Vissza a tartalomjegyzékhez

Vissza a tartalomjegyzékhez

Kedves Olvasó!

Máciusi lapszámunkból a freiburgi egyetem fiatal doktorandusának, a csíksomlyói születésű Jitianu Liviunak A szolgáló egyház és laikus szolgálat című írását ajánlom mindenek előtt figyelmes áttanulmányozásra.

Ebben a korunk nagy teológusaira (Rahner, Kasper, Schillebeeckx) és a II. vatikáni zsinat teljesen új korszakot nyitó dokumentumaira hivatkozó és mindvégig azokból táplálkozó tanulmányban kulcsfogalom a szolgálat, amely tömören mind a keresztségben – kivétel nélkül minden keresztény által – elnyert egyetemes, mind pedig a rendi szolgálatra szóló szentelésben elnyert „személyes” papság mibenlétének lényegét summázza.

Mind az előbbi, mind pedig az utóbbi típusú papság esetében igehirdetést, tanúságtevést és „kétirányú” (Isten és embertárs felé irányuló) szeretetgyakorlást jelent a szolgálat, amely mindig a legkülönfélébb képességeknek (karizmáknak?) a közösség érdekében való gyümölcsöző felhasználásával valósul meg a gyakorlatban. Ott él ugyanis az egyház – írja Rahner nyomán –, ahol az emberek erre a kétirányú kapcsolatra összegyűlnek. E teljesen helytálló megállapításból következően egészen nyilvánvaló, hogy a liturgia is csak akkor „csúcs” és „forrás”, ha az említett hármas papi tevékenység a templom falain túli világban is megjelenik és érezteti hatását.

Az persze egy pillanatig sem kétséges, hogy az eredményességnek „a személyi szentség a feltétele”. És e tekintetben semmiféle különbség sincs a klerikusok és a laikusok által végzett apostoli munka között, miértis nekik soha nem egymással szemben, hanem egymással, illetőleg együtt kell – nem pusztán a túlélésért, hanem magáért az életért, az erőteljes élet feltételeinek megteremtéséért – fáradozniuk. És ami semmiképpen sem utolsó szempont: végezzék munkájukat mindig és minden területen (a sajtóban is!) azzal a rahneri meggyőződéssel, hogy többet ér egy embert megnyerni a jövőnek, mint kettőt megmenteni a múltnak.

Ezért kizárólag a jövő szempontjából nézve a dolgot – idézem Jitianut – „nem a kétségtelen és növekvő paphiánynak kell szükségmegoldást hoznia, amint ez gyakran történik. Helyesebb és fotosabb a krisztusi tanítás és gyakorlat (!) függvényében keresni a megoldást a ma egyházában.”

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Jitianu Liviu

A szolgáló egyház és a laikus-szolgálat

A „hol állunk ma?” kérdés azt a történelmi és társadalmi helyzetet célozza meg, amelyben a mai katolikus egyház van, amelyben él és amelyben küldetését teljesítenie kell, amely helyzetből kiindulva és amely helyzetre reflektálva válaszokat kell adnia – állapította meg Karl Rahner, a 20. század egyik legnagyobb teológusa.1 Ez nem csupán feladata a ma egyházának, hanem ugyanakkor lehetősége is: Krisztus egy, szent, apostoli és egyetemes egyházának bizonyulni.

Úgy tűnik, világunkban a korábbi kulturális, társadalmi és politikai határok összemosódnak. Világunk „szószólói” az egzakt, empirikus, funkcionális tudományok. Első látásra úgy tűnik, a természetfeletti lassan ki- vagy visszaszorul ebből a világból, a szent és a profán felismerhetetlenül összekeveredik. Ebben a világban az ember, a teremtés koronája tárgya és célja minden evilági törekvésnek, istenképűsége – vagyis emberségének legfőbb hordozója – mégis mintha felismerhetetlenné torzulna. Bár lépten-nyomon jogokról és szabadságokról beszélünk, mintha a magunk alkotta rendszer rabjai lennénk.

