Vissza a tartalomjegyzékhez

Vissza a tartalomjegyzékhez

Nagy László

Akik és akiket oltárra emelnek

A szenttéavatási eljárás a hatályos jogszabályok szerint

A gyulafehérvári főegyházmegye katolikusai a 2003/200. számú körlevélből értesülhettek arról, hogy II. János Pál buzdítására szenttéavatási perek elindítása áll küszöbön. Ez a tény adta a gondolatot, hogy megosszuk az olvasókkal a kanonizálás (boldoggá- és szenttéavatás) procedúrájának „titkait” és történelmi alakulásfolyamatait.

A szenttéavatás olyan aktus, amelyben az egyház legfelsőbb tanítóhivatala végleges és ünnepélyes formában kijelenti, hogy egy katolikus keresztény az örök boldogság dicsőségében van, közbenjár értünk az Atyánál, és az egyetemes egyházban nyilvános tisztelettel kell övezni. A II. vatikáni zsinat Lumen gentium1 dogmatikus konstitúciójában olvashatunk az égi és a földi egyház kapcsolatáról, amely megvilágítja az egyház látható és láthatatlan arculatának kapcsolatát.

Történeti háttér2

Kánonjogi szempontból a szenttéavatás az idők folyamán nemcsak eljárásjogi változáson ment keresztül, hanem jogterminológiai, gondolkodásbeli különbségeket is mutat. Az ősegyházban a szenttéavatás egyszerű formája ismeretes, a püspök által megbízott személyek feljegyezték a vértanúk életét és vértanúságuk történetét, emléküket haláluk évfordulóján megünnepelték, és a szentmise kánonjaiban megemlítették. A római üldözés végén azok nevét is feljegyezték, akik a hitükről tettek tanúságot (confessores fidei). Ebben az időben a szenttéavatás abban fejeződött ki, hogy valakinek a nevét a püspök felvette a jegyzékek (canon, mérték, „etalon”) közé, innen ered a canonisatio kifejezés is. III. Sándor pápa 1170-ben a szenttéavatási eljárást a pápa hatáskörébe helyezte.3 IX. Gergely a Decretali (1234) című határozatában a szenttéavatással kapcsolatban leszögezi, hogy az a pápának van fenntartva. A tridenti zsinat után az ügyek intézésére elégtelennek bizonyult a bíborosi konzisztórium, ezért V. Szixtusz pápa témakörök szerint bíborosi csoportokat (kongregációkat) jelölt ki a különböző ügyek intézésére. Az egyes kongregációk jogköre az egyház, másoké a pápai állam ügyeire terjedt ki. A szenttéavatási ügyek rendeleteinek megvalósítását V. Szixtusz az Immensa aeterni Dei4 (1588. január 22.) apostoli konstitúciójában az általa alapított Rítuskongregációra bízta. Ez tovább fejlődött, és új normákkal gazdagodott, különösen VIII. Orbán idején. Ezt megtaláljuk a Caelestis Hierusalem cives5 (1634. július 5.) apostoli levelében. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a Dekrétumok megtartása a boldoggá- és szenttéavatásoknál (Decreta servanda in canonisatione et beatificatione Sanctorum, 1642. március 12.). Lambertini Prospero, a későbbi XIV. Benedek pápa összegyűjtve a múlt tapasztalatait az Isten szolgáinak boldoggá és boldogok szentté avatása című művében foglalta össze.6 Ez a munka két évszázadon át alapvető volt a Rítuskongregációnál.7 Ezeknek a normáknak a gyűjteménye lényegében az 1917-es Egyházi Törvénykönyvben megtalálható.8 Mivel a történelmi kutatás módszere változott és fejlődött, szükségessé vált, hogy az addig működött bizottságokat időszerű munkaeszközökkel és módszerekkel bővítsék. XI. Piusz pápa a Giŕ da qualche tempo motu proprióban (1930. február 6.) a Rítuskongregáció mellett létrehozott egy „Történelmi tagozatot”, és megbízta a történelmi eljárások tanulmányozásával. 1939. február 6-án XI. Piusz kiadta a történelmi eljárásoknál betartandó normákat, amelyek fölöslegessé tették az apostoli pert, és így a történelmi eljárásoknál ez az egyetlen maradt érvényben, teljes joghatósággal.9

VI. Pál pápa 1967. március 19-én Sanctitas clarior10 apostoli levelével elrendelte, hogy az újabb esetekben a lebonyolításra egyetlen eljárást kell indítani (azaz a bizonyítékok összegyűjtését), amelyet a helyi ordinárius végez a Szentszék előzetes engedélyével. Két évre rá, 1969. május 8-án a Sacra Congregazioni dei Riti11 apostoli konstitúciójában két új dikasztériumot (központi hatóságot) hozott létre, az egyikre bízza a Culto divinóval kapcsolatos dolgokat, a másikra pedig a szentek ügyével való tárgyalásokat. Ez alkalommal az eljárási módot is megváltoztatta.

A boldoggá- és szenttéavatási eljárás lefolyását II. János Pál pápa 1983. január 25-én kiadott Divinus perfectionis Magister12 apostoli levele és a hozzá fűzött végrehajtási normák13 szabályozzák. A hatályos Egyházi Törvénykönyv kijelenti, hogy a szenttéavatási eljárásról egy különleges pápai törvény rendelkezik.14 Az új törvényhozás a szenttéavatást illetően egyedülálló rendelkezés, amelyben nincs tovább szó perről, hanem vizsgálatról, kerülik a bírók megnevezést, és helyettesítik a püspöki delegátus szóval.

Általános elvek

A szenttéavatási ügyek közül időben közel állnak hozzánk azok, amelyeknél a szemtanúk megkérdezése lehetséges, vagyis olyan személyek, akik személyesen ismerték az illetőt. A „történelmi” eseteknél azonban nem hivatkozhatunk szemtanúkra. Ilyen esetekben Isten Szolgájának életére, tevékenységére és életszentségére vonatkozó, történelmileg hiteles dokumentumokra lehet támaszkodni. A történelmi ügyek kapcsán találkozhatunk olyan esettekkel is, amelyeknél emberemlékezet óta létezik egyféle kultusz. Ilyen esetekben a kultusz létezése bizonyításra szorul, amelyet történelmileg elismert dokumentumokból és Isten Szolgájának vértanúságából vagy az erények hősies gyakorlásából lehet megállapítani.

A szenttéavatási ügyeket tartalmilag két kategóriába sorolhatjuk: a vértanúkra és az Isten Szolgáinak hősies erénygyakorlására. A vértanúk esetében be kell bizonyítani, hogy az illető személy a hit elleni gyűlöletnek lett az áldozata, és az erőszakos halált szabadon és természetfölötti meggyőződésből vállalta.15 A vértanúság megállapítása korátsem magától értetődő, különösen akkor nem, amikor meg kell különböztetni a vallási és politikai motívumokat. A vértanúsággal szemben az erények hősies gyakorlása azt jelenti, hogy valaki (az élet minden területén) hosszú ideig Isten jelenlétében és a Szentlélek vezetése alatt élt. Ez azt jelenti, hogy az illető személy cselekedeteit az isteni erények motiválták. Ezért az ő életmódja példaadónak tekinthető.

Egy szenttéavatási per elindításának alapvető és megkövetelt feltétele, hogy az illető személlyel kapcsolatban az életszentség híre köztudott legyen, és helyi szinten bizonyos tisztelet illesse meg az illető személyt. Ezt a ténymegállapítást nem szabad összetéveszteni a kizárólag emberi képességekkel, a tudományos-kulturális és jótékonysági hajlamokkal, illetve „teljesítményekkel”. Az igazi életszentség szorosan vallási értelemben felfogandó magatartás, amelynek emléke, híre abban a mély meggyőződésben él a emberek előtt, hogy az illető személy példaadó keresztény élete által eljutott Isten színelátására (visio beatifica), és Istennél közbenjár értünk.

Felépítésében a szenttéavatási eljárás két részre osztható: egyházmegyei és római szintre. Egyházmegyei szinten összegyűjtik a szükséges dokumentumokat, és római szinten a felterjesztett anyagot rendszerezik. Az új törvényhozás a püspöki kollegialitásra hivatkozva az egyházmegyei fázist a megyéspüspök hatáskörére bízza.

További alcímek (a teljes szöveget lásd nyomtatott lapszámunkban):

Az egyházmegyei szint

Római szint

A csoda tudományos bizonyítása

A boldoggá- és szenttéavatás

Jegyzetek

1 A II. vatikáni zsinat Lumen gentium (=LG) kezdetű dogmatikus konstitúciója az egyházról, 1964. november 21., nr. 50–51. Magyar fordítás Cserháti József – Fábián Árpád (szerk.), A II vatikáni zsinat tanítása, Budapest 1986. 75–76.

2 A történeti háttér kialakulásához lásd The Canonization of Saints, http://www.catholicapologetics.org/ ap070400.htm (25 February 2003); ... canonization , in the Roman Catholic Church, process by which a person is classified as a saint, http://www.infoplease.com/ce6/society/A0810221.html (25 February 2003); Canonization. The Columbia Encyclopedia, Sixth Edition. 2001, http://www.bartleby.com/65/ca/canoniza.html (25 February 2003); Catholic Encyclopedia: Beatification and Canonization, http://www.newadvent.org/cathen/02364b.htm (25 February 2003); D’Ostilio, F., Il culto dei Santi, Beati, Venerabili Servi di Dio. In: Monitor Ecclesiasticus (1992). 63–90.

3 V.ö. Molinari. P., Canonization of Saints, In: New Catholic Encyclopedia, 3. kötet, New York 1967. 55-56.

4 Const. Apost. Immensa aeterni Dei, diei 22 ianuarii 1588. In: Bullarium Romanum, Ed. Taurinensis, 1863, 985–999.

5 Codicis iuris canonici fontes, cura Emm. Petri Cardinali Gasparri editi vols. 1–6, cura et studio Emm. Iustiniani Cardinali Serédi editi vols. 7–9, Romae, Typis polyglottis Vaticanis, 1923–1939, vol. I, nr. 213, pp. 402–406.

6 XIV. Benedek, De servorum Dei beatificatione et Beatorum canonisatione, Bologna 1734–1738.

7 Ebből a korszakból még ki kell emelnünk X. Piusz pápa munkáit. X. Pius, decr. SRC Cum in agendis (11 nov. 1912), In: AAS, 4 (1912), 705–707; uo. De servis Dei (26. aug. 1913), In: AAS, 5 (1913), 436–438.

8 Codex iuris canonici, Pii X Pontificis Maximi iussu digestus Benedicti Papae XV auctoritatae promulgatus, Roma 1917. 1992–2141. kánonok.

9 XI. Piusz, Normae servande in construendis processibus ordinariis super causis historicis, 1939. január 4.

10 Acta Apostolicae Sedis: commentarium officiale (=AAS), Romae [1–21. kötetek, 1909–1929], in Civitate Vaticana [vols. 21– , 1929– ], 1909– ., v.ö. AAS, 61 (1969), 149-153.

11 AAS, 61 (1969), 297–305; V.ö. Canon Law Digest (=CLD), T. Bouscaren (ed.), 5. kötet, [4–6. kötet, T.L. Bouscaren és J.I. O’Connor (szerk.)], Milwaukee 1935–1969; [7–10. kötet, J.I. O’Connor (szerk.)], Mundelein, ill., Chicago Province, S.J., 1975–1986; [11. kötet, E.G. Pfnausch (szerk.)], Washington DC 1991; CLD, VII, 238–245.

12 AAS, 75 (1983), 349–355.

13 V.ö. John Paul II, Cong. Causes of Saints, Normae servandae in Inquitionisbus ab Episcopis faciendis in causis sanctorum (1983. február 7.), In: AAS, 75 (1983), 396–403; V.ö. CLD, X, pp. 273–281; De servorum Dei causis quarum iudicium in praesens apud Sacram Congregationem pendet (1983. február 7.), In: AAS, 75 (1983), 403–404; v.ö. CLD, X, 281–282. Továbbá a Regolamento della Sacra Congregazione per le Cause dei Santi, amelyet három évre hagytak próbaként jóvá 1983. március 21-én, amely azonban napjainkban is érvényes.

14 Az Egyházi Törvénykönyv, A Codex Iuris Canonici (=CIC) hivatalos latin szövege magyar fordítással és magyarázattal (Szerkesztette, fordította és a magyarázatot írta Erdő Péter), Negyedik, javított és bővített kiadás, Budapest 2001, 1403. kánon 1. §: „Isten szolgái kanonizációjának ügyeit külön pápai törvény szabályozza.” § 2 „Ezenkívül alkalmazni kell ezekre az ügyekre a jelen törvénykönyv előírásait, valahányszor a törvény az egyetemes jogra utal, vagy ha olyan szabályokról van szó, amelyek a dolog természeténél fogva ezekre az ügyekre is vonatkoznak.” A keleti egyházak törvénykönyvében is megtaláljuk az ide vonatkozó párhuzamos helyet: Codex canonum Ecclesiarum orientalium auctoritate Ioannis Pauli pp. II promulgatus, In: Civitate Vaticana, Typis Polyglottis Vaticanis, 1990, xxxiv, 381. V.ö. CCEO 885 és 1057 kánonok.

15 A hit elleni gyülölet nem jelenti azt, hogy a gyilkos gyülölte volna Istent vagy az Egyházat, hanem azt, hogy Isten Szolgájától egy olyan tettet követelt meg, amelyet meggyöződéséből és hitéből kifolyólag nem akart (pl. egy dogma megtagadása, egy erkölcstelen tett).

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Jitianu Liviu

A papi szolgálat és az egyetemes papság

Ha az ember papságról, papi szolgálatról, vagy egyáltalán papokról beszél, mindenekelőtt és elsősorban a katolikus egyház egyik sajátosságáról, lényeges „tartozékáról” próbál valamit megfogalmazni, elmondani. A teológus pedig a hármas dimenziójú egyházi szolgálatról, a vezető – pásztori, tanítói –, prófétai és megszentelő – kimondottan papi vagy kultikus – szolgálatról beszélne. Ennek függvényében pedig a szolgálat hármas felosztását, a püspöki, papi és diakónusi szolgálat „háromságát” is kiemelné. Persze mindhármat mint egyazon egyházi rend (ordo) tartozékát kell tekintenünk. A püspök „a papság teljességének” birtokosa (LG 21), a pap ennek a szentségnek csak bizonyos fokon részese, míg a diakónus az egyházi rend képviseletében speciális feladatokra kap küldetést.

Bibliai gyökereket keresve meg kell állapítanunk, hogy az újszövetségi Szentírás ritkán beszél a szó szorosan vett értelmében papokról, papságról (hiereus, hierateuma). Ehelyett „háztartás-vezetőkkel”, mondhatni: gondnokokkal (oikonomoi – pl. 1Kor 4,1) találkozunk. Ennél viszont sokkal gyakoribb a szolgálatot teljesítő (diakonosz) és maga a szolgálat (diakonia) fogalom (1Kor 3,5; 2Kor 3,6; Kol 1,23; Róm 11,13 stb.). Ennek egyértelműen teológiai okai vannak: az ószövetségi levitikus papságtól (amelynek legfontosabb kitevője a közvetítés volt – különösen az áldozatbemutatáson keresztül – Isten és választott népe között) önmagát elhatárolva az ősegyház az örök Főpapot, a tökéletes közvetítőt, Jézus Krisztust nevezi csupán papnak. Találunk azonban olyan helyeket is, ahol a Szentírás Isten választott népét is papi jelzővel illeti (v.ö. Zsid 7, 15-19). Jézus áldozata az Atyával új és örök szövetséget eszközölt ki számunkra. Nincs többé szükség már az áldozatok sokaságára, Jézusban az Atya kiengesztelődött népével. Krisztus az egyetlen és örök főpap, aki minket is papságának részesévé tett (Zsid 10, 19-22). Az újszövetség tükrében tehát a papi tisztség a nép összességének, a Krisztust követő közösségnek alapvető vonása, még akkor is, ha ezen egyetemes papságnak mondott szolgálat mellett az egyházban krisztusi alapítású szolgálati papság is van, amelynek tagjai szentelésükből adódóan rendkívüli feladatokra kapnak megbízást az egyházban.

Az egyháztörténelem és a dogmatörténet tanúsítja, mennyire változó volt az egyházi rend, a papság szerepe az egyház belső – azaz lelki – és külső – társadalmi, politikai – életében. Érdekes megfigyelni, hogyan változik a papság teológiája és ezzel együtt a papok szerepe is a helyi közösségekben. Most csak két pontra szeretnék itt kitérni:

A középkor egyházi életében a papnak kijáró leggyakoribb szerep a kultikus feladatok ellátása, elsősorban a mise bemutatása és a szentségek kiszolgáltatása, a szentelmények szertartásának elvégzése. Ezzel szinte visszalépés történik a kereszténység előtti kultikus szerepkör felé, ahol a pap a „szent”, az „isteni világ” képviselője, éppen ezért szinte kiszakad a hétköznapok világából. Ennek köszönhetően távolodik el a kultikus személy, a pap a profán világtól, és ez a szemléletmód biztosít ugyanakkor a felszentelt személyeknek rendkívüli, „elit” szerepet a társadalomban.1

A II. vatikáni zsinat alapvető törekvése ebben az összefüggésben a papi szolgálat krisztusi eredetét kiemelni. A papi szolgálat ezek után elsősorban már nem a szentségi, szakrális keret vonzata, sokkal inkább a Krisztus-követés sajátos útja: őt hirdetni és áldozatának részesévé lenni. Ennek függvényében jelenti ki II. János Pál is: a zsinat elmélyiti a papság teologiáját és kiemeli ennek belső dinamikus erejét és lüktetését, amelynek Isten teljes népe a hordozója és amelyre minden Krisztus-követő meghívást kapott.2 A papság lényeges hordozója tehát Isten népe, lényeges kitevője pedig a szolgálat: azt a szolgálatot gyakoroljuk a papságban, amely Krisztus megváltó, az Atyát megdicsőítő, embert és világát megszentelő szolgálata.

Isten népe – az egyház egyetemes küldetésének hordozója

Alapvető kijelentése a II. vatikáni zsinatnak: az egyház alanya a királyi, papi nemzet, amelynek hivatása Isten csodás tetteit (mirabilia Dei) hirdetni és az egyszeri és végérvényes áldozatot bemutatni.3 Az egyház így Isten népe maga, az üdvösség elsődleges és lényeges hordozója. Minden megkeresztelt ember csak az egyház közösségében tud tehát keresztény hivatásának eleget tenni és képes krisztusi küldetésének megfelelni. A zsinat e közösségben gyökerezett és Krisztusra irányított szemléletmóddal a helytelen hierarchikus egyházi szemléletmódnak próbál gátat vetni, amely szemléletmód hosszú időre rányomta az egyházra pecsétjét, és amelytől kényelmesebb ma sem elszakadni. E szemléletmód képviselői az egyház lényegét, sőt jogosultságát is az áldozatot bemutató szolgálati (valójában azonban kevésbé szolgáló) papságtól, lépcsőzetesen felépített rendtől eredezteti és vezeti le. Ebből a közösségből nő majd ki az egyházi hierarchia. Lényegében viszont ott van egyház, ahol krisztusi közösség találkozik, amely közösség egyazon asztalról táplálkozik. Egyértelmű, hogy ilyen összefüggésben az egyház sem közelíthető meg szentségi eszköztárként, és nem azonosítható a Krisztus-képviselet rendjével, a papsággal sem. Nem csupán az apostolok, így ma sem pusztán az apostolutódok képezik az egyházat, mondhatnánk, hanem a feltámadt Urat ünneplő közösség az egyház. A közösség a központi szentség, és minden egyházi tevékenység akkor jogosult, sőt – mondhatni – krisztusi, ha ennek a közösségnek, Krisztus eleven misztikus testének az életéből táplálkozik, és abból nő ki. Ezért mondja a zsinat: az Isten népe az emberiség számára az egység, a remény és az üdvösség forrása (LG 9), a megváltás „látható szentsége” (LG 1).

