Kedves olvasó!

Engedjük az elméleti ismeretet megtestesült ismeretté válni magunkban! – erre biztat, erre hív meg Csapai Árpád e lapszámunkban közölt írásában. Amit a szerző felvet: Megváltás és megváltódás témája nem csak az évnek ezekben az időszakaiban – nagyböjtben, majd húsvétkor – aktuális. Hiszen keresztény életünk egészének lényege, központi kérdése ez. És nem csak elméleti kérdés… Ennek igazságát azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni. Különösen is jellemző ez azokra, akik teológiai írásokat olvasgatnak, netán rendszeresen tanultak teológiát. De még azok is hajlamosak e hibába esni, akik „régi motorosok": százszor „végigcsinálták", azaz végigasszisztálták, akár vezették is már a nagyböjti keresztutakat, csendesnapokat, mondták vagy hallgatták a lelkigyakorlatos beszédeket, litániákat s az egyházi élet sokféle, a bennfentesség érzetét keltő titkát. A keresztény életmód régi követői, ismerői, olyannyira, hogy a tudás számukra szinte-szinte elfedi, sőt helyettesíti a gyakorlatot, az át- és megélést…

S vajon nem kísért-e meg ez a bennfentesség mindannyiunkat valamilyen szinten?

Aki elindult, az már úton van – mondja a szerző, s ez már önmagában is dicséretre méltó. Csakhogy a dicséret megérdemelt volta hamar ellenkezőjére fordul, ha elfelejtjük, honnan indultunk, hová tartunk és főleg: minek?, mi végre? A jó lépés, az Isten felé tartó útszakasz egy adott pontján elfelejtkezhetünk teremtettségünk és megváltottságunk dimenzióiról. Kísért az az érzés, hogy mi „csináljuk" mindazt a jót, ami velünk történik, hogy a csodálatos fejlődés, haladás, amit tapasztalunk, a mi jóságunk, kitartásunk érdeme és eredménye. A teremtmény ekkor összetéveszti magát a Teremtővel. Aztán ráébred tévedésére, tapasztalja, hogy megváltását nem maga végzi – ekkor összetörve a sárba hull, s azt hiszi: nincs felállás. Azt a hibát követi el, hogy nem hisz saját megváltottságának lehetőségében.

Amikor ezeket megéli, mindenki azt hiszi: olyan egyedi élményben van része, ami csak vele történik. Ez részben igaz is, mert minden ember önmagában egy világ. De másrészt téved ismét: embernek teremtett voltánál fogva általánosabb törvényszerűségek érvényesülnek nagyon egyéni életében is. A benne, körülötte lezajló folyamatok hasonlítanak mások történeteihez.

A megváltás és megváltottság általánosan az emberre (Ecce homo!) igaz történései kire-kire egyszerien, mégis más egyedekhez hasonló módon érvényesülnek.

Mindannyiunknak van mit „megváltatnia" – jelzi Csapai „lelkigyakorlatos" jellegű írásában. Megváltásunk megtörtént a kereszten. Saját megváltódásunknak a mi közreműködésünkkel, egyéni döntésünk nyomán lehet és kell elkezdődnie.

Bodó Márta

Csapai Árpád: Megváltás és megváltódás

Egy olyan témát szeretnénk áttekinteni, amiről sokat hallottunk, tanultunk, hiszen hitünk és így igehirdetésünk középpontja, ami napirenden van szentbeszédeinkben, mert lényegesen érinti életünket, mégis azt látjuk, hogy elméleti szinten marad és gyakran így is közelítünk hozzá.

Most is ezt tesszük ugyan, de azt hiszem, elkerülhetetlen hangot adnom annak az isteni meghívásnak, hogy próbáljunk ennél tovább menni, ráhangolódni és belépni abba, amit e témakör képvisel. Engedjük meg, hogy az elméleti ismeret megtestesült ismeretté váljék bennünk!

Az üdvösség szakaszait ezért fordítsuk le életünk tapasztalatára! Próbáljuk meg ebben a fényben látnunk magunkat, életünket – és nyilván a minket körülölelő valóságot!

Egy van belőlem

Egy nap mindannyian elindultunk az origó-pontból, és elkezdődött az életnek nevezett „színdarab" első felvonása, amikor megjelentünk a Mennyei Atya gondolatában, majd az ő meg szüleink szeretetében megfogantunk mint a teremtett világ egyedülálló valósága.

A természettudomány azt mondja, hogy a petesejt megtermékenyülése pillanatában rögtön kemény burokkal veszi körül magát, úgyhogy csak egyetlen csírasejtet fogad be, a többi már „falnak" ütközik. Ettől a pillanattól a magzat biológiailag is egyedi és megismételhetetlen. Azonnal saját génje van a megtermékenyült petesejtnek, amelybe biológiailag bele van írva a belőle kibontakozó személy neme, arca, szemének és hajának színe, alakja – egyszóval minden külső jellemzője. És nemcsak ezek. Mindannyian tudjuk, hogy bele van írva jelleme, személyisége és a teremtő Isten akaratából a róla elgondolt életterv is, amelyeknek mind ki kell majd bontakozniuk. A biológiai élet „magból" bontakozik ki, és abból egyedi biológiai valóság lesz. Csakhogy lelki valóság is vagyunk, aminek szintén ki kell bontakoznia és meg kell valósulnia.

Elindultunk tehát egyedülálló, eredeti lényként, saját személyiséggel felruházva, biológiai és lelki valóságként, s tudjuk, hogy e kettő nem elkülönítendő. Mégis, míg az elsőnek tudatában vagyunk, a második sajnos gyakran a tudatlanság hátterébe szorul.

Lélek vagyok

Micsoda a lélek? Ki az, aki meg tudja határozni a lelket, és valóban ismeri a lélek belső működését? Olyan kérdések ezek, amelyeket a pszichológia sem tud megválaszolni, így megmarad bizonyos jelenségek tanulmányozásánál.

Mindannyiunk számára ismerős a két testvér (a tékozló és a hűségesen otthon maradó) példabeszéde a Lukács szerinti evangéliumból (15,11–32). Azt hiszem, ez az egyik legtalálóbb példabeszéde Jézusnak arra vonatkozóan, milyen folyamatok mennek végbe a lélekben.

A kisebbik fiú elindul megismerni a világot, kitéve magát a világ veszélyeinek. Sebezhető ember, fiatal, nyilván védtelen a rá leselkedő veszélyekkel szemben. Belekeveredik a világ forgatagába és lelkének éhsége napról napra nő. Hiába veszi körül „információk" és lehetőségek sokasága, lelkének éhségét mégsem csillapítja. Egy ideig tart az „otthonról" hozott belső értékrend (s az örökség), de a kihívások – vagy egyszerűen a másoktól kényszerből átvett szemléletmód – elfojtják benne a belső éltető erőt. Az élet törvényszerűségei szerint éppen az „éhség" ébreszti fel őt: eszébe jut a szülői ház. Felébred benne az atyai arc, amely aggódó, gyöngéd szeretettel hazavárja, minden jót biztosítva számára. Fel sem merül a megrovás vagy számonkérés lehetősége.

Ez a folyamat megy végbe a mi lelkünkben is. Nem csupán azért, mert mindannyian tékozló lányok vagy fiúk vagyunk, hanem azért is, mert mindannyian az atyai házból indultunk el, amikor a Mennyei Atya létbe hívott bennünket, és egy piciny mag formájában fejlődésnek indult az a személy, akik ma vagyunk és holnap leszünk, amennyiben nyitva hagyjuk a fejlődés-átalakulás lehetőségét.

Öntudatra-ébredésünk

Ha elindultunk, az azt jelenti: úton vagyunk. Az úton mindenfélével találkozunk, és hajlamosak vagyunk elfelejteni, honnan is indultunk, merre tartunk.

A tékozló fiú öntudatra ébredésének folyamata bennünk is meg kell hogy induljon. Hol kezdődik el ez az ébredés? Ott, ahol/amikor tudatosulni kezd bennünk, hogy teremtmények vagyunk, és teremtett voltunkból adódóan magunkban hordozzuk a Teremtő képmását. Fülöp arra kéri Jézust: „Mutasd meg nekünk az Atyát" (Jn 14,8). De hát az Atya képmása bennünk van! Lelkünkben hordozzuk annak a pillanatnak az emlékét, amikor a Mennyei Atya végtelen szeretettel megteremtett bennünket. Ennek az emléknek az aktiválódása a mi „ébredésünk". Jézus azt mondja a gyermekekről, hogy „angyalaik a mennyben szüntelenül látják Atyám arcát" (Mt 18,10). A gyermekek tekintetében ott van ama pillanat emlékének a frissessége, amikor az Atya életet adott nekik. Öntudatlanul is sugározzák az Atya szépségét és szeretetét, mert az emlék frissebb még bennük. Majd az információs zűrzavar meg az életsebek miatti hamis azonosulásaik mindent „megtesznek", hogy megfosszák őket ettől az örökségtől, vagy legalábbis elfelejtessék velük. De éppen a tékozló fiú példája mutatja meg, hogy később is bármikor felébredhet az Atya arcának emléke.

„Mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég" – mondja Fülöp (Jn 14,8). Fülöp megértette a lényeget. Akiben felébred az Atya emlékezete, annak megkezdődött az újjászületése (v.ö. Jn 3,3), az ráébred meghívottságára és küldetésére ebben a világban. Felfedezi eredetiségét, sajátos adományait, értékeit és kijavítanivaló hibáit. Helyre teheti önmaga azonosságát.

Az Atya elfelejtett képmását felfedezni a lelkünk mélyén – ez újjászül bennünket. Felfedezzük eredetiségünket, amelyben elnyertük a teremtettséget. Felfedezzük azt a csodálatos búzaföldet, amely nem egyéb, mint a lelkünk, és amely arra van teremtve, hogy gazdag termést hozzon. Persze a konkoly is jelen van, hamis azonosulásaink, amelyeket néha a környezetünk kényszerít ki belőlünk, és sajnos életünk folyamán többnyire ezek uralnak bennünket. De alapvetően a „búza" is jelen van, amelyet az Atya ültetett el lényünkbe. Ezt bármikor felfedezhetjük és azonosulhatunk vele. Az istengyermeki tudat ez, amit Jézus fedeztet fel bennünk. Gyakran megrója apostolait, mert nem értik, amit mond. Nem értik a már említett hamis azonosulások miatt. Ha az istenfiúság tudata felébred bennük, a logika is megváltozik. „Aki engem lát, az Atyát is látja" (Jn 14,9). Az önmagát átadott emberben felragyog az Atya arca. Jézus hordozója ennek emberként és istenként egyaránt. Legjobban az apostolokkal folytatott Fülöp-cezáreai párbeszéd világít rá erre, amikor is megkérdezi őket: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?" (Mt 16,13). Elhangzanak előbb az emberi vélemények, amelyek mindent a már ismert keretekbe akarnak szorítani, de végül az Atya hangja is megszólal Péter által: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia" (Mt 16,16). Az Atya „emléke" megmozdul Péter lelkében, aki felismeri a küldöttet Jézusban: azért jött, hogy felfedezhessük benne, és általa megtanuljuk mindenkiben felfedezni, elsősorban magunkban.

Az ébredés kozmikus dimenziói

Lépjünk ki egy pillanatra a megszokott keretekből, és nézzük kívülről önmagunkat meg az általunk ismert valóságot – mondjuk a Teremtő nézőpontjából. Próbáljuk meg akkor is, ha ez lehetetlennek tűnik, hogy így megvilágosuljon néhány szempont.

Ha a földet felülről nézzük, gyönyörű égitestet látunk. „Kék bolygónak" is nevezik a hidroszféra miatt. Még könnyebben magunk elé képzelhetjük, ha felidézzük, hogyan jelenik meg a Hold az esti égbolton. A Föld is hasonlóan látszik a Holdról, csak nagyobb és sokkal színesebb. A holdutazó űrhajósok lenyűgöző látványról számolnak be, főleg hogy tudják: azon a színes égitesten ott az otthonuk és a történelmük. Valahogy így tekinthet rá Isten is – végtelen szeretettel, teljességében látva azt a világot, amelyben az általa teremtett ember él.

Amint szépsége s a rajta található természet valósága, vagy az őt körülvevő csillagrendszerek is igazolják, végtelen szeretet az, aki mindezt teremtette. Végtelenül sokszínű, szép világot teremtett – emberrel és az ember sokrétű életével.

Teremtőnk és Gondviselőnk

A Szentháromság személyei között levő végtelen szeretetviszony annyira gazdag és intenzív, hogy nem tud önmagában megmaradni, hanem kiáramlik a teremtésben, életre szólítva ezt a rendkívül szép világot, benne az emberrel.

Ha valamennyire sikerül, próbáljuk meg ez optikán keresztül látni az emberiséget a maga történelmével, amint ebből a végtelen életadó szeretetből kilépett, és ez az aggódó szeretet virraszt fölötte. Ugyanakkor azt is tudjuk, miként bánik az anya gyermekével, miután megszülte őt. Vajon nem tesz-e meg mindent érte? Nem adná-e oda mindenét neki? Az állatok világából ismert, hogy az anyaemlős a kölykeiért akár még nála erősebb vaddal is szembeszáll. Nemcsak azért, mert az anyaságot „tiszteletben tartja", hanem mert az adrenalin hatására egy olyan „erő" támad az anyaemlősben, hogy attól alkalmanként még a nagyobb testű támadó is ijedten menekül. Ha a természet ilyen élénk képekkel tanít, elképzelhetjük, milyen szeretettel viseltetik Isten az ember iránt. (Szavai Izraelhez: „Ne rettegjetek, ne féljetek tőlük. Az Úr Isten, aki vezet titeket, maga fog harcolni értetek, mint ahogyan Egyiptomban cselekedett mindenki szeme láttára. A pusztában is – te magad láttad – úgy hordozott téged, az Úr, a te Istened, mint ahogy ember szokta hordozni kicsiny gyermekét, egész úton, amelyen jártatok." (Mtörv 1,29–32).

Képzeljük el, mit érez ez a féltő szeretet, amikor teremtménye veszélyben van! De mit érez folyamatosan, ha mint szülő minden javát meg akarja osztani gyermekével! Az üdvtörténet egésze erről szól.

Az előbbi képhez visszatérve: a Földet „kívülről" nézve – rajta az emberiséggel – tudjuk, hogy atyai szív őrködik fölötte, amely mindenét meg akarja osztani az emberrel, mégis folyamatos visszautasításban részesül. Ki az, aki elfogadja mindazt a gazdagságot, amit Isten az emberrel közölni akar? A történelem folyamán csak egyesek nyíltak meg erre. Az ősatyák, Mózes, a próféták, Jézus tanítványai, a szentek meg a rejtett igazak, de mindig csupán egy kis „maradék". Az ősszülő-pár óta az emberiség folyamatosan és alapvetően visszautasítja a kegyelmet. Isten mégis fáradhatatlanul keresi, évezredek óta, a nyitott szíveket, akiken keresztül vezetni tud és kapcsolatba tud lépni a számára oly kedves teremtményeivel, az olyanokkal, akik „kommunikálnak" vele, akik élik az egységet. Ez volt a szövetségkötés célja Noé által az emberiséggel, Mózes által Izraellel. De Isten azonnal szövetséget köt minden rá megnyíló lélekkel, akár úgy, hogy az ember az első szövetségbe kapcsolódik be, vagy úgy, hogy a Jézus által hozott örök szövetséget fogadja el. Isten előtt nincs „régi" és „új". Isten mindig ugyanaz, mégis új. Jézus azért jött, hogy beteljesítse, megvalósítsa a szövetséget az Isten és az ember között. Számunkra új szövetség, de Isten számára örök szeretetszövetség van érvényben.

Közénk jön

Istenben a kezdetektől benne él annak a vágya, hogy az embert az ő isteni életében részesítse. Az üdvösség, mint tudjuk, személyi teljességünk kibontakozása, ami nem csupán a földi életre vonatkozik – nyilván elsősorban arra –, hanem azon túl is. És azért nem tudjuk, mit jelent ez, mert jóval túl van a mi emberi kategóriáinkon. „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi értelem föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik". (1Kor 2,9) Ez a végtelen isteni türelem, amely egy történelmen keresztül várakozik arra, hogy az ember vele kapcsolatba, szövetségre lépjen és azt meg is élje, olyan utat választ, amelyben e magába zárkózó bolygó emberisége kénytelen lesz felfigyelni rá. Megtestesül közöttük. Elküldi a Fiát, „aki az ő dicsőségének fénye, lényegének képmása" (Zsid 1,2), leereszkedik hozzájuk, hogy onnan szólítsa meg őket – ha már évezredeken keresztül szólította különféle módon (v.ö. Zsid 1,1), és nem hallották, legfeljebb egyesek –, meghíva őket a vele való életközösségre. Lejön közéjük, hogy felélessze bennük az elfelejtett isteni képmást. „Kelj fel, te alvó, támadj fel halottaidból, és Krisztus rád ragyog." (Ef 5,14).

Mit nevezünk bűnnek?

Az első bűnnel az ember életébe belépett az Istentől elszakadt létforma. Az ember megérezte, miként lehet Isten nélkül élni, dolgozni és gondolkozni. Eszmélkedéséből egyre inkább kiszorult a kegyelem és a Szentlélek irányításának tudata. Ez az alapvető romlottság. Ha az élet forrásától elszakadt, a halál magvait hordozza magában. A bűn és annak következménye, a büntetés abban áll, hogy az ember nem táplálkozik az élet forrásából. S ezért szenved. Bűn, szenvedés és visszautasított szeretet háromszöge határozza meg az emberiséget a bűnbeesés óta. Az ember és az emberiség egyénileg és kollektíve is megváltásra szorul. Senki nem élhet ebben a világban úgy, hogy ne érintené őt a világ bűne. A búza mellett a földbe hull a konkoly magva is (v.ö. Mt 13,24–30). Ez nem a Teremtő műve ugyan, de valóságos és jelenvaló egyéni és közösségi szinten egyaránt. Hajlamosak vagyunk elfelejteni istengyermekségünket és az ezzel járó romolhatatlanságunkat, azt, hogy lelkünk van, amely a kegyelem törvényszerűsége szerint működik, és Isten akaratából hordozza a romolhatatlanság magvát. Nem elégtételre volt szükség a megváltásunkhoz, hanem arra, hogy ezt a romolhatatlanságot bennünk ismét felébressze. Ha bennünk minden romlott vagy megrontható is, a belénk ültetett isteni arc romolhatatlan. Ebből fog kibontakozni testben-lélekben való feltámadásunk. Ennek felfedezése és győzelme a megváltásunk.

A Megváltó

Nem választhatjuk el a megváltást Jézus személyétől. Ezt mindannyian tudjuk, ezt tanítja a katekizmus is. A megváltás művét a második isteni Személynek tulajdonítjuk: teremtés, megváltás és újjáteremtés isteni tevékenységek sorrendjében.

Ha a megváltás szót „túl emberi" kategóriák szerint értelmezzük, akkor messze sodródunk valóságos jelentésétől. A teológia, miközben ember voltunktól pillanatra sem tekinthet el, óvatosságra is int a túlzott antropomorfizmusokkal szemben, lépten-nyomon figyelmeztet: nehogy olyan tulajdonságokat vetítsünk Istenbe, amelyek a mi tulajdonságaink.

A megváltás titkába behatolni azt jelenti: az élő Jézus személyének titkába belépni. Nem is lehet tőle elvonatkoztatva okoskodni a megváltásról. Nincs is értelme. Ha behatolok annak mélységébe, jelenvalóságába, élő személy mivoltába, ami/aki maga az élő Jézus, akkor a megváltás fogalma megelevenedik bennem, jelenvalóvá válik számomra, és elkezdődik általa az újjászületésem. Átlépem annak a korlátját, hogy egy egyszervolt történelmi esemény emlékére minimalizáljam ezt a mély és mindent átfogó misztériumot.

Misztérium

Talán az volna a legfontosabb számunkra, hogy őszintén törekedjünk ebbe a misztériumba mélyebb betekintést nyerni, hogy az erről meglévő régi fogalmakat újszerűen szemléljük, használjuk és hagyjuk azokat folyamatosan megnyilatkozni.

Amikor a misztériumról beszélünk, valami olyat említünk, amit sosem lehet teljesen megérteni, megmagyarázni, mert az értelme végtelen. Egyet lehet csak: belépni. Ezt pedig nem negatívan kell értenünk, kizártságra vagy titokzatoskodásra gondolva, hanem nagyon is biztatóan: amibe bevezetést szeretnénk nyerni, hiszen meghívást kaptunk rá. Ha elkezdem megérteni és átlátni – akkor is, ha már sokat megértek és megéltem belőle –, teljes megismerése a végtelenségig tart, és mindig lesz még belőle, aminek még meg kell nyilatkoznia előttem a megváltás mélységes titkáról. Amint II. János Pál pápa írta a Mane nobiscum Domine apostoli levelében, az ember hajlamos a misztériumot „saját emberi dimenziói közé szorítani, holott valójában neki kell kitárulnia a misztérium dimenziói előtt."(14.)

Teremtő és megváltó szeretet

A teremtett világmindenség ismert és még ismeretlen, sokszínű és gazdag valóságait: a természetet, a Földet, a csillagokat és a teljes Univerzumot – mint ahogy az emberi életet is – megpróbáljuk úgy szemlélni, ahogy a Teremtő szemléli. Nem igaz, hogy nem tudom akként tekinteni, hiszen lényembe van írva. Személyesen engem életre hívott egy napon, és foganásom pillanatának az emléke valahol rejtőzik bennem. Attól a pillanattól Teremtőm képmását hordozom a lelkem mélyén, ismerem őt, feltárhatom magamban arcát és szívét. Az a szeretet, amely engem megteremtett, ott vibrál a lényemben, mélyen elrejtve. Talán szunnyad ugyan, de valóságos és felismerhető.

Ennek tekintetével szemlélve magamat, környezetemet és e kettő minden járulékát, felfedezhetem életemben a közbelépésre mindig készséges isteni szeretetet, amely megteremtett és megváltásomra siet. Ez a szeretet testesült meg értem, és vállalta az emberi élet minden dolgát, hogy megnyissa számomra az utat a hozzá való visszataláláshoz.

„Teremtés és megváltás együtt járnak" – mondta XVI. Benedek a fiataloknak. A hét első napja a teremtés, a feltámadás és az Úr napja. Az Atya egyetemes szeretettervének bizonyítéka a megváltás, amelyet feltárt az ősszülőknek a teremtésben és megújított – módosítva – a bűnbeesés után, amikor azonnal megváltót ígért (v.ö. Ter 3,15). „Amikor engedetlenségében a te barátságodat elveszítette, te nem hagytad őt a halál hatalmában, hanem irgalmasan segítségére siettél" – olvassuk a IV. kánonban.

Megváltottak vagyunk

Idézzünk fel egy másik képet is: az emmauszi tanítványokét. Van azonban egy érdekes jellegzetessége ennek a képnek. A tanítványok, útban Emmausz felé, a Jeruzsálemben történteken tanakodnak, mialatt nyilván szomorkodnak az elmúlt napok borzalmain, osztván egymás közt a negatívat, és nem veszik észre, majd később nem ismerik fel a melléjük szegődő idegent. Ezek az emberek szomorkodnak, és nem tudják, hogy szomorúságuk oka már nem áll fenn. Ezek az emberek nem tudják, hogy akit halottnak hisznek, az él; nem tudják, hogy meg vannak váltva.

Elmélkedésünk egyik legfontosabb „képi feladata" éppen ez: felismerni magunkat az emmauszi tanítványok szerepében. Az élet útján járva tudatára kell ébrednünk megváltottságunknak.

Mondják, az ősmagyarok a felkelő Napban Jézust imádták, éjszaka meg a Holdban Máriát tisztelték. A Nap attól a pillanattól, hogy keleten előtűnik, végigkíséri a napunkat, és ha befelhősödik is az ég, tudjuk, hogy fölötte ott a meleget és fényt árasztó Nap, amely majd újra ránk sugároz. Így tekinteni Jézusra azt jelenti, hogy tudatában vagyunk állandó jelenlétének, amint mindenben és mindig kísér bennünket, és gondot visel ránk.

Megváltódni

Pálnál olvashatjuk: „a titok, amely századok és nemzedékek óta el volt rejtve, de amelyet most kinyilatkoztatott szentjeinek" (Kol 1,26). „Ez a titok pedig nem más, mint a bennetek lévő Krisztus, a dicsőség reménye" (Kol 1,27).

A titok nem azért titok, mert nem szabad megtudni, hanem azért, mert nem engedi magát eszköziesíteni és lefokozni holt elméletté. A kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak kinyilatkoztatja magát (vö. Lk 1,52–53) azoknak, akik készek életüket átadni, és elindulni az átalakulási folyamatban.

