. Persze itt sokféle dramatikus munkáról lehetne beszélni, én a pszichodrámát és a bibliodrámát ismerem közelebbrôl. A pszichodráma keretében saját élettörténetünkkel foglalkozunk dramatikus eszközökkel és rétegrôl-rétegre, fokról-fokra jutunk el a konkrét problémák mélyebb gyökereihez. Ez nem egyik pillanatról a másikra történik, hanem hosszú évek munkája során. Sokszor felfedezzük, hogy egy bennünket ma nyugtalanító dolog gyökerei sokkal régebben történt eseményig nyúlnak vissza, olyan eseményig, amelyikre talán már nem is emlékszünk. Ezek miatt aztán sokszor képtelenné válunk a normális párkapcsolatra, vagy – például – nem tudjuk elfogadni szeretteink halálát, nem tudunk bánni a tekintéllyel, az agresszióval vagy más egyébbel. A dráma eszközeivel sokszor a tudatban nem lévô vagy ott elnyomva tovább élô dolgokat is felszínre lehet hozni. Különben a szemlélôdés is ugyanide visz el, ezek az utak tehát nem konkurálnak, hanem kiegészítik egymást.

Ozsváth: Komoly pszichológiai ismeretekkel kell rendelkeznie a pszicho- vagy bibliodrámával dolgozó személynek?

Varga: Nekem nincs ilyen irányú végzettségem, én a Magyar Pszichodráma Egyesület képzését végeztem el, ott szereztem felsôfokú pszichodráma-vezetôi képesítést, ahol viszont nagyon komoly gyakorlati képzésen is átestünk. Nekem is át kellett mennem az önismereti fázison, majd fejlôdéslélektant, alapfokú pszichológiai ismereteket tanultam, és vezetési gyakorlatból is vizsgáztam. Ezeket nem lehet kikerülni, sôt ezek nélkül nem is szabad ezt a módszert használni. A módszer könyvekbôl is megismerhetô, de amíg a hallgató nem megy át maga is minden fejlôdési fokozaton, nem vezethet másokat. Persze azért érdemes és fontos tanulni fejlôdéslélektant, szakmódszertant meg pedagógiát, de – mint mondtam – ezek önmagukban kevesek a hatékony munkához.

Ozsváth: A bibliodráma alkalmazásában Eisenbarth Krisztinával úttörôknek számítotok Magyarországon. Honnan ered ez a módszer és te miért érzed fontosnak ennek terjesztését?

Varga: Miképpen a Moreno által alapított pszichodráma is sokfelé ágazik, a bibliodráma is több gyökérbôl táplálkozik, és sokféle hajtása van. Az egyik komoly impulzus éppen a pszichodráma felôl érkezett, Németországból, ahol ennek az iskoláját is megteremtették. A másik impulzus a teológia, az egzegézis felôl indult a bibliodráma irányába, illetve azt tekintette forrásának a bibliodráma. Harmadik gyökere a testkultúra felé nyúlik. Németországban a bibliodráma egyik komoly forrása az amerikai Katja Delakova által az 1970-80-as években meghonosított gimnasztika, testkultúra és táncművészet. A mozgást és a testbeszédet aztán megpróbálták belevinni a bibliai történetekbe is. Ennek az iránynak a legautentikusabb és legismertebb képviselôi Ellen Kubitza és Tim Schramm Könyvük ez év szeptemberében fog megjelenni magyarul, fordításomban.

A teológia irányából a marburgi egyetem evangélikus teológusa, Gerhard Marcel Martin kezdeményezésére teremtôdött sajátos iskola. Ebben az iskolában fôleg a textushoz való hűség, a bibliai pontosság, az esztétikum és a testbeszéd foglalja el a központi helyet, ami által az Írás mélyebb megértését kívánják elérni. A módszerek nagyjából ugyanazok, itt is van szerepjátszás és mindenféle dramatikus technika, de a hangsúly egy picit máshol van.

A pszichodramatikus hangsúly is nagyon fontos. Tulajdonképpen ôk fedezték fel, hogy nemcsak saját történeteken, hanem a bibliai történeteken keresztül is el lehet jutni az önismerethez. Ennek alapja, hogy az ó- és újszövetségi Szentírás is nagyon gazdag önismereti témákban. Tehát az ottani történetekben éppen az életnek – a mi életünknek is! – a „sűrítménye" van benne. Ezekkel foglalkozva fokról-fokra rácsodálkozhatunk arra, hogy a régmúlt idôk emberei is ugyanúgy éreztek, mint mi, hasonló problémáik voltak, ugyanolyan rivalizálás, féltékenység, hatalomvágy, agresszió között éltek, mint a mai emberek. És fordítva is igaz: annak, ami a mi életünk szövetében megjelenik, valahol megvan a bibliai megfelelôje, vannak ahhoz kapcsolódó történetek. Ez a felismerés biztosít tehát létjogosultságot a bibliai szövegekkel való foglalkozásnak. Én különösen ki szoktam hangsúlyozni, hogy munkánk során alapfeltétel az inspirált szövegek iránti tisztelet. Mi, oktatók is ehhez tartjuk magunkat, és ezt várjuk el a bibliodrámás csoportok résztvevôitôl is, akár hívô, akár nem hívô emberekrôl legyen szó. Különben nem feltétel az, hogy a foglalkozásra jelentkezô személy a szó hagyományos értelmében hívô keresztény legyen, csak az a fontos, hogy tiszteletet tanúsítson a sok-sok millió ember számára szentnek tartott szövegek iránt.

Magyarországon Eisenbarth Krisztina kezdte el meghonosítani a bibliodrámát az 1980-as években. Ô a német kapcsolatai révén került közel a módszerhez, Marcel Martin és Ellen Kubitza iskolájában „nôtt fel", ést ezt képviseli hitelesen Magyarországon is. Az ô tevékenysége indulásával szinte párhuzamosan kezdte meg működését egy másik iskola is, amelyik – sokan mások mellett – fôképpen Sarkady Kamilla és Nyáry Péter nevéhez kötôdik. Ôk Erdélyben is indítottak csoportot, most az alapképzés vége felé járnak éppen. Mind a két iskola komolyan hangsúlyozza azokat az értékeket, amelyek mentén működik. Nagy eredménynek tartom azt, hogy 2002-ben közösen alapítottunk egy egyesületet, a Magyar Bibliodráma Egyesületet, ebben mindkét iskola képviselve van. Most egy közös képzési rend kidolgozásán gondolkozunk, ami a két irányzat közti átjárhatóságot is segítené.