A zsinat Isten népéről beszélve próbálja ismét a jórészt elfeledett, de az egyház lényegét, alapját képező, az ősegyház életében még központi szerepet játszó valóságot, az „egyetemes papságot” és az ebben gyökerező keresztény méltóságot (választott nép, szent nemzet, királyi papság) ismét feleleveníteni az egyházi öntudatban. Szinte tragikus – állítja Robert Schlund – valamely igazságot az egyház egészéből kiollózni, másodrangúnak tekinteni, majd ezt elfogadni, egyetemes érvényűvé tenni és egy túl egyoldalú (ebben az esetben: túl „pap-központú”) szemléletmód szolgálatába állitani.4 Egy ilyesfajta álláspontot igyekszik a zsinat megszüntetni, amikor Isten népének egyetemes papságáról beszél, sőt a szolgálati papság alapját is az egyház eme egyetemes jellemzőjében látja.

Az egyetemes papság

Már a fogalom maga nehezen érthető, illetve könnyen félre is érthető, mutat rá Alois Grillmeier.5 Különösen akkor, ha különbséget kell tennünk a szolgálati és az egyetemes papság között. Semmiképp nem beszélhetünk itt viszont „csak bizonyos fokon papságról”, esetleg „nem lényeges, vagy a papság tágabb értelemben vett vonzatáról”. Az „analóg papság” gondolata – azaz bizonyos fokú hasonlóság a szolgálati papsággal – se elfogadható. Ha az egyetemes papságot csak lelki vonzatként szemléljük, akkor se járunk a helyes úton.

Amikor az egyetemes papságról beszélünk, feltétlenül minden megkeresztelt ember azon alapvető, közös, „egyetemes” vonását emeljük ki, amely keresztény méltóságunk hordozója, amely az egyházhoz való tartozásunk biztosítéka és Krisztus-követésünk tartozéka. Az egyház tagjaként részesévé leszek Krisztus prófétai, királyi és papi hatalmának. Így tehát mint a krisztusi papság örököse részese vagyok Krisztus áldozatának, halálának, feltámadásának és megszentelő művének.

Sokszor nehéz ebben a kérdéskörben tisztázni: ha mindannyian Krisztus papságának részesei vagyunk – tehát valamilyen formában és fokon papok is –, miért szükséges a szolgálati papság, azaz a papi rend. Ki kell emelni, hogy egyetemes papságunk sohasem kérdőjelezi meg a szolgálati papság és így az egyházi hierarchia legitimitását. Épp ezért a szolgálati és az egyetemes papság bármilyen jellegű szembeállítását vissza kell utasítanunk. Óvakodnunk kell éppen ezért olyasfajta kijelentések értékítéletek, hangzatos szlogenek használatától, mint Papok egyháza – kiszolgáltatott hívek6; Keresztény újjászületés. A klerikális egyház vége7 és nemkülönben törekednünk kell a ma gyakran használatos fogalmak – mint például demokratizálódás az egyházban8 – helyes értelmezésére. Amikor az egyetemes papságról beszélünk, elsősorban az egyház krisztusi gyökereit akarjuk kiemelni. Ebben az esetben pedig Isten népének, az egyháznak egyik legfontosabb tulajdonságára: a Krisztus papságából levezetett és az egész egyházra kiterjesztett megszentelő hatalomra akarunk összpontosítani. Fontos viszont hangsúlyoznunk: az egyetemes papság az egyház alapvető, elsődleges tulajdonsága, míg a szolgálati papság egy erre épített, ám krisztusi alapítású szolgálat. A felszentelt pap tahát nem magasabbrendű, nem lesz a szentelésben minőségileg több vagy jobb keresztény, hanem mindig és elsődlegesen az egyetemes papság részese marad. Rendkívüli megbízása, felhatalmazása Isten szolgálata mellett pedig egyenesen az egyetemes papság szolgálatát is jelenti. A szolgálatra való megbízása a szentelésben nem szakítja tehát el semmilyen módon az egyetemes papságtól.

Mind a szolgálati, mind az egyetemes papság részesei elsősorban hívő emberek, az Ige hallgatói és az igehirdetés megbízottjai.9 Ilyen összefüggésben jelenti ki az Egyházi Törvénykönyv is Isten népéről, az egyetemes papságról beszélve: hívő ember mindaz, aki a keresztségben Isten népének tagja lett és sajátos módon Krisztus papi, prófétai és királyi hatalmának részesévé lett. Küldetésük: Isten egyházra bízott megszentelő, megváltó akaratának részesévé lenni” (CIC/1981, 204. kánon § 1).

További alcímek (a teljes szöveget lásd nyomtatott lapszámunkban):

Isten népének papi tisztsége

Az egyetemes papság az egyház szentségi életében

Jegyzetek

1 V.ö. Gisbert Greshake, Priester címszó, In: Staatslexikon, IV. kötet, Freiburg 1988. 562 és P. J. Cordes, Amtstheologie unter dem Einfluss empirischen Kategorien, In: Stimmen der Zeit 104 (1979) 829-841.

2 Lásd II. János Pál 1979-es nagycsütörtöki beszédjének 3. pontját.

3 V.ö. 1Pt 2, 5.9; Jel 1,6; 5,10; 20,6.

4 R. Schlund, Vom priesterlichen Dienst-Amt. Freiburg 1990. 14.

5 LThK – Vaticanum II, I. rész, Freiburg. 1966 181.

6 V.ö. Paul Hoffmann (szerk.), Priesterkirche. Düsseldorf 1987.

7 Leo Karrer, Aufbruch der Christen. Das Ende der klerikalen Kirche, In: Peter Eicher (szerk.), Evangelium konkret. München 1989.

8 Karl Lehmann, Zur dogmatischen Legitimation einer Demokratisierung in der Kirche, In: Concilium (1971) 171-181.

9 Karl Lehmann, Das priesterliche Amt im priesterlichen Volk, In: Gemeinde des Herrn, 83. Deutscher Katholikentag in Trier 1970. 247-261, 250.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Blair Judit Margit

A sátán mitológiája

A Sátán alakja a történelem folyamán a teológia, a művészetek és az irodalom művelőit egyaránt foglalkoztatta. Általában az a megszokott hozzáállás, hogy egyszerűen „ráfogják”: ő minden gonosz megtestesítője. A dolog azonban ennél sokkal összetettebb, hiszen a Sátán, mint egy történetbeli szereplő, szerepet játszik.1 Szerepe mindenekelőtt az ellenkezés, ő az isteni (vagy emberi) vádló, fő feladata, hogy Istent és embert egyaránt akadályozzon. A Sátán csak egy név a sok közül (talán a legismertebb), a zsidó és keresztény irodalomban előfordul úgy is, mint Semiyaza, Azazel, Sammael, Lucifer, Masztéma, „világ ura”, „hazugság atyja”, Béliál, Belzebub, Apolyon, Ördög. Görögül diabolosz, innen származik a diabolikus (ördögi) kifejezés.

A Sátán az Ószövetségben

A sátán szó, héberül satan, többször előfordul az Ószövetségben mint közfőnév és mindössze egyszer tulajdonnévként.2 A szót különböző főnévi és igei formákhoz próbálták kapcsolni a héber és a rokon nyelvekben egyaránt. Jelentése lehet: fellázad, elmarad, eltéved, igazságtalan, ég, csábít. Mindeme javaslatok azon a feltevésen alapulnak, hogy a harmadik betű, a nún, nem tartozik az eredeti szótőhöz. Peggy Day azonban kimutatta, hogy ennek a feltevésnek nincs alapja, hiszen a rokon nyelvekben nem létezik ilyen szótő. A szó jelentését azokból a kontextusokból kell meghatározni, amelyekben a héber Bibliában megjelenik. A sátán szó kilenc alkalommal fordul elő az Ószövetségben, ötször emberi (1Sám 29; 2Sám 19; 1Kir 5 és 11; Zsolt 109), négyszer pedig természetfeletti (4Móz 22; Jób 1 és 2; Zak 3; 1Krón 21) lényre utal.

1Sám 29,4

Ebben a versben a sátán szó jelentése egyszerűen ellenfél. Dávidra vonatkozik. A filiszteus parancsnokok attól tartanak, annak érdekében, hogy Saul kegyeire tegyen szert, Dávid elárulja őket, így ellenfelükké válik. A következő helyen, 2Sám 19,17-24-ben, a szót jogi kifejezésként kell értelmezni, a legmegfelelőbb fordítás a vádló vagy ügyész lenne. Abisait, aki Dávid udvarához tartozik, maga Dávid nevezi sátán-nak, mert „ellenkezik” vele, s azt javasolja, hogy Sémeit, aki Dávidot korábban megátkozta, meg kell öletni. Azonban, amint erre Day3 is rámutat, Abisai nem állított semmi igaztalant, csupán vádolt, és vádja meg volt alapozva. Így a sátán szónak nincs rágalmazást sugalló mellékértelme.

1Kir 5,2-6

Ebben a részben Salamon király Tírus királyától cédrusfákat, valamint képzett munkásokat (ácsokat) kér a templom építéséhez. Üzenetében említi, hogy ami atyjának, Dávidnak nem sikerült, számára lehetségessé vált, mert nincs többé „ellenség” (sátán) az országban. Itt, úgy tűnik, a szó az előbbihez (1Sám 29) hasonlóan katonai értelemben vett ellenfelet jelent.

1Kir 11

Salamon király öregségében hagyta magát idegen feleségeitől befolyásoltatni, s elfordult Istentől. Ezért büntetésből Yahweh el fogja szakítani tőle a királyságot, s azt az edomita Hadad és a damaszkuszi Rézon kezére juttatja. Itt Hadad és Rézon a két sátán, azaz ellenség, akiket Yahweh maga támaszt Salamon ellen. Úgy tűnik, a szónak itt jogi értelemben vett jelentése van.4

109. zsoltár

Itt ismét jogi, azaz törvényszéki jelentéssel állunk szemben, sátán=vádló. A zsoltáros kívánsága, hogy ellenfele felett törvénykezzenek és az megítéltessen.

Összegzésként leszögezhető, hogy a sátán főnévnek nincs egy olyan értelmezése, amely mind az öt kontextusban megegyezne. 1Sám 29 és Zsolt 109 képviselik a két végletet, az elsőben az ellenfél ellenségként, minden jogi árnyalat nélkül áll előttünk, míg az utóbbi esetben egy szabályos bírósági kihallgatást kell elképzelnünk, ahol a vádló megvádolja a zsoltáros ellenségeit. A többi esetben a szó jelentése a két előbbi jelentés között van. Tehát amikor a sátán emberekre vonatkozik, politikai/katonai értelemben vett ellenséget vagy jogi értelemben vett vádlót jelent.

Természetfeletti ellenfélként a sátán a 4Móz 22; Jób 1 és 2; Zak 3; 1Krón 21 fejezetekben jelenik meg. A sátán egyike a bene elohim-nak, az Isten fiainak, ő a mennyei tanács tagja. Ilyen minőségben először a 4Móz 22,22-35 részben fordul elő.5 A nem izraelita Bálám próféta azzal a céllal indult útnak, hogy Izrael fiait megátkozza. Ezzel a tettével haragra gerjesztette Jáhvet, aki elküldte angyalát (mal’ak yhwh), hogy sátánként megakadályozza tettében a prófétát (megölje). Az angyal Isten akaratának engedelmeskedett. Bálám ellenben Jáhve jóváhagyása nélkül indult útnak, aki ezért állította akadályként az angyalt a próféta útjába. Ez a sátán még egyáltalán nem az a Sátán, Isten ősellensége, ahogyan később ismeretes. Itt még semmi gonosz nem fűződik hozzá. Forsyth szerint „rossz úton jó az akadály”.6 Amint azt Kluger és Day megjegyezték, igazából itt maga Jáhve a sátán.7

Jób könyve

Jób könyvében „a Sátán”8 egyike Isten fiainak, akik azért gyűltek össze, hogy udvaroljanak az Úr előtt. Egyféle isteni közvádlóként jelenik meg előttünk, akinek az a feledata, hogy Jóbot próbára tegye. Feladatát a sátán Istentől kapta, nem tőle függetlenül járt el. Igaz, viselkedése kihívó és megkérdőjelezi az isteni morális rendszer érvényességét, de végeredményben ő is az isteni akaratnak engedelmeskedik, s annak veti alá magát.9 A sátán itt egy isteni lényre vonatkozik ugyan, de nem tulajdonnév.

A héber hassatant rendszerint a vádlóként fordították és egy bizonyos hivatalt jelölő címként értelmezték. Day azonban kimutatta, hogy az ókori Izrael jogi rendszerében nem lehet teljes bizonyossággal hasonló hivatalt találni. Úgyszintén Babilónia, Asszíria vagy a korai Perzsa birodalom népeinél sem létezett a közvádlói hivatal. A környező kultúrák isteni tanácsaiban is hasonló a helyzet; nem volt egy bizonyos isten, akinek az a kimondott, különleges szerepe lett volna, hogy vádlóként lépjen fel. Valószínűnek látszik, hogy a határozott névelő szerepe inkább az, hogy levegye a hangsúlyt a szereplő személyéről, és áthelyezze azt annak státuszára, a cselekmény kívánalmainak megfelelően. Ez azt jelentené, hogy a vádló a jogi státuszra vonatkozik inkább, mint a hivatalra, s ezt bármelyik isten betölthette. Kiléte lényegtelen, hiszen az „állás” ideiglenes volt.10

Forsyth felhívja a figyelmet a sátán földi tevékenységére. Jáhve kérdésére: „Honnét jössz?” a sátán azt feleli: „Körülkerültem és át meg át jártam a földet.” (Jób 1,7) De mit is jelent ez a körülkerülés és át meg átjárás? A kószáló, barangoló ördög képe, (aki mindenhol bűnre csábít), még nem illik ide. A megfejtés kulcsát Forsyth a héber šűt igében látja, melynek jelentése: barangol, kóborol, bejár, kószál. Szerinte Jób könyvének szerzője akarattal használta a szójátékot, hogy párhuzamba állítsa az ellenfelet és tevékenységét, valamint azért, hogy utaljon egy bizonyos, a Perzsa birodalomban működő hírszerzési rendszerre.11

A héber hithallek ige (párhuzamban áll a šűt igével) jelentése kóborol, kószál. Rokon egy akkád szóval, amelyet a gonosz szemre alkalmaztak, illetve a gonosz lelkek bántó, rontó céllal való kóborlásának, vándorlásának leírására használtak. Ebből az következne, hogy a sátán „kerülése” és „át meg átjárása” mögött is gonosz szándék rejtőzött. G. I. Riley egyik cikkében12 úgy írja le Jób könyvének sátánját, mint akinek a rágalmazás, valamint a bántás és az ártás a célja, aki megpróbálja elérni, hogy Jób megátkozza és megtagadja Istenét. Szerinte a sátán tettei nem jellemzőek egy közvádlóra. „…nincs olyan ügyész, aki elpusztítja a vádlott tulajdonát, majd megöli a gyermekeit és tönkreteszi az egészségét, azzal a céllal, hogy meggyűlöltesse vele a Bírót”. Tulajdonképpen itt Isten és az Ellenfél versenyben állnak egymással, mindketten a hű szolga lojalitását akarják. Riley párhuzamot von Jób és Jézus közé, ahogyan Isten „átadta” Jóbot a Sátán kezébe/hatalmába, ugyanúgy cselekszik Jézussal és követőivel. Riley értelmezésével az a gond, hogy azon a feltevésen alapszik, mely szerint az Ószövetségben a Sátán már az igazak esküdt ellensége. Ezek azonban későbbi koncepciók. Jób könyvének sátánja még engedelmeskedik Istennek, az ő engedélyével és tudtával kerüli körül és járja át meg át a földet. Nem lépi túl a Jáhve által szabott határokat. Nincs tehát alapja annak, hogy itt rosszindulatú, ellenséges erőt lássunk benne.

Zak 3

Zakariás próféta egy látomásában a mennyei tanácsot látja és Józsue főpapot, amint az Úr angyala előtt áll. A sátán az Úr jobbkeze felől áll, hogy a főpapot vádolja. Az angyal megdorgálja a sátánt, majd parancsára Józsue szennyes ruhái ünnepi ruhákra cseréltetnek. Jób könyvéhez hasonlóan a sátán főnév (hassatan) ismét határozott névelővel fordul elő, így nem valószínű, hogy tulajdonnévvel állunk szemben. Az angyal megdorgálja a sátánt, mint aki szerepében túl messzire ment, s rendre utasításra szorul.13 Vannak akik bizonyos fejlődést látnak a sátán karakterében. A Zakariás sátánjának személyisége „színesebb”, több a Bálám szamara előtt álló egyszerű „akadálynál”. Míg a 4Móz 22-ben Isten angyala vette magára a sátán szerepét, Zakariás próféta könyvének 3. fejezetében az Úr angyala és a sátán két külön személy.14 A szövegből nem derül ki, hogy Jób könyvének sátánja ugyanaz lenne-e, mint a Zakariás könyvében szereplő sátán. Ha a Zakariás-részlet történelmi-politikai hátterét figyelembe vesszük, könnyebben megérthetjük a sátán szerepét benne. A Zakariás 3,1-7 kommentátorai általában úgy tartják, hogy Józsue ruháinak lecserélése a közösség helyzetének változását jelképezi, amelyik tisztátalanból tisztává, bűnösből bocsánatot nyertté változik. A sátán ennek, a közösség státuszában előálló változásnak szegül ellen. Ellenzi Jáhve könyörületességét, ezért dorgálják meg. Ezzel szemben Day azon a véleményen van, hogy a látomás a közösség Józsue főpapsága miatti megosztódását tükrözi. Zakariás próféta szerint maga Jáhve is Józsue főpap mellett áll. A sátán tehát „a vesztes oldal ellenvetéseit képviseli”.15 Day értelmezése szerint e kérdést illetően megoszlott a közösség véleménye. Pagels elmélete hasonló. Szerinte a sátán képe a zsidóknak zsidók elleni küzdelméből fejlődött ki, akik (gonosz általi) megszállottsággal vádolták egymást.16 A sátán azoknak volt a „szószólója”, akiket a próféta „romboló elemek”-nek tekintett, az otthonmaradottaknak, akik ellenezték a visszatérő prófétát és annak pártját. A sátán az „elégedetlen” és „sikertelen” oldal képviselőjeként elindult azon az úton, melynek végén Isten ellenségeként fog előttünk állni.17 Forsyth18 szintén a hatalomért való küzdelmet látja Zakariás látomása mögött. E szerint a fentebb tárgyalt részlet az otthonmaradottak és a visszatérő menekültek közötti ellentétet tükrözi. Forsyth szerint a sátán a templomi hierarchiát ellenző csoportok kozmikus vetülete. Annak ellenére, hogy Isten megdorgálja és elküldi a sátánt, a főpap megtisztulása a sátán vádjainak következményeként történik meg. Nielsen szerint elképzelhető, hogy a sátán vádaskodásainak volt alapja, és éppen ezért Jáhvénak, aki főpapját meg kívánta menteni, nem volt más választása, mint eküldeni a vádlót. Nielsen nem ért egyet azzal a feltevéssel, mely szerint a sátán Isten ellensége lenne. Akárcsak az angyal, ő is Istennek „eszköze”.19 Következésképpen megalapozatlan lenne a sátánról mint Isten ellenségéről beszélni. Ebben a részletben Isten megbízottjaként cselekszik.

1 Krón 21,1-22,1

Forsyth szerint az a tény, hogy a sátán főnév ezúttal a határozott névelő nélkül20 jelenik meg, jelentőségteljes lehet. Éppen ezért sokak szerint itt tulajdonnévvel van dolgunk. A fejezet a Dávid király uralkodásának ideje alatt végzett népszámlálásról szól. Ez a tett Jáhve szemében bűnnek számított, és ezért megverte Izraelt, három napig tartó döghalált bocsátott a népre. A dögvész elmúltával Dávid oltárt emeltetett azon a helyen, ahova később Salamon a templomot építtette. Ennek a történetnek a párját a 2Sámuel 24-ben találjuk. Itt azonban nem a Sátán, hanem maga Jáhve „ingerli” fel Dávidot. Az eredeti héberben mindkét esetben ugyanaz a kifejezés található, vayaset, amely a sűt igének egyes szám harmadik személyű (hímnemű) folyamatos múlt idejű alakja. Jelentése: csábít, csalogat, felbújt, ösztönöz, uszít, szít. Károli fordításában az 1Krón 21,1-ben „felindítá”, a 2 Sám 24,1-ben pedig „felingerlé” található. Ezek nem tükrözik híven az eredeti kifejezés értelmét.

