Vissza a tartalomjegyzékhez

Vissza a tartalomjegyzékhez

Bodó Márta

Szent Fulgentius vízkereszti beszéde

„Ez tehát az a gyermek,
aki a világot teremtette,
aki a világon uralkodik,
aki mindent megtesz, amit csak akar, aki mindent csodás és felülmúlhatatlan rendben elrendel (…)

Mert egy és ugyanaz a mindenható Úr,
aki a nyöszörgő gyermek is (…)

Meghal csodálatosan,
meghal irgalmasan,
meghal magányosan,
meghal saját hatalmából, hogy mindenben beteljesítse tulajdon akaratát.
Abból a célból halt meg irgalmasan, hogy feltámadva minden nép fölött uralkodjon. (…)

Ha nem tudsz ennek a gyermeknek igaz istenségéről,
figyelj az égen tündöklő csillagra, amely a mágusok előtt jár, és utat mutat a tudatlanoknak.
Ilyen csillag korábban soha nem jelent meg, mert ezt a csillagot ez a gyermek teremtette, és kalauznak szánta a hozzá jövő mágusok számára.
Ezt a gyermeket csecsemőként jászolba fektetik ugyan, de nagy dolgokat visz végbe a mennyben. Hagyja, hogy a földön karon hordozzák, az égieknek azonban megparancsolja, hogy neki szolgáljanak.
Miért van hát, hogy észreveszed a gyermekkort, és nem fogod fel isteni hatalmát?"

Az egyházatyák korában más, ma már talán tabunak számító témák szólalnak meg a karácsonyi ünnepkör beszédeiben, mint manapság szokás. Kifejezetten megbotránkoztatónak nevezte néhány éve egy művelt úriember annak a papnak a karácsony éjféli szentmisén elmondott beszédét, aki a jászolban fekvő kisded örömkönnyes születésének perspektívájába odaállította a húsvéti kereszthalált is. Nem így volt ez azonban a korai keresztény igehirdetés idején. Az első nagy szónokok, mindazok, akiket koruk kiválónak tartott, s ékesszólásuk közismert volt, akár a külön melléknévvel ellátott Aranyszájú Szent János, akár a rétori kiválóságként számontartott Nazianzoszi Szent Gergely szónoki beszédeit tekintjük. Ugyanígy Szent Ágoston is egymás mellé vetítette ünnepi beszédeiben a megváltástörténet e két összetartozó és egymást feltételező eseményét. De a keleti egyház szemléletében máig megmaradt a feltámadás mint a legfőbb hitesemény, csak Nyugaton emelkedett ki és kapott teljesen külön nimbuszt a húsvét.

Karácsony, vízkereszt, aprószentek és bölcsek, avagy mikor mit ünnepelünk

Szent Fulgentius idézett beszédét vízkeresztkor mondta el, alcíme szerint az aprószentek legyilkolása és a mágusok ajándékai szerepelnek mondandója kiemelt témáiként.1 Mai olvasónak a témák kiválasztása és keveredése is furcsa, de tudni kell, hogy a karácsony-vízkereszt ünnepének kialakulása egy folyamat eredménye, ugyanígy az egyes ünnepek tartalmának kialakulása is. Karácsony ünnepét a keresztények azért tették december 25-re, hogy az Aurelianus római császár által tisztelt napisten pogány ünnepét, amely nagy népszerűségnek örvendett, kiszorítsák, ellensúlyozzák. A keresztények számára a pogány ünnep csak kihangsúlyozta és aláhúzta saját meggyőződésüket, azaz az ünnep keresztény tartalmát, hogy tudniillik Krisztus az igazság napja s a világ világossága, az ő születésével a világba érkezett a halhatatlan és igazi fény. Keleten is ismert és megtartott ünnep volt, de ott régebbi hagyománya volt a vízkereszt ünneplésének, epifániának, azaz az Úr megjelenése ünneplésének. Bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy a 3. században ez már ismert és elterjedt ünnep volt, míg a karácsony keresztény ünneplésének elterjedése inkább a 4. századra tehető. Epifánia ünnepe eredetileg magában foglalta mind Jézus születésének ünneplését (amit aztán a Nyugatról Keletre is átterjedt karácsony teljesen kiszorított, de csak később, a 4. századtól kezdődően, fokozatosan), valamint keresztségét és kánai csodáját és a napkeleti bölcsek látogatását. Nyugatra terjedésével (360 körül jelent meg ott vízkereszt ünnepe) kizárólag a bölcsek látogatása marad az ünneplés tárgya és tartalma.2

Szent Fulgentius, a száműzött ékesszóló

Fulgentius, e szárnyaló beszéd szerzője két dologról ismert a patrológiában. Egyrészt azt tudjuk róla, hogy Ruspe püspöke volt, 467 és 533 között élt, s az ariánusok miatti sok szenvedése, száműzetése nyomán nevezték ki és szentelték fel püspöknek. Másrészt köztudott, hogy Szent Ágoston híve és követője volt, beszédei és más művei is Ágoston hatásáról árulkodnak,3 akinek 30. zsoltárhoz írt magyarázata nyomán döntött a szerzetesi hivatás mellett, miután eleve keresztény szellemben nevelkedett, de korábban világi pályára készült.4

Az észak-afrikai születésű Fulgentiust művelt latin írók közt tartják számon, ő maga görögül is tudott, mint az idézett beszéd legeleje is tanúsítja (ahol az ünnep nevének jelentését elemzi mindazok számára, akik a görög eredetű elnevezés nem értése miatt az ünnep lényegét sem értik). A tengerpart közelében fekvő kisváros keresztényeinek lelki életével foglalkozott Fulgentius, különösen szardiniai száműzetése után. Ugyanakkor egész életében az eretnekek és eretnekségek ellen küzdött, az arianizmus elleni kiállása miatt száműzte az ariánus Thrasamund király hatvan püspöktársával együtt. Ez az eretnekségekkel szembeni kiállás, az eretnekekkel szemben az igaz tanítás felsorakoztatása ebben az ünnepi beszédben is megjelenik: a beszéd utolsó előtti részében sorra veszi a legfontosabb tévedéseket, mindezt úgy, hogy a szónoki beszéd eszközeit használja, s a mágusok ajándékainak sorolása alkalom arra, hogy ezeket a javakat szembeállítsa azokkal a tévtanításokkal, amelyeket eretnek ellenfelei hoztak a maguk „áldozataként" a kisded elé: „A tömjén felajánlása rácáfol az ariánusra, aki szerint csak az Atyának kell áldozatot bemutatni, a mirha felajánlásával megszégyenül a manicheus, aki nem hiszi, hogy üdvösségünkért Krisztus valóban meghalt, az arany pedig mendkettőt egyformán zavarba ejti, mert a manicheus nem hisz a test szerint Dávid magvából született Királyban, az ariánus pedig a természetes szolgaságot meri tulajdonítani az egyszülött Istennek. Ennek következtében egyik sem talál rá a Királyra, aki a hit által uralkodik, ám a hitetlenség vétkét bünteti, mert az egyik testi valóságát, a másik istensége valódiságát tagadja meg. Ugyanezek az ajándékok cáfolják meg Nestoriust is, aki két személyre merészelte osztani Krisztust, miközben láthatja a mágusokat, akik nem Istennek és embernek ajánlották fel az egyiket és másikat, hanem az egy Isten-embernek ajánlották fel esedezve ugyanazokat az ajándékokat. A mágusoknak ez a felajánlása rácáfol Eutyches őrültségére is, aki nem akarja hirdetni Krisztusban az egyik és másik valóságos természetet. Megsemmisíti ezeknek az ajándékoknak a valódiságát, amikor egy természetet merészel állítani Krisztusban." – E mesteri, ugyanakkor epésen szókimondó összefoglalás nyíltan beszél ellenfelei tanairól mint tévedésekről, remekül használva ki az alkalom-kínálta eszközöket, jelesül a mágusok ajándékait arra, hogy azoknak tulajdonított jelképes jelentésekkel megszégyenítse a tévtanítókat, s hogy intse és az igazságra vezesse, abban megerősítse a rábízottakat. Mely tévedésekről, mára szakszóval eretnekségnek nevezett hamis tanításokról esik szó? Az arianizmus (Áriusz püspök nevéből) szentháromságtani eretnekség, az Ige istenségét tagadókat jelenti. Az arianista eretnekséggel szemben az igaz tanítást az első niceai egyetemes zsinaton, 325-ben fogalmazták meg az azóta is használt és mondott hitvallás szövege formájában.5 A manicheizmus (alapítója a babiloni perzsa Mani, ennek a tévtannak a béklyójában vergődött hosszú ideig Szent Ágoston is) a gnoszticizmus utolsó fejlődési fokának terméke. Dualista szemlélete élesen megkülönböztette, mintegy szembeállította a világ két alapelvét, a sötétséget s a fényt, az anyagot s a szellemet, a testet és a lelket, illetve a testit és lelkit, előbbit mindenestül rossznak, utóbbit egészében jónak tételezve.6 A nesztorianizmus (Nestorius nevéből, de nem annyira tévedéseként, mint inkább a fogalmak tisztázatlansága és félreérthetősége miatt, s szándékának félreértése nyomán, valamint ellenfele, Kürillosz kérlelhetetlensége miatt) tanítása értelmében élesen elválasztják az istenit az emberitől, Máriát nem istenszülőnek, csak krisztusszülőnek kell nevezni.7 Eutychos konstantinápolyi archimandrita az 5. században apollinarista, monofizita tételt hirdetett: hogy egy természete van a megtestesült Isten-Igének, azaz az emberi természetet az istenibe asszimilálta.8

Beszéd vízkeresztre

A vízkereszti beszéd meglehetősen terjedelmes II. vatikáni zsinati utáni felfogásban tartott prédikációkhoz szokott füleknek. Ma ugyanis ajánlatos 10-15 percesnél nem hosszabb igehirdetést mondani, a zsinat ezt javasolja, és papjaink nagyrészt ehhez szoktattak minket. De talán az életritmus sem indokolja, hogy kivételesebb ünnepi alkalmakat kivéve nagyon hosszú cirádákat hallgassunk. Ez a 11. részre tagolt vízkereszti beszéd azonban már terjedelmében is meghaladja a maiakat, stílusa pedig sokkal díszesebb, mint amihez a mai ember szokott.

A bevezetésben a téma felvezetése történik klasszikus módon, az ünnep nevének magyarázatával, majd a tartalmának elemzése következik. Hivatkozási alap a Szentírás ó- és újszövetségi része, valamint az atyák. A szigorúan vett tudományos érvelés menetét a szónok hallgatóinak címzett megszólításai meg-megszakítják, jó retorikai útmutatók ajánlják a hallgatókhoz való visszacsatolást, s Fulgentius nem is felejti ezt el. A magyarázat módja is igyekszik a hallgatók alacsonyabb tudományos és teológiai felkészültségét figyelembe venni: képszerű a fogalmazás, a példák érthetőek és követhetőek, a mondatok ugyan sokszor emelkednek költői magaslatokba, de nem túlzottan bonyolultak ahhoz, hogy követhetőek legyenek. Jézusról, az újszülött királyról és helyzetéről szívhez szólóan beszél hasonlatok sorát latba vetve a hallgatók érzelmi meggyőzéséhez: Heródes utódához, Archelaushoz hasonlítja Fulgentius Krisztus születésének körülményeit, hosszasan ecsetelve előbbi palotai, arany életét szemben a jászolba, pólyába született istengyermek sorsával. Majd retorikai fordulattal magát Heródest szólítja meg a szónok, az őt leckéztető szóáradat tulajdonképpen az ünnepi beszéd akkori hallgatóit kívánja leckéztetni, de a kioktatás látszólag mégsem nekik szól… „Bárcsak a hódolú mágusokkal együtt te is imádnád ahelyett, hogy álnokul hozzá küldöd a mágusokat!" – indulatoskodik a szónok, s bár a hallgató érintve érzi magát, mégsem kellemetlen a hangnem, hiszen nem neki, hanem Heródesnek van címezve… Az áradó és szenvedélyes kirohanás szinte a beszéd végéig folytatódik, lassan összemosódik Heródes és a jelenlevő hallgatóság, a Krisztus életéből vett példák s a teológiai igazságok és tanítások. „Így lépett valójában a legbensőségesebb kapcsolatra ennek a gyermeknek természetszerű istensége, és természetes embersége, mindkettő természetszerűleg igazi, mindkettő egyesült, egymással össze sem keveredtek, de egymástól el sem szakadtak." – tanítja Fulgentius, beszédében szinte szó szerint ismételve a khalkhedoni zsinat dogmatikus tanítását. A retorikai teljesítményt egy az egyben a teológiai tartalom szolgálatára állítja. Amikor ezt követően egyes szám második személyben szól, már vélhetően nem Heródes a megszólított, hanem a hallgató: „Vedd figyelembe továbbá, mit ajánlottak fel neki, és ebből ismerd meg, hogy mi volt a hitük." Máté evangéliumát idézve a három hódoló mágus ajándékait szimbólumokként értelmezi, s egyrészt a megajándékozott isteni kisded valódi tulajdonságaira irányítja a figyelmet, másrészt a mindenkori evangélium-olvasónak megmutatja, miben és hogyan kell hinnie. A beszéd lezárása előtti részt használja Fulgentius arra, hogy e szimbólumok segítségével egyben leszámoljon az ellenfelekkel, az igaz hit ellenségeivel: csapást mér az aránusokra, nesztoriánusokra és tévtanításaikra, valamint meggyőző szónoki tehetsége eszközeivel megszégyenítő módon rávilágít azok ostobaságára is, akik ezeket az eretnek „őrültségeket" elhitték. „Mi tehát, szeretett testvérem – fordítja vissza az indulatos kirohanás után figyelmét jelen levő hallgatóira –, kételkedéstől mentes hittel ajánljuk fel Krisztusnak azt, amit a mágusok felajánlott adományukkal elismertek, hogy az igaz istenségnem és emberségnek megvallása a mi hűséges felajánlásunk legyen Krisztusnál."

A beszéd végső kicsengése: nem késő megtérni, a helyes utat kell választani, s a hit által eljutunk a színelátásra, amely az öröm teljességének állapota.

Talán vidámabbat, talán könnyedebbet várna a mai olvasó egy karácsonyi ünnepkörbe tartozó beszédtől. Fulgentius nem gyermekdedségben látja és láttatja az ünnep szépségét, hanem a gyermekben a teremtőt, az uralkodót látja, a csecsemőben felismeri és felismerteti az ifjút, aki a fán függött. Nem szállítja le hitünket a karácsony meghittségének látszatáért holmi gügyögős angyalkázásba, hanem egységben szemléli, megadja a komolyan megélt hitnek kijáró méltőságteljes tiszteletet. Talán ránk is ránkférne, ha ezzel a méltóságtudattal élnénk meg hitünket.

Jegyzetek

1 Szent Fulgentius, Vízkeresztre, az aprószentek legyilkolásáról és a mágusok ajándékairól, forrás: Patrologia Latina 65, 732–737. In: Vanyó László (szerk.), Az egyházatyák beszédei Krisztus-ünnepekre I. Karácsonyi ünnepkör, Budapest 1995, 134–143.

2 Verbényi István – Arató Miklós Orbán, Liturgikus lexikon, Budapest 1989, 114, 268.; Várnagy Antal, Liturgika, Abaliget 1995, 427–430.

3 „Fulgentius annyira az ágostoni kegyelmtan híve volt, hogy írásait röviden így szokás jellemezni: a lerövidített Ágoston." Vanyó László, Az ókeresztény egyház és irodalma, Budapest 1988, 888.

4 Juraj Pavic – Tomislav Zdenko Tensek, Patrológia, Agapé, Novi Sad 1997, 271.

5 Szántó Konrád, A katolikus egyház története I-II., Budapest 1983, I. 149–152.

6 Szántó Konrád, A katolikus egyház története I-II., Budapest 1983, I. 100.

7 Szántó Konrád, A katolikus egyház története I-II., Budapest 1983, I. 173–177.

8 Vanyó, Az egyházatyák… 143. (439. jegyzet).

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Tamási Zsolt

Tyconius szabálykönyve

Az első latin nyelvű hermeneutika megírása a kevéssé ismert Tyconius nevéhez fűződik. A Szabályok könyve (Liber regularum) éppen ezért a patrisztika egyik legeredetibb alkotása, amely azonban magyar nyelvterületen talán a legkevésbé ismert.1 Tyconiusról magáról is nagyon keveset tudunk. A 4. században élt Észak-Afrikában, művelt laikusként a donatistákhoz tartozott, de mivel a donatista ekkleziológiai tanítást bírálta, a 380-as donatista zsinat elítélte.2 Tyconius ugyanis sajátos elveket vallott. Egyfelől elítélte és bírálta az egyház elvilágiasodását és védte az üldözötteket, másfelől ragaszkodott ahhoz, hogy az egyház katholikosz, vagyis egyetemes. A Liber regularum (kb. 380) a bibliai hermeneutika első latin nyelvű kézikönyve.3 Munkáját Szent Ágostonnak a De doctinájából ismerhette meg a középkor, de az itt található ismertetés alapján akár félre is érthetőek Tyconius gondolatai. Ma azonban ítéletei, okfejtései modernnek tarthatóak, mert a hermeneutika szabályait a bibliai nyelv és képek figyelembe vételével állapítja meg. A szabályok magyarázatát minden esetben konkrét bibliai példák felsorolásával kezdi. Célja a leggyakrabban felbukkanó bibliai metaforák jelentésében való elmélyedés. Tyconius jelentősége abban rejlik, hogy bár donatista volt, kommentárja hatással volt minden későbbi kommentárra.4

Donatizmus és a katholikosz

A donatista vita eredetét azon átmenet körül kell keresni, amely során az egyház az üldözések idejéből a császári tekintély által támogatott, uralkodó egyház pozíciójába került. A donatizmus megjelenéséhez tartozik két fontos vita is az üldözött egyház idejéből. Az első a lapsi (bukottak) visszavétele körül zajlott. Cyprianus és Cornelius pápa Novatianusal szemben a visszavétel mellett foglalt állást.5 A másik vita a visszatérők újrakeresztelésével kapcsolatos. A karthágói zsinat egyetlen keresztséget fogadott el, amelyet bármely keresztény kiszolgáltathat. Így nem kell az eretnekeket sem újrakeresztelni. A probléma tehát, amely e két vita során is körvonalazódott: „vajon az egyház a bűnt el nem követő tiszták egyháza, vagy pedig egy olyan egyház, amelynek tisztasága meghaladja tagjainak középszerűségét".6 A Diocletianus-féle üldözés (304-305) volt az utolsó, amely kötelezte a püspököket, hogy a szent könyveket és edényeket átadják a világi hatóságoknak. Sokan megtévesztésből más könyveket adtak át (ők az ügyeskedők), de vannak, akik valóban engedelmeskedtek. Ez utóbbiak a traditores-ek. A Karthágó püspökét, Cyprianust szentelő három püspök egyikét, Donatust azzal vádolták, hogy traditor volt. A donatisták úgy vélték, az üldözés után nem kerülhetnek egyházvezető pozícióba olyanok, akik annak idején hitüket megtagadva kompromisszumot kötöttek a fennálló hatalommal. Mivel nem ez történt, azt állították, hogy az egyház elárulta mártírjait. Szerintük „a vértanúk fiainak semmi közösséget sem szabad tartaniuk a traditorok nemzetségével."7

A donatizmus társadalmi alapját a „lesüllyedt szabad elemek és egyre jobban kizsákmányolt rabszolgák képezték"8, mégse lehet csak a circumcelliának9 nevezett, vándorló berber csoportok kegyetlenkedései alapján beszélni róluk. „A tiszteletre méltó és becsületes donatisták számára kínos volt" társaik viselkedése.10 Megbotránkozással nézték ugyan, hogy az egyház miként válik egyre inkább világi intézménnyé 313 után, de akadtak dialogizáló püspökök közöttük. Szent Ágoston kevéssel pappá szentelése után írt Maximusnak, a Hyppo közeli Sinitium donatista püspökének: „kölcsönösen tekintsünk el a hasztalan előítéletektől… Magát az ügyet tárgyaljuk meg az értelem erejével és a Szentírás tekintélyével."11 Ilyen tárgyaló félnek tekinthető Tyconius is.

Tyconius munkássága

A Liber regularum (Szabályok könyve) a 4. század vége felé keletkezett. Ez a legelső Nyugaton írt bibliai hermeneutikai kézikönyv. Tyconius írt egy munkát a Jelenések könyvéről is, amely csak töredékeiben maradt meg. Itt azonban csak az előbbiről tárgyalunk részletesen. A benne leírt hermeneutikai szabályok Ágoston közvetítésével váltak ismertté.12 Ágoston valójában több mindent átvett Tyconiustól, nem csak a hermeneutikában, hanem ekkleziológiában, szótériológiában és eszkatológiában is. Tyconius érdekes gondolata a „kettős" egyházról vagy „az Úr kettős testéről" valószínűleg hatással volt a Civitas Dei és a Civitas diaboli közötti ágostoni különbségtételre.13

A Liber regularum kritikai kiadására 1894-ben került sor. Maga a könyv nem szisztematikus, hanem vizionárius, s ezért a képi gondolkodás logikája alapján érthető meg. Tyconius bibliai idézetei a Vetus Latina szövegét követik, noha egy-egy részt nem idéz következetesen mindig ugyanúgy. Magyarázatát erre a fordításra építi, így érvei sokszor nem helytállóak, ha az eredeti héber, görög vagy valami más fordítás szövegét vizsgáljuk. A könyv hét értelmezési szabályt tartalmaz, amellyel a metaforákat meg lehet világítani:

  1. Az Úr és az ő teste
  2. Az Úr kettős teste
  3. Az ígéretek és a törvény
  4. Az egyes és az általános
  5. Az idők
  6. Az összefoglalás
  7. Az ördög és az ő teste

Az előszó már elárulja Tyconius céljait. „A figyelmet felkeltő dolgok közül a legfontosabbnak láttam egy szabálykönyvecske megírását, hogy ezáltal kulcsot és világosságot adjak a törvény titkainak megértéséhez. Bizonyos titkos szabályok rejtőznek ugyanis az egész törvény mélyén, amelyek az igazság kincsesházát az emberek előtt láthatatlanná teszik. Aki azonban e szabályokról szóló magyarázatunkat ellenkezés nélkül elfogadja, annak a rejtett dolgok megnyílnak, és a homályosak megvilágosodnak. Úgyhogy ha valaki a prófécia megmérhetetlen erdejét járja, e szabályok, mint világos ösvények által vezettetve az eltévelyedéstől védelmet talál". Amikor ezeket a sorokat írja, már eltávolodott donatista egyházától, annyira azonban mégsem, hogy katolikussá vált volna. Az első szabály szerint az Írás nem különbözteti meg világosan az Urat és az ő testét. Ezért az olvasónak ki kell derítenie, hogy az utalás Krisztusra vagy pedig az egyházra vonatkozik-e. Hasonlóképpen meg kell különböztetni az Úr első és második eljövetelét. A második szabály azt magyarázza, hogy az Írás Krisztusra mint két részből álló testre utal: a bal oldali a gonosz, a jobb oldali a jó rész. Az Énekek éneke 1,5-öt idézi magyarázásképpen: „Fekete vagyok és szép". A második szabály jelentőségét abból mérhetjük fel, hogy ez nem más, mint a donatistákkal folytatott viták visszhangja. Ugyanis a fej és a test megkülönböztetése után különbséget kell tenni az egyházban is: mi található jobb oldalt és mi található bal oldalt. A donatistákkal szemben, akik azt állítják magukról, hogy a szentek egyetlen egyházához tartoznak, Tyconius az Írás alapos ismeretének birtokában azt válaszolja, hogy az egyház egyszerre áll a tisztákból és olyanokból, akiknek meg kell javulniuk. A harmadik szabály egy hosszú magyarázata az ígéreteknek és törvényeknek. Itt Tyconius hangsúlyozza, hogy Isten a sinai szövetség előtt már szövetséget kötött Ábrahámmal. Ábrahám magva nem testi, hanem szellemi, mivel nem a törvényből fakad, hanem az ígéretből. Tyconius tipológia iránti érzékenysége a legvilágosabban a negyedik szabály esetében tűnik ki. Kimutatja, hogy az Írásban a próféták képzelete rendszerint az egyestől az általános, a részektől az egész felé, vagy ellenkező irányba halad. Tyconius fő célja megmutatni, hogyan utal az egyes az általánosra, vagyis a nem a fajra, illetve az általános az egyesre. Az ötödik szabály a szentírási számok szimbolikus jelentőségét magyarázza. Úgy látja, hogy számos rejtély feloldható a számok segítségével. A világ kora szerinte hat nap, azaz hatezer év. Foglalkozik ugyanakkor a Bibliában előforduló szent számok jelentőségével is. A hatodik szabály tulajdonképpen összefoglalás. Magát a fogalmat – recapituláció – Tertullianustól veszi át. A fogalmat nem határozza meg. Három csoportot említ, amelyeket Steinhauser „irodalmi"-nak, „történelmi"-nek és „literális"-nak nevezett el. Irodalmi rekapitulációról van szó, ha egy bibliai szakaszra való visszautalásról van szó. A történelmi rekapituláció esetével van dolgunk, ha a jelenre való utalással találkozunk (pl. „Amit Dániel említett, most történik Afrikában"). A hatodik szabály ugyanakkor a legismertebb szabálya. Kétségtelen, hogy ezzel járult hozzá a leginkább az egzegézis történetéhez. A hetedik szabály az első szabály kiterjesztése. Ha tehát az Írás a Gonoszra utal, utalhat annak „testére" is; vagyis Lucifer bukása például az Iz 14,12-ben jelentheti az összes király és nép bukását is, akik valamikor az ő testéhez tartoztak.

Ágoston is merít Tyconius hermeneutikájából, ugyanakkor azonban kritikával is illeti. Szerinte Tyconius nem ment végig az úton. Elismeri, hogy szabályai segítenek a Szentírás megértését, de kétségbe vonja, hogy a hét szabály – Tyconius állítása értelmében – megvilágítaná az Írás minden homályos részét. Ugyanakkor változtatásokat is javasol a hét szabállyal kapcsolatban. Ajánlja, hogy a második szabály inkább „az Úr igaz és vegyes testéről"-nek nevezzük14, a harmadik szabályt meg „A szellemről és betűről". Ágoston úgy véli, hogy Tyconius nem tapasztalta meg a pelágiánus eretnekséget, s ezért nem érti, hogy a kegyelemtan védelemre szorul. Ágostont az eretnekség már éberebbé tette, ezért vallja, hogy a hit maga is ajándék. Az Ágoston által ebben a formában átvett tyconiusi szabályok döntő mértékben fogják meghatározni a középkori hermeneutika fejlődését.

Tyconius hermeneutikájának lényege a spirituális értelem hangsúlyozása. Hilarius és Szent Ambrus egyaránt a lelki értelmet tartotta elsődlegesnek, de Tyconius esetében a spirituális látásmód elsősorban az egyházra vonatkozik. Számára ezért az egyház nem a végidők tiszta egyházának előképe, hanem lényegénél fogva „kevert", „kettős" test. Így a spirituális látásmód teszi számára lehetővé annak érzékelését, hogy az egyház egyszerre tiszta és szeplős.15 Ez járul hozzá, hogy eltávolodjon donatista társaitól. Ágoston erről a következőket írta: „Kezembe került egy levél, amelyet a nemrégiben még Parmenianus püspök írt Tyconiusnak, aki gazdag ékesszólással bíró, átható szellemű férfiú, pedig donatista. Parmenianus azt gondolta, hogy Tyconius tévedett egy lényeges pontban, ahol pedig föl kellett volna ismernie az igazságot… Valóban, Tyconius a szent iratok valamennyi szavától minden oldalról legyőzetve föleszmélt, s megpillantotta Istennek az egész világon elterjedt egyházát… Ezen fölfedezés után arra vállalkozott, hogy saját barátai ellenében bizonyítsa és állítsa, hogy semelyik ember bűne, bármily büntetendő vagy szörnyűséges legyen is az, nem kerülheti el Isten ígéreteit, valamint hogy bármely ember bármily, az egyházon belüli istentelensége nem teszi alaptalanná istennek a jövő egyházáról szóló hűséges szavát. Ennek az egyháznak el kell terjednie a föld végső határáig, s ezt a szót tartalmazzák az atyáknak tett ígéretek, s ez a szó, amely most is megnyilvánul".16

Pamela Bright17 a tyconiusi hermeneutika három fontos jellemzőjét emeli ki. Elsősorban azt, hogy az alexandriai-origenészi iskolával szemben Tyconius nem különbözteti meg a korabeli antropológiára vagy kozmológiára alapozott testi-lelki-szellemi szinteket. A másik sajátosság, hogy Tyconius tipológiája nem krisztologikus, hanem ekkleziológikus. Figyelme nem a „fej", hanem a „test" felé irányul, hiszen a Szentlélek a prófécia szavával az egyházat szólítja meg. A harmadik sajátosság Bright szerint Tyconius ekkleziológiájában a spiritualiter fogalmának kiemelt jelentősége, vagyis csak így foghatjuk fel az egyház kettős természetét.

Végezetül fontos megállapítanunk, hogy aki Tyconius művét kézbe veszi, ne számítson kimerítő szabálygyűjteményre, hisz a következetesen átgondolt szabályok dacára a Liber regularum mégis csak példatár marad, amelynek jelentőségét ennek ellenére sem vitathatjuk el. Amellett, hogy a donatista szakadás megértetésére is hoz fel néha érveket, munkája alapjában véve jól használható. Kétségkívül fennáll a „Tyconius-rejtély", az ugyanis, hogy miért maradt hű a donatizmushoz, ha a tanításukat elvetette. Valószínűleg azért, mert ha az egyházról katolikus módón gondolkozott is, nem értette, hogy akik Krisztus hitében testvérek (voltak), miért üldöznek más testvéreket.