Az egyesület célja a bibliodráma módszerének megismertetése és terjesztése, ennek érdekében több konferenciát szerveztünk, kiadványokat jelentettünk meg. Különösen fontosnak tartjuk

a módszer megismertetését a pasztoráció területén dolgozókkal. Bár kétségtelenül nagyon hatásos alternatív módszer a hagyományos lelki gondozás, pasztoráció és hitoktatás mellett, mégis azt látjuk, hogy sokan idegenkednek még tôle.

Ozsváth: Következô kérdésem épp a magyarországi fogadtatására vonatkozik. Hogyan viszonyulnak hozzá ott, kik és miért idegenkednek tôle?

Varga: Magyarországon viszonylag vegyes a bibliodráma fogadtatása. A protestáns egyházakban nagyobb a nyitottság iránta, ez talán azzal magyarázható, hogy Németországban is evangélikus teológusok kezdtek el vele foglalkozni. A katolikus egyházban némi bizalmatlanság tapasztalható a felsô szintrôl, de azok a papok, akik megismerték a módszert, nagyon fogadókészek és nyitottak feléje. Ez onnan is látszik, hogy a Semmelweis Egyetem lelkigondozói szakán – ahol sok katolikus pap és szerzetes is tanul – már a második évfolyam indul. Ôk komolyan tanulják ezt a módszert, a pszicho-bibliodráma a tantervbe kötelezôen beépített tantárgy. Ahhoz viszont, hogy eredményesen alkalmazzák, nagyon fontos, hogy hitelesen ismerjék meg. Különösen fontos, hogy a bibliodráma-foglalkozásokra jelentkezôk elsô élménye pozitív legyen. Sajnos én is beszélgettem olyanokkal a csoportjaimban, akiknek korábban már volt negatív tapasztalatuk ezzel a módszerrel kapcsolatban. Nagy ugyanis a kockázata annak, hogy egy felkészületlen, pusztán lelkesedésbôl csoportot vezetô személy kárt tesz azokban, akik jóhiszeműen eljönnek a foglalkozásra. Ezért fontos, hogy a vezetô maga is átmenjen azon a hosszú képzési struktúrán. Az alapképzés több mint 1000 óra, összességében pedig 2–3000 óra az elméleti-gyakorlati képzés.

Ozsváth: Az önismereten túl elvezet-e ez a módszer a bibliai tanítás mélyebb megértésére?

Varga: Azt gondolom, hogy mindenképpen elvezet oda is.

A bibliodráma egyik pólusa mindenképpen az, hogy mélyebben bele tudjunk helyezkedni a bibliai szövegbe, és jobban megértsük, mi is történik ott. A Biblia nagyon tömören írja le az eseményeket. Sokszor megtörténik velünk, hogy a vasárnapi szentmise evangéliumából alig jegyzünk meg valamit, kilépünk a templomkapun és már el is felejtjük, amit hallottunk. Merthogy ez a sorsa a fejünkben tárolt szövegeknek. A dramatikus munka éppen arról szól, hogy nem csak az értelmünkkel, hanem egész lényünkkel befogadunk egy történetet, és úgy engedjük át magunkon, hogy hagyjuk, egészen hasson át bennünket. Ez úgy történik, hogy mi magunk bújunk bele egy-egy szereplô bôrébe, vagy a történet világába – ezzel az üzenetet és saját magunkat is jobban megismerjük. Ez a kettôsség mindenképpen fontos a bibliodrámában, itt persze nyilván a vezetôtôl, az általa képviselt iskolától függ, hogy melyik kap nagyobb hangsúlyt. A csoportmunkák során mindig rádöbbenünk, hogy a bibliai személyek is hús-vér emberek voltak, teljesen normális emberi igényekkel. Nekünk, katolikusan szocializált embereknek sokszor megvannak a kliséink Jézusról, Szűz Máriáról, csak bizonyos formákban, képekben tudunk gondolkodni róluk, és közben kiderül, hogy ôk is hozzánk hasonló emberek voltak egyúttal. Jézus is lehetett fáradt, Mária is süröghetett-foroghatott a ház körül stb. És ezek a konkrét tapasztalatok nem idegenítenek el bennünket a misztériumtól, hanem mélyebbre vezetnek annak megértésében. Jobban megértjük például, milyen lehetett a lelke egy fiatal lánynak, mint Máriának, aki ilyen nagy felelôsséggel szembesül, vagy Jézus emberi mivoltát közelebbrôl megértve jobban behatolunk az isteni természet megértésébe is. Segíti ezt például, ha az ô szerepébe bújva jelenítünk meg egy gyógyítást vagy egy találkozást valamelyik bibliai szereplôvel.

Ozsváth: Számomra meglehetôsen veszélyesnek tűnik az, hogy emberek bújnak az isteni személyek „bôrébe". A hivatalos egyház nem ilyesmiért tartózkodik a módszer alkalmazásától?

Varga: Én azt gondolom, egyedül csak az jelenthet veszélyt, ha visszaélünk a módszerrel, ha olyanok kezébe kerül, akik nem kellô tisztelettel kezelik azt. Abban, hogy emberek alakítanak isteni személyeket, nem látok különösebb rosszat, hiszen ez régidôktôl kezdve megvolt az európai misztériumjátékoknál is.

A bibliodráma ehhez képest több, mert a szerepcserében még gazdagodunk is. A spontán játékban komoly erôk szabadulnak fel, amelyekrôl – amennyiben megfelelô alázattal kezeljük ôket – elmondható, hogy gyógyító erejük van. Isten gyógyít általuk. Még azt is ki merem mondani, hogy ez is a megváltás része, olyan módon, hogy egymásnak közvetítik a csoporttagok. Hiszen a megváltás pontosan errôl szól: Isten adja erejét, majd az emberek közvetítik egymásnak tovább. Én minden csoporttal megélem ezt. Az jelentene igazi veszélyt tehát, ha ezzel valamilyen módon visszaélnénk, ha nem fogadnánk kellô tisztelettel, ha ebbôl – például – mágiát csinálnánk vagy manipulálnánk általa. Viszont, ha jó kezekben van, nem tartom veszélyesnek, sôt, mint említettem, nagyon sok a pozitív hozadéka és a gyógyító ereje.