Mindannyiunk fölött ott ragyog a megváltottság, akár beengedjük, akár nem. Mindenüvé elkísér bennünket, akár az emmauszi tanítványokat. De ha gyakorlatilag meg is történt a megváltás, azt nekünk személyesen is be kell fogadnunk.

A megváltás belső folyamatot indít el

Az ősbűn következményeként az emberben egyfajta rejtett ellenállás munkál a kegyelemmel szemben. Tudjuk, hogy gyakran rótta meg Jézus az apostolokat, mondván, hogy értetlenek és késedelmes szívűek (vö. Mk 16,14). Az ószövetségi Izrael tapasztalatában is végigvonul, hogy csak késve és csupán részben lépnek együttműködésre a szövetség Istenével.

Nemcsak az Emmausz felé tartó tanítványoknak, hanem a többi apostoloknak is megváltottságuk tudatára kell ébredniük, és be kell fogadniuk a megváltást. Figyeljük meg például Tamást, milyen belső folyamatokon megy át! Közlik vele, hogy a Mester feltámadt, és ez már nem csupán „asszonybeszéd", mert a többi apostol is határozottan állítja, hogy megjelent, ő mégsem fogadja el. Annyira erős a belső sebzettség, hogy egyenesen visszautasítja azt, amit Jézus többször megígért és a társai is tanúsítanak. Az ember sokszor inkább pokolian szenved és a rabságot választja, mintsem hogy „hagyja magát" megváltani. Mikor következik be Tamás ébredése? Amikor a feltámadott Jézus megdicsőült sebeit érinti. Ez az, aminek hatására az ő sebei is gyógyulni kezdenek.

Péternek is ott kell feltámadnia, ahol megsebződött: a háromszori tagadásban. Ott kell gyógyulnia a Feltámadott szeretetében. Mindannyiunknak, az egész emberiségnek ott kell gyógyulnia, ahol sebeket hordoz. Ott történik a megváltás, amely épp azért univerzális, mert a bűn is egyetemes méreteket öltött. Így addig terjed, amíg a bűn országlása tart.

Részesülni a megváltásban

Az apostolok tanúságtétele is ott kezdődik, hogy a megdicsőült Jézussal találkoznak és egy új létrendbe emelkedni látják őt. Az ősegyház igehirdetése teljesen erre alapszik, és ezen a síkon működik. A feltámadt Jézus megnyitotta az utat az Atyához, és Isten megváltó-újjáteremtő munkáját elkezdte és folytatja, míg véghez nem viszi a tökéletes beteljesedésig, amikor Isten lesz „a minden mindenben". „Mindenki meghívást kapott arra is, hogy részt vállaljon a szenvedésből, amely által a megváltás végbement. Abban a szenvedésben való részesedésre hivatott, amely révén minden emberi szenvedés megváltást nyert. Krisztus, midőn szenvedése által megváltotta az embert, vele együtt a szenvedést is a megváltás szintjére emelte." (Salvifici Doloris 19.)

A tanítványok mellett megjelenik a Feltámadott. Követőinek, akik látták őt szenvedni, látniuk kell feltámadva is. Meg kell érteniük, hogy megtörtént a megváltás és részesedniük kell belőle. Ez az örömhír. Meg kell azonban értenünk a húsvéti misztérium konkrét jelenvalóságát saját életünkben, és azt a belső dinamikát, amit a húsvéti misztériummal való találkozás az emberben kivált.

A dogmatika azt tanítja, hogy a megváltás „statikus", megtörtént, befejezett tény, szubjektíve azonban dialogizáló dinamikus folyamat, amely az eszkatológikus idők teljes megvalósulásáig folytatódik. Amikor a megváltottságunk tudatára ébredésről beszélünk, fontos megtennünk ezt az átmenetet – ami a megváltás tényének ismeretéről átvisz a benne való teljes részvételig (menyegzős lakoma – Mt 22,1–14).

Hogyan vegyünk részt?

Az egyház az üdvösség egyetemes szentsége, ugyanakkor a megváltás művének jele és közvetítője. Küldetése: beiktatni a lelkeket a megváltásba, meghívni őket, tanítani, hogyan kapcsolódjanak be a húsvéti titokba, hogyan részesüljenek annak minden gyümölcséből.

A Katolikus Egyház Katekizmusa ezt mondja: „A liturgiában Krisztus az egyházban és az egyház által folytatja megváltásunk művét" (KEK 1069). A szentmisében megjelenül a húsvéti titok, amelyet az egyház is hirdet: „Halálodat hirdetjük Urunk és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz." Így az eukarisztiába való bekapcsolódás és részvétel nem más, mint a megváltás művébe való bekapcsolódás és abban való részvétel.

Az eukarisztia első szembetűnő jellege a lakoma (Mane Nobiscum Domine 15.), hiszen a nagycsütörtöki estén született. Miért lakoma? Mert hivatalosak vagyunk rá, mint az evangéliumi menyegzős lakomára (v.ö. Mt 22,1–14). Elsődleges értelme mégis az áldozat. Az eukarisztikus lakomán érintjük a Feltámadott megdicsőült sebeit és ő érinti a mieinket. Óriási kegyelem, hogy megváltásunk titkát naponta ünnepelhetjük, és az nem fullad merő történelmi megemlékezésbe, hanem naponta megjelenül, benne az élő Krisztus mellénk szegődik mint üdvözítő, és elkísér lépésről lépésre a teljes öntudatra-ébredésünkig.

Teilhard de Chardin az örök isteni tevékenységet évolution créatrise-nak, teremtő fejlődésnek nevezi, ami a Szentháromság isteni kisugárzása a teremtés, megváltás és újjáteremtés folyamatos munkájában. Nekünk meg lehetőségünk van bekapcsolódni ebbe a világalakító munkába a folyamatos húsvét által, amely az eukarisztiában valósul meg számunkra. A megváltás Jézus óta előrehaladt és fokozatosan halad előre. Minden bekapcsolódás: feltámadás és megváltás.

A megváltás „visszhangja" a szentmisében

A szentmisét a II. vatikáni zsinat óta csúcsnak és forrásnak nevezi a keresztény életben több egyházi dokumentum (például LG 11). Ez azt jelenti, hogy a csúcsra fel lehet jutni és a forrásból táplálkozhatunk, naponta haladhatunk a kiteljesedésünk felé, és ehhez kimeríthetetlen forrásból meríthetünk erőt minden élethelyzetben. A megváltás jelenvalósága az eukarisztiában úgy mutatkozik meg, mint a hang a tovaterjedő visszhangban. De nem a szentmise szertartásában kell csupán visszacsengenie, hanem a szentmisén résztvevőben is.

Mély meghívást ismerhetünk fel itt, amely túl van a ritualizmuson, és azon, hogy a szentmisét csupán „önkiszolgáló" módra használják. Az eukarisztikus lakomán az is részt vehet, aki nem tud naponta szentmisére menni vagy egyéb szentséglátogatást végezni. Keresztény életünk forrása és csúcsa akkor is a szentmise marad.

Máriát II. János Pál pápa „eukarisztikus nőnek" nevezte Ecclesia de eucaristia kezdetű apostoli levelében. Mária kitárul, Isten felé fordul, egész lényével imádja és őt szolgálja. Igenjével teljesen beépül a megváltásba, és a húsvéti misztérium részévé válik. Ő a redempta per excellentiam, „a" megváltott, aki teljességgel megéli megváltottságát, és ezzel a megváltás misztériumának szolgálatába áll (v.ö. KEK 494). Ireneusz mondja: „Engedelmeskedvén a megváltás okává, kieszközlőjévé válik önmaga és az egész emberiség számára" (Az eretnekségek ellen). Mária a nagycsütörtöki vacsora előtt is ezt élte, s nyilván különös intenzitással a Fia szenvedésének napjai alatt. Mária minden cselekedetét a Jézussal és a húsvéti misztériummal való viszonya értelmezi.

Megélt szentségek

A szentségekben való részvételünk azt jelenti, hogy a megfelelő szentség aktiválódik bennünk és folyamatosan jelen van. Nemcsak arra vagyok meghíva, hogy lélekben-testben vegyek részt a liturgián, hanem arra is, hogy életemet összekapcsoljam az oltáron naponta megújuló húsvéti áldozattal. Így nekem is eukarisztikussá kell válnom, és mindennapi tevékenységeim is eukarisztikus cselekedetek kell hogy legyenek. A kenyér és bor testemmé és véremmé válik, és a Szentháromságba kapcsol. Beindítja bennem a keresztség szentségében kapott kegyelmeket és a többi szentséget is folyamatosan működővé teszi bennem – mert csúcs és forrás. A kiengesztelődés helyévé és eszközévé alakít, így a bűnbánat szentségét aktívvá teszi bennem, ami nem csupán rituális tisztálkodás, mint a világvallásokban, hanem szentség.

Miért mutatunk be az elhunytakért misét, ha nem azért, hogy részesüljenek mindebből? Mi azonban már életünkben részesülhetünk, ha nem alacsonyítjuk csupán rituális cselekedetté a misét, hanem egzisztenciális valóságában éljük meg.

Értékesített áldozat az életünk

A szentmisében sokszor szinte tapinthatóan érezzük, hogy felszabadul bennünk valami, és a ránk bízott lelki-szellemi terheket átveszi valaki. Készülnünk kell a szentmisére, és törekednünk kell azt életünk részévé tenni. Van, akinek nehezére esik a mise végén azt mondani, hogy „véget ért, menjünk békével", mert a misének folytatódnia kell az életünkben. Az áldással és az elbocsátással kezdődik a mise „izgalmasabb" része: a küldetés. A liturgikus szertartás véget ér, de a mise folytatódik. Tovább kell vinnünk a szentmisét, a húsvéti átmenetet az élet Vörös-tengerén, szabadulni Egyiptomból és haladni az Ígéret földje felé. „Nem halok meg, hanem élek, hogy hirdessem az Úr csodás tetteit" (Zsolt 117). Az életnek „felajánlottsági", oblatív jellege lesz, hisz épp ezáltal részesülünk a megváltásból – a megváltói szenvedés és megdicsőülés által. Meg kell tanulnunk az élet áldozati jellegét értékesíteni. Mindenki szenved, de kérdés, hogy önmagának szenved-e és megmarad-e annak sötétségében, vagy átmegy a pokoli szenvedésből a „megváltott szenvedésre" a húsvéti misztérium által. A szenvedés nem Istentől való, és ő nem is „kívánja" szenvedésünket, de mivel a bűn sújtotta életnek velejárója, megengedi, hogy a szenvedés által felemelkedjünk és megdicsőüljünk. A szenvedésnek egyedüli értelme a húsvéti átmenet – különben ártalmas.

A mise a pasztoráció nézőpontjából is súllyal bír. Egy plébániaközösséget meg lehet újítani az eukarisztia körül, ha a híveket megtanítjuk a helyes egzisztenciális liturgikus részvételre. Meg lehet tanulni és meg kell tanítani, hogy a bekapcsolódás a húsvéti titokba nem csupán egyénileg történik, hanem közösségileg is, plébániaközösségként, egyházmegyeként, világegyházként, emberiségként.

Szeretet váltott meg

A teológia traktátusai bőségesen kitérnek rá, mivel váltott meg bennünket Jézus. A keleti egyházak a megtestesülést tartják megváltó tettnek, a latin egyház a kereszthalált. Ugyanakkor mi is elismerjük, hogy Jézus minden szava, tette és életeseménye szótériológiai jelentőségű, nem csupán a Szent Háromnap. Itt egyezik teológiánk a keleti teológiával. Amikor azonban azt mondjuk, hogy Jézus vérével, szenvedésével és halálával váltott meg, nem tévedünk, ha arra gondolunk, amire kell; hiszen sokan szenvedtek, vérüket ontották, és többeket keresztre is feszítettek – mégsem megváltók.

XVI. Benedek ezt mondta a „kölni" fiataloknak: „Az emberek szívükben mindig várták a változást, a világ átalakulását. Most azonban ez az a központi átalakító cselekedet, amely egyedül képes megváltoztatni a világot: az erőszak szeretetté alakul, így pedig a halál – életté." „Csak a jóság belső ?robbanása? az, ami legyőzi a rosszat, és elindítja az átalakulások láncreakcióját, amelyek lassanként megváltoztatják a világot. Minden egyéb felületes, és nem segít."

Gyógyító megváltás

Ebben életprogram van számunkra. A láncreakció beindult, és én is beállhatok a sorba, hogy a Megváltó bennem is kifejthesse ezt a programot. Lényem gyógyulásának „módszere" van beírva ebbe a programba egyénileg és korporatíve egyaránt. Mert a kettő egybeesik. Bennem gyógyul az emberiség, és az emberiséggel együtt gyógyulok én is. Hiszen ha a bűn hatása kiterjed másokra is, akkor a megváltás művébe való bekapcsolódásnak is ki kell terjednie minden teremtményre.

A Feltámadottal való találkozás az apostolokban meghozza a gyógyulást: gyógyul Péter, gyógyul Tamás, gyógyul Magdolna, Kleofás és társa. Gyógyul mindenki, aki a Feltámadottal találkozik. De gyógyul az egész emberiség a húsvéti titok által, mert Jézus leszállt „a pokol tornácára", és az ősöknek is bemutatta megdicsőült sebeit, amelyek az újjáteremtő isteni szeretetről és tevékenységről tanúskodnak.

Különböző lélektani módszerek vannak, amelyek révén sebzett belsőnk gyógyulását keressük, de azok a módszerek, amelyek a húsvéti átmenetet megkerülik, aligha lehetnek maradandóan hatékonyak. A megváltottságunk tudatára ébredés és az abba való bekapcsolódás nélkül nincs gyógyulás. A tanítványok szomorúan továbbmehetnek Emmausz felé. A legjobb és egyedüli terápia: „Az Emberfiának fel kell mennie Jeruzsálembe, ott emberek kezére adják, megölik, de feltámad" (Mt 17,22–23). A szerzett vagy öröklött sebeket saját erőnkből nem tudjuk megoldani, sem pszichológus, sem lelkivezető, de még exorcista segítségével sem, ha nem vesszük tudomásul az élet útján mellénk társuló világ Üdvözítőjét, aki a Szentlélekben az Atyához emel, a bensőnkben megélt húsvéti átmenet által.

Egyszer egy lány jött segítségért hozzám, akit közössége kizárt, barátja elhagyott, mert a megszállottság vagy zaklatottság tünetei jelentkeztek rajta. Mindegy, mi volt a baja, a lényeg az, hogy ördögűzőhöz járatták, mivel a tünetek mindig a templomban és a mélyebb, bensőségesebb imák alatt jelentkeztek. Ilyenkor vagy fuldoklott, a földre esve rángatózott, vagy a papot rugdosta volna kétségbeesett gyűlölettel. Ahogy imádkozni kezdtek fölötte, összefutott a szemöldöke, és legjobb esetben kérte, hogy azonnal hagyják abba. Ezenkívül a szüleivel sem volt rendben a kapcsolata, és az egész élete pokol volt. Amikor mindarról beszámolt, amit megélt, beláttam, hogy azt én sem bírnám, amit neki kell hordoznia. Nem tudom, pszichiáternél járt-e, de azt tudtam, hogy a gyógyulása érdekében el kell indulnia egy úton, amelyre meghívtam, és kéthetente kértem, hogy számoljon be megtett lépéseiről. Ilyenkor mindig szembesítettem azzal, hogy az átmenetet ne kerülje ki. Bocsásson meg, és a szenvedéseit egyesítse a Jézuséval. Az átmenet megtörtént – igaz, másfél év alatt, de lassan és fokozatosan „bejött" az életében –, viszonyai megváltoztak, önbizalma helyreállt, tünetei megszűntek.

Az emlékezet gyógyulása

Mindenikünknek van mit „megváltatnia", mindannyian sebzettek vagyunk, kivétel nélkül, és hordozói vagyunk megváltatlan szenvedéseknek, amelyek morális bűneinknek is gyökerei. A gyermekkor sebeit emlegetjük gyakran mint az érzékeny életkor fájdalmait, amikor sebezhetőbb az ember, és ez meghatározza a későbbi személyiségünket – vagy a méhen belüli életkort. De öröklött sebekről is beszélhetünk, hiszen a szüleink genetikai úton is „közvetítik" tapasztalataikat, de lelkileg is, az együttélés mentén.

A Feltámadott társul szegődik, és gyógyítja emlékezetünket, mint ahogy egykor Tamásnak, Péternek meg a többi apostolnak gyógyította. A múlt sebeiért – jelesen a múlt század ütötte sebekért – nem a szüleink a hibásak, hiszen azt „közvetítették" nekünk, szegények, amit maguk is kaptak. A helyzet sem „felelős". Azokat a fájdalmakat viszont közülünk sokan Isten nélkül élték meg, mert nem vállalták, nem vállaltuk fel a belső húsvéti átmenetet. Azt mondtuk: Nem akarok szenvedni, ezért bezáródom. Nem szeretek, ha szenvednem is kell! A gyógyulás éppen az, hogy akkor találkozunk a Feltámadottal a belső húsvét által, amikor leszáll poklainkra meghirdetni az újjászületést. Amikor mindazt, amit hordozunk, Isten elé visszük Jézus által, és hagyjuk, hogy sebeink révén felajánlhassa magát az Atyának, már el is kezdődött a feltámadás.

Nagy Szent Leó pápa mondja: „Benned, az ő teremtményében lássák meg a Teremtőt… szívedben mint tükörben ragyogjon az Isten képe." Egy tiszta tükör megváltottságunk által igazi önmagunk felfedezése eredetiségében és szépségében. Letisztul róla minden hamis és fájdalmas azonosulás.

Akciófilmekben gyakran látni: a kommandósok ellenséges terepen bujkálnak, helikopterrel keresik őket, hogy összeszedjék és visszavigyék a csapattesthez. Ha erdős vagy bozótos a terület, a katona ilyenkor – hogy felhívja magára a figyelmet – tükörrel, késéllel, óralappal vagy bármilyen fémtárggyal tükrözi a napfényt egy tisztásról a helikopter felé, hogy a csillogás jelezze a rejtőzködő katonát. Egyszerű kis tárgy, amit, ha jól használnak, életet menthet.

Ha belsőnkben feltárjuk azt a magot, amelyben megcsillan az isteni fény, akkor teljesen újjászületünk. Ha istengyermekségünk és megváltottságunk tudatára ébredünk, akkor már itt, a földi életben megnyílik előttünk Isten országa. A Megváltóval szembenézni a legtisztább, legtökéletesebb és legszebb tükörbe-nézés.

Venantius Fortunatus: Himnusz a Szent Kereszthez

(Vexilla regis prodeunt…)

Király zászlói lengenek,

villog titkával a Kereszt,

melyre húsban függesztetett,

aki minden húst alkotott.

Szögekkel verve tagjai,

kinyújtva lába és keze…

Itt függ a véres áldozat,

ki a megváltás ára volt.

A lándzsa szörnyü vashegye

itten sebezte, és a seb

vérrel és vizzel csöpögött,

lemosni bűneink sarát.

Így tell be mit Dávid király

hív verse egykor énekelt

hirdetvén minden nép között:

„Fájáról kormányzand az Úr!"

Óh fényes és dísz-terhü fa,

királyi bíborral veres,

méltó törzsről választatott,

hogy érintsd szent-szent tagjait!

Te áldott, kinek ága közt

a világ Kincse lebegett,

te lettél teste mérlege

s a poklot megrabolta fád.

Szent kérged illatot lehell,

ized nektárokat legyőz;

ezer gyümölccsel boldogan

tapsolnak győztes karjaid.

Üdvözlégy oltár s áldozat,

melyen a dicső szenvedés

esett: az Élet halt halált

s holtával adott életet!

(6. század)

Babits Mihály fordítása

Vászonra álmodott passió. Munkácsy Mihály és Krisztus-trilógiája (összeállította Ozsváth Judit)

Munkácsy művészetét sokan sokféleképpen értékelték és értékelik. Mondták a megrendelők elvárásai szerint dolgozó, új utakkal soha nem kísérletező, tehetséges üzletemberek pártfogásába kapaszkodó, fényűzően élő művésznek, de nevezték (és nevezik) a legnagyobb magyar portréfestőnek, világhírű realisztikus figurális táj- és szalonkép-ábrázolónak. Bárhogy is volt/van, képei iránt életében és ma is élénken érdeklődnek, munkái hatalmas összegekért cseréltek és cserélnek gazdát a világ különböző részein szervezett aukciókon.

Utolsó korszakában alkotott, monumentális méretű passió-képei (Krisztus Pilátus előtt, Golgota, Ecce homo) mindenképpen az örök festő-panteon legnagyobbjai közé emelték. Krisztus-trilógiájának darabjai ma együtt láthatók a debreceni Déri Múzeumban.

Ez az élmény még magának a művésznek sem adatott meg, a három gigantikus méretű olajfestmény ugyanis – egy évszázados vándorlás után – csak 1995-ben lett először együtt kiállítva.

„Menjen, az Istenért, mentül hamarább Párizsba, csak ott lesz a helyén!"

Munkácsy (édesapjától örökölt nevén: Lieb) Mihály 1844-ben született Munkácson, a bajor származású sótiszt, Lieb Leó és Reök Cecília gyermekeként. 1848-ban a család Miskolcra költözött. A kis Mihály festői hajlama már néhány éves korában megmutatkozott, ám szülei korai halála után (1850) Békéscsabán élő nagybátyjához, Reök István ügyvédhez került. Tizenegy éves korában gyámja asztalosinasnak adta, mestere viszont durva módszerekkel tanította, a fenyítések okozta testi-lelki szenvedések egész életére kihatottak. Segédlevele megszerzése után Aradra ment, ahol nyomorgott és megbetegedett, így tért vissza időközben Gyulára költözött nagybátyjához. Lábadozása alatt egy helybéli német festő, Fischer, rajzolni tanította; később Szamossy Elek vándorfestő foglalkozott vele (aki magához is vette), s ő indította el a művészpálya felé. Szamossytól elválva Gerendásra költözött nagybátyjához, ott készítette 1863-ban első festményét, a Levélolvasást. Még azon az őszön Pestre ment, akkor vette fel a Munkácsy művésznevet. Pesten a korabeli romantikát képviselő jóbarát, Ligeti Antal segítette, megszerezve számára az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat támogatását is. Pártfogói 1865 elején Bécsbe küldték Rahl mesterhez, az ő közbenjárására felvették a Képzőművészeti Akadémia előkészítő osztályába. Korai műveinek témáit az alföldi népéletből merítette (Sátoroscigányok; Regélő honvéd; Húsvéti locsolás). 1865-ben ismét visszatért Gerendáson lakó nagybátyjához és ott festette a Búsuló betyárt, a kép ma a Déri Múzeum tulajdona.

A rajzolás terén továbbfejlődni kívánó fiatalember beiratkozott a müncheni Képzőművészeti Akadémiára, ott a magyar származású Wagner Sándor tanítványa volt, de W. Kaulbach nagyobb erővel hatott rá. Münchenben festette a Vihar a pusztán és a Dűlő szénásszekér című képeit. 1867-ben állami ösztöndíjjal a párizsi világkiállításra utazott, ahol Courbet művészetéből merített meghatározó benyomásokat. Közben átiratkozott az Adam fivérek magániskolájába, majd 1868-ban – L. Knaus életképfestészetének közelebbi megismerése végett – Düsseldorfba költözött. Első igazi sikerét a fájdalmakkal teli asztalossegéd-múltjának emléket állító Ásító inas című képével aratta (amerikai magántulajdonban). Knaustól és Vautiertől távolodva Leibllel, Courbet-vel, a francia realistákkal, illetve magyar kortársaival (barátaival), Than Mórral, Lotz Károllyal, Madarász Viktorral, Paál Lászlóval kereste a kapcsolatot.

1869-ben készült a Siralomház című munkája, amelyet W. Willstaek amerikai vasgyáros igen magas összegért vásárolt meg. A magyar szabadságharc utáni betyárvilágot ábrázoló kép aranyérmet nyert az 1870-es párizsi Szalonban, s egyszerre hírnevet szerzett alkotójának. E korszakában több kritikai realista szemléletű képet is festett.

Ezután visszatért Düsseldorfba, majd Paál László barátjával Hollandiába látogatott el. Közben új barátja, Zichy Mihály állandóan ösztönözte: „Menjen, az Istenért, mentül hamarább Párizsba, csak ott lesz a helyén!" Édouard de Marches báró és felesége is a francia fővárosba hívta Munkácsyt, Goupil műkereskedő pedig anyagi biztonságot ígért neki. 1870 őszén Párizsba költözött. Az új környezetbe való beilleszkedésben nagy segítségére volt de Marches báró és felesége. Házának állandó vendége volt Paál László, akivel gyakran látogatta Barbizont (itt festette például a Rőzsehordó nőt). Hamarosan új (francia, orosz, belga, cseh) festőbarátokra is szert tett. 1873-ban újabb siker következett: az Éjjeli csavargók, a Részeges férj hazatérése, a Köpülő asszony és két kisebb képe részt vett a bécsi világkiállításon, kivíva a festők és műkritikusok elismerését.