Jegyzetek

1 Sokszor csak éppen megemlítik a nevét. – V.ö. Vanyó László, Az ókeresztény egyház és irodalma. Budapest 1980. 748.

2 Bernardino, Angelico, „Tyconius", In: Patrology Vol. IV. Maryland, Westminster. 1986. 119-121. Szabályok könyve. Liber regularum Tyconii, Hermeneutikai füzetek 12. Budapest 1997. 8.

3 Bertold, Altaner, Ókeresztény irodalomtörténet (Patrológia). Budapest 1947. 206.

4 Vanyó László, Az ókeresztény egyház irodalma. II. kötet. A 4-8. század, Hódmezővásárhely 1999. 657.

5 Vanyó László, Az ókeresztény egyház irodalma, I. köt. Az első három század, Hódmezővásárhely 1997. 385.

6 Tyconius, i.m., 93.

7 Alzog János, Egyetemes egyháztörténet. Eger 1859. 276.

8 Szántó Konrád, A katolikus egyház története I. kötet. Budapest 1983. 166-169.

9 Ez a mozgalom, amely a mezőgazdasági nagybirtok kialakulása következtében a társadalom peremére szorult parasztok lázadása volt, s tulajdonképpen a császári hatalom elutasításának következményeként, nem pedig hitbeli meggyőződésből csatlakoztak a donatizmushoz. – V.ö. Tyconius, i.m. 94.

10 Chadwick, Henry, A korai egyház. Budapest 1999. 206.

11 Ep. 23, 6 – V.ö. Trappé, Agostino, Szent Ágoston. Budapest 1987. 188.

12 De doctrina III. 30-37. apud Tyconius, i.m. 9.

13 „Lehetséges, hogy a szakadár donatista magányos hangja megpendített egy húrt [Ágoston] szívében" – Markus, R. A., Saeculum, History and Society in the Theology of Saint Augustine. Cambridge 1970. 116. apud Tyconius, i.m., 9.

14 Ugyanis a képmutatók csak látszatra tartoznak Krisztus testéhez.

15 Tyconius, i.m., 14.

16 Ld. Congar, Yves, Tratés antidonatistes Vol. 1. Biblitheque augustinienne N. 28, Paris 718-721. „Notes complémentaires 10, Parménien et Tyconius", apud. Tyconius, i.m., 95.

17 Bright, Pamela, The Book of Rules of Tyconius, Its Purpose and Inner Logic. Christiany and Judaism in Antiquity 2, Notre Dame, 1988.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Fodor György

„Oltalmamat tőled várom"

Emlékezés II. Rákóczi Ferencre

II. Rákóczi Ferenc (született 1676 március 27-én, Borsiban) történelmünk egyik legtisztább, legmesszebbre látó alakja volt.Családfájának egyik ágán felmenői a protestantizmus fellegváraként ismert Erdély fejedelmei, ám ő maga az ellenreformáció gyermeke, de már apja katolizált. Anyai ágon ükapja a szigetvári hős, nagybátyja a költö és katonai teoretikus Zrínyi Miklós. Apja, I. Rákóczi Ferenc, annak ellenére, hogy elnyerte a fejedelmi címet, főhatalmat soha nem gyakorolhatott; ifjan halt meg. Özvegye Thököly Imréhez kötötte sorsát, s a kis Ferenc már gyermekfejjel hadi tábort járt mostohaapjával. Majd pedig ott volt, amikor anyja, Zrínyi Ilona három éven át (1685–1688) állta a császáriak ostromzárát munkácsi várában. Végül is – feladva Munkácsot – a bátor asszony kolostorba került, onnan váltotta ki majd férje egy elfogott császári tábornokért. Az ifjú Ferencet elszakították a családjától és osztrák jezsuiták nevelésére bízták, akik szerették volna belépését a szerzetesrendbe. Noha mélyen vallásos volt, amint elérte a nagykorúságot, kiszakította magát a gyámjául rendelt gróf Kollonich Lipót bíboros-érsek hatalma alól.

Kollonich (1631–1707) 1691-től kalocsai, 1695-től pedig esztergomi érsek volt, a magyarországi ellenreformáció egyik vezéralakja. A bécsi udvari kamara, majd a titkos tanács elnöke, aki javasolta Magyarország örökös osztrák tartománnyá való átminősítését.

Amíg a gyermek Rákóczi ifjúvá serdült, amíg a dél-csehországi jezsuita nevelőintézetben elfelejti anyanyelvét és császórhű alattvalóvá képezik át, amíg Olaszországban utazgat és az élet gyönyöreit ízlelgeti, fokozatosan egész Magyarország felszabadul a török uralom alól. De nem magyar államként szerveződik újjá, hanem a Habsburg-császár magánbirtokaként a Német Nemzet Szent Római Birodalmának tartományává züllesztik. Nemeskürty István így jellemzi ezt a szomorú időszakot: „Ennek fokozatos felismerése olyan döbbenettel, mai kifejezéssel élve akkora sokkhatással zúdul a megmaradt, összesen talán kétmilliónyi magyar országlakosságra, hogy képtelen a végső fokon életet mentő, beletörődő alkalmazkodásra, hanem önpusztító dühvel veti magát a császári önkény képviselőire, katonakra, rendfenntartó erőkre, adószedőkre, papokra, tisztviselőkre, császárhű nemes urakra."

Rákóczinak sikerült megtévesztenie felügyelőit és nevelőit. Ennek jele, hogy a császár birodalmi herceggé nevezte ki, bízva abban, hogy hűséges alattvalót nyert benne. Kölni utazásakor kötött váratlan házassága sem ingatta meg iránta a bizalmat. Sarolta Amália, hessen-rheinfelsi hercegnőt vette el feleségül, aki egyben a francia régensherceg rokona volt. Rákóczi, noha szinte elfelejtett magyarul, újra tanulva anyanyelvét lelke mélyén megőrizte édesanyjának, Zrínyi Ilonának az elveit.

Amikor 1697-ben a hegyaljai felkelés vezetésére kérték, Bécsbe menekült. A felkelés leverése után azonban Bercsényi Miklóssal és néhány nemessel a „Napkirályhoz", XIV. Lajoshoz fordult segítségért. Megbízottja árulása azonban a bécsújhelyi börtönbe juttatta, ahonnan felesége és Gottfried Lehmann kapitány segítségével Lengyelországba szökött.

Rákóczi 1703. június 16-án lépett magyar földre. „Nagy esélyekkel" érkezett – mind bel-, mind külpolitikai értelemben. Kiáltványában az egész országot függetlenségi harcba hívta, a magyar nép nagy örömmel és áldozatkészséggel fogadta, ő pedig kitűnő szervezőnek bizonyult.

Történelmi feladatvállalás és irodalmi élmény egy gyökérből sarjad ki – írja a fejedelemmel kapcsolatban Benkő Samu. II. Rákóczi Ferenc már szabadságharca legelején felmérte, hogy a mindenhová eljutó „sajtótermékeknek" hatalmas szerepe van a társadalmi erők mozgósításában s a nemzetközi közvélemény tájékoztatásában. Ezért Mercurius Hungaricus, később Mercurius Veredicus ex Hungaria („Igazmondó Magyarországi Mercurius") címmel nyomtatott újság kiadását rendelte el, ezzel is közvéleményt akarván formálni igaza mellett. Már kiáltványában kérte: „ki-ki édes hazája s nemzete szabadsága mellett az életünkön uralkodó s kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert!"

Néhany éven át váltakozó szerencsével folyt a függetlenségi háború, a kuruc győzelmek rendszerint összefüggtek a francia-bajor győzelmekkel az osztrákok fölött. Egyidejűleg Erdélyben is sikereket értek el a kuruc csapatok.

Rákóczi – akinek szatmári birtokai is voltak – 1704-ben választatta magát erdélyi fejedelemmé. 1705-ben, amikor Szécsénybe országgyűlést hívott össze a kuruc államszervezet megszilárdítására, az ország nagy része még az ő kezén volt. A nemesség Rákóczit királlyá akarta választani, de a Habsburgokkal megbékülni akaró néhány arisztokrata ezt megakadályozta. Így az országgyűlés csak Magyarország vezérlő fejedelmének ismerte el és tanácsadó testületet állított mellé.

Egyénisége nagy hatást gyakorolt kortársaira. Ebben jelentős része volt annak is, hogy kiváló szónok volt. Beszédeinek rendkívüli érzelmi telítettségét, hatásosságát szemléletesen mutatja az 1707-es ónódi országgyűlés drámai jelenete. Rákóczi nagy beszédet tartott, s a résztvevőket a megalkuvókkal szemben a szabadságharc folytatása mellé allította, felindult hívei pedig az ellene szólókat kardélre hányták.

Maga irányította a szabadságharc kiterjedt diplomáciáját. A római Magyar Történelmi Intézet Rákóczi tevékenységének ismertetése során már 1923-ban szól többek között a II. Kelemen pápához intézett levelekről (megtalálták II. Lajos és Rakóczi Ferenc leveleit a vatikáni levéltárban), melyeknek „értékét még az is növeli, hogy az akkori vatikáni diplomácia a maga szempontjából feldolgozta és jegyzetekkel kísérte őket."

Az 1708. augusztus 3-i súlyos trencséni vereség – ekkor maga a fejedelem is megsebesült – a vég kezedetének tekinthető. Hitüket vesztett hadvezérei sorra elhagyták (Ocskay, Bezerédi), meghalt (Vak) Bottyán János, tisztázatlan körülmények között – talán gyilkosság áldozataként – Esze Tamás.

Rákóczi 1711. február 21-én végleg elhagyta országát. Báró Károlyi Sándor tábornokára bízta, hogy cselekedjék legjobb belátása szerint. A fejedelem a felajánlott amnesztiát (és német hercegséget) nem fogadta el. Előbb Lengyelországba ment, ahol Nagy Péter cárral is találkozott, majd Franciaországba, ahol kedvelt, egzotikus-romantikus alakjává vált a Napkirály udvarának, később kolostori magányban élt szerzetes-módra.

A kuruc sereg fegyverletételével végződő béketárgyalások vezetőjét, Károlyi bárót óriási birtokokkal – a Rákócziéból! – és grófi ranggal jutalmazta a császár. Kis magyar történelem című esszéjében Lázár István így pontosít: „már csak ezért is őt a nemzeti közvélemény közel három évszázadon át egyértelműen árulónak tartotta, a nevén átok ült. Újabb kutatási adatok és történeti felismerések szerint azonban Károlyi – mégpedig Rákóczi tudtával! – optimális megegyezést ért el; amit a felkelők nem tudtak kivívni a csatamezőn, azt a békeszerződés jórészt megadta. Ez persze annyi, hogy visszaáll Magyarország és Erdély ama jogállapota, amelyet Bécs 1686 után, a hadijog alapján vont meg. A nemzeti önállóságra törekvés, ismét és nem utoljára, illuzórikusnak bizonyult. A lényegében teljes – erkölcsi és vagyoni – amnesztia mellett azonban helyreáll a magyarországi vallásszabadság, megmaradnak a hajdú kiváltságok, és bár a szatmári békének (is) elsősorban a nemesség a haszonélvezője, amely részben konzervalja is ezzel kiváltságait, ez a béke mégis, paradox módon, ismét csak olyan aktus, ami az adott történelmi pillanatban az ország betagolódását segíti, peremhelyzetben bar, Európába. S említsük még meg azt, nyomatékkal, hogy a harc erőltetett folytatása végzetes lehetett volna a már annyi vérveszteséggel – és járványokkal – sújtott magyar etnikumra."

1717 nyarán a fejedelem visszavonult a kamalduli szerzetesek grosbois-i kolostorába. Előtte alkotta meg fő művét, a várt politikai hatás érdekében franciául írt emlékiratait. Politikai irat ez, amely azonban tele van személyes vonatkozásokkal. Nemcsak nagy politikus és hadvezér volt, de e műve alapján kiváló író is, a lélekelemzés, a jellemábrázolás és a fordulatos, színes elbeszélés mestere. Vallomásait latinul írta 1716 és 1719 között az említett kolostorban, majd a törökországi Jenikőben fejezte be. Akkor már egy éve élt ott – szultáni támogatást remélve. De a nemzetközi helyzet most sem fordult javára.

Írói munkássága szélesen alapozott műveltségre, gazdag ismeretanyagra támaszkodott. Ifjú korától kezdve sokat olvasott. Sorsa úgy alakult, hogy többször kellett hirtelen megválnia otthonától, s minden alkalommal egy-egy könyvtárat hagyott hátra, amelyeknek jegyzékei mindmáig fennmaradtak.

Egyik életrajzírója, Bíró Sándor 1936-ban valósággal a szakrális szférába emelte a fejedelmet: „Isten választott embere volt ő, mint a régi zsidók idejében a bírák, akiket azért küldött az Úr, hogy a nép szabadítói legyenek." Bajor Andor pedig Kelet-Európa egyik legendájaként írt II. Rákóczi Ferencről, aki a szabadságharc bukása utsn „kilép a történelemből, már nem egyszerű hös, hanem jelkép, amely megindítja képzeletünket és szívünket. A szabadság számkivetettje, a nagyhatalmak politikai játékának áldozata, több mint uralkodó; a bujdosók fejedelme."

A bujdosásban írt Vallomásait és Emlékiratait tartják írói munkássága csúcsteljesítményének. Amikor XIV. Lajos halála után, a világpolitikai fordulatokba vetett hitében megcsalatkozva, a grosbois-i kolostor magányában lírai vallomásba kezd, tulajdonképpen önnön lelkében akarja megteremteni a harmóniát. Augustinus vallomásainak klasszikus példáját követi, ugyanakkor mondanivalóját erősen színezi a janzenizmusnak (a Cornelius Jansen németalföldi püspök által megindított katolikus reformmozgalomnak) az eszmevilága – vélekedik Benkő Samu (II. Rákóczi Ferenc. Fejezetek a Vallomásokból – bevezető tanulmány).

Rákóczi – a nagy francia tudóshoz, Pascalhoz hasonlóan – a szeretet parancsának megtartásában fedezi fel az üdözülés felé vezető utat. „A szeretet nem fél" – hangsúlyozta. Élete szép emlékei között említi azt a tavaszi napot, amikor (1707-ben) Marosvásárhelyen a vár előtt beiktatták Erdély fejedelmi méltóságába. „A haza atyja címet adták nekem, és elmondhatom, hogy ez illett is irántuk táplált belső érzelmeimhez." Már akkor felmérte, hogy ebben a meggyötört kicsi országban milyen nagy feladatok várnak a választott uralkodóra.

Soraiból kiviláglik mély, meggyőződéses istenhite, vallásossága: „Ó, Uram! Mit használt nekem akkor az emberek tetszését megnyernem, amikor teneked nem tetszettem? [...] Emlékezem, hogy gyakran a tudatlanságot hozva fel, tiltakoztam az ellen, hogy vétkezem; de mit ért, hogy ajkaim a beszédben hűségesek voltak hozzád, ha szívemben hazudtam neked. De ezen hamis okoskodás és színeskedés cselekedetei, hamis fájdalmak közt között a te könyörületed igazságosságodon; dicsérjenek ezért tégedet velem együtt minden teremtményeid mindörökké."

Főleg hadtudományi és vallásos műveket alkotott. Prózában írt zsoltárfordításai és imádságai lehetővé tették, hogy a különböző felekezetekhez tartozó kurucok egyaránt a magukénak érezzék azokat. Ezek egyike nálunk is közhasználatú, az egyik ismert (egyházi népénekké vált) verse: „Győzhetetlen én kőszálom, / Védelmezőm és Kővárom. / A keresztfán drága áron, / Oltalmamat Tőled várom…"

Most, amikor csupán néhány nap választ el Krisztus születésének ünnepétől, a karácsonytól, meghatottsággal s ugyanakkor elismeréssel a szerző szellemi nagysága, mély hite iránt, olvassuk el együtt Rákóczi Vallomásai (Confessiones) I. kötetének kezdeti elmélkedésre késztető sorait:

„Zavar fog el, Uram, és elpirulok, midőn születésedet s annak körülményeit megfontolom és a magaméra gondolok. Te, Isten, Teremtőm nekem és a mindenségnek, istállóban születel, én meg palotában; te ökör és szamár közt szegény pásztorok körében, én – a por és a féreg a te színed előtt – udvarjárók nagy csődületében. Szülőid szegények, az enyimek fejedelmek; te szegénységben jössz a világra, én bőségben. De alázz meg, Uram, engem ennek felgondolásában is, és eselekedd, hogy imádjam igazságban a te alázatosságodat és semmivé váljam a te színed elött. Hálát adok neked, Uram, elsősorban azért, mert úgy akartad, hogy a te határtalan könyörületességednél fogva engem a semmiből életre híva, keresztény, éspedig katolikus szülőktől szülessem. Könyörültél és meghallgattad kéréseiket; mert bátyám halála után több esztendeig fiúgyermek nélkül szinte árván éltek."

II. Rákóczi Ferenc minden magyaré, de a ruténok, tótok és románok is zászlaja alá sorakoztak. Különösen az erdélyi magyarságé ő, mert személyében az utolsó nemzeti fejedelemre emlékezünk. A nemzeti törekvések, a függetlenségi vágyak megtestesítője volt, „példa mindenki előtt, aki népének szolgálni akar." Nekünk különösképpen kegyeletes hálával kell gondolnunk rá, hiszen Erdély miatt szenvedte a száműzetést.

1720-tól 1735 április 8-án bekövetkezett haláláig Törökország tengerparti részén, Rodostóban – a mai Tekirdagban – élt maradék híveivel, csekély szultáni kegydíjból. Egyik fia pár évre hozzá költözött, felesége is felkereste egyszer – rövid időre. Idejét teológiai tanulmányokkal, értekezések írásával, vadászattal és műkedvelő asztalosmunkával tölttötte.

Hamvait a magyar állam 1906-ban – anyjáéval együtt – hazahozatta Kassára. Rodostói háza, amely ma emlékmúzeum, az őt töretlenül tisztelők zarándokhelye.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Bazsó-Dombi Attila

Istennek tetsző gazdasági tevékenység?

Keresztényi és gazdasági – két, sokak gondolatvilágában ellentmondó fogalom. Az esetek többségében azzal magyarázható, hogy általában is, de főleg a mi balkanizálódott tájainkon az emberségességnek, mint alapvető morális értéknek a hiányában kompromittálódott a gazdasági-vállalkozói szféra felől a hétköznapi emberhez eljutó hatások sokasága. Ebből azonban nem szükségszerű levonni azt a következtetést, hogy a gazdasági ténykedés mint olyan, illetve a vállalkozó mint Isten képére és hasonlatosságára teremtett, a megváltásban újjáteremtett, egyszeri, megismételhetetlen, végtelen értékű személy eleve erkölcstelen alapokon állnak. Annyira nem, hogy a tevékenység és a tevékenykedő egyaránt egyenesen a „sokasodjatok és hajtsátok uralmatok alá a világot" isteni parancs végrehajtásának, illetve végrehajtóinak kategóriájába sorolhatóak, amennyiben bizonyos ismérveknek megfelelnek. A priori kijelentést tenni azonban stratégiai tévedés lenne, ami csökkentené az Isten által közölni akart igazságok meggyőző erejét. Ezért első részünkben közeli tájakon működő, illetve kortárs világegyházi gyakorlati példák felsorakoztatásával, a következő részben egy szentszéki jelentés bemutatása után gazdaság-teológiai elemekkel készítjük elő a harmadik részben levonandó azon következtetéseket, amelyek szükségesek a címkérdés megválaszolásához, valamint a belőlük adódó következmények megnevezéséhez.

Első rész: Evangéliumi életpéldák mai köntösben

Avagy: Ahol az emberek megteszik a maguk részét a talentumokkal való „sáfárkodásban", Isten kiárasztja már e világon a „százszorosat"...

Jelen összeállítás nem lép fel a „teológiai" munka igényével. Nem is önnálló munka, csupán „kollázs", amely megrendítő lehet egyeseknek Advent idején, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy mindnyájunknak lesz miből „angyalfiát" teremteni a karácsonyfa alá...

Azért mégse kedvtelenedjünk el, hiszen szolgáló lelkek az angyalok, s jól végzik dolgukat. Ide irányulóan is, odaátra nézve is, ahol az angyali seregek vígan így énekelnek: „Dicsőség mennyben Istennek – Gloria in excelsis Deo". Aktuális ez a Keresztény Szót kiadó-nyomtató, megújulni látszó Gloriánkban is, amely egyházmegyéink tulajdonában levő vállakozás. Kedvcsináló tehát egyben a munkatársaknak, hogy az áldásosnak remélt új egyházi évben és naptári évben egyaránt bizalommal álljunk Isten előtt, mert a maga dícsőségére még a Gloriát is képes tündöklővé tenni, mint neki tetsző vállakozást. Mindeneken túl pedig egy sorozat indító része kíván lenni egy olyan témával kapcsolatban, amellyel mindennapi életvitelünkben lépten-nyomon találkozunk, mikro- és makroszinten egyaránt – gazdaság és keresztényi életvitel, s mindez együtt, mégpedig Istennek tetsző módon.

Keresztényi és gazdasági – két, sokak gondolatvilágában ellentmondó fogalom. Az esetek többségében azzal magyarázható, hogy általában is, de főleg a mi balkanizálódott tájainkon az emberségességnek, mint alapvető morális értéknek a hiányában kompromittálódott a gazdasági-vállalkozói szféra felől a hétköznapi emberhez eljutó hatások sokasága. Ebből azonban nem szükségszerű levonni azt a következtetést, hogy a gazdasági ténykedés mint olyan, illetve a vállalkozó, mint Isten képére és hasonlatosságára teremtett, a megváltásban újjáteremtett, egyszeri, megismételhetetlen, végtelen értékű személy eleve erkölcstelen alapokon állnak. Annyira nem, hogy a tevékenység és a tevékenykedő egyaránt egyenesen a „sokasodjatok és hajtsátok uralmatok alá a világot" isteni parancs végrehajtásának, illetve végrehajtóinak kategóriájába sorolhatóak, amennyiben bizonyos ismérveknek megfelelnek. A priori kijelentést tenni azonban stratégiai tévedés lenne, ami csökkentené az Isten által közölni akart igazságok meggyőző erejét. Ezért első részünkben közeli tájakon működő, illetve kortárs világegyházi gyakorlati példák felsorakoztatásával, a következő részben egy szentszéki jelentés bemutatása után gazdaság-teológiai elemekkel készítjük elő a harmadik részben levonandó azon következtetéseket, amelyek szükségesek a címkérdés megválaszolásához, valamint a belőlük adódó következmények megnevezéséhez.

Hazai és magyar

Alaphangolásként egy prófétikusan vállalt sanyarú anyagi helyzetben élő barátomhoz kötődő tapasztalatomról számolok be, amely a „mid van amit nem kaptál" megéléseként minősíthető: viszonylag magas teológiai tanulmányokkal rendelkező világiról lévén szó, alkalom adtán bizonyos szakirodalmat kerestem egy akkor aktuális témámhoz. Nyitogatva a témához kötődő könyveit, Ex Libris vagy a tulajdonára utaló bejegyzés helyett csupán azt találtam, hogy „X.Y. használatában". Rákérdeztem a beírás okára, mire kifejtette, hogy evangéliumi lelkülettel viszonyul minden ingóságához (ingatlanja nincs), mint amelyeket Istentől kapott használatra. Ebből egyenesen következik, hogy a használat módjáról az adományozó felé számadásra kötelezi magát. Ugyanígy mindnyájunknak az Úristen és az Egyház felé, ahonnan használatba kaptuk talentumainkat, hogy azokkal szolgáljunk, számadásra kell köteleznünk magunkat. A „rejtekbe" vonultság miatt marad neve a „hétköznapi szentek megélt teológiája" eseteiben oly gyakori ismeretlenségben.

Ugyanabban a baráti körben működik egy ugyanolyan hiteles, a „rejtekben és kifele" egyaránt tanúságot tevő példa, amely néhány kérdés megválaszolása erejéig közismertté lehet:

B.-D. A.: Szatmári Ferenc, azt tartják sokan a nagyváradi bazilikához tartozó ifjú házasok, a fiatalok, az idősek, a plébánia papjai közül, hogy a jó világi keresztény és a jó keresztény vállalkozó példaképét lehetne megmintázni rólad. Három leányotok van, feleségeddel mindketten épületgépész mérnökök vagytok. Mivel foglalkozol vállakozásodban?

Szatmári Ferenc: Hogy „a jó keresztény vállalkozó példaképét lehetne megmintázni" rólam, az talán túlzás, de mindenképpen próbálunk példásan élni a családommal. Válaszolva kérdésedre, hogy mivel foglalkozom vállalkozásaimban – mivel több is van –: vannak vállalkozásaim, amelyekben csak csendes társtulajdonos vagyok – ezekben voltaképpen csak az adminisztratív és a vezetési döntésekben veszek részt, itt pedig a keresztény elveknek az érvényességét mindig szem előtt tartom. Amúgy csak olyan vállalkozásokba társulok, amelyekben a többi társtulajdonos is szem előtt tartja a keresztény elveket. Amenyiben nem tudnám érvényesíteni a keresztény elveket, és valamelyik vállalkozás, amelyben társtulajdonos vagyok, egy olyan irányba kezdene haladni, amely nem egyezik elveimmel, úgy egészen bisztosan kiszállnék a vállalkozásbol, függetlenül attól, hogy milyen jól menő üzletről van szó.

Vannak vállalkozásaim, amelyekben aktívan részt veszek, itt a cégek igazgatásával foglalkozom. Ezek többnyire családi vállalkozások, így a fontos döntéseket együtt hozom a feleségemmel.

B.-D. A.: Hogyan értelmezed keresztény vállalkozói mivoltodat?

Szatmári: Először is katolikus keresztény vagyok. Minden egyéb csak utána. Ez az, ami meghatározza az egész létemet, legalábbis erre törekszem. Mindenek előtt Istent próbálom az első helyre tenni az életemben, és ez érvényes a vállalkozásaimra is. A vállalkozás csak eszköz, amely segít megélni keresztény életünket, de semmiképpen sem cél !

B.-D. A.: Hogyan érvényesül ez az általad vezetett vállalkozásban, gazdasági stratégia szintjén és a munkatársak irányába?

Szatmári: A cégeimben az alkalmazottakat (nincsenek sokan), amennyire lehetett, olyanok közül választottam, akik úgy gondolkoznak és élnek, mint én és családom. Minden esetben a kapcsolatunk több, mint munkáltató és munkás viszonya. Úgy próbálunk meglenni, mint egy nagy család. Megpróbálok odafigyelni mindenki reális igényeire. Természetesen a cégeink profit-orientáltak, de nem minden áron. Amikor tehetjük, karitatív tevékenységeket segítünk, illetve finanszírozunk.

B.-D. A.: Szerinted milyen hatásai vannak tevékenységednek a „világ felé", a világ pedig hogyan hat rátok?

Szatmári: Katolikus kereszténynek lenni azt jelenti, elsősorban megélni hitünket és tanúságot tenni a világban az Úrról. Ez érvényes az üzleti életre is. Számomra nincs különbség az üzleti, világi, vallási vagy családi élet között. Ez mind része az Életnek és mint olyan csak egyféleképpen tudom megélni. Az Úrral az első helyen.

Ez persze rányomja bélyegét az üzleti kapcsolataimra is. Sokszor egy-egy üzleti tárgyalás hitvallásá, illetve hitről való beszélgetéssé „fajul". A legtöbbször (tapasztalatom szerint) az „üzletemberi" álarc mögöt egy kereső ember lapul. Tanúságot tenni nem csak beszéddel, hanem tettekel, családunkkal és nem utolsó sorban vállalkozásunkkal is lehet. Ne feledjük, hogy a vállalkozás is munka, és mint ilyent meg lehet és meg is kell szentelni.

Persze mi is a „világban" élünk és a befolyása alatt vagyunk folytonosan, de meggyőződésem, hogy aki imádkozik és élő kapcsolatot ápol az Úrral, az mindig megtalálja a helyes utat és fel tudja ismerni a világban rejlő veszélyeket. Például sokszor jelennek meg üzleti lehetőségek, amelyek első látásra nagyon csábítóak, nagy haszonnal kecsegtetnek. De olyanokról, amelyek megvalosítása minden időmet igénybe vennék, megtanultam lemondani, vagy részben átadni másoknak.

B.-D. A.: Milyen személyes üzeneted van a keresztények felé, illetve azon vállakozók felé, akik keresztényeknek tartják magukat?

Szatmári: „Csak kétféle ember létezik – hívő és nem hívő. A hívő ember az első helyre teszi életében az Istent (élete minden területén), a nem hívő ember életében pedig nincs jelen Isten – vagy pedig az utolsó helyen áll." Ez volt az a mondat, amely megváltoztatta az életemet. Egy ferences szerzetestől hallotam, és nagyon elgondolkoztatott. Addig azt hittem, hogy hívő vagyok, mert elmegyek vasárnap és ünnepnapokon szentmisére és naponta elmondok valamilyen imát. De amikor ennek a mondatnak a következtében igazán a lelkem mélyére néztem és nem hazudtam többé magamnak, rájöttem, hogy igazábol hitetlen voltam. Istené volt az utolsó hely az életemben. Vettem a bátorságot és változtattam. A határidőnaplómat az Úrhoz igazítottam. ő került első helyre, és ígérete szerint minden megváltozott körülöttem. Sokkal „gazdagabb" lettem. Tulajdonképpen minden tekintetben, mind lelkileg, mind anyagilag.