Ilyen körülmények között kétségkívül nehéz választ adni kérdésünkre: „Mi és milyen az egyház helyzete ma?” Rahner válasza a következőképpen hangzik: az egyház ma két világ ütközőpontjaként mutatkozik meg. Az egyik oldalon a hagyományos, homogén, hierarchikus felépítettségű kereszténység áll, a másik oldalon megújuló társadalmi, egyházi életformákkal találkozunk. Ebben az összefüggésben az egyház „átmeneti helyzetben” él, átmenetben egy korábban homogén társadalmi renddel és kultúrával egybefonódott népegyházból egy olyan hívő közösségbe, amely személyes, szabad hitéletre épít.2 Egy ilyen hívő közösség jézusi hivatását és Jézus-követését mindenképp az egyház élő tagjaként, az Úr Lelkében újjászületve gyakorolja, illetve éli meg.

Az egyháznak természetesen örökös küldetése, feladata marad az áthagyományozott isteni igazságok megőrzése. Mindemellet viszont belső szükségszerűségnek mutatkozik a hitet, a hitigazságokat, az egyházi struktúrákat újból és újból felülvizsgálni, adott esetben új útakra vállakozni. Csak ezen keresztül maradhat az egyház „a jövő egyháza”.

Lehetséges talán, hogy egyházunk „a kis csoportok egyháza”, esetleg „a polarizálódás és különféle csoportosulások egyháza”3 lesz, a klasszikus megfogalmazás viszont: ecclesia est semper reformanda, egészen bizonyos, hogy mindig érvényre fog jutni. Hogy a jövő milyen megoldási lehetőségeket rejt magában, nem láthatjuk előre. Egy viszont biztos: az egyház mindig szolgáló életvalóság kell hogy legyen. Mindenképpen nyitott, határozott erkölcsi irányvonalat képviselő, igaz lelkületű egyházra van szükség. Fontos követelmény, hogy az egyház nem önmagáért mint intézményért, hanem az emberekért, minden emberért kell hogy éljen. Helytelen volna pusztán a továbbélésért küzdeni, ragaszkodva a mindig adott, valamelyest működő struktúrákhoz, az egyház sokkal inkább mint szolgáló, mint minden egyes embert a Jézus megváltó küldetésébe beágyazó szent és emberi valóság kell hogy megmutatkozzék. Az egyháznak nem csupán az emberek kereszténnyé tételét, azaz egyházias kereszténnyé levését kell megcéloznia, hiszen elsődleges küldetése az üdvösség és az istenközelség látható jelévé, az isteni kegyelem közvetítőjévé válni. A II. vatikáni zsinat, az elmúlt évtizedekben körvonalazódott újabb egyházmodellek, de még sokkal inkább a megélt keresztény létforma egy ilyen egyház alapjait rakták le.

A különböző optimista próbalkozások és kezdemények ellenére a zsinat utáni kor mégis bizonyos fokú visszarendeződést és görcsös félelmi sémákat szült. Egységről és keresztény nyitottságról beszélünk, mégis félünk egymást megérinteni, félünk a másik másságától. Örömhírt, elfogadást és kölcsönös egymás-gazdagítást hirdetünk, diakonális szolgálatkészségről beszélünk. De mit tapasztalhat a mai keresztény? Gyakran határokba, meg nem értésbe, rosszabb esetben formális vagy informális kiközösítésbe ütközünk, s alig van részünk a meghirdetett kereszény életörömben. Legfennebb „kedves keresztény testvérek” a nevünk.

A felsorolt kérdéskörök mind kihívást jelentenek nem csupán az egyes keresztény ember számára, de egyházunknak is. De nem a borúlátó szemléletmód eredménye, sokkal inkább biztató jelek: a jövő kihívásai, mindmegannyi jel az egyház még-meg-nem-érkezett állapotáról. Egyértelmű jele annak is, hogy keresztény hivatásunkat átgondoljuk és hivatásunk magasztosságát komolyan vegyük.

Az egyház lényegi megközelítése

Az egyház identitását Jézustól kapja. Annyiban marad meg az ő követőjének és hordozójának, amennyiben a Feltámadott Lelkét történelmileg megtestesíti. Így lesz Krisztus titokzatos testévé, az üdvösség egyetemes szentségévé.