1874-ben változás állt be magánéletében: de Marches báró halála és a gyászév letelte után (augusztus 5-én) feleségül vette az özvegyet, Cécile Papier-t. Augusztus és szeptember hónapokban Svájcba, Olaszországba és Magyarországra utaztak nászútra. Munkácsy ekkor látta a velencei Scuola di San Roccóban Tintoretto híres passiósorozatát, amely később nagy hatással volt Krisztus-képeire. A pesti ünneplések után az ifjú pár meghívást kapott Haynald Lajos kalocsai érsekhez. Haynald haladó szellemű, művelt főpap és megértő ember volt: élete végéig baráti figyelemmel kísérte Munkácsy útját.

Párizsban Goupil átvette festményeit, de kapcsolatuk megszakadt, amikor a műkereskedő nem fogadta el a nagyméretű Milton az Elveszett paradicsomot diktálja leányainak című képet. Ekkor tűnt fel Karl Sedelmeyer műgyűjtő, ő átvette és a párizsi világkiállításra vitte a festményt, ahol az aranyérmet nyert. Többek között Pesten és Bécsben is bemutatták, a művész sikereit az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodója, Ferenc József vaskorona rendjel és nemesi cím adományozásával honorálta.

1878-ban Munkácsy – vagy inkább Cécile asszony – tízéves szerződést kötött Sedelmeyerrel. Ez az anyagi biztonságot jelentő „keretszerződés" egyértelműen meghatározta és megpecsételte a festő további sorsát. Sedelmeyeren kívül felesége is megfeszített munkatempót diktált a művésznek. A műgyűjtővel kötött szerződés 3. pontja sokat sejtető: „Tekintettel Munkácsy úr termelőképességére, lehetséges, hogy évente kb. százezer frankot keressen." Ösztönzésül Sedelmeyer 1880-ban előre fizetett százezer frankot a Krisztus Pilátus előttre és a kicsinyített, feles méretű változatra (redukcióra).

Krisztus Pilátus előtt

Bár Velencében és a különféle európai képtárakban járva tanulmányozta a bibliai témájú festményeket, Munkácsy talán soha nem gondolt ilyenek festésére. A kép témájának megválasztását Sedelmeyer közös megbeszéléseiknek, vagyis inkább saját sugallatának tartotta. Ezt így jegyezte fel visszaemlékezéseiben: „Miért ne válasszuk rögtön minden idők legnagyobb vértanúját, Krisztust, az istenembert, aki az egész emberiségért halt meg? Egy jelenetet szenvedésének történetéből? Munkácsy meghökkent: Igen, de hiszen ez egy szentkép lenne, amit már ezerszer megfestettek! Hogyan lehetne e tárgyból valami újat alkotni?" S ha már az ötletet adta, valószínű, hogy a kivitelezést is sugallotta Sedelmeyer. Elmaradhatatlan olvasmánya lett a Biblia és Ernest Renan 23 kiadást megért Jézus élete című könyve. Utóbbi – amit valószínűleg Sedelmeyer juttatott el hozzá – nagy hatást gyakorolt a századvég filozófiájára, irodalmára, művészetére. Renan istenségétől megfosztva, világot megváltó emberként ábrázolta Krisztust, amiért az egyház ki is zárta őt soraiból.

Munkácsy Krisztus-képeit zenei példák is ihlethették, jól ismerte Richard Wagner Nibelungok gyűrűje című ciklusát, Liszt Krisztus- és Szent Cecília-oratóriumát és Massene, Saint-Saens, Gounod, Thomas egyházi zenéit is.

Amikor Munkácsy munkához látott, valószínű, hogy az 1874-ben Velencében látott Tintoretto-ciklusra gondolhatott leginkább, amelyikről az egyházművészetet támogató Haynald Lajos kalocsai érsekkel is beszélgetett. Tintoretto viszont győztes Krisztust ábrázolt, Munkácsy pedig – a világi korszellemnek megfelelően – szenvedő, a közösségért életét adó drámai hősben gondolkozott. Bár a trilógia Jézusain kimutathatók – az említetteken túl – Rubens- és Rembrandt-hatások is, mégis megállapítható, hogy e három kép önálló, máshoz nem hasonlítható alkotás.

A Krisztus Pilátus előtt harminc vázlat és öt kompozíciós tanulmány után, 1881-ben született meg. 1880-ban kezdte el a festő a munkát, amit betegsége és karlsbadi gyógykezelése miatt kénytelen volt megszakítani. Innen írta feleségének: „… sokszor gondolok Krisztusomra. Azért gondolok rá, mert nem lehet tőle szabadulnom, mint egy felöltőtől, melyet levetünk, ha melegünk van, és felvesszük egy félórával később. Nem lehet egy olyan eszmétől, melyben egy idő óta élünk és amelyben minden áron el akarunk mélyedni… nem szabad, hogy az ember hosszú ideig hagyja hűlni azt a kis inspirációt, amije van, mert nincsen más olyan érzékeny és gyönge láng, mint az inspiráció, melynek az ember sohasem sejtheti tartalmát, és amelynek irányát a legkisebb fuvallat is kitérítheti." Bár a készülő képnek csodájára jártak, a mester nem fejezte be a beígért időpontra, a párizsi Szalon tavaszi megnyitójára. A munkában újszülött gyermekének halála és a párizsi palotájában pusztító tűz is hátráltatta. Vele sem tettek kivételt, elutasították a késve beadott képet. Sedelmeyer pedig nem tétovázott, saját La Rochefoucauld utcai palotáját bocsátotta rendelkezésére, amit naponta több ezer látogató keresett fel. A Szalon kiállítása jelentéktelen eseménynek számított a 417?636 cm méretű, 31 alakos Krisztus-kép bemutatása mellett. A májusi és júniusi párizsi lapok tele voltak Munkácsy dicséretével.

Sedelmeyer „menedzselésével" 1882 elején a kép európai körútra indult: januárban Bécsben, február-márciusban Budapesten, 1882 tavaszától – kisebb megszakításokkal – 1885 őszéig Angliában (közben a német városokban, majd Varsóban, Brüsszelben, Amszterdamban) vándorolt, és mindenütt nagy sikert aratott. Karl Sedelmeyer „koreográfiája" szerint a képet mindenhol tompított fényű szobában mutatták be, amelyet misztikus módon elrendezett bársonydrapériával vontak be. A festményt nehéz függönyökkel díszített fülkébe helyezte, amit művészien világíttatott meg felülről. Ennek hatására a kép jelenetének szereplői élettel, mozgással telítődtek.

Pesten a régi Műcsarnokban (a mai Képzőművészeti Főiskolán) állították ki, ahol egy hónap alatt közel nyolcvanezer ember tekintette meg. Munkácsy tiszteletére az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, majd a Régészeti és Művészettörténeti Társulat is díszünnepséget szervezett. Trefort Ágoston miniszter, Ipolyi Arnold, a műgyűjtő püspök, Borsos József, Kelety Gusztáv festőművész, Haynald Lajos kalocsai érsek, Tisza Kálmán, Apponyi Albert, Pulszky Ferenc, Jókai Mór, Szamossy Elek (egykori tanára) és Liszt Ferenc is köszöntötték. Az egyesített főváros elsőként választott díszpolgárt Munkácsy személyében. Közben, a városi közgyűlésen a képzőművészeti bizottság nevében Ujváry Lajos azt indítványozta, hogy a főváros saját pénzén, illetve polgári adakozásból vásárolja meg a képet az ország részére. Az ügyben semmiféle hivatalos lépés nem történt.

A március elsejei látogatás alkalmával szülővárosa, Munkács is díszpolgárává választotta a festőt.

„Sosem próbáltam isteni személyt festeni"

„Sosem próbáltam isteni személyt festeni, mivel, ami isteni, azt az ember nem képes megfesteni. Én az emberi alakban megjelent Istent akartam ábrázolni" – nyilatkozta képéről Munkácsy. Első nagyméretű – Jézus és Pilátus első találkozását megjelenítő – képének (szinte) középpontjában tisztaságot sugárzó fehér öltözetben áll Jézus, aki a hitében megingathatatlan, az istenszeretet nyugalmától fűtött, szelíd vértanút jeleníti meg. Munkácsy bevallotta barátainak, hogy a Szentírás olvasásakor Jézus ruhájának fehér színe gyújtotta fel először képzeletét. A történeti hűséghez ragaszkodva „öltöztette" fehér ruhába a helytartót is, a képen fellelhető további fehér foltok pedig (a Jézus háta mögötti, felemelt karú férfi inge, a gyermekét tartó anya és egy másik férfi fejkendője) a drámaiságot fokozó Munkácsy-féle vörös-kék-fehér színhatás érdekében került a vászonra. A kép legdrámaibb „eleme" mindenképpen maga a kompozíció. A hármas konfliktus (a küldetésének beteljesítésében megingathatatlan Jézus és a bizonytalan, de hatalmát mindenképpen óvó helytartó, Jézus és vádlói, valamit Pilátus és a tömeg között) ábrázolásával a vélemények különbözőségét nyomatékosította a festő. A kép minden figurája nyugtalan, egyesek gyűlölködnek, mások sunyin várakoznak, vagy álnokul figyelnek, ellenségesen kiáltoznak. Egy valaki nyugodt csak, aki maga az „igazság"… Az Istentől eredő igazság érzékeltetése érdekében Munkácsy ragyogó fehérségűre festette Jézus ruháját, a kép többi fehérje nem vakít.

Golgota

1881-ben Munkácsy elkezdte második monumentális képének festését, amelyhez a két művészetkedvelő főpaptól, Haynald Lajostól és Ipolyi Arnoldtól kapta a legtöbb biztatást. Következő év januárjára a farizeus alakjával készült el, majd még 15 előtanulmányt is összeállított. „Sietve írok neked – írta feleségének Párizsból 1883 nyarán –, mert egy Krisztus vár, szeretném már keresztre feszítve látni." Bár fizetett modellel dolgozott, az nem vállalta a „megfeszítést", így magát kötöztette egy keresztre, és a róla készült fénykép alapján festett. Mint korábbi képénél, itt is sokat babrált a szerkezeti kérdésekkel, a modellekkel, a kellékekkel.

1884 húsvétján (április 25-én) nyílt meg a szenzációt jelentő tárlat Sedelmeyer palotájában, egy külön e célra épített pavilonban. A Golgotával szemben az időközben Skóciából visszahozatott Krisztus Pilátus előtt állt. A másodbemutatóra Budapesten (ismét a régi Műcsarnokban) került sor, egy hónap alatt kilencvenezren tekintették meg. A hivatalos személyiségek kiemelten dicsérték ezt a munkát is, a kritikusok véleménye viszont megoszlott – egyesek a szerkezeti kérdésekbe, mások tartalmi kérdésekbe kötöttek bele, voltak, akik hatásvadásznak nevezték Munkácsyt.

460?712 cm-es méreteivel a Golgota a trilógia legnagyobb képe, amelyiken a Koponyák-hegyi tragédia beteljesülése utáni pillanatokat felfokozott drámaisággal ábrázolja Munkácsy. A másik kép zárt helyiségben játszódó jelenetével szemben itt a tág horizontú szabad térben szinte eltűnnek az alakok. Bár a kereszten függő Krisztus alakja magasan a többi szereplő fölé emelkedik, mégsem lehet azt mondani, hogy a kép középpontjában helyezkedik el (ezért többen is kritikával illették a mestert). Voltak, akik azt kifogásolták, hogy a kép tulajdonképpen két részből áll: a Kálvária-csoportból és a távozó tömegből, a két részt csak gyenge szálak fűzik össze. Ezért később Munkácsy több változatban is feldolgozta a Kálvária-részt és külön kép(ek)ként árusította az(oka)t. Az árnyaltan jellemzett tömeg rejti a legérdekesebb alakokat: a létrát cipelő, közömbös tekintetű zsidó ácsot, a futó (talán éppen a lelkiismerete elől menekülő) zsidó férfit, a megdöbbenve vitatkozó két farizeust. Mindannyiuk közül kétségtelenül a legszembetűnőbb a lóháton ülő, a keresztre visszatekintő titokzatos, jelképes alak. Az evangéliumi tudósításokban nem szereplő idegennel Munkácsy talán éppen a damaszkuszi útra induló Pál apostolt kívánta jelképezni, s azt, hogy éppen a kereszt tövéből indul el a világméretű evangelizáció. Bár a kritikusok Munkácsy szemére vetették, hogy a képen sok a jellegtelen, kidolgozatlan alak, a beállított mozdulat (több figura kitárt karral csodálkozik), a művész e képen is bizonyított kifejező színezési technikája és tájfestési megoldásai előtt mindannyian fejet hajtottak.

A két kép amerikai vándorútja

Az európai bemutatók után Sedelmeyer az Újvilágtól remélt kemény milliókat a Munkácsy-képekért. Miután nagy propaganda-hadjárattal előkészítette a kiállításokat, 1886. november elején ő is áthajózott a Krisztus Pilátus előttel és Munkácsy több kicsi képével. Két hét múlva követte őt a festő is, akit a kint élő magyarok olyan pompával és lelkesedéssel fogadtak, mint annak idején Kossuth Lajost. New York 23. utcájában, az Old Tabernacle kiállítóteremben megnyitott kiállításnak hatalmas sikere volt. Művészek, politikusok, egyházi személyek, újságírók elismerően nyilatkoztak a képekről, ünnepelték a festőt, miközben az – nyilván a pénzszerzés vágyától hajtva – busás áron portrékat festett megrendelésre. A kétségbevonhatatlan tehetség mögött rejlő pénzszerzési vágyra a New York Times kritikusa mert csak rátapintani, ő „az áhítatosság ürügyén történő pénzszerzés"-nek tartotta Munkácsy és Sedelmeyer munkálkodását.

Munkácsy Mihály Philadelphiában ismerkedett meg John Wanamaker vallásos milliomossal, Amerika egyik leggazdagabb emberével, aki tizenöt éves leánya portréját festette meg vele, és megvásárolta Három hölgy a parkban című képét. Wanamaker aztán a monumentális műbe is beleszeretett, és 600 ezer frankért (120 ezer dollárért) megvásárolta azt, majd saját hasznára vándoroltatta Amerikában. Sedelmeyer sok Munkácsy-képet adott el Wanamakernek, és 1887-ben a Golgotát is kiküldte hozzá. Ennek bemutatója az év októberében volt New Yorkban, szintén a Tabernacle kiállítóhelyiségében. Két hónap alatt több mint negyven cikk jelent meg a helyi lapokban a kiállításról, és sokezren tekintették meg a képeket. E sikersorozat után John Wanamaker megvásárolta a Golgotát is 500 ezer frankért (100 ezer dollárért), majd a vándorkiállítások után Jenkinstow-beli házában őrizte a két Krisztus-képet. A ház 1907. február 8-i tűzvésze idején elsőként ezeket menekítette ki, rámájukból kivágva őket. Restaurálás után Philadelphiába, az 1911-ben avatott Wanamaker-store-ba vitte, ennek nyolcadik emeletén, egy különteremben állította ki őket egymással szemben. A milliomos örökösei aztán a böjti és húsvéti időben a közönség számára is megtekinthetővé tették a két passióképet. Wanamaker az 1889-es párizsi világkiállításra áthajóztatta őket, nem hiába, hiszen ott nagydíjat kaptak.

Hetvenhét év után a Wanamaker Alapítvány felszámolta a philadelphiai üzletet és annak képtárát. Az 1988. február 24-ei árverésen a Golgotát Bereczki Csaba Gyula (Julian Beck) magyar galériatulajdonos vásárolta meg, a Krisztus Pilátus előttet pedig egy magát megnevezni nem kívánó, telefonon licitáló műgyűjtő. Bereczki Csaba Gyula 1991-ben letétként a Magyar Nemzeti Múzeumnak, majd a debreceni Déri Múzeumnak adta át a Golgotát. 1994-ben a kanadai tulajdonos (J. T. Tanenbaum) is Debrecenbe küldte letétbe a Krisztus Pilátus előttet. Később egy munkácsi születésű amerikai magyar ember, Pákh Imre tulajdonába került a Golgota, aki nagylelkűen meghosszabbította a kép debreceni letéti szerződésének határidejét.

Ecce homo

Első két képének sikeres fogadtatása után 1884-ben Munkácsy úgy nyilatkozott Budapesten, hogy új, a feltámadás győzedelmes jelenetét ábrázoló képben gondolkodik, aztán mégis az Ecce homóval jelentkezett. A kutatók ennek hátterében egyre jobban elhatalmasodó idegbetegségét, a bizonytalan jövőtől, pénznélküliségtől tartó kétségeit vélték látni. (Mind többet vitázott Sedelmeyerrel is, aki egyre jobban kihasználta őt. A műgyűjtő látta a művészi ízlésben bekövetkezett változásokat és Munkácsy romló egészségi állapotát, ezért nem újította meg a szerződést vele, 1888 októberében elszámoltak – Sedelmeyer 118 000 frankot fizetett ki neki.)

Mindezek ellenére engedett új menedzsere, a nyomdász-grafikus Kádár Gábor kérésének, hogy tegye teljessé a trilógiát. Kádár egy magyar társulatot, konzorciumot alapított az Ecce homo vándoroltatása céljából.

Témaválasztására nagy valószínűséggel hatással volt Anatole France 1892-ben megjelent Júdea helytartója című novellája. Az első olajvázlat 1892–93 fordulójára készült el, a következő két évben további hármat festett, közben pedig a tanulmány-célból készült részletképeket véglegesítette. 1894 tavaszán festett nagyméretű kartonvázlatát egy jótékonysági tárlaton állította ki. Az év május 30-án így írt féltékenykedő feleségének: „Utolsó pillanatig a Krisztusomon dolgoztam, mely ki van állítva. Valóban jól hat, jól van kiállítva. De hogy a szent atyák társaságát gazdagítsa, azt alig hiszem. Az első napokban, szombaton húszan nézték, másnap százan és azóta nem tudom." 1895-ben azt írta Szmrecsányi Miklósnak, hogy hozzáfogott az Ecce homóhoz: „… dolgoztam rajta kedvvel és mindig azon bizalommal, hogy édes testvére a régieknek… az eladási gondok és nyugtalanító küzdelmek munka közben úgy eltűntek, hogy rá se gondoltam… szeretném, ha otthon maradna a kiállítás után, de azt is megvallom egész őszintén, hogy alig merem reményleni, éspedig azért, mert a magyar kormány csak nemrég fizetett nagy összeget nekem egy művemért, tehát most másokon a sor…"

1895–96 fordulóján, több tanítványa segítségével készült el a 403 x 650 cm-es Ecce homo, Munkácsy utolsó képe. Krisztus modellje M. Antonikai volt, a zsidóké, farizeusoké kivándorláshoz készülődő lengyel, orosz férfiak. A trilógia utolsó darabját nem „M. de Munkácsy", hanem „Munkácsy Mihály" szignóval látta el, ezzel is jelezve, hogy hazájának szánta a Krisztus-képet, és hogy nem volt idegen tőle a hazatérés gondolata.

Az Ecce homo töviskoszorús Krisztus-arcában a nagybeteg, a halálra mind többet gondoló Munkácsy belső önarcképét ismerték fel a kritikusok.

A kép jelenete ismét a drámaiságot fokozó zárt térben, Pilátus palotájának udvarán játszódik, az árkádos előtérben az indulatoktól hömpölygő tömegben hetvenhárom életnagyságú alak jelenik meg. Itt sem a középpontban áll Jézus, mégis – Poncius Pilátus mellett – ő a központi figura. A helytartóval való második találkozás alkalmával arca meggyötört, szenvedésről árulkodik, főpapi fehér ruháját itt a királyi és áldozati piros váltja fel. Minden szem rá szegeződik, de az ő tekintete nem válaszol, az égre mered. Ismét csak nyugtalan, szinte ugrásra kész mindenki, Pilátus is kétszínűen hajlong, Krisztus megalázva, de egyenesen, végtelen nyugalommal áll. A háttérben János karjaiba ájul a fájdalmas anya, odébb pedig maga a festő is felfedezhető, aki már tudja, mi játszódik itt le… A „beteljesedés" után végképp elbúcsúzik a palettától – és ettől a világtól is.

Zseniális szerkesztésével Munkácsy akaratlanul is bevonja a szemlélőt a képbe. Az ő helye is a tömegben van, ordítva, fájva vagy kétségbeesve szembesíti azzal az „emberrel", aki érte jött a világba. „Lentről" kell felnéznie arra, aki szünet nélkül égre emeli tekintetét…

Az Ecce homo bemutatója Budapesten volt, az 1896-os millenáris ünnepségek keretében. Az Andrássy út végén, a Belle-vue nevű mulató udvarán, kis görög templomszerű pavilonban állították ki. Kádár Gábor nagy színes plakátot és reprodukciót nyomtatott, és folyamatosan hirdette a kiállítást a vidéki lapokban is. 1896 nyarán 315 000 ember látta az Ecce homót Budapesten. Munkácsy maga mutatta be művét a királynak és kíséretének. A pesti bemutató után ez a kép is vándorútra indult, járt Amerikában is, de nem találkozott a korábbi két darabbal. Az Ecce Homót Déri Frigyes Bécsben élő kereskedelmi tanácsos, selyemgyáros vásárolta meg 1916-ban és nagy művelődéstörténeti gyűjteményével együtt Debrecennek adományozta.

A kép budapesti bemutatójára visszatérve mindenképpen meg kell említeni, hogy ez alkalomból Wlassics Gyula miniszter a végleges hazatérésről tárgyalt Munkácsyval, akinek a magyar képzőművészet főfelügyelője címet szánta. A király és Ausztria-Magyarország legmagasabb arisztokráciája még egyszer – utoljára – nagy pompával megünnepelte Munkácsyt, fogadások, estélyek követték egymást. Az ünneplések végképp felőrölték erejét: Budapestről egyenesen Baden-Badenbe vitték, s többé már nem is tért vissza párizsi műtermébe. 1900. május elsején, életének 56. évében Bonn mellett, az endenichi szanatóriumban halt meg.

Munkácsy Mihály utolsó „szuperprodukciója" tulajdonképpen saját temetése volt, amit a magyar kormány rendezett meg nagy pompával és gondossággal. Az új Műcsarnokból Attila kincsével díszített koporsóban vitték ki a Kerepesi temetőbe. A filharmonikus zenekar először Erkel gyászindulóját játszotta a Hunyadi Lászlóból, majd Wagner Istenek alkonya című operájának nyitányát adta elő. A Műcsarnok köré kordont vontak, s csak belépőjeggyel lehetett látni a nagy menetet.

1911-ben felavatták Budapesten Munkácsy síremlékét, Telcs Ede művét. Avatóbeszédében Prohászka Ottokár püspök így méltatta Munkácsyt: „Prófétai géniusz volt, mert hiszen páratlanul meglátta Krisztus dicsőséges arcát; misztikus vallásos géniusz volt, mert elérhetetlen mélységekből fakadtak eszméi."

Több mint tízéves világbemutató

Debrecen központjában, a Déri tér 1. szám alatti neobarokk stílusú Déri Múzeum 1930 óta fogadja a látogatókat. 1920-ban Déri Frigyes (1852–1924) bécsi selyemgyáros csodálatos gyűjteményét Debrecen városának ajándékozta. Még az ő életében letették a majdani Déri Múzeum alapkövét és Györgyi Dénes építésszel konzultálva külön termet terveztettek az Ecce homo méretének, jellegének megfelelően.

A Munkácsy-terem a második emeleti új képtár mellett található, az 1995. augusztus 25-i világbemutató óta itt van kiállítva Munkácsy Mihály három monumentális Krisztus-festménye. A kiállítás a bibliai történés sorrendjét követi: az 1930-tól itt látható Ecce homótól balra eső falon tekinthető meg a Golgota, jobbra pedig a Krisztus Pilátus előtt.

A Golgota korábbi, öt évre szóló letéti szerződését 2006 januárjától Pákh Imre tulajdonos tíz évre módosította. Az új letéti szerződést a Magyar Kultúra Napja alkalmából ez év január 22-én írták alá a Déri Múzeum Munkácsy-termében. Ezzel biztossá vált, 2016-ig együtt látható Munkácsy trilógiája, amely – a debreceni intézmény vezetősége szerint – az oda látogatók igazi húsvéti lelkigyakorlata.

Felhasznált irodalom

Lázár Béla, A Munkácsy-kérdés. Budapest 1936.

Végvári Lajos, Munkácsy Mihály. Budapest 1961.

Székely András, Munkácsy. Budapest 1977.

Sz. Kürti Katalin, Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája. Budapest 1989.

Reviczky Gyula: Jézus Pilátus előtt. (Munkácsy képe)

Állok merengve, hosszan, áhítattal:

Ez ő! Ilyen volt! Így képzeltem én;

Álmomban éjjel, elmélkedve nappal

Kerestem arczát; végre föllelém.