Nekem nincs különösképpen üzenetem, hanem inkább javaslatom van. Vegye a bátorságot mindenki, vállalkozó és nem-vállalkozó egyaránt, mert bátorság kell hozzá, és vizsgálja meg őszintén az életét. Az idézett mondat alapján pedig döntse el, hogy hívő-e vagy sem. Amennyiben úgy találja majd, hogy nem az, legyen bátorsága változtatni gyökeresen az életén. „Hozza előre" az Urat az első helyre, mert csak úgy lehet bárki is hívő. Az Úr pedig azt akarja, hogy mindannyian hívők legyünk, hogy „életünk legyen, bőségben, meghozzá örök életünk".

Egyáltalán nem ritka az ilyen példa. Ezek sorában található a világegyházban igen ismert következő is. A két világháború között kezdődött az a folyamat, amely egy ferences papi hivatás célbaérésén keresztül egy egész ország jelenkori evangelizációs lehetőségeinek kivirágzásához vezetett. Mindehhez pedig valós, evangéliumi berendezkedésű vállalkozás működtetéséhez is szükség volt. A tudósítás magyar nyelven először az 1983-as Katolikus Kincses Kalendáriumban jelent meg, majd a nyíregyházi Örökségünk Kiadónál, Vaszkun György nyugdíjas görög katolikus pap kezdeményezéseként. Előszavában ezt írja:

"Drága Testvérem Krisztusban!…

E lapokon azt olvashatod, hogyan lesz a nyolc éves félárva kisfiúból szerzetes, majd fölszentelt áldozópap, miközben végigjárja és átszenvedi a második világháború általunk nem is sejtett borzalmait. Életveszély, rágalmazás, halálos ítélet egyfelől; tiszta küzdelem, mélységes hit és az Úristen kegyelmének bőséges kiáradása másfelől.

Bár a szerző a kis árva Karcsi - majd Gereon páter életrajzát írja le, a történet számunkra valójában az imádság hatalmas erejéről szól.

Egy egyszerű apáca állított imádkozó sereget a gyermek mellé, amikor édesanyját elveszítette, és a jóságos Isten meghallgatta szüntelen könyörgésüket. Szerencsétlen, bűnös, zaklatott, békétlen világunknak ma is imádkozó emberekre van szüksége!

Kérlek, ne tedd le olvasatlanul…! Olvasd el, rendülj meg, aztán imádkozz, imádkozz, imádkozz!"

Második rész: A tokiói rongyszedő

Végre, megannyi nehézség ellenére megvalósulhatott Gereon atya kívánsága: misszionárius lehetett Japánban!

Egyik – gyermekekhez intézett – prédikációjában beszélte el kissé tréfásan, hogyan lett misszionárius:

„Mikor még kisfiú voltam, rendszeresen jártam ministrálni. Egyszer egy misszionárius fordult meg templomunkban, Japánról beszélt és arról, hogy milyen derék, buzgó gyerekek élnek Japánban. A szentmise után megkértem a misszionáriust, vigyen el Japánba.

– Kicsi vagy te még! - mondta barátságosan hozzám hajolva.

– Nem látja milyen nagy vugyok?! – méltatlankodtam.

– Ahhoz, hogy Japánba menj, még nem vagy elég nagy!

– Páter, én akkor is menni akarok!

– És az édesanyád mit fog ehhez szólni?

– Van otthon elég testvérem, nem fogok neki hiányozni.

A misszionárius ismét csuk elutasított, amire én keserves sírásra fakadtam. Megesett rajtam a szíve és ezt mondta:

– Ha nagyon erős az elhalározásod, imádkozz el naponta egy "Üldvüzégy"-et erre a szándékra, és eljutsz Japánba.

Megígértem, és meg is tartottam! Addig imádkoztam, míg végül 30 év után eljutottam Japánba."

P. Gereon 1954 januárjában indult repülőgépen Japán felé, január 25-én, pálfordulás napján érkezett meg Tokióba. Hó és jég borította a várost. Ritka látvány! P. Gereon tudta, hogy itt azért kell dolgoznia, hogy ezt a jeget átjárja az isteni kegyelem melege, a Szentlélek tüzének világossága…

A háromszázezres lakosú városrészben a plébánia (amelyet a ferencesek fuldai rendtartománya alapított 1953-ban) híveinek száma mindössze 100 volt…

P. Gereon a kimondottan szervező és térítő munka megkezdése előtt megismerkedett és összebarátkozott a rizs- és halárusokkal, és érdeklődött sorsuk iránt. Közben úgy élt, mint a legszegényebb japán ember. Hónapokig egy falat húst sem látott, kávét nem ivott, nem cigarettázott. Reggel 5 órakor kelt. Délelőtt látogatta a szegények kórházait és más betegeket. Délután fogta a kerékpárját és családokat látogatott. Néha 30-50 km-t is megtett. Naponta foglalkozott a gyermekekkel, egyéni oktatásban részesítette a keresztségre készülőket.

P. Gereon ezt követően hamar felfedezte, mennyi értéket tud kimenteni a gazdag házakból kikerülő szemétből, limlomból. Miután magas falú teherszállító autót szerzett, társaival hetente begyűjtötte a hulladék papírt, rongyot, üveget stb. A „szemétből" származó jövedelemből szegény sorsú fiatal tehetségek számára létrehozta a „Rongyszedő tanulmányi alapot", amelyből 12 fiúnak és lánynak nyújtott tanulási lehetőséget a tokiói egyetemeken. A hegyekben, a … plébániája özvegyei és árvái számára üdülőt rendezett be. S ki gondolná, hogy rongyszedésből még templomok építésének a költségeit is lehet fedezni. P. Goldmannak ez is sikerült. Már 1957-ben elkészült az az egyszerű, de tetszetős templom, amelyet Szent Erzsébet tiszteletére szenteltek. Három év múlva szűknek bizonyult. 1961 januárjában P. Gereon a következőket írta barátjának: „őszig nagy munkát kell még elvégezni: bővítenünk kell a templomot, mert vasárnaponként túl nagy a zsúfoltság és szinte mindenki dolgozik. A plébánia épülete sem elég nagy, igénytelenségünk ellenére. Jelenleg 25 ágytekercsem van. Minden éjszaka plébániánkon alszanak a fedél nélküli szegények, természetesen ingyen. Nem egyszer előfordul, hogy a csupasz földön alszom, mert valaki befektette gyermekét ágyamba. Minden szegény tudja a környéken, hogy nálunk ennivalót és szállást kaphat. Mi semmit sem szoktunk zárva tartani, mégsem hiányzik semmi."

A templombővítést a koldusszegény japán keresztények pénzéből kezdték meg. Volt, aki egy egész havi bérét is odaajándékozta. A tervet még abban az évben megvalósították és hozzáláttak egy új plébánia építéséhez.

P. Gereon 1961. július 5-i levelében már ezt írta: „Ha a Gondviselés szakadatlan segítségét nem éreznénk, régen abba kellett volna hagyni a munkálatokat. De nem csak az anyagi gondok terhét érezzük. A lelkiek messze túlszárnyalják ezeket. Nagyon szükségünk van az értünk mondott imákra. Számomra a legnagyobb halgaság ápítkezni, rohanni, kapkodni, s közben megfeledkezni az imádságról, a belső hűségről. Az anyagi gondok egyszer majd elmúlnak, de az imádságra akkor is szükségünk lesz. Különben a templom, a ház, amelyet építtettem, üresen fog állni…"

1964 Pünkösdjén P. Gereon ismét segélykérő felhívással fordult barátaihoz és támogatóihoz: „Azt hittem, hogy nem kell többé új kezdeményezéshe fognom. A tokiói bíboros kérésérc' mégis uíj terhet vállaltam, amely meghalad minden eddigit.

Rövidesen plébániámhoz csatolnak egy 6 km hosszú lakótelepet, amely… 200000 lelket számlál. Így kb. 500000 ember lelki szükségleteit kell hordoznom. Ha rögtön nem cslekszem, a most épülő városrész Isten nélkül marad…"

Mennybemenetel ünnepén írta alá P. Gereon az illetékesekkel a szerződést. A kedvezményes telekár mellett azt is rögzíteni kellett, hogy a hátralevő összeget augusztus végéig megtérítik. A szegény hívek, mint az ősegyházban, felajánlották tartalékaikat. De ez is csak töredéke volt a szükséges összegnek. Mégis megtörtént a nem remélt csoda. Befolyásos személyek támogatása nélkül, s anélkül, hogy felhívták volna a szélesebb tömegek figyelmét, az építkezés költségei hét hét alatt befolytak. Elégséges volt csupán egyetlen körlevél Gereon atya barátaihoz.

A sikert vezércikkekben, vastag címszavakkal méltatta a sajtó. A Neue Südpost 1964. szeptember 13-i számában ilyen cím alatt cikkezett: „Német rekord Tokióban az olimpia előtt". Idézzük az utolsó sorokat: „Szívből üdvözöljük P. Gereont, aki az első aranyat nyerte meg Németországnak! Az Isteni Gondviselés atlétái soha nem maradnak le a pályán. Bár olimpiájukat a tévé nem közvetítette, az adás vétele és a nyújtott teljesítmény kétszer olyan jó."

Annak ellenére, hogy Tokióban minden ezredik ember tartozik valamilyen keresztény közösséghez, P. Gereon olyan hírnévre tett szert, hogy a japán külügyminiszter személyesen mondott köszönetet szociális tevékenységéért. Egy ízben a japán televízió is beszámolt missziós munkájáról, s a többmilliós példányszámban megjelenő japán lapok sem hagyták szó nélkül…

Páter Gereon munkájának eredményét, ha csupán pénzben mérnénk fel, a következő kép mutatkozna: 1954. január 25-én, amikor megérkezett Japánba, mindössze 80 márka volt a zsebében. Azóta több mint 40 millió márkát költött el. Ezen 27 templomot épített, nem csak Japánban, hanem Indiában is; kórházakat, aggok otthonait, egyetemista-szállókat, szegények üdülő- és menedékotthonait létesítette... Mi ennek a titka? Íme a ferences válasza: „Sohasem kértem pénzt senkitől sem. Én csak az ima szükségességéről és erejéről beszéltem körútjaimon Európarszerte, de különösen Németországban. Hogy a szükséges pénz mindig időben megérkezett, ez csak annak a jele, hogy ezrek és ezrek imája megelőzte. Még a protestánsok is imádkoznak munkámért. És a lengyelek? Vajon mi mást adhatnának ők, mint azt, ami a legértékesebb: imáikat!"

Tokió érseke is csodálatát fejezte ki nemrégen páter Gereon szociális tevékenységének eredményei iránt.

„Érsek úr – válaszolt a 67 éves ferences egykori tanítványának –, ez nagyon egyszerű: rendeljen minden papja mögé egész hadseregnyi imádkozó embert, és azok is ilyen nagy dolgokat fognak művelni."

„A kezdet nagyon nehéz volt – vallotta páter Gereon az egyik érdeklődő kérdésére. – Elrettentő szakadék választja el Japánban a nyomorgókat a milliomosoktól. A felebaráti szeretet itt teljesen ismeretlen fogalom. Mindazokat, akik azt gondolják, hogy a kereszténység hűtlen lett küldetéséhez Európában, arra hívom; töltsenek néhány hetet ebben a városnegyedben, s belátják, mi mindent adott a néhány évszázados kereszténység Európának."

P. Goldmann annak idején alig tanult meg 50-60 japán írásjelet, máris plébánosi kinevezést kapott Tokió külváros ba. Úgy élt, mint ahogyan a legszegényebb japánok élnek. Tudatában volt, hogy lehetetlen az Evangéliumot terjeszteni, ha nem igyekszik előbb javítani annak a háromszázezernyi lakosnak az életén, aki a plébániája területén él. A fiatalok egy csoportjával értékesíthető hulladékot kezdett gyűjteni: rongyot, papírt, üres konzervdobozokat, üvegeket.

„Több, mint 300 000 dollár értéket gyűjtöttünk be ily módon. Ez lette lehetővé, hogy igazi nagy templomot építhessünk a kicsiny kápolna helyébe. Előbb azonban a legszegényebb családoknak készítettünk szükséglakásokat..."

Sokan azt tartják, hogy páter Gereon népszerűségének köszönhető a sok-sok megtérés Japán fővárosában. ő azonban más véleményen van:

„Az itt töltött 28 év alatt 11000 érdeklődőt részesítettem hitoktatásban és mindössze 844 felnőttet kereszteltem meg közülük. Az arány tehát meglehetősen kicsi. Gondoljanak csak arra, hogy kivétel nélkül minden este tartottam előadást a számukra. Vannak olyanok, akik tíz év óta járnak hűségesen hitoktatásra anélkül, hogy egyetlen kérdést feltettek volna: beülnek a terembe, meghallgatják az előadást és elmennek. Megtörténik, hogy egy napon, sejtelmem sincs milyen indításból, egy-egy odajön hozzám, és azt mondja: Én hiszek, kereszteljen meg. Nagyon sok imára és időre van szükség egy új keresztény megszületéséhez. Japán rendkívül anyagias (materialista) ország, ahol az emberek rendszerint nem hisznek sem Istenben, sem a lélek halhatatlanságában. Dolgozni, dolgozni, és biztos alapot teremteni önmaguknak - ez tölte ki egész életüket. Mégis, azok a japánok, akiknek van bátorságuk kereszténnyé lenni, rendkívüli buzgósággal élik hitüket: befektetik egész életüket, egész lelküket. Ezek valóban készek akár meghalni hitükért..."

A befektetett munka szép aratásának a jele, hogy a ferences páter tanítványai közül több mint tízen papok lettek és vagy negyvenen szerzetesnők.

P. Goldmann sokoldalúságát és fáradhatatlanságát bizonyítja, hogy legújabban a szakrális zene intézetének megalakításán dolgozik Tokióban, amely az egyetlen ilyen intézet lesz Ázsiában.

„A 11. vatikáni zsinat konstitúciója a liturgiáról arra ösztönöz, hogy minden országban megalakítsuk a vallásos zenét ápoló intézeteket, hogy az ország kultúrája és zenéje a világ minden tájáról beolvadhasson a liturgiába. Japánban nagyon kedvező terepre találhatunk, mert a japánokat a zene ufanatikusainako mondhatnánk."

Az intézet zenei igazgatójává páter Gereon egy fiatal japán leányt tett meg, akit egykor ő maga keresztelt.

Az utóbbi hónapokban nagyon meglepte egy esemény P. Goldmannt (aki pedig hozzászokott „csodákat" látni): a pápa látogatása Japánban.

„Önök nem képesek elképzelni, mit művelt a Szentatya Japánban! Négy nap alatt megvalósította azt, amire mi, többiek, egy egész század alatt sem voltunk képesek. A japánok még ma sem tértek egészen magukhoz. Én sem! Tokióban a 12 televízióállomás közül egyet jelöltek ki arra, hogy közvetítse az eseményeket. Ez a helyes arány, ha tudjuk, hogy 400 000 katolikus jut a 113 millió japánra! A japánok megrendülve hallgatták azonban, hogy a pápa japán nyelven szólal meg és olvassa üzenetét. Először történt meg Japán történelmében, hogy idegen kimagasló személyiség japánul szólt volna hozzájuk. A rádió- és tévéállomások azonnal megszakították rendes, előrelátott programjukat, és négy napon át a japánok mást sem néztek és hallgattak, csak IL János Pál pápát. Soha eddig nem volt ember, aki jobban megnyerte volna tetszésüket, minta pápa. Az egész ország zokogott a megindulástól, amikor látták őt letérdelni Hirosimában. Minden vallási szertartást közvetítettek: 113 millió japán vett részt katolikus szentmisén életében először. Követték a papszentelés szertartását a tokiói székesegyházban, ahol 6000 pap és szerzetesnő szorongott. Közülük senki sem feltételezte, hogy a pápa látogatását ilyen nagy érdeklődés fogja kísérni. Japán első alkalommal tapasztalhatta meg, milyen a katolikus egyház. A pápa tágra nyitotta az egyház ablakait és ajtóit: mindenki beláthatott rajtuk."

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Az ének- és zeneszerető erdélyi ember fülében ismerősen cseng a Kostyák név. Ez a vezetéknév azonban nemcsak egyetlen zeneértő személyt takar, hanem mindjárt nyolcat (szülőpárt és hat gyermeküket), sőt a harmadik generációban tovább élő tehetséggel lassan már többet is. A Kostyák „dinasztia" legidősebb tagja az idén töltötte be 90. életévét. Mozgékonyságát, szellemi frissességét, aktivitását látva Imre bácsit mindenki fiatalabbnak gondolja koránál. A mögötte lévő kilenc évtized pedig valóság, gazdag és boldog életpálya, amiről szeretettel emlékezik kolozsvári beszélgetésünk alkalmával.

Engem mindig tenyerén hordott az Isten

Kostyák Imre nyugalmazott zenetanárral Ozsváth Judit beszélget

Ozsváth: Minden életút meghatározója a család, a gyermekkor, az iskola. Tanár úr hogyan emlékszik vissza az első évekre?

Kostyák: Egyszerű családból származom. Édesapám bőrcserző tímár volt, iparos ember, Nyugat-Magyarországról vándorolt Erdélybe, ahol tökéletesedni kívánt mesterségben. Többfelé megfordult itt, míg végül Marosújváron telepedett le, ott alapított családot, ott született a nővérem, és én is ott születtem. Szüleimről nagyon sok kedves emlékeket őrzök, dolgos kezű, szerető emberek voltak. A háború a frontra szólította édesapámat, de szerencsére visszajött onnan. Tőle tanultam az első énekeket, a térdére ültetett, úgy énekelt nekem. Mire iskolába kerültem, már impériumváltás volt Erdélyben, így magyar tannyelvű román állami elemi iskolában jártam az első három osztályt, a negyediket pedig – mivel ezt bezáratták – a református egyház iskolájában. Ezt követően a marosújvári magyar tannyelvű polgári iskolában folytattam tanulmányaimat, de nem fejezhettem be ugyanott még az első gimnáziumi osztályt sem, mert közben ezt is megszűntették. Kolozsvárra kerültem, a piarista gimnáziumba, itt három évet jártam, a gimnázium negyedik évét pedig Gyulafehérváron, a Majláth Gusztáv Károly római katolikus gimnáziumban. Ott minden reggel ministráltak az internátusban lakó fiúk, engem éppen a nagypréposthoz osztottak be. Édesapám azt tervezte, hogy vegyészetet tanulok majd Németországban, és ha visszajövök, a tímárságot bőrgyárrá alakítjuk át. Ebből a tervből végül semmi sem lett, szegény édesapám meghalt, és mondanom sem kell: lassan mindenünk odaveszett. Ekkor a magyarországi rokonok azzal az ajánlattal álltak elő, hogy menjek ki hozzájuk, és ott tanuljam ki a kelmefestő mesterséget. De még mielőtt megragadtam volna ezt a lehetőséget, a bérmaapám felfigyelt arra, hogy a kolozsvári piarista rend pályázatot hirdet negyedik gimnáziumot végzett fiúk részére a rendbe való belépésre. Édesanyámmal ezt választottuk, de kicsit későn jelentkeztem, így csak azzal a feltétellel vettek fel az ötödik osztályba, ha mellette, délután, dolgoztam az internátusban. Becsülettel végeztem a rám bízott feladatokat, így amikor kérvényeztem a rendbe való felvételemet, igenlő választ kaptam Patai József rendfőnöktől. Máramarosszigetre küldtek az újoncképzőbe, ott hárman voltunk. Két nagyobb társammal szerencsém volt, mert ők tudtak zongorázni, jó énekesek is voltak, így az egyházi énekek mellett rengeteg nép- és műdalt tanultunk együtt a különféle daloskönyvekből. A noviciátusi idő végén fogadalmat tettem, új reverendát kaptam és elöljáróim utasítására a rend temesvári iskolájában folytattam tanulmányaimat. Közben ebben az egyházi intézményben is kötelezővé tették a román tanítási nyelvet, ilyen körülmények között kellett érettségiznünk. Sikeresen leérettségiztem, majd visszakerültem Kolozsvárra, ahol elkezdtem egyetemi tanulmányaimat. A teológia mellett földrajz-matematika szakra iratkoztam be, előbbit reggel és este, utóbbit nap közben hallgattam.

Ozsváth: Ma már tudjuk, Imre bácsiból végül nem lett piarista szerzetes. Mi volt ennek az oka?

Kostyák: Az egyetemi tanulmányok nem jelentettek különösebb megerőltetést nekem. Mivel semmiből sem maradt el vizsgám, az első év végén arra gondoltam, hogy a következő tanévtől beiratkozok a zeneakadémiára is. Az éneklést nagyon megszerettem, és többször visszatért agyamba az a mondat, amit egyik temesvári ministrálásom után mondott nekem az ottani káplán, ti. hogy „a tisztelendő úrnak olyan szép hangja van, kár lenne azzal nem foglalkozni". Minden tanév elején be kellett számolnunk a prefektusunknak tanulmányi előmenetelünkről. Én közöltem is dr. Ochkó Lajos prefektussal, hogy sikeresen elvégeztem az első tanévet, és úgy érzem, hogy második évtől elbírnék még egy szakot, azaz, hogy be szeretnék iratkozni a zeneakadémiára is. Ochkó ezt elutasította, arra hivatkozva, hogy „aki sokat markol, az keveset fog"… Azt javasolta, hogy várjak még a jelentkezéssel. A második tanévet is sikeresen zártam, és nem tágítottam, újra engedélyt kértem a zenei tanulmányok elkezdéséhez. Ekkor Ochkó Lajos betegsége miatt éppen nem volt Kolozsváron, ezért én egyenesen a rendfőnökhöz folyamodtam a kérésemmel. Láttam, hogy a temesvári iskolában nincs a rendnek saját énektanára, így arra gondoltam, ha lediplomázok zenepedagógiából, taníthatok ott a piarista gimnáziumban. Bíró Vencel rendfőnöknek elmondtam, hogy korábban Ochkó Lajos azt kérte, várjak még a jelentkezéssel, aztán én vártam egy évet, és most újra engedélyt kérek. Bíró beleegyezett és a beiratkozási költséget is átadta nekem. A zeneakadémián egyenesen a rektort kerestem meg, ő megkérdezte, mióta készülök, mire én őszintén bevallottam, hogy nekem semmi különösebb zenei előképzésem sincs, és még a felvételire sem tanultam semmit. Akkor kezdtem el zongorán pityegtetni a szolfézs gyakorlatokat, az elméletet pedig könyvből tanultam. A felvételim sikerült. Sok mindent be kellett pótolnom, de ez semmi nehézséget nem jelentett számomra. Közben a másik szakon is sikeresen zártam az évet, de amikor a teológián vizsgáztam, Ochkó Lajos nem engedett át. Ez negyedév végén volt. Ekkor eszembe jutott egy korábbi mondása: „meglátja, hogy nem fog menni"… ő valószínűleg arra gondolt, hogy én csak azért is be akartam bizonyítani, hogy igenis képes vagyok mindent egyszerre vinni. Pedig én tényleg a rend érdekében képeztem magam, és akkor is tanultam, amikor mások moziba-színházba mentek vagy éppen pihentek. Nagyon fájt ez az igazságtalanság, olyannyira, hogy elhatároztam, kilépek a rendből. Bátor lépésnek tűnhet, de egyáltalán nem volt könnyű megtenni, nagyon megviselt lelkileg. Mindemellett lakni, kosztozni kellett valahol és az egyetemet is fizetni. A gondviselés viszont mindent megoldott. Kocsis Cecília nővér, a Marianum énektanára értesített, hogy a kerekdombi plébánián megüresedik a kántori állás. Az ő ajánlásával kerestem fel a plébánost, aki felvett, így lett munkahelyem. Ott énekkart is vezettem. Szintén egyházi szolgálatba mentem tehát, de új környezetbe, ahol megbecsültek és szerettek engem. A rendből való kilépésem miatt – ahol ünnepélyes örökfogadalmat is tettem – viszont nem járulhattam szentgyónáshoz és szentáldozáshoz, ami nagy szenvedést jelentett nekem. Nagyon hiányzott a korábbi lelki élet, teológiai tanulmányaim idején minden délután ott voltam a vecsernyén a piarista templomban. Rómában kellett kérvényezzem a felmentésemet, és amíg onnan nem jött pozitív válasz, nem járulhattam szentségekhez. Aztán megjött a felmentés, de a rend nem közölte ezt idejében a plébániával.

Ozsváth: Mi következett az egyetemi évek után?

Kostyák: Végül földrajz-történelem szakon diplomáztam, a matematikát kicseréltem a történelemmel, majd a zenepedagógiát is sikeresen befejeztem. Ez után bevonultam katonának, Gyulafehérvárra kerültem, a nehéztüzérséghez, majd átkértem magam Kolozsvárra, és így még tanulni is tudtam a katonai szolgálat közben. Ekkor végeztem el a tanárkodáshoz kötelező pedagógiai szemináriumot. 1940 szeptember elején szereltem le, ugyanazon hónap 12-én vonultak be Horthy csapatai Kolozsvárra. A tanítók és a tanárok kihelyezése akkor a bevonuló katonai parancsnokság keretében történt. Engem sehová sem vettek fel egy ideig, majd elég tekervényes úton végül a kolozsvári tanítónőképzőbe kerültem történelem- és zenetanárnak. Egyedüli férfi tanár voltam az intézményben, akibe – mesélték a későbbi találkozókon – majdnem minden lány szerelmes volt. Mindenki nagyon tanulta a történelmet, és én soha nem tudtam jelesnél rosszabb osztályzatot adni a tanítónőjelölteknek. Az 1940/41 és az 1941/42-es tanévek után 1942 őszétől áthelyeztek ének- és zenetanárnak az állami fiú tanítóképzőbe, ahol Domokos Pál Péter volt az igazgató. A tanév elején meghalt a mezőgazdaságtan tanár, és az igazgató kérésére azt a tárgyat is elvállaltam. Tanítottam méhészetet, állattenyésztést és közgazdaságtant is. Közben beiratkoztam a jogi fakultásra is, az ott szerzett ismeretekből is sok mindent tovább tudtam adni a tanítványaimnak. Jogból megszereztem az alapvizsgáimat, de a doktorátust már nem tettem le. 1944 március 19-én frontszolgálatra soroztak be, ahova magammal vittem a jegyzeteket is, hogy ott majd előkészülök a doktorátusra, de aztán ebből már semmi sem lett, ki sem tudtam nyitni azokat a harcmezőn. Tüzér felderítő tisztként működtem, mindig az első vonalban jártam. Volt, hogy teljesen egyedül mentem, nagy veszélynek kitéve, de az isteni gondviselésnek hála, soha semmi bajom nem történt. Utolsó állomáshelyem Szentán volt, Csurgó mellett, Somogy megyében, ahol 1945 virágvasárnapján a tüzéregység legénységével elénekeltük a Passiót. Ez volt az első Passió-éneklés abban a faluban. Onnan később Ausztriába kerültem, ahol a többi csoporttal együtt minden vasárnap szentmisén vettünk részt, ezeken én voltam a kántor. Hazajövetelem előtt Ausztriában több orgonát is javítottam, a felkérők legnagyobb megelégedésére. A frontról visszatérve elfoglaltam a régi helyemet a tanítóképzőben. Egyszer kaptam egy induló-kottát, azzal a felszólítással, hogy tanítsam azt meg a középiskolásoknak. Egy lehetetlen kompozíció volt. Átsilabizáltam és a gyerekek előtt mondtam, engem arra tanítottak, hogy értékeket adjak át, nem olyasmit mint ez az ének, ami egy valóságos fércmű. Akkor már az iskolákban is voltak olyan gyerekek, akiket a kommunista párt épített be, és fizetség ellenében információkat kért tőlük a tanárokról. Egy ilyen árulkodott rólam is. Abban az időben az iskolai év végén a tanároknak csak egy hónap szabadság járt, utána mindenkit beosztottak mezőgazdasági munkára. Azon a nyáron én a csépléshez kerültem. Szeptemberben, amikor a fizetést vettem volna fel, közölték, hogy nem vagyok rajta az alkalmazottak nevét tartalmazó listán, így fizetést sem kapok. Magyarán: kitettek az állásomból. A tanfelügyelőségen, a pártnál és a szakszervezetnél is érdeklődtem, hogy ki és miért tette ezt velem. Utóbbi helyen nagyon felháborodtak, tudván, hogy én a szakszervezet magyar és a román kórusait is vezettem és szólista is voltam. A káderes megígérte, hogy kapok állást a tanügyön belül, s hát kaptam is: az unitárius kollégiumba osztottak be kétkezi munkára, szolgaszemélyzetnek az iskolatakarításhoz. Tanárként korábban ötezer lejre is felrúgott a fizetésem, ott pedig, ha jól emlékszem, ötszáz lejt kaptam. Mindez azért, mert nem tanítottam be a kommunista indulót, „ellenszegülve" a párt utasításának… Végül is az unitárius kollégium igazgatója az iskola bizalmas levelezése vezetőjének nevezett ki. Nemsokára aztán megkaptam a felmentésemet, és újra taníthattam. Igen ám, de nem volt ez egyszerű dolog, hiszen eleinte a város különböző negyedeiben lévő hét, később három iskola között kellett ingáznom. A következő évben a református fiúlíceumba helyeztek át éneket tanítani, az ottani tanítványok közül később többen is elvégezték a zeneakadémiát. 1953-ban a balettiskolába kerültem, majd onnan jöttem nyugdíjba. Az iskolákban énekkarokat szerveztem, a gyerekek szívesen jöttek énekelni, és a különféle rendezvényeken is szép sikerrel szerepeltünk minden évben.

Ozsváth: Térjünk még vissza egy kicsit a tanítónőképzős két évhez. Abban az iskolában nemcsak állást, de feleséget is talált magának Imre bácsi…

Kostyák: Igen, ott ismertem meg az első feleségemet, Váci Margit festőművésznőt, aki abban az időben a képző igazgatóhelyettese volt. Munkakapcsolatból alakult szerelem volt, ami házassággal végződött, de – sajnálatos módon – nem jól működött. 1941-1949 között éltünk együtt, aztán elváltunk, mégpedig azért, mert Margit nem akart gyermeket, nagyon félt a szüléstől. Én pedig nem tudtam ezt elfogadni, mert csak úgy láttam igazán értelmét az életemnek, ha gyermekeket nevelhetek. Nem volt más választásunk, elváltunk.