Ozsváth: Mibôl lehet lemérni azt, hogy egy vezetô nem él vissza ezzel a módszerrel?

Varga: A csoporttagok viselkedésébôl. Ha akárcsak egy ember is úgy megy el a foglalkozásról, hogy félelmet keltett benne a módszer, vagy nem érezte biztonságban magát, megrendült a hitében, megváltozott az istenképe, akkor az nem jó. Fontosnak tartom – és ezt minden csoportnak el szoktam mondani az együttlét elején –, hogy mindenki szabadnak érezze magát. Ne érezze azt, hogy valami olyat erôltettek rá, ami nem az övé.

Ozsváth: Beszélj kicsit bôvebben a bibliodráma módszereirôl.

Varga: A módszerrôl közelebbrôl nehéz beszélni, azt ki kell próbálni. A lényege mindenképpen az, hogy csoportfolyamat. Minimálisan nyolc-tíz ember szükséges, hogy egy csoportban tematikusan lehessen dolgozni, ennél kevesebbel nem jó, de a túl sokkal sem. Legtöbb 18–20 embert lehet még csoportként együtt tartani. Minden csoportfolyamatnak van egy íve, ami tervezhetô. Ez attól függ, hogy meddig van együtt a csoport. Általában nem érdemes két-három óránál rövidebbre tervezni egy foglalkozást, mert akkor nincs csoportfolyamat, még rá sem tudnak melegedni erre, és máris el kell menniük. Vannak olyan csoportok is, amelyek 60–70–120 órára szövetkeznek egymással, az már elég széles folyamat. Egy-egy ülésen belül mindenképpen fontos az, hogy a csoport „megérkezzen", ott tudjon lenni abban a munkában. Az elején van egy „hogy vagy?"-kör, amelyben a csoportvezetô és a csoporttagok is érzékelik azt, hogy ki milyen érzéssel jött oda. Ezekkel a személyekkel aztán a csoport önálló életet kezd élni. Fontos aztán az is, hogy a csoport rá tudjon hangolódni valamilyen közös témára. Ezt hozhatja a csoport maga is, a csoportvezetô a bevezetô körbôl már megérezheti, milyen konkrét történések, témák vannak elôtérben. Ez egy elsô lépés a témaválasztás felé. Ha megvan a konkrét történet, akkor a csoportvezetô arra „melegíti" rá a csoportot. Szintén az elején vannak még egyéb bemelegítô játékok is, amelyek a feszültségek oldására szolgálnak, hogy az emberek jobban meg tudjanak nyílni egymás felé. Ezek lehetnek páros vagy csoportos játékok. A komoly témát feldolgozó tulajdonképpeni játékot tehát elô kell készíteni. Merthogy ez a játék a központi része az együttlétnek. Ha kevesebb idô áll rendelkezésre, és ha egy bizonyos történettel akarunk foglalkozni, akkor általában minden csoporttag ugyanabban a játékban vesz részt. Elôször felolvassuk a történetet és megkérünk mindenkit, válasszon egy szerepet benne magának – annak alapján, hogy melyik szereplô áll hozzá a legközelebb, vagy melyik szereplôre kíváncsi. A szerepválasztás megtörténte után fontos, hogy a játékos azonosuljon a szereppel. Ennek is megvannak a dramatikus technikái: interjút, vagy szerepcserét kérünk tôle, azaz ô alkossa meg a saját szerepét. Tehát ô tervezi meg azt az életrajzot, amit a szerephez fontosnak tart. Ennél a pontnál a legtöbbször tartunk egy rövid egzegézist is, s arról beszélünk, hogy a kiválasztott történet miképpen ágyazódik bele korának világába. A szövegkörnyezet megértése szempontjából ez feltétlenül fontos. A játéknak pedig az a lényege, hogy a szerepekben levô csoporttagok ne reprodukálják a szentírási történetet, hanem spontán módon cselekedjenek a választott szerepeikben. Az egymással való találkozások is spontán találkozások. Ennél a pontnál találkozik a szerep világa a szereplô világával, egyéniségével. Ez egy nagyon érdekes kölcsönhatás. Akkor is nagyon sokat jelent a szereplônek, ha olyan szerepet választ, amelyik teljesen ellenkezik a saját lényével – a játék utáni kiértékelôben elmondja, hogyan hatott az rá, vagy a többiektôl megtudja, milyen hatással volt rájuk. Ilyen szerepválasztásoknál tapasztalja meg igazán az ember, hogy – például – milyen nehéz rosszat tenni másoknak, vagy hogy milyen nehéz segítséget kérni másoktól. Ezek azok a pontok, ahol nemcsak a bibliai történéshez kerülünk közelebb, hanem saját élettörténésünkhöz is.

A játék végén nagyon fontos a visszajelzô kör, elmondhatjuk, hogy szinte fontosabb, mint maga a játék, mert abban kerülnek helyükre a dolgok. Akkor lehet reflektálni arra, hogy mi hogyan történt. Nagyon fontos, hogy ebben a körben soha ne oktassunk ki másokat. Mindig az a fontos, hogy az adott szereplô mit élt meg és hogyan hatott rá a többiek játéka. Itt nem lehet arról szó, hogy valaki nem jól játszotta a szerepét.

Ozsváth: Említetted, hogy van olyan eset, hogy elôre kiválasztott témát dolgoz fel a csoport, máskor pedig a csoport igényéhez, hangulatához alkalmazkodik a vezetô. Utóbbi nyilván nehezebb, s nagy tudást, bátorságot kíván a csoportvezetôtôl. Hogyan lehet erre készülni?