Mit a halandó gyönge ismerettel,

Töprengve, könyvekből meg nem tanúl:

Az a te nagy lelkedbe rejtezett el,

Lángelméd érzi öntudatlanúl.

Az örök eszmét sejtem itt, e vásznon,

S világrendünk hány bús kérdőjelét!

A két kezet, mely áld, kötözve látom,

Hallom a csőcselek „feszítsd meg"-ét.

És hallom azt is, százszor hangosabban,

De nem a trón, a vádlott hirdeti,

Hogy a mi nem veszendő, halhatatlan:

Halandó ember meg nem ölheti!

Nincs a ki védje, nincsen pártfogója,

Vérét szomjazzák a zsidó papok.

Jósképpel áll; azt olvasom le róla:

„Feszítsetek föl! Én meg nem halok!"

Nézzétek őt! Két keze megkötözve.

A nép üvölt: „Feszítsd, feszítsd meg őt!"

Megszánja asszony, mégsem ő a gyönge.

Leborulok ily óriás előtt.

Oly szelíd, alázatos, lemondó, -

Ő az erény, igazság mártira.

S oly büszke, hajthatatlan, égbe rontó:

Ez ő! a Messiás, Isten fia!

Pilátus tétovázik… Nincs segítség!

Látom, hogy el fogják veszíteni.

De érzem: kikel sírjábul ismét…

Meghal, mert ember; él, mert isteni.

Helmut Weiss: Kultúra, nyelv és vallás: Európa megbékélésének esélyei vagy akadályai? (2)

A szerző előadása első felében (ld. márciusi lapszámunkat) kimutatta a kultúra fogalom „kultúrafüggő" megközelítésének polivalenciáját, „mérleget" készített arról, milyen pozitív lehetőségeket és milyen csapdákat tartogat interetnikai megértésünk és önmegértetésünk szempontjából a nyelv, értelmezte a vallást mint identitásteremtő jelrendszert, illetve szemügyre vette a megbékélés esélyeit a kommunikáció és az interkulturális szaktudás útján.

A szerző (1942) Düsseldorfban (Németország) élő, erdélyi szász származású protestáns lelkész, interkulturális kutatásokkal foglalkozik.

A kommunikációban fontos, hogy a résztvevők bemutatkozzanak egymásnak, és hogy pozícióikat a lehető legvilágosabban meghatározzák. Így cselekszünk a mindennapjainkban is: ha idegennel találkozunk, bemutatkozunk. Ez azt jelenti, hogy a kommunikáció folyamatában résztvevő felek lehetőséget kell hogy kapjanak arra, hogy

a pozícióikat meghatározzák. […] Az interkulturális kommunikáció alapelve: minden résztvevő meg kell hogy kapja a lehetőséget, hogy magáról beszéljen, senki nem írhatja elő a másiknak, az hogyan értelmezze, hogyan írja le magát. De a saját helyzet ismertetése még csak a kezdet. Ugyanolyan fontos a mások helyzetét meghallgatás útján megismerni. A különbözők közti kommunikáció feltétele, hogy a figyelmes olvasó, a meghallgató terapeuta, a kutató etnológus érdeklődésével hallgassuk meg a másikat: nagy mértékű nyitottsággal követni azt, ahogy a beszélő magát értelmezi. Amikor magunkról beszélünk vagy amikor a másikat meghallgatjuk, tulajdonképpen csak megközelítjük egymást. Amikor a magam pozícióját leírom – mondjuk, ha a saját történelmemről beszélek –, akkor csak megközelítem azt. Mert még nekem sem teljesen sajátom. Még a saját történelmem és saját cselekvéseim is „velem szemben" állnak. Történelmem lényegesen nagyobb, szélesebb, átfogóbb, mint az én róla való értelmezésem. Ezért az értelmezésem változhat, ezért történelmemet különböző összefüggésekben különbözőképpen tudom előadni, s ezért mások is másféleképpen tudják az én történelmemet előadni. Ha a beszédem „monolitikussá" válik, akkor merev lesz és élettelen. Amikor valakit meghallgatok, a történelmét vagy a meggyőződéseit, az ezekről szóló beszámolóját hallgatom, még csak közelítek hozzá. Csak bizonyos fokig vagyok képes beszállni a másik valóságába és értelmezésébe. Nem is tehetünk másként, mint hogy meghagyjuk a másiknak az ő sajátosságát és idegenségét.

„Az idegenhez csak annyiban tudok közelíteni, amennyiben elviselem a távolságát" – így fejezte ki ezt Bernhard Waldenfels alapvető művében (Az idegenség topográfiája. Tanulmány az idegenség fenomenológiájáról).

De hogyan halad tovább a folyamat? Előterjesztem a pozíciómat, a szemben álló meghatározza a sajátját, megközelítjük egymást. Ha ezeket a közelítő lépéseket újra és újra megtesszük, és bizonyos pontokon közeledünk is egymáshoz, a távolságok és különbségek megmaradnak. És ekkor ajánlatos egy harmadik, külső viszonyítási pontot bevonni. A kultúra szempontjából ez a viszonyítási pont a közösség társadalmi viselkedése. A párbeszéd számára szóba jöhet a következő viszonyítási pont: melyik viselkedés felel meg manapság az ember számára? Mennyiben járulhat hozzá az én pozícióm, a te pozíciód a hasznos szociális magatartáshoz? Hogy erre a kérdésre választ kapjunk, viszonyítási pontokként tudatosítanunk kell az élet valóságait, az élet szükségleteit és az emberek szenvedéseit. Amikor egymással beszélgetésbe bocsátkozunk, ezt egy bizonyos cél érdekében tesszük: hogy az emberek számára hasznosak legyünk. A vallás szempontjából nézve harmadik pontként a végső valóságot kell azonosítanunk. Isten beszélgetőpartnerként áll velünk szemben. Mit jelent az én szempontomból, mit jelent a te szempontodból az, hogy Isten mint harmadik áll mellettünk e párbeszédben? Hogyan relativizálja Isten valósága az enyémet és a tiédet? Ha benne találkozunk, vajon kötelező-e valamiféle megegyezést kierőszakolni köztünk? Párbeszédünk eszkatológiai jelleget nyer, mert itt a földön nyitott és részleges marad.

A különbözők közti megbékéléshez, a nézeteltérések és konfliktusok alkalmával szükségünk van interkulturális kommunikációs tudásra. Az interkulturális kommunikáció és a kapcsolatépítési munka során gyakran fogjuk tapasztalni, hogy elbizonytalanodunk, megbántva érezzük magunkat, úgy érezzük, kudarcot vallottunk. Gyakran frusztrációt érzünk. Ismételten válsághelyzetekbe kerülünk és kételkedünk magunkban. Ezért Elisabeth Rohr így fogalmaz: „az interkulturális kompetencia annyit jelent, hogy tudunk saját és a mások egyéni és kulturális gyengéivel bánni, hogy regresszív és agresszív indulatainkat kezelni tudjuk, hogy a tehetetlenség érzését, a kudarctól való félelmet és a nem-megfelelés érzését magunkban és másokban el tudjuk viselni, és az átélt válságot produktív és kreatív irányba tudjuk fordítani."

Interkulturális kompetenciát nem lehet az értelmiségi tudás felhalmozásával elsajátítani, hanem csak a közös tanulási folyamat által, az adott, megélt helyzetben. Az interkulturális kompetencia azt jelenti: gazdagodni olyan személyként, aki közeledni tud, aki el tudja viselni a távolságot, aki az intimitás és a távolság tolerálásának képességét elnyeri. Az interkulturális kommunikációs kompetencia, amely ismeri a különbözőségben való együttélés összes szakadását, konfliktusát, sérelmét, sóvárog a megbékélés után. A megbékélés nem tünteti el a különbözőségeket, hanem kapcsolatba helyezi ezeket egymással.

A megbékélés mozdulatai

A megbékélés mozdulatai szempontjából központi hely a 2Kor 5,17. Itt Pál azt írja: „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, íme újjá lett minden. Mindez pedig Istentől van, aki minket magával megbékéltet Jézus Krisztus által, és aki nékünk adta a békéltetés szolgálatát. Minthogy Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek igéjét."

Ahhoz, hogy a megbékélés szavait megértsem, ezúttal nem az internethez fordulok, hanem az 1933-ban kiadott Az Újtestamentum teológiai szótárát veszem elő.

A katallassw címszó alatt a következőket olvasom: elvált házaspár megbékéltetése és egymáshoz vezetése. Az újszövetségben csak Pál használja ezt a szót. Számára a megbékélés átalakulást jelent, az ember és Isten közti kapcsolat felújítását, ezáltal az ember saját magához való viszonyulásának megújítását is. A megbékélés Istentől jön, ő az aktív fél, aki az embert és a világot keresi, hogy velük zavartalan viszonyba kerülhessen. De Krisztusnak a világgal és a velünk való megbékélésén keresztül mi válunk aktívakká és szabadakká ahhoz, hogy másokhoz közelítsünk, hogy a zavarokat megbeszéljük és feloldjuk. Tehát Krisztusban új, szabad teremtményekké válunk, akik készek a békéltetési szolgálatra, az új kapcsolatok kiépítésének szolgálatára.

Hogy a megbékélés nem könnyű, Jézus Krisztus példáján válik nyilvánvalóvá. A szakításokat és konfliktusokat nem lehet elfedni, a bűnöket és nehézségeket nem lehet eltakarni. Ezeket el kell viselni, végig kell szenvedni. Az elválások, szakítások és bűnök megszenvedéséből fakadnak a megbékélés mozdulatai.

Akadályozzák-e a nyelvek, kultúrák és vallások közti különbségek az egymással való jó viszony kialakítását? Lehet, hogy így van, ha úgy tekintünk rájuk, mint a tulajdonunkra, és ha azok birtokolnak minket. De esélyt teremthetnek, ha másokkal kommunikatív párbeszédbe kezdünk, ha elfogadjuk, hogy Jézusban Isten által megbékéltünk magunkkal és egymással, s ezért a megbékélés szolgálatára vagyunk hivatottak.

Az emlékezet gyógyítása című konferencián (Kolozsvár, 2005) elhangzott előadás publikálásra szerkesztett változata.

Könyv

Pesthy Monika: A csábítás teológiája (Bodó Márta)

A vaskos és tetszetős külsejű kötet kétségtelenül a címével hívja fel elsősorban magára a figyelmet: a két fogalom társítása kíváncsivá teszi már a könyvüzletben a potenciális olvasót. Aki a csábítás szó láttán valami mondén, netán pikáns elvárással nyitja ki a kötetet, azt a teológia szó a helyes irányba tereli elvárásait illetően: a Catena sorozatban a pécsi tudományegyetem patrisztikai központja a Kairosz kiadóval közösen adta ki e könyvet, amelynek alcíme mutatja valódi tartalmát: A kísértés fogalmának története az ókorban. A szerző – aki nemcsak alapos kutató, de kivételesen művelt is: hiszen szír, kopt, etióp, héber, görög és latin nyelvű írásokat használ eredetiben! – disszertációja sokoldalú és változatos anyagot vonultat fel és vizsgál, elemez, hogy helytálló következtetéseket tudjon megfogalmazni. Rendkívül gondos szövegelemzéseire jellemző a bevezetőben megfogalmazott igényesség: „igyekszem mindenütt az eredeti nyelvű elsődleges források alapján dolgozni" – írja. „Ezt azért tartom fontosnak, mert gyakran tapasztalom a korai kereszténység kutatásában (ez főleg a magyar helyzetet jellemzi), hogy míg a szerzők kitűnően ismerik a modern másodlagos irodalmat, az elsődleges forrásokat jóval kevésbé, és ha igen, akkor sem eredeti nyelven. Megnehezíti továbbá a magyar kutató helyzetét az is, hogy a keresztény szerzők műveinek meglevő fordításai javarészt annyira megbízhatatlanok, hogy ellenőrzés nélkül semmit sem lehet tőlük átvenni." Feltűnő ez a magabiztosság, minősíthetnénk akár nagyképűnek is, ha munkája egésze nem győzné meg az olvasót arról, hogy a szerző nagyon is tudja, miről beszél, és filológiai pontosságra törekvése igen alapos munkavégzéssel párosul. Vizsgálatát a kérdés bibliai, ó- és újszövetségi előfordulásának áttekintésével és elemzésével kezdi, ezt az ókeresztény kor irodalma követi, többek között Hermasz Pásztorának, Iréneusz, Tertullianus, Alexandriai Kelemen műveinek áttekintése és külön alfejezetben Órigenész munkásságának vizsgálata. A sorban Cyprianus, Lactantius, Poitiers-i Hilarius, Nagy Szent Vazul, Nüsszai Gergely következnek, Euagriosz, majd Jeromos, Cassianus, Szent Ambrus, Aranyszájú Szent János, végül pedig Szent Ágoston.

Témaválasztása is feltűnő, akár kihívónak is lehet nevezni, hiszen nem könnyű, nem egyértelmű terület feltérképezésére vállalkozott. Ugyanis nem egyszerűen a bűn, bűnösség kérdését vizsgálja, amelynek teológiai megítélése, erkölcsi minősítése sokkal egyszerűbb, egyneműbb és egyértelműbb, hanem egy sokkal összetettebb, árnyalt vizsgálatot igénylő témát jár körbe. A választott téma tárgyalása azért is kemény dió, mert a szerző eleve magasra állítja a mércét és nagy célt tűz ki maga elé: „miért van benne a rossz az emberi természetben? miért nem tudjuk elkerülni, hogy rosszat tegyünk, még ha nem is akarjuk? mi indít bennünket a bűnre? belülről vagy kívülről kapjuk az ösztönzést? ha belülről, akkor ki helyezte belénk ezt a ?rossz hajlam?-ot? és ha kívülről jön, akkor kitől? Istentől vagy ördögtől? hogyan ösztönözhetne Isten a rosszra? vagy hogyan cselekedhetne a Sátán Isten akarata ellenére? miben áll az emberek felelőssége? mi a szerepe a szabad akaratnak? mire jók a kísértések? egyszerűen csak az ördög cselvetései az ember ellen, vagy van valami hasznuk?" Kérdései régi korok sok-sok gondolkodójának örök töprengései, amelyek számtalan elmélkedést, fejtegetést hoztak létre a századok folyamán. Ugyanakkor a mai ember égetően aktuális kérdése is, még ha ma esetleg nem a keresztény etika tanítása, szóhasználata vagy fogalomtára segít is megfogalmazni azt. Mert éppen az az érdekes, hogy a (bűnre való) kísértés a rossz általános kérdéskörét veti fel, azt a 20. századi világégések nyomán oly gyakran megfogalmazott (és nem mindig pozitívan megválaszolt) problémát, hogy ugyan honnan jön a világba a rossz, a fájdalom, a szenvedés, s ha Isten létezik és olyan, amilyennek a keresztények hiszik, azaz, ha jó, hogyan és honnan ered mégis a pusztítás gonosz műve, a rombolás, a kegyetlenség és kín? A szerző a maga tudományos eszközeivel keres választ, válaszokat, s a korai kereszténység egyes iratainak olykor meglepő aktualitása és modernsége (aki olvasott Aranyszájú Szent Jánostól, Nüsszai Gergelytől prédikációt, érti, mire célzok: ezek a beszédek olykor az összes, ma rendkívülinek, újszerűnek vélt gondunkat felsorolják) segít neki ma, mára is érvényes konklúziókat megfogalmazni amellett, hogy rendkívül értékes tudományos eredmény egész munkája.

Érdekesség a démonok, a démoni világ mint a bűn elkövetéséhez vezető, arra csábító-késztető lények megjelenése a kötet elemzéseiben: a korai keresztény gondolkodásban természetszerűen e láthatatlan lények hatásának tulajdonították a rossz hatást. Mindezek a lények ma megint megjelentek különböző félvilági praktikák keretében, míg a modern lélektan démonok helyett a lélek megbomlásának, betegségének, esetleg elfojtásnak és komplexusnak kezdte látni a bűnhöz vezető folyamatokat, késztetéseket. Az is nyilvánvaló a kötet elemzéseit olvasva, mennyire igazi volt az ókori gondolkodás számára a rossz s a rosszra vezető csábítás: kézzel fogható, saját testén-lelkén megélt valóság, veszély volt (elég csak Remete Szent Antal vagy Jeromos kísértéseire, az azokról való beszámolókra gondolnunk).

A kötet utolsó fejezete a következő címek alatt foglalja össze kutatásai eredményeit: A világban levő rossz, az ember jó és rossz között, ki a kísértő?; Kit ér a kísértés?; A kísértés fogalmának alakulása; Krisztus megkísértése; A Miatyánk hatodik kérése; A paradicsomi kísértés. Végül ez az összegezés két exkurzussal zárul: Beliálról és három hálójáról meg az asszonyi csábításról s ennek történetéről, felfogásáról a korai egyházi irodalomban.

A függelékben néhány fontos korabeli írás eredeti nyelvű szövegét találjuk, valamint alapos bibliográfiát, igényes szerkesztésben, ahogy a sorozat más kötetei esetén is tapasztalhattuk.

(Kairosz Kiadó, Budapest 2005)

Laptestvérek

(Távlatok 2005/5)

Lázár Kovács Ákos Szekularizált politika és egyházi kultúra című tanulmányából:

„Mi történik akkor, ha az eleve ?gettóemberként? létező egyházi (vallásos) értelmiségi (ahogyan Mestere, akit követni szeretne) elvárásai és szolgálata miatt kiszoríttatik a kritikai nyilvánosság közegéből? Mi történik, ha az egypártrendszer, vagy akár a ?szabad tőkeáramlás? világpolitikai diktátuma (mint pedagógiai alapelv) – az emberiség meghatározott jövőre irányuló nevelését feladatának tartva – ellene hat annak az intellektuális alapállásnak, amely nem ezt a pedagógiai feladatot tekinti sajátjának? Nyugati értelemben vett ?demokratikus közegben? is (ezen igényeinek fenntartása miatt) elmondható az egyházi értelmiségről az, ami a teológusokról általában: hogy ?az utolsó univerzalisták: ha nem adják fel az előbbiekben vázolt univerzalizmust, attól még a legkevésbé sem kell szektariánus fundamentalistákká vagy megmerevedett tradicionalistákká válniuk. Mert hiszen ennek az univerzalizmusnak a megmentésétől függ – túlságosan is –, lesz-e jövője emberi világunknak […].? Az egyházi értelmiséginek (a sokszor önmaga és mások számára is ?kellemetlennek? tűnő teológiai szempontokkal is számoló önazonossága miatt) ugyanaz a feladata a társadalmi nyilvánosság különböző szeleteiben tevékenykedve, mint a teológiának a tudomány egészében: az egyházi értelmiségi ?egyben? őrzi meg a világ részére a világnak azokat a lényegi dimenzióit, amelyeket az már nem képes megőrizni saját magának. Ez azt is jelenti, hogy a teológiai szempont tudatosítása a történelem egészével szerves kapcsolatba hozza ezt az öntudatot, aki ezáltal önazonosságának jelentős tényezőjeként ismerheti fel saját politikai és üdvtörténeti jelentőségét és felelősségét. Minden szakmai közegben és társadalmi, politikai helyzetben az (is) a feladata ennek az értelmiségnek (az egészre való tekintettel, egyetemességigényének megfelelően), hogy fenntartsa, megőrizze azt az eredendő tágasságot, amely számot vet a múlt tapasztalataival, emlékeivel, a jelen bonyolult rétegzettségével és a jövő Istenben beteljesülő végkimenetelével. Közvetíteni az egyházi, intézményes nyilvánosság és az önmagát folyamatosan félreértő, abszolutizálásokra hajló szekularizált társadalmi nyilvánosság között.

[…] Az egyházban a keresztény egzisztenciát illetően sem az nem állítható, hogy minden keresztény egyforma, és egyazon feltételek között él, sem az, hogy valamennyi keresztény meghatározó módon különbözik egymástól."

Film

Farkas István: Hollywood két Krisztusa

Albert Schweitzer Geschichte der Leben-Jesu-Forschung című, több mint hatszáz oldalas könyvében azt bizonygatja, hogy a történeti Jézussal foglalkozó tudósok, írók a Megváltó személyének megfestése közben tulajdonképpen saját eszméiket tükrözik vissza. A filmművészetben mindenképpen így van ez; az egyes rendezők saját Krisztus-víziójukat viszik celluloidra. Írásomban a Megváltó személyének kétféle filmes ábrázolását vázolom – Mihail Bahtyin orosz irodalomtudós regényelméletének felhasználásával.

A történelem folyamán a racionalisták az erkölcsről tanító prédikátort, az idealisták az emberség mintaképét, a szocialisták a szegények barátját és szociális reformert, az esztéták a zseniális beszédművészt látták Jézusban. És voltak, akik regényhőst kreáltak belőle. Mindeközben persze valamennyien próbáltak közelebb férkőzni a Betlehem és Jeruzsálem között lejátszódott történet lényegéhez. A Krisztus-kép művészi (át)értelmezése általában összefonódott az éppen aktuális társadalmi-politikai-vallási rend markáns kritikájával, Voltaire-től Nietzsche-ig, Baudelaire-től Dosztojevszkij-ig. Amikor az 1800-as évek végén megjelent a film, a vizuál-zsonglőrök is nekiláttak, hogy hozzátegyék a maguk vízióját a kétezer éves történethez.

Martin Scorsese kétkedő Krisztusa

szenvedő ember, azaz olyan Jézus, aki hatalmas belső küzdelem árán birkózik meg a rá háruló isteni feladattal. Az amerikai (film)kultúra legendá(s ikon)ja Krisztus utolsó megkísértése (1987) című filmjében mindenféle gátlás és erkölcsi korlát nélkül rajzolja meg Jézus-emberét. Eljátszik a gondolattal, mi történne, ha a hús-vér Jézus döntései átformálnák „egy picit" az evangéliumokból ismert eseményeket. Nem a keresztfára szegezett Jézussal indít, hanem az áccsal, aki kereszteket készít és cipel, majd segít felszegezni azokra a bűnösöket. Egyáltalán nem az isteni szférába való figura; az isteni jelek látása után viszont dilemmákkal küszködik, prédikációi után gyötrődik, őrlődik, gonosz erőkkel viaskodik, akárcsak egy átlagos halandó. Nincsenek elképzelései arról, hogy mivé kell válnia, csak azt érzi, hogy megállíthatatlanul közelít feléje valami, valami, ami örökre megváltoztatja életét. A filmben felsorakoznak a hagyományos evangéliumi jelenetek: van leprás jelenet, Lázár-feltámasztás, prófétálás stb. Mindezek ellenére Jézus egyáltalán nem tűnik csodatevőnek, halhatatlannak, csak egy egyszerű ácsnak (a filmben „gyáva féreg"-nek, ahogyan Júdás nevezte), akit kővel dobálnak és leköpdösnek. Aztán megtörténik a keresztrefeszítés, miközben (!) megjelenik egy angyal, s meggyőzi Jézust a tévedésről: nem ő a megváltó, ezért fölösleges minden ember bűnét magára vennie. Jézus leszáll a keresztről és otthagyja az egész golgotai színjátékot. Családot alapít, megöregszik, majd újra a keresztfán köt ki.

Ez a filmbéli történet kétféleképpen is értelmezhető: egyrészt úgy, hogy a keresztre feszített Jézus elképzel egy ilyen lehetőséget is, másrészt pedig úgy, hogy az idő kerekét visszafordítani képes Isten ad még egy esélyt Jézusának. A Bibliából megismert (aszexuális) Jézussal szemben Scorsese szerelmes lényként állítja elénk főszereplőjét. Ilyen irányú döntésében – talán – befolyásolták azok a tudományos(nak tartott) elképzelések is, melyek szerint a kánai menyegző Jézus „királyi" lakodalma volt Lázár nővérével, Máriával. Scorsese Krisztusát emberközelibbnek érezzük, mint a klasszikus Jézus-filmek ritkán mosolygó, kinyilatkoztató Megváltóját; a köznép soraiból választották ki, ő is „emberből van" (vonzódik a polgári élethez, a női nemhez), egy csöppet sem jobb, erősebb, mint bármelyikünk. De szerethető!

