Vissza a tartalomjegyzékhez

Kedves olvasó!

A világ legnépesebb állama, Kína, két írásban is jelen van novemberi lapszámunkban. Lészai Lehelnek a Kína – Rómából látva című élménybeszámolójában és Tamási Zsoltnak a régi nagy kultúrák vallásaival (Kína esetében a buddhizmussal és konfucianizmussal) foglalkozó A vallás című terjedelmes tanulmányában. Utóbbinak – témájánál fogva – a több évezredes kínai múlt, előbbinek pedig – kifejezetten a keresztény vallás térhódítása szempontjából nézve a dolgot – a felemás jelen, de ugyanakkor a remény jeleit is megcsillantó jövő a témája.

Régóta tudunk az elágazásaival összesen 6000 km hosszú kínai nagy falról, amely a Kr. e. 3. század óta a nomádok és az ázsiai hunok elleni védekezésül szolgált, s amely ugyancsak régóta világraszóló turisztikai látványosság, de valójában keveset tudunk a fal-mögötti életről, a valóságos kínai életről, s ezen belül az ottani keresztények életéről.

Egy idő óta azonban, ha lassan is, de valami változni látszik. Dereng – mondjuk így. Érdekes és érdekfeszítő információk kezdtek egyre nagyobb számban kiszivárogni, s a határokon kívülre kerülni a nagyvilág nyilvánosságához is eljutni. Igen, a „szellemi széljárást", az eszmék terjedését az átlagosan 7–8 m széles nagy fal sem képes örök időkre szólóan feltartóztatni, nem képes az országhatárokat hermetikusan lezárni.

Ennek kézzelfogható bizonysága legújabban, hogy az idei kölni katolikus világifjúsági találkozón jelen voltak már szép számmal a kínai keresztény fiatalok is. Köszönhető ez persze nem utolsósorban annak, hogy – és ez Lészai cikkéből egyértelműen kitűnik – a kínai lélek nem teljesen befelé forduló, szemlélődő természetű, mint mondjuk közvetlen szomszédja, az indiai, hanem gyakorlati érzékű, s így a székelyekéhez hasonló furfangos észjárással és könnyednek mondható leleményességgel képes a „kibúvókat" is megkeresni-megtalálni, akár a külföldre való utazáshoz elengedhetetlenül szükséges vízumot is megszerezni.

Bár a Kínai Népköztársaság 1949-ben történt megalakulásával a marxizmus lett több mint fél évszázada a hatalmas ázsiai ország hivatalos ideológiája és világszemléletét meghatározó filozófiája, s azóta az életet hol „keményebb", hol „lágyabb" diktatúrával a jelenleg több mint 40 millió tagot számláló párt irányítja, a világfelfogás teljesen más irányú alakulásában ma már egészen új szerveződések és kulturális mozgalmak hallatják hangjukat, tehát új szelek fújnak, és az új szelek hozta új világban az egyre erősödő keresztény egyháznak is van, illetve lesz remélhetőleg karakteres mondanivalója.

Aztán nem kis jelentősége van a legutóbbi események sorában annak, hogy az eukarisztiával foglalkozó XI. püspöki szinódus utolsó plenáris ülésén testvéri szolidaritásról tanúskodó üzenetet fogalmazott meg Rómában a keresztény világ s benne a keresztény kínai népesség számára, amelyben többek között olvasható ez a mondat: „Kína helyi egyháza és az ő püspökei, akik nem tudtak csatlakozni a munkánkhoz, külön helyet kaptak imáinkban és gondolatainkban".

Jakab Gábor


Csiszér Albert: Férfi és nő

A Biblia első lapján, Mózes I. könyvének 1. fejezetében olvassuk az első teremtéstörténetet. A szentíró így kezdi: „Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet". Nem kevesebbet jelent ki, mint azt, hogy a tér és idő megjelenésével áll be a kezdet. A teremtés előtt nincs idő, nincs tér. E két kategória megjelenése indítja el a történelmet. A kezdet viszonyítási pontja pedig az, amikor még nem volt semmi. A szellemvilág valamint az anyagvilág megjelenésével már ezek jelentik a viszonyítás alapját. Ha végigolvassuk Mózes teremtéstörténetét, azt látjuk, hogy amint Isten teremtő terve halad előre, a korábbi, kevésbé tökéletes állapotokkal szemben, egyre fejlettebb állapotok szerveződnek. Az anyag egyre magasabb szinten szerveződik, míg a szentíró el nem jut a 26. versig, s ekkor hangnemet vált. Egyszerre ünnepélyessé válik a hangszerelés, mint a klasszikus szimfóniákban, midőn a főtéma ismételten visszatér, s egyszerre megszólal minden hangszer, hogy a hallgató figyelmét felhívja a lényegre, a vezérmotívumra. Ezt teszi Mózes is, idézem: „Isten újra szólt: ?Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá?… Isten megteremtette az embert, saját képmására alkotta, férfinak és nőnek teremtette. Isten megáldotta őket, Isten szólt hozzájuk: ?Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá?."

Ennél érthetőbben s ugyanakkor igényesebben egyetlen mai teológus sem fogalmazhatná meg a keresztény hittudomány antropológiájának lényeget. Ez a néhány mondat az embertan foglalatának „magna chartája". Mi az, amire kezdettől fel kell figyelnie az olvasónak? A szentíró ugyanabban az összefüggésben beszél a férfi és nő teremtéséről. Isten embert teremt, aki férfiú és nő. Különbségtétel nélkül áldja meg mindkettőt ugyanarra az életfeladatra és ugyanazokra a kultúrfeladatokra. Az első írásos dokumentum tehát, mely az evolúcióról és a férfi-nő egyenjogúságról beszél: maga a Szentírás.

Mikor ment ez végbe, mikor teremtette meg Isten az embert férfiúnak és nőnek? A természettudósok megengedhetik maguknak, hogy dobálózzanak az évezredekkel, akár év-tízezredekkel is. Hogy ki mennyit mond, attól is függ, honnan számítja az ember megjelenését a Földön. Ha beleszámítják az emberszabású főemlősöket (hominidákat) is, akkor természetesen nagyobb időegységet kell felvenni. A Szentírás viszont ezekkel a kérdésekkel nem foglalkozik. Ezek a természet próbálkozásai voltak, hogy áttörjék a biológiai lét szintjét. Egy pontig eljutottak, de erejükből nem telt annyira, hogy az öntudatára ébredt élő anyag szintjét elérjék. Ezzel már érintettük is a kérdésre kívánkozó feleletet. Az ember akkor jelent meg, amikor az első lény felfedezte önmagát és megfogalmazta: „én vagyok"! Itt kezdődik az ember léte a földön. Az evolúciót elfogadjuk, de ugyanakkor valljuk, hogy a törzsfejlődés nem úgy vaktában haladt előre, hanem irányította az, aki értelemmel és tetterővel átfogja s uralja az anyagot.

Arisztotelésszel valljuk: „Materia est potentia ad recipiendam omnem formam". – Az anyag olyan képességi lét, amely alkalmas bármilyen forma befogadására. A szervetlen, a szerves és az élő anyag építőkövei ugyanazok az elemek, de más szinten szerveződnek egyikben és a másikban. Ezt a különböző szinteken történt szerveződést értelmes irányítónak kellett programoznia és felügyelnie, mert ott, ahol értelmes dolgok jönnek létre, a logika értelmes alkotót követel. Esetünkben más nem jöhet számításba, csupán Isten.

Az ember ezen az egyre tökéletesedő és egyre bonyolultabb szervezeteket alkotó úton is egyedi eset.

1973-ban magyar nyelvre is lefordították és kiadták Teilhard de Chardin jezsuita antropológusnak Az emberi jelenség című könyvét. A mű bevezetőjét Tordai Zádor marxista filozófus írta. Innen idézek: „A szellem kifejlődése és kibontakozása maga is az evolúció törvénye lesz. Törvényszerűnek kell tekinteni, mert a bonyolultabb szervezetek szellemileg is magasabbrendűek, mert csak fejlettebb szellemi tevékenység tarthatja fenn az érzékenyebb egyensúlyt." (29.old.). Más szóval: az ember mint a természet gyermeke az evolúció során olyan magas szintű szervezettségre emelkedett, hogy azt már csak egy belülről ható szellemi erő képes létben tartani. Miért fontos ez számunkra? Azért, mert a szellemi rész az embertől elvitathatatlan, s annyira eggyé váltan jelenik meg az emberben, hogy egyik a másik nélkül már nem ember. Test a szellemi rész nélkül szétesésre ítélt hulla, a szellem test nélkül angyal, akiről a kinyilatkoztatás nem állítja, hogy Isten képére és hasonlatosságára alkotott teremtmény. Ezt csupán az emberről vallja, mert az ember szellemi részének természetes létállapotához lényegesen hozzátartozik az anyaghoz kötöttség. Az anyagnak jelen kell lennie Istenben is, mert különben nem teremthetett volna anyagvilágot. Logikai axióma: „Nemo dat quod non habet" – Senki sem adhatja azt, amije nincs. Istenre nézve is áll. Kérdés: hogyan van jelen benne az anyag? Aquinói Szent Tamás azt válaszolja: virtualiter et eminenter – erőszerűleg és kiváló módon.

Mindez az antropológia oldaláról nézve azért fontos, mert ennek alapján a nő ontológiailag semmiképp sem tekinthető másodrendű embernek a férfiúval szemben. Ugyanolyan szellem-erkölcsi lény, ugyanaz az élet- és valláserkölcsi hivatása. Igyekszem azonban hozzátenni azt is, hogy a hivatás ugyanaz, de a feladatok másak. Ezek után térjünk át a második teremtéstörténetre. A Teremtés könyvének 2. fejezetében olvassuk: „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hasonló hozzá." (2,18). Majd tovább arról tájékoztat, hogy Isten elvezette Ádám előtt a Föld minden állatát, és ő nevet adott nekik. Végül pedig: Ádám nem talált önmagához hasonlót az állatok között. Mit jelent ez? A névadás kifejezi a tulajdonjogot. Aki nevet ad, fölötte áll annak, azoknak, akinek, akiknek, amiknek nevet ad. Nem talált önmagához hasonlót az állatok között. – Ez meg azt jelenti, hogy ember és állat között nem csupán holmi fokozati különbség áll fenn, mint pl. a ló és a szamár között, hanem ontológiai, azaz léttartalmi különbség. Ezért kell a hozzá hasonló segítőtárs. Az a szemléletes leírás pedig, mely az asszonyt a férfi oldalából, mégpedig a szíve tájáról eredezteti, két nagyon fontos dolgot hangsúlyoz ki: az asszony egyenlő rangú a férfival, hisz alacsonyabb rendű az ember testéből nem származhat, mint ő maga. A másik alapigazság: a nőnek a férfi oldalán van a helye, hogy a közös életfeladatok, vallási és erkölcsi feladatok elvégzésére kiegészítsék egymást, s mindkettő lényének legjavát adja e cél megvalósítására.

Hogy ezek az igazságok mennyire kiirthatatlanul írattak az ember természetébe, mi sem bizonyítja nyilvánvalóbban, mint a vallások története – és itt kivált azokra a népekre gondolok, amelyek a kinyilatkoztatás áldásában nem részesültek, de az őseredet emlékét génjeikben – tehát természetükben – hordozzák. Ezek a népek ugyanis természetük ősösztönére hallgattak akkor, amikor megalkották vallási hiedelmeiket, isteneiket.

Történelmileg bizonyítható, hogy a népek vallásukba ömlesztették közösségük lelkének legszebb, legnemesebb értékeit és lelkük igényeit, amikor a természetük ősösztönének szavát nem nyomta el bennük az áteredő bűn sebe. Nos, a véletlen szeszélyének tudható-e be, hogy a pogány vallásokban a férfi princípiumot megjelenítő istenek mellett ott vannak a női princípiumot megjelenítő istennők is? Ez nem véletlen, hanem az egészséges emberi természet szava. A női princípium jelenléte nélkül a vallás csonka és rideg.

Figyeljük meg katolikus vallásunkat! Egy-istenhívők vagyunk, de egyházunk – Isten egységének sérelme nélkül – megtalálta a módot, hogy hitvallásunkban helyet kapjon a női princípium a boldogságos Szűz Mária tisztelete révén. Anélkül, hogy elmarasztaló ítéletet mondanánk ki a protestantizmus fölött, mennyivel melegebb, vonzóbb a mi vallásunk, liturgiánk, pietásunk, templomaink a protestáns puritanizmussal szemben! Jézus Krisztus szentségi jelenléte mellett épp ezt köszönhetjük a Mária-tiszteletnek. A Mária-szentélyek látogatottsága minden érvnél nyilvánvalóbban beszél. A Szentlélek vezette egyház bölcsessége nyilvánul meg ebben is, mely történelme folyamán mindig elítélte a szélsőségeket és távol tartotta magát az egyoldalú extremitásoktól. Az igazságokat rangsorolta és mindig egyensúlyoz közöttük. Eszerint: kizárólag Istent imádjuk, a szenteket tiszteljük, kiváltképp a boldogságos Szűz Máriát. A teológia nyelvén így fejezzük ki: Istennek kijár az adoratio, illetve cultus latriae, a szenteknek a cultus duliae, Szűz Máriának a cultus hyperduliae.

Az anyaszentegyház felfogásában a férfi-nő egyenjogúságnak ez a teológiai alapja.

Mi az, amivel nem ért egyet az egyház? Nem ért egyet a vad-feminizmussal, amely csapdában tartja a világot. Azt ugyanis, amit a természet polarizált, semmiféle mozgalom nem egyneműsítheti, legtovább felborogatja a természet rendjét és egyensúlyát, mérhetetlen károkat okozva ezzel. A másik szempont pedig: az egyház vallja, hogy jóllehet a férfi és a nő egyenjogú, nem felcserélhető, mert az ember nem csupán mennyiség, hanem minőség is. Mihelyt pedig figyelemmel vagyunk a minőségi oldalra is, akkor számolni kell specifikus értékekkel, amelyek csak úgy tudnak kibontakozni a személyben, ha ő teljes mértékben azonosul nemével: a férfi felkészül a specifikus atyai, családfői feladatokra, a nő felkészül a specifikus anyai, úrnői feladatokra.

Minden férfi életében nagy veszteség az édesanya halála. Még papok esetében is megtapasztaljuk ismételten, hogy addig, amíg édesanyja életben van, és pláne mellette van, kitűnően végzi munkáját, bátor, nagyálmú és találékony. Mihelyt azonban rászakad az amúgy is magányos emberre az árvaság magánya, megtorpan, s ha történetesen gyenge akaratú, feladja korábbi tartását, összeroppan, esetleg ivásnak adja magát. Természetesen másként éli meg ezt a változást az a pap, akinél a szülőről való leválási folyamat nem akadt el. Önálló felnőtt emberré vált, mert azt a személyiségérlelő tényezőt, amelyet a házasember feleségének szeretetében talál meg, a pap megtalálta a szentségi Jézusban és a Mária-tiszteletben. Kétségkívül veszteség az ilyen pap számára is az édesanya halála, de számottevő törést nem jelent életében. Miért említettem meg ezt? Azért, mert a nőnek hármas feladatot kell betöltenie a férfi életében. Mindig anya, mindig szerető és mindig társ.

„Mindig anya volt a nő a férfi számára: az életeposzban tragédiáktól szenvedő férfi minden percben gyermekké hullhatott vissza a női keblen. Ahol a történelem vitézlő díszkakasa újra és újra gyermekké menekült, elringatott, felelőtlen, védett élet lehetett, akinek mindig és minduntalan igaza van: mert az ő mamája a világ és az igazság, s e mama számára ő a világ. A legzordabb akaratú, a leggigászibb arányú férfiban is ott sír ennek a megfojthatatlan gyermeknek örök nosztalgiája: anyakeblet találni a nőben, mely megmenti a bibit okozó világtól hozzá szaladó fiút az abszolút védelem, az ősvigasztalás, az egyetlen szeretet emlőjével.

Mindig szerető volt a nő a férfi számára. Az élet-marakodásban, az akaratokban és gondolatokban meg-megkopott férfit a fiatalság új és új hullámával fürdette meg a nő a csókban. A csók nem csak a folytatás ösztönös akarata. Hanem megfiatalító, csodatevő forrás, ahol a nő legteljesebb és legdúsabb áramlásában új és új csírákat, új akaratokat és gondolatokat hí életre a férfiban, s megerősíti benne az élet küzdő akaratát.

Mindig társ, mindig barát volt a nő a férfi számára. Künn az élet rohamában mindenki mindenki ellen harap, minden éhség a maga igazát ordítja, s halálosan egyedül van minden férfi. Egyedül ellenségeivel és mélyebben egyedül szövetségeseivel szemben. Mert nem híd a szó, nem belső egység az érdek, s az egyén és a küzdő akarat mindig végzetesen egyedül van az akaratok iramában. A nő az egyetlenül lehető társ, az egyetlen egység (hozzáteszem: amíg szeret, mert ha már nem szeret, jaj neked!). Csak a nő tudja halálos-halálig mindenüvé követni a férfit minden akaratában és gondolatában. A megtántorodott férfinak ő tartja gyengébbül az erősebb vállát, az elhagyott férfinak ő fogja kezét, s mikor már maga a férfi is kételkedik önmagában: a nő tud megújult hite, holnapi biztonsága lenni." (Szabó Dezső: Korunk nőproblémája)

Idézzük emlékezetünkbe Az ember tragédiáját. Madách az örök Ádámot végigvezeti a különböző történelmi korokon. Nagy kezdetek, ígéretes nekirugaszkodások, és minden hiába. A legszebb tervek, elképzelések, magasztos eszmék is ellaposodnak, kiürülnek valami titokzatos gonosz hatalom belekontárkodása folytán, s végül az ember ellenségévé válnak. Ez a történelem! Amikor Ádám mindenből kiábrándulva, öngyilkosságba akar menekülni, elébe jön az örök Éva, s a világtól megundorodott, jövőbe vetett hitét vesztett Ádám lelkébe új erőt önt. Jelenti, hogy gyermeket vár! Ez egyből megváltoztatja a kétségbeesett férfi lelkiállapotát, mert van folytatás: az új élet! Így már visszhangra talál lelkében az Úr szava is: „Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!"

Férfi és nő tehát – szemléletesen ábrázolva – úgy viszonyul egymáshoz, mint az ellipszis két legtávolabbi pontja, mely csupán a térben áll távol egymástól. A valóságban egybetartoznak, mert épp ebből a távolságból tartják egyensúlyban az ellipszist, amely maga az élet.

Az egyház tehát nem ellensége a női egyenjogúságnak, de végképp ellenzője annak, hogy a nő férfiszerepbe lépjen, mert ez megbontja a természet egyensúlyát, kirabolja mindkét nem, sőt legmélyebben a gyermekek életét. Egyenlő jogok illetik meg a nőt a férfiúval, de az élet palettáján sok tekintetben másak. Az egyház nem azt akarja, hogy a nő férfi funkciók betöltése révén jusson azonos elismeréshez a férfiúval a társadalomban, hanem azokkal az értékekkel, amelyekkel csak nőként tudja gazdagítani az életet és megtartani egyensúlyában. Betölthet tehát bármilyen állást, amire alkati és szellemi képességeiből futja, de ne ez legyen legnagyobb értéke, amiért tiszteletet és elismerést, jogokat érdemel, hanem azok, amelyeket a Teremtő a női princípiumnak ajándékozott csupán. Nevén nevezve: Anyaiság: befogadás, megtermékenyülést váró megtárulás, a kapottságok megtartása, hordozása és kiérlelése, konkrét személyes aprólékos gondozással, ápolással és ennek szellemében a férfiúra való támaszkodás igényével.

Ezzel szemben az atyaiság: adni, termékenyíteni, életet fakasztani, azt megvédeni, kereteit, lehetőségeit megszervezni és nevezetesen az értékek nagy hierarchiájába beleszervezni, Istenhez igazítani.

Az anyaszentegyház így látja a társadalom egészséges működését. Ha a társadalom nem tiszteli a természet törvényeit, hanem annak ellenére dolgozik, veszít. Eddig még mindig veszített. A mi esetünkben: a férfi egyedül, elszigetelten áll az anyagi világ jelenségeivel, a természettel szemben. Egyedül marad és izoláltan az életharcban minden más éhséggel, akarattal szemben. Hiába fog az önazonosságától elidegenedett nőhöz menekülni. Hiába kopogtat a nő testénél, lelkénél: nem fog anya, nem fog szerető, nem fog társ válaszolni kérésére. Egyedül marad a csókra való vágyban, a tűzhelynél: a nővel szemben is, kiben csak saját megromlott képmását fogja találni.

Amikor egy ilyen végtelenül széles, mély jelentőségű változás történik a társadalmi életben, amikor a társadalom védtelenül kidobja a nőt az utcára, akkor a társadalomnak meg kell vizsgálnia a belőle származó problémákat minden összefüggésében. Mindent, ami kapcsolatban van a problémával, köntörfalazás nélkül, mert csak a tapasztalatok helyes és objektív felmérése révén tudunk felkészülni a kikerülhetetlen változásokra úgy, hogy a közösségnek a legegészségesebb, a leggazdagabb fejlődést jelentse. Ez nem vagy csak igen kis mértékben történt meg eddig. A reform kirobbant, a nő berobbant a társadalom minden pozíciójába, de a pszichikai, nevelési, családi viszonyok nagyrészt olyanok maradtak, mint amilyenek a nő régi helyzetében voltak. Ezért is beteg a társadalom, s egyre több olyan új hajtása van, akiknek életereje, biológiai, intellektuális hányadosa kisebb, mint a korábbi nemzedékeknek. A gondok adottak. A megoldásokon gondolkodni kell és felelősen cselekedni, főként nekünk, akiknek az a feladat jutott osztályrészül a Gondviseléstől, hogy a jelen szövőszékénél ülve a holnap mintáit szőjük ki.


Látni – ahogy a gyermek lát. Stafford Kriszta nővérrel Ozsváth Judit beszélget

Az iskolai hitoktatás beindulásával egyidőben kezdték el szervezni évi találkozóikat–továbbképzőiket a szatmári egyházmegye hittanárai. 1996 óta több alkalommal hívták el körükbe a magyarországi Jézus Szíve Nővérek Társaságának tagjait, akik szerzetesi életüket a katekézisnek szentelik. A tanévkezdés előtti, harmadfél napos programra is a közösségből invitáltak előadót. Ezúttal a helyi elöljáró, a kaliforniai származású Stafford Kriszta nővér vállalkozott a feladatra. Beszélt, szemléltetett, játszott, énekelt – nevelni, tanítani tanított fáradhatatlanul. Akkor is „dolgozott", amikor pihenhetett volna – örömmel osztotta meg gondolatait a Keresztény Szó olvasóival.

Ozsváth: A magyar nyelv az „idegenek" számára nehéz, te mégis folyékonyan és meglepő választékossággal beszéled. Hogyan kerül egy angol anyanyelvű szerzetes az Egyesült Államokból Magyarországra?

Kriszta nővér: Huszonöt éve léptem be a magyar alapítású közösségbe, s már tizenhárom éve élek Magyarországon. Kaliforniában születtem és nőttem fel, rokonaim ma is ott élnek. Hétéves voltam, amikor nagynéném tagja lett a Jézus Szíve Nővérek Társaságának odakinn, az ő révén nyertem először betekintést a nővérek életébe. Édesapám katolikus, édesanyám református, de családunkat sem az egyéni, sem a közösségi vallásgyakorlás nem jellemezte. Én is csak később jöttem rá, mit jelent kereszténynek lenni. Először azt terveztem, hogy orvos leszek, de végül másképpen alakult. Életeket akartam menteni, de miután jobban megismertem és rendszeresen gyakoroltam a vallásomat, felismertem, hogy Isten másféle „mentő" munkára hív: az örök életre kell mentenem a lelkeket. Érettségi után egy évet elvégeztem az egyetemen, majd 1980-ban – 18 évesen – beléptem a társaságunkba. Otthon a plébániai katekézisben segítettem, elsősorban a gyermekek hitre nevelésével foglalkoztam, de vezettem felnőtt lelkigyakorlatokat is. Ott tapasztaltam meg először, mit jelent közreműködni a hit átadásában. Aztán 1990-ben, fennállásának ötvenedik évfordulóján, szép „ajándékot" kapott társaságunk: megadatott a magyarországi visszatelepülés lehetősége. Akkor csak szétnéztünk, de két évvel később négyen már át is költöztünk.

Ozsváth: Mert – ahogyan arra már utaltál – közösségetek élete Magyarországon indult el ötven évvel korábban…

Kriszta nővér: Igen. A Jézus Szíve Nővérek Társaságát a kassai származású dr. Péterfy Ida alapította 1940-ben. Mindössze 18 éves volt, amikor magánfogadalommal kötelezte el magát az egyház szolgálatára. Felismerte, milyen nagy fontossággal bír a katekézis az egyház életében, és úgy érezte, a fiatalok tudják igazán lendülettel végezni ezt a munkát. Isten társakat is rendelt mellé, és nagyon hasznos tevékenységet fejtettek ki Magyarországon. Ida nővér igazi karizmatikus egyéniség volt, munkálkodása egyre jobban zavarta a kommunista rendszer vezetőit, így Mindszenty bíboros letartóztatása után bizalmasan azt a tanácsot adták neki, ha van rá lehetősége, hagyja el az országot. 1949-ben menekült el, először Ausztriába, Innsbruckba ment, majd onnan az Egyesült Államokba, Kaliforniába. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy folytathassa tevékenységét az egyházban. Kaliforniában hat nővérrel kezdték újra a közösségi élet szervezését. Ezek a nővérek magyarok voltak, kettesével mentek ki utána. De új tagok is csatlakoztak; az első nem-magyar tagtárs kínai volt, őt egy mexikói nővér követte. Végül is Isten úgy irányította az életünket, hogy nemzetközi szerzetesi társaság lettünk, tartományi központunk a „kinti" kezdettől fogva Los Angelesben van.