Ozsváth: És ez után egy egészen új fejezet kezdődött, amit boldog házasság és az abból született hat gyermek fémjelez. Ez az ismeretség a Romániai Magyar Dalosszövetség kapcsán történt, aminek Imre bácsi akkoriban főtitkára volt. Talán előbb erről ejtsünk szót.

Kostyák: A Dalosszövetségnek az volt a célja, hogy az erdélyi magyarság dalkincsét belekapcsolja a Kodály által vezetett rendszerbe. A Dalosszövetséghez tartoztak a különböző települések és intézmények énekkarai. Több tanár jelezte, hogy nincs igazán megelégedve a szövetség korábbi tevékenységével, így 1947-ben újjászerveztük – Bartók Béla Dalosszövetség néven. Elnökének Nagy Istvánt, főtitkárának pedig engem választottak meg, korábban titkárhelyettes voltam. Nagy Istvánnak volt egy női kamarakórusa, amit az én indítványomra szerveztünk vegyeskarrá. Ez a kórus aztán szép sikerrel turnézott többfelé Erdélyben. Legelőször Kodály Missa Brevisét tanultuk meg, ebben én intonáltam a Glóriát és a Credót.

A szép sikerek után aztán a Dalosszövetség 1949-ben megszűnt, mivel a Magyar Népi Szövetség, ami alá tartozott, nem tudott semmiféle anyagi támogatást biztosítani számára. Kottákkal, könyvekkel elláttuk az énekkarokat, ezeket Magyarországról kaptuk, de a működéshez szükséges költségeket nem tudtuk fedezni. Balogh Edgár felszólított engem, hogy 3 milliós költségvetéssel készítsek egy gazdasági tervet a szövetség működtetéséről, amit aztán leszűkíttettek 300 ezer lejre. Ennek tartalmaznia kellett az énekkarok fenntartását, énekversenyek, dalos ünnepélyek szervezését, karvezető képzőket stb. Elkésztettem, de végül még a 300 ezer lejt sem kaptuk meg. Akkor azt ajánlotta a Népi Szövetség, hogy soroljuk be magunkat valamelyik román népi atheneumhoz, de az ilyen egyesületek mind románok voltak, a magyarokkal nem foglalkoztak. Támogatás híján így megszűnt a Dalosszövetség… Annak minden iratát a magyar zeneakadémia titkársága vette át, de a sokszori költöztetések alkalmával mindig lemaradt valami, így elkallódtak a dolgaink. Hosszú szünet következett, s csak az 1989-es fordulat után alakult újra Erdélyben a Dalosszövetség. Vezetése jó kezekbe került és ma is szép eredményekkel dolgozik.

De térjek vissza az én dalosszövetségi ténykedésemre, amihez a második feleségemmel való megismerkedésem is kapcsolódik. Az 1947-ben újjászervezett szövetség tevékenységét egy karnagyképzővel vezettük be, erre jelentkezett a gyergyószentmiklósi Bálint Erzsébet is. A tanfolyam meghívóinak végére azt írtam, hogy „dalostestvéri szeretettel". A visszaérkezett jelentkezések között csak egyetlen hasonló zárómondat volt, ezt Bálint Erzsébet, a későbbi feleségem írta. Ez a leány minden nap járt a templomba, áldozott, amivel szintén magára vonta a figyelmemet. Akkor már én is járulhattam szentségekhez, és rendszeresen egymás mellett térdepelve áldoztunk, utána pedig együtt reggeliztünk és ebédeltünk.

Zsóka tanítóképzőt végzett, majd miután összeházasodtunk, elvégezte a zenepedagógiát is. 1949. július 2-án volt a polgári esküvőnk Kolozsváron, két nap múlva pedig Gyergyószentmiklóson a templomi esküvő. Ebben az évben kezdte ő egyetemi tanulmányait a zeneakadémián. Nekem is támadt egy gondolatom, mégpedig az, hogy újra beiratkozom a zeneakadémiára, ezennel canto szakra. Így is volt. Az a tanár, aki legelőször hallott engem énekelni, azt mondta, hogy sehol semmi hibát nem talál, minden a helyén van a hangommal. Közben én kértem, hogy ismerjék el azokat a vizsgákat, amiket korábban tettem le a másik szakon, de az akkori zenei dékán, aki egy tehetségtelen, parancsoló nő volt, nem engedélyezte ezt. Az én professzorom viszont annyira ragaszkodott hozzám, hogy egy tanári gyűlésen kérte, vegyenek fel asszisztensének. Egy nagyszájú vezetőségi tag tiltakozott ez ellen, és a tanárom is kénytelen volt engedni neki. Egy alkalommal arról értesítettek, hogy énekesi tanfolyamra szeretnének küldeni Leningrádba. Erre én közöltem, hogy frissen nősültem, és kötelességem eltartani a feleségemet; amennyiben biztosítani tudnak egy ösztöndíjat itthon vagy lehetővé teszik, hogy ő is velem jöjjön, elfogadom. A vezetőség válasza nemleges volt, így aztán nem mentem Leningrádba, és nemsokára eldöntöttem, hogy nem folytatom a zeneakadémiát. A feleségem elvégezte viszont, és a gyermekszülések között tanárként működött.

Ozsváth: Merthogy ebben a házasságban mindkét fél örömmel vállalta a gyermekáldást…

Kostyák: Igen, a feleségem akart gyermeket. ők négyen voltak testvérek, és előre bocsátotta, hogy annyit mindenképpen elvállal, de ha többet ad az Isten, az ellen sem fog tiltakozni. Mindig több gyermekről álmodott, mert azt tartotta, hogy a családi élet akkor szép, ha sok egyéniség véleménye, kedvtelése gazdagítja. Első gyermekünk, Imre, 1953-ban született, amikor én a negyvenedik életévemet töltöttem. A gyerekben hamar megmutatkozott a zenei talentum. Három-négy év körüli lehetett, amikor elvittük őt egy hegedűhangversenyre az operába. Ez tavasszal volt, aztán jó idő elteltével, ősszel hallom, hogy valamit énekel a gyerek. Rá is kérdeztem, hogy mit énekel, amire ő azt válaszolta, hogy „nem tudod, azt, amit az a bácsi muzsikált"… Beethoven hegedűversenyének második tételét énekelte a fiú. Erre felfigyelve még iskoláskora előtt elvittem őt egy csellótanárhoz, aki megvizsgálta a kezét, és alkalmasnak találta arra, hogy csellózni tanuljon. Nekem ez a kedvenc hangszerem, bár nem játszom rajta. A következő gyermek, Attila, három év múlva született, és arra gondoltunk, hogy ha van csellista, jó lenne, ha lenne hegedűs is a családban. A következő gyermek megint fiú lett, Alpár, neki kicsit robosztusabb keze volt, ő brácsát tanult. Tizedik osztályban átiratkozott pedagógiára, majd a zeneakadémián is elvégezte a pedagógia szakot. A negyedik fiúból, Botondból, nagybőgőst szeretett volna a feleségem. Az ő taníttatását viszont zongorával kezdtük. Hatodikos korában vette fel – másik főszakként – a nagybőgőt. Botondot Levente követte, szintén hegedülésre alkalmas kézzel, de neki nehezebben ment a tanulás, így nemsokára abba is hagyta a hegedülést. De csak zenész lett ő is, magától tanult meg blockflötén játszani, ezt ma is felsőfokon műveli. Hatodik fiúnk, Előd, Levente után tíz évre született. ő is zeneóvodát végzett, és a nagyok között nagyon hamar megtanult énekelni. Neki is jó keze volt a csellóhoz, el is végezte a zeneakadémia cselló szakát.

Ozsváth: Egy korabeli családi magazin kétoldalas írást közölt az akkor még héttagú Kostyák családról. Az újságíró éppen egy házi koncertre volt hivatalos akkor. Az ott tapasztaltakat így fogalmazta meg: „A kis rögtönzött házi koncertet hallgatva megértettem azt, amit Guttmann Gabriella tanárnő a zenelíceumban mondott a Kostyák gyermekekről és szüleikről. Elmondta, hogy a gyermekek nemcsak tehetségesek, de nagyon szorgalmasak, munkaszeretők, jó tanulók, fegyelmezettek, könnyen illeszkednek be az osztályközösségbe, s mindez annak eredménye, hogy a szülők igen jól nevelik őket, meleg családi légkört teremtenek, a maguk nyugodtságát, optimizmusát átsugározzák a gyermekeikbe is"…

Kostyák: Más családokkal szemben nekünk megadatott még egy közös nyelv: a zene nyelve, ami még közelebb vitt egymáshoz. Igen, többször szerveztünk házi koncerteket, ha vendégek jöttek vagy valami családi esemény volt, örömmel zenéltek együtt a fiúk. Családunk napirendjét igyekeztünk jól megszervezni, mindennek megvolt a maga ideje, jutott idő pihenésre, tanulásra, együttlétre is. Arra is ügyeltünk azonban, hogy a szervezettséget szeretettel és türelemmel érjük el, e nélkül elég értéktelen lett volna az egész.

A feleségem a református leánygimnáziumban tanított huzamosabb ideig, ő ott ún. cigánykasszát szervezett, és a saját részét mindig a nyári vakáció előtt vette ki. Ebből a pénzből minden nyáron el tudtunk menni a csíkszentimrei Büdösben lévő családi villába nyaralni. Ezek is nagyon hangulatos együttlétek voltak, ahol kedvünkre zenéltünk-énekeltünk. Nagyon sok örömöt nyújtottak nekünk mindig a gyermekeink.

Ozsváth: Ma hol élnek és dolgoznak a fiúk?

Kostyák: Mindenki muzsikál valahol. Imi csellista Svájcban, Attila Magyarországon van, Budapesten hegedűt tanít. Alpár a kolozsvári Tarisznyás együttes brácsása, főállásban pedig a kolozsvári televízió magyar adásának szerkesztője. Botond a lyoni nagyzenekar első bőgőse, ugyanakkor németországi és svájci főiskolákon bőgőt tanít. 400 kilométerre eljár dolgozni a bazeli lakásától. Levente a kolozsvári Mária Szeplőtelen Szíve templom kántora, ahol rendszeresen szervez zenei előadásokat. Előd szintén Magyarországon él, ott hivatásos zenész, a MÉZ együttes csellistája. Ez egy hattagú, ír muzsikát játszó zenekar. Nagyon népszerűek Magyarországon és annak határain kívül is.

Ozsváth: Kanyarodjunk vissza a pedagógusi munkához. Milyen jelentős eseményeket ragadna ki abból a korszakból Imre bácsi?

Kostyák: Mindenképpen említésre méltónak tartom a Kodály Zoltánnal való találkozást. 1964-ben a felségemmel részt vettünk a Budapesten rendezett zenepedagógiai világkongresszuson. Ennek a rendezvénynek Kodály volt a főszervezője, és a világ minden részéről eljöttek a kor neves zenetanárai. Minden délelőtt ún. nyílt órákon vettünk részt, ezeket különféle korú gyermekeknek tartották. Kodály az egyik órán minden kisdiáknak átadott egy kottát, hogy énekeljék el első látásra az azon lévő éneket. Szolmizáló gyakorlat volt, amit nagyon rövid időn belül kitűnően megoldottak a gyermekek – sőt, két szólamra kezdtek el énekelni, a jelen lévő külföldi tanárok nagy meglepetésére. A kottát az abban lévő kézjelek segítségével olvasták olyan könnyen. Az utolsó gyűlésen a zenepedagógusok világszövetségének svájci elnöke szorgalmazta, hogy máshol is vezessék be ezt a módszert. Kodály a magyar népdalra, az ötfokúságra alapozta azt, ezt könnyen meg lehet tanulni, és könnyen tovább lehet fejleszteni. Romániában nem engedélyezték a Kodály-módszer alkalmazását, főképpen azért, mert magyar dologról volt szó… Japántól Svájcig viszont nagyon sok helyen bevezették, a legtöbb helyre magyar pedagógusok mentek ki tanítani.

A meghatározó élmények közé sorolom a Márton Áron püspök úrral való találkozásaimat is. Három alkalommal találkoztunk: először a temesvári éveim idején, oda lelkigyakorlatot jött tartani, azután akkor, amikor négy gyermekemet bérmálta Gyergyószentmiklóson, majd a gyulafehérvári tanárkodásom alkalmával.

Első négy fiúnkat feleségem szülővárosában vittük el bérmálkozni. Három közülük ott is volt a délelőtti szertartáson, de Imi, a legnagyobbik, éppen Bukarestben koncertezett a kolozsvári zeneiskolával, így elkésett. A püspök úr viszont megjelölt még egy délutáni időpontot, amikor azok bérmálkozhattak, akik valami miatt lemaradtak délelőtt. A gondviselés ajándékát láttam abban, hogy Iminek is sikerült bérmálkoznia aznap, és arra gondoltam, hogy ezt valahogy meg kellene köszönni a püspök atyának. Ajándékunk egy közös családi éneklés volt, amit az ünnepi vacsora vége felé mutattunk be. Márton Áron személyesen köszönte meg a produkciót, sőt a nagyobbik fiúnk csellójátékát is meghallgatta. Állítom, hogy Imi sem azelőtt, sem azután nem játszotta olyan szépen azt a Bach-áriát, mint akkor ott.

Ozsváth: Milyen időszakra esett a gyulafehérvári tanárkodás?

Kostyák: A kolozsvári balettiskolából mentem nyugdíjba, egy évig aztán nyugdíjasként is éltem, de akkor Gyulafehérvárra hívtak el tanítani. Egy volt novíciustársam, Blédy Lajos, személyesen jött el hozzám Márton Áron püspök úr meghívójával, hogy tanítsak történelmet és földrajzot az ottani kántoriskolában. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy előbb Denderle József nyugalmazott piarista tanárt hívták, de betegségére hivatkozva ő nem tudta elvállalni a munkát, ez után esett rám a püspök úr választása. Nagyon örültem a lehetőségnek, és nem is titkoltam, hogy már egy fél szóra is elmentem volna. Vágytam oda, hiszen ismertem és szerettem azt a helyet. A kántoriskolában földrajzot, természetrajzot, embertant meg egyebeket tanítottam, az éneket egy pap tanította. Ennek a papnak egészen különös felfogása volt az énektanításról. Lemezjátszót vitt be az órákra, és operarészleteket, hangversenyeket játszott le a diákoknak, olyasmiket, amiket azok nem hallhattak élőben. Neki heti három órája volt minden osztállyal, amiből a következő tanévben én megkaptam egyet és elkezdtem a zenei elemeket tanítani. Következő évben ez a pap kikerült plébániára, ekkortól megkaptam az ő óráit is. Márton Áron püspök úr külön megkért, hogy tanítsak népdalt a fiúknak, s én nagyon szívesen tettem. Máskor meg arra kért, hogy a kispapoknak tartsak valami foglalkozást, ami kitölti a szabad idejüket. Ekkor kezdtem el a méhészkedést tanítani nekik. A teológia kertjének egyik fájában volt egy méhraj, azt kivettem, kaptárt csináltam neki, és azon kísérleteztünk, tanultunk. Ugyannyira, hogy a gyulafehérvári méhészeti egyesület tudtával és engedélyével még vizsgát is tettek és diplomát is kaptak az érdeklődő „hallgatók". Kedves emlékként őrzöm lelkemben ezeket a gyulafehérvári éveket is.

Ozsváth: A kolozsvári Mária Szeplőtelen Szíve templom hívei ma is gyakran hallják az Imre bácsi szép hangját. Általában kevésbé ismert Mária-énekeket énekel, honnan tanulta ezeket?

Kostyák: Életem során nagyon sok egyházi éneket tanultam. Mária tisztelő vagyok, így különösen közel állnak a szívemhez a Mária-énekek. Apósomtól örököltem egy hatalmas gyűjteményt, azt is tanulmányozgatom, de a saját gyűjtésemből is válogatok. Sok kántort megkerestem Magyarországon is, tőlük is hoztam énekeket. Van egy saját szerzeményem is és több éneket fordítottam át latin nyelvből. Ebből a gyűjteményből énekelek fel kazettára, úgy néz ki, hogy két kazettányi anyag is összeáll lassan. Vasárnaponként, első péntekenként vagy nagyobb Mária-ünnepeken a saját gyűjtésemből vagy a Szent vagy, Uram énekeskönyvből szoktam énekelni a szentmisében. A húsvét előtti passióban a Jézus-szerepet éneklem minden évben a györgyfalvi negyed katolikus templomában. Úgy vettem észre, hogy a plébános úr és a hívek is szívesen hallgatják az énekemet.

Ozsváth: A Breviárium ma is mindennapi olvasmánya a tanár úrnak...

Kostyák: Annak idején a noviciátusban kezdtük el mondani a Breviáriumot. Akkor annyira hozzám nőtt, hogy nagy hiányt éreztem, amikor nem mondhattam. Itt jegyzem meg, hogy bár távoztam a rend kötelékéből, lélekben én mindig piarista maradtam. Gyulafehérvári tanárkodásom idején kaptam egy Breviáriumot az akkori spirituálistól, azóta minden nap elmondom belőle a kijelölt imákat. Megnyugtat, erőt merítek belőle. Ha valami miatt nem imádkozom el időben a kijelölt részt, a legközelebbi alkalommal feltétlenül bepótolom. Ma már csak sokszoros nagyítóval tudok olvasni, mert nagyon rosszul látok.

Ozsváth: Mit üzen Imre bácsi a mai fiataloknak?

Kostyák: Szeretném, ha a mai fiatalság munkaszerető, az igazi értékeket megbecsülő nemzedék lenne. Fontosnak tartom elmondani, hogy zenei vagy énektudásunk csak akkor fejlődik, ha igazán szívügyünknek tekintjük azt. Nagyon örülnék neki, ha minél többen szeretnék a szép zenét és éneket. Életem során én nagyon sok mindent csináltam, de soha nem éreztem, hogy fáradt vagyok, vagy hogy nem érek rá. Mindig mindenhez a szívemet adtam. És cserében engem Isten mindig a tenyerén hordott. Méhészkedtem, gyermekjátékokat faragtam, pamutgombolyítót készítettem, megtanultam a fa- és vasesztergályos, az asztalos és a lakatos mesterségeket is.

Nagyon sajnálom, hogy a mai magyar ember a helytelen hangsúlyozással a nyelv mellett a magyar népdalkincset is rongálja. Azzal, hogy a szavak végén felviszi a hangsúlyt, olyat tesz, ami teljesen ellentétes a magyar lélekkel. Sok nyelvvel ellentétben a magyarban az első szótag a hangsúlyos. Engem nagyon zavar, hogy a magyar zene képes oda lesüllyedni, hogy más nyelvek beszéd és éneklési szokásait veszi át. A magyar ének és zene nagyon szép, azt a Földön mindenütt értékelik. A mindenkori magyar embernek kötelessége ismerni, szeretni és ápolni a magyar zenei örökséget.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Térszervezés és liturgia

Földváry Miklós budapesti egyetemi oktatóval beszélget Antal Ildikó

Antal: Ön a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia Egyházzene Tanszékének liturgikus-latin tanára, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának megbízott előadója, az Erasmus Kollégium tutora, az ELTE doktoriskolájának hallgatója, ugyanakkor a Magyar Egyházzene című folyóirat olvasószerkesztője. Hogyan sikerül mindezt egyeztetni, és miért épp a liturgika iránt érdeklődik?

Földváry: Engem a liturgika a maga egészében érdekel. Ezzel szeretnék foglalkozni, mondhatnám úgy is, hogy a liturgiatudománnyal. Azonban ilyen általánosan vett tudomány nem létezik, legalábbis olyan értelemben nem, hogy az több szakterületet egyszerre felöleljen. Hiszen maga a liturgikus cselekmény is több vonatkozásból tevődik össze. Zenei vetületével foglalkoznak például az egyházzenészek vagy zenetudósok, akik a középkori vagy későbbi egyházi zenét kutatják a maguk szakértelmének megfelelően. Vannak építészek, régészek, művészettörténészek, akik a templomépülettel foglalkoznak, annak berendezését, kultikus tárgyait vizsgálják. Végül vannak – mint magam is – a középkori filológusok, akik a kódexeket kutatják, és liturgikus szövegekkel foglalkoznak nyelvi, irodalmi szempontból. Ezek szétszabdalt területek, s bár a szakértelem egyikben vagy másikban lehet kiemelkedő, nagyon ritkán találkoznak úgy össze, hogy valaki magáról a liturgikus cselekményről egészében tudjon gondolkodni, és úgy tudja összekapcsolni ezeket a területeket, hogy közben mindenikben eléggé kompetens legyen. Én sem vagyok mindenikben hozzáértő, a végzettségem arra ad lehetőséget, hogy megértsem a latin, illetve a görög nyelvű forrásokat. A nyugati hagyomány szempontjából a latin az elsődleges: ennek a műfajaival és nyelvi oldalával foglalkozom. Önmagában nem lenne elég, amit én a klasszikus latin szakon tanultam, mert az ókori latinság nagyban eltér a középkoritól, vagyis az egyházitól. Ezért különböző tanulmányokat végeztem ezzel kapcsolatosan, és némi gyakorlatra is sikerült szert tennem. Ez nekem kezdetet jelentett: a latinsággal való kapcsolat kapu, amely lehetőséget adott, hogy a liturgiatudomány egészébe egy meghatározott szakterületen bekapcsolódjam. A különbség aközött, ahogyan én viszonyulok ehhez, és aközött, ahogyan sokakat viszonyulni látok az, hogy én nem akarok megelégedni a saját szakterületemmel, vagyis hogy egy komplex jelenségnek csak az egyik oldalához értsek, hanem tájékozódni szeretnék sok minden egyébben is. Ezért fordult az érdeklődésem az egyházi építészet, a kultikus terek felé. Így természetes az is, hogy egyben gyakorolni szeretném azt a liturgiát, amelyik elméletben érdekel. Ezért igyekszem megtanulni az egyházi, vagyis a gregorián éneket, és rendszeresen képezni magam benne. Művészettörténeti érdeklődésem szintén megvolt, ezért az ilyen ihletésű képzőművészeti alkotások felé is fordultam. Ugyanakkor szükségesnek vélem mindezek mellett az egyháztörténelem ismeretét is, hisz úgy illik, hogy az ember átlássa azokat a folyamatokat, amelyek meghatározzák ennek a művészi és eszmei együttesnek az alakulását. Fontos a különböző hagyományok, a más felekezetek ismerete is. Az én munkám szempontjából a keleti kereszténységnél a görögök és szlávok, az ókeletinél pedig a koptok és a szírek érdekesek, de ide sorolom az örményeket is. Róluk ezután szeretnék tapasztalatokat és ismereteket szerezni, mivel náluk is kezdettől fogva folytonos hagyományok élnek. Ez már önmagában is jelentékeny, és ha az ember jobban meg szeretné ismerni azt a gyakorlatot, amely valaha Nyugaton a maga teljes gazdagságában virágzott – engem leginkább ez, tehát a középkor latin hagyománya érdekel –, akkor ezek amolyan retrospektív forrásnak minősülnek.

Antal: Gondolom, különös érdeklődéssel figyeli az útjába kerülő templomokat, és nyilván a sok különböző vizsgálódási szempont között jelen van a térszerkezet szempontja is. Milyen észrevételeket tett rövid kolozsvári látogatása során?

Földváry: Most, éppen délelőtt vezettek végig Kolozsváron, de a legtöbb épületet csak esztétikailag figyeltem meg. Azt hiszem, kijelenthetjük, az ember tapasztalása korlátozott, mivel csak azt látja, amire amúgy is fogékony, nem pedig azt, amit valójában lát. Rendkívül érdekes volt például a piarista (volt jezsuita) templomban lévő szentélykorláttal kapcsolatos vita. Ez a szentélykorlát ugyanis az oltár és a stallumok között húzódik, így jól kivehető, hogy a templomnak megvan az a hajón kívüli része, ahol két karra osztva elhelyezkedhetnek az énekesek, a zsolozsmázók. Ez az igeliturgia tere, és jól látható a választóvonal, az a bizonyos korlát is, amely így elválasztja a kórust és az oltárteret. Azt is hallottam – nagy sajnálatomra – az itteni helyzetet ismerőktől, hogy ezt a korlátot le akarják bontani, azzal az indokkal, hogy szűkös a szentély.

Antal: Miért tartaná helytelennek a korlát esetleges lebontását?

Földváry: Ez olyan maradvány, olyan értékes emlék, amely figyelmeztet valamire. Ha az ember kellő alázattal viszonyul az ilyesmikhez, akkor belegondolhat: lehet, hogy nem tudom, mire jó, de hátha van valami jelentősége, olyan üzenete, amelyet érdemes lenne megismerni. Hátha az utolsó emléke valaminek, ami a liturgia és a templomépítészet szempontjából meghatározó. Ha pedig meggondolatlanul eltüntetem, akkor előfordulhat, hogy elveszítek egy értékes emlékeztetőt: szimbólumot és használati tárgyat egyben. Természetes, hogy nem a legszerencsésebb megoldás, ha a szembemiséző oltár be van téve a háttal miséző elé, méghozzá elég szoros közelségben. Nyilvánvaló, ez is azt az elvet támasztja alá, miszerint szembemiséző oltárt vagy nem kellene építeni, vagy ha építünk, akkor annak a stallumok közé, a kórus bejáratához kellene kerülnie népoltárként. Akkor bőven lenne hely a felolvasásnak is.

Meg aztán a stallumok között, a lépcső után a középső kőlap kissé ki van mélyítve. Ez kitaposás. Valószínűleg annak köszönhető, hogy valamikor ezeket a stallumokat rendszeresen használták: amikor a templomban működő szerzetesek a zsolozsmát mondták, akkor a fölolvasás helye éppen ott volt. Egyszóval, ezek a dolgok mind figyelmeztetnek valamire, azt mutatják, hogy hagyományos épületeink még nagyon sok mindent hordoznak magukban abból az ideális elgondolásból, amelyik szerintem a legjobban illeszkednék a keresztény kultusz természetéhez. Ezért lenne téves és végzetes ezeket a hagyományokat felülbírálni.

Antal: A laikus szemlélő általában a főhajót, a mellékhajókat, az úgymond szabályos határvonalakat és térszerkezeteket szokta felismerni. Hogyan lehetne szélesíteni látókörét ahhoz, hogy ő is megláthassa az ilyen a rejtőző értékeket?

Földváry: Előfordul, hogy a szakértők a legveszélyesebbek, mert ők azok, akik azt gondolják: elég illetékesek ahhoz, hogy átalakítsanak. Én csupán arra az alapvető és természetes magatartásra szeretném emlékeztetni az embereket, hogy őrizzék meg azt, amilyük van. A természet és az egész világmindenség ki van téve a pusztulásnak. A régi kultúrákban jobban tisztelték a hagyományokat, mint ma: nem azért, mert azok eleve jobbak voltak, hanem azért, mert olyan korokban, amelyek egész népek kihalását tapasztalhatták meg, amelyeket a mulandóság sokkal közelebbről fenyegetett az egyes ember szintjén is, biztonságot jelentett a már kipróbálthoz való ragaszkodás. Az lenne a feladatunk, hogy kellő alázattal közelítsünk a saját múltunkhoz, méghozzá azzal a tudattal, hogy ezt örököltük, de mi is részesei vagyunk. Ha ilyen szemléletmóddal élnénk, már nem akarnánk megtörni a folyamatot, és nem mondanánk: „Innentől fogva más világ van, én jobban tudom." Ezt érvényesnek tartom az ilyen kicsinek tűnő, „szentélykorlátos" kérdésekben is.

Antal: Ön a kultikus térszerveződésről tartott előadást Kolozsváron a Liturgikus SzabadEgyetem keretében. Hogyan vélekedik arról, hogy napjainkban egy, a hagyományos térszerkezettől eltérő, centrikus templom épült fel Csíkszeredában?

Földváry: Sajnos csak fényképen láttam az említett templomot, de elmondhatom, manapság a templomok nagy része ezt az ideát igyekszik követni, vagyis az oltárnak az asztal-jellegét szándékszik kidomborítani. Ez egyébként szép elgondolás, de hozzá kell tennem azt is: ha ebből indulunk ki, könnyen meg is cáfolódhat az elképzelés. Hisz a romanizálódott közel-keletieknek, tehát a zsidóknak is, az étkezőasztalát, a tricliniumot három oldalról lehetett csak körülülni, mivel egyik oldala a falhoz volt illesztve. Tehát valójában nem egy középre helyezett asztalt, hanem egy falnak támasztott asztalt ültek körül.

A másik, amit ki akartam emelni, hogy az oltár nemcsak az utolsó vacsora asztala, hanem egyben a keresztfa is, hiszen a keresztény áldozat is ebből a két fundamentumból tevődik össze. Ettől magasztosul fel az asztal abban az értelemben, hogy nem mi vagyunk a középpontban, hanem arra tekintünk.

Egy másik probléma az, hogy az ilyen típusú térszerveződésnél elvesszük annak a lehetőségét, hogy valóban kialakuljon a liturgiának az a jellegzetessége, amelyet egyébként éppen a II. vatikáni zsinat utáni liturgikus újítások hangsúlyoznak, miszerint a keresztény liturgia nem egy-, hanem kétpólusú. Ha azonban centrális, egyközpontú templomot alakítunk ki, akkor nem tudjuk betartani ezt az áldozati- és igeliturgia közti kettősséget.

Antal: Hogyan lehetne mégis a kultikus hagyományokat megőrizni?