Varga: A csoporthoz alkalmazkodni nyilván nehezebb. Sokkal egyszerűbb lenne elôre elkészített témával jönni, és azon menni végig pontról pontra. Ám abból a csoport sokkal kevesebbet profitálna. Nekem is fontos megérezni, hogy hol tart a csoport egyénenként – fôleg olyan helyen, ahol senkit sem ismerek. Lássam, kik az abszolút kezdôk, majd az egész csoporttal fokról-fokra haladjunk. Ha olyan helyre megyek, ahol elôre tudom, hogy mindenki régóta foglalkozik bibliodrámával, például konferenciákra, viszek egy témát, ráhangolom ôket és rövid idôn belül elérünk mélyebb szinteket. Olyan csoportban viszont, amelyikkel kevesebb tapasztalatom van, a csoporttól várom az impulzusokat. Ezekbôl az impulzusokból tudom, hogy mit lehet megengedni, meddig lehet elmenni. Nagyon kell érezni, mennyit bír el a csoport és nem szabad semmit túlerôltetni. Ehhez valóban kell tapasztalat.

Ozsváth: Hogyan alkalmazható ez a módszer a katekézisben? Milyen korosztálynak javasolt inkább és hogyan segítheti az oktató-nevelô munkát?

Varga: Azt gondolom, hogy a bibliodráma semmiképpen sem konkurál a hagyományos katekézissel, hanem csak intenzívebbé teheti azt. Ha idônként sikerül egy-egy hétvégét erre szánni, jól ki fogja egészíteni a klasszikus hitoktatást. Ezt sok jó példa igazolja. Magyarországon most már egyre komolyabban foglalkoznak a gyermek-bibliodrámával. Vannak olyan drámapedagógus társaim, akik kifejezetten gyermekekre specializálódtak és nagyon jó tapasztalatokról számolnak be. Én is tartottam több alkalommal gyermekeknek bibliodrámás foglalkozást, és azt láttam, hogy a gyermekek sokkal játékosabb kedvűek, sokkal könnyebben játszanak, mint a felnôttek, utóbbiak már egyre kevésbé tudnak önfeledten játszani, mert vagy elfelejtettek, vagy elnyomták bennük, vagy szégyellik. De azért van sok jó példa is azért a felnôttek játékára. A gyerekeknél persze kevésbé szól az önismeretrôl a dolog, mivel mögöttük még nincs annyi élettapasztalat, nincs mirôl önismeretet tartani nekik. Ôket a bibliai üzenet mélyebb megértésében segíti elsôsorban. Több katolikus iskolában kérik, hogy a lelki napok alkalmával tartsunk egy-egy foglalkozást. Nyári táborokba is el szoktak hívni. A bibliodrámára legfogékonyabb korosztály azért az egyetemistáké. Ôk mind jobban kezdik elfogadni, értékelni ezt a módszert. Magyarországon és Erdélyben is több egyetemista csoportnál megfordultunk.

Ozsváth: A gyermekek nem szokták túljátszani a szerepüket? Biztos, hogy eljutnak a bibliai üzenethez és nem csak a játék marad meg számukra az egészbôl?

Varga: Ha jól dolgozik a csoportvezetô, akkor eléri a kívánt célt. A gyermekek is ugyanúgy kiértékelik, hogy mit éltek meg az egyes szerepekben, s ezzel a bibliai szereplô világát, az ott közölt tartalmakat is jobban megközelítik. Nem kell félni a gyermekektôl, ôk nagyon könnyedén, de ugyanakkor nagyon „komolyan" játszanak.

Ozsváth: Eddigi bibliodrámás tevékenységed során nyilván sok érdekes élményben volt részed. Beszélnél ezekrôl?

Varga: A legtöbbször azt látom, hogy nehezen szánják rá az emberek magukat a játékra, de azok, akik már rászánták magukat, hihetetlenül nyitottak tudnak lenni. Ezt itt, Erdélyben, még inkább tapasztalom. Itt, ha még csak egy hétvégés foglalkozás erejéig vagyunk is együtt a csoporttal, nagyon mély témák jönnek föl. Úgy gondolom, ez összefügg a kisebbségi léttel, vagy

– a katolikusok esetében – a szórványléttel is. Aztán az is magyarázat erre, hogy itt az embereket nyomasztó szociális problémák (depresszió, alkohol, kilátástalan helyzetek stb.) is erôsebben jelen vannak. Ezekkel a dolgokkal pedig szerintem még fokozottabban kellene foglalkozniuk az itt élôknek. Erdélyi bibliodrámás foglalkozásaim során mindannyiszor azt tapasztalom, hogy annak, aki komolyan veszi a módszert, reális segítségnyújtást jelent az itteni létezésében való megmaradásához. Úgy érzem, az erdélyi emberek belsô identitását mindenképpen erôsíteni kellene. Az Ószövetségnek éppen az az óriási üzenete, hogy a választott népnek minden üldöztetés ellenére meg kell maradnia. Elô is jön ez a téma szinte minden erdélyi csoportfoglalkozás alkalmával, ugyanúgy, mint a tékozló fiú története is. Tudom, hogy sok ember készül elmenni otthonról, új dolgokat szeretne kipróbálni a világban. Elmennek, kipróbálják, de meghasonlottakká, gyökértelenekké válnak, s bár tudják, hogy otthon még a „disznók eledelébôl" is jobb lenne enni, mégsem mernek visszatérni.

Ozsváth: A bibliai igazságok mélyebb megértésére visszatérve: úgy érzem, sok mindent „tudunk", de a leglényegesebb dolgokat mégsem ismerjük. Legalábbis nem éljük. S ha nem éljük, feltételezem, nem is ismerjük. Lényegtelen dolgokat nagyítunk fel, a lényegeseket pedig nem látjuk meg. Kétségtelen, hogy valahol baj van a rendszerben. Ennyit sokan felismernek, de a megoldást kevesebben látják. Ez a módszer segítséget nyújthat-e ilyen irányban?