Ozsváth: Magyar nővér azután már nem is csatlakozott a közösséghez odakinn?

Kriszta nővér: Egyetlen magyar taggal bővült a társaság a tengerentúlon, ő a könyvei által már Erdélyben is jól ismert Fogassy Judit. Szüleivel együtt Kőbányáról menekült át Amerikába 1956-ban. Odakinn találkozott a közösségünkkel, és csatlakozott hozzánk. Őt követően csak a visszatelepülésünk után, 1997-ben jelentkezett újra magyar tag: a győri származású Tóth Adrienn. Jelenleg hárman készülnek fogadalomtételre Magyarországon, s ez nagyon örvendetes számunkra.

Anyaházunk a főváros XVIII. kerületében, Pestszentlőrincen van. Az ottani plébános, dr. Varjú Imre átadta nekünk a plébánia egyik részét, ott építettük fel a magyarországi anyaházat.

Ozsváth: Hányan és kik jöttetek vissza Magyarországra 1990-ben?

Kriszta nővér: Hárman jöttünk, két magyar nővér és én. Valahogy rám esett a választás, de cseppet sem bántam. Úgy érzem, Isten az első perctől kezdve nagyon segített. 1991-ben már tudtuk, hogy hárman mennek Magyarországra: Fogassy Judit, a ceglédi születésű Batta Éva nővér (ő még Amerikába való menekülésük előtt csatlakozott Ida nővérékhez), s még egy nővér – aki végül is én lettem. Sokat imádkoztunk a harmadik személyért, aztán egyik nap elgondolkoztam, lehet, hogy éppen magamért imádkozom… És így is lett. Én örültem a feladatnak, boldogan jöttem. A magyar nyelvet már odakinn kezdtem tanulni, nagyon hálás voltam Péterfy Ida nővérnek, aki – miután kiderült, hogy engem küldenek – naponta sétára vitt, magyarul mondta velem a rózsafüzért.

Aztán elindult a magyarországi életünk. Természetesen katekézissel kívántunk foglalkozni ott is, ezért levélben kerestük meg a püspököket, papokat és felajánlottuk nekik ilyen irányú segítségünket. Én kezdetben inkább csak a magyar nyelvet tanultam, de másik két társam sok-sok helységet járt be Debrecentől az ország másik csücskéig. Elsődleges célunk a katekéták módszertani továbbképzése volt.

Ozsváth: Neked pedig olyan szinten kellett elsajátítani a nyelvet, hogy „munkaeszközként" tudd használni.

Kriszta nővér: Isten segítségével sikeresen haladtam előre a nyelvtanulásban. Nagyon jó helyen tanultam, a budapesti Műszaki Egyetem által szervezett nyelviskolát látogattam. Igaz, ott elsősorban a műszaki szakkifejezéseket tanították a külföldről érkező diákoknak (ez volt a „nulladik évük"), de nem számított, a módszer nagyon jó volt. A nővérek is sokat segítettek, no meg az is, hogy én egészen egyszerű szinten már ismertem a jelbeszédet, így képekben tudtam gondolkodni, nem angol nyelven született meg a gondolat az agyamban.

Ozsváth: Hogyan fogadtak benneteket a magyarországi egyházban?

Kriszta nővér: Mindenütt nagy nyitottsággal találkoztunk. Az említett képzés mellett mindig fontosnak tartottuk a plébániai munkát is. Pestszentlőrincen például Éva nővérrel a szentségekre való felkészítésben és a felnőttek katekézisében is részt veszünk. Ő az utóbbiakkal foglalkozik, én a bérmálkozásra és az elsőáldozásra készülőket tanítom, majd átadom őket a plébános úrnak. Így aztán amikor előadásokat tartunk a hitoktatóknak, az amerikai és az itt szerzett tapasztalatokra építünk. Fogassy Judit nővér a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Hitoktatási Bizottságának munkatársaként tevékenykedik, igen elfoglalt. Sok könyv szerzője, szerkesztője, ezekkel nagy segítségére van a magyar katolikus katekétáknak. Én közben tavalyelőttől társaságunk helyi elöljárója is lettem, így kis közösségünk életének szervezése, illetve a Los Angeles-i anyaházzal való kapcsolattartás is az én dolgom. De egyházmegyei szinten is tevékenykedem – az esztergom-budapesti egyházmegyében tizenkét különböző továbbképzési hely van, mindegyikben havonta egy alkalommal tartunk előadásokat. Ezek kétórás ún. mini-továbbképzők. Minden katekéta feliratkozik szeptemberben valamelyik helyre, és ott találkozunk vele egész év folyamán – ilyen módon gyakorlatilag minden hitoktatóval kapcsolatban állunk. A kis központoknak két koordinátora van; én két ilyen központ munkájában veszek részt. A koordinátorok havonta egy alkalommal találkoznak a Hitoktatási Bizottság vezetőivel, Udvardy György püspökkel vagy Judit nővérrel. Ilyenkor a munkatervekről, a vendég-előadókról egyeztetünk, illetve tapasztalatainkról számolunk be.

Ozsváth: Mennyiben kötelezőek ezek a képzések a katekéták számára?

Kriszta nővér: Nem kötelezőnek mondjuk, inkább úgy fogalmazunk, hogy „erősen ajánlott" az efféle továbbképzés minden hitoktatónak. De be is látják, hogy az eredményes munkához a maguk folyamatos képzésére is szükség van. Országos szinten nem egységes ez a képzési mód, a többi egyházmegyében általában évente két alkalommal hívják össze a hitoktatókat, ilyenkor rendszerint egynaposra szervezik a programokat.

Azt tapasztalom, hogy szívesen jönnek a katekéták a találkozókra, és fontosnak tartják ezeket az összejöveteleket. Ilyen módon egymáshoz is közelebb kerülnek, tapasztalatokat cserélnek, s más alkalmakkor is egymás segítségére lehetnek. Többen mondják, hogy magányosnak érzik magukat a munkájukban, hiszen egyedül hitoktatnak az iskolában vagy a plébánián, de erre a pár órára igazi közösség formálódik közöttük.

Ozsváth: Társaságotoknak saját, „levédett" katekétikai módszere van, az úgynevezett öt pont szemléltető módszer. Hogyan alakult ez ki?

Kriszta nővér: Péterfy Ida nővér dolgozta ki a módszert, és a sok hasznos katekétikai tanács mellett ezt is továbbadta nekünk. Ő nagyon tehetséges, okos ember volt. Világosan értette az egyház tanítását és egyszerű magyarázatokkal át tudta adni azt a különböző korú embereknek. Különösen értett a tanítás gyakorlattal való összekapcsolásához, fontosnak tartotta, hogy a hallgatók értsék a lényeget, és ne ragadjanak le a történetnél. Egyszer, régen, Ida nővér egy gyermekek részére szervezett táborban kis fapálcikákkal szemléltetett, egyéb nem volt kéznél. A gyermekek nagyon élvezték az elbeszélést, szinte átélték a történeteket. Aztán amikor újra elővette a korábban félretett pálcikát, hogy új „szerepkörben" alkalmazza azt, a gyermekek a kis fadarab által jelzett előbbi szereplő nevét kiabálták. Az új szereplőnek új botocskát kellett keresnie tehát. Ebből aztán Ida nővér rájött, hogy az egészen egyszerű szemléltetés is jó ahhoz, hogy képekben gondolkozzanak a gyermekek.

Ozsváth: Milyen rajztudást igényel ez a módszer? Nem félő, hogy egy rosszul sikerült rajzzal a katekéta nevetségessé teszi a tanítást?

Kriszta nővér: A mi rajzaink nagyon egyszerűek, kis gyakorlással bárki megtanulhatja őket. Néhány vonallal dolgozunk csak, az embereket is ún. pálcikaemberekként ábrázoljuk. Ismerünk olyan hitoktatót is, aki nem mer a csoport előtt táblára rajzolni, de alkalmazni akarja a rajzos módszert. Ő külön papírra előre elkészíti a rajzot, s aztán felmutatja magyarázat közben a megfelelő helyen. A módszer alkalmazásánál a következő gondolat vezet minket: a gyermek általában a hallottak 20%-ára képes emlékezni. Ha lát is valamilyen ábrát magyarázat közben, jobban rögzül fejében a megtanulandó anyag. Persze a legkisebbek minden részletet észrevesznek, s szólnak is, hogy a táblarajzomon az embernek nincs keze vagy lába, vagy más hiányosság van. Aztán én tovább beszélek, s ha valami túl nagynak tűnik nekik, letörlöm a táblát, és újat rajzolok, vagy kiegészítem a rajzot a számukra legfontosabb részletekkel. Ha olyan megjegyzéseket tesznek, hogy nincs a figurának haja vagy szeme, azt mondom nekik: „ti nagyon okosak vagytok, és el tudjátok képzelni azt, hogy annak a fiúnak kék szeme és rövid barna haja van" stb. Továbbra sem rajzolok hajat meg szemet tehát, ennyivel elintézem ezt a kérdést, s ez elég is nekik.

Magyarázat közben rajzolok, de a gyermekeknek nem kell mindent lerajzolniuk. Arra viszont ügyelek, hogy ha olyan elbeszélést illusztrálok, amely – például – Jézus két helység közötti útjáról szól, csak egyszer rajzolom meg őt. Egyik helyen ábrázolom Jézust, majd letörlöm a rajzot, mielőtt az új helyszínt kezdem illusztrálni, hiszen ő nem lehet egyszerre két helyen. De van, hogy nem rajzolom meg a figurát, csak a helyszíneket, és a kréta mozgatásával érzékeltetem a helyváltoztatást.

Ozsváth: Milyen korosztályig alkalmazható a rajzos módszer?

Kriszta nővér: Még a felnőttek katekézisében is segíthet. A rajzok ugyanazok maradnak, csak a kísérő szöveg változik; nyilván másképpen beszélek egy bibliai történetről egy másodikos gyermeknek és másképpen egy harmincéves embernek. Utóbbi esetben már, nyilvánvaló módon, mélyebben tudok szólni az igazságtartalomról, a tanításról – ezen van a hangsúly. Ahogyan már említettem, az embernek nagy segítség, ha képekben gondolkozhat.

Ozsváth: Előadásaidban kiemelted a hitigazságok miértjeinek hangsúlyozását a tanítás során. Ugyanezt sugallják Fogassy Judit könyvei is.

Kriszta nővér: Ezek a miértek az emberekben is felmerülnek, és ha már felmerültek, válaszokat is várnak rájuk. Nagyon fontos, hogy soha ne tévesszük szem elől az egyház tanítását, és egyszerű, hiteles módon adjuk át azt. Ha magas szinten beszélünk, épp a lényeget nem fogják megérteni az emberek, és semmi eredményre nem vezet a munkánk – a hallottak nyomán nem alakul ki bennük személyes kapcsolat Istennel. Márpedig ez a legfontosabb. Ida nővérről úgy tartották hallgatói, hogy úgy tudott beszélni Istenről, ahogyan korábban senki sem beszélt nekik róla.

Ozsváth: Oktató-nevelő munkánk elmaradhatatlan segédeszközei a tankönyvek. Szerinted mitől jó a jó hittankönyv?

Kriszta nővér: A hittankönyveknél elsősorban három dolgot kell megvizsgálni: először is azt, hogy ténylegesen a megcélzott korosztályhoz szóljanak, aztán pedig elemezni kell, milyen isten- és milyen egyházképet közvetítenek. A jó tankönyv hű a tanításhoz és egy szerető, gondviselő, igazságos Istent mutat be a gyermekeknek és hitelesen vonzó képet fest az egyházról. Ezekhez képest aztán már szinte mellékes, hogy színes, hogy a megfelelő szentírási részek vannak-e benne vagy sem stb.

Ozsváth: Az ifjúságnak szánt hittankönyveket forgatva azt tapasztalom, hogy nem mindig állnak közel olvasóikhoz. A mai fiatalok világa és a tankönyvek által közvetített világ között nagy szakadékot érzékelek. Márpedig a hittankönyv is egy fontos „csatorna" lehet az emberi lélek és az Isten között. Szerinted hogyan lehet a leginkább vonzóvá tenni a hittankönyveket?

Kriszta nővér: Ez cseppet sem egyszerű kérdés. A tanításból ugyanis nem lehet elvenni, de az ő beszédstílusukban sem szabad tankönyvet írni. Én azt hiszem, hogy egy kamasz számára éppen a példákkal, a számára is elérhető életet élt emberek példájával lehet olvasmányosabbá, kedvesebbé tenni a tankönyveket. De a tanítás legyen ott tisztán és világosan. Ha megszeret egy tankönyvet a diák, évek múlva is kedvvel lapozza fel, hogy pontosítsa itt-ott hiányos ismereteit. Ám a gyorsan változó világban gyorsan változnak a fiatalok példaképei is, így szinte kétévente új tankönyvet kellene írni – ez viszont egyáltalán nem olcsó dolog a mai világban.

Ozsváth: Ha már ilyen irányba terelődött a beszélgetés, hadd tegyek fel egy másik, engem régóta foglalkoztató kérdést is. Egyfelől azt halljuk, hogy egyre magasabb színvonalú a katekéta-képzés Magyarországon, másfelől pedig azt, hogy egyre kevesebben gyakorolják a vallásukat, s a gyermekek is mind nehezebben nyerhetők meg a hit számára. Hol van a baj?

Kriszta nővér: A katekéták valóban nagyon jók nálunk, de sajnos – budapesti szinten például – 85%-ban önkormányzati iskolákban dolgoznak. Sok gyermek az iskolában találkozik először a Szentírással, a vallási fogalmakkal, az ő nevelésük inkább evangelizáció, mint katekézis. Az egyházi iskolában végzett hitoktatás s a plébániai hitoktatás egészen más. Ez utóbbiaktól lehet elsősorban szép eredményeket várni. Ha a szülők templomjáró emberek, nekik fontos, hogy a gyermekük plébániai hittanra is eljárjon. Így már családi szinten élő a kapcsolat az egyházzal, ebben nő fel a gyermek, és ez egészen természetes lesz számára.

Ozsváth: Készült-e valamilyen kimutatás arról, milyen arányban válnak meggyőződéses, vallásukat gyakorló keresztényekké az önkormányzati iskolákba járó gyermekek?

Kriszta nővér: Semmiféle számadatot nem tudok, de úgy tartom, hogy ha egyetlen gyermeket is sikerült elvezetni az igazi hitéletre, az már sikernek számít.

Amikor nagy számokban gondolkozunk, talán a háború előtti modell áll előttünk. Akkor egészen más volt a helyzet, elsősorban az iskolában tartották a hittanórákat, a papok voltak a katekéták, s a család, a társadalom és az egyház értékrendje nagyjából megegyezett. Ma másképpen van minden. Ebben a világban sokkal nehezebb a munkánk. Feltétlenül fontosnak tartjuk, hogy jelen legyünk az iskolákban, de egyáltalán nem garantált, hogy ott folyamatos katekézist végezhetünk. Lehet ezen sajnálkozni is, de úgy is fel lehet fogni, mint egy új kihívást a hitoktatás számára. A katekézis fő helye persze a plébánia kellene hogy legyen, de hogy mikor jutunk el oda, hogy ez így meg is valósuljon – azt már nem tudom.

Ozsváth: Milyen kihívásokkal találja tehát szembe magát az iskolai és a plébániai hitoktató ma Magyarországon?

Kriszta nővér: Az iskolai hitoktatók sokszor egészen lehetetlen időpontokban kell hogy órákat tartsanak. Van úgy, hogy „nulladik" vagy hetedik-nyolcadik óra a hittan, aztán nincs szabad tanterem, vagy más programokra – nem ritkán különórákra – viszik el a szülők a gyermekeket. Azt hiszem, ezekkel a gondokkal ti is találkoztok. A mai szülők nagy része fontosnak tartja, hogy gyermeke mindent csináljon, tanuljon, sportoljon, zenéljen, nyelveket beszéljen… ám ezek között a hittanórának már nincs megbecsült helye. Ha mégis eljönnek a gyermekek hittanórára, nagyon kell tudnunk, honnan és milyen módon közelítsünk hozzájuk. Ügyelnünk kell, hogy ne csak a „tananyagot" adjuk át nekik, hanem fedezzük fel, milyen világból jönnek, mi jelenti számukra az értéket. Aztán lassan kezdjük beláttatni velük, mit jelent jól használni a szabadságunkat, miben áll a türelem, a szeretet, a jóság, s csak ilyen alapokra kezdjük építeni a hitismereteket. Sokszor örülünk egy-egy jó tankönyvnek, amely – reményeink szerint – nagyban segíti majd a munkánkat, s csak későn vesszük észre, hogy ez nem is olyan fontos, a legfontosabb az, hogy felfedezzük, melyik gyermek milyen szinten van, s hogy mindenkihez a lehető legközelebb kerüljünk.

A főállású iskolai hittanár legalább 18 órát kell hogy tartson hetente, s ez nagyon sok, mert az ő munkája az iskolán kívül is folytatódik – ha szívvel-lélekkel dolgozik, különféle programokat is fog szervezni a csoportok számára. Ha mindezt végigcsinálja, másra nem marad ideje, ha pedig még „saját időt" is tud szakítani magának, akkor felmerülhet benne a gyanú: valamit nem jól csinál.

Ozsváth: Szükségesnek tartod tehát, hogy az iskolai hittanár a plébánián is tevékenykedjék. Itt is kihívások várnak rá…

Kriszta nővér: Mindenképpen alapkövetelmény, hogy a katekéta és a plébános között egészséges kapcsolat, rendszeres kommunikáció legyen. Munkájukban támogatniuk kell egymást. Azt viszont el kell fogadni, hogy a plébános a közösség lelki atyja, ő teremti meg voltaképpen a plébánia „lelkületét". Ha ők nem tudnak együtt dolgozni, nem is tudnak közösséget teremteni. Én ilyen szempontból nagyon szerencsésnek tartom magam, hiszen kitűnő hangulatban dolgozunk együtt a plébánossal, a gondunk inkább az, hogy nincs elég helyünk a tanításra.

Ahogy azt már hangsúlyoztam, nagyon fontos, hogy a gyermek tapasztalja meg a templomi közösség megtartó erejét, érezze jól magát a szentmisén. Akik erre az élményre nem jutnak el, az iskolai hittanórák befejeztével nagy valószínűséggel meg is szakítanak minden kapcsolatot a kereszténységgel. Ha viszont akkorra már beépülnek a közösségbe, belső igényük lesz az érte való tevékenykedés, fontos lesz számukra a szentmise.

Ozsváth: Milyen módszerek a legeredményesebbek a fiatalok egyházhoz közelítéséhez?

Kriszta nővér: A megtérés egy olyan folyamat, amely mögött az egyén saját döntése áll. A hitoktató és a plébános nagyban felelős azért, miképpen dönt a kétéves bérmálkozási felkészítő lejártával a fiatal, vállalja-e vagy sem a keresztény életet. Ha nem jut el erre a felelősségteljes döntésre, ez az egész nem lesz más számára, mint amolyan „tanfolyam": elvégzi ugyan, de az ott hallottakból alig vált életre valamit. Ha a két év alatt újra és újra bekapcsoljuk a különféle programokba, segélyakciókba, közösségi tevékenységekbe, megérzi, hogy számít rá a közösség.

Ugyanakkor nagyon fontos a bérmaszülőkkel való kapcsolattartás is; fel kell világosítani őket, hogy a keresztény nagykorúság nem „egynapos ünnep", hanem egy folyamat, s ennek során az ő megerősítő segítségükre, tanúságtételükre is szükség van.

Én már tizedik éve veszek részt a plébániai hitoktatásban Pestszentlőrincen, és azt tapasztalom, hogy a bérmálkozás után is sokan járnak templomba, részt vesznek a közösség életében.

Ozsváth: Hogyan látod, mennyire nyitott a mai gyermek a vallási dolgok befogadására? Nem tompítja-e a sokféle tevékenység a transzcendens iránti érzékenységét?

Kriszta nővér: Szerintem a boldogság, a szeretet, azaz a végtelen Isten iránti vágy minden gyermekben benne van. Főképpen a különféle gyermek- és családi táborainkban – ahol nincs külön lovaglás meg úszás, meg minden egyéb – tapasztalom, hogy a gyermekek egészen nyitottan közelednek a hitigazságokhoz, és nagyon szépen élik a keresztény életet.

A mai gyermek már egy elszemélytelenedő világba születik bele, ahol az a jelszó, hogy minden elérhető, és mindent képes birtokolni az ember. Kateketizálni, az Örömhírt átadni pedig nem úgy kell, ahogyan egy tárgyat ad-vesz az ember – megveszem gyorsan, s utána máris teljes lesz a boldogságom. Az Örömhírben nem ilyenfajta ígéret van. Az is sajnálatos, hogy kevés az a család, amelyikben az apa és az anya együtt neveli a gyermekeket. A plébániára járók között viszont az a gyakoribb, hogy szép családi környezetben élnek.

Ozsváth: A divat, a szórakozási szokások és még sok minden más folyamatosan változik a világban, s ezek a keresztény emberekre is nagy hatással vannak. Hogyan tud a katekéta lépést tartani a változó világgal?

Kriszta nővér: Íme egy újabb kihívás – ám nem megoldhatatlan. Mindenféle korban nagyon fontosnak tartom az őszinteség, a bizalom kiépítését a gyermek, a fiatal felé. Figyeljük csak meg nyugodtan, mit néz, mit olvas, mit hallgat – érdeklődjünk, mi miért fontos neki. Soha ne ítéljük el, de próbáljuk megtanítani annak felismerésére, hogy mi az érték az általa nézett, hallgatott, kedvelt dolgokban. Beszélgessünk vele arról, miért fontosak ezek neki. Közben rájövünk, hogy sok-sok problémával küszködik. Hozzám többen jöttek például agykontrollal kapcsolatos kérdésekkel. Társaik „komolyan" foglalkoztak ilyesmivel, és az ő érdeklődésüket is felkeltették. Az iskolákban mindenfélével szembekerülnek, és nem tudják, mi a helyes viszonyulási forma számukra. Nagyon fontos ilyen szempontból is figyelni és kérdezni a gyermekeket, nem mindig csak teológiai dolgokról kell velük tárgyalni. A katekétának tehát egészen a gyermek mellett kell haladnia, meg kell tanulnia úgy látni, ahogyan a gyermek lát. És ezt egészen egyszerű módon megteheti. Nem is fontos közvetlenül a tanítványtól informálódnia. Én például Budapesten a metrón utazva sokszor figyelem, hogy a fiatalok hogyan öltöznek, mit olvasnak, mit hallgatnak, miről beszélnek, milyen a beszédstílusuk. A tapasztaltakat aztán nagyon tapintatosan be lehet vonni a hittanórákba. Vagy úgy, hogy a tanár kezdeményez beszélgetést velük ilyen témákról, vagy csoportokba szervezi őket, hogy egymás között cseréljenek véleményt egy megjelölt kérdésről. A leghatásosabb talán az, ha tükröt tartunk eléjük, ám semmiképpen sem ítélhetjük el a szándékaikat. A miértek elemzésére és megválaszolására kell megtanítanunk őket. Ők kell hogy rájöjjenek arra, mi miért jó vagy miért nem. Elégszer hallják a szülőktől és a tanároktól, hogy nem cselekszenek helyesen – ha még mi is ezt mondjuk nekik, félő, hogy elfordulnak tőlünk. Belső meggyőződésből kell hogy cselekedjenek. Ettől még lehet, hogy ugyanúgy döntenek – de már tudatosan. Nagy esély van arra, hogy kimondják: „ezt nem akarom tovább folytatni". Hozzám például sokszor hoznak fordításra angol könnyűzenei szövegeket a fiatalok, kíváncsiak a számok üzenetére. Van, amelyikre azt mondom, hogy elég jó, és van, amelyikre azt, hogy nagyon jó választás. Volt olyan szöveg is, amelyiket – fordítás után – maguktól utasítottak el zenéstől együtt. De ugyanígy megbeszéljük az öltözködést is. Kell azért tudnia a fiatalnak, hogy a keresztény emberrel kapcsolatosan vannak bizonyos elvárások. Ugyanakkor, hangsúlyozom, meg kell éreznie azt is, hogy a katekétája tiszteli az ő szándékát, illetve döntését.

A kamaszok katekéziséhez mindig igyekszem segítséget kérni a hitüket gyakorló egyetemistáktól. Egyik-másik csoportmunkánál az irányítást is átadom nekik. Ők is tekintélyt jelentenek a kamaszok számára, de fiatalabbak nálam, s talán közvetlenebbül beszélnek velük, mint velem, aki ráadásul – és számukra furcsa módon – még szerzetes is vagyok.