Világosan kitűnik, hogy a krónikás megváltoztatta forrását.21 Vannak, akik ezt annak tulajdonítják, hogy a krónikás másra akarta áttenni a felelősséget a „bűnös tettért”. A Krónikák Jáhvéja mindig igazságos.22 Mások szerint viszont a krónikás nem a Yahweh-képet, hanem Dávidét féltette. A deuteronómiai történelemben Dávid király kitűnő politikai vezetőként jelenik meg, aki széles látókörű ugyan, de néha vissza is él hatalmával.23 A Krónikákban „protopap”-ként ábrázolták, aki megszervezte Izraelben a „rendes” istentiszteletet, Jeruzsálemet vallási központtá tette, és eltervezte a templom építését. A krónikás sem Dávidot, sem Jáhvét nem akarta a bűnös népszámlálás okozójának feltűntetni, ezért kezdte beszámolóját ilyen módon: „Támada pedig a Sátán Izráel ellen, és felindítá Dávidot, hogy megszámlálja Izráelt.” A bűnös tett okozója a Sátán. Tehát itt első alkalommal találkozunk a Sátánnal, aki önmagában, Jáhve engedélye nélkül, függetlenül cselekszik.24 Pagels hasonlóképpen úgy találja, hogy ebben a történetben szereplő sátán kezd elhajlani a „Jáhve ügynöke” szerepétől, és annak „ellenségévé” kezd válni. Az 1Krón 21-ben a sátán azokat az erőket testesíti meg, akik Izraelben megosztódást és pusztítást okoznak. Szerinte mind a Krónikák, mind a Zakariás 3. fejezetének sátánja elindult az „ellenséggé” válás útján.25 Nielsen és Day egyetértenek abban, hogy a krónikás sátánjában nem kell ellenflet látni. Szerintük ez csak később, a Krisztus utáni II. századot követő pszeudo-epigráfiai irodalomban jelent meg.26

Összefoglalva tehát: a fentebb tárgyalt négy részlet közül háromban a sátán határozott névelővel együtt fordul elő, ami kizárja azt a lehetőséget, hogy egy bizonyos személyre vonatkozzék. Ezekben a részekben még nem beszélhetünk a Sátánról, Isten ellenségéről, ahogyan őt az Újszövetségből és későbbi irodalomból ismerjük. A szövegből nem derül ki, hogy ugyanarról a sátánról van szó, vagy pedig ezt a szerepet különböző lények veszik magukra. Ez utóbbi látszik valószínűbbnek. A negyedik részlet (2 Krón 21,1-22,1) különbözik abban, hogy itt a sátán névelő nélkül fordul elő, és egyet kell értenünk azokkal, akik szerint ez jelentőségteljes lehet. Úgy tűnik, hogy egy fokozatos fejlődés figyelhető meg a sátán karakterében, aki ha még nem is vált a démonok vezérévé és eggyé a gonosz fogalmával, elindult az erre vezető úton. Az Ószövetségben a sátán átalakulása, a mennyei tanács hivatalnokából az Istentől független ellenféllé való válása tehát nem történt meg. Majd az apokaliptikus irodalomban válik az alárendelt hivatalnok lázadó angyallá.

További alcímek (a teljes szöveget lásd nyomtatott lapszámunkban):

A Sátán az apokaliptikus irodalomban

Az őrangyalok könyve

Jubileumok könyve

Rúben Testamentuma

Hénóch Titkainak könyve

Ádám és Éva élete

Jegyzetek

1 Forsyth, Neil, The Old Enemy.

2 Forsyth, Kluger stb. elképzelhetőnek tartják, hogy egyetlen esetben (1Krón 21,1), ahol a szó határozott névelő nélkül fordul elő, tulajdonnévvel állunk szemben. Mások, pl. Day, nem értenek ezzel egyet. Szerintük az Ószövetségben sehol nem találkozunk a szóval személynévként. (Breytenbach és Day, 730)

3 Day, 26.

4 Day, 29-30, von Raddal egyetértésben a jogi jelentést illetően.

5 Ezt a részt általában a J munkájának tekintették, s mint ilyent a természetfeletti sátánra vonatkozó négy rész közül a legrégebbinek. Modern kritikusok (pl. Day) azonban a Kr.e. 6. századi, vagy még későbbi keletkezesi dátumot tartanak valószínűbbnek.

6 N. Forsyth, 113. saját fordítás.

7 Kluger, 72ff; Day, 62; Breytenbach és Day, 727.

8 Héber hassatan, azaz határozott névelővel fordul elő.

9 E. Pagels, 106-7; Breytenbach és Day, 728.

10 Breytenbach és Day, 728.

11 A hírszerző ügynökök (akiket a “király szemeként” vagy a “király fülekéntként” ismertek) állandó megfigyelés alatt tartották a satrapákat, abból a célból, hogy bármilyen gyanús mozgást, a lázadás legkisebb jelét azonnal felfedezzék. Forsyth a KGB ügynökeihez hasonlítja őket, de nekünk akár a Securitate is eszünkbe juthatna…

12 Dictionary of Deities and Demons, 247.

13 Forsyth, 115.

14 Forsyth, 117; Breytenbach és Day, 729.

15 Day,121.

16 Pagels, 108; Breytenbach és Day, 729.

17 Pagels, 112-3.

18 Forsyth, 115-7.

19 Nielsen, 142-4.

20 A Károli Bibliában “a Sátán” található. Az eredeti héber szövegben nincs határozott névelő.

21 Forsyth, 119; Nielsen, 100; Breytenbach és Day, 729; Russell, 203; Day, 134ff.

22 Kluger szerint a krónikás szándéka, hogy Yahweh képét “megtisztítsa”. Day azonban nem ért egyet, szerinte ha valóban ez lett volna a célja, úgy ezt megtette volna más részek esetében is (pl. 2Krón. 18,18-22, 2Krón. 10,15), ahol Yahweh ugyancsak ún. kedvezőtlen színben tűnik fel.

23 Forsyth, 119.

24 Forsyth, 121.

25 Pagels, 112-5; Russell (203) ugyancsak fokozatos változást lát a sátán karakterében.

26 Day szerint a sátán itt vádlóként lép fel, Nielsen viszont nem lát jogi vonatkozást, inkább egy szoros, “családi” kapcsolatra teszi a hangsúlyt a sátán és Dávid között. Day, 129-32; Nielsen, 103.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Micaci Cristian

A sátánizmus – egy „új kor” kihívása

Egyre gyakrabban találunk a média által nyújtott információk között olyan elemeket, amelyek szörnyűséges eseményekről számolnak be: gyilkosságokról, fegyveres rablásokról, temetők meggyalázásáról és más olyan erőszakos cselekedetekről, amelyek nem illenek bele a vallás- vagy akár a társadalomerkölcs kereteibe. Az olvasó felteszi magának a kérdést: miért van mindez, mi az oka? A kérdésre egyre gyakrabban adható válasz: a sátánkultusz (tágabb értelemben), a sátánista szekták rituális megnyilvánulásai (szorosabb értelemben: állat- és emberáldozatok, kábítószer fogyasztása, kultikus szertartások végzése a temetőkben stb.).

A jelenséget Corrado Balducci „sátán-szakértő” így jellemzi: „…súlyos fenyegetést jelentenek, talán a legszörnyűbb csapást, amely manapság az egyén kárára van, és magát a társadalmat veszélyezteti.”1

A veszély ott kezdődik, amikor a fiatalok (ők a legveszélyeztetettebbek és a legkönnyebb prédát jelentik), a szülők, a nevelők, a közrend fenntartói, ártatlan szórakozásnak tekintik a sátán-kultusszal való kacérkodást, nem számolva negatív hatásaival, veszélyeivel.2

Vázoljuk fel alább azokat a sátánista megnyilvánulási formákat, amelyek napjainkban egyre gyakoribbak. Ehhez azonban föltétlenül fontos több ismeretet szerezni magáról a sátánról, aki ezeknek a gyakorlatoknak az alapja és központja. Megvilágítjuk a kérdést teológiailag, a hit szempontjából, rámutatva a közvélemény valódi állásfoglalására is. Néhány fontos következtetés levonása azért is szükséges, hogy ezeket a jövőben szem előtt tartva óvni és óvakodni tudjunk az efféle veszélytől.

Mit tudunk a sátánról?

Az ördög valóságos létezéséről tudósít a Szentírás – mind az Ószövetség, mind az Újszövetség. Különböző nevekkel nevezik meg: sátán, a héber szatan szóból (jelentése ellenállni/ellenségeskedés) (Ter 26,21). A diablosz az ördög neve a görög nyelvben (Bölcs 2,24). Belzebubnak nevezik a démonok fejedelmét. Jézus exorcizmusait (ördögűzéseit) és gyógyításait a vele való kapcsolat által próbálták kimagyarázni (Mt 12,22-30; Lk11,14-23).

Érdekesen alakult a sátán szerepe a hagyomány továbbadása során. A régebbi hagyomány szerint a sátán nem Isten ellensége, hanem egyenesen Isten szolgálatában áll mint az emberek vádlója Isten ítélőszéke előtt. A későbbi bibliai írások szerint Isten és a sátán egyre engesztelhetetlenebb módon áll szemben egymással. A szinoptikus evangéliumok szerint az ördög Jézust is megkísérti (Mk 1,13; Mt 4,1-11; Lk 4,1-3). A páli levelekben a sátán szoros gondolati kapcsolatban áll a bűn valóságával (1Kor 7,5; 2Kor 11,3). Péter apostol figyelmeztet arra a folytonos veszélyre, amelyet a gonosz támadása okoz: „Józanok legyetek és vigyázzatok! Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el.” (1Pt 5,8)3

Az ördög: angyal, aki szabad akaratából lett gonosszá. Sok angyal, miután tudatára ébredt az Isten által neki adományozott tökéletes képességnek, úgy vélte, hogy kellőképpen önálló és nincs szüksége Istenre. Ezek tehát felismerték Istenben a Legfőbb Lényt, és tudatosan elhagyták őt és szeretetét. Mivel a tökéletes tudatossággal voltak felruházva és szabad akaratból cselekedtek, kizárták a visszatérés lehetőségét, döntésük visszavonhatatlan és megmásíthatatlan. Ebben áll az angyalok „bukása”.4

Az ördög/sátán jelen van az életünkben, bele- beleavatkozik. Nem tagadhatjuk létezését. Ha tagadnánk, akkor lennénk igazán kiszolgáltatva neki, hiszen nem tennénk meg a kellő óvintézkedéseket. Ki vagyunk ugyan téve a veszélynek, hogy gyűlöletéből fakadó támadásainak tárgyai legyünk, ám tudnunk kell, hogy akaratunkban soha nem tehet erőszakot. Hitünk szerint tehát el kell fogadnunk a sátán létezését, nem szabad azonban túlzásba esnünk. Bár naponta szembesülünk a gonoszság titkával, a keresztény józanság mégis arra int, hogy ne írjunk minden ferdülést, minden megpróbáltatást és minden bűnt a gonosz lelkek közvetlen beavatkozásának számlájára (DS 458). A Szentírás szavait értelmezve a sátánról észrevesszük, hogy sokkal inkább álcázza magát, a rejtekben rontja a teremtés értékeit, ritkán mutatja meg magát. Az ember sérült mivolta elégséges magyarázata a világban megnyilvánuló bűn szinte korlátlan romboló erejének.5

Nem minden kísértést, csábítást és bűnt kell tehát a gonosz számlájára írnunk. Az ördög cselekedetében ugyanis három gyakorlati módszert különböztethetünk meg:

Egyrészt „megmételyezhet” egy helyet vagy egy személyt (ezt nevezik egyszerűbben ördögi megszállottság)

Másrészt a kísértés működésének egy másik módszere (de amint az előbbiekben szó volt róla, nem minden kísértést kell az ördögtől eredőnek tekinteni, ennek ugyanis egyéb forrásai is lehetnek – legtöbbször mi magunk, mivel esendő természetünk inkább hajlik a rosszra, mint a jóra).

Harmadrészt a hazugság is jellemző „tevékenységi” módszere; nem jutalmazza azokat, akik hódolnak neki és nem hallgatja meg kéréseiket.6 Jézus is rámutat a sátán hazug voltára: „kezdettől fogva embergyilkosnak” nevezi, aki nem maradt meg az igazságban és nem tagadja meg természetét, amikor „hazugságot szól”, mert „hazug” és a hazugság atyja (Jn 8,44).

A sátánkultusz története

Az elv, amely a sátánimádás alapját képezi, már az ókorban létezett. A keleti vallásokban (méd-perzsa és egyiptomi vallásbölcselet) a Kr. e. 7–6. századokban találkozunk olyan világnézetekkel, amelyek két istenséget vallanak (dualizmus): egyik a jó forrása (Ormuzd / Ahura Mazda), másik a rosszé (Ahriman / Angra Mainju) (Zarathustra-„Avesta”).7 A sátánt (a gonosz lelket) tehát istennek vélték, a rossz istenének, aki szemben áll a jó istenével – ezért közöttük örök harc dúl.

A patrisztikus kor

Ez a primitív teológiai gondolatmenet tovább fejlődött az idők folyamán, és a kereszténységen belül is különböző eretnek tanok kibontakozására nyújtott lehetőséget (manicheizmus, gnószticizmus), bár ez még mindig messze áll a sátánizmus pozitív formájától. Egyes elemeket keresztény gondolkodók is átvettek (ilyen például Origenész apokatasztazisz-tana, amely szerint a végidőkben, az eszkatonban minden visszatér Istenhez – maga a sátán is).8 Gnósztikusnak tűnő tanai miatt Origenészt a II. konstantinápolyi zsinat 553-ban elítélte.

A bragai zsinat (551-561) kiközösítettnek minősíti azokat, akik Mani és Priscillianus példájára az ördögöt tartják a bűn okának és lényegének, tagadva azt az igazságot, amely szerint az ördögöt Isten teremtette, mégpedig angyalnak. (DS 457)

A középkor

Ezeket a tévtanokat a középkorban a katarok és a bogumilek újították fel. Sötét és beláthatatlan kornak tűnik ez az időszak, részben e tanok felújításából származó, dúsan burjánzó gyakorlatok miatt. A fekete mágiáról, boszorkányságról, varázslatról, rontásról és az egyházi és társadalmi hatóságok ezek elleni eljárásairól (boszorkányüldözés, boszorkányperek, máglyán való elégetés) van szó.

Idővel mindez feledésbe ment, más események vonták el róluk a figyelmet, ám az efféle tanok nem maradhatnak lappangó formában, csupán az elvont elméletek szintjén, hanem bizonyos egyénekben, többé-kevésbé szervezett csoportokban új formát öltöttek. őket nevezzük sátánimádóknak vagy sátánista szektáknak.9

A sátánizmus New Age-e (új korszaka)

A modern és kortárs sátánizmus atyja Edward Alexander Crowley, közismert nevén (amelyet maga vett fel) Aleister Crowley. 1875. október 12-én született Angliában, dúsgazdag szülőktől. Magáról azt tartotta, hogy ő az Antikrisztus. Gyermekkorától gyűlölt mindent, ami keresztény. Ezekről számol be A világ tragédiája című könyvének előszavában Pokoli gyermekkor cím alatt. Az életét jellemző viselkedés ellenreakció a szigorú vallási gyakorlatok ellen, amelyekre szülei – maguk is a keresztény Playmouth Brethren újprotestáns kisegyház követői – kötelezték a gyermek Edward Alexandert.10

Crowley később a Golden Dawn (Arany Hajnal) szabadkőműves páholy tagja volt, s mivel nem sikerült ennek vezetőjévé lennie, alapított egy hasonlót, ennek neve Silver Star (Ezüst Csillag). Később egy másik szabadkőműves csoportot szervezett meg Angliában OTO név alatt (Ordo Templi Orientalis). Mágikus névként a Baphoméét választotta, akinek imádatával egykor a templomos lovagokat vádolták. 1920-ban Szicíliában megalapította a Thelema apátságot, azaz „a sátán kolostorát”, amely mindmáig fennáll. Itt akkoriban napirenden voltak a sátánista orgiák, a kábítószer-fogyasztás, a szexuális perverziók, a démonoknak bemutatott állat- és emberáldozatok.11 Crowley 1947-ben halt meg. Szenvedélyei tették tönkre: a testi szabadosság és kábítószer testileg, az ördög lelkileg. „A világ legzüllöttebb embere” jelző tapadt a nevéhez.

Jelenkor

Crowley mellett mások is hozzájárultak a sátánizmus újraéledéséhez és terjedéséhez. Említendő név Charles Manson, aki a The Process of the Final Judgement (Az utolsó ítélet egyháza) szekta létrehozója. A harmadik számottevő egyéniség e téren a San Francisco-i Anthon LaVey, a Sátán Egyházának alapítója, aki így nyilatkozott: „Kiforgatjuk a Miatyánkot, obszcenitásokat keverünk bele, és lábbal tapossuk, vagy fejjel lefelé függesztjük ki Krisztus keresztjét.”12

Érdekes jelenség a sátánizmuson belül a feminista sátánizmus. Ennek egyik megnyilvánulása az 1932-ben Párizsban megalakított Confrerie de la Fleche d'Or (az Arany Nyíl Szövetsége) titkos társaság. Tanai között található a szexuális harmónia, valamint „az Anya eljövetelének” tana. A szekta indítója és vezetője Maria de Naglowska.13

E szekták nagyrésze napjainkban is működik, sőt újabbak is alakulóban vannak. Ebből a szempontból a fiatalok (serdülők) számára, akik fejlődő személyiségük értékrendjét építik és tisztázzák, nagy veszélyt jelentenek e csoportosulások, mivel hamis értékrendet közvetítenek, ezek épülnek be a fiatalok tudatába, egy olyan értékrend, amely nyílt ellentétben áll a valóságos erkölcsi renddel. A fiatalokra nézve pedig jellemző kísértés a „jó” megítélésében a látszatérték, a külső, az anyagilag birtokolható és a pillanat élvezetét kínáló érték melletti döntés.14 „Kb. 15 éves korában képes a serdülő döntést hozni Isten mellett vagy Isten ellen.” – állítja kutatások alapján az erkölcsteológus.15 Ez tehát a kritikus időszak.

További alcímek (a teljes szöveget lásd nyomtatott lapszámunkban):

A sátánista szekták elvei és törvényei

A sátánizmus öt boldogsága

A tudatszint növelésének hármas útja

Az erős ritmus hatása

A teljes szexuális szabadosság

A kábítószer fogyasztása

Rituális megnyilvánulások

Következtetések

Láthattuk, milyen veszélyeket jelent a sátánizmus mind a társadalomra és az egyházra nézve, mind önmagunk szempontjából. Mit tehetünk ellene? A társadalmat negatív szempontból közvetlenül érintő jelenségek ellen (bűnözés) a hatóságok (rendőrség, jogi hatalmak) több-kevesebb sikerrel küzdenek.

Az egyház álláspontját világosan fejezte ki John O'Connor New York-i bíboros, aki 5300 katolikus fiatal előtt 1989 júniusában, egy konferencián a Notre Dame Egyetemen így nyilatkozott: „A sátánizmus olyan mozgalom, amely szinte leírhatatlan mérget hoz a világba. Csak a ti szentségetek, jóságotok és csak az imátok lehet hathatós válasz e mozgalomra.”

Hitvédelmi szemináriumokat is szerveznek. Ezek hiányossága többnyire az, hogy nem tudják azokat megszólítani, akiket már „megfertőzött a sátánista kór”.

A tudomány is érintett ebben a kérdésben, főleg a pszichológia – pontosabban a parapszichológia és a pszichopatológia. Számos olyan eset gyógyításában szolgálatot tehetnek, ahol ártatlanok áldozatul estek sátánista gyakorlatoknak, s ezek nyomán súlyos lelki sérülések érték őket (érdekes, hogy az ilyeneket kivetik a közösségből – ebben is a sátán hazug jelleme nyilvánul meg; boldogságot ígér, ezzel csábít, és amikor tönkretette, magára hagyja az áldozatot).