Varga: Nagymértékben segíthet, mégpedig azért, mert minden, ami ebben a műfajban történik, a realitásból indul ki. Arról beszélünk, ami van. Mi nem elméletekrôl beszélünk, és nem arról, hogy mi lenne, ha… Én azt gondolom, az egyháznak óriási deficitje az, hogy nem a realitásból indul ki. A bibliodráma és a dramatikus munka pontosan azt a szemléletet képviseli, ami hiányzik most az egyházban. Az egyház tabuként kezeli azokat az élettörténeteket, amelyekkel mi „játszunk". A dramatikus munkában nem lehetnek tabutémák, hiszen ha lennének, nem lenne értelme az egésznek. Ez az egyházban nincs még így. Nem jutottunk el még arra a szintre, hogy – például – érzelmekrôl lehessen beszélni az egyházban. Vagy hogy arról lehessen szólni, ha valakinek nincs komfortérzete az egyházban. Az egyház hűséges alattvalókat, nem pedig felnôtt embereket fogad el a mi személyünkben. Az emberi személy fejlôdésében is vannak fokozatok, gyermekként meg kell mondani neki, hogy mit szabad és mit nem, de aztán felnôttként már saját elhatározásból kell tudnia nemet vagy igent mondani. Azzal, hogy a dramatikus munka által mi magunkhoz is közelebb kerülünk és az önismereti munkában is egy magasabb szintre jutunk, nemhogy eltávolodnánk az egyháztól, hanem még tudatosabban élô tagjaivá válhatunk. Mégis a hivatalos egyház képviselôi közül sokan félnek ettôl, mert nekik sokkal könnyebb olyan emberekkel dolgozni, akik bólogatnak, és kiszolgálják azt az intézményt, amelyiket képviselnek.

Ozsváth: Az, hogy te ilyen szintű lelki tevékenységet vezetsz, bizonyíték arra, hogy egyházad megbízik benned, szabad kezet ad neked, a „világi" embernek. Jó dolog ez.

Varga: Valóban az irányomban tanúsított bizalomról árulkodik az, hogy most azt csinálhatom, amit csinálok. A dramatikus önismeret és a szemlélôdés útját járva fokról-fokra belenôttem abba, hogy ezt – mestereim, Sarkady Kamilla, Gallus Klára, Doris Immich és Jálics Ferenc biztatására, akikkel közösen is vezettem csoportokat – én is tovább adjam. A klerikális egyház bizalmát megszerezni valóban nehéz. De az, hogy ma már papok, szerzetesnôvérek is jönnek hozzám lelkigyakorlatra és az én vezetésemre bízzák magukat, nagyon komoly visszajelzést és felelôsséget jelent számomra. Mert olyan embereket irányítani, akik másokat vezetnek, hatalmas felelôsség. Ebben a munkában élem meg teljes mértékben Istentôl kapott hivatásomat és küldetésemet az egyház és az emberek szolgálatában.

MÁSHOL

Markéta Koronthályová: A cseh katolikus egyház tizenöt évvel a bársonyos forradalom után

Negyven év kommunista, totalitárius uralom után, amely 1989-ben az ún. bársonyos forradalommal ért véget, a cseh egyházaknak nagy hitelük volt a lakosság szemében. Paradox módon azokban az idôkben az élet sokkal egyszerűbb volt: fekete-fehér, az egyházak mind azonos hullámhosszon voltak: szemben a kommunistákkal. Az egyházak puszta létezésükkel az ellenállás jelei voltak. Éppen ezért nagyon sokan rokonszenveztek velük, magával a vallással, anélkül, hogy mélyebben elgondolkodtak volna ennek minden, személyes életükre vonatkozó következményén. Egyszerűen csak a rendszer ellenében akartak tenni, a fennálló államrend, az uralkodó kormányzat ellen.

Abban az idôben minden keresztény egyházat egyformán elnyomtak – természetesen kiemelt figyelemmel a katolikus egyházra –, s ez a rájuk nehezedô nyomás a különbözô felekezetek összefogását segítette, ez az ökumenikus tevékenység jó alapja volt: közös ökumenikus bibliafordítás készült, s ezt az állam is engedélyezte. Mindannyiunknak egy közös ellensége volt, így a közös keresztény vallás összekötô elemeit kerestük, nem az elválasztóakat. Ez máig az ország ökumenikus megmozdulásainak jó alapja.

Változások a forradalom után

A bársonyos forradalom valóban nagy változásokat hozott. Elôször is az egyházak teljes szabadságot kaptak, ami korábban elképzelhetetlen lett volna: mindent nyilvánosan, nyíltan lehetett tenni, lelkigyakorlatot, zarándoklatot, ifjúsági találkozót. S a pápa maga is ellátogatott az országba – mindez álomszerű volt, mintha nem is a valóságban történne!

A új kormányzat azzal kezdte működését, hogy elôször az anyagiakat kívánta

s kezdte rendbetenni, a lelki-szellemi összetevôket elhanyagolva. Mindez óriási csalódást okozott, mert láthatóan minden erôfeszítés a gazdasági újjászületés megteremtésére irányult, s a legfôbb cél a nyugatiakéhoz hasonló gazdagság elérése volt. Elôször a gazdaságot kell talpraállítani, mondták, aztán ráérünk erkölcsrôl beszélni. Az egyházak ugyan megpróbálták elmagyarázni, hogy a sorrend pont

a fordítottja: elôször meg kell teremteni az erkölcsi-etikai alapot az emberi kapcsolatok terén, mert ez a feltétele a gazdasági átalakulásnak. Ám a társadalom nem akarta a figyelmeztetést meghallani, a hittel járó követelmények nem voltak népszerűek. Az emberek gyorsan meg szerettek volna gazdagodni, luxusban élni – feltételek nélkül. Azt is meg kell érteni ahhoz, hogy ezt a helyzetképet jól értsük, hogy országunk Európa egyik legateistább országává lett (az elsô talán Albánia, a második minden bizonnyal Kelet-Németország volt), Európa pedig a földrészek közül a legvallástalanabb. Ennek is történelmi gyökerei vannak, a mai helyzet a 40 éves ateista nevelés eredménye. Több nemzedék is azt hallotta éveken keresztül, hogy a vallás ópium, s az egyházak, különösen pedig a katolikus egyház intézményesen rossz. Nem csoda hát, hogy amikor nyíltan szóba kerültek az említett kérdések, a gond akkor jelentkezett a maga teljes valóságában.