Aztán minden tanév végén 20–25 perces „interjúra" hívunk minden bérmálkozó gyermeket. Ezek alkalmával megkérdezzük, milyen volt számukra az elmúlt iskolai év, hogyan érezték magukat a plébániai közösségben, milyen támogatást kaptak családjuktól a hitélet területén. Sok mindent elmondanak ilyenkor a gyermekek. Ezeket a személyes beszélgetéseket nagyon-nagyon fontosnak tartom. Nálunk már nyolcadik osztályban lehet bérmálkozni, de több helyen kicsit kitoljuk ezt az időt. Két évig készítjük fel őket a plébánián, nyolcadikos korukban kezdjük a hittanórákat és kilencedikesen – vagy még később – részesülnek a szentségben. Fontos, hogy tiszta akarattal és komoly elhatározással hozzanak döntést. 12–13 évesen nem is látják még igazán, hogy miből lehet választani. Vannak kivételek, persze, de a nagy többségnél ez nem így van.

Ozsváth: Hogy látod, milyen veszély fenyegeti leginkább a mai gyermeket?

Kriszta nővér: Inkább megfordítom a kérdést és arra válaszolok, hogy mi a jó a mai fiatal számára. A fiatalok keresik az igazságot; az könnyen meglehet, hogy rossz helyen keresik, de a szándékuk tiszta. Nem bírják a kétszínűséget, de elvárják, hogy komolyan vegyék őket és egyenes, igaz módon beszéljenek velük. Egészen biztosan azt akarják, hogy jobb legyen a világ. És ha jó szándékkal keresnek, az már nagyon jó. A másik pedig, hogy ha keresik a jobbat, nyilván tenni is akarnak azért, hogy létrehozzák. Nagyon fontos viszont, hogy beszéljenek, beszélhessenek a gondjaikról. A pápa arról is szólt Kölnben, hogy Európa elveszítette a reményt, és ezt a reményt kell hogy visszaadja az egyház a gyermekeknek és a fiataloknak.


Tamási Zsolt: A vallás (2)

Vallásismereti összefoglalónk első részében – bevezetőként – az ember ősidőktől fogva meglévő vallás-igényét vettük szemügyre. Megkíséreltük körbejárni az újlatin nyelvekben általánosult religio (vallás) szó etimológiáját, majd a vallástudomány módszertanába is bepillantottunk, hogy a vallásfenomenológia legfontosabb fogalmait számba vehessük. Végül az őstörténeti vallások jellegzetességeit foglaltuk össze, igen vázlatosan. A továbbiakban a „nagy kultúrák" vallásaiba tekintünk be, hogy majd a következő részben – a decemberi lapszámban – a Mediterraneum és a Közel-Kelet kultúráiban gyökerezett vallási rendszerek következzenek: a görög, a római vallás, a judaizmus és az iszlám, illetve a népvándorlás-kori Európa vallásai, s végül a magyar „ősvallás".

Mezopotámia vallásai

A történelem Sumérben kezdődik – ez a címe Kramer könyvének. Az első írásos dokumentumok valóban a sumér kultúrában jelentek meg a Krisztus előtti harmadik évezredben. Ez a vallás tehát már történelmi vallás. Az a hiedelemrendszer azonban, amelyet „sumérként" lejegyeztek, ennél is régebbi.

A sumérek valószínűleg észak felől vándoroltak be térségükbe, kultúrájuk és nyelvük teljesen egyedülálló volt. A vidéket később az akkádok népesítették be, így alakult ki a sumér-akkád szintézis. A vallásukat és kultúrájukat közösen szokták tárgyalni, s csak kb. 40 éve tesznek a kettő közt különbséget.

Az istenségek jele a legősibb időktől a szarvval ellátott tiara, amely a neolit-kori termékenységkultuszban jelentős szerepet játszó bikára utal. Az ehhez kapcsolódó égi istenségekben való hit vezet el oda, hogy a mennydörgést az égi bikák bömbölésének tekintik.

A korai sumér szövegek már jelzik, hogy megjelent a rendszerezés igénye. A „nagy istenek": An (ég), Enlil (légkör) és Enki (föld).

Teogóniájuk (isteneik eredetének elbeszélése) az ősvizek témájához kapcsolódik. Nammu istennő parthenogeneszisszel nemzi az Eget (An) és a Földet (Ki), akiknek hierogámiájából („hatalmasságok" egyesülése) lesz Enlil, aki különválasztja szüleit. A kezdeti boldogság helye „a sumér Éden": Dilmum, amelynek az ura Enki.

Az ember eredetéről négy elbeszélés is szól: a földből nőtt ki, mint a fű; isteni munkások formálták meg agyagból, és Enki adott neki életet; Aruru istennő alkotja meg; Lagma istent áldozták fel, s véréből lett az ember.

Az elbeszélések utalnak arra, hogy az ember „részesedik" az istenekből. Életének célja az istenek szolgálata – vagyis a kultusz. Az isteneknek nem rabszolgái, hanem szolgálói, sőt munkatársai is. A világ célja a kozmikus rend megmaradása, s az embereknek ezért kell bizonyos parancsokat megtartaniuk.

Ám a kozmikus rendet mindig megzavarja valami. A káoszba való visszaesés veszélye miatt kell a világot „újjáteremteni", helyreállítani. Erre szolgál az Újév ünnepe, amelynek sumér neve á-ki-til (a világ újjáélesztését adó erő). Ennek keretében a rossz megtestesítője a bűnbak lesz, amelyre minden rosszat ráolvasnak, majd megölik s fejét a sivatagba viszik. A rossz kiküszöbölése után az isteni erőt hozzák le a földre a hierosz gamosz révén, amikor is egy templomi papnő és az istenséget megjelenítő uralkodó egyesül. Az ünnepkörhöz tartozik a templomépítés is, amelyeknek tervét az istenek mutatják meg az uralkodónak.

A vízözön-mítosz szerint az istenek haragjától Ziuszudra (sumér változat), illetve Utnapistim (akkád változat) menekül meg. A vízözön oka: az emberek bűnei, illetve Enlil haragja az emberek által okozott zaj miatt. A megmenekült ember bárkát készített – csakúgy, mint a judaizmus mondaköréban Noé.

Az alvilágjárás-mítoszban találkozunk a babiloni korban nagy fontosságra szert tevő három bolygó-istennel: Nanna-Szuen (Hold), Utu (Nap), Innana (Esthajnalcsillag – aki az akkádoknál Istar néven ismert) istenekkel. A mítosz tulajdonképpen szerelmi történet. Innana (Istar) férjül vesz egy pásztort, Dumuzit, aki a város ura lesz így. A nagyravágyó Innana (Istar) leszáll az Alvilágba, hogy ott is átvegye a hatalmat nővérétől. Hét kapun keresztül jut be a palotába, minden kapunál le kell tennie egy-egy ruhadarabját. Meztelenül érkezik meg tehát. A Hold és a Nap istenei nem akarnak segíteni az Alvilágban sínylődő Innanán (Istáron), hiszen ez tiltott dolgot tett. A megoldást végül az jelenti, hogy Enlil két küldöncöt küld, akik felélesztik Innanát (Istárt). Az istennő kijuthat az Alvilágból, de maga helyett mást kell küldenie. A város-istenek könyörögnek neki, hogy ne őket küldje. Uruk városába hazaérve Innana megdöbbenve látja, hogy Dumuzi nem siratja, sőt élvezi a hatalmát. Így őt küldi le az alvilágba.

Az akkád változatban a cselekmény azonos. A különbség az Alvilágba való leszállás okában mutatkozik: Istár Tamuz istent akarja visszahozni. Az akkád változat azt hangsúlyozza, hogy Istár alvilági fogsága idején a földön megszűnik az emberi és állati szaporodás, mert Istár és Tamuz közt is szünetel a hierogámia.

Ez a mítosz utal a ciklikusságra: szünetel, majd újra kezdődik a termékenység. A mítosz tehát a földműveléshez kapcsolódik. Magyarázza az élet-halál, káosz-kozmosz, meddőség-termékenység ellentéteket. A mítosz arra is rámutat, hogy ezek a szembenállások nem oldhatóak fel, hiszen Innana (Istár) sem tudta legyőzni az alvilág istenét (Ereskigal).

Az istenek száma és helye a pantheonban sokat változott. A sumérek a hagyomány szerint mintegy 3600 istent tiszteltek. „Átvették" a legyőzött városok isteneit is. A sumér kortól kezdődően folytonosság figyelhető meg. A változások oka történelmi fejlődésben rejlik. A városok istenei helyett a birodalmi istenek jelentek meg, amikor is a városokból, majd városállamokból kifejlődtek a birodalmak. E fejlődésnek a csúcspontja a „nemzeti isten" bevezetése: a babiloni Marduk és az asszír Assur.

Marduk dicsőítését az Enúma elis foglalja össze. A világ teremtéséről szóló mítosz szerint Apszú (édesvíz) és Tiamat (sós víz) áll az istenvilág létrejöttének kezdeténél. Az ifjú istenek lármája zavarja Apszú nyugalmát, akiket ezért el akar pusztítani („Nem tűröm a viselkedésüket. Nappal nem tudok pihenni, éjjel nem tudok aludni. El akarom pusztítani őket, hogy véget vessek a ficánkolásuknak. És legyen végre csend, tudjunk már aludni."). Tiamat veszekedni kezd Apszúval, de Apszút nem lehet meggyőzni. A fiatal istenek megijednek. Ea megláncolja és megöli Apszút, így ő lesz a vizek istene. Az ő fia lesz Marduk. Az ő érdeme, hogy legyőzi a dühös Tiamatot („Tiamat kitátotta pofáját, hogy elnyelje őt… Marduk az őrjöngő szeleket hajította elibe, melyek kitágították testét. Az istennő gyomra felfúvódott, szája tátva maradt. Marduk kilyukasztotta gyomrát, feltépte beleit, átfúrta szívét…"). Tiamat kettévágott testéből lett az égbolt és föld, szerveiből formálta meg Marduk a földet.

Az Enúma elis világnézete tehát pesszimista. Az isteni létből részesedik ugyan a világ, de a démoni isteni létből. Ezért a világ ambivalens: anyaga démonikus, de formája isteni (Marduk alkotása).

A királyság intézménye nagyon fontos Mezopotámiában. Ha valakit lenéznek, azt mondják: „nincs királya". Isten fiának tekintik a királyt, aki közvetíteni tud. Nem tisztelik azonban istenként. Ennek oka az, hogy egyetlen ember se tud a földi életformából átlépni az istenibe. Ez nem sikerült Uruk mesebeli királyának, Gilgamesnek sem (aki egy istennő és egy ember fia volt).

A Gilgames-eposz babiloni alkotás. A zsarnok erotikus kicsapongásaival kezdődik, aki erőszakot követ el a fiatal lányokon és asszonyokon. A lakosság az istenektől kér segítséget. Ezek megteremtik Enkidut, egy félvad embert, aki a vadonban él. Gilgames egyik ágyasával elcsábíttatja, a városba csalja. Legyőzi ugyan Enkidut, de utána mégis barátságot kötnek. Ettől kezdve Gilgames hőstettekre fordítja energiáit. Istár beleszeret, de Gilgames visszautasítja. Istár megteremti az „Égi bikát", hogy elpusztítsa Gilgamest. Enkidu és Gilgames azonban legyőzi a bikát, s utána szidalmazza az istennőt, Istárt. Ezért Enkidu életével fizet. Gilgames ekkor találkozik a halál gondolatával, ami az eposz központi témája. Tudja, hogy a vízözönt átélte Utnapistim, ezért elindul megkeresni őt. Beavatás jellegű próbatételek során megtalálja, s megtudja tőle a vízözön történetét. A halhatatlanság titkát Utnapistim nem akarja ugyan elárulni, végül azonban megszánja Gilgamest. Hét napot és hét éjszakát nem volna szabad aludnia – erre azonban nem képes. Az elkeseredett Gilgamesnek végül elárulja, hol található a tengerben a halhatatlanságot biztosító növény. Gilgames felhozza, de egy kígyó ellopja, amíg egy forrásból iszik (ezért vedlik a kígyó, mintegy megújulva, újjászületve). Gilgames tehát nem nyerte el a halhatatlanságot.

A mezopotámiai térségben a halál- és túlvilághit nem játszott túl nagy szerepet. Egyszerűen a ház alá temettek, a holttestet cserépkorsóba vagy nádszőnyegbe helyezve. A szertartás célja a gonosz szellemek elűzése volt. A halottakról csak azért gondoskodtak, hogy a túlvilágon ne kelljen agyaggöröngyöket rágnia.

A kultusz szempontjából nagyon jelentősek a zikkuratok, szentélyek, amelyeken csillagászati megfigyeléseket is folytattak. A templom mellett laktak a papok, itt voltak a raktárak is – na meg az iskolák. A zikkuratokat az ég és föld összekötőjének tartották, egyfajta köldökzsinórnak.

Zarathusztra és a zoroasztrizmus

Zarathusztra, illetve Zoroaszter óiráni papként alapította azt a vallást, amely jelenleg is fennáll – párszizmus néven.

Zarathusztra az óiráni véres bikaáldozatok ellen lépett fel. 30 évesen látomása volt, amikor is Ahura Mazda elküldte őt, hogy legyen a prófétája, állítsa meg az ökrök tömeges feláldozását. Szerinte ugyanis az állatoknak is lelke van.

A vallási irányzat lényege, hogy Ahura Mazda a legfőbb isten, az ég, a föld, az igazság, a világosság, a szellemek, az emberek teremtője.

A hitvallás kérdések formájában, költői dimenzióban ölt testet. Dualisztikus vallásnak is tekintik, hiszen a jó és a rossz szembenállását tanítja. Valójában azonban mégsem dualisztikus, hiszen a rossz oka (Ako mainju) nem egyenértékű a jó okával, Ahura Mazdával. Ennek dacára a világban mégis kettősség van jelen, s az embernek döntenie kell, melyik táborhoz csatlakozik: a jóhoz-e vagy a rosszhoz.

Érdekes a zoroasztizmus túlvilág-hite. Eszerint a lélek három napig a test mellett marad, amíg az illatos vagy büdös szél elsodorja. Ekkor szembejön vele egy fiatal lány (bájos, fiatal, ragyogó, fehér karú, élénk, szép külsejű, sudár, magas, telt keblű) vagy egy banya, aki az ítéletre vezeti. Nagyon fontos, hogy az ítéletkor nem minden egyes tettet mérlegelnek, az élet összességében szemlélve, teljességében esik ítélet alá. Az ítéleten az igazságosság, nem pedig a szeretet elve érvényesül. Ezután egy hídon kell átmenni. Ha jó lélek megy át rajta, a híd egyre szélesedik, ha rossz lélek, akkor egyre szűkül, míg olyan keskeny lesz, mint egy penge, s a rossz lélek beesik egy kemencébe.

Egyiptom

Hérodotosz, „az első történész" szerint az egyiptomiak a világ legvallásosabb emberei.

Az egyiptomi vallás rendszerezése nagyon bonyolult, az egyiptomi teológusok is csak „több-kevesebb sikerrel" próbálkoztak vele. Maga a vallási rendszer bonyolult, jóllehet az „átlag egyiptomi" ember rendkívül egyszerű gondolatvilágú; az egyiptomiak értékrendje, eszményvilága, bánata és életöröme legalábbis erről tanúskodik. Házaikat agyagból készítik, ám a nap felét imával töltik, ez is mutatja, hogy az élet számukra tulajdonképpen nem más, mint a túlvilágra való készülődés. A túlvilág fontosságát mutatják a történelmük igen dicsőséges szakaszából fennmaradt monumentális síremlékek, a piramisok.

Az egyiptomiak élénk képzelete könnyen megtöltötte környezetüket istenekkel, szellemekkel. A mindent „belakó" szellemek kultusza az animizmus. Megfigyeléseiket ennek fényében értelmezik át, ennek nyomán pedig mítoszok születnek. A bőséget a Nílus adja, ezért a jó istenek is a folyamhoz kötődnek, míg a rossz istenek a sivataghoz. A termésben nagy szerepe van a Napnak, így istenként is fontos helyet foglal el. A neolitikumból áthagyományozódik a hímállatok (bika, berbécs) jelentősége. De ugyancsak szerephez jutnak az ősi korból áthagyományozott totemisztikus istenek.

A kezdeti korszakban Egyiptom 42 nomoszból (területi egységből) állt. Ezeket a közös totem tartotta össze. Ezek többnyire állatistenek (sólyom, macska, krokodil, kígyó, bika, berbécs) voltak, de tiszteltek zöldségisteneket is.

Menész fáraó egységesítette Alsó- és Felső-Egyiptomot, amivel kezdetét vette az istenvilág egységesítése is. Erre bizonyos fúziók révén került sor. A fúziók azért voltak lehetségesek, mert a különböző nomoszokban azonos istenségeket tiszteltek más-más néven vagy alakban.

A történelem folyamán a birodalom központja is változott, aminek következtében a főistenek is felcserélődtek. Ez azért volt szükséges, mert a fáraók és a főpapok hatalmát az istenvilág alapozta meg.

Az istenfogalom lényegét három tényező alkotja: a külső alak, a hatalom és a területi hovatartozás. A legfontosabb teológiai rendszert a heliopoliszi iskola alkotta meg. Ez az ún. heliopoliszi eneada (kilencség):

A mítoszok az „első alkalomról" szólnak, vagyis azokról az eseményekről, amelyekre Hórusz trónra kerülése előtt került sor. Hórusz a hatalmát a későbbiekben a fáraóknak adta át. A rítus feladatát is kijelöli ez a hagyomány: helyreállítani a kezdeti tökéletességet.

A világ teremtésével kapcsolatosan többféle elképzelés maradt fenn. Az alapmotívumok: a domb, a lótusz, a tojás bukkan fel az Ősvízen. A felbukkanás helye a világ közepe. Minden város fenntartja a jogot erre. Az Ég és a Föld szüntelen hierogámiában teremt, mindaddig, amíg Su (levegő) külön nem választja őket – tanítja a heliopoliszi iskola. Ezzel szemben a memphiszi iskola sokkal magasabb kulturális szintet képvisel. Nézete szerint Ptah szellemében megfogalmazódik a lény, kimondja szavával, s ezáltal teremt. Így jönnek létre az istenek, akik beköltöznek mindenféle anyagba, dologba, s azok által, azokban nyilvánulnak meg. Ismeretes olyan mítosz is, amely szerint Ré könnyeiből lett az ember.

A fáraó szerepe rendkívül fontos az egyiptomi mitológiai rendszerben. Ő biztosítja az örök életet és a bő termést. Mivel valamely isten fia, ennek megfelelően kell élnie, s az embereknek imádniuk is kell őt. Mint „istenfi" a vallás legfőbb vezetője is. Koronázási szertartása kiemeli isteni eredetét: megismétli a divinikus minta szerinti teremtést, így biztosítva a kezdeti tökéletességhez való visszatérést, az állandóságot. Ő felel a rendért (maat), amelynek voltaképpen megtestesülése is. A hagyomány szerint a fáraó mutatja ugyan be a kultuszt, de az idők folyamán az ilyen jellegű tevékenységét a papokra bízta.

Az egyiptomi vallásosságra a legjellemzőbb vonás mégis a halottkultusz. A piramisok elődjeinek a masztabákat tekinthetjük, amelyek tulajdonképpen a múmia fölé emelt kamrák voltak. A lélek fogalmát három szóval is jelölték: ka, ba és ah.

A ka a testtel marad, ennek táplálása szükséges. A ba a tulajdonképpeni szellemmadár, amely a meghatározója az ember egyéniségének és egyediségének. Ah az ember legszellemibb része, amely tulajdonképpen csak a halál után bontakozik ki. Éppen ezért az ahról kevés egyiptomi szöveg szól.

A halottkultusz és a túlvilági hit alapját az Ozirisz-mítosz alkotja. Ozirisz mondabeli egyiptomi király volt. Széth, a fivére, csapdát állított neki s meggyilkolta. Felesége, Izisz megtermékenyült a halott Ozirisztől, s így született Hórusz. Hórusz elismertette jogait az istenekkel, rátámadt Széthre és legyőzte. Ozirisz így életre kelhetett. Megelevenedése után biztosította a növények termékenységét, a szaporodást, s mintegy előképe lett a haláltól való szabadulásnak.

Hinduizmus

Annak ellenére, hogy világvallásként tartják számon s a statisztikákban is hozzák a hinduizmushoz tartozó hívek számát, ilyen vallás voltaképpen nem létezik. A hinduizmus ugyanis gyűjtőfogalom. Ezért nehéz áttekinteni, hiszen nincsen sem „egyháza", sem általános érvényű tanrendszere. A hinduizmuson belül az egyik csoport szent könyve a másiknak nem az; imádhatja valaki akármelyik istent legfőbbként, a másik számára azonban esetleg csak mellékszereplő; az egyik minden élőlény sérthetetlenségét vallja, a másik áldozatot mutat be – sőt még a reinkarnáció sem tartozik minden hindu hite és tudása lényegéhez.

A „hinduizmus" fogalmat is az európaiak találták ki, így akarták megnevezni azt a vallást, amelyet nem is ismertek. Az iszlám hódítás után hindunak nevezték mindazokat, akik bár Indiában laktak, nem voltak buddhisták. Az európai kereskedők és misszionáriusok pedig csakúgy „hindunak" nevezték azokat, akik sem nem muzulmánok, sem nem buddhisták.

Érdekes módon a hinduk számára nem is bír jelentőséggel, hogyan beszélnek róluk. Számukra ez kicsinység, nekik a vallások sokfélesége szükséges ahhoz, hogy a különböző fejlődési fokon állók számára különböző utakat nyisson meg. Ez a felfogás tette lehetővé, hogy olyan benyomás alakuljon ki, mintha egyetlen vallásról lenne szó. A hinduk nem is ragaszkodnak vallásuk „fölényéhez" („ez éppen a nekem megfelelő út – a te utad pedig a számodra megfelelő –, majd a célnál, a megszabadulásnál találkozunk").

Harappánál 1856-ban találták meg egy ősi kultúra nyomait: ez Mohendzsó-Daró. Ekkoriban a romoknak még nem tulajdonítottak fontosságot. Később derült csak ki, hogy egy magas szintű, városi kultúráról van szó. A mintegy 2500 pecséten megmaradt írás máig nincs megfejtve. Az ábrázolásokon felismerhető azonban a jógi testtartás, olyan szcenikus ábrázolások jelennek meg, amelyek visszatérnek a későbbi Indiában. A pecséteken felismerhető Síva-isten prototípusa és a lingam (férfi nemi szerv) rituális értékelése.

A következő kultúrát a bevonuló árják hozták létre. A nyelvük a szanszkrit – egy indoeurópai nyelv –, amely később is megmaradt India szakrális nyelvének. A vallási rendszerükben megtartották az indoeurópai örökséget. E rendszerben fontosak tehát a légköri jelenségek és az égi istenek. A villám okozta tűznek égi eredetet tulajdonítanak, ezért a tüzet is tisztelik (Agni). A földet az éggel szemben álló életerőként tisztelik. A társadalmat három osztályra (papok, harcosok és állattenyésztők) tagolták, aminek megfelelt az istenek hármas tagozódása (mágikus, bírói hatalommal rendelkezők, harci istenek és termékenység-istenek).

Az árják vallásának első szakaszát védikus vallásnak nevezzük. A Védákat Kr.e. 1500 és 600 között írták, s négy gyűjteményre oszthatók: Rig Véda (Tudás az éneksorok körül), Száma Véda (Tudás a dallamok körül), Jadzsur Véda (Tudás az áldozati formulák körül) és Atharva Véda (Tudás a varázsformulák körül).

A védikus hagyomány, a hindu vallások jellegzetessége a szent szó közvetlen hatásában való hit. A védikus vallás hívei azt vallják, hogy a mondások (mantrák) segítenek a vallásos életben. Ezek a mantrák néha csak szótagok, sokszor minden felismerhető értelem nélkül. A hinduk szerint mégis sajátos erővel rendelkeznek. Ezért őrzik meg a Rig Véda több mint 10 000 versét, akkor is, ha tartalmával nem tudnak mit kezdeni. E versek hihetetlen pontossággal öröklődtek szájról-szájra, a tanító szájából a tanítvány fülébe, szótagról szótagra, pontos hangvétellel és hanghordozással.

A sokféle teremtésmítosz közül nagy szerepe van a Rig Véda által megőrzött hagyománynak, amely szerint kezdetben csak a titokzatos „Egy" létezett, aki az aszkézis ereje által keletkezett. A világ az alakok (visvakarman), a varázshatalom (maja), az aszkézis (tapasz) és a vágy (kama) által keletkezett. Az „Egy" széthasadt férfi és női elvre, s nemzi Purusát, akit feláldoz, szétdarabolja, s belőle keletkezik a világ azzal a társadalmi renddel, amelyben a vallás gyökerezik – kasztrendszerestől. A Rig Véda szerint a világ tele van jó és rossz szellemekkel, hatalmakkal. Harminchárom istenséget (11 égi, 11 földi és 11 légtéri istenséget) sorol fel. Ezek az istenek két csoportra oszlanak: dévák és aszúrák.

A védikus áldozatok közül fontos a szóma-áldozat, amely eksztatikus élményeket vált ki. Az asvamédha volt a legjelentősebb védikus szertartás. Ez tulajdonképpen lóáldozatot jelent, amikor is egy évi előkészület után, három napos szertartás keretében lovat áldoznak.

A magánszertartások vezetője a családfő. E szertartás sajátossága, hogy az istent mint vendéget fogadják, nem mint segítőt. A hindu ajándékozza meg az istent, nem az isten őt. A vendégfogadás 16 kis figyelmességet tartalmaz (1. bevezetik, 2. hellyel kínálják, 3. vizet adnak a lábmosáshoz, 4. a szájöblítéshez, 5. az arcmosáshoz, 6. frissítő itallal kínálják, 7. felöltöztetik, 8. szent zsinórral felövezik, 9. illatos kenőccsel bekenik, 10. virágot kap, 11. megtömjénezik, 12. mécsest gyújtanak, 13. feltálalják az áldozati eledelt, 14. a rágóborsót, 15. ajándékot adnak, 16. tiszteletteljesen körüljárják).