O'Connor bíboros idézett szavai szerint az ima a leghatásosabb válasz. Az ima a kulcs arra is, hogy ne a szellemektől, ne a sátántól várjunk és kapjunk „vigasztalást” problémáinkban, tudattágítást, egyesülést az univerzummal és más New Age-ígérte eszméket, hanem minden nehézségben Jézushoz forduljunk, aki így hív és vár: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, és terheket hordoztok: én felüdítelek titeket.” (Mt 11,28)

Jegyzetek

1 Balducci, C.: Sátánizmus és rockzene. Pannonhalma 1994. 12.

2 V.ö. uo.

3 V.ö. Schneider, Th. (szerk.), A dogmatika kézikönyve I. Budapest 1995. 173.

4 V.ö. Balducci, i.m. 19.

5 V.ö. Tarnay B. OSB, Katolicizmus és kultuszok. Pannonhalma 1994. 128.

6 V.ö. Balducci, i.m. 21-23.

7 V.ö. Jäger, P. (szerk.), Filozófiatörténet. Szeged 1991. 21.

8 V.ö. uo. 61.

9 V.ö. Balducci, i.m. 28.

10 V.ö. Gál P., A New Age keresztény szemmel. Abaliget-Budapest 1994. 331.

11 Balducci, i.m. 33-35.

12 Bäumer, U., Csak a lelkedet akarjuk. Budapest 1993. 8.

13 V.ö. Világirodalmi Lexikon. Budapest 1992. 552.

14 V.ö. Boda L., A keresztény nagykorúság erkölcsteológiája, Budapest 1986. 172.

15 Uo. 353.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

András Szabolcs

Varázslás-reneszánsz

Majd minden napi- vagy bulvárlapban olvasni olyan hirdetést, amely szerint egy „jószívű asszony” felajánlja csodás képességeit a szenvedők megsegítésére. A nevek kissé idegenül csengnek, mert Iolandáról, „a varázserőkkel megáldott asszonyról“, vagy „a fehér mágia királynőjéről, a nagy varázslóról, Minunea asszonyról“ van szó. S ugyebár az üzletben – azaz a segítségnyújtásban – nem számít, ki milyen nyelven mondja el bajait. A jobb reklám kedvéért természetesen kép is van a hirdetések közepén, amelyen csodálatos Iolanda, vagy Minunea királynő sablonosan egyik kezében keresztet, a másikban pedig kártyát tart. Ezek a kellékek – úgy tűnik – elválaszthatatlan feltételei csodálatos gyógyulásunknak, házasságunk rendbetételének, a szomszédunk megátkozásásának vagy „az élő ezüst“ kivételének: egy – a romantika korát túlélt titokzatos cigányasszony, kettő – a vallási érzelmeket megpendítő kereszt és három – a mágia „kézikönyve”: a kártya.

Tagadhatatlan: nem új jelenséggel van dolgunk. Már a rendszerváltás előtt találkozhattunk – kivált falvakban – olyanokkal, akik egy-két hagymáért vagy darab kenyérért tenyerünkből kiolvasták jövőnk néhány mozzanatát – én legalábbis emlékszem ilyesmikre a gyermekkoromból. Csakhogy ott nem volt kereszt vagy csodálatos isteni képesség. A mai hirdetésekben azonban Isten kitüntettjeiként lépnek fel a „varázslók“, fehér mágiát emlegetnek. És a tévéhíradók beszámolói szerint ebből igencsak jól megélnek, még bádogtetejű palotára is futja a jövedelemből. Az igazi kérdés csak az, valóban Isten emberei-e ezek a csoda-gyógyítók, valóban a keresztre bízzák-e ténykedésüket? Egyáltalán: összefér-e mindez a kereszténységgel?

A Biblia szókészletében nem ismeretlen a varázslás. Mi több, az egész Szentíráson végigfutó vonal az ellene való fellépés. A zsidók a vándorlásuk és fogságaik során ismerkedtek meg a különféle mágikus praktikákkal, hiszen a varázslókat, csillagjósokat, jövendőmondókat ott találták a fáraó körül, a babiloni királyi udvarban, a római császár mellett stb. A pogányoktól ismerhették meg az álomfejtést, a pohárból, pálcákkal és nyilakkal való jövendölést, a halottidézést. A zsidók számára azonban Isten megtiltott minden varázslással kapcsolatos hitet és cselekedetet, egyenesen a bálványimádással téve egyenlővé. A mózesi törvények halállal büntették azt, aki a tilalom ellenére mégis megpróbálkozott a mágiával. A próféták számtalanszor felemelték szavukat a királyi udvarban gyülekező hamis próféták ellen, akik a pogány szomszédoktól átvették a tiltott praktikákat. Ugyanis ennek elfogadása azt jelentette volna, hogy a mágikus cselekedetek Isten fölötti hatalommal rendelkeznek, meg tudják változtatni a teremtő akaratot, ezek befolyásolják a jövőt, nem pedig Isten döntése. Egyszóval a mágia nem más, mint istentagadás.

Az Újszövetségben is több érdekes, varázslással is kapcsolatos történettel találkozhatunk. Az összes közül talán a legfigyelemreméltóbb az, amikor Jézust is varázslással vádolják, hogy úgymond’ ő is mágiát űz, Belzebub segítségével gyógyít – vagyis istentagadó (Mt 12,24). Hiszen ő is visszaadta a vakoknak a látást, a sánták megint járni tudtak, sőt a halottakat feltámasztotta. A tanítványait is megbízta, hogy cselekedjenek hasonlóan: „Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!“ (Mt 10,8) Igazuk lenne a vádlóknak, ha nem olvasnánk a Szentírást figyelmesen: amikor a sátánnal (Belzebub) való cimborasággal vádolják Jézust, ő egyszerű választ ad: „Ha a sátán űzi ki a sátánt, meghasonlott önmagával, hogyan maradhatna fenn az ő országa. (…) De ha én Isten Lelke által űzöm ki az ördögöket, akkor elérkezett hozzátok Isten országa.” (Mt 12,28) Jézus gyógyításai sokban különböznek a korabeli varázslók tetteitől: Jézus nem a nyilvánosság kedvéért tette gyógyító csodajeleit – hiszen több ízben is kérte a meggyógyítottat, hogy ne mondja el senkinek a gyógyítás történetét –, a varázslókkal ellentétben soha nem önkívületi állapotban, hanem józan tudattal cselekedett. Soha nem fogadott el semmit gyógyításaiért, tanítványainak is megtiltotta – mint fennebb idéztük – a honorárium elfogadását. A gyógyító csodás jel az igehirdetés része kell hogy legyen, annak bizonyítéka, hogy bizonnyal megjelenült Isten országa – vagyis Isten maga cselekszi mindezeket. Jézus gyógyító cselekedeteinek – ahogy János evangélista mondja: jeleinek – feltétele az Istenbe vetett hit: ahol nincs hit, ott Jézus nem tud jelet tenni.

Jézus mindvégig tiltakozott az ellen, hogy a varázslókhoz hasonlítsák. Mégis fennmaradt egy olyan zsidó hagyomány, amely továbbra is mágiával vádolta. A babiloni Talmudban lehet olvasni: „Úgy mondják, hogy a húsvét előtti készületi napon feszítették meg Jézust. Negyven nappal előtte felhívást tettek közzé, amely szerint meg kell kövezni, mert elvarázsolja, megbűvüli és félrevezeti Izraelt.“ Ez a vád később a gnósztikusnál is előfordult, csakhogy pozitív előjellel. De már láthattuk: szándékos összemosásról van szó, valójában lényegi különbségek vannak. Jézusnál a gyógyítás és prófétálás csupán igehirdetésének járulékos – bárha mégoly meggyőző – jelei, nélkülük is teljes (lenne) a krisztusi küldetés.

Ha Jézus csodatettei hasonlóak lettek volna a kor varázslóiéhoz, nem tűnt volna fel, hiszen akkoriban (és tegyük hozzá: akárcsak ma) a varázslók, mágusok, csodatevők rajai nyüzsögtek a korabeli bibliai térben. A történelmi forrásokból néhányat név szerint is ismerünk, mint például Simon mágust, Elimászt, Tyanai Apollóniuszt, Abonituchoszi Alexandert stb. A kép teljességéhez tartozik, hogy még a római császárok is foglalkoztak mágiával – többek között Vespasianus. A felsoroltak csodatetteinek jellemzői, hogy a nyilvánosság előtt, főleg templomban végezték a népet bámulatba ejtő cselekedeteket, miközben ők maguk transzban, önkívületi állapotban voltak. A gyógyításokat persze meg kellett fizetni, s ha valaki megsértette a mágust, életével lakolt.

A Biblia és a következő történelmi kor között Simon mágus képviseli az átmenetet. Róla már Az Apostolok Cselekedeteiben hallunk: „Volt […] a városban egy Simon nevű férfi, aki azelőtt varázslással foglalkozott, és elámította Szamaria népét, azt állítva, hogy ő rendkívüli valaki. Nagyok és kicsik, mindenki egyaránt hallgatott rá, s azt mondták: »Az Isten ereje ő, akit Nagynak hívnak.« És követték őt, mert jó ideje elámította őket varázslataival. […] Amikor Simon látta, hogy az apostolok kézrátétellel megadják a Szentlelket, pénz kínált nekik, és azt mondta: »Adjátok meg nekem is ezt a hatalmat, hogy akire ráteszem a kezemet, megkapja a Szentlelket.« Péter azonban így szólt hozzá: »Vesszen a pénzed veled együtt, mivel azt gondoltad, hogy Isten ajándékát pénzért meg lehet szerezni«.“ (ApCsel 8,9 sk) A Biblián kívüli forrásokból következtethetünk arra, hogy Simon mágus tovább folytatta bomlasztó, keresztény-ellenes tevékenségét, a gnószticizmus előfutáraként fájó emléket hagyott a keresztények emlékezetében. Még a harmadik században, a Szíriában keletkezett Didaszkália is minden eretnekséget Simon mágushoz vezet vissza, aki „a sátán cimborája”. Itt találhatjuk azt a történetet, hogy Simon mágust nem törte le Péter fennebb idézett visszautasítása, hanem egy Kleobiosz nevű társával az apostolok után ment Rómába. Ott csodatetteivel megosztotta a keresztényeket. Állítólag még repült is (!), de Péter közbelépésének hatására lezuhant és eltörte a bokáját. Így sikerült helyreállítani a közösség egységét. A történelmi források szerint Simon mágus azt tanította, hogy ő Istenből emmanálódott, tehát ő a megváltó, aki kiszabadítja az embereket a test rabságából. Tanítását egy Nagy kinyilatkoztatás című könyvben foglalta össze.

Simon mágus tanításában már körvonalazódik a kereszténység első nagy kihívója, a gnószticizmus. Ez voltaképpen egyféle szinkretista tanítás, amelyben keverednek a keleti doktrínák a görög mitológiával és a kereszténység elemeivel. A gnószticizmus miszticizmusának alkotó része a mágia, a csodatettek, a jövendölések, a rendkívüli tettek gyakorlata. A gnószticizmus nem volt egységes, de minden irányzatában jelen volt a mágia, a varázslás, hiszen ezzel is ki kívánták fejezni a keresztényekkel (és másokkal) szembeni felsőbbrendűségüket. A gnósztikusok híveiket arra buzdították, hogy ne vállaljanak felelőséget a társadalmi életért, hanem próbáljanak felszabadulni. Ebben segít a mágikus szavak recitálása és az amulettek viselése. Az ofita irányzat szerint az Édenben a kígyó volt a jó, mert a rossz és a jó tudásához segítette az embereket, ezért az ofiták mágikus szertartásainak központi eleme a kígyó imádása volt. A korai gnószticizmus fő szószólója Valentinus volt, aki műveiben összeolvasztotta a népi asztrológiából és mágiából származó fatalizmust Szent Pál eleve-elrendelésről szóló tanításával.

A gnószticizmus egyik irányzata a manicheizmus volt, mely Ázsiából kiindulva a 4. századra elterjedt a Római Birodalom keleti felén és Észak-Afrikában. Sikerüknek egyik oka csillagászati ismereteik elegáns hangoztatása volt. De asztronómiájuk mégis inkább asztrológia volt, a csillagok állásától tették függővé az egyén sorsát, és értelemszerűen a jövendőmondás képességét tulajdonították maguknak. Mindezt tudományos mázzal tálalták, így (átmenetileg) megnyerték maguknak az Istent kétségbeesetten kereső Aurelius Augustinust, akiből utóbb Szent Ágoston lett. Egy idő után ugyanis felismerte, hogy mindaz, amit a manicheusok a csillagjóslásról mondanak, alaptalan fecsegés. A Vallomásokban a hippói püspök beszámol arról, miként értette meg, hogy a mágia, a csillagjóslás csak szemfényvesztés, ami arra indít, hogy az ember ne vállaljon felelőséget tetteiért, hanem a következményeket a csillagokra, vagy madarakra hárítsa. Ágoston rávilágított, hogy a csillagok kutatása mint különálló tudomány nem helytelen. A baj akkor adódik, amikor valaki a csillagászatot összekeveri a vallásismerettel, hiszen a kettőnek semmi köze egymáshoz, sőt téves eredmények származnak az elegyítésből. Manicheista múltjából is érthető, hogy Ágoston más műveiben is foglalkozik a mágiával és a csodákkal. A Szentháromságról című könyvében megmagyarázza, hogy a csodákat Isten műveli úgy, hogy felhasználja az általa teremtett világot. A természetben a változás állandó és természetes jelenség, így ebben a folyamatban számunkra csak az csoda, ami feltűnő, gyors változás. Isten megengedte az ördögnek (a bukott angyalnak), hogy varázslói által csodákat tegyen. Azért engedte ezt Isten, hogy a hívőket próbára tegye, illetve figyelmeztesse. Az ördögnek természetesen ártó szándéka van a varázslók tetteivel: meg akarja osztani Krisztus közösségét, kárhozatba akarja vinni mindazokat, akik hisznek a varázslatokban, a mágiában. Végeredményben tehát a varázslatok is Isten nagyságát mutatják, akinek hatalma van minden felett.

A mágiát gyakorló gnószticizmus egyik késői irányzata, a priszcillianizmus vezetett az egyház egyik számottevő belső tragédiájához, az első eretnek-kivégzéshez. A névadó Priscillianust a vele rivalizáló püspök mágiával és eretnekséggel vádolta meg, aminek hatására a császári bíróság 386-ban Priscillianust kivégeztette. Válaszként Szent Ambrus és Sziriciusz pápa eljárást kezdeményeztek Priscillianus vádlói ellen. Tény, hogy máig sem sikerült bizonyítani Priscillianus mágiával való kapcsolatát, tudjuk viszont, hogy követői igenis foglakoztak varázslással. Ezért az 5. században számos egyházi dokumentum (dogmatikus tanítás) látott napvilágot, amelyek kiközösítik a mágiát praktizálókat. 400-ban az I. toledói zsinat így fogalmazott: „Ha valaki úgy becsüli, hogy hinnünk kell az asztrológiának és a matézisnek: legyen kiközösítve.“ (DS 205) 447. július 21-én Nagy Szent Leó pápa Turribius astograi püspöknek írta a Quam laudabiliter kezdetű levelét, amelyben kifejtette, hogy a priszcilliánusok gyakorolják a mágiát, az pedig feloldja az erkölcsösséget, ezért kell tartózkodnunk a varázslásoktól. Tíz évvel később a bragai zsinat megerősítette a toledói dogmát a mágia elítéléséről.

A téma nem került le napirendről később sem. Aquinói Szent Tamás összefoglaló műveiben Isten csodái kapcsán érinti a mágia, a csodatevések kérdését: számunkra az a csoda, aminek nem ismerjük az okát. Így történhet meg az, hogy egy esemény egyseknek (akik ismerik az okot) természetes, másoknak (akik nem ismerik az okot) csoda. A csoda nem más, mint Isten gyógyító cselekedete, amely során másodlagos tényezőket használ fel, ezért tűnik számunkra úgy, hogy egy csodát valamely teremtmény hajt végre. A gonosz lelkek csodái valójában nem igazi csodák, hanem olyan tettek, amelyeknek csak maguk ismerik az okait. Ám ezeket csakis Isten „engedélyével” tudják megvalósítani. A csodákat természetfelettinek mondjuk, pedig azok csakis a teremtett világban valósulhatnak meg (ezért nem állnak Isten felett). A jövő ismerete csak Istenre tartozik, de vannak olyanok, akik képesek felismerni egy jövendő esemény okait. Ez nem biztos ismeret, hanem csak megközelítő.

A reneszánsz köztudott jellemzője, hogy újból „felfedezte“ az ókori kultúrákat, de azzal együtt a miszticizmust és a vele szorosan együtt járó mágiát is. Titkos társaságok alakultak, amelyek alkímiával és mágiával foglalkoztak, sokszor csupán azért, hogy „keresztbe tegyenek” az egyháznak. Másrészt azért foglalkoztak mágikus praktikákkal, asztrológiával, mert a kor ideális embere (divatszerűen) ehhez is kellett hogy értsen – hogy úgy mondjuk: hozzátartozott az „általános műveltséghez”. Az egyház, aminthogy nem örvendett a középkori babonaságnak, úgy az asztrológia újjászületéséért sem jubilált. Ezért a tridenti zsinat a fontosabb kérdések mellett vissza kellett hogy térjen a mágia és az asztrológia kérdésére: „Az összes, a földből való jóslással, a vízből való jóslással, a levegőből való jóslással, a tűzből való jóslással, az álomfejtéssel, a tenyérjóslással, a halottidézéssel foglalkozó könyveket és írásokat, vagy amelyek jövendőmondásokat, a méregkeverés fortélyait, jóstudományt, madárjóslásokat, a varázsmesterség bűvölő igéit tartalmazzák, teljesen el kell vetni.“ (DS 1859) A felsorolásből egyértelmű, hogy a mágia a tizenhatodik században már jelentős irodalommal rendelkezett. Az a kor azonban már végérvényesen leáldozott, amikor az egyház igazán hatékonyan fel tudott lépni a mágusok, a csillagjósok és bűbájosok ellen. Így, bár változó formában, a mágia tovább járta a maga zegzugos útjait.

Akár a gnószticizmus újjászületésének is tekinthetjük a szabadkőművesség megjelenését. Ezek a titkos társaságok egy sor szép eszmét erősítettek meg az európai (és amerikai) öntudatban, mint például az egyéni szabadság jogát és különféle egyéb jogot stb. Ám a szabadkőműves páholyokban találkozó tudósok, művészek, politikusok és gazdag támógatóik nem vetették meg a mágiát. Az a kevés beszámoló, amely titkos életükre enged bepillantást, rávilágít arra, miként foglalkoztak az asztrológiával, mágiával, hogyan használták az ókori gnósztikusok jelképvilágát.

A pszichológia fejlődésével egyre masszívabban kezdtek olyan gyakorlatokat űzni, amelyek korábban mágikusnak számítottak. Ilyen például a magnetizmus és a hipnózis. Ezért az egyházi tanítóhívatal a maga során szükségesnek érezte, hogy eligazítást adjon a kérdésben: „…szabályként elhatározták 1847. július 28-án, szerdán a következőket: elhagyva minden tévedést, sorsvetést, a démon kifejezett, vagy burkolt segítségülhívását, a magnetizmus gyakorlata, úgymint más oldalról megengedett fizikai közegek alkalmazásának merő ténye, nincs megtiltva erkölcsileg, csak ne irányuljon meg nem engedett vagy bármi módon helytelen célra. Azonban tisztán fizikai elveknek és eszközöknek a felhasználása valódi természetfeletti dolgokra és hatásokra, hogy azokat fizikailag fejtsék ki, ez nem más, mint teljességgel meg nem engedett és eretnek rászedés.“ (DS 2824) A hipnózis továbbra is kérdéses gyakorlat maradt (elég ha arra gondolunk, hogy egyesek a hipnózis alatt megtapasztalják „korábbi életüket“), a spiritizmus és a halottidézés kelléke lett. Ezért egy beadványra 1917-ben a tanítóhivatal – a pápa jóváhagyásával – elfogadhatatlannak mondta ki még a jóindulatú hipnózist is, a hívőknek ettől fogva tilos spiritista beszédeknél és mutatványoknál jelen lenni.