1948-ban minden egyházi vagyon a kommunista hatalom kezébe került, a papok a kommunista állam civil szolgáivá lettek. A kommunista ideológia feltételezte, hogy húsz év alatt elfogynak a hívôk, s nem marad templom, hit. Szerencsére ez csak az ötlet szintjén vetôdött fel, nem tudott valósággá válni.

A változás után az egyházak szerették volna visszakapni korábbi tulajdonukat, mert nem csak üres intézményi keretet akartak fenntartani, de élettel teli iskolákat, kórházakat, karitatív központokat működtetni, szociális hálót építeni, s ezáltal a hitetleneknek megmutatni, mi az az út, amit az egyházak a társadalom számára ajánlanak. Mindezt lehetetlen volt elkezdeni az egyházi vagyon nélkül. A parlament úgy rendelkezett, hogy a restitúciós folyamat során az egyházak bizonyos dolgokat visszakapjanak, de korábbi tulajdonuk nagyobbik része állami tulajdonban maradt. Az egyházi működés tehát nem tudott úgy újraindulni, ahogy azt tervezték, ezáltal az egyházak hitele romlott, mert nem tudták azt tenni, amit ígértek. A bársonyos forradalom idejéhez képest az egyházak iránti bizalom megfogyatkozott. S a helyzet csak romlott, a gond nem csak a finanszírozás és az egyházi tulajdon restitúciója volt.

A katolikus egyház Csehországban

A katolikus egyház helyzetérôl szólok most a kettéosztott egykori Csehszlovákia csehországi részében.

A totalitárius rendszer vége felé, 1987-ben a katolikus egyház egy ún. lelki megújulási programba kezdett, a pontos megnevezése ez volt: „A nemzet lelki-szellemi megújításának programja". Úgy éreztük ugyanis, hogy annyi év rombolás után hatalmas a lelki-szellemi szomjúság. Az elsô Cseh Köztársaság 1918-ban alakult a Monarchia romjain, s tele volt liberalizmussal, liberális elgondolásokkal a „Rómától távol" elve alapján, amely egy cseh nemzeti egyház, a huszita egyház alapításához vezetett. Aztán a II. világháború következett, ez pedig a csehek számára a nácizmus igáját és a német elnyomást hozta, majd pár évvel ennek elmúlta után következett a kommunizmus rabsága s az orosz elnyomás.

Az 1980-as években Tomášek bíboros köré szervezôdött egy katolikus értelmiségi csoport, amely zarándoklatokat, elôadásokat, találkozókat szervezett, ezek összehangolt programját dolgozva ki az elkövetkezô tíz évre, s mindez a tervek szerint az elsô cseh mártírpüspök, Szent Vojteşch (Adalbertus) halálának millenniumi megemlékezésével zárult volna. E tíz év mindenikének volt egy védôszentje s egy saját témája, amely a kortárs társadalomban való egyházi élet, jelenlét konkrét gyakorlatát vizsgálta. E programot más vallású keresztény testvéreink is elfogadták, magukénak érezték pontosan a nagyon is tapintható szükség miatt.

Ilyen témák és kiválasztott szentek voltak:

Az orvosok és általában az orvostudomány kérdései, kihívásai, a betegek s a szenvedôk szolgálata – Csehországi Szent Ágnes

Hit a modern világban – a hit minden védôje

Családi élet – Szent Zdislava és minden keresztény házaspár

Nevelés és erudició, hagyomány és párbeszéd a nemzedékek között – Szent Ludmilla

Munka és felelôsség a társadalomban – Szent Vencel (Wenceslaus)

Nyilvánvaló e listából, hogy a választott témák nagyon idôszerűek és fontosak az egész társadalom szempontjából. Sajnos azonban e tizedet nem sikerült olyan módon befejezni, ahogy a kezdeményezôk tervezték, a nemzet egésze nem fordult a várt figyelemmel az események felé, nem tulajdonítottak neki elég nagy fontosságot, hiszen idôközben megtörtént a bársonyos forradalom és a szabadság elközelgett. Sokan hitték azért, hogy az elsô év védôszentje, Szent Ágnes segített csodálatos módon: ôt 1989-ben avatták Rómában hivatalosan szentté. Én személy szerint meg vagyok gyôzôdve arról, hogy e szellemi-lelki megújulási folyamatot nem tudtuk egészében végigvinni. S most, évekkel a szabadság eljötte után is azt érezzük s szenvedjük, hogy e posztmodern társadalom, ez az új kapitalizmus, amit a posztkommunista országunkban építeni kezdtünk, alapjaiban nem indult jól, nem jó alapokra épül! Nem jók az emberi kapcsolatrendszerek. Így 1989-ben ugyan nagy ajándékot kaptunk, a szabadságot, de nem voltunk felkészülve rá.

Kezdetben érezhetô volt a nagy lelki-szellemi éhség és szomjúság, a társadalom lelki értékekre vágyott, de amikor az emberek ezeket egyházainknál nem találták meg, mert nem érezték megszólítva magukat, ehelyett hamar más irányba fordultak: távolkeleti szellemi termékeket fogyasztanak, például a buddhizmus és a szekták érték el, szólították meg hatékonyabban ôket.

Katolikus egyházunk nem volt egységes a hogyan tovább kérdésében. Egy rész azt szerette volna, hogy ebben az új helyzetben az ötven évvel korábbi státuszát nyerje vissza, és mindent úgy folytasson, mintha idôközben nem is történt volna meg a kommunista rombolás. Egy másik rész szeretett volna a kortársak körében jelentkezô kihívásokra válaszolni, az idôk jeleit olvasni és értelmezni, ahogy azt a II. vatikáni zsinat kérte. De ez azt is jelenti, hogy új utakat kell kipróbálni és ezzel kockázatot is vállalni, olyat, amilyet az elmúlt idôben nem tett. E két vélemény közt egyre nôtt a különbség, mostanra a kérdésben szinte két párt alakult, s az olló mind jobban szétnyílik az ún. progresszívek s a konzervatívok között.