Mel Gibson vérző Krisztusa

A 2004-ben rendezett film főszereplőjének ez a legtalálóbb jelzője. A film Jézus földi életének utolsó tizenkét órájáról szól, tényszerű megjelenítéssel, a leírásokhoz ragaszkodó pontossággal. Használ viszont ún. „flashback"-betéteket is, ezek segítségével a tizenkét óránál korábbi események egy részét is felidézi. Mel Gibson közismert dramaturgiájú rendezése bevallottan az ember-Jézus kínszenvedéséről tudósít, ami miatt kevés a spirituális töltet a filmben. Szakít a Zeffirelli-féle romanticizmussal és Scorsese erősen profanisztikus ábrázolásmódjával, a Jézus halálához vezető szörnyűséges szituációkat szikáran, naturalisztikus stílusban jeleníti meg. Érzékletesen ábrázolja, hogy Jézus híveinek csoportjából senkiben sem tudatosul az igazi áldozat, a kereszt cipelése közben elesett Jézusban Mária csak a fiát látja – és nem a Megváltót –, akin már nem tud segíteni, mint gyermekkorában. A Passió hitelesen mutatja be, hogy a Jézus ellen felhozott vádak alaptalanok. Efelől a főpapoknak – akiket megrettentett a virágvasárnapi bevonulás hangulata, Jézus népszerűsége – sincs kétségük. Éppen azért manipulálják a tömeget, hogy nyomást gyakorolhassanak a nagy hatalmú római helytartóra, aki világosan látja a megvádolt, megkötözött ember ártatlanságát. Fokozatosan rajzolódik ki előttünk egy politikai gyilkosság története, kiváltva az ártatlan ember iránt érzett csodálatunkat, együttérzésünket, majd rádöbbenésünket saját, egyéni felelősségünkre. – A feltámadás bemutatása a film appendixe. Jézus boldogan, sebek nélkül elhagyja sírját. Kell-e ennél nagyobb üzenet, vagy – filmes nyelven szólva – „happy end"?

A többi szereplő

A filmrendezők számára az evangélium-adaptációk alkalmával kulcskérdés a gonosz megjelenítése is. A klasszikus Jézus-filmek tartózkodtak a sátán ábrázolásától, bukott angyalként csak a posztmodern Jézus-történetek alkalmával tűnik fel. Scorsese és Gibson alkotásában látható alakban is megjelenik a sátán. A Krisztus utolsó megkísértésében mint csábító-kísértő (női hangon megszólaló) kígyó, lángoszlop, majd mint fiatal (angyal)lány tűnik fel. Mel Gibson Passiójában, férfihangon megszólaló hermafrodita, pontosabban androgün, hímnős lényként jelentkezik.

Júdás személye is szorosan kapcsolódik a szenvedéstörténethez, ezért hangsúlyos figura ő a filmekben is. A Passió Júdását, aki nem tud belenyugodni árulásába, gyermekek hajszolják fel egy hegyre, ott saját kezével vet véget életének. Öngyilkossága előtt egy szétfoszlott, rothadó szamártetemet pillant meg – a kép a Jeruzsálembe való bevonulás eszméinek szertefoszlását, illetve Júdás hitének elvesztését szimbolizálja. A gyerekek a jövő nemzedékének metaforái, Júdást tehát nem saját kortársai, hanem a következő generáció ítéli el (de már későn). Az áruló halálát korántsem látjuk olyan naturalisztikus stílben, mint a Megváltó szenvedését, a rendező ezzel azt érzékelteti, hogy Júdás halála csak egy „egyszerű" halál, semmi köze nincs a megváltás művéhez (a váltságműhöz). Ezzel ellentétben Scorsese filmjében Júdás közbenjár a megváltás művének kieszközléséért. Egyféle Jézus–Júdás kettősség is megfigyelhető a filmben: Júdás Jézus alteregójaként jelenik meg. („Júdás keresztje nehezebb, mint a Jézusé" – hangzik el…) Miután Jézus leszáll a keresztről, családot alapít, dolgozik, megöregszik. Már halálán van, amikor a még életben lévő próféták és Júdás eljönnek hozzá, majd utóbbi leleplezi a csalafintaságot: a Golgotán hozzá beszélő kislány nem angyal, hanem az ördög, a gonosz, aki bűnbe vitte őt. Jézus ezek után őrjöngve kéri Istent, hadd kapjon még egy esélyt, engedje, hogy ő legyen a Megváltó.

Modern hit(térítés)

Mindkét film botrányt váltott ki egyházi berkekben, istenkáromlás és megszentségtelenítés miatt vádolták őket a legtöbben. A Passiót is heves támadások érték, pedig a mai posztmodern világban – melyben a vizuális kultúra megkérdőjelezhetetlen erővel bír – Mel Gibson felmutatta a hit terjesztésének, illetve erősítésének leghatékonyabb eszközét. Felismerte és kimondta: Hollywooddal csak hollywood-i eszközökkel lehet felvenni a versenyt. Ugyanakkor hangsúlyozta: nem szabad beletörődnünk a keresztény értékrend visszaszorításába és a mai embert nehezen elérő hittérítő módszerek helyett olyanokat kell találnunk (illetve használnunk), amelyek segítségével az utánunk következőket is rá lehet vezetni arra, hogy Krisztus az örök igazság.

Erzsébetváros igazi kincsesbánya számomra. Kovács Bálinttal, az erdélyi örmények magyarországi kutatójával Ozsváth Judit beszélget

A zirci születésű Kovács Bálint mindössze 24 éves, és máris egyik legavatottabb ismerője az erdélyi örményeknek. Doktori tézisét is e népcsoport 17–18. századi egyháztörténetéről és művelődési életéről írja. Alaposság és mély alázat jellemzi kutatómunkáját, amelynek során többször megfordul Erdélyben. Szereti és otthon érzi magát ezen a földön.

Az elmúlt év decemberében a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Történelem Karán tartott előadást kutatási eredményeiről. Ezt megelőzően kértem mikrofon elé.

Ozsváth: Mesélj magadról! Hogyan kerültél kapcsolatba az erdélyi örmény kultúrával?

Kovács: Veszprémben érettségiztem a Padányi Bíró Márton Római Katolikus Gimnáziumban, 1999-ben. Mivel a Pázmány Péter tanulmányi versenyen első helyezést értem el, felvételi nélkül felvettek a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, ahol történelem-hittanár szakpárosítással kezdtem el tanulmányaimat, ezekből tavaly szereztem diplomát. Harmadik évtől felvettem a jogász szakot is, ebből a későbbiekben diplomázom. 2002-ben egyik szemináriumvezető tanárom, Őze Sándor rendezett egy kiállítást Budapesten Örményország kincsei – Titkok az Ararátról címmel, amely egy örményországi vándorkiállítás volt. Közben ugyanazon év tavaszán kaptam egy kéthónapos ösztöndíjat a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemre. Tanárom arra kért, nézzek utána Erdélyben az erzsébetvárosi örményeknek. Erzsébetváros és hajdani lakóinak története addig teljesen ismeretlen volt számomra. Eljöttem Kolozsvárra, megpróbáltam utánakeresni a kérdéssel kapcsolatos szakirodalomnak, de hamar kiderült, hogy az erdélyi örményekkel kutatás szintjén nagyon kevesen foglalkoztak – az erzsébetvárosiakkal meg egyáltalán nem. Elkezdtem hát én a munkát. Az akkori plébános, Kádár Sándor atya nagy szeretettel fogadott, s be is mutatott Vicelár Máriának, mindenki Maris nénijének, aki az ottani örmény értékeknek gondos és hű őrzője. A közel 80 éves hölgy nemrégen kapott Szongott Kristóf-díjat Budapesten, az erdélyi örmények egyik egyesületétől. Ő mutatta meg nekem a templomot és a sekrestye fölötti zárt könyvtárat. Igazából ekkor fedeztem fel, hogy ebben a körülbelül 20 négyzetméteres teremben milyen értékek vannak. Hatalmas kincset halmoztak fel az elmúlt évszázadok alatt az ott élt örmények. Első látogatásom alkalmával csak rövid időt tartózkodhattam ott, de nyáron társaimmal visszatértem, s Jakubinyi György érsek úr személyes engedélyével hozzáláttunk a könyvtár katalógusának elkészítéséhez. A tudományos közéletben teljesen ismeretlen hagyatékról van szó.

Ozsváth: „Szerelem" volt ez első látásra?

Kovács: Így is lehet mondani… Első látogatásom után visszatérve Magyarországra jobban szétnéztem, nem találok-e mégis valamilyen szakirodalmat az erzsébetvárosi örményekről. Nem találtam, és mindenki csak megerősített: nem létezik ilyen. A szamosújvári könyvtárról még tudtak valami keveset, de az erzsébetvárosiról semmit. A helyszínen készített képeimen és elbeszéléseimen mindenki meglepődött. Kétségtelen, hogy a tudományos közéletben eddig teljesen ismeretlen hagyatékról van szó. Merthogy többször visszatértem oda és közben egy féléves Erasmus-ösztöndíjjal sikerült kijutnom Németországba, a mainzi és a frankfurti egyetem könyvtárában végeztem kutatásokat – itt az örményekre vonatkozó nemzetközi szakirodalmat próbáltam összegyűjteni. Magyarországon elég nehézkes ilyesmihez hozzájutni, főleg a legújabb dolgok érhetők el nehezen. Kapcsolatba léptem a kitelepült erdélyi szászok által alapított Siebenbürgen Instituttal, a Harald Roth vezette Erdély történetét kutató intézettel. Ők is nagyon érdeklődtek kutatásaim iránt, egy nemzetközi doktorandus-konferenciára is meghívtak, ahol előadást tartottam.

Németország után Róma felé vezetett utam, ahova a Magyar Ösztöndíjbizottság ösztöndíjasaként jutottam ki és több szentszéki levéltárban nyílt alkalmam kutatásokat végezni. Kutattam a Sacra Congregatio de Propaganda Fide-nek (a Hitterjesztés Szent Kongregációjának) levéltárában, a Vatikáni Levéltárban, a Jezsuiták Római Levéltárában és a Vatikáni Könyvtárban.

A Hitterjesztés Szent Kongregációja a világ misszióinak központi felügyelő-szervező intézménye, ennek a kongregációnak a levéltárában nagyon gazdag anyag található az erdélyi örményekről. Az ottani állományt magyar részről előttem eddig alig vizsgálták. Az erdélyi örmény Lukácsi Kristóf állítólag járt ott a 19. században, bár erre nem találtam igazi bizonyítékokat. Egy lengyel armenológus, Gregorio Petrowicz, a lengyelországi örmények egyházáról (egészen pontosan a lembergiekről – ez a terület ma már Ukrajnához tartozik) írt háromkötetes monográfiát, a harmadik kötet egy-egy fejezetében kitér az erdélyi örmények egyháztörténetére. Ő vizsgálta a Propaganda Fide történeti levéltárának a forrásait is. A fontosabb történeti kérdéseket kiválóan bemutatta, de még így is igen nagy terjedelmű, „beszédes" anyag található ebben a levéltárban.

Ozsváth: Miért éppen a Hitterjesztés Szent Kongregációjánál kerested az erdélyi örményekről szóló forrásokat?

Kovács: A Hitterjesztés Szent Kongregációját 1622-ben alapították Rómában, ennek hatáskörébe tartozik a világ misszióinak felügyelete. Róma szava régebben is ugyanúgy eljutott Európa bármely területére, mint például Kínába vagy Dél-Amerikába. Az erdélyi örmények kapcsán sok esetben megszólalt a Propaganda Fide – a katolikus egyházzal való uniójuk során és az utána következő folyamatokban nagy szerepe volt ennek az intézménynek. A kongregáció ekkor tizenhárom körzetre osztotta a világot, és – ami nagyon fontos – ebből nyolc Európában volt. A kongregációnak 13 bíboros volt a tagja, és a központi gyűléseken (az ún. congregatio generale-kon) elvileg a pápa elnökölt, ami a gyakorlatban természetesen alig valósult meg. A Sacra Congregatio de Propaganda Fide a pogányok megtérítése mellett a protestánsok rekatolizálását is feladatának tekintette. A 13 terület irányítását az egyes nunciusokra bízták. Az Erdélybe bevándorló örményeket skizmatikus, szakadár népcsoportként tartották számon, mivel ősi, gregoriánus hitüket vallották, így a katolikus egyház alapvető feladatának tekintette az ő megtérítésüket. Uniójuk Oxendius Virziresco nevéhez köthető. Virziresco a moldvai Botosaniban született, ezért román a neve. Az ő családnevéből alakult ki majd a Verzár név, ez a család később nemesi címet is kapott. Virziresco Rómában tanult, a Hitterjesztés Szent Kongregációjának római kollégiumában, a Collegio Urbanóban. Ez a missziós kollégium ma is működik. Itt nevelték, illetve itt nevelik a világ misszióiba kiküldendő papokat. Rómából Erdélybe visszatérve Virziresco rábírta az erdélyi örményeket a katolikus egyházzal való unióra. Ez a folyamat nyilván nem ment feszültségmentesen. Virzirescót jó lelkipásztornak, ám meglehetősen erőszakos egyházszervezőnek tartották. 1715-ben halt meg Bécsben. Erdélyi vizsgálódásaim során azt láttam, hogy a 17. század végéről – ők a 17. században telepedtek le –, a 18. század első évtizedeinek egyháztörténetéről kevés írásos forrás maradt fenn az örményekkel kapcsolatosan. Nyilván, ez a történelmi háttérrel magyarázható. Rómában viszont, az említett levéltárakban, szinte hónapról hónapra nyomon lehet követni az erdélyi örmények vallástörténeti eseményeit, már a betelepülésüktől kezdődően.

Annak ellenére, hogy Erdély viszonylag közel volt Rómához, a misszionáriusok leveleiből azt látjuk, hogy Erdély nehéz terep volt: a nyelvi nehézségek (gondoljunk bele, hányféle nyelven beszéltek a 17. század végén a történeti Magyarország területén), a változatos domborzati viszonyok miatti utazási problémák jelentősen megnehezítették a misszionáriusok életét.

A Jezsuiták Római Levéltárában főleg az ázsiai, kisázsiai örmény diaszpórákra vonatkozó kutatásokat végeztem. Jacobus Villotte francia jezsuita személyén keresztül sikerült ezen területek missziós jelentőségét vizsgálni. Az ő irodalmi munkássága gyakorlatilag Jerevánból, Ispahaniból Rómán keresztül hatott az erdélyi örmények eszmetörténetére. Őt a jezsuita rend kínai misszióba küldte, egy addig ismeretlen, Tibeten át vezető úton. Végül azonban nem jutott el Kínába, így Kis-Ázsiában maradt. Tíz év alatt megtanult örményül, majd a 17–18. század egyik legjelentősebb örmény misszionáriusa lett. Evangélium-kommentárokat, örmény–latin szótárakat, különböző útleírásokat és sokféle liturgikus, illetve teológiai segédkönyvet írt és fordított, amelyek az uniált örmény egyházakban tevékenykedő lelkipásztorok számára jelentettek nagy segítséget. Könyveit általában Rómában adták ki a Hitterjesztés Szent Kongregációja nyomdájában. Kötetei eljutottak Erdélybe is – az erzsébetvárosi örmény könyvtárban egy 1714-es kiadású szótárából négy példányt találtunk. Ugyanez megtalálható Gyergyószentmiklóson és Szamosújváron is. Volt tehát egyfajta szellemi kontinuitás a különböző ázsiai, illetve európai diaszpórák között, a missziókon keresztül ezek a diaszpórák igazán közel kerültek egymáshoz.

A Vatikáni Levéltárban a bécsi nunciatúra és a „Fondo Missioni" köteteit vizsgáltam, majd a Vatikáni Könyvtárban is végeztem kutatásokat. Utóbbi intézmény kézirattárában tíz, eddig ismeretlen erdélyi örmény kéziratra bukkantam, amelyek korábban az erzsébetvárosi örmény könyvtár tulajdonában voltak. Erről az iratok „ex libris" pecsétjei tanúskodnak. Ezek liturgikus könyvek (misekönyvek, liturgikus himnuszgyűjtemények), a Codices Vaticani Armeni sorozatban találhatók. Van köztük kalendárium is. Az örmény liturgikus naptár alapvetően két részre oszlik: a húsvéti és a húsvéton kívüli ciklusra. Az uniált örmény egyházon belüli reformokat az egyháztörténetben rendszerint beárnyékolták az örmény liturgikus naptár tradicionális szerkezetéből adódó problémák. Emiatt volt szükség liturgikus kalendáriumra az erdélyi örmény katolikus egyházban. A Vatikáni Könyvtárban található kéziratok kultúrtörténeti bizonyítékai az erdélyi és lembergi örmény katolikus egyház kapcsolatának. Lemberg örmény katolikus érseki székhely volt, az ottani uniált örmény egyház – főleg az első időszakban, a 18. század első évtizedeiben – intenzív kapcsolatot tartott az erdélyi örmény katolikus egyházzal.

Ozsváth: Erdélyi dokumentumokat is találtál, nem csak erzsébetvárosiakat?

Kovács: Főleg a bécsi nunciatúra levéltárában találtam sok erdélyi örmény anyagot. Panaszaikkal az itteniek sok esetben a Szentszék „diplomáciai attaséján", a bécsi nunciuson keresztül fordultak Rómához. Ez az intézmény továbbította aztán a választ is feléjük. Van például egy kötet, a 196-os, amely kizárólag örmény ügyekkel, elsősorban erdélyiekkel foglalkozik. (A kötet címe: Miscellanea Rerum Armenicarum, vagyis vegyes örmény ügyekről.) Vastag kéziratos kötet, a 17. század vége és a 18. század második fele közötti időből származó forrásokat tartalmaz.

Ozsváth: Milyen érdekes eseményekről tudósítanak azok?

Kovács: Leírják például, hogy milyen nehéz volt a misszionáriusi munka az erdélyi örmények között. Fiatal örmény katolikus egyházról volt szó, amelyiknek hívei még keményen ragaszkodtak régi szokásaikhoz. Több esetben találkozni a misszionárius ellen írt panaszlevelekkel. Aztán a misszionárius védekező írásai is megtalálhatók. Ezek a levelek a korabeli egyház mindennapjaiba engednek betekintést.

Volt például egy Minas Barun nevű misszionárius, akiről eddig csak annyit tudtunk, hogy az 1720-as években járt Erdélyben. A Propaganda Fide levéltárát kutatva kiderül, hogy konstantinápolyi származású volt, Rómában tanult, onnan pedig 27 évesen küldték Erdélybe, hogy az erdélyi örmények egyházában tevékenykedjen. Munkáját azonban nem látta el megfelelően, sok hibát követett el. Együtt élt egy özvegyasszonnyal, igényt tartott olyan korábbi jövedelmekre, amelyek őt nem illették, doktornak szólíttatta magát stb. Ugyanakkor Minas Barun leveleiből épp az ellenkezőjét lehet kimutatni: a népért aggódó, igazi lelkipásztorként jelenik meg, aki könyveket és ereklyéket kért Rómától. Érezhető tehát, hogy az 1720-as években az erdélyi örmény hívek és lelkipásztoruk kapcsolatát bizonyos esetekben meglehetősen komoly konfliktus jellemezte. Ezek által a levelek által gyakorlatilag az egész korszakot jellemző helyzetképet tudunk felmutatni az erdélyi örmények egyházáról. Ezt csak az itthoni források alapján nem lehetne megtenni.

Ozsváth: Mint mondtad, Erdélyben legjobban az erzsébetvárosi örmény könyvtárat ismered. Milyen értékekre bukkantál ott?

Kovács: Igen, legtöbbet az erzsébetvárosi örmény könyvtárban kutattam, de vizsgálódtam a gyulafehérvári érseki levéltárban, újabban pedig a szamosújvári örmény plébániai hagyatékban is. Erzsébetváros igazi kincsesbánya számomra. Az ottani örmény katolikus templom sekrestyéje fölött található könyvtár közel 2000 kötetet számlál. Nagyon féltett és gondosan őrzött hagyatékról van szó. Található néhány 16. századi antikva, aztán pedig nagyon sok régi nyomtatvány (a 17–18. századból) és ezekhez képest kevés 19. századi kötet is. A kötetek jelentős része általában nagyszombati, budapesti, kolozsvári kiadású. Kuriózumnak, a Kárpát-medencei könyvkultúrában unikális értékűnek számítanak az örmény nyelvű könyvek, amelyek Konstantinápolyból, Rómából, de elsősorban Velencéből, Szent Lázár szigetéről, a mechitarista rend központjából származnak. A mechitaristák Szent Benedek reguláját követő örmény szerzetesek, rendjüket a 18. század elején alapította Mechitár apát. Erdélyben Erzsébetvárosban létesült a 18. században mechitarista rendház. A külföldi könyveket feltételezhetően tanulmányútjaikról hozták haza az egyes plébánosok. Nem csak teológiai témájú kiadványokat találunk az erzsébetvárosi könyvtárban, hanem – például – orvosi könyveket is. Bizonyos dr. Wolfnak a hagyatéka is bekerült a könyvtárba, ezek között a kötetek között a háborús sebészeti kézikönyv éppúgy megtalálható, mint a 17. századi herbárium. A magyar nyelvűek között találunk Pázmány-köteteket is, persze nem első kiadásokból. Ezek mellett a világi tudományosság területéről (jogtudomány, nyelvtudomány, matematika stb.) is találunk könyveket az erzsébetvárosi hagyatékban. A teológiai kiadványok főleg latin nyelvűek. A magyar könyvek száma pár százra tehető, aztán vannak német nyelvű kötetek (elsősorban teológiai és – mint említettem – orvosi témájúak), van vagy 300 olasz nyelvű könyv (ezek között 16. századi Szent Ágoston-kötetek is!), van egy egészen kicsi francia nyelvű állomány és úgy 200 körüli örmény nyelven írt könyv, elsősorban teológiai írások. A legtöbb örmény könyv 18. századi kiadású, de vannak 17. századiak is. A közel 2000 kötet hat könyvszekrényben található. A feldolgozás során nagyon fontos azt elemezni, hogy valójában kik és milyen célból használták a könyvtárat. Mindig is plébániai könyvtár volt, tehát nem közkönyvtár, kölcsönzési katalógust nem találtunk. Elsősorban az itt szolgált plébánosok és egyes értelmiségiek hagyatéka került a könyvtárba. A kötetek származásának megállapítása komoly filológiai munkát igényel. Több helyen ugyanis a későbbi tulajdonos tintával áthúzta az előző nevét, s ezt sok esetben nehéz elolvasni. A kulturális kapcsolatok vizsgálata során nem lényegtelen megtudni ezeknek a könyveknek a származási helyét és „útját" a különböző tulajdonosok között. Ebből nem csak azt tudjuk meg, hogy milyen kapcsolatuk volt egymással az embereknek, hanem azt is, hogy merre jártak az örmények. Több esetben találtunk Halléban, Lipcsében vagy Amsterdamban kiadott köteteket – ezekből nyilvánvaló, hogy az örmények kereskedői útjaik során gazdagították a plébániai könyvtárat.

Mint mondtam, a könyvtárról eddig semmilyen leírás vagy katalógus nem került elő. Ávedik Lukács a 19. század végén megjelent monográfiájában egy bekezdést szentel a könyvtárnak, ebben épp csak megemlíti, hogy milyen jellegű könyvek találhatók a könyvtárban, de semmi bővebbet nem árul el róla. Fontos feladatnak tekintem tehát a kötetek pontos számbavételét, címleírását, mert ezáltal a kötetek elkallódásától menthetjük meg a könyvtárat.

Ozsváth: Beszélnél kicsit bővebben az ott talált kéziratokról?

Kovács: Egy ilyen jellegű plébániai hagyatékot, mint az erzsébetvárosi, levéltári és könyvtári részre lehet szétválasztani. A könyvtári részhez is tartoznak kéziratok, amelyek irodalmi vagy bármilyen teológiai témáról szólnak, ezek kézzel írott, bekötött könyvek. Erzsébetvárosban elsősorban teológiai jegyzetek vannak, illetve található kéziratos örmény szótár is. A dogmatikai, erkölcstani, egyháztani latin nyelvű kéziratokat elsősorban az egyes plébánosok készítették, teológiai tanulmányaik során. A levéltári részben a plébánia ügymenetét találjuk 1801-től a 20. század első feléig, évenkénti csoportosításba rendezve. A 18. századból három, igen érdekes tartalmú iratcsomó maradt fenn. Ezekben olvasható például annak leírása is, miként akarták kiűzni a ferenceseket az örmények. A ferencesek ugyanis Erzsébetvárosban is meg akartak telepedni a 18. század első évtizedeiben, de a város nem engedte be őket. A város ekkor örmény vezetésű volt, tehát nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy az örmények tiltakoztak ellenük. A ferences szerzetesek olyan helyen szerettek volna megtelepedni, ahol az összekoldult elemózsiájukat biztonságosan el tudják helyezni. Valószínűleg azért nem egyeztek bele letelepedésükbe az örmények, mert a mechitaristákat várták. A Propaganda Fide levéltárában található missziós jelentések tanúsítják, hogy az erdélyi ferencesek rendszeresen jelentették, évente hány embert térítettek meg az egyes településeken. Szamosújvárról is van ilyen jelentés, Erzsébetváros azonban soha nem említődik bennük.

A 18. századból viszont van még egy értékes protokollum-könyv: Erzsébetvárosnak, mint szabad királyi városnak a jogkönyve. Az örmények betelepedése idején még Ebesfalva volt a település neve, aztán megvásárolták az Apafi-uradalmat, és gyakorlatilag ők lettek az urai a településnek. Az Ebesfalva nevet aztán Erzsébetvárosra változtatták, s a bécsi udvar különböző kiváltságokkal ruházta fel a települést. A 18. századból fennmaradt jogkönyv a város különböző jogi ügyleteit, pereit, privilégiumait, költségvetését tartalmazza. Megtalálhatók benne a város esküszövegei is. Esküt a polgárjogot nyerteknek vagy a városi tanácsba jutottaknak kellett tenniük. A 18. század végén már magyarul tették le az esküket, így ezek a bejegyzések mindenki számára érthetőek. A teljes protokollum különben örmény, illetve magyar nyelven íródott, itt-ott kisebb latin betoldásokkal.