Az asztrológia és a rejtett mágia ma kétségkívül virágzik. Elég bemenni egy könyvesboltba. Álomképek megfejtése A-Z-ig, A holdfázisok hasznosítása, Mit mutat a horoszkóp, Mágikus gyakorlatok, Meg tudod változtatni a világot és a többi – tucatszámra. Ehhez a „szakkönyv-dömponghez” képest csodálatos Iolanda és Minunea királynő ártatlan tenyérjósok. A mágia azt az alapvető emberi tulajdonságot használja ki, hogy az ember eredendően kíváncsi. Szeretné tudni, mit gondolnak róla, mi fog történni vele pár nap vagy év múlva – vagy akár a halála után. A mágia a kíváncsiság kielégítésénél többet kínál: képesek vagyunk alakítani magunk és környezetünk sorsát. Hát kell ennél jobb ajánlat? Csakhogy egyértelmű, hogy ha elfogadjuk a mágia több évezredes ajánlatát, elutasítjuk az Istenét, aki azt kéri, hogy bízzuk rá magunkat és éljünk felelőségtudattal. A kettő együtt nem működik; ezt az ellentétet még a modern szinkretizmus sem tudja feloldani. Mielőtt tehát telefont ragadnánk és felhívnánk csodálatos Iolandát, választanunk kell. Halálunk után egy csillagon akarunk-e kikötni vagy Istennel szeretnénk-e inkább találkozni, hogy örök életünk legyen általa, vele és benne.

Felhasznált irodalom

Kroll, Gerhard, Jézus nyomában. Budapest é.n.

Pavic, Juraj – Tensek, Tomislav Zdenko, Patrológia. Újvidék 1997.

Kozma Zsolt (szerk.), Bibliai Fogalmi Szókönyv. Kolozsvár 1992.

Léon-Dufour, Xavier (szerk.), Biblikus Teológiai Szótár. Budapest é.n.

Szántó Konrád, A Katolikus Egyház Története, I. kötet. Budapest 1987.

Ágoston, Szent, A Szentháromságról. Budapest 1985.

Ágonstos, Szent, Vallomások. Budapest 1999.

Chadwick, Henry, A korai egyház. Budapest 1999.

Fila Béla – Jug László, Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai. Kisterenye – Budapest 1997.

Didaszkália, In: Erdő Péter (szerk.), Ókeresztény Írók. V. kötet. Budapest 1983.

Aquinói Szent Tamás, A teológia összefoglalása. Budapest 2000.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Henri Boulad: Használd szabadságodat!

Henri Boulad korunk világhírű teológusa, írásait tucatnyi nyelvre lefordították. A Használd a szabadságodat! (alcíme: Önmegvalósítás és Megváltás) az ötödik magyarul megjelent könyve. Ebben a munkájában Boulad hat fejezetben – 1. A szabadság: valóság vagy illúzió; 2. Isteni törvény és emberi szabadság; 3. Félelem a szabadságtól; 4. Az IGEN szabadsága: az elkötelezettség; 5. A NEM szabadsága: a pokol; 6. Az isteni és az emberi szabadság – járja körül a szabadság-gondolatot.

A szabadságot nem lehet a determinizmusok oldaláról kutatni, írja, hiszen annak természete magasabb szintű elemzést kíván. Cselekvése pillanatában az egyén érzi, tettével „egyedül” van, minél fogva a felelősség is (elsősorban) az övé – ennek felismerése a szabadság életszerű megtapasztalása. A szabadság nem a determináltság elől való menekülésben áll, nem kéri a korlátok visszautasítását, sokkal inkább azok elfogadását. És éppen ebben a beleegyezési aktusban jelentkezik a szabadság. A menekülő soha nem szabad. – A szabadság kihívás, amihez az embernek eszmét, példát és személyre szóló tervet kell maga elé állítania. „A választás által, amelyre rátalált, az ideál által, amely szeme előtt lebeg, a cél által, amelynek elérését tűzte ki maga elé, lesz igazán szabad. Így jön létre a valódi szabadság, az ő igazi élete” – állítja Boulad.

A vallásos ember Istentől kapott törvényeknek „veti alá” magát, ezekhez igazodik, ami – tagadhatatlanul – rettegést és félelmet kelt benne. Vajon miért? Egyrészt azért, mert az isteni törvényt a törvények legnehezebbjének, legsúlyosabbjának érzi, másrészt pedig a „nagy vizsga” képe áll előtte, miszerint Isten az „engedelmességi próba” után mond kire-kire ítéletet. Kétségtelen, a társadalmi életben kialakított látásmód tükröződik vissza az isteni törvények iránti magatartásban. Pedig Isten Krisztussal már „eltörölte” a törvényt. Külső törvények nincsenek többé, csak az emberi szívbe írt adomány van: hogy onnan fedezze fel és érezze, tudja az igazi „törvényt”. Az ember nem szolgája, hanem munkatársa lett Urának az egyetlen cél megvalósításában. Boulad szerint „a mózesi törvény tulajdonképpen külső megjelenítése volt ennek a belső törvénynek, amelyet minden ember magában hordoz. A Mózes által kihirdetett törvényekben mondja el az embernek, hogy az igazi emberré váláshoz saját természete belső mechanizmusával összhangban kell élnie.” – Krisztus szeretet-törvényének egyetlen célja az ember felszabadítása, szeretve élve mindig Isten „akarata” szerint cselekszik az ember, az isteni törvénnyel él összhangban.

A könyv harmadik részében a szabadságtól való félelmet taglalja a szerző. Úgy tűnik, az ember fél a szabadságtól. Áhítozik utána, de mikor a kezébe adják, el is ejti. A szabadság a legbonyolultabb adomány, „kétélű ajándék”. Boulad szerint „Krisztus eljött, hogy eltörölje a törvényt, de azután felnövekedett az egyház, amely számtalan szabállyal és rendelettel nemcsak gondosan újjárendezte, hanem széleskörű jogi kánonjával és erkölcsi kódexével egyenesen túltökéletesítette a régit.” – Valóban, sokszor a mindennapok döntéseit nem is az egyén hozza meg a maga számára. Rábízza magát egy magasabb hivatalra, s megszokásból engedi, hogy kézen fogva vezessék. Pedig éppen ennek az állapotnak akart véget vetni Jézus. A történelemben számtalan reformmegmozdulás volt, amelyeket a tekintéllyel vagy a törvénnyel való szakítás vezérelt. De az ember ismételten eladta szabadságát, mintha félne tőle. Odaajándékozta és folyamatosan odaajándékozza a kor isteneinek. Pedig „szabadságot kaptunk, hogy kezünkbe vegyük, tanuljuk meg használni, és nincs jogunk erről lemondani, még ha nehéz is, akkor sincs jogunk visszautasítani! Vállalnunk kell a szabadság felelősségét, s mindazt, ami vele jár. Az a kötelességünk, hogy szabadok legyünk.” Az embert éppen a földi istenektől való elszakadások tökéletesítik, teszik egyre függetlenebbé és szabadabbá. Jézus is mindig ilyen szakításokra szólít az egyéni szabadság érdekében.

A következő rész az igen kimondásának fontosságát tárgyalja. Sokakban az a felfogás él, hogy a nem kimondásával szabadságukat teszik jelenvalóvá. Ez azt jelentené, hogy a tagadásokban, az ellentmondásokban fejeződik ki a szabadság. A szabadságnak ez a formája még tökéletlen, a fejlődés kezdeti fokán áll, mert egyedül maga iránt érdeklődik, önmaga igenlése a hangsúlyozott. „Ezzel szemben az igazi szabadság a valóban felnőtt ember sajátja, aki éretté és határozottá vált, az a szabadság, hogy ki tudja mondani az igen-t. Ez a mások iránti érdeklődés szabadsága, az odafordulásé, a megértésé. Ez a nehezebb, de a magasabbrendű szabadság is egyben, mert őszintébb.”

Mások szerint a szabadság a választás lehetőségében áll. Ez igaz, hiszen aki választhat, az szabad. „De, ha két dolog közül kell választanom, legyen ez A és B, amint választottam, mondjuk A-t, már nincs lehetőségem a B választására. Vagyis a választási aktussal megszűnik szabadságom” – állítja a szerző. Sokan éppen ezért azt mondják, hogy nem választanak, s így szabadok maradnak. Ezzel kapcsolatosan a szerző feleleveníti Jézusnak a három szolgáról szóló példabeszédét, akik uruk távollétében annak vagyonát kezelték, s emlékeztet, hogy a három szolga közül kettő megkétszerezte a kapott talentumot, míg a harmadik, urától való félelmében nem tett semmit. Felhívja a figyelmet, hogy a képességet, a tehetséget kamatoztatni kell, mert ezekről egyszer számot kell adni. Cselekvő választás nélkül nincs szabadság. Boulad kiemeli, hogy az ember szabadsága nem adomány, hanem feladat, „állandó meghívás az előrehaladásra”. A szabadságon már nem választást ért, amelyet a személy hajt végre, hanem állapotot, amelyben él: szabadnak lenni annyi, mint önmagunkká válni. A szeretet a szabadság igazi „kelléke”, hiszen csak akkor érhetjük el a reális szabadságot, ha azt egy másik emberért áldozzuk fel vagy egy kitűzött célért adjuk. Ehhez pedig szeretetre van szükségünk, mely Boulad szerint „a szabadság végső és legmélyebb értelme.” A legszabadabb lény is elkötelezte magát, s elkötelezettségét teremtésnek, majd megtestesülésnek és megváltásnak nevezi. „Ebben az önfeláldozásban jutott el a szabadság a csúcspontjára és mi csak nagyon nehezen tudjuk azt követni. Ez a történés a mi világunk szabadság-szimbóluma, a kezdettől az örökkévalóságig.”

Boulad szerint a pokol a nem, a mennyország pedig az igen lehetősége. A mennyországot úgy definiálja, hogy az egy olyan boldogság, amit el kell nyernünk, és csak akkor érhetünk a mennyországba, ha az önmagunk által szerzett boldogság állapotát megtapasztaltuk. A szeretetet a legszabadabb emberi cselekvésnek mondja, ennek ellenkezője a szeretet hiánya: a pokol.

„Oda” az ember maga érkezik el, azáltal, hogy szabad elhatározással elhagyja az emberek közösségét, visszautasítja az isteni szeretetet. Ennek ellenére is megmarad az Isten szeretetében az örökkévalóságon át, és ez válik számára szenvedéssé, kárhozattá. A szerző azért nehezen tudja elképzelni, hogy lennének olyan lények, akiknek örökre a pokolban kellen szenvedniük, akik olyan fagyos hidegbe burkolóztak volna, hogy az isteni fény sehol nem talál utat szívükhöz.

Az utolsó részben az isteni és emberi szabadság egyidejű érvényesülését tárgyalja a szerző. A különféle vallások predesztináció elméletének cáfolatára egy egyszerű példát hoz Boulad: „Gondoljunk egy anyára, akinek leánya ruhát választ magának egy áruházban, amelyet anyja meg fog vásárolni neki. Az anya az első pillanattól kezdve tudja, hogy a fölkínált választékból majd melyik darab után nyúl leánya – és így is történik. Tehát az isteni előretudás nem előre meghatározás, és nem útkijelölés!” Az emberi sors pedig nem lehet véletlen, mert az ember szándékosan cselekvő lény. Az Istentől kapott félig kész világon kell munkálkodnia, amihez – az anyag mellé – szabadságát kapta eszközül. Ebben a „munkában” Isten végig jelen van, együtt cselekszik a „törvényének” szabadságát felhasználó emberrel.

Szegletkő kiadó, Budapest 1994

Fésüs Tibor

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Ahol száz év – egész történelem

Mindazoknak, akik kuszált sorsú földrészünkön ahhoz szoktak hozzá, hogy a történelem vad hordák, igazságos vagy véreskezű uralkodók, pestistől borzadozó városok, vámszedők, pecérek, csalárd diplomaták, politizáló főpapok, elnyomott százezrek és előjogokban dúskáló kevesek színre lépése – vagy pusztán statisztálása – nélkül elképzelhetetlen, azoknak egy százéves egyházközség múltja „nem nagy ügy”. E centenárium jelentőségét, fényét és pátoszát a földrajzi helyzet és az egyházközséget alkotók különleges nemzetiségi státusa adja. Az Egyesült Államokban – jelesül New Jersey államban – van egy kisváros, Passaic, ahol a 20. század első éveiben fellobbant a vallási-nemzetiségi öntudat. A kis láng nyomán az egykorú helyi ordinárius, John O’Connor 1902-ben megbízást adott Messerschmiedt Géza lelkésznek, hogy szervezzen és alapozzon meg egy plébániaközösséget a magyar emigránsok számára. Így jött létre a passaici Szent István R. K. Plébánia (angol megfelelője szerint: St. Stephen’s R. C. Magyar Church, Passaic, NJ). Az indulás hangulatáról hiteles tanúbizonyság Messerschmiedt Géza cikke a Magyarok Vasárnapja 1903. január 29-i számában. „Bizonyára érdekelné majd a katolikus testvéreinket, ha leíróm, hogy mit csináltunk mi eddig. Éppen karácsony előtt jöttem ide úgy, hogy püspököm kinevezésétől karácsony szent ünnepéig csak egy nap választott el. Találtam egy lelkes, a szent, nemes ügy iránt lelkesülő népet, amelynek most már csak az volt az óhajtása, hogy a karácsonyi szent ünnepeket Istenhez méltó módon ünnepeljük meg. De hol? A templomok mind elfoglalva, részben idegen nemzetiségek által előre kibérelve. Az istentisztelethez szükséges tárgyak közül semmi, de semmi nem volt meg. És már csak ez az egy napunk volt. És mégis, karácsony éjjelén 12 órakor mág készen állott minden. Egy tisztességes nagy teremben helyeskedtünk el, s mikor a világ családi körben, meleg kályha mellett, a csillogó karácsonyfa körül ülte a szent estét, akkor mi lázasan dolgoztunk, építettük az oltárt, helyezgettük és rendezgettük az igazán »gőzerővel« berszerzett egyházi tárgyakat. Másnap, karácsony ünnepén, zsúfolásig telt helyiségben mondtam az első szentmisét. Amikor a Glóriát énekeltem, kicsordult a szemem könnye, mert eszembe jutott a kis Jézus, akit családjával együtt kivert az emberi szívtelenség a rendes hajlékból, ki a hideg, rongyos istállóba, ők se kaptak helyet![…]”

1903 márciusában az új egyházközség tagjai döntöttek egy neogót téglatemplom építtetése felől. A templom 1904-ben készült el, pünkösdkor végezték benne az első szentmisét.

Az egyházközség alapítási éve hivatalosan mindenesetre 1903. Így adódott, hogy néhány héttel ezelőtt napvilágot látott a passaici magyar katolikus közösség centenáriumi évkönyve, amely e száz évnyi történelem tényszerű és szubjektív lecsapódása egyszersmind, egy érezhetően jól szervezett, jól együtt dolgozó „Jubileumi Bizottság” munkája. A gazdagon illusztrált könyv arcközelbe hoz rég másvilágra költözött embereket, szemünk elé idéz örömteli pillanatokat, olyan csoportképeket, amelyek immár nem sárgulnak, emlékezők és jóakarók gondolatait. A kötet természetesen az egyházközségi élet egészét hivatott bemutatni, érthető azonban, hogy a templom – mint kultikus „szív” – köré szerveződve vet fényt e száz évre.

Mint az évfordulós kiadványok általában, ez a kötet is köszöntőkkel kezdődik – mégpedig természetesen „hierarchikus” rendben. Gabriel Montalvo érsek apostoli nuncius aláírásával a pápa, majd a Paterson egyházmegyei püspök, Franc J. Rodimer, őt követően Miklósházy Attila SJ, a külföldön élő római katolikus magyarok püspöke, Mustos István Sch.P. plébános, végül – igen kedves „ráadásként” – Bertalan Imre, a szomszéd utca református gyülekezetének lelkipásztora köszönti az ünneplőket.

Illő módon emlékeznek meg a kötet szerkesztői a plébánosokról, Messerschmiedt Gézától kezdve a jelenlegi elöljáróig, Mustos Istvánig, illetve az őt segítő Hegyi Márton jezsuitáig; őket “egészíti ki” a segédlelkészek névsora. A fiatal Marshall Tamás tárgyszerű, jól összefogott, elegánsan kidolgozott rövid történeti áttekintése talán a kötet egyik legértékesebb munkája (magyar és angol nyelven egyaránt olvasható). E történeti vázlatot egészíti ki Bujdosó Bálint verse (Óda a templom alapítóira) és Dunay Antal plébános beiktatási homíliája. Örökségünk – hivatásunk felcímmel István király alakját és történelmi jelentőségét, jövőbe mutató üzenetét eszméltető Prohászka Ottokár-szöveget, majd a templom üvegablakain megjelenített magyar szentek életpéldáját idéző meditációkat olvashatunk.

Az egyházközség életét és belső rendszerét mutatja be az évfordulós kötet következő tömbje (oltáregylet, Szent Név-társulat, rózsafüzér-társulat, a magyar iskola, Szent István énekkar, cserkészek stb.), majd három írás következik Mindszenty József bíboros 1974-es látogatásáról, illetve a Mindszenty Alapítványról. Az emlékkönyv talán legszínesebb része az az áttekintés, amely a “megmozdulások, tevékenységek” palettáját kínálja az olvasónak. Ezek közül itt hadd emeljük ki csak a tízezernél is több kötetes Irányi László Emlékkönyvtárt (a névadó Irányi László egykor a külföldi magyarok püspöke volt); illetve az Európában is sokak által ismert Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárt, amely – kivált Felsővályi Ákosnak köszönhetően – interneten és CD-n magyar nyelvű egyházi, teológiai (szak)irodalmat terjeszt és tesz általánosan hozzáférhetővé.

A Szent István templomhoz kapcsolódó művészettörténeti vonatkozású írásokat is találunk a kötetben (ezek közül magyar vonatkozása miatt különösen is egy Pannonhalmán kelt és Török Béla passaici plébánoshoz küldött Mécs László-verskézirat bemutatása kiemelkedő), utána pedig visszaemlékezések sorát találjuk az elmúlt évtizedek jelentős eseményeire. A centenáriumi szentmise liturgiájának szövege, majd a századik évfordulóra szerkesztett ima, végül a jubileumi bizottságok szemléje és a támogatók üzenetei következnek. A nagy formátumú, táblakötésű könyv gazdag képanyagával is jól betölti feladatát: a testületek, csoportok, közösségek, illetve az egyházközség életében meghatározó szerepet játszott és játszó személyek méltó megbecsülését fejezik ki. “Olvasóink talán kedves emlékekre bukkannak a lapok forgatása közben – írja Mustos István plébános –, talán gyermekeiknek mutatják meg a könyvben közölt képeket, talán felolvassák nekik a beszámolókat. Jublieumi, ünnepi sorok, képek talál,ható ezeken a lapokon, de talán több is: egy Istenben hívő, buzgó nagy családnak, egyházközségünknek talán le nem írt, de minden sorában kifejezett hálaimája azért, hogy egy közösség várta minden nap misére híveit, és a pap egy-egy misét, imát, megemlékezést mondott a családok tagjaiért, és együtt imádkozott a jelenlevőkkel. Legyen emlékkönyv, amit most az olvasó kezébe adunk, legyen beszámoló, amelyből az utókor tanul, legyen családi emléke, amelyet megőriznek, de legyen valahogy imakönyv is, ahogyan a szerkesztők az olvasók kezébe adják ezt a jubileumi emlékkönyvet. Csak azt kérjük, hogy még sokáig ebben a templomban maradhassunk Isten akarata szerint!”

Jakabffy Tamás

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

A tanítás: energiaátadás

Guttman Mihály zenetanárt munkásságáról, életéről kérdezte Schuller Mária

Schuller: Kolozsváron talán nincs is olyan magyar család, amelyben ne hangzana ismerősnek Guttman Mihály zenetanár neve. Mai tanítványainak a nagyszüleit is taníthatta, vagy kórusvezetője lehetett. Magam is valamikori kórustagként emlékszem a fiatal Guttman tanár úrra. Lelkesedésével magával tudta ragadni a diákházi ünnepségre egyesített középiskolai és egyetemi kórusunkat. Kisgimnazista koromban hasonló lelkesedést tapasztaltam dr. Sinkó Zoltánné Emmi néninél, aki a szolfézs mellett népdalokat tanított nekünk, tőle hallottam először azt a fogalmat, hogy ősi pentaton dallamkincs. A szakmai tudás mellett a lelkesedés a legfőbb jellemzője a zenepedagógusnak? A Tanár urat ez tartja szellemi-fizikai frissességben?

Guttman: Egyértelmű igennel válaszolhatok a kérdésére. Dr. Sinkó Zoltánnét jómagam is ismertem, nagyrabecsültem, kiváló zenepedagógus volt.