A brahmanizmus a következő fejlődési szakaszt jelenti (Kr.e. 900–400).

A Gangesz-síkság meghódítása után a harcosok (ksatriják) szerepe csökkent a papok (brahmanok) javára. A védikus istenvilágot átértékelték. A korszak legjelentősebb vallási iratai a Véda-kommentárok (bráhmánák), az erdei remeték értekezései (áranjakák) és a titkos tanok (upanisádok).

A brahmanizmus szerint minden lét őselve és a makrokozmosz alapelve Brahmán. Átmán az abszolút Brahmán emberbe zárt szikrája. A kettő azonosságát az upanisadok dolgozták ki: „Mi az a finom valami, / ami a világé mint lélek, / ez az igazság, / ez Átmán, / ez vagy tenmagad (tat tvam aszi)".

Aki tudja, hogy brahman és átmán egy, az megtalálta a megváltást (moksa), hiszen ez a tudás megszabadít mindenféle kívánságtól (mit is lehetne kívánni, ha minden megvan?!).

Az upanisádok foglalják össze a lélekvándorlás (szanszára) tanát. A halálban az ember eltűnik, de tettei (karma), amelyekért nem kapott büntetést vagy jutalmat, összegyűlnek, s újra testet öltenek valamilyen élőlényben. A karma eredetileg rituális munkát jelentett, de a későbbiekben ez határozza meg az újjászületést. Csak a jó és a rossz karma megsemmisülése után lehet megszabadulni az újjászületéstől. A szabadulásnak több útja is van: a cselekedetek útja (karma márga), a tudás útja (dzsána márga), az istenszeretet útja (bhakti márga) és a mágia útja (tantra márga). Ez a négy út tulajdonképpen két magatartási formának felel meg: a majom-magatartásnak (önerőből megszabadulni) és a macska-magatartásnak (az istenszeretet útja, hiszen a macska is „hízelegni" szeret).

A brahmanizmus reformált, modernizált változata Kr. e. 400-tól kezdett kristályosodni. Az ekkor kialakuló hinduista rendszer csak kivételesen lépte át India határait.

A századok során hat vallásfilozófiai rendszer jelent meg: 1. A szánkhja (felsorolás) dualista világprincípiumokból indul ki. Rendszere két alapelvet ismer: prákriti (aktív, tudatlan őstermészet) és a purusa (passzív, tudatos egyedi lelkek). A vallásfilozófiai tanítás értelmében az újjászületés körforgásából akkor lehet kiszabadulni, ha az ember felismeri, hogy a tulajdonságok, történések a prakriti jelenségei, tehát a megváltás a purusa elszakadását jelenti a prakrititől. 2. A mimánszá (fejtegetés) a védikus szövegek és áldozati cselekmények magyarázatával foglalkozik. A brahmanizmust éleszti fel. 3. A védanta (a Véda befejezése) Sankara személyéhez kötődik, aki szigorú monizmust tanított. A kettősség, sokaság csak az igazság leplezése. A brahman és átmán voltaképpen azonos. A tanításban nincs kötelező hittétel, így a vallásos gyakorlat az irányzaton belül nagyon eltérő. 4. A jóga-rendszer (igába törés) célja a tudatos szellemi erőfeszítés révén megszabadulni az anyaghoz-kötöttségtől. A királyi jóga (rádzsa jóga) nyolc fokozatból áll. Mintegy bevezető a testgyakorlás (hátha-joga), majd az első lépés a fegyelmezés (jama), ami megkívánja az öt parancs betartását. A tisztasági előírások betartása a második lépés (nijama), amelyet harmadik lépésként követ a helyes ülésmód és testtartás (ászanán). Negyedik lépés a lélegzetellenőrzés (pránájama), ötödik lépés a külső érzékelés kikapcsolása (pratjáhára). A következő három lépés jelenti a királyi jóga célját: összpontosítás (dhárani), meditáció (dhjána) és a purusa megszabadítása a prakrititől (szamádhi). 5. A vaisésika a jelenvilág különbözőségeivel foglalkozik, 6. a njája (szabályok) pedig a gondolkodás szabályait tárgyalja.

„Hinduista" teológiai iskolák és irányzatok

Ezek közül a legjelentősebbek a visnuizmus, a sivaizmus és a saktizmus.

A visnuizmus központi témája Visnu isten alászállásai, megtestesülései (avatara). Leginkább a Ráma és Krisna alakban való megtestesüléseit tisztelik (két eposz is szól erről: a Ramajána és a Bhavagad-Gitá). A vallási irányzat lényege a szeretetteli magatartás (bhakti) Visnu megtestesülései iránt. Ehhez tartozik a guruk által ismertetett mantrák ismételgetése és a képek kultusza.

A sivaizmus fő istene Síva, a rombolás, pusztítás, aszkézis és az orgiák, illetve az ivás istene. Ambivalens isten tehát, ami ábrázolásában is megmutatkozik. Leggyakrabban sok karú, táncoló Sívaként ábrázolják, de ismertek a lingaként történő ábrázolások is.

A saktizmus követői a női istenséget, Saktit tisztelik. A sakti szó azt az isteni energiát jelenti, amely nélkül nem létezhetnének a férfiistenek sem. Sakti is ambivalens, akárcsak jegyese, Síva. Egyszerre az emberek gyöngéd anyja, illetve a terror, a halál és a bosszú istennője. A saktizmushoz kapcsolódik a tantrizmus is, amely szintén a női istenségek kultuszát szorgalmazza.

Dzsainizmus

A brahmanizmus-ellenes reformmozgalmak eredményeként jött létre a dzsainizmus. Alapítója, Vardhamana, akit követői „nagy hősnek" (Mahavira) neveznek, Kr. e. 600 körül született. A hagyomány szerint harmincévesen nyert betekintést a lélekvándorlás törvényeibe, ekkortól nevezik Dzsinának (győző). Elvetette a brahmanizmus politeizmusát, helyette panteizmust tanított. Követői azonban visszaállították a politeizmust. A kultuszt nem tartják érdemszerzőnek. Felfogásuk szerint a világ anyagból és lélekből áll. Az üdvösség (moksa) elnyeréséhez az szükséges, hogy a meglévő cselekedeteket aszkézis útján küszöböljék ki. Az öt erkölcsi törvény (ne ölj, ne hazudj, ne lopj, ne paráználkodj, ne legyen tulajdonod) maradéktalan megtartása csak a szerzeteseknek lehetséges, ezért csak ők érhetik el a moksát. A kolostorba már nyolcévesen be lehet lépni, a fogadalomtétel után a szerzetes alamizsnagyűjtő tálkát kap, majd egy kurta seprűt (söpri maga előtt az utat, nehogy eltaposson egy élőlényt) és egy csalánszövet darabkát (amelyet a szája előtt tart, s így elkerüli, hogy lenyeljen bármilyen apró élőlényt).

Buddhizmus

A buddhizmus szintén a brahmanizmus elleni reformmozgalom eredménye, de semmi köze sincs a dzsainizmushoz. Történeti vallás, hiszen alapítója is történeti személy. Sziddharta Guatama herceg a sakják harcias törzséből származott (erre utal a Sakjamuni elnevezés – vagyis a sakják aszkétája), Kr. e. 560 körül született. A későbbi legendák nagyon kiszínezik ennek történetét (szűzi foganás egy fehér elefánttól, a halál és sóvárgás istennője, Mára igyekszik eltántorítani céljától, hogy elnyerje a megvilágosodást, illetve, hogy ezt tanítsa).

Miután megtapasztalta az emberi lét fájdalmas állapotát (találkozott egy aggastyánnal, egy beteggel, majd egy holttestet látott), egy remetével kapcsolatba kerülve új életet kezdett. Egy ideig egy brahman tanítványa volt, majd oly kemény aszkézisbe kezdett, hogy napi eledele végül mindössze egy szem rizs volt. Eltökélten üldögélt a „Bodhi-fa" alatt, elhatározva, hogy addig nem áll fel, amíg el nem nyeri a megvilágosodást. Már másnap reggelre buddha (megvilágosult) lett. Rájött a „világosságra", belépett a kioltott vágyak és szenvedélyek békéjébe, a nirvánába. Rövid tétovázás után a tanítás mellett döntött, elment Benáreszbe, ahol elmondta híres benáreszi beszédét, vagyis feltárta tanítványainak a tant a szenvedésről, a szenvedés okáról, a szenvedés megállításáról és a szenvedés megállításához vezető útról. Ez a beszéd jelentette „a tan kerekének megforgatását". Ezt követően szerzetesi közösséget alapított (szangha). Halála után azonnal elkezdődött a legendaképződés. A történeti Buddhából isteni lényt kreáltak.

Buddha alapvető tanítása az „én" létezésének tagadása (dharma). Ezzel meghazudtolta az upanisádok tanítását. A „nem-én" (anattá) tan vallásán áll vagy bukik tehát a buddhizmus („az én és az enyém veszélyes gondolatai okozzák az önző és kielégíthetetlen vágyakat, a dolgokhoz való ragaszkodást […] és mindenféle problémát. Ez a forrása a világ minden bajának…")

E tanítás által Buddha kirekesztette magát a hinduizmusból, de elfogadta a karma és lélekvándorlás tanát. Ez azért bonyolult, mert ha nincs „én", kié a karma? A buddhista magyarázat ezt a nehézséget úgy küszöböli ki, hogy rámutat: a karmát nem egy alany tartja magában, hanem ez energiaként nyilvánul meg. Erről hisszük (tévesen) azt, hogy ez egy állandó „én", pedig tulajdonképpen csak különböző elemek összetevő találkozása.

A lélekvándorlástól (szanszara) való megszabadulás útját tanítva Buddha az indiai orvosok gyógyító módszerét alkalmazta: mi a baj, mi az oka, hogy lehet tőle megszabadulni, mi az orvoslás konkrét módja? A bajt a szenvedésben ismerte fel. Az orvoslás konkrét módja a nyolc ösvényen való végighaladás: 1. helyes felismerés, 2. helyes gondolkodás, 3. helyes beszéd, 4. helyes cselekvés, 5. helyes életmód, 6. helyes igyekezet, 7. helyes odafigyelés és 8. helyes elmélyedés.

A buddhista erkölcs nem vallási jellegű. Nincs ugyanis „bűn"-fogalom, hiszen nincs isten, aki ellen el lehetne követni, illetve nincs „én", aki el tudná követni. A buddhista erkölcs tehát pragmatikus jellegű: jó az, ami megfelel a négy igazságnak, ami javítja a karmát.

A fő cél a nirvánába jutás, ahol feloldódik az „én". A tökéletes nyugalom és béke állapota ez. De mivel az „én" eltűnik, röviden úgy is mondhatjuk, hogy van nirvána, de nincs nirvániai állapot.

Buddhista mindaz, aki elfogadja a hitvallást (1. A Buddhához megyek mint vezéremhez, 2. A Dharmához megyek mint vezéremhez, 3. A szanghához megyek mint vezéremhez). A buddhista közösséget szerzetesek és világiak alkotják. A kettő közt a kapcsolat lelki és anyagi. A világiak eltartják a szerzeteseket, akik a dharmát (tan) hirdetik.

A buddhizmus fejlődése során a szabaduláshoz vezető út három formája alakult ki: 1. a „kis jármű" („kis kocsi", Hinajána), amely szerint az igazi buddhista csakis szerzetes lehet, 2. a „nagy jármű" („nagy kocsi", Mahajána), amely a világiaknak is nyitott. Eszményük a szent, aki megvilágosodott, de nem megy a nirvánába, hogy másokon is segítsen (boddhiszatva). A kultuszban megtaláljuk a templomokat, oltárokat, szobrokat, áldozatokat. Ide tartozik a Zen-buddhizmus, amely a Saoling kolostorból indult hódító útjára. 3. a „gyémánt jármű" („gyémánt kocsi", Tantrajána), amely a mantra-módszert alkalmazza. Főleg Tibetben terjedt el, belőle alakult ki a lámaizmus. Meghatározó fontosságúak az „utak" bejárásában a mantrák, amelyeknek elmondását imamalmok segítik. A forgatható henger rövid szövegeket tartalmaz – pl. „ómi mani padmé hum".

Kína vallásai

Egyrészt a Kínában megjelent és az itt „kínai módon" továbbfejlődő vallások gyűjtőfogalma a „kínai vallások" elnevezés. Három fontos vallás játszik szerepet a régi birodalmi vallás (univerzizmus) mellett: a taoizmus, a konfucianizmus és a mahajána buddhizmus.

A kínai univerzizmus gyűjtőfogalommal szokás jelölni a kínaiak vallását a közös vallásos-világnézeti alap miatt. Az elnevezést J. J. M. De Groot (1854–1921) használta először, s azóta is általánosan elfogadott.

Az univerzisták a világot három részre osztják: 1. ég, 2. föld, 3. embervilág. A létezés kiindulópontja az őskezdet, a „Minden Egy", amelyet tökéletes nyugalom jellemzett. Ezt a nyugalmat bontotta meg az elkülönülés a két őselvre: a jang (hím, nemző, teremtő, fényes) és a jin (női, befogadó, passzív) princípiumokra. E kettő harmonikusan összeillik, kölcsönhatásuk hozza létre a kozmosz minden jelenségét.

A kínai világszemlélet fontos határfogalma a tao, amelynek értelmezése vitatott (morális törvény, helyes magatartás, az élet vezérelve, világtörvény, személytelen elv).

A kínai vallások univerzista ágában nagyon jelentős az ősök kultusza. A közhiedelem szerint az embernek két lelke van: a po (amely fogamzáskor kerül a testbe) és a hun (amely születéskor, az első lélegzetvétellel kerül az emberbe). A halálkor a po-ból kuj lesz (ennek szüksége van evésre, szolgákra, tárgyakra; ha nem kapja meg, kárt okoz az élőlényeknek) és a hun-ból sen (amelyik az égbe száll).

A kínai teremtésmítoszok nem egységesek. A legfontosabbak Pankuhoz kötődnek, aki 18 000 évig aludt egy tojásban, s felébredve feltörte a tojást, amelynek felső részéből lett az ég, alsó részéből pedig a Föld. Halála után tagjaiból lettek a hegyek, a Nap és a Hold, a tengerek, a folyók, a növényzet. Az embereket is ő nemzette, akik azonban sorra elpusztulnak. Csak egy emberpár marad életben (Fu Kin és Nü Va), akik újabb embereket nemzenek.

Szent könyvei is vannak a kínai univerzizmusnak, amelyeket később Konfucius rendszerezett. Az Öt könyv (Vu King) közül a legősibb és a legfontosabb a Változások könyve (Ji King), amelyből többek között megtudjuk az írásjelek keletkezését. Ezek tulajdonképpen a folytonos vonal (jang) és a szaggatott vonal (jin) kombinációi. Az Írások könyve (Su King) tartalmazza az öt elemről szóló tanítást. Ez az öt elem a víz, a tűz, a fa, a fém és a föld. Bemutatja a három erényt (igazságosság, határozottság, szelídség), az öt boldogságot (hosszú élet, gazdagság, egészség, erényesség, természetes halál), a hat csapást (természetellenes halál, betegség, szegénység, perverzitás, gyengeség, bánat). Követendő példának az ősöket tekinti, s rámutat az uralkodó fontosságára, aki küldetését az Égtől (ming) kapta. A másik három könyv az Énekek könyve, a Rítusok könyve és a Tavasz és ősz változása Luban.

Konfucianizmus

Kung-Fu-ce vagy – ahogy a jezsuiták latinosították nevét – Konfucius nemesi családból született Santung tartományban. Korán elveszítette szüleit. Már gyermekként foglalkozott a szertartások értelmezésével. Huszonkét évesen kezdett tanítani (írást, aritmetikát, retorikát, szertartásismeretet, történelmet, irodalmat, politikát, etikát). Hivatalnoki beosztást azonban csak ötvenévesen kapott, s a sokféle probléma, intrika miatt különböző tartományokban tevékenykedett.

Ezek a hányattatások meggyőzték arról, hogy olyan korban él, amikor a feudális urak hatalmi harcainak politikai hanyatlás és erkölcsi züllés a következménye. Újjá kell tehát szervezni a társadalmat, az embereket meg kell tanítani a helyes magatartásra (li). Rendszerezte az Írások könyvét, a Dalok, Zene, Szertartások és a Tavasz és Ősz változásainak könyvét, ezáltal állítva mintaképet a régmúltból a jelen kor uralkodóinak.

Embereszménye a „nemes ember". „Tökéletesek" ugyanis csak az ókínai uralkodók voltak, a „közönségesekkel" pedig nem érdemes foglalkozni. A „nemes embertől" elvárja a li megtartását. Kung-Fu-ce szerint a szertartásosság biztosítja a társadalom állandóságát és az egyén helyzetét a társadalomban. Alapvető társadalmi követelményként fogalmazta meg: „Amit nem akarsz magadnak, azt te se tedd soha mással" (de ezt úgy értelmezte, hogy a jóra jóval, a rosszra igazságossággal kell válaszolni, hiszen „ha a rosszra jóval válaszolsz, mivel viszonozod a jót?")

A konfucianizmus látszólag nem is vallás, hiszen nem beszél soha az istenekről, sem a túlvilágról. A nemzeti vallást azonban elfogadja, csak tanításából hagyja ki. Érthető is, hiszen Kung-Fu-ce erkölcstanító.

A tao kormányozza a világot, ez biztosítja a harmóniát, s megszabja az emberi magatartás szabályait. Ennek önmagunkban való megvalósítása az erkölcsös élet által történik. Ennek szabályait az öt viszonyban állapítja meg: 1. a fiú köteles megadni a tiszteletet atyjának, 2. a fiatalabb testvér az idősebbnek, 3. a feleség a férjének, 4. az ifjabb barát az idősebbnek, 5. az alattvaló a felettesének – végső soron a császárnak.

Taoizmus

Lao-ce (az „öreg mester") írta meg a Tao-te-king címet viselő szent könyvet (Az út és az erény könyve).

A mester életéről nagyon kevés megbízható adat áll rendelkezésünkre. Valószínűleg Honan tartományból származott, levéltárosként, visszavonultan élt. 80–90 évesen elhagyta hazáját és Nyugat felé indult egy bivaly hátán. A határnál az őr (Yin-hi) megkérte, írja le tanítását. A kb. 5000 írásjelből álló, tömör és nehezen érthető Tao-te-king maradt meg tehát a kínaiaknak, mert a mesterről soha többet nem hallottak semmit. A taoista hagyomány szerint „a boldog nyugalom országába" jutott el. Ezért is nem adják meg a taoisták Lao-ce halálának dátumát, csak a születéséét (Kr. e. 604).

Tanítása a tao és te fogalmára épül fel. A tao sohasem változik, minden a tao körül forog. Belőle származik minden. A tao az egység forrása, amelyben minden ellentmondás feloldódik. A lét minden kérdése benne nyer megoldást, a cél tehát nem más, mint a taohoz idomítani az emberi magatartást. Ahhoz, hogy az ember a tao szerint éljen, rendelkezésére áll az erény (te). Aki erényes, ragaszkodik a vu-vej állapothoz (nem cselekedni). A tao tevékenysége ugyanis a vu-vej, a be nem avatkozás a dolgok folyásába. Gazdag példákkal is illusztrálja, elsősorban a víz szimbolikáját felhasználva (pl. a víz legyőzi a követ, vagy a mozdulatlan tó mellett élet fakad …)

Erre alapul erkölcsi tanítása is: „Alkoss, táplálj, mit se igényelj, gyógyíts, irányíts, sohase parancsolj, jutalmat ne várj". A cél tehát: önzetlenül, vágytalanul, szenvedélytelenül élni.

A klasszikus taoizmus Lao-cevel megszűnt. Helyét a népi taoizmus vette át. Ez visszaállította az univerzizmus politeizmusát. Kiemelkedő isten Sang-Ti (égi isten), aki mellé felemelik magát Lao-cet is. Az istenháromság felett áll Jü-Huang-ti (égi úr), akit később Sang-tivel azonosítottak. A holdállomások istenei Jü-Huang-tinek az alattvalói (összesen huszonnyolcan), a cikluscsillagzatok (hatvanan), a 129 szerencsét és szerencsétlenséget hozó csillag, az öt elem csillagainak és a természeti jelenségeknek az istenei.

A taoizmus célja a fizikai halhatatlanság. Ennek eszköze a meditáció, a dietetika (a szerveket a rájuk jellemző energiával táplálni), az alkímia, a gimnasztika és a szexuális gyakorlás. Ezáltal érhető el a cél: „Égbe szállni fényes nappal".

A taoista tan jelentősen befolyásolta a kínai művészet egyik csúcsteljesítményét, a tájképfestészetet (víztükrök, folyóvizek, hegyek, sziklák).

Sintoizmus

Ezzel a fogalommal szokás jelölni a japánok nemzeti vallását. A névadásra csak a buddhizmus térhódítása után volt szükség. A kínai eredetű sinto szó az istenek útját jelenti (sin a szellem, isten, a to pedig az út, ösvény). Japán elnevezéssel tehát a kami-no-micsi felel meg a sinto elnevezésnek.

Mivel az írásjeleket is a kínaiaktól vették át, a japán vallási mítoszok feljegyzésére későn került sor. A legfontosabb információkat a Régi dolgok feljegyzései (Kodzsiki), a Japán krónika (Nihongi), s az ezeket kiegészítő Kogosui tartalmazzák.

A sinto fejlődése négy történeti korszakra osztható: a primitív sinto a buddhizmus megjelenéséig tart, a szinkretikus sinto a Kr. u. 6. századtól 1868-ig tart, amikor is a sinto panteon buddhista istenségekkel egészült ki, a reformált sinto (1868–1946) a nemzeti megújhodás kora. Ebben a periódusban a vallást is alávetik az imperialista érdeknek. Államvallás lett a sinto, hivatalos tan lett a császár isteni eredete, tisztelete. A negyedik időszak az államtól független sinto (1946-tól, Hirohito császár ekkor mondott le hivatalosan isteni rangjáról).

A vallás lényege a kamikban való hit. Ezek az ég és föld szellemei, illetve azok az emberek, állatok, madarak, növények, fák, tengerek, hegyek, dolgok, amelyek erejüknél fogva csodálatosak és félelmetesek. Nem szabad azonban ezt úgy értelmezni, hogy maguk a dolgok a kamik, hanem, hogy a kami mindezekben benne lakik.

A sinto teogónia nagyon változatos. Istenek születnek, majd letűnnek, hogy helyüket új istenek foglalják el. A jelen szellemvilágot Idzanagi (Hívogató Férfi, aki vágyat ébreszt) és Idzanami (Hívogató Nő, aki vágyat ébreszt) hozták létre. Ők alkotják a japán szigeteket azáltal, hogy a föld anyagát felkavarják lándzsáikkal, s a visszahulló cseppekből lesznek a szigetek. Új isteneket is nemzenek. A teogóniák kuszasága ellenére tény, hogy a napistennő mindig uralkodó pozíciót foglalt el.

A természet iránt az ősi japán gondolkodásban tisztelettudó alázatérzés támad, ezért is nincs szükségük konkrét, személyes istenre. Szemléletüknek sokkal inkább megfelel a kamikban való hit.

A sinto hosszú történetéből hiányzik az eszkatológia, a túlvilághit. Nem volt ugyanis soha pontos lélek-fogalmuk. Létezik ugyan egy titokzatos tama (lehelet), amely a halálkor elválik az embertől, de nem lehet tudni, mi történik utána. Ez a hiány magyarázza, miért temetkeznek a japánok buddhista szertartás szerint.

Etikájukban a bűnt porhoz hasonlítják, amely elhomályosítja az ember lelkét. Háromféle bűnfogalmuk van: a cumi – bűntény, gonosz magatartás, a vadzavai – csapás, szerencsétlenség, megpróbáltatás és a kegare – az ember szennyezettsége.

Fontos szerepe volt a japán társadalomban a szamurájnak, aki „a harcos útját" (bu-sido) járja: kötelességtudás, önuralom, halálmegvetés.

A kultusz kapcsán fontos kiemelni a toriik szerepét, a jellegzetes japán kaput. Szentély szerepét is betölti, hiszen az egész természet tele van kamikkal, tehát az egész világ voltaképpen szentély. Ennek ellenére természetesen vannak templomaik is, amelyeket kizárólag fából építenek, s idővel újjáépítik őket abban a formában, amelyben a buddhizmus megjelenése előtt épültek. A templomhoz vezető út kacskaringós, kapuk (torii), patakok, hidacskák díszítik. A templom három részből áll: imaterem, adományok terme és szentély.

A japán kultuszban kiemelkedő fontossága van a megtisztulás rítusainak és a zarándoklatoknak.

Amerika vallásai

Jelenleg Amerika lakosságának 90 százaléka keresztény, az ősi vallások csak a lakosság mintegy 0,2 százalékának sajátjai. Amerika vallásairól szólva a prekolumbiánus korszak vallásainak bemutatására szorítkozunk (1492 előtti korszak), illetve azon indián reformmozgalmak tárgyalására, amelyek ezekhez a prekolumbiánus vallásokhoz térnek vissza.