Ozsváth: Milyen más kincsekre bukkantál?

Kovács: Érdekességszámba mennek talán a talált ereklyék is. Ezek egy másik érdekes területre, az örmények szentkultuszához vezetnek el bennünket. Az erzsébetvárosi templom egyik emeleti termében találtam egy porosodó tabernákulumot néhány ereklyével és az azokat hitelesítő, a 18. század folyamán és a 19. században Rómában kiállított iratokkal. Az ereklyék adása-vétele mindennapos dolognak számított abban az időben, a rendelkezésre álló pénz függvényében lehetett különféle szentek ereklyéjéhez jutni, ezeket aztán Róma hitelesítette. Én úgy gondolom, hogy az örmények ezeknek az ereklyéknek a beszerzésével is reprezentálni akarták a saját kultúrájukat, gazdagságukat. Gyergyószentmiklóson és Szamosújváron is elég sok ereklyéről találtam adatokat, de Erzsébetvárosban a legtöbbet (több mint ötvenet), s ez mindenképpen egy gazdag egyházközség életéről tanúskodik. A feljegyzésekben örmény szentek is megjelennek, Világosító Szent Gergely ereklyéje például többször is feltűnik. Aztán van „12 apostol" bejegyzés is, és ott van Páduai Szent Antal ereklyéje – nem csak feljegyezve, hanem ténylegesen is. Erzsébetváros, Gyergyószentmiklós és Szamosújvár esetében szépen kirajzolódik Szent István első vértanú kultusza is. Szintén érdekes dolognak tartom az erdélyi örmények Mária-tiszteletét. Az örményeknél Mária tisztelete dogmatikailag nincs úgy meghatározva mint a katolikus vallásban, a Mária-tisztelet hangsúlyos volta főleg a szenthagyomány alapján jelenik meg. Ugyanakkor az, hogy az örményeknél is komoly kultusza van Jézus Krisztus anyjának, egyfajta kulturális közeledésre is lehetőséget adott. A Kárpát-medencei társadalomba való kerülésük után, hungarus-tudatuk kialakulásában azt gondolom mindenképpen szerepe volt a Mária-tiszteletnek. Vizsgáltam még a különböző plébániai társaságok patrociníumait, illetve azt, hogy mikor lehetett teljes búcsút nyerni az év során. Érdekes módon ezek között a napok között mindig szerepelt Mária-ünnep is, és mindegyik plébánián neveztek el valamilyen társaságot Máriáról. Szűz Mária mennybevételéről például Gyergyószentmiklóson, Erzsébetvárosban, Csíkszépvizen és Szamosújváron is neveztek el kongregációt.

Ozsváth: Minek tulajdonítod az örmény plébániai könyvtárak gazdagságát?

Kovács: Volt pénzük az állomány bővítésére, ugyanakkor pedig reprezentálni tudták műveltségüket, kultúrájukat, ez azonosságtudatuk megőrzéséhez is hozzájárult. Az örmény kereskedők járták a világot, sok örmény lelkész járt kinn továbbtanulni, az ott vásárolt könyveket hazahozták magukkal. Ez az állomány aztán egyik-másik polgár hagyatékával is gyarapodott. Trianon után, majd a Ceausescu-időben ezekről a könyvtárakról igyekeztek hallgatni a plébánosok. Az 1970-es években egyszer kimutatást kellett készíteni a plébániai könyvtárakról. Erzsébetvárosban ekkor számba vették az állományt, de a legértékesebb könyveket kihagyták a leltárból. Így aztán az, amiről az állami szervek tudtak, tulajdonképpen csak „gyök alatt az örmény könyvtár"… Ez a kérdés nem nagyon érdekelte Bukarestet sem.

Megjegyzem viszont, hogy az 1930-as években egy bizonyos Frederic Macler francia armenológus körutazást tett Erdélyben, útja után pedig publikált egy francia nyelvű cikket. Végigjárta az erdélyi plébániákat, és az erdélyi örmény kéziratokról készített pár soros leírást, rövid egyháztörténeti áttekintést adott az erdélyi örményekről. Ez a kutató már kellett ismerje a vatikáni örmény kódexek katalógusát, amelyet Eugenio Tisserant, a vatikáni könyvtár bíboros prefektusa adott ki 1927-ben. Mégis, néhány évvel ennek megjelente után, saját beszámolója írásakor Macler egy szóval sem utalt a Vatikánban található erdélyi örmény kéziratokra.

Ozsváth: Említetted az erzsébetvárosi könyvtár-rendezési munkátokat. Beszélj erről részletesebben, hogyan áll most ez a munka?

Kovács: A Pázmány Péter Katolikus Egyetem néhány hallgatójával vágtunk bele a munkába, utazási és itteni ellátási költségeinkhez a hallgatói önkormányzattól pályáztunk pénzt. Ösztöndíjas doktorandusként én alapvető kötelességemnek tartom ezt a munkát.

Egy évben több alkalommal jöttünk/jövünk. A könyvtár állományának számbavétele, a kötetek címoldalának leírása már megvan, ezek alapján most egy szakszerű és teljes könyvtárkatalógus készül. Az Országos Széchényi Könyvtár, a Kárpát-medencei hungarikumok és nemzeti értékek őrzője, gondozója ígéretet tett arra, hogy saját kiadásában megjelenteti ezt a könyvtár-katalógust.

Erzsébetváros esetében nem volt szükség nagy rendezésre, mert a szekrényekben nyelvek és nagyjából idő szerint elkülönítve találtuk a könyveket. Szamosújvár esetében szeretnénk alakítani kicsit az elrendezésen, külön venni a régi nyomtatványokat, és külön az újabb, 19–20. századi állományt. Erzsébetváros esetében a kéziratos levéltári anyag rendezése volt a problematikusabb. 10–15 folyóméternyi ilyen irat van, ami egy nagyobb levéltár esetében nem számít soknak, de egy ilyen kis plébániai levéltárnál óriási anyag. Ezeket az iratokat rendezni, majd számba kellett venni. Erzsébetvárosban főleg egyházi anyag van, s mindössze egy-két kötet a szabad királyi város levéltárának anyagából. Hogy a többi ilyen jellegű irat hol lehet, még nem sikerült kideríteni. Szamosújvár esetében az egyházi mellett terjedelmes polgári iratanyag is van.

Ozsváth: Milyen a kapcsolatod az erdélyi kutatókkal?

Kovács: Múlt évben konferenciát rendeztünk az egyetemünkön, amelyre Erdélyből is hívtunk előadókat: Pál Judit egyetemi tanárt a Babes-Bolyai Tudományegyetem Történelem Karáról és Puskás Attila gyergyószentmiklósi örmény vikáriust. Ekkor kezdődött együttműködésünk, s mindkét oldalról bízunk a folytatásban. A kolozsvári egyetem vezetősége később két erdélyi hallgatót küldött a kutatócsoportunkba. Aztán most én jöttem el ide előadást tartani a kutatási eredményeimről. Áprilisban újra konferenciát szervezünk a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, ezen Pál Juditon kívül a velünk kutató erdélyi diákok is előadást tartanak majd. Erdélyi értékekről van szó, így elsősorban az erdélyieknek feladata ezekkel foglalkozni. Én nem vagyok erdélyi, mégis külön ajándéknak tekintem, hogy betekintést nyerhettem ebbe a kincsesbányába. Nagyon szeretném, ha az itteni kollégákkal jó munkakapcsolatunk alakulna ki, és sokáig tudnánk eredményesen együtt dolgozni. Közös kultúrkincsről van szó, aminek megmentése közös kötelességünk.

Kovács Bálint: Az erdélyi örmény társadalom szenttiszteletének rétegei az újkorban

Az örmény nép ősi kultúrája Kr. e. 2500– 2000 óta létezik, a kereszténységgel már a Krisztus utáni első századokban intézményes kapcsolatot alakított ki. Az örmények hagyománya szerint Szent Bertalan és Szent Tádé apostolok prédikáltak Örményországban, működésük következtében az örmény egyház magát hivatalosan örmény-apostoli egyháznak nevezi. Örményországban a kereszténység felvétele és „államvallássá" tétele azonban Világosító Szent Gergely 4. század eleji tevékenységének következménye, róla nevezi magát az örmény egyház gregoriánusnak. Az egész örmény egyház feje az etsmiadzini katholikosz, aki minden örmény legfőbb pátriárkája és katholikosza, úgy tekintenek rá, mint Szent Bertalan és Tádé apostolok utódára. Az egyetemes zsinatok közül a nikaiai, a konstantinápolyi és az efezusi (vagyis az első 3 egyetemes zsinat) tanítását fogadták el, ezeken képviselőik is jelen voltak. A kalkedóni (negyedik) egyetemes zsinaton nem vettek részt, így a monofizitizmussal kapcsolatban nem nyilvánítottak véleményt. Az évszázadok folyamán nem fogadták el egyértelműen a monofizitizmus tanításait, de nem is utasították vissza azokat. Jóllehet nem álltak messze ezektől a tanoktól, egyházuk mégsem nevezhető teljes bizonysággal monofizitának. Célszerűbb vallásuk intézményrendszerét régi keleti egyháznak nevezni.

Erdélyben örmény kereskedők 14. századi megjelenéséről van már adat, brassói jelenlétükről elsősorban, de olvasni róluk más szász városok esetében is. Tömeges betelepedésük azonban a 17. században történt Moldvából, aztán a 18. század első felében is érkeztek újabb örmény családok. Az első időkben Besztercén, Gyergyószentmiklóson, Petelén, Felfalun, Csíkszépvízen hallunk róluk. A hagyomány 3000 családról beszél, a népességösszeírásokból azonban egy másik kép tűnik fel, egy 1750-es adat alapján is csak 890 örmény családról tudunk, ami körülbelül 3500–4500 lelket jelenthetett. Erdélyben az örmények – hasonlóan a zsidókhoz vagy görögökhöz – egy gazdasági űrt töltöttek be, elsősorban kereskedelmük és iparos tevékenységük miatt. Egyre nagyobb területeken hódítottak teret tevékenységükkel, így egy idő után például a marhakereskedelemben monopolhelyzetre törtek, két városuk, Szamosújvár és Erzsébetváros kereskedelmi centrumokká fejlődött, ahol harmincadvámszedő hivatalokat is felállítottak emiatt.

Az Erdélybe betelepülő örmények az ősi, apostoli–gregoriánus vallásukat hozták magukkal, püspökük Minas Eudoxiensis volt, aki nemcsak vallási, hanem a politikai vezető szerepét is betöltötte. Őt követte a püspöki székben Oxendius Virziresco, aki az 1622-ben alapított Hitterjesztés Szent Kongregációja (Sacra Congregatio de Propaganda Fide) miszsziós kollégiumának római növendéke volt, Rómából Erdélybe érkezvén rábírta az erdélyi örményeket a katolikus vallással való unióra, amely az 1680-as évek végén történt meg. Ekkor még élt Minas Eudoxiensis is, így ő is csatlakozott a katolikus valláshoz. Virzirescót, aki apostoli vikáriusként működött, az erdélyiek erőszakosnak tartották, Róma kevésbé, így az erdélyi örmények püspöke maradhatott haláláig, 1715-ig, ugyanis abban az évben, március 10-én Bécsben titokzatos körülmények között meghalt. Halála után nem tudtak az örmények megegyezni az utódról, a Szentszék pedig nem kívánt a vitába belekapcsolódni. Az ezt követő időszakban különböző örmény katolikus misszionáriusok kezdték az erdélyi örményeket látogatni Rómából, Velencéből, Lembergből. Az 1740-es évek elejére már kezdett tisztázódni a kérdés, a gyulafehérvári püspök vette át a joghatóságot. Végül a 18. század második felére állandósult a helyzet és végérvényesen a gyulafehérvári püspök vette át az örmények igazgatását. Az erdélyi örmények társadalmát vizsgálva fontos tisztázni tehát, hogy örmény szertartású római katolikus népről van szó.

A 18. századtól négy települést emlegetnek örmény kolóniaként Erdélyben: Szamosújvárt, Erzsébetvárost, Gyergyószentmiklóst, Csíkszépvízt – ezeken a településeken önálló örmény rítusú plébánia is működött, tanulmányomban ezeket a településeket vettem vizsgálat alá.

A szentek kultusza és az ereklyetisztelet a trienti zsinat következtében a 18. századra megerősödött a katolikus egyházban. A Kr. u. 2. századtól vannak olyan hagyományok, amelyekben a keresztény mártírokat – akiket később szenteknek neveztek – megemlékezés, kultusz övezte. A barokk korban a szentek tisztelete még fontosabb volt a középkorhoz képest. Ezek földi maradványainak érintése, tisztelete, a csodákról szóló híradások az ereklyekultusz fellendüléséről tanúskodnak. Az ereklyék az egyházi hatóságoktól a nép körébe kerülve sajátos módon hatottak az emberek életére, mindennapi cselekedeteire, így társadalomformáló tényezőként is számon tarthatóak.

A szenttisztelet kialakulása törte át a föld és az ég határait, az immanencia és transzcendencia valóságát. A különböző keresztény egyházak liturgiájának mindig fontos része volt a szenttisztelet, amely koronként és társadalmanként változó formában jelent meg. A szentek mindig egy történelmi korszak vallási ideálját testesítették meg. Egyes szenteknek rendi kötődéseik voltak, így a szentkultusz vizsgálatánál a kultusz terjesztőire is következtethetünk. Ereklyéje révén a szent jelen volt a társadalomban, így lehetett patrónus, protektor. A közösség természetesen ezt meghálálta: az ereklye őrzésének helyét gazdagon díszítette, oltárt épített számára. Ennek a helynek a megkeresése a közösség összetartozását is jelentette és lehetőséget adott a keresztény erények gyakorlására (alamizsnálkodás, búcsújárás). A kultuszformák és a szentek tisztelete összefonódhatott az adott korszak ideológiai és politikai törekvéseivel is. Ezen túlmenően pedig külső modellek és példák átvétele is szerepet kapott, amely nemcsak a kiegyenlítődést szolgálta, hanem bizonyos tekintetben a kulturális közeledést és a nyelvi asszimilációt is. Így a Kárpát-medence népeinél a magyar szentek tisztelete részben a hungarus tudat kialakulását, részben a magyarosodást segíthette elő.

Az erdélyi örmények esetében azt a kérdést vizsgálom, hogy szenttiszteletüket az örmény hagyományok határozták meg, vagy a magyar katolikus tradíciókba való beilleszkedéssel együtt a barokk népi vallásosság volt a jellemző.

A különböző források vizsgálatával az alábbi szenttiszteleti rétegeket vettem nagyító alá: az ereklyetiszteletet, a különböző – oltár és plébániai – társaságok patrocíniumait, a búcsúk elnyerésének körülményeit. Természetesen a három réteg erősen kötődik egymáshoz és sok estetben nehezen szétválasztható.

Az ereklyekultusz forrásai részben a még fennmaradt ereklyék, de főleg a Szentszék által kiállított, az ereklyéket hitelesítő igazolások, illetve a canonica visitációk. Az ereklyék száma és léte Erzsébetvárosban a legimpozánsabb, a mintegy 30 ereklyehitelesítő irat több mint 50 ereklye egykori meglétét igazolja. A 18–19. században gyakran előfordult, hogy egy templomot nemcsak egy, hanem több védőszent oltalmába ajánlottak, ami azt jelentette, hogy – mint esetünkben is látható – relikviák sokaságát szerezték be, minél több, annál jobb-alapon. Ilyen mértékű ereklyevásárlás azonban ritkaságnak számított.

Az erdélyi örmény egyházakban található hitelesítő iratokat általában két intézményben állították ki, a római egyházmegye bíboros-vikárius kormányzójának világi törvényszékénél és az apostoli szentély – vagyis a Szent Péter bazilika – prefektusának (aki a szent palotában a pápai trónálló, vagyis protokolláris, liturgikus funkciót is ellátott) hivatalában. Az ereklyék adás-vételének koordinációja miatt Rómában egy kongregáció is létrejött (Congregatio Indulgentiarum et Sacrarum Reliquiarum), ennek működése azonban csak időszakos volt, lényegében bizottságként tevékenykedett, nem működött úgy, mint a nagyobb hivatalok.

Erzsébetváros esetében 1803 különös év lehetett, ekkor ugyanis az egyházközség nagyon sok új ereklyét kapott, illetve vásárolt. Még nem találtam pontos forrásokat arra vonatkozóan, hogy miért éppen egy időpontban lett kiállítva ennyi ereklyehitelesítés. Elképzelhető, hogy az egyházközség vagy egy nagyobb vagyonnal rendelkező polgár határozott úgy, hogy reprezentáció céljából, hálából vagy egyéb okból, nagyobb számú ereklyét vesz az örmény templom számára. Gondolhatunk az örmények kereskedő mentalitására is: prezentálni akarták, hogy képesek ekkora számú ereklyét egyszerre megvásárolni. Ugyanakkor a 19. század első éveiben, a napóleoni háborúk korában, a pápai állam anyagi nehézségekkel küszködött, így nem kizárt, hogy pénzszerzés volt az egyedüli oka annak, hogy hirtelen ekkora nagyságrendben adtak el ereklyéket Rómában. Igyekeztem az ereklyék meglétét az ereklyehitelesítő iratok mellett a canonica visitatiókban is megvizsgálni, ezzel igazolni azt, hogy az ereklyét valóban az adott templomban őrizték. Erzsébetváros esetében az 56 ereklye pontos felsorolása egy gazdag egyházközség életéről tanúskodik.

Az örménység kereskedő és iparos nép volt, így az örmény templomban megtalálható szentek ereklyéi közül több arról árulkodik, hogy az iparosok védőszentjeinek pártfogására szükség volt. Meglétükből részben következtethetünk arra is, hogy az örményeknél milyen foglalkozások voltak a meghatározóak. Rendelkezésre áll egy 1716-os összeírás, amelyben az örmények nevei mellett feltüntették a személyek foglalkozását és vagyoni helyzetét is. A felsorolásból kitűnik, hogy kereskedők (kalmárok) mellett mészárosként, szűcsmesterként, vargaként is sokan tevékenykedtek. Ennek az összeírásnak a hitelességét igazolja mintegy 180 évvel később Ávedik Lukács, aki monográfiájában leírja, hogy a nagyszámú kereskedő mellett főleg ácsok, kőművesek, csizmadiák, kocsmárosok, cipészek, szűcsök, szabók, kerékgyártók voltak az ipar képviselői a 19. század végén az erdélyi örmények között.

A felsorolt mesterségek védelmét a történelemben Európa és Magyarország közösségei az alábbi védőszentek védelmére bízták: utazók, úton járók: Nepomuki Szent János; asztalosok, ácsok: Szent József; szűcsök: Szent Bertalan; mészárosok: Keresztelő Szent János; bognárok és kerékgyártók: Szent Leó; hússütők: Szent Lőrinc.

Az erdélyi örményeknél talált ereklyéket vizsgálva kitűnik, hogy ez a nép a mesterségek patrónusai ereklyéinek beszerzését is fontosnak tartotta. Általában a tipikus, barokk korra jellemző szentek ereklyéi is megvoltak, ez a Hitterjesztés Szent Kongregációjával való kapcsolatukra is utal. Nagy számban találunk jezsuita ereklyéket is (pl. Loyolai Szent Ignác, Xavéri Szent Ferenc). A Habsburg-ház tisztelete juthatott szerephez akkor, amikor Nepomuki Szent János vagy Borromeo Szent Károly ereklyéjéről gondoskodtak – ezek a szentek a 18. században a dinasztikus hűséget is jelentették. Konkrét bizonyítékok ezekre természetszerűleg nincsenek, elvi kérdésfeltevésekről lehet inkább szólni. Az általam vizsgált korszakban az ereklyevásárlás általános dolognak számított, így fölösleges minden szent esetében azon gondolkodni, miért volt szükség az ő pártfogására Erzsébetvárosban.

Ha a társadalmi rétegek szemszögéből vizsgáljuk a kérdéskört, azt vesszük észre, hogy több társadalmi réteg igényeinek, szokásainak megfelelő szent közbenjárását is kérhették. A magyar főnemesség a 18. században kezdett a bécsi arisztokráciához idomulni, így ennek a társadalmi csoportnak a szenttisztelete elvesztette sajátos vonásait a 17. századihoz képest, és az uralkodóház védőszentjeinek kultusza lett számukra is a mérvadó. Az erdélyi örmények esetében különösen erős volt a Habsburg-házhoz való kötődés, az örmények hitelt adtak Mária Teréziának, a 18. században sok örmény család szerzett nemesi kiváltságokat. Az erzsébetvárosi örmény templomban Árpád-házi Szent Erzsébet Mária Terézia alakjával van a főoltáron megfestve. Így teljes mértékben érthető, hogy a dinasztiához való hűség a kultusz szintjén is megnyilvánult. Az alsóbb néprétegek Assisi Szent Ferenc, Szent Antal, Szent Erzsébet segítségét kérhették, a városi polgárság pedig Loyolai Szent Ignácét, Xavéri Szent Ferencét, Gonzága Szent Alajosét. Ezzel a Magyarországon ekkor általánosan elfogadott normákat követték.

A szentkultusz második rétege – amely az ereklyetiszteletre épült – a különböző társaságok által tisztelt patrónusok megjelenése. Itt kétféle csoportra gondolok: részben a céhekre és más, „immanens" célból létrejött társaságokra, részben pedig a vallásos társulatokra, amelyek a transzcendens valóság megközelítése miatt jöttek létre. A céhek és a kereskedelmi jellegű vállalkozások, bár gazdasági célból alakultak, mint társadalmat alkotó „sejtek" vehetők számba, hasonlóan a plébánia vallásos társulataihoz, amelyek szintén társadalmat meghatározó tényezők voltak. Az újkorban az ilyen társaságok patrocíniumának ünnepét a tagok megünnepelték. Konkrétan a gyergyószentmiklósi Nagyboldogasszonyról nevezett Tímár Társulatnak és Szentháromságról nevezett Legényegyletének alapító okirata maradt fenn, ahol leírják a tagok kötelességei között, hogy a társaság névadójának emléknapján kötelesek gyónni, szentmisén részt venni és áldozni.

A társaságok másik csoportját a vallásos társulatok – idegen szóval és ahogyan a forrásokban szerepelnek – a plébániai kongregációk vagy confraternitások alkotják. Létükről rendszerint az egyházlátogatási jegyzőkönyvek adnak hírt. Nagyon érdekes összehasonlítani a négy, egymástól viszonylag távoleső erdélyi egyházközség plébániai kongregációinak alapítási idejét és névadóját. Ezek feltűnő módon nagy hasonlóságot mutatnak. Mindegyik településen a társaságok jelentős része az 1720-as –1730-as években jött létre és mindegyik településen van 1729-ben, illetve 1730-ban alapított, Szentháromságról elnevezett társaság. Valamennyit a Lembergből ideküldött apostoli vizitátor, Stephano Stephanovics Roska alapította. Az időszak pedig meglehetősen kritikus korszak volt: az erdélyi örményeknek a katolikus egyházzal megkötött uniója után három évtizeddel vagyunk, amikor (1719-ben) Mártonffy György erdélyi püspök 13 pontban bepanaszolta a Szentszéknél az erdélyi örményeket, hogy megújították korábbi, eretnek szokásaikat és tanaikban sem követik egységesen a katolikus hitet. A pontok között első helyen Krisztus két természetének tagadása szerepelt. Így különösen fontos lehetett Stephano Stephanovics Roska vizitátornak a katolikus hit egyik lényeges kérdéséhez, a Szentháromság-tanhoz kötni a kongregáció-neveket.

A vizitációkban a fenti adatokon túl gazdasági kimutatások szerepelnek a kongregációkkal kapcsolatosan. Mindegyik saját költségvetéssel rendelkezett, vagyonukat nemes célokra fordították. Ávedik Lukács említi, hogy az erzsébetvárosi templom építése kapcsán mindegyik társulat jelentős mértékben adományozott pénzösszeget. A templom oltárai pedig rendszerint a társaságok patrocíniumainak tiszteletére lettek szentelve. Társadalmi szempontból érdekes megfigyelni azt, hogy ezekben a kongregációkban – amelyek a tridenti zsinat utáni egyházi megújulás szervezetei voltak a falvak és városok közösségeiben – a helyi örmények vettek részt, magukévá téve ezzel az egyházi megújulás eszmerendszerét. Tehát az örmények megkapták azt a közösségi segítséget, amely által ideológiai szinten is tudtak azonosulni a katolicizmussal, az unió nem csak hierarchiai betagozódást jelentett számukra.