Földváry: Úgy gondolom, a modern építészeknek és templomtervezőknek is nagyon gazdag ismeretanyagot és ihletést jelentene ez a hagyomány. Én nem úgy hivatkozom a régi korokra, hogy mindenképpen azokat kellene reprodukálni. Semmi nem taszít jobban, mint amikor kosztümös utánzásokat látok neo-stílusban, vagy ha olyant hallok: „Építsünk látszat-gótikát, látszat-barokkot, vagy egyszerűen tegyünk úgy, mintha ezelőtt legalább ötszáz évvel lennénk". A probléma az, hogy a hagyományok erősen sérültek. Az, mondjuk, természetes, hogy a hagyományoknak is alakulniuk kell, nem hirtelen és rendeleti változtatások hatására, hanem lassan és folytonosan, úgy, hogy egyik átszervesüljön a másikba. Valami olyasmit szeretnék, ami megfelel a mai érzékelésnek, művészi szempontból eredeti, viszont táplálkozzék abból is, ami előtte volt. Lehet centrális templomot építeni, de meg kell gondolni, hogy annak fókuszába az ambó, és nem az oltár való. Az ambó maga nagyobb, hangsúlyosabb lehetne: mégsem termékenyíti meg a művészek fantáziáját, hiszen általában csak többé-kevésbé „dizájnos" konferenciaállványokat terveznek.

Látszik ez például az itteni Farkas utcai református, eredetileg ferences templomban is, ahol a reformátusok a hajónak csak a szerveződését őrizték meg az egykori középkori templomból, és kiiktatták az oltárt meg a szentélyt. És hogyan rendezik ezt be? Úgy, hogy körbeülik a hajót. Valójában egy középpontos teret alakítanak ki ők is, méghozzá a szószék körül. Ebből látszik, hogy megőriztek egy olyan tudást, egy olyan elrendezést, amely egykor az egész kereszténység sajátja volt. Az irányított, padsoros elrendezés csak később jött. Nem véletlen, hogy az előbbinek a szószék van a középpontjában. Érdekes, hogy a szószék a kolozsvári Szent Mihály templomban is középen van, pedig itt gótikáról van szó, ahol minden csúcsos, hosszúkás és hegyes. A lényeg szerintem az lenne, hogy mindenképpen a liturgia alakítsa ki – a maga legteljesebb gazdagságában, ne a végletekig csupaszítva – a neki alkalmas tereket.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Megszentelni mindazt, amit teszünk

Kránitz Mihállyal, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektorhelyettesével Mihálcz Márta beszélget

Mihálcz: Meséljen életpályájáról!

Kránitz: Nagy tisztelet él bennem az erdélyi egyházmegye és egész Erdély iránt. Bár csak huszonötévesen, 1984-ben jártam itt először, azonnal megfogott az itteni emberek kedvessége, lelki mélysége és magyarságtudata, amit odahaza, Magyarországon sajnos már nemigen találok meg.

1989-ben Budapesten szentelt pappá Várszegi Asztrik esztergomi segédpüspök, aki azóta már pannonhalmi főapát. Ezután még egy évet tanultam, majd doktoráltam patrisztikából. Disszertációm témája a lelkiismeret fogalma volt Órigenésznél. Egy év budapesti kápláni szolgálat után Rómában töltöttem két évet, ahol dogmatikai szaklicenciátust szereztem. Jézus emberi lelke Órigenésznél témából írtam a specializációs dolgozatot.

Ezt követően négy évig a Központi Papnevelő Intézetben voltam prefektus, közben 1993-tól tanítottam világi híveket a hittanári feladatra felkészítő budapesti Levelező Tagozat keretében (fundamentális teológiát és dogmatikát adtam elő), majd 1995-ben a Hittudományi Kar dogmatika tanszékén lettem docens, 1996-tól pedig az alapvető hittan tanszék vezetője. 1997-ig voltam prefektus, majd már „csak" tanszékvezető, de hamarosan új feladatot kaptam. 1998-tól a Hittudományi Karhoz kapcsolódó Levelező Tagozat igazgatója lettem, mely feladatkört éppen idén október elsejéig töltöttem be, tehát 5 és fél éven át. Időközben megkezdtem a tanszéki munka megszervezését, mivel harmincöt éven át nem készült jegyzet: a magyarországi egyházi könyvkiadást megnehezítette az elmúlt rendszer. Megközelítőleg négy év alatt sikerült négykötetes jegyzetet írni, és emellett két szótárt: az alapvető teológiai kulcsfogalmak szótárát és a teológusok lexikonát, ezeket egy-egy doktorandusz segítségével készítettem el. Így ebben az esetben megvalósult a világiak bevonása is a teológiai munkába.

Nemrég változás történt az életemben. Lejárt a Levelező Tagozati igazgatóság, és felkértek az egyetem rektorhelyettesi feladatkörére. Szeptember 1-től már nemcsak a Hittudományi Kar főiskolai Levelező Tagozatát kellett irányítanom, melynek éppen most ünnepeltük fennállása 25 éves évfordulóját, hanem egy nagyobb egység áttekintése került a kezembe.

Mihálcz: Mi a mostani beosztása, feladatköre?

Kránitz: Feladatom, hogy az egyetem rektora mellett odafigyeljek az egyetem katolikus arculatának fejlesztésére, katolikus tartalmára, a dékánokkal, a tanszékvezetőkkel, a professzorokkal való kapcsolat kiépítésére és a tanulmányi ügyek megfelelő intézésére. Ez most teljesen új feladatkör számomra. A magyarországi katolikus egyetem négy karból áll. Tizenegy éve, 1992-ben alapította a magyar katolikus püspöki konferencia. A Hittudományi Kar a legrégebbi, ezt Pázmány Péter hozta létre 1635-ban Nagyszombatban. Onnan később Pozsonyba költözött, utána Budára, és végül Pesten állapodott meg 1805-ben. Lassan 200 éves lesz a teológia oktatása Pesten. A teológiai kar mellett 1992-ben létrejött a bölcsészettudományi kar, majd 1995-ben a jog- és államtudományi. A bölcsészettudományi kar számára Budapesttől 27 km-re egy volt orosz laktanya helyén kiépült egy egyetemi campus, a tábor. Az itt látható épületek közül a legjelentősebb és legismertebb Makovecz Imre Stephaneum épülete, amely egy hatalmas előadótermet foglal magába. Három éve az új, információs technológiai karon is megindult a graduális képzés, amely most van kiépülőben. Egyelőre három évfolyam van, de ez majd kibővül. Magyarországon először a Katolikus Egyetem hozott létre informatikai kart, és ebben az esetben úttörők vagyunk, nemcsak hazánk vonatkozásában, de Európában is.

Ennek a négy karnak, vagyis az egész egyetemnek a felügyelete a feladatom, amely nagyon sok idő- és energiabefektetést igényel. Most is ebben a minőségemben vagyok itt, a gyulafehérvári szeminárium 250 éves jubileumán: képviselem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet, valamint keresem a kapcsolatot azokkal a felsőoktatási intézményekkel, amelyek Magyarország határain kívül találhatók.

Mihálcz: Milyen kapcsolatban áll a Pázmány Péter Katolikus Egyetem az erdélyi katolikus felsőoktatási intézményekkel?

Kránitz: Nagyon szoros kapcsolatunk van a Babeš-Bolyai Tudományegyetem Katolikus Teológiai Karával. Fodor György rektor-professzor nemrég még rendszeresen járt ide órákat adni, Gál Endre, az esztergomi Vitéz János Főiskola főigazgatója jelenleg is lejár tanítani. Most folyik a tárgyalás arról, hogy talán majd én is vállalok egy-két alkalommal előadást, illetve doktori tézisek lektorálását. Lehetőségeink szerint szeretnénk segíteni a még ki nem alakult struktúrák erősödését. Nem az a szándék, hogy mi „felülről" adjunk ötleteket, sokkal inkább a már meglévő pozitív eredményekhez adjuk hozzá a magunkét. Itt is kezdenek kialakulni olyan intézmény jellegű struktúrák, amelyek nálunk is kezdenek megerősödni. Hiszen a mi katolikus egyetemünk is csak 11 éve jött létre, és kell néhány év, hogy megállapodjanak az egyes karok, intézetek, tanszékek, professzorok, és elinduljon az építkezés. Mi már abban a fázisban vagyunk, hogy megvannak az épületeink, megvan a professzori gárda, a tanerő minden karon, viszont most nagyobb hangsúlyt kell fektetni a katolikus tartalomra. Ezért egyrészt olyan jelentkezőket várunk, akik valóban élik is a hitüket – elsősorban az egyházi iskolákban érettségizőket szeretnénk megszólítani. Látogatások sorozatát indítjuk el – minden karról egy-egy képviselővel – a budapesti és vidéki gimnáziumokba, és az érettségizőknek beszámolunk a felvételi módjáról, illetve azokról a szakokról, amelyeket választhatnak a katolikus egyetemen.

Mihálcz: Hány hallgatója van a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek? Mennyire népszerű az egyetem?

Kránitz: Jelenleg megközelítőleg 7500 hallgatónk van négy karon. Vannak népszerűbb szakok, ahol túljelentkezés van, például ebben az évben ilyen volt a pszichológia szak a bölcsészettudományi karon, valamint az információs technológiai karon is, ahol viszont létszámkorlátozás van, 60-80 hallgatót vehetünk fel évente. Vannak olyan szakok is, melyek mélypontot élnek át, itt kell talán a reklámmal élni, széles körben ismertetni a konkrét lehetőségeket, elmondani, egy-egy szakdiplomával hol lehet majd elhelyezkedni.

Mihálcz: Hogyan egyeztethető össze a katolikus szellemiség és például az informatika?

Kránitz: A katolikus egyháznak hivatása van a világban, nevezetesen a világ megszentelése. S bármilyen területen él is a keresztény, bármilyen munkája vagy elhivatása legyen, éppen azt kell megszentelnie, amit tesz. A keresztény a közéletben is vállalhat feladatot, így a tanításban, oktatásban, de azt tegye azzal a lelkülettel, ami a keresztségéből fakadóan rá hárul, becsületesen végezze el tevékenységét, ugyanakkor hassa át gondolkodását, tevékenységét, szavait az a tudat, hogy tovább kell adnia azokat az ismereteket még ezen az ún. nem vallási jellegű tárgyon keresztül is. Mert az ember az üdvösségre hivatott! Ez az ember gondolkodik, tevékeny, fizikai, elméleti munkát végez, kapcsolatai vannak, kutat, keresi a jövőt vagy a múltat. Az élet minden területét át kell hatnia a keresztények által annak a kegyelmi vonatkozásnak, amellyel Isten megteremtette a világot, amellyel Krisztusban megváltotta. Lehet valaki informatikus, de ennek is vannak erkölcsi követelményei. Az internet vagy más vonatkozásban az orvostudomány átlépheti azokat a határokat, amelyeket az egyház az emberi méltóság megőrzése érdekében át nem léphetőnek tart, amelyekről úgy ítéli: fontos, hogy azokat semmiképpen ne lépjék túl, mert ott már vagy emberhez méltatlan tevékenységbe sodródunk, vagy Isten „joghatóságát" sértjük meg. A klónozásra és a bioetikának egyéb kényes kérdéseire, az embriókkal való kísérletezésre gondolok.

Mihálcz: Hogy látja, milyen szerepet tölt, tölthet be Erdélyben a papság?

Kránitz: Az, hogy Erdélyben mit jelent a katolikus egyház, a katolikus papok szerepe, személyes élményeimből látom. Legyen az város vagy kis falu, a papnak komoly megtartó ereje van. Nemcsak vallási vonatkozásokra gondolok, hanem a kulturális, szellemi síkra is, mivel a pap egyfajta szellemi szintet is képvisel. Azon túlmenően pedig a hatása, a szava az emberek életének alakításában sokkal nagyobb, mint Magyarországon, ahol az elvilágiasodás, az egoista szabadosság, a fogyasztói szemlélet már olyannyira áthatotta az emberek gondolkodását, hogy sajnos eltávolodtak az egyháztól, mert nem érzik a fontosságát annak, hogy valakinek kikérjék a tanácsát, hogy az életüket valamilyen határozott és jó irányba vezessék. Erdélyben nemcsak az egyházi, vallási szempontok miatt fontos a helyi pap jelenléte, munkája, hanem a magyarság szempontjából is. Itt a magyarság és kereszténység nagyon szorosan összetartozik.

Mihálcz: Hol áll ebben a feladatvállalásban, milyen szinten az erdélyi papság az anyaországi papsághoz viszonyítva?

Kránitz: Magyarországon ott tartunk, ahol a Nyugat. II. János Pál pápa szavait kell nagyon komolyan venni, az új evangelizációra való felhívását. Tehát olyan területek megszólítása a feladat, ahol korábban nagy létszámban éltek katolikusok, vagy ahol azt gondoljuk, az emberek továbbra is katolikusok, holott valójában már nem azok, mert csak meg vannak keresztelve és fizetik az egyházi adót vagy az egy százalékot. Az elmúlt 40 évben több olyan generáció nőtt fel, amelynek tagjai már nem részesültek hitoktatásban, gyerekeiket sem járatták hittanra. Nem voltak egyházi iskolák olyan létszámban, amely lehetővé tette volna, hogy minél többen megismerjék a keresztény gondolkodást. Egyrészt a papság csökkenő létszáma, másrészt az említett szekularizációs folyamat erősödése nagyon nehéz helyzetet eredményezett. Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti prímás-érsek szándéka is a misszió újragondolása. Nagyobb erőket kell bevetni abban a tekintetben, hogy az embereket megszólítsuk. Visszatérve a kérdésre, itt Erdélyben a papoknak sokkal közvetlenebb a kapcsolata az emberekkel, barátságosabbak, emberségesebbek és közelebb vannak egymáshoz, a többi paptestvérhez. A pap nemcsak különc ember, aki más törvények szerint él, hanem része annak a közösségnek, ahol sajátos feladatot tölt be. Ezt Erdélyben – ahogy látom – az emberek többsége elfogadja és igényli. Magyarországon az említett negatív hatás 40 év alatt olyannyira érintette a családok életét, az emberek hétköznapjait, hogy gondolkodásukban, érzületükben és ismereteikben is eltávolodtak az egyháztól.

Mihálcz: Milyennek látja a gyulafehérvári papnevelő intézetben a képzést?

Kránitz: Gyulafehérváron nagyon jó a képzés! Olyan tanárok oktatnak, akik külföldön tanultak, és olyan szellemi tartalékkal jöttek haza, amelyből a növendékek egész serege tud megélni. Megkapják azt az emberi tartást is, ami a papok számára nagyon szükséges, hogy közösségeket tartsanak meg, s előrelendítsék az evangélium ügyét a legkisebb falvakban s a nagyvárosokban.

Mihálcz: Hogy érezte magát a gyulafehérvári szeminárium jubileumi napjain?

Kránitz: Nagy örömmel jöttem, mert szeretném kiépíteni a kapcsolatokat Erdély felsőoktatási intézményeivel. Lenyűgözött, ahogy az itteni elöljárók és az érsek a kispapok segítségével megszervezték az ünnepséget. Meg kellett szakítanom egy fél napra az ittlétemet, mert Kolozsváron az európai rektorok találkozójára is el kellett mennem, ezen a nemzetközi fórumon a mi rektorunkat helyettesítettem, aki váratlanul megbetegedett. Így belecsöppentem két olyan nagy erdélyi konferenciába, ami azt mutatja, hogy nagyon életre való az erdélyi felsőoktatás. Azt kívánom mind az egyházi, mind a világi oktatásnak, hogy ezzel a következetességgel és nyitottsággal építsék fel jövőjüket nemcsak Erdély, hanem az egész magyarság javára.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Csala Rita

Szent Miklós templomai az erdélyi egyházmegyében

Szent Miklós életét csupán a legendák világából ismerjük, mert nagyon kevés hiteles adat maradt ránk. Alakja először a 13. századi Legenda Aureában tűnik fel. A hagiográfusok kiderítették, hogy Szent Miklós legendájában van néhány olyan vonás, amelyeket más, 6. századi szentektől vettek át és kölcsönöztek neki. Ezenkívül azt tartják, hogy legendája a 6. században keletkezett, görög kultúrkörben, és a következő történeteket tartalmazta: a három igazságtalanul vádolt katonatiszt története, a három szegény leány megsegítése, továbbá három halálra ítélt ártatlan tanuló és a matrózok megmentése. Halála után jóságos alakja tovább élt a nép körében.1

A 11. században keletkezett a három megölt gyermek története, amit hamarosan dramatizálva is megjelenítettek. Az ártatlan gyermekek napján, december hatodika előestéjén előadott püspökjátékból bontakozott ki a közismert Miklós-est: a gyermekek meglátogatása, kikérdezése és megjutalmazása.2

A késő középkor óta Miklós püspököt a tizennégy segítő szent közé sorolják. Számtalan templom, társulat és foglalkozás patrónusa (vándordiákok, leányok, hajósok, foglyok, pékek, kereskedők, gyógyszerészek, jogászok).3

Szent Miklós i. sz. 272 táján született Patara városában, amely ma Törökországban, Anatóliában van, de akkoriban a Római Birodalomhoz tartozott. Szülei Miklósnak, azaz görögül Nikolasznak nevezték el, aminek jelentése: a nép vitéze, a győző. Nagybátyja, a patarai püspök hatására maga is pap lett. Apja halála után nagy vagyont örökölt, amelyet szétosztott a szegények között, így tisztelete az egész világon elterjedt, és aminek emlékét Miklós napján ünnepeljük, december 6-án.4 Elzarándokolt a Szentföldre, és mikor visszatért, a nép – égi sugallatra – Myra városának püspökévé választotta. Hívei rajongásig szerették, amit számtalan legendája is bizonyít.5 Galerius császár idejében a keresztényüldözések alatt sokat szenvedett, ezért a hitvalló melléknevet kapta. Részt vett a 325-ös Niceai Zsinaton.6 350 táján halt meg, Myrában titokban temették el.7 1087-ig nyugodott itt, amikor is a várost a törökök megtámadták, elfoglalták és lerombolták. A legenda szerint ekkor Miklós egy papnak jelent meg álmában az itáliai Bari városában, és kérte, hogy ereklyéit szállítsák ide. Bari polgársága három hajót küldött Myrába, ahonnan Szent Miklós elrejtett maradványait 1087. májusában vitték Bariba. Itt, tiszteletére megkezdődött a ma is álló S. Nicola-templomnak építése. Oltárán aranykoporsóban helyezték el az ereklyéket.8 Ennek köszönhetően Európa-szerte felvirágzott tisztelete. Így lett a keleti és a nyugati egyház közös nagy szentje.9

A Szent Miklós-tisztelet kialakulása már a 6. századra visszavezethető Keleten, Myra városában és Konstantinápolyban. Innen terjedt el tisztelete az egész görög, szláv illetve orosz egyházban. Kappadókia tartományának falusi templomaiban általában más szentek társaságában mint orvost, de legtöbbször mint a tengerészek védőszentjét ábrázolják. A régi Oroszországban különleges tiszteletet tanúsítottak iránta: az ország főpatrónusa lett. Az ortodox egyház ma is nagyon tiszteli, az ikonosztázokon gyakran jelenítik meg.10

A latin egyházban – a dél-itáliai területtől eltekintve – lassan és később terjedt el tisztelete. A 9. században Rómában egy bazilikában és három kápolnában tisztelték. Németországba a 10. század végén került a Miklós-kultusz a görög származású Theofanu császárnő révén. Franciaország és Anglia területére a normannok viszik a tiszteletet a 11. század végén.11

Magyarország valószínűleg közvetlenül Bizáncból vette át tiszteletét, már 1095-ben találkozunk a Miklós névvel - Mikola változatban.12 Ereklyéinek egy darabját még Szent István király hozta Magyarországra, mikor a görög császár szövetségében, seregével egy bolgár uralom alatt álló város elfoglalásában vett részt. A csata után nem engedte katonáit zsákmányolni, hanem bement Szent György templomába, és onnan elhozta Miklós ereklyéjét. Ezzel hazánkba hozta kultuszát is.13

Templomok Szent Miklós patronátusa alatt a gyulafehérvári egyházmegyében

A középkori Magyarország egyik legnépszerűbb szentje volt. Szent Miklósnak kötelező ünnepet már Szent László (1077-1095) I. törvényének A szent ünnepek megüléséről szóló 38. cikke rendelt.14

A középkorból bizonyítható, helynévvé nem vált templomainak száma meghaladja a 250-et. Szintén a középkori Magyarországon adatokkal alátámasztható 124 helységnévben is megőrzött templomcím.15

Az erdélyi egyházmegyében a történelem folyamán mintegy 52 templomot szenteltek tiszteletére. Ezek a következők: Abrudbánya, Alsójára, Altorja, Aranyosszentmiklós, Bázna, Bereck, Beszterce, Bethlenszentmiklós, Boldogváros, Borbátvíz, Botfalu, Brulya, Cineris, Csíkszentmiklós, Déva, Felsőtömös, Gyergyószentmiklós, Gyulafehérvár, Háporton, Hidvég, Hosszúmacskás, Kaca, Káposztásszentmiklós, Kászonújfalu, Kékes, Keresd, Keresztényfalva, Kolozsmonostor, Lécfalva, Magyarköblös, Magyarsáros, Mardos, Maroscsúcs, Marosvásárhely, Méra, Miklósfalva, Miklóslaka, Miklóstelke, Miklósvár, Netus, Segesvár, Szamosszentmiklós, Szászbudak, Szászhermány, Szászsáros, Szászváros, Szászvessződ, Székelyszentmiklós, Székelyudvarhely, Tövis, Szentmiklósfalva (Torda), Zágon.

Szent Miklós neve már a településnevekben szerepel, és a legtöbb esetben, más szentek nevének helynevekben történő előfordulásához hasonlóan, az adott templom védőszentjét sejteti. Ilyenek: Aranyosszentmiklós, Bethlenszentmiklós, Csíkszentmiklós, Gyergyószentmiklós, Káposztásszentmiklós, Miklósfalva, Miklóslaka, Miklóstelke, Miklósvár, Szamosszentmiklós, Székelyszentmiklós és Szentmiklósfalva.

Csíkszentmiklóson a pápai tized kori templom utódjának építési idejét a 15. századra teszik. Kőkerítésén az 1501-es évszám (R. 1501) a templom javítására vonatkozik. Az 1694. évi tatárbetörés a templomot és tornyát súlyosan megrongálja. Az 1777–1784 években bővítik és javítják, amely során az átalakítások annyira átformálják a templomot, hogy középkori stílusjegyeiből semmi sem maradt meg csak a 15. századbeli monumentális tornya.16

Gyergyószentmiklós temploma a 15. század végén épült (1498). 1661-ben a tatárbetörés következtében megrongálódik. 1756–1773 között új templomot építenek barokk stílusban. A gótikus kor templomára a torony emeleti részén a befalazott gótikus ablakok is emlékeztetnek. Kőkerítése az 1750-es években épült. Mindvégig megmarad katolikusnak.17

Ma is katolikus templomok

A fentiekben felsorolt, Szent Miklós tiszteletére épült 52 templom közül ma is működő katolikus épületnek maradtak meg Abrudbánya, Altorja, Bereck, Csíkszentmiklós, Gyergyószentmiklós és Kászonújfalu templomai.

Abrudbányán a templomot német bányásztelepesek építették a 12-13. század fordulóján, amelyet a tatárjárás után gótikus stílusban újítanak fel. A középkori katolikus hívek 1569-től unitáriusok lesznek a templommal együtt, a katolikusok 1765-ben szerzik vissza középkori templomukat. Az 1848-1849-es Nyugati-hegységbeli forrongások közepette a templomot és a plébániát felgyújtják, a templomot 1875-ben javítják ki.18

Altorján a 14. századi templomból az 1802. évi földrengés következtében csak a torony maradt meg, az 1823-1831 évi átépítéskor teljesen átalakították.19 A berecki templom egy régebbi, pápai tizedkori templom helyébe épült 1803-1829 között.20

Kászonújfalunak középkori temploma nem volt, Nagykászon templomához tartozott. 1701-ben önállósult plébániaként, ekkor építenek Szent Miklós tiszteletére egy fakápolnát. Még a 18. század első felében elkészül kőtemploma és 1768-ban a kőtorony hozzá. Ma is álló templomuk 1792-ben épült. A 18. században katolikus anyaegyház, és e század elején is katolikus temploma és egyháza van.21

A Szent Miklós titulus emlékét továbbadták

Marosvásárhely, Miklósvár és Székelyudvarhely településekben a Szent Miklós templomok elpusztultak, azonban a védőszent emlékét megőrizték és helyükbe új templomokat emeltek szintén az ő tiszteletére.

Marosvásárhely legrégibb templomaként tartják számon a Szent Miklós tiszteletére szentelt templomot. Nevét a múlt században még őrizte a Szent Miklós utca – a mai Bolyai és Gecse utca. A templom a régi Bolyai Kollégium helyén állott. Építési idejére nincs okleveles adat. Bizonyosnak vehető azonban, hogy a 12. században már állott. A Szent Miklós templomok ugyanis a legrégibbek közé sorolhatók, abból az időből, amikor az erdélyi püspökség plébániáinak beosztása sorra került, a megszervezett főesperesi kerületekben még Szent László szentté avatása (1192) előtt.22 A reformáció során és az 1602. évi Basta-féle harcok idején a szerzetesi vártemplommal együtt nagy kárt szenved. Innen kezdődik a Szent Miklós-templom haldoklása. Nem tudják ugyanis mindkét templomot rendbe hozni. Csak a vártemplomot fedik be, felhasználva a Szent Miklós-templom cserepeit is. A templom lassan rommá válik. Az 1620-as években a vár építésekor, a templom falaiból is sok anyagot beépítenek a bástyákba. Még egy évszázad elteltével is vannak a romfalakból, amelyekből gr. Haller Gábor faragott köveket adományoz a jezsuiták által építendő templomhoz, amelyre 1722-től gyűjtik az anyagot.23

A templom titulusának emléke tovább élt, így az 1997-1999 között épült kövesdombi plébániatemplomot szintén szent Miklós tiszteletére szentelték fel.24

Miklósvár, mint helynév is már arról tanúskodik, hogy itt Szent Miklós tiszteletére szentelt templom volt. Ez azonban nem a mai falu helyén állott, hanem északkeletre, valahol a Várpatak helynévvel jelölt hely közelében, mert a falu is mai helyétől feljebb feküdt. A pápai tizedjegyzék papjának temploma már a falu új helyén épült és 1771-ig állott fenn. Ekkor lebontották, mivel pusztulásnak indult és helyébe építették 1771–1775 között a ma is álló harmadik templomot. A középkorban a falu népe tiszta katolikus. A reformáció korában református lesz, a templommal együtt. 1717-ben gr. Kálnoki Ádám visszaszerzi a templomot a katolikusok részére.25

Székelyudvarhelyen a 12. század második felében és az 1200-as évek elején, már megvolt a telegdi főesperesség is Telegd-Székelyudvarhely székhellyel, tehát a templom is. A reformációkor a reformátusoké lesz a templom, de hosszas vita után a többség címén visszakapják a katolikusok 1600 körül. 1633-ban elhagyatott állapotban van a templom. 1649-től jezsuiták vezetik a plébániát feloszlatásukig (1773). 1661-ben tatárok pusztítják. 1637-ben a tornyát magasítják. 1788–1793 között új templomot építenek copf stílusban a régi templom anyagának felhasználásával.26

Protestáns közösségek szolgálatában

A reformáció során Bázna, Beszterce, Boldogváros, Botfalu, Brulya, Kaca, Keresztényfalva, Mardos, Miklóstelke, Netus, Segesvár, Szászhermány, Szászsáros és Szászvessződ hívei a templommal együtt a lutheránus hitfelekezethez csatlakoztak.

Szászhermány egyházának jövedelmeit 1240-ben IV. Béla a kerci cisztercitáknak adományozza, ekkor tehát temploma van. Építési idejét a 13. század elejére teszik. Egy 1457-ben kelt oklevélből azt is megtudjuk, hogy a templom Szent Miklós tiszteletére volt szentelve. A 15. századi gótikus átépítéskor torony készült és a hajó nyugati szakaszát formálták át. A hajókat az 1593. évi tűzvész után újraboltozták. A templomot háromszoros várfal vette körül. A külsőt teljesen lebontották, a középsőt részben. A várfalból kiemelkedő torony kápolnát rejt, amely baptisztérium vagy ravatalozó lehetett. A vakolat alatt 1460–1470-ből való falfestmények rejtőztek, amelyeket 1920-ban feltártak. Középkori tiszta katolikus falu lakói a reformáció idején lutheránusok lesznek, a templommal együtt.27

Néhány templom több vallásfelekezet birtokában is volt a történelem során: Alsójára temploma előbb református, majd unitárius kézbe került; Magyarköblös előbb unitárius, később református használatban; Szászbudak templomát előbb lutheránusok, aztán ortodoxok kezelik; Szászváros kettős használatból (lutheránus és református) végül a reformátusoknál maradt.

Szászváros már a szász telepítés előtt város volt. Később feltűnő szász nevét, Broos a templom védőszentje – Szent Ambrus – után kapta. A 12-13. században épült templom helyébe építik a ma is álló 15. századi templomot. 1658-ban megmenekült a pusztulástól. Az első templom román stílusú bazilika volt, Szt. Miklós tiszteletére. 1839-ben tornya összeomlik. Helyébe 1840–1843-ban építenek újat. Régészeti ásatások (1991–1995) 10-11. századi földvárat tártak fel, melyhez egy körkápolna is csatlakozott. A középkori plébániatemplomot 1820-ig a szász lutheránusok és a magyar reformátusok közösen használják. Ekkor a lutheránusok a régi mellé maguknak külön templomot építenek, és a régi a reformátusoknak marad, akik nagy átalakításokat hajtanak rajta végre.28

Déva, Káposztásszentmiklós, Lécfalva, Méra, Miklósfalva és Tövis középkori katolikus lakossága reformátussá vált a reformáció századaiban a templommal együtt. Bethlenszentmiklós, Magyarsáros, és Székelyszentmiklós lakosai ugyanekkor az unitárius hitre tértek át templomukkal együtt.