A legjelentősebb ősi kultúrákat Közép- és Dél-Amerikában (Latin-Amerika) hozták létre. Itt alakult ki a toltékok, aztékok, maják, csibcsák, illetve az inkák kultúrája.

A mexikói területen, főleg a Mexikói-öböl környékén már Kr. e. 1200–1000 között fontos volt az olmékok vallása. Vallási rendszerük a különböző alakokat öltő jaguár körül forgott („jaguárvallás"). Kultuszkörzetük maradványai La Ventában találhatóak. E kultúra alapján bontakozik ki a teotihuacáni műveltség, amely nevét a kulturális központról kapta („hely, ahol istenné válik az ember"). Két templompiramisukat tárták fel. A „nap-piamis" nagyobb a „hold-piramisnál". Békés jellegű ez a korszak. Jellemző és meghatározó volt az esőisten tisztelete. Kr. u. 800 körül a toltékok nyomultak be Mexikóba. Fővárosukban uralkodott a legendás papkirály (Ce Acatl), aki az azték panteon tagja is lett (Qutzalcoatl). Szerepe azért jelentős, mert kivándorolt a „hajnalpír országába", s visszatérése az aztékok korában általános reményt ébresztett. A hódító portugálok megérkezésében a toltékok a papkirály visszatérését látták – vesztükre. A toltékok jelentős istene a szélisten, aki egyben az esthajnalcsillag és az éjszakai ég istene is.

A toltékok „kulturális örökösei" a 14. században érkező aztékok, akik a legendás országukból, Aztlánból vándoroltak ide. Magas fokú műveltség, kiemelkedő matematikai tudás és „barbár" kultusz jellemezte őket. A panteonjukban a természeti erők, égitestek, foglalkozások védőszellemeit találjuk. Az istenséget a teotl toldalék jelöli (tartós, hatalmas). Tonacatecutli a világ teremtője, de annyira felsőbbrendű, hogy kultuszt sem kíván. Sokkal jelentősebb a háború istene (Hiuzilopochtli), aki magával viszi a harcban elesettek és a szülés közben meghalt asszonyok lelkét. Kizárólag embervérrel táplálkozik. Naponta áldoztak neki embert, akiből a pap vágta ki a még élő, dobogó szívet. Az esőisten (Tlaloc) kultusza hasonló módon barbár: neki gyerekeket kell áldozni. Van még egy teremtő istene az aztékoknak, Tezcatlipoca (füstölgő tükör), aki a négy világtáj istene is. Az ő tiszteletére tavasszal egy ifjút áldoztak. A termékenység istennőjét a trágyáról nevezték el (Tlatzalteotl, de hívják ganajzabálónak is: Tlaelkváni), akinek a bűnöket is meg kell „gyónni". Ennek férje szintén termékenységisten (Xipe Toték – nyúzó urunk), akinek kultuszához hozzátartozik a szakrális emberáldozat, oly formában, hogy az áldozatot élve megnyúzzák. A kukoricaisten és kukoricaistennő tisztelete is megtalálható e vallásban.

Az aztékok kultuszának minden mozzanatát rendkívül pontos naptáruk irányította. A szertartási kalendárium 260 napból (13?20) áll, de volt napkalendáriumuk is, 635 napot tartalmaz (18?20 + 5 szökőnap). Mivel a kultusz sok áldozattal járt, rengeteg harcra volt szükség. Ezek voltak az ún. „virágháborúk", amelyeknek célja pusztán a fogolyszerzés volt. Túlvilághit is jellemezte e vallást. A halál utáni élet formáját és tartalmát a halál neme határozza meg. A harcban elesettek, az isteneknek feláldozott emberek és a szülés közben meghalt asszonyok a napisten birodalmába kerülnek. A vízbe fúltak, a mocsárlázban vagy villámütés miatt meghaltak az esőisten birodalmába jutnak. Ennek az istennek a jele a kék csík, ezért festenek minden elhunyt homlokára kék csíkot. A betegségben és öregségben meghaltak az alvilágba kerülnek, ahol életük örömtelen, sivár tengődés.

A maják „Amerika görögjeiként" is ismertek. Kr. u. 200–300 körül jelentek meg. Ismerték az írást, a naptárt, a nulla matematikai értékét. A maja fénykor 445–890 közt tartott, ezután azonban azték uralom alá kerültek.

Panteonjukban sok isten szerepel. A főisten mellett jelentős szerephez jutott az égi isten (Itzamné), aki egyben kultúrhérosz is, hiszen megtanította az embereket az írásra és művészetekre. A szélisten (Hurrukán) nevéből származik a mai hurrikán szavunk. Ez az isten az ábrázolásokon egylábúként jelenik meg. Az ábrázolásokon a leggyakoribb a kukoricaisten, akinek maja elnevezése nem ismert. Az ábrázolásokon virágszirmokba burkolt kukoricacsőként látható.

Kozmogóniájuk szerint az istenek már az ember megteremtése előtt kiformálták az élővilágot. Az embert két sikertelen próbálkozás után (agyag és fa) végül kukoricából teremtették meg, a maják ennek az aktusnak a pontos dátumát is megadják: modern dátumra átszámítva Kr. e. 3214. augusztus 10-e.

A kultuszukban ritka volt az emberáldozat. Inkább madarak, kutyák, kukorica, gyümölcsök és virágok feláldozása a jellemző. A templom szentélyében az oltáron szent tűz égett, amelyet a templomi szüzek gondoztak. A papság feladata az ünnepségek időpontjának meghatározása volt, s ugyanakkor papi kiváltságnak számított az írás, orvoslás és csillagászat ismerete. Mindez természetesen hosszú felkészülést feltételez.

Dél-Amerika legjelentősebb kultúráját az inkák hozták létre. A térségben azonban jelentősek voltak a törzsi vallások, amelyekben fontos szerephez jut az álomban, féltudatos állapotban, izgató- és kábítószerek hatása alatt történő ismeretszerzés. Hitük szerint a másvilág lényei a hétköznapok világában is jelen vannak, elsősorban állatokba rejtőzve. Nagyon fontos az Állatok Urának tisztelete, de tisztelték az ősök szellemeit is. E törzsek közül jelentős a csibcsákoké, akik szerint az emberek teremtő ősanyja Bacsúe: tiszteletére a fejedelem ragadós gyantával kente be magát, majd aranyporral meghintve egy tóba ugrott. Őt nevezték el a hódítók El dorádónak (a bearanyozott), s innen származik a mesés aranyország, Eldorádó fogalma és képzete. A mai indián reformmozgalmak szempontjából jelentős az egykori tupi-guaranik hite, akik szerint a világ meg fog semmisülni, ezért időben el kell indulni a „Gonosz nélküli földre". A pusztulás elkerülését a tengerparti tánc teszi lehetővé. Mítoszaik szerint egy mágikus törzsfőnökük is e rituális táncnak köszönhette megmenekülését az özönvíztől.

Az inka nevet eredetileg azokra a törzsekre alkalmazták, amelyek nyelvileg a kecsua indiánokhoz tartoztak, később a perui uralkodó osztályt, s végül csak magát az inka birodalom uralkodóját nevezték így. Az inka birodalom helyén már Kr.e. 7000-től fejlődött a földművelés, a kukoricát hatezer éve ismerték. Ezen a helyen jött létre az inka birodalom, amelynek fénykora Kr. u. 1150 és 1532 közt volt. A birodalom fővárosa Cuzco („köldök") volt, amelyet a föld középpontjának tekintettek. Az uralkodó inkát a nap fiának tartották. A mítoszaik alátámasztják ezt. Ennek megfelelően Inti (napisten) fia, Manco Capac és felesége eljött, hogy az embereket megtanítsák a földművelésre, állattenyésztésre, békére, egymás tiszteletére és a monogámiára. Manco Capac alapította meg a birodalmat, Cuzco központtal, az uralkodók pedig az ő utódai.

A birodalom fennállásának tehát lényeges eleme a vallás. A kilencedik inka idejétől Intit tisztelték legfőbb birodalmi istenként. Ennek felesége a Hold-anya (Mama Quilla), aki eredetileg pont olyan fényes és hatalmas volt, mint a Napisten (Inti), de ez utóbbi hamut szórt az arcába, s azóta sem nem olyan fényes, sem pedig olyan hatalmas. Minden olyan lényt és erőt, amely a hegyekben, fákban, tavakban és folyókban lakik, huacának (hatalmak) neveznek. Ezekből rengeteg van.

A túlvilágot a földi élet folytatásaként értelmezték. Ezért a halottakat ellátták élelemmel meg minden mással, amire „szüksége lehetett" a túlvilágon (esetenként feleséggel, szolgákkal is). Érdekes módon azonban teljességgel hiányzott vallási rendszerükből a túlvilági igazságszolgáltatás fogalma.

A kultuszban elsődleges szerepe az uralkodó inkának volt. A kultusz tartozékai közt tartjuk számon az áldozatot és imát. A legfontosabb vallási központ a cuzcói templom volt, amelynek szentélyébe csak az inka léphetett be. Ünnepeik közül kiemelkedő jelentőségű volt a kilenc napig tartó „nap tánca", amikor is meggyújtották a tüzet, amelynek folyamatos táplálására a napszüzek ügyeltek. Ezeknek a napszüzeknek a feladataihoz tartozott a templom díszítése, az áldozatok előkészítése és az inka szolgálata is. Szüzességi fogadalmukat annyira komolyan vették, hogy aki ez ellen vétett, azt elevenen eltemették, elcsábítóját pedig megfojtották.

Észak-Amerika területén nem alakultak ki nagykultúrák, s az ősi hiedelmek kutatásában komoly akadályt jelent a történelem egyik legnagyobb népirtása: a törvényesített fejvadászat az indiánok ellen. Ezeknek az indiánoknak sajátos kultúrája a 19. századtól kezdett érdekes lenni az európaiak számára, de akkor is elég torz képet festettek róluk. Az írás hiánya miatt a legősibb vallásuk már nagyon nehezen ismerhető meg. Mindenesetre az indián nyelvcsaládok (algonkin, apacs, irokéz, sziú) általánosan elterjedt képzete a Nagy Szellemben való hit. Őt az algonkinek Kicsi Manitunak, a sziúk Wakandának, a huronok Okinak, az irokézek Orendának nevezik.

A totem szó (rokonság, családembléma) az algonkin nyelvjárás odzsibve nyelvéből származik. A törzsi és egyéni totem többnyire állat (a totemoszlop faragása nem is olyan régi keletű; csupán miután fémeszközöket kaptak a fehérektől, akkortól készítettek – elsősorban a kanadai indiánok – totemoszlopot). Nagyon fontos szerepe volt a kultuszban a táncnak. Egyes préri-indiánok a naptáncot fogadalom szerint adták elő (ennek célja a törzs boldogulásának biztosítása volt). A prérilakó és a Mississippi-környéki indiánoknál szokás elszívni a békepipát, amely egyben füstáldozat, a békekötés megerősítése is. A rituális fürdés szinte minden törzsnél megtalálható, ennek helyét vette át idővel a szauna.

A nagy indián-irtás túlélői az Egyesült Államokban (kisebbrészt Kanadában) a navahók, sziúk, illetve az algonkinok és irokézek. Részükről kissé megkésett reakcióként jelentkezett az őskultuszra épülő vallásos reform. Ide tartozik a peyote-kultusz és a Ghost-Dance vallás.

A peyote-kultusz 1885-ben bukkant fel Texasban, s gyors ritmusban terjedt el az Államok indiánjai közt. A peyote nem egyéb egy mexikói kaktuszból sajtolt bódító italnál, amelynek fogyasztása extatikus állapothoz, transzhoz vezet. A kultusz alapítója Big Moon (Nagy Hold), polgári nevén John Wilson, egy delevár indián, aki látomásban kap az istenektől utasításokat a kultusszal kapcsolatban.

A Ghost-Dance vallás alapítója Wovoka (Naplopó), aki egyféle óindián vallásosságot élesztett fel. A vallás lényege, hogy minden indián számára el fog érkezni egy aranykor, amikor a régi törzsi területekre visszatérhetnek, visszakapják régi birtokaikat, vagyonukat. Ennek magvalósulásához kell művelni a Wovoka által tanított szertartásos táncot (ötnapos tánc után meg kell fürödni egy folyóban, s végül a kimerültségtől összeeső indiánok szelleme kapcsolatba léphet a szellemek és ősök világával).


Derzsy András: Székelyudvarhely legrégibb épülete: a Jézus-kápolna

A várostól délre, a Segesvár felé vivő út bal oldalán egy kőfallal körülvett, kör alakú kápolna ötlik a szemünkbe. Századokkal korábban Jézusról nevezték el e szent helyet, amelyhez a város és a környék lakói mindmáig hűségesek maradtak.

A kápolna építésének ideje

Ma már nem lehet pontosan tudni, mikor és kiknek épült ez a kis szentegyház, csupán építési stílusáról következtethetünk korára – szakemberek véleménye szerint a 13. században emelhették.

Orbán Balázs egy kedves legendához köti a kápolna építésének körülményeit. „A tatár dúláskor Budvárába, ősi védhelyére vonult a vidék zaklatott lakossága, s onnan hősiesen oltalmazta magát a várat ostromló tatárok ellen, de élelme már fogyott, s azzal a menekülhetés reménye is tünedezett, midőn egy híres íjász, megfeszítvén hatalmas ívét s Jézust segélyül híva röpíté el nyílvesszejét és az a völgy tulfelén (a kápolna mostani fekhelyén) sátra előtt pöffeszkedő Khánt épen szívbe találta. A csodás lövés által elrémített és vezért vesztett tatárság szétfutott; a vészmentett nép pedig lejövén sziklavárából, szerencsés és csudás meneküléseért emlékkápolnát épített, azt az ijász segélykiáltásáról Jézus kápolnájának nevezvén el." (Orbán Balázs, A Székelyföld leírása. Pest 1883.)

Az évszázadok során sok szakember kutatta a kápolna építésének idejét és rendeltetését, de mindmáig nem adható biztos válasz ezekre a kérdésekre. Egyesek szerint a szomszéd völgyben elterülő Gyárosfalvának lehetett a temploma. Ezt az állítást igazolja egy Báthori Gábor által 1609-ben írt oklevélre érkezett válasz, amelyet Boldizsár Dénes udvarhelyi tanító idéz az 1924-ben megjelent A határkerülés eredeti, rövid története és imakönyve című munkájában. A gyárosfalviak írtak a fejedelemnek, mert az a városba akarta őket költöztetni, mint már korábban (1571-ben) János Zsigmond is. Az áttelepítés ellen ők így érveltek: „Nekünk templomunk és iskolánk van, a szerzetes pap köztünk él, fizetés nélkül szolgál, gyermekeinket tanítja, ha Udvarhelyre költözünk, ezeket elveszítjük". 1974-ben régészeti ásatásokat végeztek a kápolna körül. A munkálatokban részt vevő régészek próbálták cáfolni, hogy templom lett volna ezen a helyen. Állításukat azzal támasztották alá, hogy a középkorban a templomok körüli cintermek temetkezési helyül szolgáltak, a kápolna körül viszont egyetlen sírra sem bukkantak. Az épület belsejéből is csupán három sírmaradvány került elő. A leghatározottabban Mariana Beldie bukaresti régész érvelt. Szerinte az a tény, hogy nem találtak több sírt a kis épület szomszédságában, kizárja azt a feltevést is, hogy a Jézus-kápolna valamely főúri család temetkezési kápolnája lett volna – de semmiképpen sem Gyárosfalva temploma.

Egy másik megközelítés a szomszédos völgy gyógyforrásaihoz kapcsolódik. Székelyudvarhely Rókaváros nevű (ma Rákóczi Ferenc utca) részének délkeleti felén fekszik a Kuvar-domb; ennek tövében, a kápolnától alig néhány száz méterre ásványi sókban gazdag források vannak. Sok betegnek visszaadták az egészségét az itt feltörő ásványvizek. Elképzelhető, hogy a meggyógyult emberek építették hálából – még a középkorban. Az ilyesmi egyáltalán nem volt szokatlan dolog abban az időben. Bár a víztől gyógyultak meg, mégis Jézust tekint(h)ették igazi gyógyítójuknak, s e kis kápolna építésével neki köszön(het)ték meg a visszakapott egészséget.

A ma látható épületegyüttes kialakulása

Lakatos István csíkkozmási esperes Siculia delineata című munkájában (1702) azt írja a Jézus-kápolnáról, hogy a 3,40 méter átmérőjű épület kőfal nélkül, észak-dél irányba nézve, magában áll a Nagy-oldal tövében. Alaprajza négykaréjos. Folyami kövekből épült, kívül-belül fehérre van meszelve. Délkelet és északnyugat irányban kis, színes üvegű ablakok törik át falait, nyugati oldalán az ajtónyílást a cserefa ajtón belül kovácsolt vasrács zárja el. (A mostani vasrács készítésének idejéről a rajta látható felirat árulkodik: INRJ 1830.) A tetőt zsindely fedi, amit hagymasisakos kis torony díszit és zár le.

Az épületbelső padlója téglával van kirakva. Négy méter magasságban lévő mennyezetét kazetták díszítik, ezeket később, a 19–20. század fordulóján készítették. A mesterek próbálták utánozni a korábbi – ugyancsak kazettás – mennyezetet, de nem jártak nagy sikerrel. Az egyik kazettára följegyezték viszont az eredeti mennyezet készítésének idejét: 1677.

1661-ben tatár seregek pusztítottak a Székelyföldön, és Székelyudvarhelyt sem kímélték. A várost felégették, a templomokat feldúlták, kifosztották, ugyanilyen sorsra jutott a Jézus-kápolna is. A veszély elmúltával a keresztény lakosság igyekezett helyrehozni a templomokban véghezvitt rombolások nyomait. A feljegyzések szerint 1662-ben a kápolnán nagy átalakítást végeztek. A nyugati apszisból a délibe helyezték át a bejáratot (ma is itt van), majd 1677-ben Szombatfalvi Asztalos János és András festett kazettákkal díszítette a mennyezetet. (Ezt az eredeti – ám elég megviselt állapotban lévő – mennyezetet a budapesti Népművészeti Múzeumban őrzik.)

A kápolna északnyugati falát egy két és fél méteres, fából faragott feszület díszíti. Barokk stílusban dolgozó alkotója ismeretlen. Az egykori bejárat apszisában egy népi mester által faragott, festett Nepomuki Szent János szobor látható. Ez a szobor a 18. században a város főterén, az iskolák közelében lévő kis imafülkében állt. Szeles János városi elöljáró szerint oda „a pápista diákok gyakran jártak imádkozni".

Az oltártól jobbra, a falban kis bemélyedés található, a középkorban – az akkori szokáshoz híven – itt őrizték az oltáriszentséget.

A kápolna barokk díszítésű kis oltárát Lestyán Ferenc jezsuita készíttette, aki 1767 és 1773 között volt az udvarhelyi rendház főnöke és az egyházközség plébánosa.

A kápolnát ma vastag falú kőkerítés veszi körbe. Északkeleten és délen egy-egy kapunyílás töri át a falat. A falon belül kis remetelakot találunk, ennek építési idejéről a bejárati kapu szemöldökfájába vésett évszám árulkodik: Rudnai Sándor püspök adományából Simon János udvarhelyi mester építette 1771-ben. A remetelak az udvarhelyszéki parasztházakra emlékeztet. Meredek lépcsőzet vezet a tornácba, ahonnan a nagy- és a kisszoba ajtaja nyílik. A tornác alatti alacsony bejárat – a székely házakra jellemző módon – az ún. alsó házba és az onnan nyíló pincébe vezet. Azért nevezik remetelaknak, mert a 18. és 20. század közepe között folyamatosan volt remete lakója. Az 1950-es évektől egy jámbor öregasszony (Rózsika néni) lakott ott 1971-ben bekövetkezett haláláig. A remetelak ma üresen áll, de nincs elhanyagolva, a kápolnát és ezt a kis házat is a székelyudvarhelyi cserkészek gondozzák.

Alaposabb építészeti leírást a szakemberek adhatnak a Jézus-kápolnáról, s mivel én nem vagyok az, inkább azt próbálom röviden bemutatni, mit jelentett hajdanán és mit jelent a mai időkben Székelyudvarhely lakóinak ez a kis templomocska.

A kápolna mint lelki kincs

Az Orbán Balázs által említett legenda bizonyítja, mennyire bíztak Jézusban Udvarhely lakói. Buzgóságukat erősíti az a legrégibb följegyzés is, amely a kápolnában végzett áhítat-gyakorlatokról szól.

A reformáció után, 1592-ben, amikor a jezsuiták letelepedtek a városban és az árván maradt Szent Miklós plébánián elkezdték lelkipásztori munkájukat, elsődleges feladatuknak tekintették az oltáriszentség tiszteletének elmélyítését. Az eukarisztia legnagyobb ünnepét, úrnapját a hívek óhajára a Jézus-kápolnánál ünnepelték. Az egész város ünnepe volt, aztán rövid idő alatt a főesperesi kerület búcsúünnepévé vált.

Úrnapja vigiliájának estéjén a hívek tömegesen vonultak a kápolnához, ahol a rózsafüzért imádkozták és a keresztúti ájtatosságot végezték. Másnap reggel az udvarhelyieken kívül a környező falvak lakói is eljöttek a szentmisére. Mivel sokan voltak, sokan a cinteremből is kiszorultak, és a kápolna körüli téren sorakoztak. A csíksomlyói búcsúhoz hasonlóan ide is keresztaljákban érkeztek – a feljegyzések szerint nemcsak Udvarhelyszékről, de Csíkból és Gyergyóból is jöttek zarándokok. A már említett Szeles János szerint a somlyói diákok akkor jöttek el az udvarhelyi úrnapi búcsúra, ha az udvarhelyi diákok ott voltak Csíkban a pünkösdi búcsún.

Az oltáriszentség ünneplése szentmisével kezdődött a kápolnánál a reggeli órákban. A szentmise után díszes körmenetben vitték végig a szentséget a városon. Ez a nap nemcsak a katolikusoknak volt ünnep, hanem a reformátusoknak is. A négy oltárt a céhek mesterei állították fel – vallásfelekezettől függetlenül. Minden alkalommal versengtek, kié a legszebben díszített oltár. A körmenet a Szent Miklós-dombon ért véget, az ottani templomba érve a hívek elénekelték a Te Deumot.

Ez a szép szokás az 1780-as évekig tartott, akkor a város vezetősége betiltott minden sokadalmat, mert sok közülük véres verekedésbe torkollott. Ezek után csak a plébániatemplomban lehetett búcsút tartani, körmenetet pedig csak kisebb területeken. A városi tanács döntését nemcsak a katolikusok, de a reformátusok is rossz néven vették. A református vallású Szeles János 1790-ben panaszosan írja: „Néhány esztendőtől fogva ezen régi Atyáinkról réánk maradt szép rendtartás félbe szakadt".

Ide kívánkozik az a csodával határos esemény, amely a Historia Domus leírása szerint az 1848/49-es szabadságharc idején történt. Báró Heydte osztrák dragonyos kapitány bosszút lihegve közeledett a városhoz, mindent fel akart égetni, mert csapatai korábban Bikafalvánál csúnya vereséget szenvedtek az udvarhelyszékiektől. Szeben irányából közeledett Udvarhelyhez. A város lakói tudomást szereztek erről, és kérték az akkori plébánost, Raymund Jánost, menjenek le a Jézus-kápolnához és imádkozzanak, hogy „a jó Jézus" mentse meg őket az osztrák katonák pusztításától, amint őseiket is megmentette a tatároktól. A buzgó lelkületű esperes egyetlen percig sem habozott, harangszóval összehívta az otthon levő járóképes híveket. Az oltáriszentséget díszes szentségtartóban, körmenettel vitte le a Jézus-kápolnához, s ott várta a feldühödött katonákat. (A jezsuitáktól ránk maradt szentségtartó ma is megvan Udvarhelyen.) A jajveszékelő öregasszonyokat vigasztalta: „ne féljetek, mert Jézus minket is megsegít." A hajlott hátú esperes eléje sietett az osztrák csapatnak és szentségi áldásban részesítette a katonákat. A büszke kapitányt meglepte a „fogadtatás", leszállt lováról, keresztvetéssel felelt az áldásra, majd visszaült és visszavonulást vezényelt seregének. A hívek és papjuk örömtől sugárzó arccal és hálatelt szívvel tértek vissza a Szent Miklós-dombra, s ott hálaadó szentmisét mutattak be Krisztus krály tiszteletére.

Mára kissé lankadt ez a buzgóság, de még mindig szép számmal vannak olyanok, akik ápolják a Jézus-kápolnához kötődő szokásokat. Ma a húsvéti határkerülés alkalmával itt találkozik az idősebb generáció a fiatalokkal. Itt pihennek meg a gyalogosok, akik hajnalban végigjárták a város keleti és déli határrészeit, itt beszélgetnek az ifjakkal, majd együtt indulnak a Szent Miklós templomban tartandó húsvéti ünnepi szentmisére.

Jézus szíve ünnepén délután búcsús szentmise van a kápolnánál. Az utóbbi években – örvendetes módon – egyre többen jönnek el köszönteni-ünnepelni azt a Jézust, aki oly sokszor segítségére volt őseinknek a bajok, veszedelmek idején, és minket sem fog soha magunkra hagyni, ha hűek maradunk hozzá.