A szentkultusz harmadik rétegeként a búcsúk ünneplését, megszerzését vizsgáltam. Ennek magyarázatához először a búcsú fogalmát kell megvilágítani. A katolikus egyház tanításának értelmében a búcsú a már megbocsátott bűnök után fennmaradó büntetések (ideig tartó büntetések) elengedését teszi lehetővé. Az egyház Krisztus és a szentek érdemeire („thesaurus ecclesiae"-re, azaz a jóvátételi kincsre) való tekintettel engedélyezhet ilyen búcsút. Búcsú az élő és meghalt hívek ideig tartó büntetéseinek elengedésére nyerhető; a történelemben a katolikus egyház erre nagyon sokféle lehetőséget adott.

Búcsú elnyerésére vonatkozóan Erzsébetváros és Gyergyószentmiklós esetében különösen sok adatot találtam. Erzsébetvárosban egy évben 24 alkalommal lehetett teljes búcsút nyerni. Mindkét település esetében kimagaslik a Mária ünnepeken való búcsúszerzés lehetősége. A magyarság mindig is Mária-tisztelő nép volt, azonban ugyanez igaz az örménységre is. A legnagyobb szent náluk Mária, aki a legtöbb ünnepük középpontjában áll. Azonban a szenthagyomány alapján tölti be ezt a szerepét, az örmény apostoli egyházban hitbeli normaként, dogmákkal nem határozták meg ezt a tiszteletet. A Mária-tiszetelet fokozott lehetőségével az örmények így a Kárpát-medence vallásos hagyományához kerültek közelebb, a hungarus tudat kialakulása így nagyobb lehetőséget kapott, és ez nyilván az asszimilációhoz is hozzájárult.

A Mária-tisztelet mellett a kongregációk patrocíniumaihoz köthető búcsúkat emelem ki, így a Szentháromság vasárnapján megszerezhető búcsú a Szentháromságról elnevezett kongregációk patrocíniumaihoz kötődik. Nagyböjt péntekjein, Nagycsütörtökön, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén a stációk előtt imádkozóknak szóló búcsúk pedig a Jézus szenvedéséről elnevezett kongregációhoz köthetőek.

Az ereklyékhez kötődő búcsúkat vizsgálva fontos megállapítani, hogy az ereklyék megszerzése volt előbb, majd ezt követte a búcsú engedélyezése. A kongregációk esetében is: először megalakulhattak a kongregációk, majd utána engedélyezhették a búcsút. Kérdéses, hogy utóbbi esetben mi játszott szerepet a búcsú engedélyének megadásában. Elképzelhető, hogy a városban lakókat akarták ezzel az adott kongregációba való bejutásra ösztönözni. Az sem kizárt, hogy anyagi okai voltak: a kongregációk nemes célokra – például a templom építésére – költötték vagyonukat. Búcsú esetén nagyobb tömeg érkezhetett a templomba, több alamizsnát lehetett így begyűjteni, így az egyházközség is nagyobb vagyonhoz juthatott.

Végezetül fontos azt megvizsgálni, hogy az erdélyi örményeknél melyik szentek élvezték a helyi társadalom tiszteletét, kik álltak a kultusz középpontjában. Nyilván az összes, templomban lévő ereklye nem élvezhette egyformán a lakosok és környékbeliek tiszteletét. A kultusz rétegeit vizsgálva azok a szentek voltak társadalmi szempontból is meghatározóak, akik a tanulmányban bemutatott szenttisztelet három rétegének metszéspontjában vagy metszéspontjaiban helyezkedtek el, tehát képviselve voltak mind az ereklyék szintjén, mind a társulatokban, és teljes búcsút is lehetett nyerni az emléknapjukon. Teljes képet pedig akkor kapunk, ha az egyes települések kultuszát is összehasonlítjuk egymással, ekkor ugyanis az is kirajzolódik szenttiszteleti rétegekből, hogy az erdélyi örmény társadalom menniyre volt egységes, mennyire volt közösségi.

A Mária-tisztelet mellett Világosító Szent Gergely tiszteletét emelem ki. Hozzá kötődik az örmény nép krisztianizálása, a hagiográfiai irodalmak a világosító mellett jelzőként tüntetik fel, hogy az örmények megkeresztelője volt. Így tisztelete – amely a Kárpát-medencében a 17. század előtt ilyen formában nem létezett – örmény sajátosság, az örmény kultúrához kötődik. Ereklyéjét beszerezték, kongregációt neveztek el róla, és emléknapján búcsúban lehetett a katolikus híveknek részesülniük.

Szent István első vértanú tisztelete is megvalósult mindhárom szinten. Itt fontos megjegyezni, hogy a román ortodoxok a mai napig is jelentős kultuszt ápolnak vele kapcsolatban. Ereklyéjét az erzsébetvárosiak már 1729-ben beszerezték, majd később további két ereklyéje is a templomba került. Kongregációkat, temetkezési egyletet is neveztek el róla, valamint teljes búcsúk közvetítője is volt.

Magyarázatot nem találtam rá, de érdekes dolognak tartom, hogy a Szent Családhoz és Jézus Krisztus gyermekkorához is kapcsolódott az erdélyi örmények kultusza. Szent Annáról és Joachimról több esetben is neveztek el társulatot, Szent József ereklyéjét több alkalommal is beszerezték, ugyanúgy Jézus Krisztus jászolának darabját is. Anna, Joachim és József napján teljes búcsúban lehetett részesülni.

Akár adományból, akár vétel útján kerültek a templokba, a hangsúlyozott ereklyetisztelet meglehetősen sajátos vonás az erdélyi örményeknél. Az ereklyék nagy száma pedig e nép kultúra- és vallásreprezentáló jegyeit, illetve kereskedői mentalitását vetíti elénk.

Szongott Kristóf: A Salamon-templom

(Szongott Kristóf: Szamosújvár szabad királyi város monográfiája 1700–1900 – II. kötet, Szamosújvár, Todorán Endre „Aurora" Könyvnyomdája, 1901 – reprint kiadás, Budapest, 1998, 42–46)

Ezen templom becses alapítólevelét, miről senkinek sem volt tudomása, a város kiselejtezett iratai között találtam meg.

Az alapító-levél, mely örményül és latinul pergamenre van írva, hív magyar fordításban a következő:

A Szent-Háromság dicsőségére, az örök-szűz Mária és a mi atyánk: Világosító Szent Gergely tiszteletére. Én Salamon, ki Simai Tódornak vagyok fia (Simai Salamon) és az örményváros (Gerla) főbírája, tudatom mindazokkal, kiket illet, vagy illetett, ezen alapítólevelemmel, hogy én Isten kegyelméből ezen Örményvárosban Gyümölcsoltó Boldogasszony név alatt kőtemplomot építettem három oltárral, melyek közül a főoltár Boldogasszony, a második, mely jobbról van, Szentháromság és a harmadik, mely balról terül el Világosító Szent Gergely nevet visel; harangok számára alkalmas tornyot csináltattam, mely érinti a templomot. A Szentegyházat köröskörül kőfallal láttam el; a falban van a Szent-Kereszt-kápolnája; az udvaron temető (sírhely: polyandrium); a tisztelendő papság számára kőből lakóházat alapjaiból újonnan csináltattam az én és nőm Szirma, továbbá fivérem Bogdán (Ászvádur: Adeodát) és ennek neje Ulcháthun költségén. És hogy ezen általom épített és alapított egyház, melyben – akarom – hogy állandóan istentisztelet tartassák, – felügyelet és fentartó gondozás nélkül ne legyen, azon felszerelésen kívül – ezüst és selyem eszközök, – melyek a leltárban fel vannak jegyezve, hagyok minden ingó és ingatlan vagyonomból 2500 magyar frtot. Ez adassék ki kamatra (de csak 6 százalékot vegyenek) és a 150 frt kamatért mondjon a káplán úr évenként 300 misét (egy szentmisére 50 pénzt – krajcárt – számítok). Ugyanis a káplán úr tartozik minden héten hat misét mondani a következő rendben: hétfőn, atyám, Simai Tódor lelkéért a nagyoltárnál, kedden fivérem Bogdán lelkéért a Szentháromság oltárnál; szerdán anyám Dsás-cháthun lelkéért a nagyoltárnál; csütörtökön érettem Szt-Gergely-oltáránál; pénteken a tisztítóhelyen levő lelkekért Szt-Gergely-oltáránál; szombaton nőmért, Szirmáért, a nagyoltárnál. Ezen egyházra nézve, mit én alapítottam, építettem és adománnyal láttam el, a jus patronatust („egyházi pártfogói hatalom") magam, mint ezen egyház törvényes alapítója – számára tartom fenn, halálom után pedig szeretett feleségemre, Szirmára hagyom; ennek halála után természetes utódom: fivérem, Simai Gergely tanácsos lesz; ennek kimulta után pedig fivérem fiai, azután az unokák és az unokák unokái. Ha a Simai család férfi-ága kihalna, a jus patronatus átszáll a női ágra; a nők közül az fogja e jogot gyakorolni, a kit a tekintetes tanács arra alkalmasnak ítél. Végre ha természetes utódaim mind kihalnának, a jus patronatus gyakorlása az örményvárosi tanács kötelessége leend. Minden ellentmondás és ellenkezés semmisnek tekintessék.

Ezen alapító- és adományozási iratom nagyobb erősségeül, azt saját kezemmel aláírtam és pecsétemmel megerősítettem.

Az Örményvárosban (Gerla) az Urnak 1729. évében, örmény időszámítás szerint (1000 + 100 + 70 + 8 = 1178 és 551 = 1729) szept. 10-én.

Én Salamon, Simai Tódornak fia,

(Simai Salamon)

a Boldogasszony templomának alapítója.

Én alulírott tanusítom azt, hogy a fent írt s a Boldogasszony-templomára vonatkozó alapítványt Simai Tódornak fia: Salamon, a gazdag tanácsnok, előttem készséges akarattal tette^* és íratta örményül s latinul. Én pedig a dolog megerősítése végett saját kezemmel aláírtam és kisebb pecsétemmel megerősítettem az Örményvárosban tett látogatásom ideje alatt az Úr 1729 évében szept. 10.

Roska-Stefánovics István dr.,

vicar. és stanislavi prépost, az erdélyi

örmény egyházak látogatója („visitator")

^* Eddig sokan azt hitték, hogy a „Salamon" templomot két Simai testvér: Salamon és Tódor építette; ezért festett Gábrus Zachar tanító is 1842-ben a sekrestye bejárója fölé két férfi alakot. Pedig Tódor apja volt, fivére ellenben Gergely nevet viselt. – Az itt közölt alapító-oklevél tanuskodása szerint egyedül Simai Salamon (miről az oklevélben két helyütt is van világosan említés téve) építette. Erről tesz tanúságot az aláírás és Roska Stephanovics megerősítő záradéka is. – Szongott Kristóf megjegyzése)

Test – lélek – szellem

Koncsag László: Börtönben

„Lehetnének talán még emberek, / hisz megvan bennük is, csak szendereg / az emberhez méltó értelem. / Mondjátok hát, hogy nem reménytelen." (Radnóti Miklós, Majális. 1944. V. 10) Ennél határozottabb példát mutatott fel Jézus, aki Isten végtelen, mindenre kiterjedő szeretetét képviselve odáig ment, hogy azonosította magát az élet számkivetettjeivel, s azt várja, hogy segítsünk rajtuk. Azt olvassuk Máté evangéliumában: „Börtönben voltam és meglátogattatok." (Mt 25,36). Eszerint – nem csupán alkalmilag, hanem az irgalmasság testi cselekedetei felszólításának is eleget téve – ennél többért kell küzdeni.

Börtönlelkészként naponta a bezártak közt időzöm, Isten ingyenes szeretetére kell figyelmeztetnem, a megtérésben kell segítenem őket.

A plébánia többnyire egy helység: falu vagy város, egy földrajzilag behatárolható terület, amelyet egy kinevezett pap vagy testület vezet. A gyulafehérvári főegyházmegyében 254 plébánia van. A már tizenhat éves társadalmi fordulat lehetővé tette, hogy különféle személyi plébániák is alakuljanak, amelyek behatárolásában már nem a területi jelleg, hanem az intézmény természete jut előtérbe. Az erdélyi főegyházmegye területén a következők működnek:

Kórház-lelkészség. Beteg, többnyire kórházi kezelésre szoruló emberek lelki gondozását végzi. Az önmagára maradt egyén félelmeivel, betegségéből származó fájdalmaival, családi helyzetéből és hivatalbeli környezetéből kiszakítva a kórházi lelkészhez fordul irgalomért. Ha átérzi létének bizonytalanságát, fogékonyabb lesz az Isten segítségére, nemegyszer a megtérésre.

Tábori lelkészség. A sorkatonai szolgálatra behívott, de a majdani hivatásos katonának is szüksége van lelki gondozásra, hogy az új élethelyzetben, a megszokottól eltérő sajátos napi programjában személyiségének gazdagítója legyen, s lelkierővel rendelkezzék a nehézségek elviselésére, hogy megőrizze egyéniségének sajátos vonásait.

Egyetemi lelkészség. Egyházi jelenlét ez az egyetemen és annak kultúrájában. Pótolhatatlan szolgálat, amellyel a tanuló ifjak megtalálhatják helyüket az egyetemi társadalomban, az alkotó és megtartó közösségekben, s vele az egyházban is. Megszólítják az egyetemi hallgatót, közösségekbe gyűjtik. Lelkileg gazdagítják a szentségek, a közös liturgia, illetve más személyiségfejlesztő programok. Reméljük, hogy egyetemi városaink: Kolozsvár, Marosvásárhely, Temesvár, Nagyvárad, Csíkszereda életében is meghozza a maga gyümölcseit, s gazdagítja a keresztény értelmiség táborát.

Ezek sajátságos lelkészi munkaterületek, amelyeknek pasztoráltjai valamiben egységes képet mutatnak – kórházi betegek, a felsőfokú oktatás tanulóifjúsága, vagy a haza védelmét biztosító katonák – jól elhatárolható csoportok.

A pasztoráció különös területe a börtön, amely már nevével félelmet kelt, rossz előítélet. Ezerarcú intézmény ez, amely minden börtönlakónak más és más. A legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy lakói heterogén közegből származnak, s hiányoznak az egységes megnyilvánulások: a megtérés, az egységes bűnbánattartás. Aki ezt nem tartja számon, az a börtön-pasztoráció lehetőségei között elvész. Általános, minden börtönre vonatkozó stúdium nincs, ami a mindenki szemében mást jelentő ezerarcú börtönt egységesítse. Egyetlen általános és mindenkire kiterjedő norma a börtön napi-

rendje, aminek állandó megtartása a büntetések ellenére is nehézségbe ütközik.

Ezek után vessünk egy pillantást a szabadságuktól megfosztott börtönlakókra. Ott bent különféle korú emberekkel találkozunk, fiatalokkal és öregekkel, férfiakkal és nőkkel. Van közöttük olyan, akinek van vallási műveltsége, velük könynyebb dolgozni. Nagyobb részüknek azonban ferde képe van vallásról, papról. Van olyan, aki ellenséges magatartást tanúsít, ha a pap a bűneire emlékezteti, mivel így folyton szembesülni kényszerül saját múltjával. Ezért kerüli, esetenként gúnyolja a papot. Rossz emléke is lehet. Ha attól nem hajlandó megválni, nehezíti helyzetét. Ilyen esetekben Pilinszky verse bátorít: Rossz voltam, s azt mondtad, jó vagyok. Csúf, de te gyönyörűnek találtál. Végighallgattad mindig, amit mondtam, halandóból így lettem halhatatlan!

Sajnos gyakran a társadalom feléjük irányuló megítélése is ferde, fogyatékos. Pázmány Péter a 17. század fordulóján így panaszkodik: „Akik kis bűnt követtek el, azok láncra verve, szabadságuktól megfosztva, a nagy bűnösök arany lánccal a nyakukban szabadon járnak." Ez az eset szerencsére nem általánosítható, de a világ ilyen szempontból mára sem sokat változott. A jobb világot csak jó emberek kölcsönös áldozata szüli.

Közelebbről szemügyre véve a bezártakat, az a tapasztalat, hogy a történelem olyan eseteket is nyilvántart, amikor öt-tíz évi börtönbüntetés után bizonyosodik be, hogy teljesen ártatlan volt. Az ilyen egyénnek siralomház a börtön.

Vannak olyan börtönlakók, akik saját bőrükön győződtek meg arról, hogy a börtön saját esetükben a biztonságos túlélésnek egyetlen lehetséges formája. Ezeknek személyes szabadságuk szavatolójává válik a börtön.

Olyanokkal is találkozhatunk, akik bizonyos vezető szerepet egyedül csak a deklasszáltak (a társadalom leírja őket, mert erkölcsi alap nélküliek) között biztosíthatnak maguknak. Az ilyeneknek ideiglenes otthon számba megy ez a ház.

Vannak túlérzékenyek, akik bezárkóznak, vannak fecsegők, akik utálatossá válnak. Ezek számára a börtön a megalázás fészke. Lehetnek állandó siránkozók, akiket a börtöntársadalom kivet magából.

Olyanok is kerülnek börtönbe, akik elveszítik önmagukat, akik lebuknak, vagy másokat befújnak. Számukra ez az intézmény bizonyos szempontból szakképesítő hely.

A börtönbüntetés nem lehet olyan édes senkinek sem, hogy ott hosszú távú terveket szőjön, csupán az idő számolgatása reményt keltő, a szabadulás várva várt napjára várás.

A börtön a világon mindenütt börtön, mert az elítélt személyes szabadságát felülről rászabott büntetéssel elveszíti. Olyan kényszerhelyzetekbe kerül, amelyekhez nem szokott a magánéletében. Így döbben rá arra, hogy az államnak büntető eszköze ez a hely, ahol a számára veszélyes elemeket elszigeteli. Így nem csoda, ha esetenként a börtönalkalmazottak szadista hajlamának kiélési lehetőségét is biztosítja.

Nehezíti még az új életformába való beilleszkedést a magánélet hiánya, a börtönélet merev rutinja, a csökkentett döntéshozási lehetőségek, a felelősség és a kihívások hiánya. A bebörtönzött az állam nevelő hatalmába kerül, s amíg az igazságot szolgáltat, közben szeretné új emberré nevelni. Különböző kényszerhatások érvényesülnek ahhoz, hogy az elítélt hozzáigazodjék a börtönlakók szubkultúrájához, beleértve ebbe a börtönkód rendszerét is. Egy börtönjárt író szerint: „a börtönkód egy magasabb jelrendszer, amelyre mindnyájan válaszolunk, és ez arról szól, hogyha szándékosan több szenvedést hozunk a világba, akkor a mi életünkbe is szenvedés költözik". Mire vonatkozik ez a jeladás? Segítségkérésre, ha valami közhasznú cikk fogytán van, s jó lenne a hiányt pótolni. Senki a börtönnek általánosan érvényesülő, személyre szabott fejlődését nem ismeri, mivel kinek-kinek mások a céljai, a meglátásai, és a megnyilvánulásai.

A börtönélet jogi keretét azok a rendelkezések, parancsok, utasítások, követelmények szabják meg, amelyek előírnak, megengednek, korlátoznak, vagy éppen megtiltanak bizonyos tevékenységi formákat, szerveződést, megnyilvánulást, magatartást. Jelenleg az ország 36 fegyházának vagy ilyen jellegű intézményének (börtön-kórház) szabályzatát a külvilág felé nyitás jellemzi. Mindenik megyének a saját rendzavaróit kell gondoznia, így a csíkszeredai börtön lakóinak nagy többsége Hargita, illetve Kovászna megyéből kerül ki, s csak kisebb számban más helyről. Kérésére a rabot áthelyezhetik más ilyen intézménybe, ezért ma valóságos vándorlás folyik a börtönök között.

Az egyes intézményeknek börtönlakóit három csoportba osztják: 1. az először büntetettek, 2. a visszaesők, 3. a súlyos vétségért nagy büntetésben részesültek. Sajátos kategóriát alkotnak a nők és a kiskorúak. Az egyes kategóriába tartozókat lehet egyszerre kápolnába hívni. Az együttlét körülbelül 2 óra időtartamú. Ezt azért nemigen ellenőrzik. Egyenesen szükséges vendégeket hívni, a munkába másokat is bevonni. A vendég érdeklődésével színt jelent. Újabban a kiskorúakat megfelelő felügyelet mellett havonta színházba, cirkuszba, templomlátogatásra, kiállításra, múzeum-látogatásra lehet vinni, ami az eddigiekhez viszonyítva újdonsága mellett nagy lehetőségnek is tűnik.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a pártdiktatúra idején szinte teljesen új börtönnépesség lepte el a fogházakat, a gyűjtő és büntető munkatáborokat. A magas képzettségű elit a börtönökben is sikeresen építette ki a maga kulturális életformáit. Gyakran szobánként alakult ki olyan továbbképző szellemi góc, amely színvonalát tekintve akár az egyetemi képzés szintjén állt. Egy rab, egy kisiparos, aki a 12 évig raboskodó dr. Venczel József egyetemi tanár cellájában vele együtt volt, hosszú éveken át részt vett ilyen előadásokon, kiszabadulása után egyáltalán nem panaszkodott, sőt hálálkodott, hogy ilyen jeles ember társaságában tölthette élete egy hosszú szakaszát. A polgári életben ilyenre soha nem lett volna alkalma.

Ne felejtsük el a magyar jakubinusokat sem, akik a 18. század végén, a 19. század elején a fennálló rendszer ellen szervezkedtek, s hosszú raboskodásuk során a börtönt a szellemi élet otthonává tették. Az 1848-49-es forradalom bukása után a Bach-korszakban a császári ház ellen a nemzeti függetlenségért küzdve jutottak sokan börtönbe. A börtönt a hősök, az igazi szabadságharcosok intézményévé tették. 1944 után, a kommunista diktatúra időszakában, a vallás mellett kiállók, az osztályharc elleni erők, az emberi méltóság védelmében vagy személyi bosszú áldozataiként jutottak politikai fogolytáborokba, börtönökbe. Ilyen helyeken ezrével sínylődtek papok, lelkészek, főpapok, püspökök, pedagógusok és különböző értelmiségiek. Ki ne tudna Isten szolgája, Márton Áron 6 évi börtönbüntetéséről, illetve utóda, Jakab Antal püspök 13 évi kényszermunkájáról, amit ólombányában töltött. S a többiek közül is sokan szembenéztek a legvadabb kínzásokkal. Márton Áron püspök szerint a börtön az emberformálás magasiskolája. Sok pozitív példa s még több elképesztő eset, okos és megfontolt felmérés – de a börtön csak börtön maradt.

Nemcsak a börtönök, de a börtöncellák is esetről-esetre másak voltak. Így arra is volt konkrét eset, hogy nem a börtön formálta a foglyot, hanem a szellemi élet kiemelkedő képviselői a börtönt. Ez arra is bizonyság, hogy a fogházat át kell és át lehet alakítani a nevelés intézményévé. Nem egyszerűen hangzatos, hanem valósággal mellbevágó az a megállapítás, hogy nehéz igaz embernek lenni, de százszor nehezebb annak megmaradni.

Volt idő, amikor a központi állam- és pártvezetés rendeletileg felszámolt egy sereg börtönt. Ceausescu ezzel, különösen választások előtt, a külföldnek azt próbálta bizonyítani, hogy ez nálunk nem jelent problémát. Valószínű, hogy nem a közbiztonság gyors javulása késztette erre, hanem jóval inkább a börtönviseltek egyre számottevőbb politikai hatása. Ki hitte volna, hogy a valamikor társadalmi selejtnek minősített, s csak fizikai munkára ítélt börtönlakók a forradalmi átalakulás élharcosai lesznek? Egy a Duna Televízióban közvetített egykori guláglakó-találkozón részt vevő grófnő, aki három évet töltött a rabság keserű kenyerén, társadalmi osztálya fölött józan ítéletként az arisztokrácia egykori bűneinek jóvátételére egyenesen szükségesnek tartotta a kétéves gulágiskolát. Persze a három vagy ennél is többre mért kényszermunkát és lakóhelyet maga is keményen visszautasította.

A börtön minősítése attól függ elsősorban, hogy kik a lakói: politikai elítéltek, köztörvényes bűnözők, ártatlanul elítéltek. A börtönlakók hihetetlen gyorsan átlátnak a mindenétől megfosztott rab emberen.

A börtön jellegét a kívülállók véleménye is meghatározza. Másként ítélik meg a lesújtott hozzátartozók, a szimpatizánsok és az ellenséges érzelműek. Valószínű senkinek sem közömbös a börtön. Lehet, hogy megbékélnek vele, de érzelmi vonzása nehezen képzelhető el.