A kommunista uralom idején nem volt lehetôség a II. vatikáni zsinat dokumentumait tanulmányozni, azokat cseh nyelvre fordítani és kiadni, terjeszteni. Nyugat-Európa országaiban a teológusoknak – és nem csak – elegendô idô állt a rendelkezésére ahhoz, hogy ezeket a dokumentumokat olvassák, tanulmányozzák, megbeszéljék s megtalálják a saját országukra illô megoldásokat. Nálunk (és Kelet-Európa más tájain is) mindezt csak titokban tehettük, mert tiltott s így veszélyes volt. Ezért csak kevesen (papok s világiak egyaránt) tudták megtenni. A fordulat utáni kérdés az volt: kezdjük most el a II. vatikáni zsinat dokumentumait közölni és tanulmányozni, megbeszélni a hívô közösség egészével, vagy egyenesen titkos tanulmányaink eredményeit közöljük, ajánljuk fel a széles közönségnek?

A világi krisztushívôk a cseh katolikus egyházban

Egyházunk tagjainak nagy többsége máig semmit se hallott a keresztények általános papságáról, a világi krisztushívôi státuszról. Ôk csak vallási kötelezettségeiknek kívánnak eleget tenni, ezért vasár- és ünnepnap eljárnak misére, és nem értik, miért kellene ennél többet tenniük. Saját plébániámon is ezt tapasztalom: az elmúlt tizenöt évben próbáltuk a pébániai életet fellendíteni, kezdeményezni, de minden tevékenységben ugyanazok a személyek voltak jelen: találkozókon, elôadásokon, kiránduláson, ökumenikus alkalmakon, agapékon… A plébánia további 600 tagja megmaradt korábbi szokásánál, hogy a vasárnapi misére eljárjon.

A cseh katolikus egyházban jelenleg az az óriási kérdés, hogy a világi krisztushívôk szerepét és fontosságát hogyan tudatosítsuk az ateista társadalom evangelizálásában. Korábban ugyanis világiak nem tanulhattak teológiát, s csak lassan nyíltak meg elôttük a teológiai intézetek kapui. Prágában csak az utóbbi három évben vált ez lehetôvé. Arra is gondolnunk kell, hogy a katolikus egyházban a férfiaknak s nôknek különbözô a szerepük, hiszen ma már a nôk is tanulhatnak teológiát, de pappá vagy diakónussá szentelésük nem lehetséges. E helyzetben a katolikus egyház egy általános közgyűlést hívott létre, amelynek feladata folytatni az elkezdett lelki-szellemi megújulás folyamatát, s a hívôket segíteni abban, hogy az új helyzetben feltalálják magukat, hogy a szabadság és demokrácia új körülményei közt a II. vatikáni zsinat határozatait a cseh viszonyok közepette érvényesítsék. Az említett általános közgyűlés elôkészítése 1997-ben kezdôdött plébániai kiscsoportok létrehozásával. Ezek elkezdtek az idôszerű kérdésekrôl beszélgetni, majd eredményeiket, véleményüket a püspökkari konferenciának küldték el. Késôbb a mozgalom más irányt vett: a püspökök instrukciókat küldtek, hogy ezek a csoportok mirôl beszélgessenek, így a világi kezdeményezést szabályozták. Az általános közgyűlés két szesszióban találkozott 2003-ban és 2005-ben. Kissé szomorúak voltunk az eredmények miatt: nem volt konkrét hozadéka az utóbbi találkozónak. Titkos eredmények születtek csupán, amelyeket Rómába küldtek, s azóta is várják, várjuk azok jóváhagyását. A nôk szerepvállalásáról, egyáltalán helyzetérôl egy szó sem esett például ezekben az iratokban. Magam a katolikus nôk szervezetének tagja vagyok, s bár szervezetünk egy tagját sem delegálták az általános közgyűlés munkálataira, mi felterjesztettünk egy kis paragrafusnyi javaslatot a világi krisztushívôk szerepérôl az egyházban, ezen belül kitérve a nôk szerepvállalására is, valamint arra, hogy a nôk a férfiaktól eltérô, sajátos ajándékok birtokosai, szerepük és lehetôségeik a férfiakétól eltérô. Beleszôttünk a javaslatunk szövegébe néhány erre vonatkozó, a hivatalos egyházi dokumentumokból származó idézetet is (amilyen például a 2004-es, a nôk és férfiak együttműködésérôl szóló levél). De arról sincs tudomásunk, hogy ajánlatunk melyik mondatait fogadták el, mert a közgyűlésrôl készült végsô anyag titkos, míg római döntés nem születik tartalmáról.

Cseh katolikus nôk

A cseh katolikus nôk helyzetérôl annyit, hogy a nôszövetség keretein belül dolgozunk, körülbelül 600 tagot számlál szövetségünk az egész Cseh Köztársaságban. Fôbb központjaink Prágában, Brünnben (Brno), Budweisban (Cşeské Budeşjovice), Ostravában és Boskovicében vannak. Fô törekvésünk, hogy a kinyilatkoztatás fényében a nô igazi azonosságát keressük, a nôk egyházi és társadalmi szerepvállalásáról tárgyaljunk az egyházi megnyilatkozások fényében, és segítsük a nôket konkrét napi valóságukban a legjobb megoldásokat megtalálni. Februárban a nôk békeszerzô szerepérôl beszélünk, s együtt dolgozunk más keresztény felekezetekkel is, együtt imádkozunk és dolgozunk.

Helyzetünk egyébként kissé ellentmondásos a cseh társadalomban, mert amikor tiltakozunk a valóságshow-k, a homoszexualitás legalizálása vagy meztelen nôi testek reklámokon való mutogatása ellen, konzervatívoknak számítunk, amikor azonban egyházunkban a nôk szerepvállalását szóba hozzuk, s aktív világi krisztushívôket szeretnénk mozgósítani, progresszívnek, sôt liberálisnak kiáltanak ki…

Így élünk hát, s próbáljuk a helyünket megtalálni az egyházban és a társadalomban, itt és most. Keressük a Szentlelket, nyitva tartjuk a szívünket s a fülünket, hogy képesek legyünk meghallani az élet minden nekünk szóló kihívását alázatban, szolgáló szeretetben, a körülöttünk levôk szolgálatára, a családban, a plébánián, a munkahelyen, városunkban, országunkban. Tudjuk, hogy meg kell adnunk Istennek a lehetôséget s az idôt, hogy utat találjon számunkra annak érdekében, hogy a tôle kapott ajándékokat használni tudjuk, hiszen ezekre óriási szükség van a világban, különösen manapság.