Könyv


Ézsiás Erzsébet: A hit pajzsa (Schuller Mária)

Védekező fegyver a pajzs, akkor védelmezi tulajdonosát, ha szemből támadják (hátból viszont leszúrhatják!). Az a pajzs, amely burokként védelmezi az embert, a hit. Ennek birtokosa dr. Olofsson Placid bencés tanár, akit 86 éves korában, 2003 februárjában A hit pajzsa (Parma fidei) díjjal és a Hazámért, hitemért érdeméremmel tüntettek ki. Az idáig vezető életútról szól Ézsiás Erzsébet könyve.

Nem mindennapi történet Placid atya élete, már a felmenőktől kezdve sem: 1714-ben betegsége miatt maradt Pesten az ott átutazó XII. Károly svéd király kíséretéből Albert Olofsson, aki aztán ott alapított családot s lett az elmagyarosodott Olofssonok ősapja. Olofsson Gusztáv, Placid atya édesapja, tanárember volt, ezt a pályát választotta élethivatásul a fia is. Nem éppen magyar hangzású – Reichardt Jusztina – az édesanya neve sem, de a család büszkén vallotta magát magyarnak.

A keresztségben Károly nevet kapott Olofsson-gyerek négyévesen már első elemista volt, a középiskolát a budapesti bencés gimnáziumban végezte, tanárai példáját követve bencés tanár akart lenni. Tizenhat és fél évesen, 1933 augusztusában vette fel a szerzetesruhát – és vele a Placid nevet – Pannonhalmán, 1939-ben szentelték pappá. „Pannonhalmán úgy készültem, hogy itt a hegy tetején, a világtól elvonulva fogom leélni boldog életemet mint bencés tanár. De a Jóisten másképp határozott." Tábori lelkésznek nevezték ki, a háború elcsitulásával pedig ugyanabban az iskolában tanított, amelynek növendéke volt: a budapesti bencés gimnáziumban.

1946. június 5-én Pannonhalmán letartóztatták, Budapestre vitték az Andrássy út 60-ba, onnan a Markó utcai fogházba – egy összeesküvési kirakatper fővádlottját akarták „faragni" belőle. A Markóból a Vilma királynő út 4-be, a szovjet parancsnokságra szállították, ütötték-verték, hogy kicsikarják belőle a vallomást: ő szövegezte a szovjet megszállás ellen uszító röpcédulákat, amelyeket gimnazisták terjesztettek (Placid atya ott hallott először ilyesmiről). Jó humorérzékét – ez segítette kibírni a szovjet gulágot is – sohasem vesztette el; ezt a megjegyzést fűzte az akkor történtek elbeszéléséhez: „Szerintem, ha a szovjetek nem vonnak ki a forgalomból, Rákosi Mátyás biztosan felakasztatott volna". A szovjet hadbíróság 1946 szeptemberében tizenkét társával együtt (többet közülük akkor látott először) antibolsevista propaganda, terrorcselekmény és összeesküvés címén ítélte el: kettőt halálra, hetet – köztük Placid atyát – tíz, hármat nyolc évi, a Szovjetunió munkatáboraiban letöltendő szabadságvesztésre. Amikor Placid atya az utolsó szó jogán hangoztatta: semmi köze nem volt a nyilas terrorhoz, a szovjet hadbíró így válaszolt: „nekünk nem azokkal van bajunk, akik akkor nyilasok voltak és most kommunisták, hanem azokkal, akik akkor nem voltak nyilasok és most nem kommunisták". (!)

A könyv további fejezetei a hosszas utazásról (marhavagonban), a gulág embertelen körülményei között (kényszermunkával) letöltött évtizedről szólnak. Nyolc év leteltével írhatott először tábori lapot haza az édesanyjának. Hite és derűje megtartotta, és lelket öntött a társaiba is. Titokban éjszaka, a priccsén hason fekve misézett: „egy magyarországi bencés tanár a Szovjetunió lágerében a moszkvai izraelita hitközség maceszával misézik – ez aztán az Úristen csodája! […] Az, hogy nyolc éven keresztül sikerült miséznem, segített megőrizni a derűt." A magyar foglyok összetartottak, megfogalmazták a túlélés négy szabályát: 1. A szenvedést nem szabad dramatizálni! 2. Az öröm szükséges a túléléshez. 3. Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat. 4. Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi, hívők, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy ő is akarja túlélésünket. […] A holokausztról azt hangoztatják, hogy ahhoz képest a Gulág turistaút volt. Nem volt turistaút – ezt tisztázni kell. Kétségtelen, nem voltak gázkamrák. Nem így pusztították el az embereket, hanem munkaerőnek használták őket. De gázkamra nélkül is ott pusztult a rabok 78,3 százaléka…"

Placid atya számára 1955. november 9-én következett be a hazaindulás, 20-án ért a transzport Nyíregyházára. Nem várták őket díszkapuval: „a géppisztolyos rendőrök sorfala között szinte beloptak minket a lovassági laktanyába". Pannonhalmára nem kapott lakhatási engedélyt, nem kapott működési engedélyt mint pap és tanár. Egy ládagyárban lett segédmunkás Pesterzsébeten. Az már „felemelkedésnek" számított, amikor kórházban mosodásként dolgozhatott. Újra papnak 1975-ben érezhette magát, amikor kisegíteni kezdett a budai Szent Imre templomban – először „név nélkül". „A rendszerváltozás után nem volt hivatalos rehabilitáció. Nem kértem az egyházamtól, nem kértem a rendemtől, nem kértem a magyar hazámtól sem, hiszen engem a szovjet hadbíróság ítélt el." De megnyílt előtte a világ, eljuthatott Lourdes-ba, Fatimába, a Szentföldre. Legnagyobb élményének II. János Pál pápával való találkozását tartja Pannonhalma ezeréves jubileumán, 1996-ban.


Márton Áron: Házasság, család (Ozsváth Judit)

Erdély nagy püspöke halálának huszonötödik évfordulójára került ki a nyomdából ez a közel kétszáz oldalas szöveggyűjtemény. A kötettel új sorozatot indít útjára a marosvásárhelyi Mentor Kiadó, mely Márton Áron kéziratban maradt beszédeit, kevéssé ismert írásait tematika szerinti elrendezésben kívánja közreadni. A sorozat szerkesztője és e kiadvány anyagának összeállítója Marton József teológiaprofesszor, aki régóta elhivatott kutatója Márton Áron szellemi hagyatékának. „Az erdélyi magyarság elé – úgy vélem – egyetlen embert állíthatnánk példaképül: Márton Áront. Szerintem ő az egyetlen, aki méltó lenne a ?lámpás? szerepére" – írja a kötet előszavának első részében. Majd egészen röviden méltatja a (fő)pap népnevelő tevékenységét – ilyenfajta szolgálatát a különféle rendezvényeken elmondott beszédeivel és a különböző folyóiratokban (elsősorban az általa is szerkesztett Erdélyi Iskolában) megjelentetett írásaival végezte leginkább. „Fiatal papként nem is annyira vasárnapi és ünnepnapi szentbeszédeivel tűnt fel Erdély-szerte, hanem lelkigyakorlatos és konferencia-beszédeivel. Előadássorozatai, melyek oly sok lelket vezettek Istenhez, nagyobbrészt csak kéziratban maradtak fenn. Egykori hallgatói ma is úgy emlékeznek azokra, mint lélekmelegítő élményekre. […] Mivel ilyenkor nem kellett szigorúan a szertartások (bérmálás, templomszentelés) előírásos kívánalmaihoz kötődnie, szabadabb áradást engedhetett gondolatainak. Ezért ezek az előadások, beszédek átfogóbb képet nyújtanak Márton Áron egyéniségéről és életszemléletéről" – fogalmaz Marton József.

Márton Áront már fiatal korától foglalkoztatták társadalmának problémái, s vallotta, hogy a legtöbb baj gyökerét az alapsejtnek számító családban kell keresni – beszédeiben, írásaiban ezért tért vissza gyakorta a házasság, a családi élet tárgyalásához. Ilyen jellegű szövegeit mindig mély teológiai alapokról indította és bátor hangon érvelt a korabeli egyházi tanítás mellett. „Vissza kell térni a régi alapra, a házasság keresztény intézményéhez, éspedig azokkal a kötöttségekkel, melyeket a katolikus egyház hirdet" – hangoztatta.

A Házasság, család című kötet két háromrészes előadásanyagot (mindkettő még Márton Áron püspöki kinevezése előtti időből származik), két 1935-ös keltezésű, rövidebb előadást, néhány – pár hónapos kolozsvári plébánossága idejéről, majd már püspök-korából való – esküvői, ill. más alkalmakkor elmondott rövidebb beszédet, egy, a Katolikus Akció Apostol című folyóiratában publikált írást és egy, a Márton Áronról eddig megjelentetett kötetekben még nem közölt, ide kapcsolódó tematikájú 1948-as körlevelet tartalmaz. A függelék hozza az Erdélyi Tudósító című katolikus társadalmi folyóiratban Apák és fiúk címmel megjelent (1932) írását, ez címben egyezik az 1937-es előadássorozat egyik beszédével, ám tartalmában eltér attól.

Marton József valamennyi szöveget részletes magyarázattal vezet fel, melyekben elhangzásuk/megjelenésük körülményeiről, az eredeti kéziratok lelőhelyeiről informál. Az írásokat gazdag lábjegyzetanyag kíséri, ezekben a Márton Áron által áthúzott, zárójelbe tett vagy utólag beszúrt szövegrészek is fel vannak tüntetve, és itt találjuk a latin szavak, mondatrészek megfelelő magyar fordítását is.

Feltétlenül elismerés illeti Kuszálik Péter alapos szerkesztői munkáját is, aki érzékenyen kezeli a szövegeket, s a kötet oldalain következetesen alkalmazza az előszó második részében részletekbe menően ismertetett rövidítési, szerkesztési megoldásokat. Kettejük igényességének köszönhetően a lehető leghitelesebb formában, sok háttérinformációval megtoldva, élvezetes módon olvashatjuk újra a mindenkori erdélyi ember példaképének és nevelőjének a keresztény házasságról és családról szóló gondolatait.

(Mentor Kiadó – Marosvásárhely, 2005)


Laptestvérek

(Vigilia 2005/10)

A Vigilia októberi száma több írásával is a taizéi mozgalom alapítójára, a megélt ökumené megvalósítójára, a fiatalok barátjára, a méltatlan módon meggyilkolt Roger testvérre emlékezik, külön, rendkívüli tömböt szentel neki Napjaink címen. Itt kaptak helyet a személyességtől átfűtött, saját élményekről számot adó, azokat a taizéi jelenség teológiai és ekkleziológiai jelentőségével összevető írások. Ezek közül első Solt Pál emlékezése: A közösség példázata. Roger testvér és a Taizéi Közösség. Végigkíséri Taizé történetét, igen jól megragadva a lényeget. A következő e sorban a Taizében élő és tevékenykedő Hardi Orsolya Levele Taizéből, amelyben a mindenkit megrázó gyilkosságot követő órák és napok történéseit tekinti át, tanúságot téve a lényegről: Roger testvér örökségének igazi ereje és hitelessége éppen a váratlan megrázkódtatás fényében mutatta meg magát. Thorday Attila Taizé – a falakon túl című írásában Roger testvér örökségét próbálja összegezni. Erre találó Wolfgang Hubner német evangélikus püspök-elnök mondata, amit a szerző idéz: „Egyáltalán nem félek Roger testvért szentnek tekinteni". Ez egy protestáns szájából talán legjobban mutatja Roger testvér életművének ökumenikus tanúságtételét. Ezeket az emlékezéseket, vallomásokat egészíti ki a Mai meditációk rovatban közölt Békés jövendő című írás magától Roger testvértől. A Vigilia beszélgetését Bodnár Dániel készítette a rendező és operatőr Dér Andrással. A budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett, mára hitvalló keresztényként élő és dolgozó rendező életfelfogása is érdeklődésre tarthat számot munkássága mellett. A lapszámban a tanulmányok közt a következőket találjuk: Johannes Baptist Freyer ferences szerzetes: Ignorans sum et idiota. Az egyszerűség mint a tudás és bölcsesség forrása Assisi Szent Ferencnél, Balázs Zoltán szociológus: Az üdvösségre való alkalmatlanságunkról, Borbándi Gyula történész: A páter. Emlékek Jánosi Józsefről (egy tehetséges és elfelejtett jezsuitáról), Rédei Károly nyugalmazott egyetemi tanár (a bécsi egyetem finnugrisztika tanszékén): A magyar nyelv és nép eredete.

bm


Bodó Márta: Misztériumjáték? Katolikus dráma? Irodalmi igényről és lelkipásztori célról erdélyi vallásos színművekben

Bibliai dráma, misztériumjáték, pásztorjáték, passió, esetleg liturgikus dráma – ezeket a műfajmegjelöléseket használjuk, ha vallásos témájú színdarabokról beszélünk. Hogy pontosan milyenek ezek, illetve hogy milyeneknek kellene lenniük, kevésbé tudjuk, mert a kommunista időszakban az irodalomtörténet- és elméletírás akarattal felejtette ki e műfajt – a középkor sok más, vallásos világképből kinőtt irodalmi termékével együtt. Színházaink nem játszottak ilyet, biblikus téma csak egészen szimbolikus jelentéstöltettel kerülhetett egyáltalán a néző elé – Sütő András Káin és Ábelére gondolok például, amely sokkal inkább klasszikus tragédia vagy társadalmi dráma, mint misztérium.

Vallásos ember láthatott bibliai vagy vallási tartalommal bíró színdarabot a templomban, általában karácsony éjjel, az éjféli mise bevezetéseként, ritkán más alkalommal is, ezek a darabok nem föltétlenül irodalmi értékük okán kerültek színre, hanem erkölcsi tartalmuk miatt, hiterősítő mondanivalójuk okán. Volt köztük népi játék, ismert szerző kiváló alkotása, elbeszélés dramatizált változata, és többet a plébános, pap maga írt. Ezekről azonban a szűkebb vallási közösségen kívül senki nem vett tudomást, s az is leginkább csak olyan vonatkozásban, hogy „szépet láttunk", „jól szerepelt a gyerek". De az irodalommal, irodalmi szempontú értékeléssel szinte teljesen megszakadt a kapcsolat, igény se mutatkozott rá, úgy tűnt, a puszta tény, hogy vallásos, önmagában érték(teremtő)-kategória.

Egy kis történelem. A közelmúlt

Hogyan alakult ki ez a helyzet? Dióhéjban a következőképpen:

1947-től kezdődően, majd az 1948-as alkotmány törvényben rögzített keretei közt Romániában a vallás általában nem kívánatosnak minősült, a tömegeknek való ópiumnak a marxista-leninista alapokon álló kommunista felfogás szerint, a vallást fenntartó intézményhálózatot módszeresen és gyors, megszüntető és államosító rendelkezésekkel kezdték felszámolni. Az egyes felekezetek közül a katolikus egyház a maga központosított struktúrájával, a pápa által vezetett, jól és fegyelmezetten megszervezett kereteivel különösen is nemkívánatosnak minősült, külföldi imperialista vezetősége államidegennek számított. A kommunista hatalom első elképzelése az volt: teljesen a sekrestyébe beszorítva, oda kényszerítve a katolikus egyházat, az majd kihal a már „indoktrinált" öregekkel, a fiatalok meg ezután más szellemben nevelődnek. Ennek a tervnek része volt az egyházi iskolák államosítása, tanrendjük, felfogásuk, nevelési elveik és céljaik teljes megváltoztatása. Ennek az elképzelésnek azonban a katolikus papok határozottsága, tántoríthatatlan hűsége gátat szabott. A gyulafehérvári egyházmegyében még a békepapság intézményét sem sikerült tartósan megalakítani és fenntartani, ahogy erről Léstyán Ferenc Erdélyi Szibéria. Az erdélyi katolicizmus győzedelmes küzdelme a hithűségért 1948–1989 című könyvében beszámolt, s elbeszélését Godó Mihály SJ Önéletrajz–Testamentuma is megerősíti.

Szigorú szabályok korlátozták ebben az időszakban a hitoktatást, azt csupán a templomi sekrestyére korlátozva, ott is csak szombati napon, ezeket és a vasárnapi szentmiselátogatást akadályozandó egyidőben hivatalos iskolai tevékenységeket, pioníraktivitásokat szerveztek-szerveztettek. Mindezek ellenére a hitet és a valláshoz való ragaszkodást sikerült megtartani, sőt, a nyelvében és nemzeti azonosságtudatában is fenyegetett magyarság még erősebben kötődött vallásához, a templom lett nemcsak Istenéhez, hanem a kultúrájához való hűsége és ragaszkodása jele is. [Ezekről a viszonyokról lásd Albert–Lőrincz Márton írását a Keresztény Szó előző lapszámában, a 24. oldalon – a szerk.]

Ezt a kettős kötelezettséget részben otthoni neveltetésük, részben a szemináriumi évek hangulata erősítette, ébren tartotta a papságra készülőkben, akik pappá szentelésük után fő foglalkozásuknak tekintették és ennek mértékében (és természetesen egyéni adottságaik függvényében) gyakorolták a hitbeli ismeretek átadása, a rájuk bízottak hitbeli erősítése, gondozása mellett az anyanyelvi és vallásos kultúra ápolását is. Az ebből a meggyőződésből fakadó tevékenykedésnek eredményeképpen születtek az egyes katolikus közösségekben a színielőadások, régi színdarabok előadására került sor vagy – ha a pap tehetséget érzett akár az írásra, akár az átírásra – saját invenciókra is.

A gyulafehérvári szemináriumi évek tapasztalata arra tanította meg az erdélyi katolikus papokat, hogy nemcsak vallási törekvéseikben, de kulturális értelemben is magukra vannak utalva. Ha ugyanis vallásos irodalmat akartak olvasni, ismertetni a rájuk bízott közösségek tagjaival, akkor a régebbi kiadású könyvekre támaszkodhattak, mert újabb irodalom magyarul a kommunista Magyarországról csak korlátozott számban volt várható. E hiány valamint a gyulafehérvári diákévek alatt megszokott elzártság és az állami zaklatás előli tudatos elzárkózás is afelé irányította az irodalom és színház iránt érzékeny, azok eszközeit a léleknemesítés terén bevetni kívánó lelkipásztorokat, hogy ha modern vallásos irodalmat akarnak, azt bizony maguknak kell előállítaniuk. Ez a felismerés és érdeklődés nem társulhatott a szakirányú képzéssel, sem a színi irodalom szakszerű, szakember által irányított megismerésével.

Színdarabok a diktatúra idején az erdélyi katolikus egyház keretei közt

A diktatúra idején a korábbi időszakokból jól ismert iskolai, illetve főiskolai-egyetemi keretek helyett sok helyen a plébános irányításával a templomban tartottak előadásokat, elsősorban a hagyományos karácsonyi alkalommal, az ünnepi, éjféli nagymise előtti pásztorjátékot. De más jellegű alkalmi előadásokat is rendeztek, a diktatúra végső időszakában egyre gyakrabban és egyre több helyen, olykor körutakra, csereelőadásokra is vállalkozva. Több plébános gyűjteményt állított össze a különböző alkalmakra elővehető, megfelelő vallásos tartalmú darabokból. Ezek általában kéziratos, esetleg gépelt változatok, szakadozottak a sok forgatástól, használattól, hiszen gyakran kölcsönözték is őket, vagy egy-egy szereplő az egész darabot elkérte a lemásolás szándékával. Sok régi, népi eredetű darab található ezek közt, sokszor a gyűjtemény tulajdonosa nem is tudja, még szerzővel rendelkező, ismertebb darab esetén sem, ki a szerző – a gyakori másolás, másoktól való öröklés szinte anonimitásba burkolta a közkézen forgó darabok szerzőit. Néhány, erre késztetést érző plébános maga látott hozzá, hogy alkalmas darabot írjon, meg akarva örökíteni e karácsonyi előadásokban a korhangulatot, vagy (kisebbségi) elégedetlenségének kívánt a közösség nevében és színe előtt hangot adni. A ?89-es fordulatot követően e téren is fellendülés volt tapasztalható, ugyanakkor egyesekben felmerült a tisztázás és rendszerezés szándéka. Ebből született elsőnek az Erdélyi karácsony című, 1999-ben megjelentetett kötet, szerkesztője a darabírással és rendezéssel rendszeresen próbálkozó, olykor nagy sikert arató Oláh Dénes kolozsvár-szentpéteri plébános. Karácsonyi pásztorjátékait Csiszér Albert és Bodó György is kiadta 2003-ban.

Az Oláh Dénes által összeállított kötet 48 darabot tartalmaz, amelyeket a szerkesztő fáradságos munkával gyűjtött össze a legkülönfélébb magángyűjteményekből, foszladozó rendezőpéldányokat tett egymás mellé, járt és kérlelte a gyűjtemények tulajdonosait: keressék elő, adják át feldolgozásra a birtokukban levő, egykor előadott darabokat. A kötet címe jelzi: a karácsonyi ünnepkörrel kapcsolatosakat, tehát nagy valószínűséggel a karácsonyi éjféli mise előtt szokásos, ún. pásztorjátékok a kötet darabjai, vagy akként előadhatóak. Ezt akarja a kötet alcíme is jelezni: 48 pásztorjáték. Ha szigorú irodalomelméleti értelemben vizsgáljuk meg azonban az alcímet, kiderül: nem műfajmegjelölés, nem is akar az lenni, hanem a funkciót jelöli és nevezi meg. Ha megpróbáljuk megérteni, miért, arra gondolhatunk, hogy a lelkipásztori igény az elsődleges szempont, nincs szó irodalmi jellegű csoportosításról vagy értékelésről. Hogy miért? Mert a 20. századi dramaturgia – ahogy erről már szó esett – semmilyen vallásos előzményt vagy gyökeret nem ápolt. Kénytelen volt teljesen különválni a vallásos igényű színjátszás a színháziként jelzett profántól. A tanításban, iskolai tananyagban a színházban látható daraboknak láthatólag semmi köze nem volt semmilyen vallásos közeghez. Így aztán a diktatúra idején nevelkedettek körében egyház és dramaturgia kapcsolata nem létező, azt ki kell találni, a profán és irodalmi igényű dramaturgia ismerete inkább csak felületi. Az említett kötet esetében erre utal az is, hogy a könyvborítón is jelzett, szűkítő megnevezés (pásztorjáték) után az egyes darabok műfajmegjelölésénél felbukkan a misztérium kifejezés, amely tulajdonképpen tágabb értelmű, az egész vallásos, egyházi keretekben született drámatípus neve szokott lenni, amelynek egyik alfaja a pásztorjáték, a betlehemes.

Az említett kötet címeként szereplő műfajmegnevezés körüli zavarodottság általánosabb jelenséget takar. Arról árulkodik, hogy a fiatal papok a kommunizmus nyomása alatt a már jelzett belső, kettős igénytől vezérelve nemcsak vallási témát akartak megjeleníteni, hanem az erdélyi magyarság politikai elnyomásának egyes témáit is megpróbálták belevinni ezekbe a templomi keretek közt előadott darabokba. Ráadásul egyes darabok megszületése időben a Sütő-darabok (kolozsvári) bemutatása idejére tehető, érezhetően és más módon is dokumentálhatóan nagy hatással volt azoknak a daraboknak a mondanivalója, ábrázolás- és kifejezésmódja ezekre. A tágabb kisebbségi sorskérdések kimondásának igénye munkált az ambiciózus fiatal papokban ebben az időben, és Sütő trilógiájának darabjai azért is hatottak elemi erővel, mert a teológiai műveltséggel rendelkezők azokban is nagyon sok vallási és bibliai ihletettséget fedeztek fel. Az említett gyűjtemény kötetbe szerkesztésekor nem került (talán nem is kerülhetett) sor a műfaji rendszerezésre egyrészt mert a történelmi távlat nem „kínálta" az elfogulatlan rendszerezést, másrészt mert a vallási ismeretek híján drámaértelmezéssel és -kritikával foglalkozók magyar nyelvterületen alaposan elhanyagolták az elmúlt negyven évben a középkor vallásos műfajainak adekvát bemutatását. Így aztán a katolikus egyház keretében dramaturgiával próbálkozók nem ismerik a középkorban éppen a katolikus egyház liturgiájából kibontakozott misztériumdrámák sajátos dramaturgiáját, szerkesztésmódját. Ezért a legkülönfélébb dramaturgiai csapdák áldozatai lesznek, mert megpróbálnak egy, a témájuknak nem megfelelő keretbe egy más műfajt követelő cselekményt belekényszeríteni. Színházi hasonlattal kifejezve: egy polgári módon társalgó Szűz Máriát és Szent Józsefet állítanak a színpadra, akiknek szalonszintű csevegése egyszerűen nem talál a karácsonyi misztérium, Isten testet öltése, földre szállása tremendumának kifejezésére. Sokszor az angyalok és pásztorok is úgy társalognak e művekben, mint a biedermeier darabok, középfajú drámák polgári figurái – ez az ábrázolásmód alkalmasnak vélhető arra, hogy úgymond a vallás elvont tételeit az egyszerű emberhez közelebb vigye, de nem alkalmas az isteni titok liturgia-közeli megjelenítésére. Erre ugyanis megszületett a liturgikus dráma, amely a rítus időtlen közegében, a maga vontatottnak tűnő, valójában a mennyei időt érzékeltető előrehaladásával pontosan azt a távolságot és mégis közelséget, átélhetőséget teremti meg, amely a tartalomhoz találó. Alkalmasak természetesen az eszközök egy kisebbségi sorsot megmintázó kvázi-betlehemezésre – valószínűleg a középkorban többek közt hasonló törekvések miatt kerültek ki a kezdetben templomban előadott darabok a terekre, utcákra, vásárokra. A lelkipásztori cél és a megfelelő eszközök megválasztása, amely csakis mélységes és szakszerű tudásból fakadhat, intenzív vitára adott már okot az erdélyi katolikus közéletben a liturgia és liturgikus célokat szolgáló zene összefüggésében. E vita itt nem dönthető el, de a problémákat szakszerűen jelezheti a csupán felületes megközelítésből lelkipásztori szempontnak nevezett szemlélettel szemben.