Hogyan zajlik benn az élet? Egyesek szerint eligazít a ne láss, ne hallj, ne beszélj! életfilozófia. Ezzel közömbösségbe lehet merülni, s a minden mindegy szintjén szörnyként falja fel és emészti meg őt az idő. Erre vonatkozólag láttam egy szemléletes festményt, amelynek hatása elgondolkoztatja élete értelméről a szemlélőt. A kép végeredményben egy hatalmas kígyóval szemlélteti a börtön belső életét, melynek gyomrában minden eltöltött nappal mélyebbre és mélyebbre kerül az elítélt.

Az egyes szobák lakóinak nemzetiségi aránya a mérvadó. Ha többségben vannak a romák, azok uralomra törnek, s egész nap mesélik életüket nem kevés hazugsággal tarkítva. Velük még a higiénia előírásait megtartatni sem könnyű. Ha egy-két „keményfiú" felügyel a rendre, akkor tisztaság van, ha ez hiányzik, akkor különféle bőrbetegségek jelentkeznek. A börtönalkalmazottak különféle programokat szerveznek, de kevés az érdeklődés irántuk. Iskolai oktatás is folyik I–IV. osztályos képzéssel. Ilyet többnyire romáknak szerveznek az írás-olvasás elsajátítására. Csíkszeredában ezt a két nyelven szervezett iskolai tevékenységet a Petőfi Sándor, illetve a Liviu Rebreanu általános iskolának rendelték alá. Másfajta képzésre is akad példa: az asztalos szakmát lehet elsajátítani elméletben és gyakorlatban. Ismét más mentálhigiéné jellegű az a beszéltető program, amely a jövő alakíthatóságát tűzi ki célul.

A kápolnai tevékenységet mindenekelőtt az emberséges körülmények megteremtését célzó együttlét jellemzi. A közösen végzett rózsafüzér, illetve litánia, imádságok előlegezik a bizalmat. A szentmise havi 10-12 alkalommal szerepel a programban. A szentségek kiszolgáltatása is nagy szerepet tölt be. Eddig az öt év alatt a keresztséget 5-6 alkalommal szolgáltattam ki, gyónás-áldozás szinte naponta van. A múlt évben 115 szentmise, 792 gyónás, 820 szentáldozás szerepel a statisztikában. Ez különös statisztika, mert rendkívüli helyzetben született.

A lelki program naponkénti részét, a hittananyagot egy-egy soron következő tankönyvből vesszük, míg a fontosabb igazságok elmélyítéséhez közkeletű írások szolgálnak, melyek az önismeretet, önbecsülést hivatottak növelni. Az ide vágó témák beszélgetésekre is jó alkalmat kínálnak. Legalábbis amit kimond a rab, az már nem terheli tovább lelkiismeretét. Fontos szerepe van a közös éneklésnek. Szívesen teszik. Ha valaki megátalkodott is, az Édesanyám is volt nékem kezdetű dal megpuhítja a szívét.

Ha ennyire változó jellegű a börtöntársadalom, magának a börtönnek lehet-e mindenkire alkalmazható egységes nevelési elve? Jó lenne, de nincs. Az egységes nevelési elv nem olyan, mint a börtönruha, hogy feladták és kész. Újabban a saját ruháját is használhatja némely esetben az elítélt. Heterogén csoport kényszerközösségében érvényesíthető és érvényesülő nevelési rendszert felállítani képtelenség. Innen származik az első feladat: minden foglyot külön meg kell ismerni, még ha szándéka sok esetben kiismerhetetlen is. Spontánul csak akkor alakulhatnak ki a foglyok között is kisebb csoportosulások, ha az együvé tartozók vállalhatják a közösséget. Ez értékében lehet pozitív vagy negatív. A zsebmetszés, a fosztogatás, a betörés, a lopás, a rablógyilkosság mesteriskoláinak bizonyos fokozatai is ilyen alapon működnek és gazdagíthatják a mesterségbeli tapasztalatokat. Pozitív jellegű csoportosulások csak az összecsendülő lelkek, csak az egymást tisztelő és megbecsülést biztosító gondolatok közösségében születhetnek meg.

Talán egyik legnagyobb feladatnak azt tekinthetjük, hogy az ilyen spontán csoportokat felfedjük. Csak ezekre támaszkodva, vagy ezek ellen küzdve lehet a nevelési eljárásoknak távlati célt kitűzni.

A börtönpasztorációnak egységes módszertana sincs. Minden olyan eljárásnak jogilag megalapozott helye van, ami bár egy fogoly esetében, sőt az elöljárók és a felügyelők esetében is pozitív eredményhez vezet. Ez utóbbiakat úgy lehet elérni, ha nem gátolja hatalmi féltékenységből származó szűklátókör. Minden olyan kísérletezés káros, ami elkerülhetetlenül csődhelyzetbe visz. Ebből következik két dolog:

1. Pontosan meg kell határozni, hogy milyen cél érdekében, kivel, mikor, hol és hogyan próbálok eredményt elérni.

2. Tudni kell minden változó körülmény között rugalmasan módosítani a követendő eljárást, mielőtt a börtönlakók maguk mondanának elmarasztaló ítéletet arról.

Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a börtönlakó életében ritka vendég a sikerélmény. A legkisebb hibáért, a legegyszerűbb félrelépésért, a jellegét tekintve szinte számba se jövő mulasztásért kijár a dorgálás, a megrovás, a feddés vagy éppen a fizikai büntetés valamelyik formája, de sokkal szűkmarkúbb az elismerés, a dicséret, a köszönet, a jutalom még legegyszerűbb formája is, pl. egy kézfogás. Ha a vezetők nem tudják az embert látni a fogolyban, akkor ez visszafelé sem működik. Akármilyen csordultig van tele jóindulattal a vezető, a rab nem tud felvevő lenni, pedig az emberség megélése mindig csodát művel: segít a legkeserűbb megaláztatásban is túlélni a lehetetlennek tűnőt. Gondoljunk a Remény rabjai című film cselekményére. Embernek tudom-e tekinteni, hogy ő engem embernek tekintsen? Amíg ez a kölcsönösség nem alakul ki, addig a börtönlelkész tisztségviselő, hivatalnok igen, de nevelő vagy átnevelő nem lehet. Nem szabad megfeledkezni viszont arról, hogy a megértés és a cinkosság nem egy tőről származik.

Igen nagy követelmény a határozottság és a következetesség. Bármelyik hiánya eleve a sikertelenség felé sodorja a börtönpasztorációt.

A börtönbe jutottnak meg kell tanulnia a saját bőrén a túlélést. Első nehézség a fizikai túlélés. A legtöbb ember agresszívvá válik, szinte öntudatlanul dacos és szembeszegülő lesz. Sok esetben Istent okolja azért, hogy lebukott, s emiatt lázad is ellene, de a sajátságos életmód majd csak megingatja tévhitének tarthatatlanságában.

A börtönélet kemény. Akik ott élnek, azoknak hátul is szemük van, és ébren alszanak. Akik nem tudnak magukra ölteni egy bizonyos keménységet, azokat figyelmezteti a zsidó közmondás: „Ha nem tudsz harapni, ne mutasd fogaidat." Ezek az emberek a legsebezhetőbbek. És mégis mindenkinek a maga jogáért küzdenie kell. Az erőszak megnyilvánulásai lengik be nappalaikat és éjszakáikat, ez pedig sokféle összecsapást szül. Ezek után azt hihetnénk, hogy a bent lévők érzelmei ellaposodnak, s így érzéketlenné válnak. Voltak olyan híveim, akiknek komolyságán épültem. Szaktudásáért az intézmény műhelyében foglalkoztatták, s volt idő, amikor a többletmunka elkedvetlenítette. Ilyenkor, szomorúsága felől érdeklődve, azt a választ kaptam: „Nem neheztelek elöljáróimra, sem felügyelőimre, mert ők nem hibásak azért, hogy ide kerültem." Egy másik rab arra kért a kápolna oltárán lévő virágcsokrot látva, hogy adnék egy szálat, mert jön a barátnője látogatóba, s fel szeretné köszönteni születése napján. Hirtelen azt válaszoltam, hogy ide virágot hozni szokás, nem elvinni innen. Amikor láttam, hogy ellenvetésemen nem lepődött meg, akkor így folytattam: „Jézus a szép emberi kapcsolatoknak örvend. Azt vigye, amelyikkel nagyobb örömet okoz".

A börtönbüntetés túlélésének harmadik nehézsége a mentális túlélés: a józan ész megőrzése. A börtön világa nem tesz úgy, mintha egyedi vagy kivételes lenne. Az erő birtoklói, a „keményfiúk" határozzák meg, hogy mi a józan ész, az értelem és a logika. Fegyvereik nincsenek, de erős befolyásuk van a börtön működésére. A mentális túlélés egyik módszere a börtönélet értelmetlenségének felismerése, és a fekete humor alkalmazása is. Olyan tréfára kell itt gondolni, ami első hallásra átoknak tűnnék, de a börtönben meg lehet szokni, mint olyant, amin szívből lehet nevetni. „Még vagy húsz évig egyed a börtön kásáját!" Számunkra érthetetlen, bosszantó, olykor felháborító, de nekik nem. Örömük egyfajta kifejezője, ha újra látják egymást, s ezért derülnek a tréfán. Még az se sértő, ha ilyenek röpködnek: „Szabaduljál meg hamar, hogy gyere vissza még tíz évre", „Ne búsulj, mert ami még hátra van, azt az Isten letölti". A belső bezártság nehezen oldódik. A legtöbb fogoly csupán azokra számíthat, akik felkeresik, hogy reményt gyújtsanak a lelkében.

A jó szándék, az eltökéltség és a kitartó munka sem szül csodákat, hanem sokszor csak grammokban mérhető eredményt.

Lehet-e börtönlelkész-képzésről beszélni?

A börtönnek nemcsak sok cellája van, hanem ennél is sokkal több rejteke, amit üdvös dolog mások tapasztalatából jobban kiismerni. Egyetlen börtönlelkész sem rendelkezik olyan röntgenszemmel, hogy bármelyik bebörtönzöttet átlássa, de az ember megismerésének titkos útjait is járhatóbbá lehet tenni. Ha e nehéz nevelési területet tudományosan mérjük fel, illetve ítéljük meg, óriási szerepe van a foglyokkal való személyes beszélgetésnek. Ha a bebörtönzött megtapasztalta a feléje irányuló tiszteletet, szívesen megnyílik. Ha kérésre kap egy-két levélborítékot, írószert vagy bélyeget, akkor bizalma erősödik. A csoportos tevékenység megszervezéséhez a börtönlelkészek rendszeresített tapasztalatcseréjéből nyerhetők ötletek. A nevelés hatékonyságától sok függ. A francia regényíró Victor Hugo mondta: „amikor sikerül egy iskolát felépíteni, akkor egy börtönt be lehet zárni". Ez a megállapítás nem tűnik tényszerűnek, vajon miért? A tudás értékeinek átadása mellett vajon nem hanyagolták el a szeretettel végzett nevelést? Erre a kérdésre még nem adott egyértelmű választ korunk, de a kérdések egész sora merülhet fel agyunkban.

A börtönviseltek kapcsolatait a szabadulás után ki és hogyan próbálta felmérni? A benn töltött idő akaratlanul is bélyeget nyom az egyénre. Szövődtek-e barátságok, amelyek megmaradtak a későbbiekre is? A múltban a börtönnaplók és visszaemlékezésekből álló irodalom virágzott. Gondoljunk Kazinczy Ferenc Fogságom naplójára, Silvio Pelico Börtöneimre, Godó Mihály SJ Testamentumára stb. Manapság a börtönből szabadult úgy elmegy, hogy még az országot is szívesen elhagyná, nem csak az illető várost. Kivételnek számít a 60 bankrablással elhíresült Whiskis, Ambrus Attila, aki az eltelt hat börtönév után már távlatokban mer gondolkodni. Egyetemi felvételire készül, és egy évtized múlva a társadalom szerves alkotójaként akar élni.

A börtönbe visszatérő elítéltek

A visszaesők helyzetéből, a két időszak után, milyen következtetés vonható le? Sokan úgy esnek vissza, hogy nem ők, hanem a társadalom a hibás. Ha élni akarnak, fosztogatni kényszerülnek…

A létbizonytalanság nem egy esetben saját hibáján kívül válik elviselhetetlen teherré. Kit terhel a felelősség, hogy nem tud visszarendeződni a mindennapi életbe, mert mindenekelőtt a társadalom dobja ki azzal, hogy nem fogadja vissza. A reményt vesztett ember mindenre képes. Foglalkoznak-e öngyilkossági kísérletekkel, mire figyelmeztetnek a megfigyelések? A közösségi méltatlankodás, a fokozódó ellenszenv, a kiélesedő elégedetlenség akár a lázadásig is elvezet. A börtönlázadás világprobléma. Szűk körben megoldani ezt a kérdést nem lehet. Nagyobb a veszélyességi zóna, mint amit egy lázadás országos viszonylatban magába foglal, hiszen a börtönlázadás szimpatizánsai több gondot okoznak, okozhatnak, mint a lázadók vagy maga a lázadás.

Pilinszky János írja Naplójában: „A megvalósult, metafizikai semminek örök és abszolút hétköznap a neve. Ellentéte az üdvözültek örök ünnepe, a színültig telt realitás. Sokszor úgy tűnik, a kárhozat tükörképe az üdvösségnek. Hogy külsőleg nem is különbözik tőle, csupán a realitás hiányzik belőle, ahogy a tükörképből is egyedül ez hiányzik. Ezért a kárhozatnak mindene a látszat." „Akik mindig a felületen maradnak, őrájuk vár a kárhozat, amely a belső szabadságunk tökéletes fölélése. Örök magány az egyetemes szemétben."

Ami leginkább hiányzik a „bent" élőknek, az a szabadság. Lelóczky Donát ciszterci teológiai tanár szerint a szabadság az emberi lélek élettere, olyan, mint a levegő, amelyet belélegzünk: nélküle a lélek egy ideig légszomjban szenved, fulladozik, majd meghal. Szabadsága révén az ember föléje nőtt az állatvilágnak, hiszen az ösztöneinek a foglya. Isten értelemmel ruházta fel a teremtés koronáját, hogy megítélhesse alkotómunkájának cselekvési módjait. Adott továbbá szabad akaratot is az embernek, hogy döntéseit szabadon kivitelezze, s majdan értékelje. Ebben támogat a krisztusi kegyelem. Amikor emberi létünknek természetes voltát emlegetjük, akkor arra gondolunk, amit a Teremtőtől kaptunk: két kezünkre, amivel dolgozunk, szemünkre, amivel látunk, fülünkre, amivel a hangok között különbséget teszünk, lábunkra, amellyel helyünket megváltoztatjuk. Ezzel szemben a természetfeletti lét színtiszta ajándék, nem „jár ki" nekünk. A Mennyei Atya gazdagítani akar általa bennünket. Az egyház ezt tovább fokozza az Örökkévalótól kapott szentségeivel. Két szinten él tehát az ember. Ennek megfelelően kétféle szabadság jellemzi személyiségünket. Az egyszerű ember-voltunk szabadsága, ami azt jelenti, hogy alapvető igényünk van arra, hogy saját sorsunkról mi döntsünk, azt az utat járjuk, amelyre saját akaratunkból ráléptünk, azok legyenek a barátaink, akiket mi választottunk. Ez a szabadság elválaszthatatlan a függetlenségtől. Ahhoz, hogy szabadon dönthessek saját sorsom felől, mások akaratától függetlennek kell lennem. Ez nem korlátlan és nem határtalan szabadság, hanem olyan, amely irányításra szorul, akárcsak a víz. A gyakorlat bizonyítja, hogyha a vizet szabadjára eresztik, eláraszt, pusztít mindent. Az emberi szabadságnak is mederre van szüksége, irányra, hogy haladhasson előre, különben egy helyben stagnál. Le kell szögezni, hogy a szabadság nem azonos a szabadossággal, amely lazán vesz mindenféle erkölcsi előírást. Minden döntés vagy választás, ha szabadon történik, korlátozza a lehetőségeket. Az én esetében ez azt jelenti, hogy korlátozom döntéseimmel a szabadságomat. Mindannyiunk szabadságát még az idő múlása is korlátozza. Az elszalasztott lehetőségek áthullnak az idő rostáján, így elérhetetlenek már a továbbiakra, mivel végképp kiestek már a kezünkből. Tanulság: ki kell használni az időt, amennyire csak lehet, hasznossá téve, széppé, tartalmassá minden óráját, ahogy a latin költő mondja: Carpe diem! Szakítsd le minden perc virágát személyiséged gazdagítására!

A másik szabadság a természetfeletti: „az Isten gyermekeinek dicsőséges szabadsága", ahogy Szent Pál apostol fogalmazta a római levélben (Róm 8,21). Ez a fajta szabadság a bűntől tesz szabaddá, hogy „szentek és feddhetetlenek legyünk előtte". Ez nagyszerűbb minden földi szabadságnál. Szembetűnő, hogy az emberek nagy része milyen könnyen eljátszotta. Rosszul használva szabadságukat, tévesen döntenek, s így szabadon rabságra vetik magukat: a pénz, a vagyon, a szex, az alkohol, a kábítószer foglyaivá válva. A természetfeletti szabadság arra tesz képessé, hogy nagyobb bűnök nélkül éljünk, hogy döntéseinkben mindig a jót és a jobbat válasszuk, hogy a jó és a rossz kozmikus harcában az Isten oldalára álljunk. Szent Ágoston De civitate Dei című művében arra tanít, hogy az Isten városában a jog és a szeretet érvényesül. Ennek létjogosultságát meg akarja kérdőjelezni a gyűlölet és a jogtalanság. Így harcra kel ellene, ez azonban már a sátán városa. A két város határvonala emberi szívünkön áthúzódik, s bár a szemben álló, egymással harcoló felek nem egyenlők, a győzelem azé lesz, aki mellé mi állunk. Ennek a természetfeletti szabadságnak a birtoklása: az igazi lelki béke és öröm forrása. Vannak olyan emberek, akik ezt értik, és ennek birtoklására törekednek. Az ilyeneknek a társaságában úgy érezzük, hogy lelkünkben kisüt a nap, és az isteni kegyelem hitelessé teszi keresztény életünket. Ez az igazi boldogság, e nélkül sikereink nem éltetnek, az esetleges több pénzünk sem boldogít. Ezt a belső szabadságot senki el nem veheti tőlünk. Természetes szabadságunkat elveszíthetjük, börtönbe zárhatnak, bilincsbe verhetnek, de a lélek örömteli szabadságát el nem orozhatják. Ezért tudtak a vértanúk zsoltárt énekelve menni a halálba, ezért tudták a remeték a sivatagi pusztában keresni az örömteli békét, és ezért tudják a hithirdetők életük veszélyeztetésével a bennszülöttek között hirdetni Krisztus urunk örömhírét. Keresztényként mindkettőhöz jogunk van, küzdenünk kell értük a magunk és embertársaink javára. Szent Pál tanítja: „ahol a Lélek, ott szabadság!" (2Kor 3,17). Szent Ágoston erre utalva mondta: „Bűnben a tágas mező is szűk, lélekben szabadon a börtön is tág lehet!" A két szabadság között a feszültség megmarad addig, ameddig ember él a földön. Természetesen igaza van Szent Pálnak: „amikor elhatalmasodott a bűn a földön, túláradt a kegyelem", vagyis ez azt jelenti, hogy a kegyelemmel lehet befolyásolni a jó győzelmét a rossz fölött. Ezt szolgálja a börtönlelkésznek naponkénti több órai „benti" jelenléte. Isten szeretete örök, szívesen megbocsát az embernek: lásd a jobb lator esetét. Ismerjük a Mester válaszát: „Még ma velem leszel a paradicsomban!" Vajon nekünk jut-e eszünkbe imádkozni azokért, akik a rács mögött élnek, hogy Isten adjon nekik erőt a javuláshoz? Egy találó megállapítás szerint a gonosz sűrítve van jelen a börtönben, ezért nem elégséges a bűnözőkkel közösen imádkozni a bűnök engeszteléséért s a személyes megjavulásért. Úgynevezett „háttér-imádkozókra" van szűkség, akár az egyetemisták közül is, akik a börtönlelkész szándéka szerint naponként imádkoznak a kegyelemért a bezártaknak. Mindannyiunk közös ügye ez, hiszen Krisztusban testvérei vagyunk egymásnak.

Isten kegyelmét nem tudja feltartóztatni sem a lakat, sem a zár – írta a börtönlakóknak a pápa jubileumi üzenetében. Ezzel II. János Pál pápa az egyre növekvő gyermeki bizalom fontosságára utalt. A szerető Istennel rendszeres kapcsolatot építhet ki a magány kínzó érzésének orvoslására a naponkénti imában, a szentségek vételével, hogy bírja ki elszigeteltségét, s kiszabadulása után kerülje el mindazt, amiért újra visszakerülhetne a fogdába. A társadalom úgyis később fogja rehabilitálni. Lehet, hogy az emberek eltávolodnak tőle, talán barátai sem fogják már közelebbinek tekinteni ezek után, amik történtek. Ennek elfogadása nem könnyű dolog. Mi segíthet nekik a szégyenérzés feldolgozásában vagy eltüntetésében, hogyha nem az Istennel kiépített szeretet-kapcsolat. Ennek a begyakorlásában segít a lelkipásztor. Milyen módon?

Fontos annak érzékeltetése, hogy az Isten szereti a rabot is a börtönben. Jézus mondta Fausztina nővérnek: „Halk szavamat csak az egészen rám figyelő ember értheti"! Gyermeki bizalmunkat állandóan növeli a bocsánat készsége. Isten pedig bűnbánatunk legcsekélyebb jelével is megelégszik, és szívére ölelve, megbocsát nekünk. Mi, emberek, csak így tudunk újrakezdeni. Aquinói Szent Tamás arra tanít, hogy „Isten minden tulajdonsága közül legnagyobb az irgalma, amely mindeneknek a gyökere és forrása." Életünk végén csak az isteni irgalomban való bizalom teremheti meg a végleges győzelmet. Akik ebben nem hisznek, azokban nem született meg a szeretet kapcsolata Istennel. Ezeknél az embereknél előbb-utóbb fennáll a börtönbüntetés veszélye. Ugyanis Churchill megállapítása szerint amíg e földön élünk, egyikünk sincs bebiztosítva sem a koldusbot, sem a börtön elől. Szent Fausztina nővérnek azt ígérte az Úr, hogy „aki nem akar átmenni életében az isteni irgalmasság kapuján, annak az igazságosság kapuján kell áthaladni, ami nem lesz könnyű számára". Ha valaki nem ismerte meg Istent, nincs istenképűsége, akkor nem lehet bűnbánó sem. A bezárt embereknek milyen gyermekkoruk volt, kik nevelték őket? Nietzsche figyelmeztet: mindnyájunkban egy angyal és egy ördög bujkál. A kettő közül annál győz az angyal, akinek jó tanítói és nevelői voltak. Aki nem tud az Istennel kibékülni, az a társadalommal is összeütközésbe kerül, így a rács mögé kerülés elkerülhetetlen számára.

Segíteni kell őket a munkahely szerzésénél, jó véleménnyel irányukba bizalmat kelteni. Ehhez szükség van a szabadulás utáni kapcsolattartásra. Van, aki szégyenében nem jön felkeresni volt börtönlelkészét, míg a másik hallat magáról. A feladat nagysága meghaladja egy ember hatáskörét, nagyobb összefogásra van szükség. A társadalom egészének a problémája ez. Sokat kell ezért bátorítani őket, hogy legyen önbizalmuk életük sikeresebb alakításában. Ezért kellett meghívni másokat is látogatóba, nem csak egyháziakat, hanem a különféle lelkiségi csoportokhoz tartozó világiakat, hogy ők is segítsenek az elzártság szégyenének feldolgozásában, feloldásában.

Miért bízzanak önmagukban? Mert Isten képére vannak teremtve! Ez pedig azt is jelenti, hogy több is telik tőlük. Megvan a jó felé való változás lehetősége. Érdemes elgondolkodtatni őket azon, milyen bennük az istenképűség? Életünk feladata a horgonyozás megtanulása. Tudnak-e a jelenlévők navigálni? Ennek titka az, hogy a szerető Istent sikerült-e mostanáig megtapasztalni. Ugyanis minden bajnak egyetlen gyökere a szeretethiány. „Annyira szükségünk van a szeretetre, mint a virágnak a vízre és a napfényre!"– mondta gróf Széchenyi István. Ha valaki nem éli a szeretetet, abból bűn lesz, és majd valamikor a későbbiek folyamán börtön.

Karl Barth szavai szerint ha sikerül elhitetni a rabokkal, hogy Isten szereti őket, akkor a többi ehhez képest már másodrendű. Így megszületik a rossz utálata, ez pedig arányosan magával hozza a jónak az igenlését, s az erényekben való megerősödést.

Van tehát kiben és miben bízni. A harc ugyan nehéz, de emberként kiállni az emberért több, mint emberi feladat. E nélkül nem lehetünk méltók a keresztény névre. Kinek-kinek ehhez adjon elég erőt az Isten!