Elhangzott Prágában a nemzetközi Pax Romana szervezet elsô európai nô-találkozóján 2006. január 21-én

Angolból fordította Bodó Márta

A prágai Loretó

Prága kincses város, aranyvárosnak is nevezik. A turista, de aki nem járt is a cseh fôvárosban, is hallott a Moldva folyón átívelô Károly hídról, ahonnan a gyónási titok szentjét, a cseh királyné gyóntatóját s titka megôrzôjét, Nepomuki Szent Jánost éppen hűsége miatt a folyóba vettette a felesége bűneire kíváncsi, de csalódott király. Csodálatos csipkéivel ismerôs a város s a mellette fekvô királyi palota fölé magasodó Szent Vitus székesegyház. Erdélyi ember büszkén tartja számon, hogy a kolozsvári Kolozsvári testvérek Szent György szobrának középkori eredetije a prágai vár udvarán áll.

Prága számtalan nevezetessége közül a Loretói zarándokkápolna és a körülötte felépült egész zarándokkomplexum, cseh nyelven a Loretanska kerül most fókuszba.

A zarándoklat a keresztény vallásosságnak régi, elterjedt kegyes szokása, egyik érdekes célpontja az itáliai Loreto városa lett. A történet szerint a Szűzanya elszenderülése után angyalok hozták, menekítették a hódító törökök elôl a Szentföldrôl Mária eredeti otthonát. Legendás és különös eset, népi áhítat mégis szívósan ragaszkodott hozzá, valószínűleg azért is, mert Szűz Mária alakját állította középpontba. Loreto városa ugyanis arra a történelmi jellegű esemény célpontjának tudja, állítja magát, melynek értelmében a Szűzanya egykori názáreti otthona, Jézus gyerekkori háza csoda folytán éppen ide került. Tehát a Loretóban látható kicsiny, kápolnává alakított hely arra a címre tart igényt, hogy eredetileg Jézust, Máriát és Szent Józsefet oltalmazta volna, számukra kínált otthont. Az olasz város e kincse nyomán Európa nem egy, kegyességben lemaradni nem akaró városa, annak egyik elôkelôsége másolatot készíttetett az eredeti kegyhelyrôl. Ez a gyakorlat Bohémiába is eljutott, ott a gazdag hercegi család ájtatos asszonya, Lobkovicz Benigna Katerina áldozott vagyonából arra, hogy Prágában, a város fölé magasodó várnegyedben, méltó környezetben, méltó díszítéssel felállítsa a szerény názáreti ház mását. Az építkezés a hercegnô adományával indulhatott, maga a terv része volt II. Ferdinánd cseh földre irányuló erôteljes újrakatolizációs törekvésének.

Az építkezés eredeti tervezôje Giovanni Battista Orsi, az építkezést késôbb a Dienzenhofer család vette át. Az egész épületkomplexum a barokk építészet egyik nagyszerűen sikerült darabja. A díszes, kifejezô szobrokkal ékesített bejárat fölött magasodik a torony, rajta az aranyozott óra, e kapun belépve fedett folyosókon haladunk az udvaron körbe, e folyosók boltozatában freskók, szentek ábrázolása és bibliai meg a hagyományból vett jelenetek ábrázolják a názáreti kis család egyszerű életét. A falakon körbe a rózsafüzér titkait is illusztrálták s többnyelvű feliraton olvashatják, akik netán elfelejtették volna ôket. A folyosókon körbe halad a zarándok vagy a látogató, elmereng a sok gondolat- és áhítatébresztô látnivalón, s szinte elfelejtkezik a lényegrôl. Az épületegyüttes szívében ugyanis a Santa Casa, a szent ház található, a Loretóban látható názáreti házacska pontos mása. Kicsiny, a szent család egyszerűségéhez mért belsôt talál a belépô, de amely imára hangol még a valószerűtlen legendás eredettörténet ellenére is: az évszázadok során sok ima szentelte s hangolta ilyenre a helyet. A szerény belsôt annál pompásabb külsô borítja: a szobrok, domborművek, díszoszlopok szinte ellepik az épületet, ezek is a barokk zsúfolt díszítési technikáját mutatják, kifejezve azt a vallásos tiszteletet, amellyel az eredeti egyszerűség megôrzése mellett el akarták halmozni e szentnek tartott helyet.

1626. június 2-án helyezték el az alapkövet, a bejárat s a torony 1634-ben készült el, de a gyönyörű harangjátékot biztosító 27 harangot csak 1695-ben sikerült Hollandiából meghozatni s megszentelni. Néhány hónappal késôbb aztán a harangokat a prágai órásmester, Petr Neumann által készített órával összekapcsolták. A harangjáték, amely minden órában megszólal, egy érdekes prágai legendát idéz: egyik pestisjárvány idején egy szerencsétlen anya mind a 27 fiát elveszítette, s mindenik gyermek emlékére egy harangot adományozott a Loretói zarándokhely számára. Amikor az asszony meghalt, a harangok egy ismert cseh Mária-éneket kezdtek játszani, s e legenda szerint ezért hallhatjuk ma is e dallamot felcsendülni a toronyból óránként. Magát a születési templomot, amely a prágai épületkomplexum közepén helyezkedik el, s a kis házzal ellentétben a barokk pompájában tündököl, 1737. június 7-én szentelték fel, a zarándokhely együttesét ezen kívül kolostorépületek egészítik ki, így téve azt teljessé.

A zarándokok szokás szerint különféle ajándékokat hoztak magukkal, ezek alapozták meg, ezekbôl fejlôdött ki a mai kincstár, amely igazgyöngyökkel, gyémántokkal kirakott szentségtartókat és úrmutatókat, rózsafüzéreket, kelyheket, ezüst tálakat tartalmaz és kivételes értéke mellett lenyűgözô látványt is nyújt. A legértékesebb darab az úgynevezett gyémánt monstrancia – prágai napként is emlegetik –, amely a Napot formázó arany tányérból és az azt körülvevô, díszítô 6222 gyémántból állt.

bm