Az erdélyi katolikus dráma igénye

A bemutatott helyzet a diktatúra következménye, hiszen a kommunista uralom nevelés- és oktatáspolitikája szakította el azt a fonalat, amely korábban szerves és egyenes módon kapcsolta a jelenkor kultúráját a vallásos világkép szempontjából egységes és fényes középkorhoz. Hogy ez a kapcsolat Erdélyben létezett és termékenyítő volt, erre vonatkozó bizonyítékot szerezhet mindenki, aki veszi a fáradságot az 1920–30-as évek erdélyi sajtóját átlapozni. Állításomat igazolandó a vizsgált témakörben egy, a két világháború közt kiadott, katolikus szellemiségű ifjúsági lap 1935. január 15-i számában megjelent írást idézek. A Jóbarátban ekkor dr. Gáldi László tollából egy Claudel-színdarab párizsi előadásáról olvasható ismertetés. De az írás több egyszerű színikritikánál. Már a cikk címe utal erre, hiszen sokatmondóan ez: Az igazi katolikus dráma. S a kérdéskör egy 1935-ös ifjúsági lapban igényes elemzés tárgya, olyan szakember tollából, aki e tárgyban képzett és hozzáértő!

Gáldi megállapításai: „Kötelesség és szenvedély: akarat és érzelem éles szembeállítása jellemzi Corneille és Racine majdnem valamennyi darabját. E két pólus ellentéte annyira kiélezett, hogy merev, élettelen beállításra vezetne, ha nem párosulna vele a francia szellem állandó önelemző hajlama, mely a rejtett lelki finomságok feltárása mellett is világos, tisztán áttekinthető elrendezésre törekszik. Ez a hajlam nyilvánul meg, a nagy irodalmi hagyományok s a nemzeti szellem jellegzetes törekvései szerint, Claudel darabjában is. A beállítás azonban itt már nem marad meg a lélekelemzés területén, hanem mélyen belemerül a vallásos érzések vizsgálatába is. Ez is klasszikus hagyománynak tekinthető. Corneille Polyeucte-je, vagy Racine biblikus drámái (Athalie) szintén a francia klasszicizmus és vallásos szemlélet belső összeolvadására mutatnak. A 17. század vallásfilozófiája lebeg jóformán e kor minden irodalmi alkotása mögött. Claudelnél a morális jellem még jobban elmélyül: nála az egész mű középkori moralitásra emlékeztet, persze a modern költő kifinomultabb eszközeivel. Egy nagy, hősies önfeláldozásban eltöltött élet megrendítő mozzanatai peregnek le sorra a szemünk előtt. S túl ezen az általában vallásos jellegen, a pápa szereplése még egyházi vonatkoztatást, kizárólagosan katolikus célzatosságot is visz a darab menetébe."

A szerző szerint Claudel „nyelvi eszközei is jellegzetesen katolikus jellegűek, nála a nyelv és szellem szoros, felbonthatatlan egységbe forr. Minden mondata tele liturgikus kifejezésekkel, a szentírás nyelvének kedvelt fordulatai hullámzanak föl minden percben, s ezek a szabadon áradó, de mégis zengzetes beszédritmussal megkötött verssorok a zsoltárok nyelvi pompáját idézgetik."

Ekkor, 1935-ben, már megfogalmazódott magyar kritikus írásában az igény: a katolikus dráma jellegzetességeit megragadni, megnevezni, s ezekkel és ezekből megalkotni egy, a mai korban is kifejező katolikus drámatípust, amely katolikus a szó egyházi hagyományt összegező értelmében, miközben irodalmi téren is értékes és időtálló alkotás!

Gáldi a maga meghatározásába beleveszi a katolikus dráma liturgikus kapcsolódásait és középkori megvalósulásainak egyik műfaját, ugyanakkor figyelmeztet a nyelvi megformáltság igényére, s arra a követelményre, hogy a nyelv és a szellemiség összefügg, tehát ezek kapcsolata alaposan átgondolt és megfontolt kell hogy legyen.

Gáldi ekkor, 1935-ben, így sóhajt fel írása végén: „Hol vagyunk ma még attól, hogy alkalmi előadásokon kívül, magyar színpadon ekkora emléket állítsunk a magyar katolicizmusnak?" Ez a kérdés bizony sajgóan aktuális a 20. század erdélyi katolikus színműtermésének vizsgálatakor is.


Sánta János: Gondolatok

Hittel átitatott értelem

Minél jobban meg akarjuk fejteni a világ titkát, annál kevésbé tudunk mit kezdeni a misztériummal. Minél nagyobb a tudásunk, annál jobban idegesítenek az érthetetlen dolgok.

Ha következetesen végigvisszük a szabadelvű gondolkodásmódot, akkor pl. nem volna szabad művészetekkel foglalkozni, mert az nem logikus és nem hasznos. Az is elgondolkodtatja az embert, hogy a kőkemény piaci érdekek világa hogy használhat ilyen fogalmat, hogy bizalom. Pedig hányszor lehet hallani arról, hogy itt meg ott megrendül a befektetők bizalma.

Emberi számításaink arra valók, hogy egyszer összedőljenek pl. egy belháborútól, egy természeti katasztrófától. De mégis kell a jövőt tervezni valamilyen szinten, csak engedjük felszínre életünk mélyének azt a titkát, amelyet jobb, ha tudatosan kezelünk, mint ha ellenőrizetlenül törne utat magának.

Van Isten, sőt van Atyánk, van Jézusban testvérünk, és a Szentlélekben van lelkünk. Minden szellemi lendület túlmutat bezárt világunkon. Nem az a szabad, aki arra fut, amerre akar, hanem az, aki szabadon megkeresi a maga útját az egyetlen célhoz, Istenhez, a másik segítségével.

Álló halál és mozgó halál

Lépten-nyomon híreket kapunk arról, hogy a világ különböző pontjain hány és hány embertársunk lett áldozata természeti katasztrófának, vagy a bűnös emberi korlátoltságnak.

A madárinfluenza ügye, úgy látszik, kivétel. Eddig nem érte el a százat az áldozatok száma, de mégis jobban félünk tőle, mint pl. az iraki konfliktustól, amelybe már sok ezren belehaltak, vagy aligha jut eszünkbe az, hogy pl. Kínában hányan halnak meg évente a bányákban, vagy mennyi áldozata van az afrikai népek belviszályainak.

A mozgó haláltól jobban félünk, mint az álló haláltól. Ha egy halálos helyzet nem terjed, akkor nem izgat bennünket, mert úgy érezzük, hogy jólétünket nem zavarja. Mihelyst azonban egy veszély elkezd terjedni, pánikba esünk. Vége a biztonságérzetünknek, és egymást törve rohanunk a gyógyszertárakba, hogy mesterséges eszközökkel bebiztosítsuk magunkat. Ez nem rossz dolog, kellenek gyógyszerek, és igenis adjanak korrekt tájékoztatást, amely nem az ördögöt festi a falra, de nem is andalítja el az embert. Lássuk azonban mindennek a természetfeletti oldalát is.

Betegségek és természeti katasztrófák mindig lesznek. Ha az egyiket legyőztük, jön a másik, ha a régieket legyőztük, jönnek a mutánsok. Hogy ne itt rendezkedjünk be az örök életre.

Az ateizmus léte

Az ateizmus az egyik legfurcsább jelenség, amely átszövi életünket. Túl vagyunk a szovjet fűszerekkel meghintett ateizmuson, de úgy tűnik, nem vagyunk túl az összes változaton. Most itt van a fogyasztás istene. S majd valahogy ezt is megunjuk.

Mindez csak két kiragadott példa. Hosszú ideig tartana az eddig fellelhető válfajok felsorolása. Mindez arról árulkodik, hogy valójában nem is Istent tagadjuk meg, hanem csak egy képét, amelyet emberek gyártottak valahol, valamikor, valamiért. Mindenképpen egy olyan képet tagadunk meg, amely helytelenül beszél az igazi Istenről, vagy olyan valamit tagadunk meg, amit a helyébe állítottak. Mindez persze nem zárja ki, hogy hiteles embereket is kivégezzenek. Sok vértanú, aki sugározta az élő Istent, nem kellett környezetének. Ez is ateizmus.

A nagyobb dolog tagadásában mindig ott van egy kisebb dolog igenlése. És ha a kisebb dolgot is megunjuk, akkor azt is megtagadjuk, s végül eljutunk a legkisebb dologhoz, a semmihez, arra akarunk igent mondani. Az öngyilkosság végül is annyi, mint igent mondani a semmire, így nyilvánvaló, hogy a saját lététől is szabadulni akar az ember.

Isten életét kívánni annyi, mint egyre nagyobb igent mondani. Most mint kérdést, birtokoljuk Istent, mert rá tudunk kérdezni a végtelenre, s ezt a képességet senki sem tépi ki az emberből, az örök életben pedig válaszul önzetlenül szerethetjük majd.

A bűnt nem a bűnösök, hanem a szentek ismerik

A bűnt nem a bűnben élők, hanem a megtérők ismerik igazán, mert már kiemelkedtek a bűnös állapotból. Ne csodálkozzunk tehát, ha a bűnösök úgy szorgalmazzák a bűnös megoldásokat a világ problémáira, mintha azok jók lennének.

Nem ízlelték meg a szentség tiszta állapotát, honnan tudnák tehát, hogy mi a jó. A bűnt csak egy bűnmentes környezetből lehet igazán látni. Ha nem azonosulunk vele. Így még inkább szíven üt, hogy a Második isteni Személy emberré testesült. Tudja, mi lakozik az emberben, hiszen teljesen ember, de Isten oldaláról látja az embert, tehát tudja, mi nem tartozik az emberhez, és mivé válhat az ember.

A bűnnel együtt jár egy bűnös életritmus, amely zárt világot jelent. Ez a zárt világ nem kopik el, nem fog elmúlni, ebből csak tudatosan lehet kitörni. Jézus a feltámadásával elkezdi széttörni ezt a zárt világot.

Az ember sok jó dolgot tehet Jézus nélkül is, de mozaikszerűek maradunk, és könnyen szétesünk. Csak Jézussal leszünk egységesek. Imádkozik is értünk, hogy egy legyünk, amint Ő és Atyja egy. Nem egybemosva, hanem összekapcsolva a Szentlélekben. Ebben a távlatban tényleg nem kívánjuk a bűnt.

A kíváncsiság ereje

A kíváncsiság a szabadelvű nyitottság. A kíváncsi embert érdekli, mi történik, de nem akarja magát elkötelezni. Jobb kíváncsinak lenni, mint közömbösnek, viszont kevesebb, mint elkötelezettnek lenni.

Jó, ha valakit a kíváncsiság visz be a templomba, de nem feltétlenül szentmisére kellene őket hívni, hanem más módon invitálni. Meg lehetne ragadni őket a kíváncsiságuknál fogva.

Úgy tűnik, hogy a kíváncsi ember jobban ráér, mint a többi. Érzi, hogy valamit még lehetne csinálni, de azon a ponton van, hogy nem tud dönteni, merje, vagy ne merje az új dolgot felvállalni.

A kíváncsi ember lehet áldás a környezetének, de lehet nagy teher is. Ha nem kezdünk vele valamit, akkor inkább teher lesz. Beleüti az orrát olyanba, amihez nincs köze. Továbbvisz híreket, amivel kárt okoz. Bárcsak minden kíváncsi ember összetalálkozna olyannal, aki a benne szunnyadó energiát jó célokra irányítaná. Például hogyan szolgálhatná jobban a közösséget.

Aki elkötelezetten él, annak nincs ideje kíváncsiskodni, mert nem foglalkozik olyannal, ami nem tartozik rá. Van annyi hite, hogy csak azokra figyel, akiknek használ.

Az ember kapcsolata az állatvilággal

Természetes érzés, ha vigyázunk környezetünkre, becsüljük az állatokat és növényeket. Egységes a teremtés rendje, összetartozunk. Nem természetes dolog viszont, ha az állatokat emberi szintre emeljük, vagy mi magunk süllyedünk állati szintre.

A Krisztus előtt született kultúráknak több mentségük van, hiszen kialakulatlan még a személy-fogalom, így nem könnyű rendet rakni a világban levő élőlények között. Krisztus nélkül nem egyszerű dolog arra válaszolni, hogy mi mitől függ. Hiszen nyilvánvaló, hogy az élő függ az élettelentől, de az élettelen is függ az élőtől. Menekül az ember a hurrikán elől, de mégiscsak kopogtatjuk a mikro- és a makrovilág határait. Legalábbis eszünkkel, és azzal, amivel mérni tudunk.

Nem mindegy azonban, hogy mitől mennyire függünk, erre mégiscsak Jézus hívja fel a figyelmet. Ha a Megváltó fölé emelt bennünket a teremtett világnak, akkor mi ne akarjuk ezt a rangot leadni, mert időnként nem tudunk vele mit kezdeni. Jól látjuk, hogy sok ember, aki nem tud emberekkel társalogni, társalog az állatokkal. Nekik mindegy, nekünk viszont káros lehet. Legyenek kedvenc állataink, nem baj, ha lelkileg Noé bárkáját birtokoljuk, Isten barátja volt, de Noé vitt a bárkában embereket is.

A közvélemény súlya

Ma az emberek nagy többsége arra alapoz, amit a többség mond. Azt tekinti igaznak, amit a többség vall. Ez azonban önellentmondás, mert nincs benne stabil pont. Egy kör, amely állandóan forog. Sajnos, bele is csavarodnak sokan.

Mert ha mindenki azt mondaná, hogy abban hisz, amit a többség mond, akkor végül is ki kire alapozza életét. Én őrá, ő meg énrám? Teljesen abszurd dolog.

A közvélekedés soha nem nyújthat olyan erkölcsi szintet, mint Jézus Krisztus erkölcsi szintje, mert Jézus Krisztus szent, a közvélemény pedig törékeny és befolyásolható emberek sokaságának valamiféle közös hangja.

Egyetlen példa a mai közhangulatról: Mekkora ellentmondás az, hogy a magzat megölhető, a gyermek pedig nem. Pedig a magzatból lesz a gyermek.

A nagy emberek mindig is kiemelkedtek koruk nívójából. Jézus nem átlagember, hanem az ember. Az az ember, amilyenné mindnyájunknak válnunk kell.

A közvélemény arra való, hogy legyen mit felülmúlni, ha tényleg emberek akarunk lenni. Nem baj, hogy van, sőt jó, ha figyelembe vesszük, miről mit mond az emberek zöme, de a krisztusi ember dolga éppen az, ami Krisztusé. Felemelni mindenkit, hogy tömegből emberek közösségévé váljunk.

(Forrás: www.magyarkurir.hu)


Test – lélek – szellem


Robu Magda: Kötődés

A kötődés fogalmát a pszichológiában J. Bowlby vezette be a 20. század közepén. Talán nem véletlen, hogy a fogalom elterjedése, a jelenség vizsgálata arányosan növekszik az ún. fogyasztói társdalom térhódításával. Általános jelenségnek mondható, hogy egyre kevesebb figyelmet fordítunk emberi kapcsolatainkra, fontosabbá válnak olyan dolgok, mint a presztízs, karrier, anyagiak stb. Az utóbbi évtizedek kutatásai azonban kimutatták, hogy az embertársakhoz (elsősorban szülőkhöz) fűződő kapcsolatok meghatározzák az élet sok más aspektusát is, nagy hatással vannak a pszichológiai jóllétre (érzelmi és egzisztenciális dimenziók, önértékelés), ezért sokkal fontosabbak lehetnek, mint a társadalom által diktált értékek. A keresztény ember számára ezen kívül fontos az is, hogy Istennel való kapcsolata szintén egyfajta kötődési kapcsolat, hiszen a személyes Istenhez csak személyként közeledhet, Vele való kapcsolatának alapja és modellje a szülőkkel kialakított kezdeti kötődési kapcsolat. Ezért fontos ismernünk azokat a módokat, ahogyan már a csecsemők megtanulnak viszonyulni a körülöttük levő világhoz és azt, ahogyan ezek a viszonyulási módok meghatározzák a későbbi kapcsolatrendszereket is.

A gyermekkori kötődés

John Bowlby pszichoanalitikus képzettségű pszichológus volt, aki azonban elmélete megalkotásában arra törekedett, hogy a klasszikus pszichoanalízist, az egyre jobban körvonalazódó kognitív pszichológiát és a természetes szelekció elméletét összekapcsolja. Megfigyeléseit óvodás, illetve kórházi kezelésre beutalt gyerekeken végezte, és a szüleiktől (vagy elsődleges gondozóiktól) elszakított gyermekek viselkedésében a következő, általánosan megjelenő szakaszokat különítette el:

- ellenkezés – sírás, a szülők keresése, pszichomotoros izgatottság, érdektelenség a környezet felderítésében, nem fogadnak el vigasztalást másoktól;

- kétségbeesés – szomorúság, pszichomotoros retardáció, depresszió;

- függetlenedés – az érzelmek látszólagos újrarendeződése, a gyermek látszólag kikerül az elszakadás okozta distressz állapotából, új kapcsolatokat kezdeményez, folytatja a környezet felderítését, de amikor újra kapcsolatba kerül a szüleivel, úgy viselkedik, mintha az addigi érzelmi kapcsolat megszakadt volna, gyakran haragot vagy ellenségességet mutat.

Bowlby szerint az ismétlődő vagy hosszas szülőktől való elszakadások szerepet játszanak a szorongás kialakulásában.1

Bowlby értelmezésében2 a gyermek és az elsődleges gondozó között kialakuló érzelmi kapcsolat oka nem az anya (gondozó) mint feltételes inger és az általa a gyermeknek juttatott élelem mint feltétlen inger közötti kapcsolat (ahogyan ezt a tanuláselmélet feltételezné), sem pedig az anya orális drive-ok kielégítésének eszközeként való szerepe (a pszichoanalízis szemlélete szerint). Értelmezésében a csecsemők genetikusan prediszponáltak arra, hogy kötődést alakítsanak ki életük egy kritikus pontján (6–12 hónap). Ennek szerepe a csecsemő túlélési esélyeinek növelése. Azaz a gyermek felderíti a környezetet, tanul belőle, de az elsődleges gondozó közelében marad, aki veszély idején megvédi a gyermeket a fizikai és pszichológiai károsodásoktól. Veszély esetén a csecsemő az elsődleges gondozót keresi. Ha ez elérhető, akkor megnyugszik, nála keres vigasztalást. Ha azonban a gondozó nem elérhető, a csecsemő intenzív szorongásra utaló jeleket mutat (sírás, pszichomotoros izgatottság stb.), ezeknek célja tulajdonképpen a közelség visszaállítása (v.ö. az 1. ábrával).

A kötődési kapcsolat az első életév felénél kezd kialakulni, ez egybeesik a mozgás elsajátításával, ami lehetővé teszi a csecsemő számára, hogy keresse és megtartsa a közelséget, nem kell kizárólag olyan különböző jelzésekre alapoznia, amelyekkel a gondozó figyelmét magára vonhatja.

Bowlby3 elkülönítette a kötődési kapcsolatot más közeli érzelmi kapcsolatoktól. Szerinte ahhoz, hogy egy kapcsolat kötődési kapcsolat legyen, eleget kell tennie a következő feltételeknek:

- a csecsemő állandóan szemmel tartja az elsődleges gondozó közelségét és elérhetőségét;

- veszély vagy distressz esetén az elsődleges gondozó biztos pontként szolgál, ő nyugtatja meg a csecsemőt;

- az elsődleges gondozótól való elszakításkor a csecsemő ellenáll, az elszakítást követően szorongását sírással fejezi ki;

- az elsődleges gondozó alapként szolgál a környezet felderítéséhez, azaz ha a csecsemő elérhetőnek, közelinek érzi az elsődleges gondozót, elkezdi aktívan felderíteni a környezetét;

- a kötődési figura a gyermekhez képest okosabb és erősebb.

Bowlby elméletét tanítványa, Mary Ainsworth4 fejlesztette tovább azáltal, hogy jellegzetes „kötődési stílusokat" figyelt meg és különített el egymástól a csecsemők viselkedésében. 12 hónapos csecsemőket és édesanyjukat az ún. idegen helyzet (Strange Situation, SS) segítségével figyeltek meg, melyben a gyermeket sorozatosan elszakították az anyától, majd az anya újra visszatért a gyermek mellé. Ainsworth és kollégái három különböző mintázatot különítettek el a csecsemők viselkedésében annak függvényében, hogy hogyan reagált az anya távozására valamint visszatérésére:

- a biztosan kötődő csecsemők az anya jelenlétében aktívan derítik fel a környezetet, csak időnként ellenőrzik az anya elérhetőségét; az anya távozásakor mutathatnak distresszre utaló jeleket is, vagy nyugodtak is maradhatnak; az anya visszatérésekor visszaállítják az anyához való közelséget, majd miután megbizonyosodtak az anya elérhetőségéről, visszatérnek a környezet felderítéséhez;

- a bizonytalan/elkerülő kötődési stílusú csecsemők nem reagálnak distresszel az anya távozására, visszatéréskor sem mutatnak örömet vagy szorongást, hanem folyamatosan a környezet felderítésével vannak elfoglalva;

- a bizonytalan/ambivalens kötődési stílusú csecsemők sokkal többet ellenőrzik az anya elérhetőségét, nem annyira aktívak a környezet felderítésében, mint a biztosan kötődő csecsemők; az anya távozásakor nagy distresszt mutatnak, idegen nem tudja őket megnyugtatni, az anya visszatérésekor pedig ambivalensen viselkednek, egyrészt a közeli kapcsolatot keresik vele, másrészt pedig távolságtartóan viselkednek, mintegy megbüntetve őt a távozásért.

Feltételezhető, hogy az elkerülő csecsemők anyával kapcsolatos tapasztalatai azt sugallhatják, hogy az anya nem elérhető szükség idején, távolságtartó, hideg, míg az ambivalens csecsemők édesanyái maguk is ambivalensek, következetlenek a csecsemő szükségleteinek kielégítésében.5

Felnőttkori kötődés

Már Bowlby feltételezte azt, hogy a csecsemőkori tapasztalatok alapján a gyermek kidolgoz ún. belső munkamodelleket (internal working-modelles), melyek az elsődleges gondozóval kapcsolatos tapasztalatai alapján alakulnak ki. Annak függvényében, hogy a csecsemő az elsődleges gondozót mennyire észleli elérhetőnek, különböző „hipotéziseket", „munkamodelleket" alakít ki magára és az elsődleges gondozóra vonatkozóan. Például, ha az elsődleges gondozó megfelelően reagált a csecsemő jelzéseire és következetesen elérhető volt distressz idején, akkor a csecsemő saját magára vonatkozó modelljének tartalma az lesz, hogy „Méltó vagyok arra, hogy gondoskodjanak rólam", az elsődleges gondozóra vonatkozó séma tartalma pedig „Gondoskodni fognak rólam". Bowlby6 szerint, ha a gyermek tapasztalatai hasonlóak maradnak, akkor ezek a belső munkamodellek megszilárdulnak, folytonosan működnek felnőttkorig. A tapasztalatok változása esetén a munkamodellek is megváltozhatnak, de az életkor előrehaladtával ez mind nehezebb lesz.

Bowlbynak a belső munkamodellekre és ezek stabilitására vonatkozó kijelentéseiből indultak ki Hazan és Shaver7, amikor a felnőttkori romantikus kapcsolatokat is kötődési kapcsolatként értelmezték. Szerintük a csecsemő és gondozója közötti kapcsolat, valamint a felnőttkori romantikus kapcsolatok érzelmi és viselkedésbeli dinamikáját ugyanaz a biológiai rendszer irányítja. Például a partnerkapcsolatban a felek ugyanúgy biztos pontként, a környezet felderítéséhez szükséges alapként szolgálnak egymás számára, mint az anya-gyermek kapcsolatban az anya (elsődleges gondozó) a csecsemő számára. Ugyanakkor feltételezték azt is, hogy a csecsemő-gondozó kapcsolatban megfigyelhető egyéni különbségek (az Ainsworth-féle tipológia) megfigyelhetőek a felnőttkori romantikus kapcsolatokban is. Értelmezésükben ezek a különbségek a belső munkamodellekben megfigyelhető eltérésekből származnak, melyek a maguk során a korai, gondoskodással kapcsolatos tapasztalatokat tükrözik.

A szerzők nem szűkítették le a romantikus kapcsolatok értelmezését a kötődési rendszerre. Szerintük a partnerkapcsolatok és az ezekben megfigyelhető viselkedések, érzelmek, kogníciók értelmezésében 3 jelenség egymásra hatását kell figyelembe venni: kötődés, gondoskodás és szexualitás.

Hazan és Shaver felnőttkori kötődésre vonatkozó elméletét Bartholomew és Horowitz8 gondolták tovább. Visszatértek Bowlby belső munkamodellekre vonatkozó kijelentéseihez, és abból indultak ki, hogy a korai tapasztalatok alapján a gyermek mind saját magáról, mind pedig gondozóiról (másokról) kialakít egy belső képet, amely a későbbi viselkedését és kapcsolatrendszereit befolyásolja. A két belső kép (saját magáról és másokról alkotott) dichotomizálása során négy kategória különíthető el:

- Saját magáról alkotott pozitív kép (értékes, szeretetreméltó), másokkal kapcsolatos pozitív elvárások (elfogadóak, megbízhatóak), ez felel meg Hazan és Shaver tipológiájában a biztosan kötődő kategóriának.