Székelyszentmiklósnak 1333-ban plébániatemplomát említik. A falu nyugati felében levő dombon, a parókia kertjének egy kiemelkedő pontján állott. A 18. században már csak a szentélyt használták, elzárva a hajótól, ugyanis a templomhajó romlásnak indult, a szentély boltozata beszakadt, így 1789-ben a templom siralmas állapotba jut. Lebontják és közelében anyagából egy másik templomot építenek. Ezt földrengés rongálja meg, s ezután 1862-ben – amiről a kazettás mennyezet feliratának dátuma szól – új templomot építenek a faluban. A középkori tiszta katolikus falu a reformáció idején az unitárius vallásnál állapodik meg és temploma is unitárius lesz.29

Elpusztult templomok

A középkori Szent Miklós templomok közül tizenöt elnéptelenedett, elpusztult: Aranyosszentmiklós, Borbátvíz, Felsőtömös, Gyulafehérvár, Háporton, Hídvég, Hosszúmacskás, Kékes, Keresd, Kolozsmonostor, Maroscsúcs, Miklóslaka, Szamosszentmiklós, Szentmiklósfalva (Torda) és Zágon. Harangjai elnémultak, templomai eltűntek, leromosodtak. Cineris templomáról csak közvetett tájékoztatásunk van, templomáról nincs további adatunk. A településről is annyit tudunk csak, hogy az erdélyi egyházmegyéhez tartozott.30

Háporton temploma és katolikus lakói már a középkorban megsemmisültek, és a káptalan új, keleti szertartású lakókat telepített helyükbe a 15. században.31

Aranyosszentmiklós, Hídvég, Hosszúmacskás, Maroscsúcs és Szentmiklósfalva templomai a 17. században, közvetlen a reformáció és katolikus megújhodás korszakait követően, már használhatatlanná váltak, leromosodtak.

Miklóslaka temploma és református anyaegyháza még a 17. században működik, azonban a 19. században már csak a templom romjait ismerik.32

Kékes és Keresd omladozó középkori templomait a 19. században bontják le, helyükbe újat építenek a protestánsok.33

Borbátvíz templomát a 19. század elejétől nem használták, romjainak az 1960-as évekre is nyoma veszett. Emlékét írásos utalások őrizték meg.34

Felsőtömösön oratórium létezett Szent Miklós tiszteletére, amelyben - az 1848-1849-es években leégett templom helyett – a 19. század második felétől a szentmise áldozatot végezték. Az 1924. évre leromosodott kápolna hívők hiányában megszűnt.35

Kolozsmonostoron az apátsági templomtól északra kiásott és a 13. századra datált hatkaréjos rotundával azonosítják a Szent Miklós titulusát viselő épületet.36

Szamosszentmiklóst 1760-ban Puszta Szent Miklósként említik a források, ami ara utal, hogy az előző századok viharai nyomán elnéptelenedett, mint egyházközség, és temploma is elpusztult. A 19. században görögkeletiek telepednek Szamosszentmiklósra.37

Az elpusztultak közül a gyulafehérvári templomról említünk több adatot: Gyulafehérváron Upori István erdélyi püspök építtet 1418-ban Szent Miklós tiszteletére templomot (parochialem B. Nicolai confessi in Albagyula). 1531-ben is parochiális templom a címe. 1473-ból ismerjük prépostját (Domokos kanonok). Később, 1519-ben, mint körmeneti kápolnát említik. Kiváltságlevele 1509-ből maradt fenn, amelyből kitűnik, hogy a székesegyház frontja előtt állott, a püspöki palota irányában (ante castrum), amely a püspök várára vonatkozik. A 17. század folyamán pusztulásnak indult és a 18. század elején a vár építésekor lebontották.38

Epilógus

Noha a tárgyalt 52 templom közül hat élte teljességben túl katolikusnak megmaradva a vallásreformáció és a századok csapásainak következményeit, tizenöt közülük eltűnve társadalmunk anyagi és szellemi kultúrájának színteréről, az említett templomok Szent Miklós széleskörű kultuszát példázzák a történelmi Erdélyben. Hadd élesszük fel újra a Mikulás ünnep közeledtével szentünk kedves kis történetekbe, legendákba burkolt sokoldalú alakját, önzetlen emberszeretetét e templomok felsorolásain keresztül is.

Jegyzetek

1 Schütz Antal, Szentek élete. Budapest 1995. 821; http://www.katolikus.hu/szentek/1206.html.

2 Sediánszky János, Miklós. Budapest 1990. 13; http://www.katolikus.hu/szentek/1206.html.

3 http://www.katolikus.hu/szentek/1206.html.

4 http://www.sopron.hu/netelkedo/2/v38/mikulas.htm.

5 http://www.communio.hu/hitvallas/hitv0212/hitvallas021212.htm.

6 Bangha Béla, Katolikus lexikon III. Budapest 1932. 320; http://www.communio.hu/hitvallas/hitv0212/hitvallas021212.htm; http://www.sopron.hu/netelkedo/2/v38/mikulas.htm.

7 http://www.sopron.hu/netelkedo/2/v38/mikulas.htm.

8 http://www.sopron.hu/netelkedo/2/v38/mikulas.htm.

9 http://www.sopron.hu/netelkedo/2/v38/mikulas.htm.

10 Bangha, i.m. 320; http://www.communio.hu/hitvallas/hitv0212/hitvallas021212.htm.

11 http://www.katolikus.hu/szentek/1206.html.

12 http://www.sopron.hu/netelkedo/2/v38/mikulas.htm.

13 http://www.communio.hu/hitvallas/hitv0212/hitvallas021212.htm.

14 Magyar törvénytár. 1000-1526. évi törvényczikkek. Budapest 1899. 63.

15 Mező András, A templomcím a magyar helységnevekben (11-15. század). Budapest 1996. 169-178.

16 Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár (a továbbiakban GYÉFKL), Visitatio Canonica, Csíkszentmiklós. 1716, 1717, 1721, 1731, 1735, 1743, 1744, 1753, 1755, 1759, 1761, 1767, 1775, 1776, 1781, 1817, 1823, 1831, 1869; Schematismus Venerabilis Cleri Dioecesis Transsylvaniensis (a továbbiakban: Sematizmus), 1882. 73; Sematizmus, 1903. 84; Léstyán Ferenc, Megszentelt kövek. A középkori erdélyi püspökség templomai, I. 202; Sematizmus, 2000. 228.

17 GYÉFKL, Visitatio Canonica, Gyergyószentmiklós. 1711, 1717, 1721, 1723, 1726, 1731, 1732, 1735, 1744, 1747, 1755, 1775, 1776, 1779, 1786, 1796, 1817, 1823, 1831; Sematizmus, 1882. 85-86; Sematizmus, 1903. 97; Léstyán Ferenc, i.m. I. 207; Sematizmus, 2000. 246. Kölönte Béla, Gyergyó története, (1910) reprint 2002, Gyergyószentmiklós, 31; Mező András, Patrocíniumok a középkori Magyarországon. Budapest 2003. 316.

18 GYÉFKL Canonica, Abrudbánya. 1777, 1787, 1805, 1830, 1854, 1867; Sematizmus, Gyulafehérvár, 1882. 26-27; Sematizmus, 1903. 40; Léstyán, i.m. II. 81; Sematizmus, 2000. 65;

19 GYÉFKL, Visitatio Canonica, Altorja. 1720, 1731, 1735, 1743, 1776, 1784, 1817, 1823, 1830; Sematizmus, 1882. 97; Sematizmus, 1903. 125; Léstyán, i.m. I. 86; Sematizmus, 2000. 111.

20 GYÉFKL, Visitatio Canonica, Bereck. 1717, 1720, 1726, 1731, 1735, 1743, 1747, 1755, 1760, 1776, 1796, 1811, 1817, 1823, 1830, 1872; Sematizmus, 1882. 98; Sematizmus, 1903. 119; Léstyán, i.m. I. 63; Sematizmus, 2000. 111; Mező, Patrocíniumok… 311; http://www.haromszek.ro/falvak/bereck/leiras.html

1 GYÉFKL, Visitatio Canonica, Kászonújfalu. 1716, 1717, 1721, 1735, 1743, 1744, 1746, 1747, 1755, 1766, 1775, 1776, 1786, 1817, 1823, 1830, 1867; Sematizmus, 1882. 59-60; Sematizmus, 1903. 77; Léstyán, i.m. I. 230. Sematizmus, 2000. 214.

22 Léstyán, i.m. I. 336.

23 GYÉFKL, Visitatio Canonica, Marosvásárhely. 1721, 1734, 1766, 1776, 1777, 1784, 1805, 1822, 1832, 1853, 1875; Léstyán, i.m. I. 336.

24 Sematizmus, 2000. 190-191.

25 GYÉFKL, Visitatio Canonica, Miklósvár. 1716, 1717, 1720, 1731, 1735, 1743, 1747, 1776, 1782, 1811, 1821, 1830, 1867; Sematizmus, 1882. 41; Sematizmus, 1903. 56; Sematizmus, 2000, 99-100.

26 GYÉFKL, Visitatio Canonica, Székelyudvarhely. 1717, 1721, 1733, 1743, 1760, 1766, 1767, 1769, 1770, 1772, 1776, 1778, 1808, 1817, 1822, 1854, 1873; Sematizmus, 1882. 191-192; Sematizmus, 1903. 212; Sematizmus, 2000, 273-275.

27 Léstyán, i.m. I. 50; Mező, Patrocíniumok… 330.

28 GYÉFKL, Visitatio Canonica, Szászváros. 1735, 1777, 1784, 1805, 1821, 1838; Sematizmus, 1882. 94; Sematizmus, 1903. 114; Léstyán, i.m. II. 149; Sematizmus, 2000, 76; Mező, Patrocíniumok. 330.

29 Léstyán, i.m. I. 285; Mező, Patrocíniumok… 330; http://www.unitarius.ro/szentmiklos/tortenet.html.

30 Mező, Patrocíniumok... 312.

31 Léstyán, i.m. II. 111.

32 Uo. II. 218.

33 Uo. II. 25, 299; Mező, Patrocíniumok…. 318.

34 Léstyán, i.m. II. 159; Mező, Patrocíniumok… 311.

35 GYÉFKL, Visitatio Canonica, Felsőtömös. 1821; Sematizmus, 1882. 37; Sematizmus, 1903. 52; Sematizmus, 1924. 10; GYÉFKL, Püspöki iratok, 3568/1924.

36 Mező, Patrocíniumok… 319-320.

37 Léstyán, i.m. II. 242.

38 Uo. I. 108; Sematizmus, 2000. 59; Mező, Patrocíniumok... 316.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Ozsváth Judit: Erdélyi Iskola

Szellemi kincsesbányának számít az a vaskos, 375 oldalt számláló kiadvány, amely a csíkszeredai Státus kiadó gondozásában, impozáns nyomdatechnikai kivitelben látott napvilágot 2003 őszén. A hetven évvel ezelőtt megjelent és tíz évfolyamot megért színvonalas pedagógiai és népnevelő folyóirat, az Erdélyi Iskola, antológiájának és repertóriumának összeállítása, valamint a bevezető tanulmány megírása Ozsváth Judit igényes munkáját dicséri.

A kalendáriumban 1933-at írtak, amikor mint a gyulafehérvári Majláth Főgimnázium ötödik osztályos tanulója a karácsonyi vakációban facsádi otthonunkban megpillantottam az Erdélyi Iskola első számát. A dr. György Lajos és Márton Áron szerkesztésében megjelent folyóiratra könyvszerető édesapám könyvespolcán bukkantam rá, az új szerzemények között. György Lajos irodalomtörténészt később személyesen is megismertem. ő Kolozsváron lakott, az Egyetem utca 10. szám alatt, hátul, az udvarban. Egyetemi éveim idején én is ott éltem, a Szent Józsefről nevezett egyetemista otthonban (népszerű nevén a Szentjóskában). Márton Áron abban az időben a püspöki palotában lakott, vele is gyakran találkoztam, amikor a ministrálásnál rám került a sor. Az Erdélyi Iskola pedig – a Helikon, a Pásztortűz, a Magyar Kisebbség mellett – egyik kedvenc folyóiratom lett.

A kötetszerű, tartalmas folyóirat, mely az iskolai és az iskolán kívüli népneveléshez is sok segédanyagot közölt, negyedévente jelent meg. Az Erdélyi Iskola első, összevont (1-2.) száma 1933. szeptemberében hagyta el a kolozsvári Egyetem utca 8. szám alatti Glória nyomdát. A háború kezdetén két évig szünetelt, 1942 januárjában újraindult; 1944. júniusáig Veres Ernő szerkesztette, tőle Hegyi Endre (ő is Szentjóskás volt) vette át a stafétát, de ekkor már csak két hónapig élt, utána végleg megszűnt a lap.

Most, amikor ismét kezemben tartom az Erdélyi Iskola legjobb írásait csokorba foglaló kiadványt, azon tűnődöm, hogy az idő homokóráján lefolyt 70 esztendő alatt kisebbségi sorsunk a nagy szólamok dacára sem javult, sőt talán rosszabbodott. (Lásd a gyulafehérvári Majláth Főgimnáziumot és az évszázados Batthyaneumot, amelyeket ma sem szolgáltattak vissza jogos tulajdonosuknak, hogy csak ezeket, a szívemhez nőtt épületeket említsem.)

A hetvenéves jubileumra időzített kötet három részre tagolódik. Az első tanulmányban két terjedelmes írást talál az olvasó. Az első címe: A romániai magyar kisebbség két világháború közötti helyzetének vázlatos áttekintése, különös tekintettel az egyházakra és az oktatásügyre. A tények és számok tükrében megdöbbentő adatokat olvasunk arról, hogyan kezdték elsorvasztani a hatalom román urai a kisebbségi sorsba döntött magyarságot. Az első földreformmal a magyar egyházak elveszítették birtokuk 95%-át, ezt követte a hűségesküt megtagadók repatriálási kálváriája, a sikertelen nyelvvizsgák okozta kivándorlás és a többi csapás. Hiába interpellált a parlamentben dr. Willer József és dr. Gyárfás Elemér, szavuk süket fülekre talált. Ilyen körülmények között létszámban és erőben gyengült meg az erdélyi magyarság minden rétege, erő és bíztatás csupán az egyháztól és az iskolától jött számukra.

Dr. Bíró Vencel piarista paptanár, neves erdélyi történész a harmincas évek végén a szentjóskásoknak tartott egyik előadásában mondta bíztatásként „Nyomás alatt nő a pálma". Egy egyetemista türelmetlenül visszaszolt: „Professzor úr, már nem nagyon bírjuk a nyomást!" „Türelemmel és bízva bízni" – volt a válasz.

Ide tartozik személyes élményem is: a 30-as években a rettegett Teposu és Onisifor Ghibu tanfelügyelők azon mesterkedtek, hogy elvegyék gyulafehérvári iskolánk nyilvánossági jogát, amit az aradi római katolikus főgimnáziummal már meg is tettek. Látogatásaik alkalmával Kárpis János igazgató úr, aki asztmával küszködött, dupla injekciót kért hűséges feleségétől, hogy bírja a ránehezedő nyomást. Megjegyzem, hogy a Majláth gimnázium minden szempontból fölötte állt a város Mihai Viteazul (állami) líceumának, jól tudták ezt a vérszemű „inspektorok" is.

A tanulmány második részében – Az Erdélyi Iskola címmel – Ozsváth Judit a folyóirat alapos bemutatására vállalkozik. Itt – többek között – arról is szó esik, hogy a kolozsvári magyar egyetemi és főiskolai hallgatók tanulmányi igazgatójaként György Lajos rendbe tétette a Lyceum könyvtárat (a Farkas utcai piarista főgimnázium földszinti termeiben kapott helyet). Ebben a könyvtárban jómagam is gyakran megfordultam, igénybe véve a hallgatók kedves Zsiga bácsijának szolgálatait. Megemlítem, hogy minket jogszigorló korunkban, az orvostanhallgatókat pedig már ötödéves korukban „doktor urak"-nak szólított, ami abban a korban igen imponáló volt számunkra. Ebben a könyvtárban olvashattuk a szépirodalmi folyóiratokat és különösen az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványait. A Szentjóskában szombat délutánonként Dsida Jenő, Áprily Lajos, Reményik Sándor szavalóesteket tartottak, Bíró Vencel piarista paptanár és Kelemen Lajos pedig Erdély és Kolozsvár történetével ismertettek meg bennünket.

Szomorú szívvel említem itt Baumgarten Sándor nevét, aki a magyar egyetemisták és főiskolások ügyének zászlóhordozójaként tűnt fel, őt – Majláth püspök úr javaslatára – ösztöndíjas párizsi tanulmányútra küldte az erdélyi Római Katolikus Státus, hogy aztán később véresszájú kommunistaként a legjobban ártson az egyháznak, de különösen Márton Áron püspök úrnak, akivel in illo tempore együtt dolgozott.

A könyv második része az antológia. Ebben a részben hiánytalanul megtaláljuk Márton Áron lapban közölt írásait, és ott sorakoznak a kor szellemi nagyságainak értékes, ma is aktualitással bíró munkái is. De életutat ismertető tanulmányokat is találunk, többek között Majláth püspökről (142, illetve 256. oldal), valamint dr. Bitay Árpádról (174. oldal). Utóbbiról azt írja György Lajos, hogy „afféle ritkaság, aki évszázadok alatt csak egyszer-egyszer sarjad ki a székely-magyar tájnyelvből". 1938. nyarán a kolozsvári román egyetem jóvoltából részt vehettem Nicolae Iorga Vălenii de Munte-i nyári szabadegyetemén, ott hallottam, amint Iorga professzor elismerő szavakkal méltatta a magyar irodalmat népszerűsítő nagy tudós – „legkiválóbb munkatársa" – ottani tevékenységét. Kortársam, az igazságtalanul bebörtönzött dr. Venczel József a Márton Áron püspök népnevelő rendszere című írásában (216. oldal) a nagy püspök sokoldalú népnevelői tevékenységét elemzi, aki „rendíthetetlen eséllyel hirdette főiskolás híveinek (nekem is – szerző megj.), hogy népünk életmegújulása elválaszthatatlanul a lélek nemességétől, a szellemi magatartás tisztaságától, az értelem eleven frissességétől és az akarat szilárdságától függ".

A könyv harmadik része a repertórium, ebben könyvészeti leírást és a folyóiratban közölt írások szerzőinak betűrendes névmutatóját találjuk. A szerző nélküli írások és a kisebb közlemények-hírek a megjelenés sorrendjében sorakoznak.

Ozsváth Judit igényes munkájából sok hasznos információt megtudunk a színvonalas pedagógiai és népnevelő folyóiratról, a két világháború közötti időszak iskolaügyéről, és élvezettel újraolvashatjuk az Erdélyi Iskolában közölt, ma is aktualitással bíró gondolatokat.

Gyöngyössy Dániel

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Szabó Ferenc SJ: Dienes Valéria önmagáról

Huszonöt évvel ezelőtt hunyt el Dienes Valéria, az elmúlt évszázad nagy szellemi-lelki tanúja. A száz esztendőt megért katolikus polihisztorról ma mintha kicsit megfeledkezne egyháza, pedig tiszta gondolataival és eucharisztikus misztikájával igazi gyöngyöket szerzett annak. Ezért is örvendetes, hogy Szabó Ferenc Mai írók és gondolkodók című könyvsorozatának kilencedik kötetét Dienes Valéria életútja, életműve bemutatásának szentelte. A jezsuita szerzetes a francia XY par lui-męme sorozat mintájára kezdte el szerkeszteni és kiadni Rómában a korunk nagy íróit, gondolkodóit bemutató könyveket. Az első négy kötetet (Mauriac, Marcel, Hans Urs von Balthasar és F. Varillon önmagáról) Olaszországban, a következő kettőt (R. Schneider és Emmanuel önmagáról) Budapesten, a Szent István Társulatnál, a következőket pedig – így ezt a munkát is – a szegedi Agapé kiadónál jelentette meg Szabó Ferenc. A Dienes Valériát bemutató kötetet megelőzően e sorozatban Teilhard de Chardin és Prohászka Ottokár szellemiségét ismerhette meg az olvasó.

Amint azt a Dienes Valéria önmagáról című könyv előszavában jelzi a sorozatszerkesztő, e kötetből a katolikus tudós lelki útjának állomásai, hitének fejlődése rajzolódik ki, elsősorban saját vallomások, kiadatlan önéletrajzi részletek, naplójegyzetek és levelek alapján. A könyvből nem ismerhető meg a teljes életmű, így például zenei, matematikai munkásságáról vagy iskolát teremtő mozdulatművészetéről sem olvashatunk bővebben. „Elsősorban a gondolkodó filozófiáját kell alaposabban feldolgozni, különösen is Bergson, Teilhard de Chardin és Prohászka eszméinek továbbgondolását, amelyhez itt adalékot nyújtok" – írja Szabó.

A könyv három nagy egységre tagolódik. Az első a szellemi nagyság életútjának állomásait ismerteti. Henri Bergson tanítványát, műveinek értelmezőjét és fordítóját, Prohászka Ottokár lelki leányát és szellemi partnerét egy 1975-ös televíziós interjú kezdte felfedezni Magyarországon, amit Vitányi Iván készített „Vali nénivel". Ezt a – nyilván hiányos és kényszerű megcsonkításokkal közreadott – beszélgetést aztán a szerkesztő által készített interjú, a neki írt levelek, valamint a Prohászka halála utáni lelki vezető, Belon Gellért által rögzített beszélgetés egészíti ki. (Ez teljes terjedelmében a filozófusnő 1983-ban megjelent Hajnalvárás című kötetének elején olvasható.) Az első harminchét oldalon bőven találunk – főleg a lelki fejlődésre rávilágító – naplórészleteket is. Szabó Ferenc áttanulmányozta az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában található Dienes Valéria-hagyatékot, amit a filozófusnő fia, Dienes Gedeon adott át a könyvtárnak. Ennek a hagyatéknak érdekes darabja a következő, 1967. május 22-én lejegyzett naplórészlet: „Szeretném felgyújtani itt azt a belső tüzet, amit az én nagy lelkeim táplálnak, kiknek melyik volna alkalmasabb: Bergson–Prohászka–Teilhard; szeretném megírni a nagy Triót (...), Henrik-Ottokár-Péter trióját, akik abban az Időn kívüli örök állapotban talán el tudnák mondani az Idők emberének azt, amit nem találnak meg maguk." A tervezett hármas „párbeszéd" végül nem íródott meg, de Eszméletcsere című írásában Bergson és Prohászka képzelt gondolatváltását papírra vetette Dines Valéria. Érdekes viszont, hogy kilencvenedik életévén túl, pár évvel halála előtt is még tovább gondolkodott Bergson-Prohászka-Teilhard eszméinek kapcsolatáról.

A kötet második részébe Szövegválogatás címmel – a misztikus életrajzi feljegyzéseit és naplójegyzeteit foglalta csokorba a szerkesztő. A különböző életszakaszok eseményei saját elbeszélés alapján rajzolódnak itt ki az olvasó előtt. Különösen érdekesek azok a lelki írások, amelyeket általában éjszaka vagy az első alvásszakasz után felébredve írt Dienes Valéria. Ezeket dátummal és időponttal is ellátta mindig. „Úgy is lehetne mondani, hogy csak a kettős, a Múlt és a Jövő, vagy inkább a Múló és Jövő Öröklétnek az egybeszakadásából lesz meg az a szubsztanciális egység, amelyet személyes létemnek érzek. És mindez csak akkor, ha a „múló" el nem múlik, és a „jövő" nemcsak jön, de itt is van. Ez az el nem múlás és ez az idejöttség vagyok. És azért vagyok, mert mindkettő valami örökkétartásból származik. A múltnak belémgördülése és a jövőnek rámgördülése vagyok. Mindkettőnek határtalansága folytán. Csak a végtelennek van olyan lendülete, hogy személyt alakítson. (...) Ha a múltam nem „kezdődnék" és nem „végződnék" a jövőm egy örökkévaló teljesedéssel, nem lehetnék személy. Nem lehetnék képe és hasonlatossága Annak, akiből árad minden világmegértés hulláma; idetévedt szimpla, eltörölhető ténysorozat volnék, mint a dal, mely megszólalt és elhallgat és nem marad más belőle, mint az, hogy „volt", még ha szólás közben „emlékezett" is önmagára" – írja 1965. március 6-án éjjel 2 óra 12 perckor.

A nagy gondolkodót bemutató kötet harmadik részében – Dienes Valériától és Dienes Valériáról címmel – a Babits Mihálynak, Prohászka Ottokár püspöknek, Szabó Ferencnek címzett levelekből találunk részleteket és egy válogatást a misztikus filozófiai ihletettségű írásaiból.

A Mai írók és gondolkodók sorozat kilencedik kötetét értően olvasó ember minden bizonnyal kíváncsian érdeklődik tovább a huszadik század szellemi nagyságának gondolatrendszere és mozdulatművészete iránt is.

(Agapé – Szeged, 2001)

O.J.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Marton József

A gyulafehérvári Papnevelde 250 éve

A 250 éve alapított Gyulafehérvári Teológia történelme magában összegzi a gyulafehérvári egyházmegye, s immár 50 éve az erdélyi egyházmegyék (nagyváradi, temesvári, szatmári) küzdelmét, és egész jövőjét. Igazi "fokmérő". Történetében benne lüktet az egész egyházmegye története. Felfedezhető benne az egyházmegye lelkülete, lelki élete, egyházközségek buzgósága, a papi hivatásokat kitermelő keresztény családok arculata. Hiszen két és fél évszázada ezt a szemináriumot az egyházközségeinkből érkező, a papság által támogatott és ideirányított növendékek népesítették be.

A Gyulafehérvári Papneveldét sztoyka Zsigmond Antal püspök (1749-1759) 1753-ban alapította. Létrehozta azt az intézményt, amely az erdélyi katolikus életre a legnagyobb és legeredményesebb befolyással volt. Mint bölcs főpásztor felfedezte az egyházmegyei állapotok okait, a nagy paphiányt, és a bajokat gyökerében szándékozott orvosolni. 1753-ban a régi alapokra felépített székesegyház szentélye csak szimbolikusan - igaz, ma is látható formában - hirdeti Sztoyka püspök nagyságát. De a látványos építkezéseknél sokkal maradandóbb és felejthetetlenebb művének bizonyult az a tette, amellyel életre hívta a Megtestesült Bölcsességről, Jézus Krisztusról elnevezett (Seminarium Incarnatae Sapientiae - S. I. S. ) Papneveldét.

1756-ban a szeminárium életében jelentős eseménynek számított az új Papnevelde alapkőletétele (a mai "Jerikó" helyén, M. Viteazul u. 19.), mely két év alatt felépült. Mondhatnánk, hogy szerencsére, mert helyet biztosított a megindult papképzésnek. Ui. az 1758-ban keletkezett nyári tűzvész áldozata lett a nemrég rendbe hozott püspöki rezidencia (akkor ennek egyik részében működött a Teológia is), a restaurált székesegyház, és a várnak '/4-ed része. Sztoyka püspök nagy ambíciójára jellemzően ismét restaurálta a leégett székesegyházat és a püspöki rezidenciát. Azután, a munkába belefáradva, felmentését kérte az egyházmegye kormányzása alól. A pápai hozzájárulás után visszavonult kisszebeni birtokára, de továbbra is, haláláig (1770) támogatta legkedvesebb létesítményét.

Sztoyka püspök utódainak sikerült egységesíteni az erdélyi papképzést. Ui. az egyházmegye növendékpapságának egy része Kolozsváron, Nagyszombaton nyert kiképzést, s így kiképzésük és nevelésük nem volt egyöntetű. A „jerikói" Papnevelde kicsisége miatt lehetetlen volt az összevonás. A jezsuita szerzetesrend feloszlatása (1773) után Gyulafehérváron üresen maradt jezsuita kollégium rövidebb időre helyet biztosított az erdélyi papképzésnek. Ide költözött át a Teológia a szűknek bizonyult "Jerikó"-i Papneveldéből, amely tanári lakások célját szolgálja a mai napig. A jezsuita rendházba berendezkedett Teológia nem volt hosszú életű. II. József császár központosító rendelete úgy érvényesült, hogy az erdélyi kispapok 1784-től 1786-ig Kolozsváron az Akadémia Teológiai Karán, és 1786-tól 1792-ig Pesten a Központi Szemináriumban kellett, hogy tanuljanak. Kalapos királyunk halála után (1790) újból megnyílhattak az egyházmegyei szemináriumok. Batthyány Ignác (1780-1798) erdélyi püspöknek 1792-ben sikerült kieszközölnie, hogy a II. József által feloszlatott trinitárius rend rövid ideig katonai célokat szolgáló épületkomplexumát a Pestről hazakerült Papnevelde rendelkezésére bocsássák. A szerzetház temploma helyére a csillagvizsgálót, a könyvtárat, és a zárdai részre a szemináriumot rendezte be. Így az erdélyi kispapok (s 50 éve az erdélyi egyházmegyések is) a mai szemináriumi épületben állandó otthonra találtak.