A Krisztus-esemény függvényében az egyház lényegét tekintve a jézusi gyakorlatot kell figyelembe vennünk: Isten szeretetének hirdetését. Ez a szeretet pedig magában hordozza az ajándékozó isteni szeretet ígéretét, illetőleg az ember ennek megfelelő, önátadó válaszát. Ezzel kapcsolatosan hiba volna megfeledkeznünk az istenképű ember szeretet-igényéről, amely nekünk, teremtményeknek legfontosabb részkitevőnk.4 E kettős szeretet „eszközli ki” Jézus jelenlétét és szüli a krisztusi közösséget. „Ott él az egyház, ahol az emberek erre a kétirányú kapcsolatra összegyülnek.”5 Isten üdvszerző tetteinek hirdetése, illetőleg az emberek közti igazságosság és irgalmasság gyakorlata a krisztusi szeretetben – azaz martüria és diakónia – képezi az egyház alaptermészetét. Krisztológiailag nézve, ezek az alapvonások a Feltámadott valós jelenlétét hordozzák az egyházban a tanított Szóban, a megünnepelt szentségi jelekben és a szegények, betegek, kitaszítottak szolgálatában (Mt 25,31-46). Itt rejlik az Isten-ország követelménye: hívő remény az Isten-ország megvalósulásában és szolidaritás az emberekkel. Ebből a szempontból a liturgia mint „istentisztelet” a martüria része (hitünk közösségi megünneplése), a koinónia (közösség) pedig a diakónia terméke (magyarán: ott beszélünk egyházról, ahol a Kristus-hívők cselekvő szeretetközössége összegyűl). Így lesz a martüria és a diakónia a kereszténység két alapkövetelménye. Összefoglalva: Az egyház (koinónia) csak akkor lesz a Krisztus-képviselet helye, ha benne tanúságtétel (martüria) és szeretetszolgálat (diakónia) történik.6

Az egyház mint a szeretetszolgálat helye

A diakónia „a megváltás földhöz kötött megnyilvánulása, az eszkatológiai Isten-ország örömhire az ő »már« lehetségességében és a »még nem« lehetetlenségében” – mondja Ottmar Fuchs.7 A diakonális gyakorlat mintegy mércéje a hit és az élet helyes viszonyának. Összekötő kapocs a megfoghatatlan és a gyakorlati között.

A diakonális szolgálat elsődleges célját mindig önmagában találja meg. Nem volna helyes semmiféle, diakónián kívüli cél szolgálatába állítani, értelmet önmagában nyer, hisz a krisztusi identitás feltétele. Annyiban beszélhetünk Krisztus reális egyházáról, amennyiben szolgáló egyház. Csak a diakonális egyház hordozza az isteni jelenlétet. Mint ahogy a keresztény és egyházi lét önmagát szóban és tettben folytonosan újraevangelizálja és ezáltal az egyház identitását adja, azaz a Krisztus-követést mindig megpróbálja realitássá tenni, megélni és csupán ezek után lehetséges egy hiteles egyházból induló, másokat megcélzó evangelizáció és misszió8, úgy kell az egyháznak önmagát előbb a diakónia szemszögéből meghatároznia, azt megélve válhat majd az üdvösség hatékony jelévé. Így sem a diakónia, sem az evangelizáció nem szolgálhat eszközként egy intézmény fenntartására vagy új tagok toborzására. Nem lesz tehát soha céljuk a kizárás és az uniformitás keresése, hanem a különböző határok, elválasztó vonalak diakonális feloldása, a Kriszus akarta egység keresése.

„Az idők jelei” arra sürgetnek, hogy a diakónia „elegyháztalanodását” meggátoljuk. Nem szabad a diakóniát, az egyház e lényeges vonását, önmagában, olyan hermetikusan kibontakozó tevékenységként tekintenünk, amely a hivatalos egyháztól elszakíthatóan is elképzelhető. Nem szabad funkcionális szolgálatként se kezelnünk. Sokkal inkább azt kell szem előtt tartanunk, hogy a diakónia a szolgálat feladata, küldetés, Jézus Krisztus egyházának ismertetőjele.