Schuller: Kodály Zoltán mondta, hogy a gyermek zenei anyanyelvre tanítását már a születése előtt kilenc hónappal el kell kezdeni. Így volt-e ez a Tanár úr esetében? Hogyan kezdődött a szerelem a zenével?

Guttman: Szerencsés ember vagyok, olyan vidéken születtem, ahol Európa szinte minden tájáról összegyűltek emberek: románok, magyarok, osztrákok, németek, lengyelek, csehek, olaszok, sőt angolok és franciák is – az 1840-es években, a szénbányászat megindulásakor sok nép fiait magába szívta a Zsíl-völgye. A nagyszüleim a 19. század vége felé családosan kerültek Petrozsényba, édesapám szülei felvidéki zipzerek voltak, édesanyám anyja marosportosi református magyar, apja grazi születésű osztrák volt. Jóapám a petrozsényi Magyar Állami Reál Főgimnáziumban, édesanyám a ferences zárdában tanult, amatőr szinten mindketten zenéltek, édesapám fuvolázott, édesanyám zongorázott. Mi hárman, gyermekek, mind tanultunk zenét. 1933-ban írattak be a petrozsényi római katolikus elemi iskolába, a tanítóm, Zulleger József, kivételes tehetségű zenészember volt, kántor-karnagy, orgonista, szép hangú, kiváló muzsikus. Egyházi népéneket tanultunk tőle, meg a március 15-i ünnepségekre készülve megzenésített Petőfi-verseket, Kossuth-nótákat, kuruc dalokat. A petrozsényi tanítók hozzájutottak A mi dalaink 1936-os kolozsvári kiadásához, tanítottak belőle népdalokat.

A négy elemi elvégzése után, 1937-ben Aradra vitt jóapám a római katolikus gimnáziumba, a nagynéném gondjaira bízva. Ezzel a tanáccsal hagyott ott: “édes fiam, soha senkit ne bánts meg, mert az élet olyan rövid, hogy nem fogsz tudni bocsánatot kérni”. Bár mindig betartottam volna ezt az intelmet!

Mivel az aradi főgimnázium nyilvánossági jogát megvonták, a Moise Nicoară Líceum magániskolájaként szerepelt, minden évben kétszer – félévkor és tanév végén – a román líceumban kellett vizsgáznunk. Kivételes tanáraink voltak: dr. Fischer Aladár igazgató (latin), dr. Berthe Nándor (magyar és német), dr. Schweizer József (természetrajz), dr. Blédy Géza (francia), Gnandt János (történelem). A zenét Ürmösi Jenő tanította.

A minorita templomban volt egy kivételes felkészültségű pap: Karácsonyi István (Rómában végzett), a hangszerjátékosokat, a jóhangúakat a templom kórusába szervezte, ott tanultam meg tőle a gregorián zenét, és énekeltem mindaddig, amíg a szkólájában a hangommal megtűrt. Hangváltozás után zenekari játékosként (hegedű, brácsa) használt. (Hegedülni már Petrozsényban tanultam a zárdában a tisztelendő nővérektől.)

Aradon a hegedű- és zongoratanárom Medveczky Margit volt, ő Pesten végezte a konzervatóriumot, és magántanárként foglalkozott velem. ő ismertetett meg Bartók művészetével, az 1908-ban megjelent Gyermekeknek zongorára írt művével és 44 hegedűduójával, együtt énekelgettük Kodály és Bartók húsz népdalfeldolgozását, ami 1906-ban jelent meg.

1945-ben érettségiztem Aradon, az utolsó évet már román osztályban végeztük.

Érettségi után Kolozsváron felvételiztem a zenekonzervatóriumba (akkor jött vissza Temesvárról a román operával együtt), és egyidejűleg a Bolyai Tudományegyetem földrajz-geológia szakára. (Az utóbbit a szüleim megnyugtatására tettem, mert a zenei pályát nem tartották komolynak. Egyetemi diplomámat aztán hazaküldtem, soha nem használtam.) A konzervatóriumban hegedű- és zenepedagógia-szakos voltam, később hozzávettem a karmesterit is.

A Bolyai Tudományegyetemmel egyidőben indult a Móricz kollégium, jelentkeztem oda is, a Mátyás-szülőházban működött Imreh István vezetésével. Bentlakásba szerencsésen a Szentjóskába (Szent József római katolikus diákotthonba) kerültem. Lelkigondozónk Jakab Antal (a későbbi püspök), majd Godó Mihály jezsuita atya volt. Sokszor hajnalig beszélgettünk Godó páterrel a szobájában. Csendőr Jenő igazgató minden támogatást megadott az énekkar próbáihoz – ugyanis megszerveztem az egyetem énekkarát, minden héten kétszer próbáltunk. Ugyanakkor a katolikus egyetemisták énekkarát is vezettem, vegyes kórus volt a Szentjóska fiaiból és a Marianum internátusában lakó lányokból, minden vasárnap énekeltünk a piarista templomban.

1949-ben végeztem el mind a két egyetemet.

Schuller: A Tanár úr ma is tanít a zeneiskolában. Hosszú pályafutása alatt milyen iskolákban tanított, milyen kórusokat vezetett-vezet?

Guttman: Még diákkoromban, 1947-ben, kineveztek helyettes óraadó tanárnak a református kollégiumba, mert Benedek István zenetanárt magasabb tisztségbe emelték. 1948-ban kirúgtak, mert a személyi dossziémban olyasmi volt, hogy körmenetek alatt az egyházi kórusnak megadom a hangot. Aztán 1949-ben, amikor a kolozsvári zeneművészeti középiskola megnyílt, a konzervatóriumi tanáraim javaslatára ide neveztek ki – ez az iskola a művelődésügyi minisztériumhoz tartozott, nem vették át a dossziémat a tanügyminisztérium hatáskörébe tartozó kollégiumtól. 1949-től folyamatosan tanítok a zeneiskolában: régebben zenekart, énekkart, most már, nyugdíjasként, kamarazenét. Sok kivételes tehetség került ki a zeneiskolából, hogy csak néhányat említsek: Ágoston András, Csaba Péter, Amirás Gábor, Molnár Jutka, Székely Attila – járják a nagyvilágot, már csak egy-egy fellépésre jönnek vissza.

1947-ben szerveződtek a szakszervezeti kórusok, 1960-ig szövetkezeti és üzemi kórusokat vezettem, a munkások kottaolvasás nélkül, de igen lelkesen énekeltek. Cipész-szövetkezeti férfikórusommal Kodály-, Bartók-, Erkel-művekből egy egész estét áténekeltünk. Az egyetemi kórus mellett egyetlen iskolai kórust vezettem, a pénzügyi leányiskoláét az igazgatónő felkérésére. Nyugdíjas éveimet immár tizenöt éve aranyozza be a tordaszentlászlói énekkar női koszorúja: Bartók, Kodály, Bárdos, valamint itthoni zeneszerzők: Márkos Albert, Jagamas János, Vermessy Péter munkáit tanulták meg és énekelték megérdemelt sikerrel itthon, illetve Magyarországon és Hollandiában. Ezzel kapcsolatban jegyzem meg, hogy a legnagyobb kitüntetés, amit kaphattam, az volt, hogy falujukba fogadtak, és 1999. szeptember 29-én a község díszpolgárává avattak. Vajon valóban megérdemeltem ezt a kitüntetést, ezt a nagy szeretetet?

Schuller: Az évtizedek során szerzett tapasztalatai alapján Ön nyilván át tudja tekinteni a hazai zenei oktatást. Milyen színvonalon folyik az iskolákban? Egyáltalán figyelnek-e arra az illetékesek, hogy az általános műveltséghez a zenei alapfogalmak is hozzátartoznak?

Guttman: 1906-ban jelent meg Kodály és Bartók feldolgozásában a Húsz magyar népdal. Attól kezdve számíthatjuk, hogy a népzene a zenei oktatás alapköve-kősziklája, csak erre szabad építkezni. Kodályt megelőzte Erdély szülötte, Bartalus István (Bálványosváralja, 1821), aki Kolozsváron jogot, bölcsészetet, teológiát és zenekonzervatóriumot végzett, 1843-ban a zsibói Wesselényi-kastélyban volt zenei nevelő, 1848-tól Kolozsváron a legismertebb zenetanár. 1851-ben Eötvös József meghívta zenetanárnak a budai Állami Tanítóképzőbe. Sok tanulmánya jelent meg, zenepedagógiai módszertant dolgozott ki. Állami iskolai zenetanítási könyvet írt, javasolva, hogy már az elemi iskolában tanítsanak hangjegyolvasást és –írást. Később Seprődi János (született 1874-ben Kibéden, a székelyudvarhelyi református kollégium elvégzése után Kolozsváron bölcsészetet tanult, magyar-latin szakos tanár lett) foglalkozott a népiskolai és középiskolai énektanítás problémájával. Kodálynak 1947-ben megjelent egy nagyszerű cikke, a Százéves terv, amelyben kifejezte: reméli, hogy 2000-ben minden kisdiák megtanul kottát olvasni-írni.

A mi zenepedagógiánknak hungarocentrikusnak kell lennie, mert ha nem, akkor soknyelvű, azaz semmilyen-nyelvű nemzedéket nevelünk! Az ötvenes évek elején kaptunk a tankönyvkiadótól egy megrendelést: a román zenekönyveket ültessük át magyarra. Hónapokig tartó civódás után nyílt meg a lehetőség magyar zenekönyvek írására. A kollégákkal megírtuk az V-VI-VII-VIII. osztályos zenekönyvet. Az ötödikes könyvet drága feleségemmel, Takács Gabriellával, a továbbiakat Márkos Alberttel, Péter Loránddal és Csalah Györggyel közösen írtuk. Kodályi szellemben dolgoztunk, az anyagot is így állítottuk össze. Középiskolában nincs énekóra.

Egyértelműen elégedetlen vagyok az iskolai zeneoktatással. A kisebb településeken nincs szaktanár, más szakosok katedrakiegészítésként kapják az énekórát. Magyar zenetanár-képzés jelenleg nincs Erdélyben. Ha a képzést nem kapcsolják össze valamilyen egyetemi szakkal, nem oldható meg a probléma. A zenetanárnak három iskolában jönne ki a katedrája. Például Kalotaszegen egy helyre jár ki konzervatóriumi hallgató, a többi iskolában nincs zenetanár. Örüljünk, ha a kántor tanít éneket! Amikor a dramaturgia szak beindult a Babes-Bolyai Tudományegyetemen, próbáltuk szorgalmazni a zenepedagógia beindítását is, de akkor nem figyeltek föl a problémára. Most már Marga rektor és az egyetemi szenátus akkreditációt kért a teológiai fakultások keretében egyházzene és zenepedagógia szakra. Reménykedjünk…

Schuller: Nem is igazi pedagógus az, aki nem szereti a gyermekeket. A Tanár úr alkalmasint nem unt rájuk, ha még mindig vállalja a tanítást…

Guttman: Szerintem a tanítás: energiaátadás. Ha én azt az energiát, amit átadok a növendékeknek, feleltetéskor visszakapom, elmondhatom, hogy jól végeztem a munkámat. De hányszor nem sikerül! Ilyenkor morfondírozom: vajon mi történt, hogy nem tudtam elvégezni a feladatomat? A tanár ne próbálja a gyermekben keresni az okot. Ha ő maga nem tudja meggyőzni növendékét a saját igazáról, magára kérdezzen rá, helyesen dolgozik-e vagy sem. A legérzékenyebb, legjobb felfogóképességű lény pontosan a gyermek. Ezt minden oktatónak tudomásul kell vennie.

Schuller: Népdalversenyek zsűrijéből sem hiányozhat Guttman tanár úr. Minden zenei műfaj közül a népdal a legkedvesebb a szívének?

Guttman: Nem merném állítani, hogy csak a népdal. Csak jó és rossz zene van! Akárcsak jó és rossz irodalom. A jó zene lehet könnyűzenei forma is. A rossz zenétől óvjunk mindenkit! Természetes, hogy a nagy zeneszerzők műveit fontos megismertetni, nem pedig az epigonokét, a fércműveket. Nekem itt, Kolozsváron, a példamutató mestereim között olyanok voltak, mint Antonin Ciolan, a híres karmester, Ana Boileanu-Nicoară, a kiváló zongoraművésznő, Romulus Cionca berlini felkészültségű hegedűművész, a későbbiek közül (idősebb kedves barátaim lettek) Nagy István karvezető, Jagamos János folklorista, Márkos Albert zeneszerző, Jodál Gábor zeneszerző.

A gregorián zene egész Európában elterjedt. Erdélyben hatása volt a népzenére is. Aztán adott pillanatban elfelejtettük a gregoriánt és a népzenét. Most megint próbáljuk felfedezni. De a gregorián sohasem lesz tömegkultúra! A hatvanas években “jöttek divatba” a népi táncházak, népdaléneklés csak ott volt.

A 21. században a gépek sokmindent elvégeznek helyettünk. Idő szabadul fel – ha nem a saját művelődésünkkel töltjük ki, nagy bajok lesznek. Az Európába vonulás nem jelentheti a kultúrák összekeverését!

Schuller: Milyen zenei egyesületek vezetőségi tagja a Tanár úr?

Guttman: A Romániai Magyar Dalosszövetség tiszteletbeli elnöke vagyok. A Dalosszövetség 1921. november 13-án alakult, 2001-ben ünnepeltük a 80. születésnapját. 1921-ben harminc erdélyi kórus vezetője gyűlt össze Brassóban a megalapítására. Gyönyörűen működött. Trianon után felkarolta a kórusművészetet, énekkari versenyeket szervezett. 1944-ig működött. 1945-ben átalakult Bartók Béla Dalosszövetséggé. 1947-ben aztán felszámolták, mint annyi más magyar tudományos-művelődési egyesületet is. 1995-ben ismét Romániai Magyar Dalosszövetségként született meg újra. Benkő András, László Ferenc hathatós hozzájárulásával folytatja eredeti céljai megvalósítását, amiben támogatást kapunk a szintén újjáalakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettől.

A Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) céljai között szerepel a világi és gyülekezeti (egyházi) énekkarok támogatása, karnagyaink továbbképzése, a gregorián zene felébresztése Erdélyben (a tanfolyamokra meghívott előadó Béres György, a gregorián szemiológia kiváló mestere), fúvószenekaraink újraélesztése. Elért eredményeinkről számos énekkari találkozó tanúskodik, és nemzetközi sikerekkel is büszkélkedhet a marosvásárhelyi Nagy István vegyeskar (Kovács András karnagy vezetésével), a kolozsvári Schola Gregoriana Monostorinensis (cantus magister: Jakabffy Tamás), vagy a rétyi fúvószenekar (Kelemen Antal irányításával). Szövetségünkben kiváló iskolai énekkarok is működnek, mint a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Gimnázium fiúénekkara (Fodor László vezetésével), a kolozsvári Református Kollégium vegyeskara (Székely Árpád karnagy vezetésével). Most szeretnénk népdalköröket szervezni, hogy ne csak egyéni népdaléneklési versenyt, hanem csoportos éneklést is hallhassunk.

Schuller: Ha egyáltalán rangsorolni lehetne, milyen fontosságot tölt be az Ön életében a család, a zene, a tanítás?

Guttman: Nem tudok elég hálás lenni, megköszönni a jó Istennek, hogy drága feleségem felé irányított. Az életben elért eredményeket elsősorban neki köszönhetem. Aradon ismerkedtünk meg a negyvenes években (ő az Arad megyei Halmágyon született), Kolozsvárra együtt jöttünk az egyetemre, 1950-ben házasodtunk össze. A feleségem is két egyetemet végzett (francia-német szak mellett a Zeneakadémián zenepedagógiát), franciát és zenét tanított a zeneiskolában, régebben, 1949-50-ben, a tanítóképzőben is tanított. Nyugdíjazása után a piarista templom kórusát vezette a betegségéig, 1989-ig. 1998-ban vesztettük el. Nemcsak egyformán gondolkodtunk, hanem ugyanúgy cselekedtünk is. Nem volt köztünk ellentmondás a gyermeknevelésben, életünk alakításában . A gyermeknevelést magára vállalta. Négy gyermekünk született: Gabriella 1951-ben (ő hiteles könyvvizsgáló Kolozsváron), Emese 1953-ban (ő tanár szintén Kolozsváron), Zoltán 1955-ben (ő hegedűművész Budapesten a Magyar Rádiónál), Szabolcs 1961-ben (ő Nagyszeben főépítésze). A gyermekeink tíz unokával ajándékoztak meg bennünket. Mindegyik gyermekem tanult zenét, de a pályaválasztást rájuk bíztuk. Szabolcs fiam egyszer megkérdezte: nem haragszom-e meg, ha nem zenész, hanem építész szeretne lenni. Éppen a Szent Mihály templom közelében jártunk, rámutattam a templomra, és azt mondtam, hogy ez is zene, ahogyan ezt a csodálatos konstrukciót megalkották.

Fiatal házasként a Gyulay Pál utcában laktunk, 1958-ig a Szentpéteri templomhoz tartoztunk, az első három gyermekünket ott keresztelték. Tanáremberekként jó is volt egy külvárosi templomba járni, nem volt olyan feltűnő. Annyira odaszoktam, hogy most is gyakran oda buszozok a Rákóczi út környéki lakásomból. Télen, a hideg miatt, a piarista vagy a monostori templomban veszek részt a szentmisén. Diákként a piaristákhoz jártam misére, most újból oda.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Kacsó Edith

A nagyváros szennye – biblikus átok

Martin Scorsese filmjeiről

Martin Scorsese nem is igazán amerikai. Szicíliai bevándorlók fiaként született a kozmopolita New York olasz negyedében, ahol vagy gengszter vagy pap szokott lenni az emberből. Filmjeinek legállandóbb közös vonása az erőszak, mindegyik ennek különboző formáiról beszél, ámbár nála az erőszak sohasem puszta látványként vagy akcióként jelenik meg. Scorsese nem gengszternek készült, hanem papnak. Nem lett az belőle, mert nem tudta elfogadni a katolikus bűntudat-késztetést, amelyet állandó frusztrációként élt volna meg.

„A mozi menekülés, akárcsak a vallás – mondja Scorsese –: az ember eszményi életmagyarázatot próbál adni általa, olyat, ami érzelmileg kielégíti a tömegeket. Az egyetlen különbség, hogy a vallás nem tűr más magyarázatot, a film révén viszont párbeszédet lehet indítani, új eszméket lehet serkenteni…”

1973-ban elkészül első igazi szerzői filmje, az Aljas utcák. Ez a nagyváros sötét zugaiban, a sejtelmes lámpák fényeiben rejtőzködő, mindent átölelő erőszak filmje, amelyben Robert de Niro játszik. Ez az az év, amikor a rendező igazi hírnévre tesz szert. A főszerepben Harvey Keitelt látjuk, de itt bukkan fel egy addig teljesen ismeretlen arc Johnny boy szerepében, a Robert de Niroé. Az ifjú színész olyan elementáris erővel játszotta szerepét, hogy Scorsese úgy döntött, De Nirot „házi-színésszé” lépteti elő, és ettől fogva ők lesznek a filmtörténelem egyik leghírhedtebb párosa. Egyesek szerint de Niro az oka Harvey Keitel későbbi háttérbe szorulásának. Először, de nem utoljára, hiszen 1980-ban ugyancsak az ő főszereplésével jelent meg a Dühöngő bika. Az egykori ökölvívó-világbajnok, Jake La Motta önéletrajza alapján készült alkotás egy erős, de gyenge (!) ember diadalútjának és hanyatlásának története. A film a kritikusok szerint a nyolcvanas évek legjobb alkotása volt.

1974 az Alice már nem lakik itt megjelenésének éve. Egy a fiával menekülő nő története, aki a filmen rohan végig, hogy megszabaduljon zsarnok férjétől és egy újabb, talán kevésbé (vagy még inkább) zsarnok férfi karjaiba zuhanjon.

1976 – a Taxisofőr éve, egy Vietnámot megjárt, elkeseredett, „üreslelkű” ember (Travis Bickle) története, aki „megment” egy kiskorú prostituáltat, megpróbál lelőni egy szónokot, majd a csata végeztével öngyilkosságot követne el, ha … nem fogyott volna ki a munícióból. Ez a film Scorsese dokumentarista, illetve szürrealista vonzalmainak első szintézise. Harvey Keitel itt is jelen van, de már csak mellékszereplőként. A filmnek óriási “kultusza” lett, amely mind a mai napig nem apadt. Scorsese és de Niro átütő világhírre tett szert. Hatását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy New York-i taxisofőr merényletet követett el Ronald Reagan akkori elnök ellen pusztán azért, hogy így valljon szerelmet Jodie Fosternek. A Taxisofőr is az utca “alfelét” tárja elénk, de minden eddiginél pontosabban mutatja be a romlott nagyvárosnak a magányos emberi lélekre tett hatását. A “hatás” brutális tettként ér véget.