A 19. század első felében ( 1848-ig) a ferencrendi szerzetes növendékek is a Gyulafehérvári Papneveldében tanultak. A forradalmi események nem hagyták érintetlenül az erdélyi katolikus papképzést sem. A pusztítások főleg anyagilag érintették súlyosan a Papneveldét. Haynald Lajos püspöksége (1852-1863) idején fokozatosan rendeződtek a szemináriumi gondok. A gondos püspök a papi hivatás ápolása céljából létrehozta az ún. clericada alapot. Azok a gimnazisták, akik papi hivatást éreztek, a clericadaból támogatva a gyulafehérvári gimnáziumban tanulhattak. Haynald utóda, fogarasy Mihály (1864-1882) a hitközönyösség és a papi hivatások csökkenésének időszakában úgy ítélte meg, hogy a gimnáziumi nevelés nem biztosítja sem a szellemi, sem a lelki előkészületet a hivatással rendelkező fiatalok számára, ezért a gimnázium két utolsó évfolyamát Püspöki Lyceum néven kisszemináriumként kezelte. Ezek a lyceumisták, vagyis kisszeminaristák a Papneveldében laktak és tanultak, de tanulmányaikat a státusi főgimnáziumban végezték. Ez létszámgyarapodást eredményezett a Teológián, amely szükségessé tette az Intézet épületének bővítését. A lángbuzgalmű püspök költségén felépített fronti szárny 1877-ben készült el, amit ma "Fogarasy-szárny"-nak nevezünk. Egy pár év múlva (1883. évi középiskolai törvény, XXX. t. c.) a „kisszeminárium" (Püspöki Lyceum) úgy módosult, hogy a Lyceum két bölcsészeti osztálya újból a hat osztályos gimnázium tantervébe került vissza. S mivel a filozófiai tárgyak egészében a teológiai tanrendbe kerültek át, addig a Teológián tanító négy rendes tanár száma hatra emelkedett. A VII. és VIII. osztályos gimnazisták viszont, akik papi hivatást éreztek, továbbra is a szemináriumban laktak, kék reverendát viseltek, de tanulmányaikat - az érettségig - a Gimnáziumban végezték. Elkezdődött az a papi hivatást ápoló gyakorlat, hogy az egyházmegye más státusi főgimnáziumaiból a hivatást érző fiatalok tanulmányaik két utolsó osztályának végzésére bevonultak Gyulafehérvárra. Ez a hivatást-gondozó gyakorlat megmaradt 1950-ig.

A Gyulafehérvári Papnevelde története a 20. században a legváltozatosabb. Addigi 150 éves történelmi múltjának egyetlen társadalmi átalakulása sem érintette annyira a Szemináriumot, mint a 20. század sokféle metamorfózisai. Kormányzásukkal szinte egy századot átfogó két nagy erdélyi püspök, mailáth G. Károly (1897-1938) és márton Áron (1938-1980) védőpajzsként óvták, és gondoskodtak a papképzést szolgáló Gyulafehérvári Papneveldéről. Mailáth püspök ifjúságszeretete és jósága a melegséget sugározott a szemináriumi életre. Fő gondja és álma volt neki is egy korszerű teológiai épület felépítése, amelynek kivitelezését az első világháború félbeszakította. A papneveldei intézet új épületének felépítése elmaradt, de nem a stúdiumok korszerűsítése. 1933/34-es tanévtől bevezetik az 5 éves, és 1947/48-tól a 6 éves tanítási rendszert. 1948-ban elkészült és jóváhagyást nyert az a Szabályzat, amely keretet biztosított a Gyulafehérvári Teológia legnehezebb és egyben a leghősiesebb korszakában tanult és nevelődött kispapságnak, úgyis mondhatjuk: a mai erdélyi egyházmegyék papjainak. Pedig 1948-ban érkezett el a romániai katolikus teológiai képzés "keresztútjának golgotájára." A gyulafehérvári papnevelde államjogilag szinte ellehetetlenült. Míg a többi katolikus szemináriumokat felszámolták, addig a gyulafehérvári "gyakorlatilag" (de nem törvényesen) létezett és működött.

Az 1948-ban megjelent alkotmány és kultusztörvény a katolikusok részére csak egy, közös papneveldét hagyott jóvá. A kialakult helyzettel számoltak és tudomásul vették az erdélyi egyházmegyék vezetői. Márton Áron vezetésével el is kezdődtek a kivitelezést szolgáló egyeztetések, a közös Papnevelde szabályzatáról szóló tárgyalások. A közös Papnevelde gondolata "egyházi", és a 20-as évekre visszavezethető, gyakorlatba ültetése 1948 után valósult meg. Annak ellenére, hogy létrejöttébe az állami nyomás is belejátszott, a közös Teológia egyházias szellemben működött, köszönhető Márton Áron személye mellett annak is, hogy évtizedeken keresztül hűségesen sorakoztak fel mögéje a négy egyházmegyéből verbuválódott tanárok.

Összegezésként elmondható, hogy a Gyulafehérvári Papnevelő Intézet 250 keresztül megvalósította alapításának célját, teljesítette a papképzés és papnevelés nemes feladatát. Kétszáz év alatt (1803-tól 2003-ig) 1564 teológiai hallgató végzett a gyulafehérvári szemináriumban. Ezt két időszakra bontva: 1803-1953 között, azaz 150 év alatt, a "békésebbnek" mondható korszakban: 900 hallgató nyert Absolutoriumot, az utóbbi 50 évben (1953-2003), az ún. Közös Teológián, nagyobbrészt "kommunista" korszakban 664 hallgató végzett.

A Gyulafehérvári Teológián tanultak között találunk püspököket és érsekeket (Lönhárt Ferenc, Márton Áron, Jakab Antal, Bálint Lajos, Lucian Muresan, Erőss Alfréd, Macalik Alfréd, Tempfli József, Jakubinyi György, Reizer Pál, Tamás József, Schönberger Jenő), írókat és folyóiratszerkesztőket (Nyírő József, Weszely Károly, Bilinszky Lajos, Veress Ernő, Rejőd Tiborc, Szalay Mátyás, Jakab Gábor, Simpf János, stb.), kiváló aulistákat (Forster János, Sándor Imre, Boga Alajos, Lajos Balázs, Léstyán Ferenc, Erőss Lajos, Potyó Ferenc, stb.) tudós papokat és tanárokat (Király Pál, Balázs András, Baráth Béla, Beke Antal, Takó János, Péter Antal, Faragó Ferenc, Huber József, Jäger Peter, Pálfi Géza, Tempfli Imre, Vencser László, Molnár Lajos, stb.), de nem utolsó sorban kiváló lelkipásztorokat.

A Gyulafehérvári Papnevelde indulásától kezdve önálló alappal működött. Ezt az alapító püspöktől kezdve napjainkig a nagylelkű ajándékozók tették és teszik lehetővé. 250 éven keresztül sokan és sokat ajándékoztak a Teológia javára. Egyesek névtelenül, mások nagyobb alapítványukat írásban is megörökítették. Mindenért mindenkinek köszönet!

12 A 2003-as év legfontosabb eseménye, még ha nem is annyira szembetűnő, kétségtelenül az Európai Unió alkotmánytervezetének vitája. Az európai országok további sorsuk és önmeghatározásuk megfogalmazását s a múlttal való valamilyen mértékű szakítást várnak a vajúdó közösségi alkotmánytól. Egy dolog egyre inkább körvonalazódik: az Unió nem akarja identitásának részeként látni a kereszténységet.1 A „keresztény Európa" hamarosan végleg a múlté lesz.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

András Szabolcs

Egy korszak vége

Avagy a kereszténység európai sorsa

Már az EU-alkotmány kidolgozásának elhatározása is nehezen meghozott döntés volt. A terv túl sok reményt, elvárást, érdeket, de főképp rengeteg szunnyadó félelmet hozott napvilágra. A „nagy országok", mint Németország, Franciaország, Olaszország az uniós kormányzási rendszer egyszerűsödését ígérték, ami számukra azt jelentette, hogy a felső vezetésben (Európai Bizottság) lehetetlen fenntartani az egyenlőség elvét. A „kis országok", mint például Hollandia, Görögország, épp ettől féltek, továbbra is meg akarják őrizni bizottsági helyüket, ami részükre lehetővé teszi a napi kérdésekbe való beleszólást. A csatlakozó országok az ígéretek megszövegezését várták a születő alkotmánytól. Románia és Bulgária önhibájából lekéste azt a lehetőséget, hogy beleszólhasson a dolgok alakulásába.

A Vatikán mint politikai állam már korábban eljátszott néhányszor a gondolattal, hogy csatlakozzék az Unióhoz, hiszen időközben tagja lett az ENSZ-nek. Ám viszonya Brüsszellel soha nem volt felhőtlen, bár sor került látványos találkozókra. Az egyház többször üzenetet intézet az Unióhoz, hogy vállalja fel a harmadik világ támogatását, ne engedjen a túlzott liberalizmusnak a drog, a szexualitás és egyéb területeken. Amint felvetődött egy alkotmány megalkotásának lehetősége, II. János Pál pápa azonnal kérte, hogy az alkotmány tartalmazzon Istenre való utalást és ismerje el az Unió keresztény gyökereit. Itt megjegyezhetnénk, hogy csupán két mondatról van szó, de a történelemben már megtörtént az is, hogy amúgy keresztény emberek „csupán" egy i betűért gyilkolták halomra egymást.2

Ha az EU és a kereszténység párbeszédéről van szó, szinte már természetes, hogy ez azt jelenti: Brüsszel és a katolikus egyház kommunikál egymással (vagy – rosszabb és gyakori esetben – egymás mellett). Pedig ha megnézzük Európa vallási térképét, a fejlettebb országokban a protestantizmus a többségi felekezet. Csakhogy intézményi hiányosságai és megosztottsága lehetetlenné teszi, hogy hathatósan hallassa hangját. Talán csak katolikus szemmel tűnik így, de tény, hogy hiányzik náluk az az összefogó „központ", amely szót emelhetne a közösségek nevében. Az európai uniós ügyekbe az Egyházak Ökumenikus Tanácsa éppúgy nem kaphat beleszólást, mint ahogy az ENSZ sem, pedig ott jelentős erőt képviselnek a protestáns egyházak. Az ortodoxiát egyelőre csak Görögország képviseli. A legszebb remények szerint a szintén ortodox többségű Románia és Bulgária 2007-ben fognak csatlakozni. Addig egyrészt ez a vita már rég le fog zajlani, másrészt pedig a két balkáni ország a csatlakozás érdekében vérlehtőleg bármiről hajlandó lemondani. Görögország határozottan kiáll az ortodox kereszténység érdekében, de az Unióban (hallgatólagosan) olyan privilegizált helyzete van, hogy Brüsszel ennek nyomán „elnézi" Athénnak, hogy a belpolitikájában az ortodox egyház nagy hagyományú államvallási státusa érvényesül. Így Athénnak a kereszténység alkotmánybeli helyzete nem annyira éles kérdés, mint a katolikusoé. De valószínű, hogy a döntés pillanatában a kereszténység mellett kardoskodók számíthatnak a görög szavazatra. Mégis egyértelmű, hogy a katolikus elemre hárult az a feladat, hogy az uniós alkotmányban helyet követeljen ki a kereszténységre való hivatkozásnak.

Félő, hogy ez kevés lesz.

Megállapíthatjuk, hogy ebben a sorsdöntő helyzetben a kereszténység megosztottsága fosztotta meg hitünket attól az erőtől, amellyel megvédhetné jól megszolgált európai helyét. A segítség a politikum részéről érkezhet, az államoknak kell felvállalniuk, hogy az alkotmány a realitásokat tükrözze. Ha újból fellapozzuk kontinensünk vallási térképét, azt láthatjuk, hogy a jelenlegi tagállamok közül nyolc katolikus, hat protestáns és egy ortodox többségű ország. A 2004-ben csatlakozó országok közül öt katolikus, négy protestáns és egy ortodox. A 2007-ben várhatóan csatlakozó két ország ortodox többségű. Az alkotmányozó vita azonban egészen más képet mutatott: az államok három csoportba sorolhatók: egyesek határozottan kiállnak a kereszténység mellett, mások határozottan ellenzik a vallás megemlítését a szöveben, a harmadik csoportba azokat sorolhatnánk, akik nem akarnak állást foglalni.

A kereszténység alkotmányban való megemlítésének legfőbb szószólói a már tag Spanyolország és a most csatlakozó Lengyelország. A kezdeményezés leghangosabb ellenzői: Franciaország és Németország. Franciaország arra hivatkozik, hogy világi, szekularizált állam, s csak egy ilyen jellegű államközösségben tudja elképzelni jövőjét. Németország azért ellenzi, mert sok polgára nem keresztény, s ők esetleg diszkriminációt szenvedhetnek. Mivel a Konvent3 már elkészítette az alkotmánytervezetet, amely „kereszténymentes", Olaszország és Belgium ellenez minden változtatást a tervezeten, azon a címen, hogy minél hamarabb le kell zárni az alkotmányozás folyamatát. Ez implicite azt is jelenti, hogy e két ország nem támogatja a kereszténység alkotmányos megjelenítését. A többi állam kormányzata nem képvisel határozott álláspontot. A magyar kormány álláspontja szerint ez a téma nem képez prioritást a számukra, de végső soron inkább ellene van, mint mellette. Az egyik kormánypárt tagja, a liberális Fodor Gábor több érvet is felhozott a kereszténység alkotmánybeli említése ellen. Először: nem az alkotmány feladata, hogy a világnézeti álláspontok kifejezése legyen, másodszor: ha kiemelnék a kereszténységet, így diszkriminálnák a nem keresztény hitűeket. Harmadszor: a mai Európa arculatához épp úgy hozzátartozik a kereszténységgel való szembefordulás, mint a keresztény hagyaték. Negyedszer: Magyarország a szekularizáció alapján határozta meg önmagát 1989-ben demokratikusnak, köztársaságnak. Ötödször: az egyenlőség elvével ellenkezne a kereszténység tételes hangsúlyozása.4

Kis intermezzo: EU és Törökország – a kereszténység kitagadása

S. Huntington elmélete szerint a III. évezred a kultúrák harca lesz. A szociális-demográfiai problémák szerinte oda fognak vezetni, hogy Dél és Kelet az egyik oldalon konfliktusba kerül a jóléti társadalmat megjelenítő Északkal és Nyugattal a másik oldalon. Ennek egyik legfőbb megnyilvánulása az iszlám keresztényellenessége és Nyugat- (Amerika-)gyűlölete. A kereszténynek tekintett Észak–Nyugat valójában azonban ateista és vallástalan társadalom, állítja Huntington, amely a morális dekadencia fele halad. Természetesen sokan mondanak ellen Huntigton jövőképének, ám a realitás mintha őt igazolná. A nyugati nagyhatalmak tisztában vannak vele, milyen nehéz problémát vet fel az iszlámmal kialakítandó viszony. Az iszlám társadalom a nyugati ember számára kiismerhetetlen rendszer, gazdaságilag azonban „rajta ülnek" a legjelentősebb erőforráson: néluk az olaj. Tehát valamiképp integrálni kell az iszlám világot – a hidegháború lezáródása után – az Egyesült Államok és szövetségesei által kialakított rendszerbe. Az ókorból már emlékszünk rá, hogy az ilyenszerű megoldáshoz nem árt egy „trójai faló". Ezt a szerepet – Kemal Atatürktől kezdve – Törökország vállalta magára.

Törökország azonban alaposan megkéri az árát annak, hogy becsempészi a nyugati érdekeket az iszlám világba. Legújabb követelése az, hogy az EU tagja lehessen. Ennek azonban több akadálya is van: az emberi jogok be nem tartása, földrajzi okok (végül is egy nagyjából ázsiai országról van szó), de gyakori ellenérv, hogy olyan muzulmán ország, ahol a keresztények nehéz sorban élnek. Sokan nem felejtették el a másfél millió örmény keresztény lemészárlását, Franciaországnak külön törvénye van, amely emiatt elítéli Törökországot. Ankarának két fontos ütőkártyája van. Az első: ha nem veszik fel, nem vállalja többé a „falóságot", a második ütőkártya pedig az a többmillió török bevándorló, aki Nyugat-Európa lakosságát tarkítja. Németországnak lételeme a török munkások tömege, ezért támogatja Törökország csatlakozását. Így a törökök elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy máris hangosan követeljék: a kereszténység ne kapjon helyet az új alkotmányban.

Még egy intermezzo: a Nobel-díj esete a pápával

A 2003-as béke-Nobel-díj-kiosztás végleg fényt vetett az európai elit viszonyulására a katolikus egyházhoz és a pápához: a díjat ugyanis gyakorlatilag bárki megkaphatja, amennyiben nem katolikus. A pápa által reprezentált katolikus egyház tudniillik elutasítja az abortuszt, az eutanáziát, a liberális eszmék bevonását a keresztény tanításba. Ezek az emberi szabadság nevében hirdetett eszmék annyira fontosak Európának, hogy ezzel szemben keveset nyom a latban II. János Pál szerepe a kommunizmus felszámolásában, a szegénység elleni küzdelme, békére való felhívásai, az ökumenikus párbeszéd szorgalmazása. Szép lett volna, ha Európa valamiképpen köszönetet mond a pápának, amiért szerepet játszott a kontinens egyesítésében. Nem akaródzott a hála, de az egyház nem szegényebb lett, hanem gazdagabb – egy tapasztalattal:

Európában ma nem divat katolikusnak lenni.

Az európai egység elfelejtett keresztény gyökerei

A téma kapcsán könyvtárakat lehetne megtölteni, ezért elégedjünk meg vele, hogy csupán néhány vonatkozást elevenítünk fel. Ha az európai kultúra eredetéről beszélünk, automatikusan és helyesen az ókori görög civilizációra gondolunk, amelyhez társíthatjuk a rómait is. Kevésbé hangoztatott tény, hogy a hellenizmus inkább Kis-Ázsiában és Észak-Afrikában volt jelen, Európában főként a Földközi-tenger partvidékét érintette. A Római Birodalom egységes keretet biztosított, lehetővé tette számos kultúra és nép találkozását. Ez biztosította, hogy a kereszténység is kontinens-szerte elterjedjen. Tehát tény, hogy az európai egységnek vannak kereszténységet megelőző elemei is, még ha el kell is tekintenünk attól, hogy sem a görögök, sem a rómaiak nem beszéltek az egységes Európáról. Mindkettő a saját országa, birodalma keretén belül gondolkodott.

Történelmi időrendben Európa életében máris a kereszténység következik. Addig minden népnek saját vallása volt; általában tisztelték, vagy elfogadták a másik vallását, de nem vették át. A kereszténység azonban egészen más volt. Jézus azzal bízta meg a tanítványokat, hogy minden népet kereszteljenek meg. Új országot kellett hirdetniük, ahol helye van bármely nemzetiségű embernek. Alig néhány évtized alatt egyazon cél fogta össze az athéni, a római, a britanniai közösségeket, és testvérként tekintettek egymásra; ha valamelyik gondban volt, a többiek segítettek. A keresztény egység eszméje új életet lehelt Európába, de a Közel-Keleten és Észak-Afrikában is így volt.

Constantinus császár felismerte a kereszténység egység-eszméjében rejlő politikai lehetőségeket, és megnyitotta az utat az államvallássá-válás felé. Amikor a Birodalom részekre szakadt, lassan már csak a keresztény hit kötötte össze Bizáncot és Nyugatot. Másrészt tagadhatatlan, hogy a kereszténység mentette át a görög-római kultúra legfontosabb értékeit. A népvándorlások korában Nyugaton megszűnt minden jelentősebb állami hatalom. Az egyház sok helyen magára vállalta a közösség vezetését, a vándor népeket az új Európa alapköveivé formálta. Az európaiság feltétele – a kereszténység volt.5

Időközben kifejlődött az egyház intézményrendszere, amely behálózta Európát. Ezt irigyelik és kárhoztatják sokan mai is. Az egységes miserend, a latin nyelv, a plébániák sora, az egyházi anyakönyvezés, a kolostorok hálózata egységes arculatot adott a kontinensnek, az utazó mindenhol találkozhatott ezekkel az intézményekkel. Mindennek jó működését egy erős központ megléte, a római püspökség elsőbbsége biztosította. Ez egy olyan tanulság, amelyet az „új" Európa építői nem akarnak megszívlelni. Pedig a történelem – mondják – jó tanítómester.

Sajnos a kereszténység csupán eszköz lett a királyok és császárok kezében, a csatában lovagoló pápák és püspökök látványa, a papság és a világi keresztények erkölcsi lerongyolódása a köztudatot meghatározó visszatetszést keltett az új, polgárosodó elitben. Szembe kell nézzünk ezekkel a tényekkel, különben nem érthetjük meg, miként jutottunk ma oda, hogy kétségbeesett küzdelmet kell folytatni a kereszténység EU-alkotmányban való megjelenítéséért. Mert nem mindig csak a „másik" tesz ellenünk, van amikor mi is vétünk, akár saját magunknak is.

A reneszánsz fordulópontot jelent abban az értelemben, hogy e korban a kereszténység már egyre kevesebb befolyással bír az európai gondolkodásra. Az egységes keresztény Európa egyik utolsó megnyilvánulása az az összefogás volt, amellyel a törököket kiűzték Magyarországról. A szabadkőműves eszmék elterjedése és a „nagy" francia forradalom jelzi Európa és a kereszténység közti tényleges szakítás kezdetét.

Amikor keresztény gyökerekről beszélünk, ki lehetne még térni a művészetekre, az európai kultúrára, a társadalmi gondoskodásra, az oktatásra stb. Mindezek nélkül nem lenne ma ember, aki az Európai Unióról beszélne. Mindezek fényében nem kérdés, hanem tény: az európai egységnek keresztény gyökerei vannak. A tényeket pedig az alkotmányok sem tudják megváltoztatni.6

Van viszont egy másik tény is, amelyet tudomásul kell vennünk: az Európai Unió ötlete nem a keresztény szeretetből és összefogásból pattant ki, hanem egyértelműen gazdasági érdekek hívták életre. Az EU alapja a nyugati országokat összefogó gazdasági közösség, amely fokozatosan fejlődött politikai és eszmei egységgé.

Az európai alkotmány és a keresztény magatartás

Miért fontos, hogy a kereszténység szerepeljen az EU-alkotmány előszavában? Ha az alkotmány a jogok és kötelességek gyűjteménye, nem fontos a hitünkre való hivatkozás, de ekkor is jogos elvárás, hogy az előírások a keresztény szellemiségből merítsenek. Ha azonban az alkotmány az új Európa „önéletrajza", akkor ebből az autobiográfiából nem lehet kihagyni a kereszténységet.

Az alkotmányozási folyamat jelenlegi állásában nem lehet megállapítani, mi lesz a végeredmény. Niels Bohr dán fizikus bizonytalansági elmélete azt mondja, hogy a jövő kimenetelét nem tudjuk megmondani, mert nem ismerjük a jelen összes tényezőjét, amely meghatározza a jövőt. Teller Ede ezt az elméletet Istenre vonatkoztatva úgy magyarázta, hogy nem tudjuk mi az ő akarata, mert képtelenek vagyunk felmérni azt a teremtő akaratát, amellyel útjára indította a történelmet. Fogadjuk meg a két fizikus kijelentését, hiszen keresztényként csak optimisták lehetünk: bármi történik is, Isten akarata teljesül. Van értelme annak, ha kihagyják a kereszténység említését az alkotmányból, s lenne annak is, ha belefoglalnák. Elég tanulság már az is számunkra, hogy kezdettől nem volt akarat arra, hogy az EU elismerje a kontinens keresztény gyökereit.

Az alkotmányozási folyamat kimeneteltől függetlenül egyértelművé tette: végleg lezárult az a korszak, amikor keresztény Európáról beszéltünk. Új kor hajnalát éljük, amelyet még nehéz megfogalmazni. E a korban a keresztények kisebbséget alkotnak Európában, amely a szabadság, az egyenlőség és a testvériség nevében – de saját hibái folytán is – egyre inkább teret veszít. Ennek pozítiv oldala, hogy a kereszténység már nem hatalom, hanem önkéntes elköteleződés. Egyetlen út, hogy megőrizze sajátos identitását. Amit ma szemünkre vetnek, azok az értékeink: az élet szeretete a halál kultúrájával szemben7, az alázatosság és szolgálat a karrier- és hatalom-központúsággal, pénzimádattal szemben, de mindenek fölött a Krisztushoz-ragaszkodás. Az egyháznak meg kell tanulnia az új helyzetben élni és küldetését teljesíteni. Mindezzel együtt derűlátók lehetünk: Isten alkotmánya mi vagyunk.

Jegyzetek

1 Kisebbségi sorban élő magyarként, számunkra épp ilyen szomorú, hogy az Európai Unió nemkivánatos teherként tekint a kisebbségi jogok felvállalására is.

2 Kikerülhetetlen vonatkozás, hogy két magyar hívőt is egy „y" helye választ el egymástól. Ma már nem vagyunk abban a helyzetben, hogy keresztények és keresztyének legyünk. Az egység szükséglete oly nagy, hogy akár nyelvi szinten áldozatot kellene hoznunk, még ha az azt is jelenthetné, hogy mindkét fél lemond egy „y"-ról.

3 A Konvent feladata volt kidolgozni az Európai Unió alkotmánytervezetét. A Konvent elnöke Franciaország egykori szocialista párti elnöke, V. Giscard.

4 Elhangzott 2003. október 13.-án a magyar Országházban.

5 Saját történelmünk is jól tudjuk, hogy Géza nagyfejedelem és Szent István király azáltal mentette meg nemzetünket, hogy a kereszténységet a magyarok vallásává tette. Ekkor már hosszú ideje európai nép voltunk, de az európai egységbe Szent István királyságával léptünk be.

6 Ezt mi, erdélyi magyarok jól tudjuk a saját bőrünkön is: akkor is egy állam alkotó elemei vagyunk, ha annak legújabb alkotmánya sem akar annak tekinteni.

7 II. János Pál pápa számtalanszor felszólalt már, hogy a liberális Európa és Nyugat a halál kultúráját műveli: legalizálja a drogokat, az abortuszt, az euthanáziát.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Fülöp Laca

Egy kis Amerika

Egyszercsak észbekaptam, hogy elkezdtem elhízni. Először meglepődtem. Aztán megijedtem. Pedig itt, ebben az országban, ahol élek, ez „természetes": a kalóriadús táplálkozás és a mozgáshiány miatt lassan majd minden amerikai kövér lesz. Egyelőre az Egyesült Államok lakosságának csupán több mint fele túlsúlyos, húsz százaléka pedig betegesen kövér. (A betegesen kövér embert el kell képzelni: olyan Európában még nincs, legfeljebb egy-egy amerikai turista képében, és viszont: az európai kövér ember itt csupán túlsúlyosnak számítana). A kövérség itt nemzeti betegség, amely járványszerűen terjed: egyre nagyobb százaléka a lakosságnak nem fér be egyetlen ülőhelyre a repülőgépen. Mind több a kövér (és cukorbeteg) gyerek. És mind több lettem én is.

Egész nap ülök a kompjuter előtt, főleg a munkahelyemen, de sokszor otthon is (én legalább tévét nem nézek), és persze kocsival megyek mindenhova. Ha csupán egy kenyérért megyek az üzletbe, kocsival megyek, nem a nagy bevásárlás miatt, hanem mert messze van. De nemrég még kocsival vittem el a szemetet is: egy kétemeletes tömbházkomplexumban laktam egy pár hónapig, és a szemetes konténer a kijáratnál volt kb. háromszáz méterre az én tömbömtől. A parkba is, ahol most már rendszeresen kocogok, kocsival járok. A tömegközlekedés megbízhatatlan és kezdetleges: bár senki sem beszél róla, mégis magától értetődik, hogy az csak a szegényeknek van, úgyhogy nem érdemes fejleszteni. (Az autóipar is a fejlesztés ellen van, de a lobbizásról majd később). Például itt New Orleansban (külvárosokkal másfélmillió lakos) a buszmegállókban sokszor még az sincs kiírva, hogy hányas buszra lehet várakozni, az időpontról és gyakoriságról még a vezető se tudna nyilatkozni, az útvonalat pedig most már azért nem fogják soha feltüntetni, mert az bizonyára segítene a terroristáknak a tájékozódásban.

Egy szó mint száz, minden úgy kezdődik, hogy beülök a kocsiba. És elmegyek dolgozni vagy vásárolni vagy a parkba vagy hétvégén különböző klubokba és bárokba berúgni. Bohumil Hrabal „Grand Slam"-jét – hogy tudniillik ki bír több kocsmát végigjárni (ő Prágában, én New Orleansban) – itt csak kocsival lehet megtenni. Félreértés ne essék, mindenki vezet részegen, ittasan, bespiccelve, betyutyukálva, bárhogy nevezzem is, alkohollal a szervezetében. Nem azért, mert élvezet, hanem mert inni kell, és vezetni muszáj. Különben itt szabad is: két sört nyugodtan megihatok, és még mindig vezethetek kocsit a törvény szerint. Miért szabad ezt csinálni, annak ellenére, hogy sok balesetet okoz? Egyrészt azért, mert tényleg csak kocsival lehet eljutni a sarki kocsmába. Másrészt meg azért, mert az alkoholipar és a vendéglátóipar (hotelek, vendeglők, barok) sok pénzt tesz a képviselők és szenátorok zsebébe, ők ezért nem hajlandók egy szigorúbb törvényre szavazni. De az ittas vezetés mellett itt van az ivás és vezetés kérdése. Bármily hihetetlen, nem szabad inni és vezetni, azaz egyszerre mívelni e két cselekvést. A törveny valahogy úgy szól, hogy vezetés közben a gépjárművezető tulajdonában nem lehet nyitott, alkoholt tartalmazó „konténer": sörösdoboz, műanyag pohár borral, sörrel vagy „daiaquiri"-vel, stb. (a „daiaquiri" itt délen divatos ital, tequila és gyümölcsszirup jeges keveréke). A sofőr tehát nem ihat, de az utas(ok) igen. Ami azt jelenti, hogy csak át kell passzolni az üveget a Johnynak, és a zsaru nem tehet semmit. Sokan meg szeretnék változtatni ezt a törvenyt, többek közt a MADD. A Mothers Against Drunk Driving – Anyák az ittas vezetés ellen (úgy ejtik mint a „mad" szót, és talán „dühös"-nek kellene fordítani) nonprofit szervezet, tagjainak nagy része olyan anyákból „keveredik ki", akik elvesztették gyereküket az ittas vezetés harcterén. De a MADD-nek az alkohol-lobbihoz képest pár lyukas garasa ha van, és ezért már evek óta vesztes ügyért küzd. Pénz nélkül nagyon nehéz lefizetni egy szenátort. Az amerikai politikai élet erre a fajta korrupcióra épül, amit hivatalosan úgy hívnak, hogy lobbizas és „foundraising".