- Saját magáról alkotott negatív kép (értéktelen, nem szeretetreméltó), másokkal kapcsolatos pozitív elvárások, ami ahhoz vezet, hogy a személy a mások általi elfogadáson keresztül próbál eljutni saját maga elfogadásához. Ez az ambivalens csoportnak felel meg, a szerzők terminológiájában ezek a személyek a (kapcsolat által) foglalkoztatott kategóriába tartoznak.

- Saját magáról alkotott negatív kép, másokkal kapcsolatos negatív elvárások (megbízhatatlan, elutasító), ami ahhoz vezet, hogy a személy elkerüli a közeli kapcsolatokat, ezáltal védve meg saját magát az esetleges elutasításoktól. Ez a típus részben megfelel az elkerülő kategóriának, a szerzők terminológiájában ezek a személyek az elkerülő-szorongó csoportba tartoznak.

- Saját magáról alkotott pozitív kép, másokkal kapcsolatos negatív elvárások, ami ahhoz vezet, hogy a személy elkerüli a közeli kapcsolatokat, ezáltal védi meg magát az esetleges kiábrándulástól, megőrzi a saját maga önállóságának és sérthetetlenségének érzését. Ezek a személyek is besorolhatóak részben az elkerülő csoportba, a szerzők terminológiája szerint ez az elkerülő-elutasító kategória.

Mint a fentiekből kiderül, Bartholomew és Horowitz (1991) kategóriái kiegészítik az eddigi hármas-tagolású tipológiát azáltal, hogy az elkerülő csoportot két részre osztják annak függvényében, hogy a személy miért kerüli el a közeli kapcsolatokat: fél az elutasítástól, vagy saját maga önállóságának és sérthetetlenség-érzésének megőrzése céljából.

A fenti modell előnye, hogy két mögöttes dimenzió mentén osztályozva a személyeket, az empirikus megfigyeléseket megfelelő elméleti háttérrel kapcsolja össze, és viselkedésbeli megnyilvánulásokat sokkal árnyaltabban képes magyarázni. Például a modell alapján az elkerülő viselkedés gyökerei kettősek, és annak függvényében, hogy milyen a személy saját magáról alkotott képe, más-más funkciót szolgál.

Fraley és Shaver9 azonban kifogásolják azt, hogy a két dimenzió mérésére használt itemek tartalma inkább az elutasításra való érzékenységet és a másoktól való függéshez való hozzáállást mérik, nem pedig a személy saját magáról és másokról alkotott képét. Kiemelik azt is, hogy a modell érdekében a foglalkoztatott személyeknek pozitív elvárásai kellene legyenek másokkal kapcsolatban, de az empirikus adatok azt mutatják, hogy ezek a személyek gyakran féltékenyek, versengők, hajlamosak azt érezni, hogy társaik érzéketlenek a szükségleteikkel kapcsolatban. Ezenkívül a gyermekkori kötődés, illetve a más fajok esetében megfigyelt kötődés esetében nem feltételezhetjük kidolgozott és érzékeny mentális modellek létét.

Ezeknek a hiányosságoknak az ellensúlyozása céljából a szerzők a két mögöttes, statisztikailag kimutatható dimenzió más meghatározását ajánlják. A kötődési rendszer szerveződésének változataiból kiindulva azt feltételezik, hogy a személyek különböznek aszerint, hogy mennyire érzékenyek a kötődéssel kapcsolatos célok (a kötődési figura fizikai vagy pszichológiai közelsége, elérhetősége, válaszkészsége) fenyegetettségére – ez a szorongás dimenziója –, illetve aszerint, hogy milyen viselkedési stratégiákat alkalmaznak a kötődéssel kapcsolatos célok elérésére (pl. a támasz és kapcsolat keresése, vagy visszahúzódás, a veszéllyel való egyéni megbirkózás) – elkerülés dimenziója.10

Fraley és Shaver11 szerint ennek a modellnek az előnye az, hogy mind a gyermekkori, mind pedig a felnőttkori kötődésre alkalmazható, azaz mindkét jelenség ugyanazon dimenziók és latens struktúrák mentén értelmezhető. Másrészt a belső modellek esetében sok más dimenzió szükséges ahhoz, hogy a mentális reprezentációkat teljesen leírják: a másokba fektetett bizalom mértéke, önmagával való elégedettség, elutasítástól való félelem stb. Mindezek az irányultságok azonban a viselkedés szintjén egyetlen cél elérését szolgálják, például az intimitás elkerülését. Ezért a Fraley és Shaver féle modellben két mögöttes dimenzió elégséges ahhoz, hogy a kötődéssel kapcsolatos folyamatok nagy változatosságát megmagyarázzák annak ellenére, hogy a személyek hiedelmei és reprezentációi sok szempontból is változhatnak.

Stabilitás a kötődésben

A felnőttkori kötődés vizsgálatában még nyitott kérdés az, hogy a felnőttkori kötődés-minták folytatásai-e a gyermekkori kötődésnek, vagy ezek változhatnak. Hazan és Shaver12 Bowlbyra hivatkozva azt feltételezték, hogy a belső munkamodellek folyamatossága következtében a felnőttkori, romantikus partnerekhez vagy közeli barátokhoz való kötődés mintázatai folytatásai a gyermekkori kötődésben megfigyelteknek.

A kötődési figura gyermekkorban a szülő, vagy elsődleges gondozó, míg felnőttkorban a kortárs-csoport egy tagja. A kettő közötti átmenet serdülőkorban és fiatal felnőttkorban történik, amikor a szülők még elsődleges kötődési figuraként szolgálnak, de az ezzel a szereppel járó feladatok egy része (pl. a közelség keresése) már a kortárs-csoport egy vagy több tagjához kapcsolódik. Minél tartósabb a kortárs-csoport adott tagjával való közeli (baráti vagy romantikus) kapcsolat, a kötődési kapcsolat mind több és több jellemzője kerül át ebbe a viszonyrendszerbe. Ezt az átmenetet elősegítik mindazok a tényezők, amelyek a gyermekkori kötődés kialakulását is elősegítik: gondoskodás, bizalom, közeli kapcsolat. A serdülő vagy fiatal felnőtt biztos kötődésre utaló munkamodelljei és a kortárs észlelt biztos kötődése is elősegíti ezt az átmenetet.13

A fenti eredmények arra utalhatnának, hogy a felnőttkori kötődés tulajdonképpen a gyermekkorinak a folytatása. A kettő közötti kapcsolat azonban nem ennyire egyértelmű. Igaz ugyan, hogy a belső munkamodellek befolyásolják azt, ahogyan a személyek saját magukat és környezetüket észlelik, de ezek a sémák elvileg változhatnak is. A belső sémák, és ezen keresztül a kötődés stabilitásának/változásának értelmezésére két modell született.14 A prototípus-modell szerint a korai tapasztalatok reprezentációi időben megmaradnak és befolyásolják a további adatfelvételt és kötődési viselkedést. Ezzel ellentétben az átértelmezési modell azt feltételezi, hogy a korai tapasztalatokról szóló reprezentációkat a későbbi élettapasztalatok módosíthatják, így megtörténhet az is, hogy ezek határozzák meg a felnőttkori kötődést (ha a későbbi élettapasztalatok nem módosítják őket), de az is, hogy nincsenek hatással a felnőttkori kötődésre (ha a későbbi élettapasztalatok felülírják őket).

A fenti modellek matematikai analízise Fraley15 szerint az átértelmezési modell esetében a kötődés hosszú távú stabilitásának határértéke nulla, azaz nagy valószínűséggel a kötődés nem stabil hosszú időn keresztül. A prototípus-modell matematikai analízise szerint a kötődés hosszú távú stabilitásának határértéke egy nem-nulla érték, azaz a kötődés hosszú időn keresztül bizonyos stabilitást mutathat.

A két modell ugyanabban az elméleti háttérben gyökerezik, azonban ellentétes következtetésekhez vezethetnek. Nincs egyértelmű magyarázat vagy megfigyelés arra vonatkozóan, hogy a felnőttkori és gyermekkori kötődés között folytonosság van-e, ezt kutatás-módszertani nehézségek is okozzák, hiszen a két kötődési forma kapcsolatának vizsgálatához longitudinális vizsgálatokra volna szükség, amelyeknek kivitelezése azonban nehéz és költséges. Az egyes modellek sem adnak egyértelmű előrejelzéseket, például a prototípus-modell szerint a kötődés stabilitása inkább közepes nagyságú, egy ún. stabil instabilitásról van szó, amely megenged ugyan bizonyos kilengéseket a környezet hatásainak következtében, de ezek egy adott intervallumban maradnak, és visszatérő tendenciát mutatnak egy többé-kevésbé jól meghatározható értékhez. Az átértelmezési modell pedig annak függvényében jelzi előre a stabilitást vagy instabilitást, hogy a személy tapasztalatai mennyire felelnek meg a korai tapasztalatoknak, azaz mind a stabilitást, mind pedig az instabilitást is előrejelezheti.16

Típusok vagy dimenziók?

A kötődéssel kapcsolatos vita egy másik témája az, hogy a kötődés tipológiája (az Ainsworth, illetve Hazan és Shaver féle 3 csoport, valamint a Bartholomew és Horowitz által kidolgozott 4 kategória), vagy pedig a mögöttes dimenziók együttes hatása az, ami pontosabban leírja a jelenséget.

Griffin és Bartholomew17 szerint sem a személyek merev kategóriákba sorolása, sem pedig a mögöttes dimenziók mentén való folyamatos értékelése nem megfelelő a felnőttkori kötődés vizsgálatára. Az előbbi esetében elsikkad az egy kategóriába sorolt személyek közötti különbség, míg az utóbbi változó-centrikus, a személyek vizsgálata helyett az egyes dimenziók személyek közötti változásaira teszi a hangsúlyt.

A szerzők az ún. prototípus-megközelítést tartják a legmegfelelőbbnek a kötődés vizsgálatában. Azaz minden egyes kategóriát egy prototípus képvisel, a kategória ideális tagja, akire a legpontosabban illenek az adott csoport jellemzői. Az adott kategóriába sorolt többi személy többé-kevésbé hasonlít ehhez a prototípushoz, a prototípus tulajdonságai változó mértékben figyelhetőek meg bennük. Ebből következik az, hogy a csoportba tartozó személyek különböznek egymástól a kategóriát meghatározó tulajdonság szempontjából is, de még mindig közelebb állnak az adott kategória prototípusához, mint egy másik csoportéhoz. Értelemszerűen ebben a megközelítésben a kategóriáknak képlékenyek a határai, átfedések vannak az egyes kategóriák között, és a személyek egyes kategóriákba sorolása mellett azt is értékelni kell, hogy milyen mértékben felelnek meg az illető prototípusnak.18

Ez a megközelítés elvileg kiküszöbölné mind a merev kategorizáció, mind pedig a dimenzionális megközelítés hiányosságait. Hibája lehet azonban az, hogy az egyes kategóriák megállapításakor tulajdonképpen a két mögöttes dimenzió (másokról és önmagáról alkotott kép, Bartholomew és Horowitz19, vagy szorongás és elkerülés20) mentén megfigyelt értékeket veszik figyelembe. Griffin és Bartholomew21 kimutatták ugyan, hogy a prototípus-megközelítés statisztikai vizsgálatokkor nagyobb mértékben magyarázza a megfigyelt viselkedést, mint a dimenzionális értékelés, de ha a matematikai analízisben figyelembe vesszük azt is, hogy a prototípusok által meghatározott kategóriák a dimenziók mely értékeit képviselik, már a folyamatos változók mentén való értékelés válik a viselkedés fő befolyásolójává.22

A mögöttes dimenziók általi megközelítés másik előnye, hogy a csoportokat nem egymástól független entitásoknak tekinti, hanem figyelembe veszi a két dimenzió által meghatározott tér egyes területei közötti pszichológiai összefüggéseket is. Így például a nagy szorongással rendelkező személyek pszichológiai mechanizmusai és viselkedés-mintái ellentétesek lesznek az alacsony szorongással rendelkező személyekével. Hasonló összefüggések kellene legyenek a magas, illetve alacsony elkerülés-szinttel rendelkező személyek pszichológiai jellemzői között is.23 Ezenkívül a dimenzionális értelmezés megkönnyíti a mögöttes változókról való gondolkodást is, hiszen nem csupán a megfigyelhető viselkedés által elkülöníthető, gyakran önkényesen meghatározott határú csoportokat vizsgálja, hanem az ezek mögött a viselkedések mögött meghúzódó pszichológiai változók alakulását is, ami hozzásegíthet a kötődést meghatározó tényezők jobb megértéséhez.24 Fraley és Spieker25 kimutatták azt, hogy a dimenzionális megközelítés a gyermekkori kötődés vizsgálata esetében is jobban magyarázta a megfigyelt viselkedéseket, mint a klasszikus tipológiák.

Amint a fentiekből kiderül, nincs egyértelmű válasz arra, hogy a kötődési viselkedés mi alapján szerveződik mintába, hogyan csoportosíthatóak az egyes emberek konkrét viselkedései. Azt sem tudjuk még, hogy a gyermekkori kötődési minták mennyire és hogyan határozzák meg a felnőttkori kapcsolatokat.

Azt azonban már Bowlby óta tudjuk, hogy az anyával, illetve elsődleges gondozóval kialakított elsődleges kapcsolatok meghatározhatják a csecsemő, majd a gyermek világhoz való viszonyulását és ezen keresztül a világról szerzett első tapasztalatait. Attól függetlenül, hogy ezek a minták megmaradnak-e vagy sem felnőttkorban, az már bizonyított, hogy a világról szóló kezdeti ismeretek meghatározzák a gyermek fejlődését, környezetéhez való viszonyulását és nem utolsósorban Istenről kialakított képét is, hiszen Istent elsősorban a szülein és az őt körülvevő világon keresztül ismeri meg.

Jegyzetek

1 Bowlby, J. Attachment. Attachment and loss. 1. kötet. New York 1969. Idézi Granqvist, P., Attachment and Religion. An Integrative Developmental Framework. Comprehensive Summaries of Upssala Dissertations from the Faculty of Social Sciences 116. Acta Universitatis Uppsaliensis, 2002.

2 Uo.

3 Bowlby, idézi Granqvist.

4 Ainsworth, M. D. S. – Blehar, M.C. – Waters, E. – Wall, S. Patterns of attachment: A psychological study of the strange situation. Hillsdale, NJ 1978. Idézi Morton, N., Theory and observation of attachment and its relation to child maltreatment: a review. Child Abuse and Neglect, 22 (11), 1998, 1093–1104.

5 V.ö. Morton, i.m.

6 Bowlby, idézi Granqvist.

7 Hazan, C. – Shaver, P., Romantic love conceptualized as an attachment process. In: Journal of Personality and Social Psychology, 52, 511–524, 1987. Idézi Fraley, R. C. – Shaver, P., Adult romantic attachment: theoretical developments, emerging controversies, and unanswered questions. In: Review of General Psychology, 4 (2), 2000, 132–154.

8 Bartholomew, K. – Horowitz, L. M., Attachment styles among young adults: a test of a four-category model. In: Journal of Personality and Social Psychology, 61 (2), 1991, 226–244.

9 Fraley, Shaver, 132–154.

10 Uo.

11 Uo.

12 Uo.

13 Fraley, R. C. – Davis, K. E., Attachment formation and transfer in young adults? close friendship and romantic relationship. In: Personal Relationships, 4, 1997, 131–144.

14 Fraley, R. C., Attachment stability form infancy to adulthood: meta-analysis and dynamic modeling of developmental mechanisms. In: Personality and Social Psychology Review, 6 (2), 2002, 123 –151.

15 Uo.

16 Uo..

17 Griffin, D. W. – Bartholome, K., The metaphysics of measurement: the vase of adult attachment. Advances in Personal Relationships, 5, 1994, 17–52.

18 Uo.

19 Bartholome–Horowitz, i.m. 226–244.

20 Fraley–Shaver, i.m. 132–154.

21 Griffin–Bartholome, i.m. 17–52.

22 Fraley, R. C. – Waller, N. G., Adult attachment patterns: a test of the typological model, In: Simpson, J. A. – Rholes, W. S. (szerk.), Attachment theory and close relationships New York 1998. 77–114.

23 Uo.

24 Uo.

25 Fraley, R. C. – Spieker, S. J., Are infant attachment patterns continuously or categorically distributed: a taxometric analysis of Strange Situation behavior. In: Developmental Psychology, 39 (3), 2003, 387–404.


Máshol


Lészai Lehel: Kína – Rómából látva

Háromévenként a nyugat-európai missziói társaságok összeülnek kínai keresztény meghívottaikkal tanácskozni arról, mi is folyik a távol-keleti birodalomban, milyen segítségre van szükségük, miként lehetne jobban összehangolni munkájukat. Az idén szeptember 16-a és 20-a között Rómában gyűlt össze különböző országok 160 küldöttje, a németországi sankt-augustini Kína Központ szervezésének és támogatásának köszönhetően.

A repülővel való utazás a szemléletváltás kiváltságában részesíti az embert. Hétköznapjainkban figyelmünk belefúródik az előttünk sokasodó gondok halmazába, ezért ritkán sikerül felfelé tekintenünk, magasabb perspektívából szemlélnünk létünket. Tíz kilométer magasból az ember úgy látja a földet, ahogy Isten teremtette: országhatárok nélkül. Csak mezők, dombok, hegyek, folyók és tengerek láthatók derűs idő esetén, mesterséges elválasztó vonalak nélkül. Miközben 900 km-es óránkénti sebességgel repített a gépmadár, azon gondolkoztam, két lábbal a földön járva milyen rövidlátó vagyok mindennapjaimban, mennyire beszűkül látóköröm, mennyire nagynak látom a kis helyzeteket, feszültségeket, sértéseket – miközben a felhőket meghaladó magasságból mindez nevetségesnek, parányinak, elhanyagolhatónak tűnik. Ugyanaz a valóság, de két nézőpontból vizsgálva. A felhők fölött – hacsak nincs éppen éjjel – valóban mindig süt a nap, bármekkora vihar is tombolna odalent.

Bukarestből indulva átszeltük a havasalföldi mezőket, érintettük Bulgáriát, Szerbiát, Horvátországot, majd megcsodálhattuk a szél fodrozta Adriát, utána következtek Olaszország partjai, átrepültünk a csizma alakú félszigeten, pár másodpercig láthattuk a Tirrén-tengert, és nagy ívben visszakanyarodtunk a szárazföldre. Kíváncsian fürkésztem a hét dombra épült várost (később megtudtam, hogy ma már 18 domb domborul a szűken 2,6 millió, tágabb értelemben viszont négymillió lakost számláló fővárosban). A hagyomány szerint Rómát Romulus alapította Kr. e. 754-ben. Nagy nevek emlékei sejlettek fel a „mélyben": Augustus, Tiberius, Caligula, Néró, Vespasianus, Domitianus, Traianus. Azt szokták mondani, „minden út Rómába vezet". Verespatakon járva, az egykori római-kori aranybányák meglátogatása alkalmából és a domboldalon az egykori harci kocsik számára kikövezett utakon járva sokszor elmélkedtem ennek a mondatnak a valóságértékén.

Ezúttal a (légi)út tényleg ide vezetett. Amikor a felhők közül aláereszkedtünk, nem a Vatikán, a Szent Péter tér vagy a Capitolium tárult szemem elé, hanem egy dimbes-dombos sík terület, a távolban pedig az egykori Birodalom fővárosa. A repülőben útitársaimon végignézve nem tudtam eldönteni, lecsúszott olaszokat, vagy feltörekvő románokat látok-e inkább. Később kiderült, hogy olaszok voltak. Általában alacsony, vékonydongájú, barna bőrű férfiak voltak az utasok, akiknek nyelve egyből megoldódott, mihelyt Olaszhonba értünk.

Egyszerűséget valló és vállaló Benedek-rendi kolostorban – a „Szent Anzelmben" – volt a szállásom. Egyszemélyes cellában aludtam, amely a középkorból maradt ott szinte változatlanul. Első pillantásra feltűnt, hogy csak egy kagyló van a cellában, a csapból pedig csupán hideg víz folyt.

Katolikusok és protestánsok, európaiak és kínaiak voltunk együtt, ismerős és ismeretlen arcok egyvelegében. A „kínai" szó hallatán talán egy alacsony, sárga bőrű, vágott szemű, mosolygós, szemüveges turista jut eszünkbe. Vannak talán, akiknek nemigen fordul meg a fejükben, hogy a kínaiak is Isten gyermekei. Mára már 1,3 milliárd kínai lakost számlálnak, tehát a Föld minden ötödik „lakója" kínai. A világon a legtöbben a számunkra egzotikusnak tűnő kínai nyelvet beszélik, nagyságrendben csak utánuk következik az angol nyelvűek tábora. Még a repülőben olvasgattam a Herald Tribune-t, amelyben egy cikk a Kínai Népköztársaságban lejátszódó vallási megújulást taglalta, amelyben mindenáron elfojtandó „veszélyforrást" látnak a kínai hatóságok. Szó esett a cikkben arról is, hogy a hatóságok engedélyével működő helyi (kínai) katolikus egyház néhány püspöke nem kapott kiutazási engedélyt egy Rómában tartott konferenciára. Azonnal rájöttem, hogy ugyanarról az értekezletről van szó, amelyre éppen igyekeztem (de a püspöki szinódusra se engedték ki őket!). Eszembe jutott, milyen volt, amikor egy évtizedig nem hagyhattam el az országot vallási meggyőződésem miatt. Kínai keresztény testvéreinknek még mindig szenvedniük kell hitükért, nem utazhatnak szabadon, nem nyilváníthatnak szabadon véleményt, és sok emberi jogukban korlátozzák őket. Hordozzuk imában szabad életre való vágyukat!

A kínai protestánsok esetében ötven millió egyháztagról beszélnek. Ez a szám a Kínai Kommunista Párt hivatalos adatai szerint 16 millió, míg a római katolikusok hivatalos száma 12 millió, de ők is legalább kétszer ennyien vannak, ha nem többen. A számok tükrében tehát hivatalosan a kínai lakosság 2,15% keresztény – a valóságban viszont legalább 5,76%. Ezek a számok azért is beszédesek, mert néhány évvel ezelőtt csupán 0,5% kínai keresztényről tudtunk, ez a szám pedig röpke néhány év alatt megtízszereződött. Ebből arra lehet következtetni, hogy tényleg nagy lelki-vallási éhség van Kínában, és egyre többen ismerik fel Jézusban megváltójukat. A valósághoz az is hozzátartozik, hogy ezek a számok a hivatalos, az állam által is elismert keresztény felekezetek arányait tükrözik, de ezen kívül a földalatti, hivatalosan be nem jegyzett egyházban, házi gyülekezetekben és más egyháztestekben további „nagy számokat" sejthetünk. Kínában a lakosság 92%-a kínai, a többiek olyan nemzeti kisebbségek, amelyeknek soraiban a többség keresztény. A fennmaradó 8% viszont 104 millió embert jelent – Románia lakosságának szinte ötszörösét. Ötvenhat nemzetiségi kisebbséget tartanak számon a Kínai Népköztársaságban.

Az előadásokból és a hozzászólásokból megtudhattam, hogy Kínában a római katolikus egyház a múlt század ?60-as éveitől kezdve kilépett a legsötétebb szakaszából, és megkísérelte a II. vatikáni zsinat határozatait fokozatosan életbe léptetni. A kínai katolikusokat ma társadalmi identitásuk, az egyház társadalomban betöltött szerepe foglalkoztatja leginkább. Csak néhány éve van intézményes teológiai képzésük, és az a céljuk, hogy minél rövidebb idő alatt minél több papot képezzenek ki. Nagyon nehéz a helyzetük, mivel hivatalosan nem tarthatnak fenn kapcsolatot a Vatikánnal – a kínai kormány ellenszegülésének köszönhetően –, az egyházban viszont csak azt ismerik el felszentelt papnak vagy püspöknek, akinek az ordinációját Róma is megerősíti. Ebből adódóan gyakran visszás helyzetek alakulnak ki az egyházmegyékben – amelyek felosztása szintén különbözik a római katolikus egyház és a kínai kormány meglátásában.

A protestáns egyházak 1981-ben kijelentették, hogy számukra befejeződött a felekezetekre-osztottság időszaka. Ennek megfelelően a legalacsonyabb közös alapot keresték a liturgia, bibliaértelmezés és hitvallás vonatkozásában. A kínai protestánsok másik jellemzője, hogy nagyon szigorúan igyekeznek figyelni a hatalom előírásaira. Emiatt nincsenek nyílt viták a teológiai karokon, és mindenki igyekszik a hatalom szájaíze szerint nyilatkozni, igét hirdetni. Emellett nyilván működnek a hivatalosan be nem jegyzett protestáns gyülekezetek is, amelyek nem hangolódtak rá a hatalom szólamaira, hanem Isten Szentírásban kinyilatkoztatott szava szerint élik életüket és harcolják harcaikat.

1995 után egyre több kínai értelmiségi figyelt fel a kereszténységre, mert érdekelte őket a létezés, a transzcendencia kérdése, az etika és a kínai társadalom irányválasztása. Ebből fakadóan aztán teologizálni kezdtek, és nyitottak Isten felé.