1977-ben készül el a New York, New York, a negyvenes évek végén játszódó zenés film, amelyben régi ismerősünk, de Niro egy szaxofonistát játszik, párját pedig Liza Minelli alakítja.

1983-ban mutatták be A kabaré királyát, amely a siker tébolyának természetét próbálja körüljárni. Ugyancsak Robert de Niróval, aki eszelős, önjelölt sztárt alakít, aki ahhoz, hogy felléphessen a televízióban, elrabol egy igazi sztárt. Börtönbüntetése letöltése után valóban sztárrá válik – a mindent bekebelező reklámnak köszönhetően.

1980-ban készült el a Dühöngő bika, Jake La Mottának, az 1949-es profi világbajnoknak az emlékirataiból született film. Jake, „Bronx bikája” is olyan fickó, aki – Moravia szavaival élve – „nem azért bokszol, mert fizikailag erős, hanem azért, mert kulturálisan gyenge”. Ez a film nem afféle karriertörténet, mint a Rocky és a többi bokszolóról szóló mozi. La Mottától nem mint bajnoktól, hanem mint a poklokat megjárt, megkeseredett embertől búcsúzunk. A rendező szinte mindent elénk tár, ami csak elborzaszthat bennünket a kemény fiúktól. Jake La Motta arról volt híres, hogy szinte élvezte azt is, ha őt ütik. De aki folyton csak ütéseket tud adni meg kapni, aki folyton csak büntet és bűnhődik, az elveszett ember. Maga La Motta is rájön erre, de már későn. Karrierjének, féltékenységi rohamaival tönkretett házasságának, egész addigi életének vége. Egy sötét börtöncellában eszeveszetten üti, ökleli a falat, míg össze nem esik, s közben azt ordítja: „Miért, miért, miért?” Ezt csinálta egész életében, a falat püfölte, fogcsikorgatva. Scorsese egyúttal szentté is avatja ezt a dühöngő bikát. Nemcsak A rakparton Marlon Brandójának bűnbánó monológját mondatja el a film végén azzal az elhízott, negyedosztályú konferansziéval, akit még mindig La Mottának hívnak, hanem végezetül, János evangéliumának egy passzusát idézve, egyenesen Jézus Krisztushoz hasonlítja őt. A fekete-fehérben fotografált filmben Robert de Niro hihetetlenül sok munkát fektetett szerepébe. Hat hónapig edzett, bokszolt, azután csaknem ugyanannyi időt fordított arra, hogy huszonöt kilót magára szedve, smink és trükkök nélkül játszhassa el a hájas, öregedő La Motta szerepét.

1987 – A Lidérces órák egyfajta visszatérés a korai filmek témájához. Az átlagember Paul Hackett élete egyik percről a másikra fölfordul, és a filmhős a New York-i éjszaka kétes figurái között találja magát. A nagyvárosi – félelmekről szóló komédia elnyeri a legjobb rendezésnek járó díjat Cannes-ban. De – a díj ellenére – sokan úgy gondolják, Scorsese már nem a régi.

Erre az állításra cáfolt rá A pénz színével (1987), nem is akárhogyan. A történet középpontjában Eddie Felson, a kiöregedett szerencsejátékos áll, aki fiatal tanítványa felkészítése közben ismét kedvet kap a játékhoz. A rendező egyik kedvenc témájával, a pénz csábításával foglalkozik. Ez a stilizált road-movie Paul Newman karrierjét adja vissza. Utolsó mondatát akár Scorsese is mondhatná: „Visszatértem.” Ez a film ajándékozta meg Scorsesét A taxisofőr utáni első nagy közönségsikerrel. Paul Newmannek alkalma nyílt ebben a filmben, hogy továbbjátssza egyik több mint húsz évvel korábban megformált szerepét, Fast Eddie Felson legendás figuráját – Robert Rossen klasszikusnak számító filmjének, A svindlernek becsvágyó biliárdjátékosát, akit Scorsese kezdetben érinthetetlennek tartott. Jellemző, hogy csak akkor kezdett érdeklődni a folytatás iránt, amikor a többszörösen átdolgozott forgatókönyv egy húsz évvel idősebb, tönkrement Fast Eddie-t tálalt fel neki. Az idő a színész, Newman fölött is elszállt. Scorsese filmjében már a visszavonult profi játékos szerepét osztotta rá, akit azonban egy fiatal tehetség (Tom Cruise) feltűnése visszaszólít a biliárdtermekbe. Oktatni kezdi a fiút, hogyan lehet sok pénzt keresni a játékkal. S eljön az idő, amikor az asztalnál szembekerülnek egymással...

Az 1988-ban készült Krisztus utolsó megkísértése realista ábrázolásban kísérli meg, hogy Jézust emberként állítsa a nézők elé. A Biblia-megfilmesítések között újszerűnek számító megközelítést – a katolikus rendező, Martin Scorsese, a kálvinista forgatókönyvíró, Paul Schrader, és a ferenceseknél nevelkedett író, Nikosz Kazantzakisz közös vállalkozását – már a bemutatója előtt hevesen támadták az egyházi körök. A katolikus egyház számos befolyásos képviselője elfogadhatatlannak minősítette a „megkísértés” jelenetét. A bírálók nem is maradtak meg a puszta tiltakozás szintjén: egy párizsi moziban bombát robbantottak, számos mozitulajdonost más országokban is megfenyegettek, ha műsorukra tűzik ezt a „szentségtörő” alkotást. Ezek hatására sok országban egyáltalán nem vagy csak cenzúrázva mutatták be a mozik a filmet.

1990 a Nagymenők megjelenésének éve. A Keresztapa és a Volt egyszer egy Amerika óta nem akadt egyetlen olyan film sem, amely ilyen epikus portrét tudott volna készíteni a maffiáról. Még fontosabb tény, hogy Scorsese erősen modernizálta Coppola klasszikusát. Az ő gengszterei az egyik pillanatban stilizált, fekete lovagok, míg a következőben már ismét hétköznapi kispolgárok: kövérek, bigottak, megtörtek. A meseszövés módja is más. Míg a Keresztapa freskóra hasonlított, addig az operatőr Ballhaus képei inkább a videoklipek látványvilágára emlékeztetnek. Pénzről, hatalomról és a maffiával való leszámolásról szól ez a film, amely Henry Hill, a New York-i maffiózó „karrierjének” állomásait járja be. A férfi kisstílű gengszterből maffiavezérré nőtte ki magát. Legnagyobb ügylete lebonyolításakor lebukik. Életfogytig tartó börtön vár rá, de a maffia bosszújától is tartania kell. Szorongatott helyzetében rászánja magát, hogy koronatanúként vallomást tegyen a bűnszövetkezet viselt dolgairól. A Nagymenők, ez a vizuális géppisztolysorozat megmutatta, mi történt a maffiával az ötvenes évektől egészen a nyolcvanas évekig.

A viszonylag átlagos Rettegés foka után 1993-ban elkészült Az ártatlanság kora. A csodálatosan megrendezett dráma a múlt századi dekadencia berkeibe nyújt betekintést. Itt sem annyira a cselekmény a fontos, inkább azok az egyedi szertartások, estélyek és a merev viselkedéskultúra bemutatása teszik jóvá a filmet, amelyek aztán a mélybe húzzák ezt a társadalmat. Újabb film a magányos lovagról, aki igyekszik kitörni az őt körülvevő előítéletekből és romlott világból. Newland Archer alias Travis Bickle.

1995-ben mutatják be a Casinót, egy “nem-klasszikus” gengszterfilmet. A fénykorukon túljutott, Vegasban élő emberekről szól, valamint arról a korszakról, amikor a szervezett bűnözés kezdte elveszíteni befolyását a város felett. A film hőseinek magánélete egy évtized múltán megdönti a birodalmat, amit ők maguk hoztak létre. A három főszereplő kapcsolata – régi barátságuk, a közös bűnök, a bizalom és az árulás – váltja ki az egész rendszer bukását.

Nagyon sok rövidlátó ítész azzal vádolja Scorseset hogy nosztalgikus érzéssel gondol vissza a szép gengszter-évekre, miközben élteti a bűnbandákat. Azokra az időkre, amikor a Cosa Nostra még virágzott és hatalma kiterjedt mindenre és mindenkire – nem úgy, mint ma. Tény, hogy a Nagymenők és a Casino úgy mutatja be ezt a közeget, hogy a néző titkon azt kívánja, bárcsak ő is közéjük tartozhatna. Életük tökéletes harmóniában zajlik, mindezek mellett meg dől a pénz. Csábító. De a rendező bevilágít a csillogó felszín alá, és fény derül a morális fertőre. Féltékenység, kapzsiság, árulás, bosszú és gyilkosság. Elég egyetlen gyenge láncszem – ami többnyire meg is van – és az egész rendszer összeomlik. Akár egy palota, amelyet az ingoványra építettek. Elég egy Henry Hill a kétes üzleteivel, vagy egy gőgös kaszinóigazgató és szélhámos felesége, és minden odavan. Hierarchikus, merev társadalom ez. Merev, akár a múlt századi nagyvárosi polgári élet.

Filmezési stílusa is egyedülálló. Thelma Schoonmaker vágásai és Michael Ballhaus képei megteremtették az egyedülálló Scorsese-stílust. Pörgő kamera, fénysebességű vágások, vizuális parádé a javából.

Scorsese figurái elesett antihősök, a „kinti” társadalom számkivetettjei, megszállott lovagok, akik soha nem lehetnek győztesek.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Robert Kagan

Hatalom és gyengeség (2)

Az európai csoda átadása a világ többi részének az új európai civilizációs küldetés alapja lett. Ahogy az amerikaiak azt gondolták, hogy rátaláltak az emberi boldogság receptjére és ezt megpróbálták az egész világon elterjeszteni, úgy próbálják most az európaiak az új, az örök béke felfedezéséből fakadó küldetésüket beteljesí teni.

Ennél a pontnál érkezünk el az Európa és az USA közötti nézetkülönbségek legfontosabb forrásához. Amerika hatalma és elszántsága, hogy ezt a hatalmat – akár egyoldalúan is – használja, veszélybe sodorhatja ezt az új európai küldetéstudatot. Talán mindennél nagyobb veszélybe. Az amerikai politikusok nehezen hiszik el, de a vezető európai döntéshozókat és politikusokat jobban aggasztja az, hogy az Egyesült Államok egyoldalú vagy minden jogi alap nélkül indí tott katonai hadművelettel oldja meg vagy éppen kezeli félre az iraki problémát mint Irak maga, vagy az, hogy Szaddam Husszein tömegpusztí tó fegyvereket állí that elő. És noha van alapja annak a félelemnek is, hogy egy ilyen lépés destabilizálhatja a Közel-Keletet és felesleges áldozatokat szedhet, az aggodalom mélyebben gyökerezik.1 Egy ilyen amerikai támadás épp a „posztmodern” Európa lényegét, az új európai eszmét, s annak univerzális érvényességét kérdőjelezné meg, ahogy a 18. és 19. századi monarchiák az amerikai republikánus eszme alapját kezdték ki. Az amerikaiaknak is meg kell érteniük, hogy ha valakinek a hitét fenyegetik, az épp oly ijesztő lehet, mint ha fizikai valóját akarnák elpusztí tani.

Az európaiak, akárcsak két évszázadon keresztül az amerikaiak, önbizalommal telve hirdetik más nemzeteknek az általuk kidolgozott globális elmélet felsőbbrendűségét, a konfliktusok megoldásának és a nemzetközi kérdések kezelésének bölcs módszerét. De ebben az európai sikertörténetben is tetten érhető némi bizonytalanság, akárcsak az Egyesült Államok megalakulásának első évtizedében Amerikában. Az európaiaknak láthatóan szükségük van megerősí tésre, és arra, hogy nézeteiket más nemzetek, de különösen a hatalmas USA is elfogadja. Ha valaki ugyanis kétségbe vonná az új európai idealizmust, azzal az európai vállalkozás életképességét is komolyan megkérdőjelezné. Ha a nemzetközi kérdéseket nem lehet az európai módszer alapján rendezni, akkor felmerül a kétség, hogy ez a megoldás egyszer talán még Európában sem fog működni, ez pedig szörnyű következményeket vonhat maga után.

Természetesen pontosan ettől félnek az európaiak a legjobban, noha Európa jó úton halad. Az európaiak és különösen a franciák és a németek a mai napig nem biztosak abban, hogy a „német kérdést” egyszer és mindörökre rendezték. A jövendő európai alkotmányhoz érkező sokféle és gyakran igen eltérő javaslatok is azt jelzik, hogy a franciák még mindig nem tudják biztosan, hogy bí zhatnak-e a németekben és a németek még mindig nem tudják biztosan, hogy bí zhatnak-e magukban. Ez a félelem néha a mélyebb integráció kerékkötője, de ugyanakkor a számtalan akadály ellenére is egyre tovább lendí ti az európai integráció ügyét. Az európai vállalkozásnak sikerrel kell járni, máskülönben hogyan lehetne legyőzni azt, amit Fischer beszédében a „Németország központi helyzetéből és nagyságából fakadó objektí v veszélyeknek és kí sértéseknek” nevezett? Ezek a történelmi kí sértések sok európai gondolataiban a mai napig ott bújkálnak. És minden egyes esetben amikor Európa – akár amerikai nyomásra is – a katonai erő használatát fontolgatja, legalább egy futó pillanatra át kell gondolnia, hogy egy ilyen katonai akciónak milyen hatása lesz a „német kérdésre”.

Ezek után talán nem meglepő, hogy az európai integráció lenyűgöző felgyorsulása az elmúlt években miért nem egy új európai szuperhatalom kialakulásával, hanem az európai katonai erőnek az Egyesült Államokéhoz mért hanyatlásával járt együtt. Az Egyesült Államok hatalmát kiegyensúlyozni képes európai szuperhatalom eredetileg valóban az Európai Unió egyik legnagyobb csáberejének tűnt, és az európai integráció egyik legfontosabb melléktermékének épp a független európai kül- és védelmi politikát szánták. De valójában az európai hatalmi „ambí ció” mára anakronizmussá vált. Atavisztikus elképzelés lett, ami összeegyeztethetetlen a posztmodern Európa eszméjével, amely létét épp a hatalmi politika elutasí tásának köszönheti. Bármit gondoltak is létrehozói, az európai integráció az európai katonai hatalom és Európa globális szerepvállalásának ellensége.

Vajon Európa képes lehet-e arra, hogy mindezek ellenére nagyobb szerepet vállaljon a világpolitika szí npadán? Ma sincs hiány olyan vezetőkben, akik ezt sürgetik. És az EU külpolitikájának mostani gyengesége sem bizonyí tja szükségszerűen, hogy a jövőben is ilyen erőtlen marad, hiszen az EU már számtalan gyengeségén felülkerekedett. Úgy tűnik azonban, hogy továbbra is hiányzik a nagyobb befolyást követelő politikai akarat, pontosan annál a nagyon is ésszerű oknál fogva, hogy Európa semmiféle olyan küldetést nem lát maga előtt, amit erővel kellene megoldania. Küldetése éppen az erő visszaszorí tása. Jól rávilágí t erre, hogy a katonai erő fokozása mellett az európaiak leggyakrabban nem a stratégiai befolyás kiterjesztésével érvelnek. Ez csupán arra szolgálna, hogy féken tartsa és „multilateralizálja” Amerikát. „Amerikának – í rta a New York Times 2002. április 19-i számában az amerikabarát brit tudós, Timothy Garton Ash – túl sok hatalom van a kezében, s ez senkinek sem használ, legkevésbé önmagának.” Épp ezért Európának növelnie kell erejét, de csak azért, hogy megmenthesse a világot és az Egyesült Államokat a jelenlegi egyoldalú helyzetből fakadó veszélyektől.

Az európai és az amerikai álláspontok közötti különbséget vizsgálva az amerikaiaknak nem szabad szem elől téveszteniük a legfontosabb dolgot: az új Európa ugyanis valóban istenadta csoda és ok a felhőtlen ünneplésre – az Óceán mindkét oldalán. Az európaiak számára egy régi és szinte elérhetetlen vágyálom beteljesülése: egy nacionalista civakodástól, a vér diktálta harcoktól, a katonai vetélkedésektől és a fegyverkezési versenytől mentes kontinens, ahol a jelentősebb európai hatalmak közötti háború mára szinte elképzelhetetlen. Évszázadokon át tartó nyomorúság után, amelyet nemcsak az európaiaknak kellett megszenvedni, hanem mindenkinek, akit belevontak a konfliktusaikba – köztük Amerikát is kétszer az elmúlt évszázadban –, az új Európa mára valóban a földi Paradicsom. Ez pedig olyan eredmény, amelyet mindenki csakis örömmel fogadhat és amelyet mindenkinek kötelessége óvni, nem utolsó sorban az amerikaiaknak, akik vérüket ontották Európa földjén és akiknek ismét ontani kell, ha az új Európa valaha is megbukik.

Arról se feledkezzünk meg, hogy a mai Európa nagy mértékben az elmúlt hat évtized amerikai külpolitikájának eredménye is. Az európai integráció is az amerikaiak terve között szerepelt a második világháború után. Akárcsak Európa legyengí tése. A hidegháború kezdetén akadt néhány amerikai, például az akkori külügyminiszter, Dean Acheson, akik azt remélték, hogy létre lehet hozni egy olyan erős Európát, amely csatlakozhat a Szovjetunió elleni küzdelemhez. De a 20. században Amerika Európa-politikáját nem ez az egyetlen elképzelés határozta meg. Korábban Franklin D. Roosevelt egy legyengí tett, mi több, stratégiailag jelentéktelen Európát látott volna szí vesen. A történész, John Lamberton Harper megfogalmazása szerint, Roosevelt „radikálisan csökkenteni akarta Európa befolyását”, hogy í gy lehetővé váljék „Európa visszavonulása a világpolitika szí npadáról”.2

A hidegháború amerikai nemzedéke Európát kizárólag Achenson szempontjai szerint látta: a kontinenst a szovjet zsarnokság elleni szabadságharc létfontosságú bástyájának tekintette. De Roosevelt korának Amerikájában gyökeresen eltérő véleményt formáltak Európáról. Az 1930-as évek végén az amerikai közvélemény meg volt győződve arról, hogy „az európai rendszer velejéig romlott, hogy a háború járványszerűen sújtja a kontinenst és az európaiak csak saját magukat hibáztathatják szorult helyzetükért”.3 Az 1940-es évek elején Európa kí vülről nézve csupán a világháborúk túlfűtött inkubátorának látszott, amely csak bajt okoz Amerikának. A második világháború alatt a Roosevelthez hasonló amerikaiak inkább hátra tekintettek, mint előre, és úgy gondolták, semmi sem szolgálhatná jobban a világ érdekét, mint ha Európa egyszer és mindenkorra eltűnik a globális stratégiai képből. „Miután lefegyvereztük Németországot – kérdezte egyszer Roosevelt gúnyosan –, miért kellene Franciaországnak nagy hadsereget fenntartani?” De Gaulle az ilyen kérdéseket nyugtalaní tónak tartotta mind Európa, mind Franciaország szempontjából. Noha Amerika a hidegháború alatt az achensoni elveket tartotta szem előtt, az amerikai politika egy része mindig is Roosevelt nézeteit követte. A szuezi válságban a Nagy-Britannia és Franciaország törekvéseit aláásó Eisenhower csupán a legkirí vóbb példája az európai globális befolyás gyengí tésére irányuló számos amerikai kí sérletnek.

De Európa jelenlegi másodrangú státusának kialakí tásában a fontosabb amerikai lépések nem az Európa-ellenességből, hanem éppen az Európa-pártiságból fakadtak. Épp az Európa iránti elkötelezettség miatt állomásoztatott katonákat az USA a kontinensen a háború utáni években, s ezért hozta létre a NATOt is. Az Európa védelmét biztosí tó amerikai csapatok jelenléte a kontinensen elengedhetetlen feltétele volt az európai integráció folyamatának.