Pénz és politika

A lobbizás az itteni politikai élet mindenható igéje és egyben alapcselekvése. Mindenki lobbizhat, ami egy nyitott, szélesköru reprezentációs politikai rendszerre utal. A lobbizás annak tudatositása a képviselőben, hogy a társadalom egyes elemei (magánemberek, cégek, szervezetek) milyen törvényeket, szabályokat, rendeleteket, stb. képzelnek önmaguk, és ezáltal a társadalom számára kivánatosnak és hasznosnak. A baj ott kezdodik, hogy jó, azaz hatékony lobbizáshoz sok pénz kell. Egy példa: Itt van Louisiana-ban New Orleans és Baton Rouge (Louisiana fovárosa) között a Mississippi mentén egy olyan terület, melyet "rákos sétánynak" (cancer alley) becéznek. Egy csomó olajipari kombinát füstölög itt egymás hegyén-hátán, a kéményekbol kilövelo vöröses lángok esztétikai élvezetét annak a tudata mélyiti, hogy itt mindenki rákban hal meg, kivétel a kétfeju gyerekek, akik születésben. A buz belélegzését, foleg kezdoknek, nem kell túlzásba vinni, mert hányáshoz vezethet (ez történt két barátommal, akik minden edzés nélkül túl sok idejig videóztak az egyik gyár körül). Szóval, ha az egyik itteni falu lakója (a pontosság kedvéért: a falu volt itt elobb, a gyár sokkal késobb jött) küld egy kedvetlen e-mailt a képviselojének vagy szenátorának, hogy a melléktermékeket talán mégiscsak jó lenne szurni egy kissé, az is lobbizás.

(Mint sok más országban itt is kétkamarás a parlament: van a képviseloház és van a szenátus. Bár funkció szerint nincs sok különbség egy szenátor és egy képviselo között, reprezentációs dimenzióban van. Csupan száz szenátor van az országban, ketto államonként. Ez azt jelenti, hogy például Kaliforniában, New York államban vagy Texasban nagyjából egy szenátor képvisel tizmillio embert. Érdekes elképzelni, hogy mondjuk Romániában két szenátor képviselné az egész lakosságot, és Magyarországon csupán egy. Valószinuleg ez utóbbit úgy hivnák, hogy király. Ugyanolyan hatékonyan képviseli az egyes emberek érdekeit az itteni szenátor is.)

De az olajipari kombinát a ténylegesen profi lobbizó: hatalmas summákat fizet az egyik ismert lobbicégnek. A lobbicégtől egy alkalmazott, a lobbista a szenátorral ebédel, és arról a roppant érdekes témáról cseveg, miért személyes érdeke a szenátornak bármilyen környezetvédelmi törvénytervezet ellen szavazni. Azért – magyarázza a lobbista –, mert akkor az olajipar ismét egy vagyont fog költeni a szenátor újraválasztási kampányára. Félreértés ne essék, a szenátor becsületes ember: éppen ezért emlékezik arra, hogy hiszen olajpenzből fizette ő a reklámjait már az előző választáson is! Az olajipari kombinát szomszédságában lakó kedvetlen lakosság nagyresze amúgy is rá fog szavazni, mert az ő nevét fogja többször hallani a mediából, az ő neve jelenik meg majd leggyakrabban a plakátokon.

Persze lobbizni lehet bármilyen más ipar, cég, közösség, akár ország érdekében is: pl. a mai török kormány érdekében, hogy az Egyesült Államok ne hozzon az 1915-ös örmény progromot elítélő nyilatkozatot. Nem is hozott, és amíg Törökország fizet, nem is fog hozni. Ez egy konkrét példa. Nyilván bármilyen diktatúra is lobbizhat azért, hogy az E. Á. szenátusa ne ítélje el az emberi jogi helyzetet abban az országban, vagy hogy adja meg a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt stb. Aki azt hiszi Amerikáról, hogy a „jó" érdekében (kül)politizál, az vagy naiv vagy amerikai. Kis érdekesség: a Törökországot képviselő lobbicég társtulajdonosa és vezetője ugyanaz a volt republikánus szenator, aki Clinton „impeachment"-jét, végülis lemondását követelte a Monica Lewinsky-ügy miatt. Éppen akkoriban kellet újra megválsztani a képviselőház vezetőjét, és úgy nézett ki, hogy ő lesz a következő „szóvivő". Nem sokkal a választás előtt derült ki, hogy ő is már évek óta csalja a feleségét. Mivel ő volt a leghangosabb, aki Clinton lemondását követelte, ez még a republikánusoknak is egy kicsit kellemetlen volt, ezért nem választották meg.

De íme a lobbizás egy másfajta példája: kedves helyi szenátorom, John Breaux, csatlakozott a helyi cukoripar tiltakozó akciójához, melyben azzal fenyegetik a Vilag Egészségügyi Tanácsát, hogy amennyiben nem von vissza egy cukorral kapcsolatos tanulmányt, akkor az E. Á. le fog állítani minden pénzügyi támogatást a VilágÉlelmezési Tanács (WHO) számára. A tanulmány arról szól, hogy az egészséges étrend nem tartalmaz 10 százaléknál több cukrot. Ez az itteni cukoriparnak nem tetszik, ezért fenyegetőznek, és követelik a tanulmány visszavonását. Az amerikai politikának és politizálásnak nyilván semmi köze nincs a tudományos igazsághoz. Az érdekes az, hogy ez az égvilágon senkit nem zavar. Miért? Mert pénzről van szó, márpedig köztudott, hogy a pénz fontosabb az egészségnél.

Pénz és politika még egyszer

Azért egy környezetvédő társaságnak is van annyi pénze, hogy meghívjon valakit ebédre, és kifejtse a lakosság egy kis hányadának nemtetszését. De nem tud sok pénzt ígérni egy választási kampányra. És a politikai élet legfontosabb momentuma nyilván a választás. A világ legeslegdemokratikusabb országában a demokrácia alapjait aláásó hiba ez: választásokkor sincs ingyenes tévéfellépés. A közszolgálati tévé és rádió nézettsége (hallgatottsága) elenyesző a kereskedelmi adókéhoz képest. A kereskedelmi adókban pedig csak borsos áron lehet reklámozni. A média természetesen bizniszként működik. Pénzt kell hozni a befektetőknek, ez minden tévé- és rádióadó, minden lap, a New York Times és a CNN, a Washington Post és az ABC funkciója és celja. Bárki, aki a NYT-t olvassa, ne feledje, hogy az csupán egyetlen cég a sok közül, amelyeket a tőzsdén adnak-vesznek, és amelynek fő célja: profitot hozni a befektetőknek.

A média alapállásból nem viszonyul kritikusan a „business"-hez (cégek, pénzügyi intézmények stb.), mert azok biztosítják a reklámot, és azok menedzserei, vállalatvezetői az igazi tulajok a részvények útjan. A média nem kíván kritikusan viszonyulni az olvasóközönségehez sem, illetve nem akarja zavarni a reggeli kávé vagy az esti híradónézés és vacsora örömeit túlságosan mély és gondolatébresztő vagy netán zavarba ejtő ötletekkel, hiszen szüksége van a nagy olvasóközönségre. Mivel az adható el a legkönnyebben, ami felszínesen szórakoztató, ezért a média is ilyen. A média csupán annak a hatalmas szórakoztatóiparnak egy része, amelyet Amerikának hívunk. Jellemző, hogy az újságelőfizetés roppant olcsó. A lapok, folyóiratok számára sokkal fontosabb az olvasók számának nagysága, amely több és drágább reklámot hoz a házhoz. A média, a kormány és a nagyvállalatok (elsősorban a hadiipar és a kőolajipar) barátságos összefonódásának jó példája az iraki háború. A média a szélsőjobb kormány ingyenes reklámügynökeként működött: minden tankból élőben jött az izgalmas közvetítés, de azt senki nem feszegette, miért is tanksziznak az amerikaiak Irakban. A fő ellenvetés a háború ellen mindig az, hogy sokba kerül. Ez nem vicc. De a kormány mindig óriási összegeket költ fegyverkezésre és a hadiiparra – úgy általában. A hadiipar nyilván magánkézben van, és választásokkor majd a háborúnak meglesz a megfelelő eredménye.

Szóval: válsztások. Egy sikeres kampányhoz a jelöltnek nagy mennyiségű pénzre van szüksége. De honnan a pénz? Az előbbi példát folytatva: az Exxon vagy a Chevron vagy bármelyik nagy olajvállalat, amint megígérte, sok pénzt költ a választásokra. Általában persze van egy republikánus-párti és egy demokrata-párti jelölt. Az Exxon nem kockáztat: mindkét jelöltnek ad pénzt (hagyományosan a Republikánus Párt jelöltjének egy kicsivel többet). Mindkettő az ő jelöltje: bárki nyeri is meg a választást, a környezetvédelmi törvénytervezet leszavazása garantált. Mivel az egész politikai rendszer pénzre épül, gyakorlatilag semmi különbség nincs a két párt között. Ideológiailag is nagyon kevés: a politikai színpad abban is különbözik az európaitól, hogy itt nincs baloldal. (Azt az ötvenes évek elején számolta fel teljesen a Nem-Amerikai Aktivitások Háza, az akkori parlament egy különbizottsága. Az ötvenes évek (hihetetlen, de) sokban hasonlítottak a kelet-európaihoz: a különvéleményért – persze a baloldaliért – itt is börtönnel vagy állásvesztéssel vagy száműzetéssel kellett fizetni (lásd többek közt Chaplin és Orson Welles példáját).

A jelenlegi politikai színtér röviden így vázolható fel: a Republikánus Párt a hagyományos jobbközéptől az ultranacionalistákon és vallásos (keresztény és neo-keresztény-szektariánus) fanatikusokon keresztül a Ku-Klux-Klánig ölel fel minden réteget, a Demokrata Párt pedig a középtől a jobbközépig. A Zöldek lennének baloldaliak, de kevesebb mint három százalékkal egyelőre a parlamentig se jutottak el. Egyetlen ipar se támogatja őket, úgyhogy nem is tudják reklámozni magukat. Az egy-két elnökjelölti vitára nem hívják meg a kis pártok képviselőit: logikus, hogy a demokraták és a republikánusok nem óhajtják megosztani hatalmukat senkivel.

De ez a rendszer áll a nem-politikai közéletre is (ha van ilyen). Például a bírókat is választják. A bírók is reklámozzák magukat. A bírók választási kampányára is lehet pénzt adni (készpénzt is!). A bíró emlékezni fog a jóindulatomra, ha támogattam a kampányát, és majd az én ügyemben kell döntenie. Ha gazdag lennék, nem felejtenék el pénzt adni a bíró, az ügyész és a seriff valasztási kampányára. Ha gazdag lennék, bármilyen hülyeséget csinálhatnék – biztonságban érezném magam. Miért is ne: a törvény az én oldalamon állna.

Pénz és környezetvédelem

Itt az ideje, hogy írjak valami „rosszindulatút" is: Amerika a legönteltebb ország a világon (ezért mindig Romániát juttatja eszembe). Azt hiszi önmagáról, hogy civilizáltabb minden más országnál, mert mindenhol van légkondicionálás. De a lakosság nyolcvan százaléka nem tud helyesen írni vagy késsel-villával enni. (Ráadásul büszkék is erre, mondván, hogy csak villával enni az igazi amerikai módi, és csak a sznobok esznek késsel is. Ha egy vendeglőben valakit késsel-villával látok falatozni, rögtön tudom, hogy európai. És az amerikaiak nagyresze büszke önnön bunkóságára is: utálja az értelmiségieket és ez egzotikus módon összemosódik az agyában a kommunisták gyűlöletével. Ezért olyan nepszerű az éppen aktuális Bush. Nem tud helyesen beszélni, és ebből az következik, hogy rendes, tisztességes ember: nincsenek hátsó gondolatai.)

A legeslegcivilizáltabb országban az újrafelhasználás még gyerekcipőben jár más fejlett országokhoz képest. A „recycling" programot – amely csupán az ugyanabba a konténerbe dobálandó újságpapírra és üvegre vonatkozik – a lakosság kis hányada támogatja. A komoly újrafelhasználás hiányának elsősorban ideológiai oka van. Rush Limbaugh népszerű rádióműsorában azt állítja, hogy nincs szükség újrafelhasználásra, „zöld autókra" vagy környezetvédelmi törvényekre, hiszen Isten úgy teremtett minket, hogy szennyezzünk. Ha nem szennyeznénk – azaz időről időre nem ürítenénk –, érvel Limbaugh pengeéles logikával, akkor meghalnánk. Tehát a szennyezés nem természetellenes, hanem éppen fordítva: természetes. Majd a reklám után lgy fejezi be: Amerikában nincs környezetszennyezés. Minél szabadabb egy ország, annál tisztább. Kelet-Európa és Afrika teszi tönkre a világot. Mivel Amerika a legszabadabb ország, Amerika a legtisztább. Ezen érveles alapján nem csoda, hogy Bush elnök, Rush Limbaugh elv-társa, nem óhajt aláírni semmilyen környezetvédelmi törvényt, se belföldit, se nemzetközit.

A másik, környezetvédelem elleni érv persze pénzügyi. Azért nincs kiterjedt, komoly újrafelhasználás, mert állítólag drága. De sokminden más is drága, többek közt a sorompók felszerelése vasúti kereszteződéseknél. Ezért például itt, Louisiana államban kb. kétezer (értsd és hidd el: 2000 darab) kereszteződésnél nincs sorompó, sőt fényjelző sem. New Orleans-ban például az egyik tehervasútvonal sok utcát keresztez, minden egyes helyen csupán egy low-tech tábla, a vasúti kereszteződések nemzetközi jele mutatja, hogy mi várja a mit sem sejtő, ártatlan kocsikázót. Szombatonként egy művészeti suliban tanítok, és mindig lenyűgözve bámulom, ahogy a tehervonat lábujjhegyen áthalad a suli és a parkoló között, majd keresztez számtalan sűrűn lakott utcát. Sorompó vagy fényjelző sehol. Persze a mozdony torkaszakadtából tülköl, hogy mindenki álljon félre.

Nem vicc ez! Mikor ideköltöztem, csaknem elütött a vonat. Nem ismerve eléggé a couleur locale-t, egy hatsávos forgalmas úton vezettem a városon belül a megengedett ötven kilométeres sebességgel. Hirtelen elém bukkant egy vörösen villogó, csilingelő fénysorompó. Nem álltam meg és jött a vonat. Nem álltam meg, mert nem ismertem fel – vagy inkább nem hittem a szememnek –, hogy ez egy igazi, a civilizált univerzumon belül létező vonatkereszteződés. A végét nem árulom el, de a kedves olvasó kitalálhatta már, hogy gyorsabb voltam a vonatnál, pedig az a vonat nem lépésben ment. (Most egy olyan hatsávos út mellett lakom, egy nagyon forgalmas városrészben, ahol a síneket már rég nem használják, de a fénysorompó egyfolytában villog és csilingel. Ha egy kocsi lelassít vagy megáll, mindenki őrülten elkezd dudálni. Hiába – nincs pénz a fenysorompót leszerelni.)

Attól függően, hogy hány baleset történik, mekkora az anyagi kár, és hány ember hal meg az egyes kereszteződésekben (főleg ott ahol a vonat gyorsan megy: szegényebb külvárosokban és vidéken), bizonyos helyek előrelépnek a várakozólistán egy rendes sorompó felállítására. Az újságból tudom, hogy van egy képlet, egy többismeretlenes egyenlet, ami szerint ezt kiszámolják (x = az anyagi kár, y = a halálos balesetek száma, z = a halottak száma, m = a nemhalálos balesetek száma, n = az iraki biológiai fegyverek száma stb. Az n-t én adtam hozzá, de a többi nem vicc.)

Egyszerű az élet Amerikában: mindent pénzben mérnek: ez leegyerűsíti és érthetővé teszi a világot.

Reklám és „jóléti" állam

Amerikának ugyanolyan jó a reklámja itt az országban, mint külföldön. Általánosan elfogadott vélemény, hogy ez a legjobb ország a világon. Ezt mindenki bizonygatja lépten-nyomon, még azok is, akik még Kanadában se jártak. De senki sem tudja, hogy például Európában miből szövik (csomózzák?) a szociális hálót. Az sem tudott, hogy az itteni alacsony munkanélküliséget nem lehet összemérni az európaival. Itt New Orleansban jelenleg hivatalosan 7% a munkanélküliek aránya, azaz ennyien kértek munkanélküli segélyt. De felmérések alapján a munkaképes lakosság 51%-a nem dolgozik. Ugyanakkor legalább egyharmada a munkavállalóknak időszakos és részlegmunkát végez, amivel semmilyen betegbiztosítás, nyugdíjalap, sőt elegendő fizetés se jár. New Orleans az egyik legszegényebb nagyváros, de az egész országban is rosszabb a helyzet, mint ahogy festik. Az ország lakosságának tizenhárom százaléka él a hivatalosan megállapított szegénységszint alatt. De más felmérések szerint a lakosság majd’ harminc százaléka szegény. A kormány a szegénységszintet egy kétgyerekes család esetében évi 18 000 dollárnál húzza meg. De felmérések szerint egy kétgyerekes család alapszügségleteinek kielégítéséhez nagyjából kétszer annyi pénz kell. A nevetségesen alacsony minimálbér miatt (amiből bizonyíottan nem lehet megélni) nagyon sokan dolgoznak két-három munkahelyen. Persze ezek a szakképzetlen munkások (takarítók, vendéglői mosogatók, pincérek), bár sokuknak van alapfokú egyetemi (college) végzettségük, irodai munkások, bolti eladók, pincérek stb. Betegbiztosítás és komoly nyugdíjalap azonban igen sok teljesállású pozícióban dolgozó embernek sem jár. Nekem sincs betegbiztosításom – és nem vagyok kivételes eset. Most hallottam a rádióban egy beszélgetést, ahol megemlítették, hogy egy negyvenegy éves családanya szélütésben meghalt. Ez csak csak azért érdekes, mert a rendes munkaviszonyban álló hölgynek nem volt betegbiztosítása, és ezért nem tudta kezeltetni a magas vérnyomását. Egy nap rosszul lett, mire a mentőket kihívták, már kómában volt. A rádióadásból az is kiderült, hogy naponta ezrek halnak meg alapvető orvosi ellátás hiányában. (Lehet, hogy ez nem is olyan sok egy 290 milliós országban?) Az egyetlen lehetősége, ha már nagyon rosszul érzi magát az ember, hogy bemegy a sürgősségre. (A mentő ingyen kijön ugyan, de ingyen nem visz be a sürgősségre, az pár száz dolcsiba kerül. Ha nincs biztosítás, jobb ha az ember maga vezet, ha a sürgősségi ügyeletre akar jutni.) Onnan még nem rúgnak ki, ha nincs biztosítás. A baj csak az, hogy négy-öt-tíz-tizenkét órát is lehet várni, míg a szegény páciens sorra kerül, hiszen a lövéses sebesülteket mindig a (csak) lázas páciensek előtt veszik sorra. Persze ha az embernek nincs szerencséje, és nincs a közelben állami sürgősségi kórház, akkor még vénséges vén korában is fizetni fogja a kórházi számlát. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen nagyon sok kórház profit-orientált („for-profit") cégként működik.

S a terhesség, a szülés?

Reklám és ideológia

Az, hogy „amerikai", az egy szó. Néha úgy tűnik, hogy nem jelent semmit. Pedig nem így van. Régen azt a fehér embert jelentette, aki büszkén öldökölte az indiánokat, és örült, ha gyarapítani tudta rabszolgái számát. Aztán egy időben túl sok mindent jelentett. Például a hatvanas évek társadalmi mozgalmai (nőmozgalom, a feketék polgárjogaiért folytatott emancipációs küzdelem, a vietnámi háború ellen tüntető hippik stb.) is belefértek ebbe a szóba, akárcsak a mindenkori ellentáborok. Most meg egyre inkább a szélsőjobb tölti meg tartalommal, „kaparja ki" magának, és ezt az egész világ érzékeli, ezért a szó – és jelentése – világszerte devalválódik.

Az individualizmus és kollektivizmus paradox egybefonódása jellemzi a fő ideológiai vonulatot. Az individualitás alapvető, konkrét, a mindennapokat átható, gyakorlati magatartás. Ennek az egyik szélsőséges, de jellemző megmutatkozása egy olyan sípoló mütyür feltalálása, amely mütyür figyelmezteti a szülőket, ha a bébit az autóban felejtették.

Nem tréfálok. Egy átlagos nagyvárosban évente ötszáz esetben kell a tűzoltóknak bébit kimenteni az átforrósodott autóból, mert a szüleik otthagyták őket. Az ötszáz esetből átlagban négy halálos – hőguta folytán. (Bár én is mindig úgy gondolok erre az országra, hogy Európával egyazon földrajzi magasságban fekszik, valójában az Egyesült Államok északi határa nagyjából Spanyolorszag és Olaszország közepével egy szinten húzódik kelet és nyugat között, a déli határ meg valahol a Dél-Szaharával azonos szélességi övezetben. Még az olyan északi nagyvárosokban is, mint New York, Chicago stb. a harmincöt-negyven fokos hőhullámok hozzátartoznak az átlagos nyárhoz.)

De vissza az ideológiákhoz!

A jobboldali ideológia egyik fő összetevője, hogy a kormány rossz, ezért le kell építeni. Ezzel a retorikaval a republikánusok mindig nyernek. Aztán hatalomra kerülvén mindig szétszedik a szociális hálót, ennek ellenére viszont felduzzasztják a bürokráciát és a kormány deficitjét (háborúk vagy csak fegyverkezés). A demokraták egy kicsit józanabbak, és érdekes módon mégis ilyenkor van több pénz szociális programokra. Ezt alátámasztja az ideológia „szabadság-komponense": az államnak nincs – és ne is legyen! – semmilyen kötelezettsége az egyénnel szemben. Az állam ne adjon senkinek, például egy félbolond vagy nyomorék hajléktalannak, mert azt értelemszerűen tőlem kell hogy elvegye. Inkább fegyverkezzék kedvére, akkor legalább nem a szomszédomat segíti!

Az ideológia felszíni rétege az amerikai álom képzete. Itt úgymond’ mindenki szabad, és főleg szabadabb, mint bárhol máshol a világon. Hogy ezen az amerikaiak mit értenek, azt tíz év alatt sem sikerült megfejtenem, mindenesetre nagyon büszkek rá. Az álom lényege persze, hogy mindenkinek van lehetősége gazdagnak – és ami ugyanaz!: boldognak – lenni. Hogy a társadalom mennyire ad lehetőséget erre, azt kevesen firtatják. (Az amerikai álom jellegénél fogva individualista, akár önző, és pénzben kifejezhető. Amerikai valóság: aki szegénynek születik, az gyenge és rossz állami suliba fog járni, és nem sok esélye van bekerülni a pár ösztöndíjas helyre egy jó és hihetetlenül drága egyetemre. Példának okáért: a New York University 20000 $ évente – és ez csak a tandíj. Tankönyvek, lakás, koszt mind ezen felül jön a különben egyáltalán nem olcsó NY City-ben. Aki nem végez rangos egyetemet, az nem is kerülhet szóba egy jó állás megpályázásakor – függetlenül tanulmányi eredményeitől, pláne tudásától. Egy professzor mesélte, hogy üresedéskor három csoportba osztják a beérkező pályázatokat. Az elsőbe kerülnek az Ivy League egyetemein végzettek dossziéi (az Ivy League a leghíresebb és legdrágább amerikai egyetemek gyűjtőneve: Princeton, Harvard, Yale stb.). A második csoportba kerülnek az egyéb magánegyetemekről érkezők, és végül a harmadikba az állami egyetemek végzettjei. Ha úgy tűnik, hogy van elég jelentkező, akkor említett professzorék hozzá se nyúlnak a harmadik halom dokumentumaihoz. Az érdekes az, hogy ez egy állami egyetemen történik! Az állami sulik általában valóban gyengék, hiszen olcsók, nem jön be elég pénz a tandíjból, az állam pedig nem költ elég pénzt rájuk (mert a fegyverkezés igen költséges). Engem mindig „kiborít", hogy senki nem néz zseninek, mert egy olcsó állami egyetemen végeztem „színtizessel", Bush elnökről meg mindenki tudja, hogy zseni, mert volt annyi pénze, hogy a átbukdácsoljon a harvardi vizsgáin.

Ez vicc. Vagy mégsem.

Az ideológia rejtettebb, a fentebbi individualitás-képzettel ellentmondásban álló része viszont közösségi beállítottságú: ez az ideológiai séma a legerősebb homogenizáló erő. A jelszó ebben az esetben: mindent a gazdaságért, mindent Amerikáért! Itt mindenki hazafi és persze hős. Hős a tűzoltó, hős a zsaru, hős a sportoló. Minden második nap hősökről ír az újság, hősöket mutat be a tévé. A mediábol árodó hőskultusz és pátosz mindig Ceausescu rendszerét juttatja az eszembe (rossz napokon a Hitlerét). A legnagyobb hős persze Reagen elnök (itt mindkenkit elnöknek szólítanak, aki valaha az volt, ez az istenítés alapragozása). Reagen olyan nagy hős, mint Romániában Ceausescu a jó emberek számára. Dolgoztam olyan értelmes emberekkel, akiknek könnybe lábadt a szemük, ha Reagenről beszéltek (akik a közelmúlt amerikai történelmével nincsenek tisztában: a mai G. W. Bush Reagen elnök tiszteletbeli unokájának tekinthető. Az öreg Bush Reagen alelnöke volt, mielőtt elnökké választották. Reagen–Bush dinasztia?)

Zászlók és szlogenek láthatók úton-útfélen, kirakatokban, hivatalos helyeken, magánházakon, kocsikon, kertekben. „United we stand": szó szerint „Egyesülve állunk" – ez az egyik legelterjedtebb szlogen, és bírálni az éppen aktuális Bush elnököt – még ha hivatalosan nem is hazaárulás, de – hazafiatlan dolog. Amerika az ok és az okozat. Kérdés: „Miért gyűlölöd a franciákat?" Válasz: „Mert amerikai vagyok." (Idézet egy utcai interjúból.) Amerika: ez az egy szó a legerősebb homogenizáló erő. (Amerika sokszínűségét pontosan azok szeretik eltúlozni, akik a leginkább küzdenek egyszínűségének megőrzéséért: a hetven százalékos többségben levő fehérek.) Az ideológia valószínűleg erősebb és egyszínűbb itt, mint bárhol máshol a világon – kivéve mondjuk az iszlám országokat. (Nem csoda, hogy ennyire nem szeretik egymást.)

Amerikáért mindent fel kell áldozni; ez csak igazán a „kommunista" ország: itt mindenki a közért él, csak itt az egyszerűség kedvéért „economy"-nak, gazdaságnak nevezik. Azért nem lehet két hétnél több vakációt kivenni, mert az tönkretenné az országot. Ezt a legkevesebb pénzért legtöbbet dolgozók is szó nélkül elfogadják. Amikor felvetődik a közoktatás problémája vagy az általános betegbiztosítás kérdése – nyilván nem túl gyakran –, akkor egyetlen érv elégséges a még be se indult vita megállítására: a gazdaság (és ezzel Amerika) romba dőlne.

A jelenlegi Bush-kormány e „réteg" alá bedolgoz egy keresztény-fundamentalista vázat. Például: Amerika főügyésze Isten nevében dolgozik. Szerinte „Amerikában nincs más király, csak Jézus". Minden munkanap imádkozással és bibliaolvasással kezdődik a főügyészségen. Ashcroft szerint minden szabadságunk itt Amerikában Istentől adatott, és nem bármiféle kormánytól vagy dokumentumtól (ez félreérthetetlen utalás az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozatra). Az egyik főbíró szerint (a Legfelső Bírósag kilenc főbíróból áll) minden amerikai törvény Istentől van, és aki hisz Istenben, az a halábüntetés mellett van. A halálbüntetés csak azok számára neuralgikus téma, akik nem hisznek Isteneben. (Itt a főbíró ugyanazon az állásponton van, mint a terroristák. Végülis a terrorizmus se nagy ügy, ha az ember a mennyország-paradicsomba jut.)

„A világnak szüksége van Amerikára" – mondja Szakértő egy esti tévéműsorban. Írónő egy rádióinterjúban összehasonlítja az amerikai és a francia ifjúságot (ez még jóval az iraki háború előtt volt; Azóta a franciákról ilyen mérsékelt hangvétellel nem beszélnek). A franciák többet lazítanak, míg az amerikaiak többet akarnak markolni. Márpedig mindig többet kell markolni – mondja Íronő. Aztán azt fejtegeti, hogy „az eladás elméletével", azzal, hogy az amerikaiak mindent áruként kezelnek, mindent pénzben mérnek, nincs semmi baj. Ez tette naggyá Amerikát – fejezi be büszkén.

Amerikáról azt szeretnénk hinni, hogy nyitott, toleráns, szabad ország. Ezt reklámozza Amerika is önmagáról. De ez alatt ott rejlik egy másik, egy intoleráns, idegengyűlölő, műveletlenségére büszke, kizárólagosan fehér és kizárólagosan keresztény, abortusz-ellenes, de halálbüntetést szomjazó, fegyverkező és háborúra éhes Amerika: Bush elnök Amerikája, az itteni többség Amerikája.

És ez az Amerika ordítja bőszen, hogy a világnak szüksége van Amerikára.