Európa fejlődése az USA nélkülözhetetlen katonai védőernyője alatt ment végbe. Amerika csaknem fél évszázadon keresztül pajzsként védte a kontinenst a külső fenyegetések – például a Szovjetunió – és a belső veszélyek – például a Balkánon kitört etnikai konfliktushoz hasonló felfordulások – ellen. De talán még ennél is fontosabb, hogy a német kérdés megoldásának a kulcsa is az USA volt és talán még az a mai napig is. Fischer a fentiekben már idézett beszédében azt állí totta, hogy az új Európa megszületését két „történelmi döntés” tette lehetővé: „az USA-é, hogy nem vonul ki Európából, és Franciaország és Németország elkötelezettsége az integráció mellett, amelynek érdekében először a gazdasági kapcsolatokat építették ki”. De természetesen ez utóbbi soha nem jöhetett volna létre az előbbi nélkül. Franciaország csakis azért kockáztatta meg Németország reintegrációját Európába – nem csekély kétségei ellenére –, mert í géretet kapott a folyamatos amerikai jelenlétre a kontinensen, s ez garanciát jelentett a német militarizmus feléledése ellen. És a háború után a németek is tisztában voltak azzal, hogy európai jövőjük az amerikai hadsereg csillapí tó jelenlététől függ.

A legtöbb európai nem látja a nagy paradoxont: azt, hogy a történelem meghaladásához vezető útjukat az az Egyesült Államok kövezte ki, noha ő maga nem léphet erre az ösvényre. Mivel Európában nincs meg sem az akarat, sem a képesség, hogy megvédje saját Paradicsomát és megakadályozza, hogy mind szellemi, mind fizikai értelemben lerombolja az a világ, amely még elutasí tja a „morális lelkiismeret” szabályait, ezért továbbra is rászorul arra, hogy az amerikai katonai erő rettentse el vagy győzze le azokat, akik még mindig az erőpolitikában hisznek. A védőbástyákon az amerikaiak állnak, de a kapun nem léphetnek be. A hatalmas és erős Egyesült Államok beleragadt a történelembe, s neki kell szembenézni Szaddammal, az ajatollahokkal, a Kim Dzsong Illekkel, mialatt az előnyöket a többiek élvezik.

De vajon ez a helyzet megfelel-e az Egyesült Államoknak? Sok szempontból igen. Számos vélekedés ellenére Amerika Európa segí tsége nélkül is képes viselni a globális biztonság fenntartásának költségeit. Jelenleg az Egyesült Államok a GDP-jének valamivel több mint három százalékát költi védelmi célokra. Ha az amerikaiak ezt négy százalékra növelnék – s ez évente több mint 500 milliárd dollárt jelentene –, akkor még mindig kevesebbet költenének évente a nemzeti vagyonból mint az elmúlt fél évszázad során. Még a „birodalmi túlterjeszkedés” fogalmát az 1980-as évek végén – amikor az Egyesült Államok GDP-jének körülbelül hét százalékát fordí totta védelmi célokra – megalkotó Paul Kennedy is úgy véli, hogy az Egyesült Államok még hosszú ideig képes a jelenlegi szinten tartani védelmi kiadásait és globális befolyását. De vajon képes-e az USA arra, hogy Európa segí tsége nélkül lépjen fel a világ többi részén? Nos, már most is ezt teszi. Az USA Európa segí tsége nélkül tartja fent a stratégiai stabilitást Ázsiában. Az Öböl-háborúban az európai támogatás csupán jelképes volt, akárcsak nemrégiben Afganisztánban, ahol az európaiakra ismét csak a „mosogatás” maradt, és í gy lesz akkor is, ha Amerika lerohanja Irakot és megdönti Szaddam uralmát. A hidegháború vége óta Európa igen kevés dolgot tud felajánlani az Egyesült Államoknak katonai stratégiai téren – kivéve talán a legjelentősebb stratégiai segí tséget: egy békés Európát.

Az Egyesült Államok tehát jól boldogul egymagában is, legalábbis anyagi szempontból. Senki nem állí thatja, hogy az amerikaiak nem szí vesen vállalják ezt a terhet, hiszen már egy évtizede ezt teszik. És a jelek szerint szeptember 11-e után ez még hosszú ideig í gy is marad. Az amerikaiak látszólag bármiféle rossz érzés nélkül fogadják, hogy nem tudnak belépni ebbe a „posztmodern” utópiába. És semmi sem bizonyí tja, hogy erre vágynak. Részben épp hatalmuk miatt az amerikaiak büszkék nemzetük katonai erejére és a világban betöltött különleges szerepükre. Az amerikaiak semmiféle olyan tapasztalattal nem rendelkeznek, amely lehetővé tenné a számukra, hogy teljesen elfogadják az Európát lelkesí tő eszméket és elveket. Sőt elmondható, hogy az amerikaiak gyökeresen eltérő tapasztalatok alapján alkotják meg saját világképüket. A 20. század elején Amerika még kacérkodott valamifajta internacionalista idealizmussal. Wilson „a minden háborút lezáró háborút” akarta megví vni, és egy évtizeddel később egy amerikai külügyminiszter egy olyan egyezményt í rt alá, amely törvényen kí vül helyezte a háborúkat. Roosevelt az 1930-as években a megnemtámadási-szerződésekbe vetette bizodalmát és Hitlertől is csupán annyit kért, hogy ne támadja meg azokat az országokat, amelyeket egy listán felterjesztett neki. De később jött München és Pearl Harbor, majd a röpke pillanatra feléledő idealizmus után az ugrás a hidegháborúba. Az amerikai stratégiai gondolkodást a „müncheni lecke” határozta meg és noha egy ideig még a „vietnami lecke” is hatással volt rá, a paradigma alapját mégis ez alkotta. Noha az amerikai elit egy kis része továbbra is a „globális kormányzásra” és a katonai erő leépí tésére vágyik, a hangadó amerikaiak többsége Madeleine Albrighttól kezdve egészen Donald Rumsfeldig, Brent Scowcrofttól Anthony Lake-ig még mindig emlékeznek – átvitt értelemben persze – Münchenre. És ha a fiatalabb amerikai generációk elfelejtették volna Münchent vagy Pearl Harbort, akkor most emlékezhetnek szeptember 11-ére. Szeptember 11-e után még a globalizmus számos amerikai követője is vért akart látni.

Mivel az USA valószí nüleg nem fogja hatalmát csökkenteni és Európa is legfeljebb marginálisan növeli a sajátját, ezért a jövőben a transzatlanti kapcsolatok minden bizonnyal feszültebbek lesznek. A veszély – már ha ezt valósnak lehet nevezni – az, hogy az USA és Európa valóban elidegenedik egymástól. Európban felerősödik az amerika-ellenesség, az USA pedig mind ritkábban hallgatja meg Európát és csak a legritkább esetben hallgat rá. Eljöhet majd a nap, vagy tán itt is van, amikor az amerikaiak annyira veszik figyelembe az EU nyilatkozatait, mint az ASEAN vagy az Andok-csoport tagországaiét.

Mi hát a teendő? A nyilvánvaló válasz az, hogy Európának azt a pályát kell követnie, amelyet Ash, Robertson és a többiek javasoltak, s fejlesztenie kell katonai erejét, még ha csak csekély mértékben is. Ez azonban aligha lesz í gy. Vagy talán mégis? Talán a mindent elsöprő amerikai hatalom láttán Európa mégis erőre kap. Talán még rá lehet játszani azokra az atavisztikus ösztönökre – a hatalom letűnt dicsőségére, a nemzetközi befolyás és a nemzeti ambí ciók emlékére –, amelyek még mindig ott élnek a németek, a britek és a franciák szí vében. Élnek még britek, akik nem felejtik a birodalmat, franciák, akik még mindig vágynak a gloire-ra és németek, akik helyet követelnek maguknak a nap alatt. Ezeket az ösztönöket most jórészt a hatalmas európai tervben élik ki, de egyszer talán a hagyományosabb kifejezési formákban is utat törnek. De, hogy ez reményteljes vagy félelmetes kilátás, ma még nem tudni. Még jobb lenne azonban, ha az európaiak le tudnák vetkőzni a fenyegető óriással szemben érzett félelmüket és haragjukat és újra emlékeznének arra, hogy a világ és különösen Európa számára létfontosságú az erős Amerika léte.

Ebben Amerika is segí thet. Kétségtelen, hogy Bush némi kisebbrendűségi érzéssel lépett hivatalába. És az is igaz, hogy az elnök ellenségesen viszonyult az új Európához – akárcsak a Clinton-kormányzat –, és a kontinensben nem a szövetségest látta, hanem a vészmadarat. És hiába ajánlották fel szeptember 11-e után az európaiak korlátozott katonai erejüket az USA-nak Afganisztánban, az Egyesült Államok ezt sem nézte jó szemmel, mert attól tartott, hogy az európai közreműködés csak megkötné Amerika kezét. A Bush-kormányzat nem önzetlenséget, hanem csapdát sejtett akkor is, amikor a NATO a szerződés V. cikkelyének értelmében történelmi döntést hozva felajánlotta segí tségét az USA-nak. Amerika ismét és szükségtelenül elszalasztotta a lehetőséget, hogy Európát visszahúzza a hobbesi világban ví vott csatába.

Amerika elég erős ahhoz, hogy ne tartson az európaiaktól, még akkor sem, amikor azok ajándékot hoznak. Az USA-nak le kell vetkőznie azt a kényszerképzetét, hogy az európai liliputiak kötik le az amerikai Gullivert, s az amerikai vezetőknek be kell látniuk végre, hogy szinte szabad kezet kaptak bármihez, s az európaiak aligha képesek útját állni az USA-nak. Ha az Egyesült Államok túl tud lépni azon a hibás előfeltevésből kiinduló félelemérzetén, hogy Európa megköti kezét, akkor képes lesz arra, hogy mások érzékenységét is jobban figyelembe vegye, s némi nagylelkűséget tanúsí tson. Végre mutathatna némi tiszteletet a multilateralizmus és a jog uralma iránt, és még némi nemzetközi politikai tőkét is felhalmozhatna azokra az időkre, amikor a multilateralizmus már nem kí nál megoldást és az unilaterális akció elkerülhetetlen. Röviden, nagyobb figyelmet fordíthatna arra, amit az alapítók „az emberiség véleményének tiszteletben tartásának” neveztek.

Ezek csupán kis lépések és nem fogják begyógyítani a transzatlanti kapcsolatokat terhelő mély megosztottságot. De az a közhely, hogy az Egyesült Államok és Európa hitvallása a közös nyugati örökségből fakad, nem csupán üres szólam. Az emberiség elé kitűzött céljaik jórészt közösek, még akkor is, ha a hatalmas erőkülönbség most más-más táborba vitte őket. Talán nem túlságosan naiv és optimista az az vélemény, hogy egy kis egyetértés még hosszú időre biztosítaná közös útjukat.

Bojtár Péter fordítása

Forrás: A 2000 2002. évi decemberi száma

Jegyzetek

1 Ez a bevett amerikai nézet, hogy az Irakkal és Iránnal szembeni európai politikát a pénzügyi megfontolások irányítják, csak részben igaz. Vajon az európaiak kapzsibbak mint az amerikaiak? Vajon az amerikai nagyvállalatok nem próbálják befolyásolni az USA ázsiai, latin-amerikai és közel-keleti külpolitikáját? A különbség csupán annyi, hogy az amerikai stratégiai értékítéletek néha ellentmondanak a pénzügyi érdekeknek és ilyenkor elsőbbséget élveznek. A fenti írásban kifejtett érvek miatt viszont az efféle ellentét sokkal ritkább Európa esetében.

2 John Lamberton Harper, American Visions of Europe: Franklin D. Roosevelt, George F. Kennan, and Dean G. Acheson (Cambridge University Press, 1996), 3. A különböző amerikai nézetek itt következő ismertetéséhez jórészt Harper kitűnő könyvét vettem igénybe.

3 William L. Langer and S. Everett Gleason, The Challenge to Isolation, 1937–1940 (Harper Bros., 1952), 14.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Bura László

A szatmári római katolikus egyházmegye híveinek száma és templomi jelenléte

A szatmári római katolikus egyházmegye egyházmegyei zsinatának munkacsoportjai már több mint egy éve dolgoznak a zsinati dokumentumokon a zsinat meghirdetésekor megfogalmazott cél szellemében: „Újuljatok meg gondolkodásotokban!” (Róm 12,2)

Keresztény gondolkodásmódunk megújulása folyamatában arra kell választ keresnünk, hogyan teljesíthető ma az egyház küldetése, konkrétan a Jézustól kapott feladat, az evangélizáció, az üdvösség hírének továbbadása. Vagyis: hogyan tudjuk a mai világnak felkínálni az örökérvényű krisztusi tanokat.

Amikor a mai világot említjük, számolnunk kell a világ sokféleségével, s ezen belül azzal a ténnyel is, hogy a megkereszteltek, a magukat keresztényeknek vallók közül is a gyakorlatban igen sokan nem vállalják ezt az életformát. Sokan még azok közül sem, akik vasárnaponként jelen vannak a szentmiséken.

Megújulásunk hatékoynságának kiindulópontja csakis valóságos helyzetünk felmérése, értékelése lehet. Ezért a zsinati magok munkáját összehangoló munkacsoport az egyik évközi vasárnapon az egész egyházmegyében felmérést végeztetett, számba vették minden egyházi közösségben (plébánia, filia) a szentmisére járók számát. [A felmérést nemrég megismételték, most a korosztályokat vizsgálva. Ennek összesítése még nem történt meg.]

Tanulságos összehasonlítani a magukat népszámláláskor katolikusnak vallók számát az egyházközségekkel kapcsolatot tartókéval (a nyilvántartottakkal, bejegyzettekkel), és mindkét adatot összehasonlítani a szentmisére járók adataival.

Statisztikai táblázatunkban külön-külön rovatban szerepelnek a városok és a vidék adatai, feltüntetjük az adott terület összlakosságának számát, mellette a római katolikusok számát az adott területen az állami népszámlálás szerint (Megjegyezzük, hogy a 2002-es népszámlálás adatainak hivatalos közzétételéig az ideiglenesen közölt számadatokban kisebb eltérések lehetségesek. Másrészt, minthogy az egyházmegye területe nem azonos Szatmár és Máramaros megye közigazgatási térképével, ezért az állami statisztikából levontuk azokat a helységeket [plébániák, filiák, szórványok], amelyek a váradi és a gyulafehérvári egyházmegyéhez tartoznak, ugyanakkor hozzáadtuk a Bihar megyéből a szatmári egyházmegyéhez tartozó helységet.)

A jövőképünk és tervezésünk alakításához mindenekelőtt meg kell állapítanunk azt, hogy mind Szatmár, mind Máramaros megye összlakossága az 1992-es népszámlálás óta számottevően fogyott. Az állami statisztika előzetesen közölt adatai szerint a fogyás Szatmár megyében 7,9%. Ez gyakorlatilag minden közösséget érint, kiemelkedően érezhető az egyházmegye városaiban: Szatmárnémeti ben (12,4%) , Nagykárolyban (11,8%), Avasfelsőfaluban (16,2%); Máramarossziget lakossága nyolcezerrel csökkent (22%), de vidéken is, például Mezőpetriben (12,5%).

A lakosság fogyatkozása természetszerűen a katolikus közösségek fogyatkozását is jelentette, hiszen Szatmárnémetiben (az állami statisztika szerint) 2002-ben 4700-zal voltak kevesebben, mint 1992-ben, Nagybányán 3200-zal, Nagykárolyban 1334-gyel, Nagybányán 2980-nal, Máramarosszigeten 1100-zal.

Számos vidéki plébánia esetében a hívők számának fogyatkozása „csak” két-háromszáz, (de vannak négy-ötszázas fogyatkozások is), s ez mégis számottevő, főként ott, ahol a fogyatkozás a hívek számának egynegyedét-egyharmadát jelenti.

Máramaros megyében a vidéki lakosság számának jelentős csökkenése a nagyobb katolikus szórványok megfogyását, esetenként eltűnését eredményezték. Több helységben, például Izakonyhán, Izaszacsalon, Lacfaluban, Nagysikárlón, Rozálián a falu lakosságának többezres fogyatkozása eredményeként eltűntek a 20–197 lélekszám közötti katolikus (szórvány)közösségek is.

A népszámláláskor magukat római katolikusnak vallók és az egyházi nyilvántartásban szereplők száma jelentős különbséget mutat. A különbség főként a városokban jelentős: Szatmárnémetiben 5553, Nagykárolyban 2155, Nagybányán 4702, Máramarosszigeten 1321, Felsőbányán 473, Felsővisón 223. Az egész egyházmegye városaiban ez 15298 személyt jelent.

Nyilvánvalóan kisebb mértékű a különbség a vidéki plébániákon, számuk azonban számottevő: 4488.

A szórványban élő katolikusok száma az egyházmegyében mindössze 1006. El kell azonban gondolkodni azon is, hogy ezekhez eljut-e valamilyen módon az örömhír.

A szentmisén való részvétel („templomlátogatás”) felmérése szerint az adott évközi vasárnapon az egyházmegye híveinek 40 százaléka volt templomban. A részvételi arány lényegesen magasabb vidéken (52,73%), mint városon (33,49%). Városokon magasabb Szatmárban (34,74%) mint Máramarosban (30,90%).

A (18 éves korig, 60-ig, 60-on felüli) korosztályonkénti – még nem összesített – felmérés vidékenként igen eltérő eredményei alapján szintén érdekes helyzetkép tárul majd a lelkipásztorok, illetőleg az egyházmegye állapotát elemzők elé.

Helység Össz-
lakosság
Római katolikus
2002-ben
A lakosság
százaléka
Egyházi nyilvánar
-tásban
A lakosság százaléka Különbség Szórvány-
ban élők
% Templomban volt: Összesen: Az össz- lakosság %-a Egyházi nyilván-
tartás %-a
Férfi
Szatmár-németi 115630 23010 19,89 17457 14,75 - 5553 2246 3864 6110 26,55 35,0
Nagy-károly 23268 8237 35,4 6082 26,13 - 2155 676 1393 2069 25,11 34,01
Városon 138898 31247 22,49 23539 16,94 -7708 2922 5257 8179 26,17 34,74
Szatmár vidéke 5128 4383 - 745 450 676 1126 30,92 31,79
Ugocsai falvak 7856 6735 - 1121 1400 2093 3493 42,0 54,04
Erdőd vidéke 4130 3081 - 1049 437 793 1230 25,85 40,27
N.Károly vidéke 13114 9420 - 3694 2414 3975 6389 59,77 62,33
Vidéken: 165760 30228 18,23 23619 14,24 - 6609 263 0,07 4701 7537 12238 40,48 51,81
Szatmár megyében 336877* [369096] 61475 47158 - 14317 263 7623 12794 20417 34,81 43,95
Nagy-bánya 136315 12720 9,33 8018 5,88 - 4702 1015 1740 2755 21,65 34,36
Felső-bánya 11351 2530 22,18 2057 18,12 - 473 151 272 423 16,71 20,56
Színérváralja 8511 727 0,85 671 7,88 - 56 91 112 203 27,92 30,25
Máramarossziget 36120 5421 15,0 4100 11,35 - 1321 414 862 1276 23,53 31,12
Felsővisó 15887 1873 11,78 1650 10,38 - 223 188 272 460 24,55 27,87
Borsa 21267 174 0,81 59 0,27 - 115
Városon: 229451 23445 10,21 16555 7,21 - 6890 1859 3258 5117 21,82 30,90
N.Bánya környéke 1251 1236 - 15 236 394 630 50,35 50,97
M.sziget környéke 2621 2243 - 378 366 891 1257 47,95 56,04
Vidéken: 250737 3872 1,54 3479 1,38 - 393 743 0,15 602 1285 1887 48,73 54,23
M. megye 480188* 27317 5,68 20034 4,17 - 7283 743 4348 4543 8891 32,54 44,37
Az egyház-
megyében
Városon: 368349 54692 14,84 40094 10,88 - 15298 4781 8515 13296 24,31 33,49
Vidéken: 416497 34100 8,18 27098 6,50 - 4488 1006 0,24 5303 8822 14125 45,16 52,73
Biharból 342
Összesen: 814846 88792 10,89 67196 8,24 - 21596 1006 0,12 10084 17337 27421 30,88 40.80
67538