Egy lépéssel továbbmenve: az egyházi hivatal, szolgálat és tisztség (amely három fogalmat a német nyelv remekül süríti az Amt szóban) az egyház lényegéhez tartozik, sőt az egyház lényegét meghatározó valóság. Meghatározásához két lényeges vonás tartozik: egyfelől a papi szolgálat, amely a hit továbbadását és az igehirdetést vállalja magára, és másfelől a diakonális szolgálat, amely a szeretetszolgálatot tekinti létértelmének. E kettős „tartozék” közösen határozza meg a papi hivatalt. E maghatározás alapján a papi és a diakonális szolgálat egyenrangú.9 Semmiképpen sem beszélhetünk e kettő viszonyában alá- vagy fölérendeltségről. Bármely ilyen irányú törekvés az egyház identitásképét és küldetését csorbítaná. A kettő együtt szolgáltatja az egyház Krisztus-formaságát, szentségét, közösen szolgálják az Isten-ország eszkatologikus elközeledtét.10 Ha megfogalmazásunkat a hármas „pap – király – próféta” sémával hozzuk kapcsolatba, egyértelművé válik, hogy az egyházi hivatal – papi és szolgálati – voltaképpen „másokért való lét”. Következtetésünk: a diakónusi szolgálat és az egyházi hivatal lényegesen egymáshoz tartoznak. A diakonátus nem a papság egyik „jellemvonása”, hanem elsődleges: egyenesen a papság meghatározója.

Ebben az összefüggésben mindenképp az egyház alapvető eleme marad a szenteléshez (ordinációhoz) kötött papság mint hivatal, a szentelés viszont a már fennálló diakonális szolgálatra épít. Ez a szolgálat az egyház tanítása szerint minden megkeresztelt ember legalapvetőbb krisztusi meghatározója.11

A cikk további része (Isten népe – avagy a laikus közösség) nyomtatott lapszámunkban olvasható

Jegyzetek

1 Rahner, K., Strukturwandel in der Kirche als Chance und Aufgabe, Freiburg 1972. 21.

2 V.ö. uo. 26.

3 Uo. 32-37 és 42-46.

4 V.ö. Fuchs, O., Amter für eine Kirche der Zukunft. Ein Diskussionsanstoss. Luzern 1993. 34.

5 van Kessel, R., Gemeinde am Leben. Ein theologischer Durchblick für Praktiker. Freiburg 1990. 140.

6 V.ö. D. Wiederkehr, Grundvollzuge christlicher Gemeinde, In: Karrer, L. (szerk.), Handbuch der Praktischen Gemeindearbeit. Freiburg 1990. 14-38.

7 Fuchs, uo. 59.

8 V.ö. Klinger, E., Die Kirche der Basisgemeinden, In: Uö. – Zerfass, R. (szerk.), Die Basisgemeinden – ein Schritt auf dem Weg zur Kirche des Konzils. Würzburg 1984. 43-57.

9 V.ö. Schillebeeckx, E., Christliche Identitat und kirchliches Amt. Pladoyer für die Menschen in der Kirche. Düsseldorf 1985. 149-196.

10 V.ö. Kasper, W., Glaube und Geschichte. Mainz 1970. 359-363.

11 V.ö. Rahner, In Sorge um die Kirche. Zürich-Einsiedeln-Köln 1980. 194.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Lucien Deiss CSSp

Közösségi ünneplés

A II. vatikáni zsinat szent liturgiáról szóló konstitúciójának keltezési dátuma 1963. december 4-e. Hivatalos megjelentetése (promulgációja) óta a keresztény közösség ünnepeinek megértése és megélése szüntelenül fejlődik a krisztushívők közösségén belül. Ha pusztán azt állítanók, hogy a II. vatikáni zsinat elvei megtermékenyítő hatásúak voltak, alulértékelnénk őket, hiszen ezek az elvek ma sem szűntek meg új helyzeteket teremteni, olyanokat, amelyek kibogozására új megoldásokra van szükség.

Nem az a néhány lépés fontos, amelyeket a liturgikus fejlődés terén tettünk, hanem az, hogy tovább haladjunk. Nem tudja senki, hová tartunk – úgy értem ezt, hogy senki se tudhatja, Jézus Lelke, amely sosem szűnik meg az egyházat segíteni, hová fog elvezetni! [...]

Az egyház közösség vagy hierarchikus társaság

A II. vatikáni zsinat egyik legfontosabb eredménye a Lumen gentium kezdetű dogmatikai konstitúció megfogalmazása volt 1964-ben. E dokumentum megalkotásához vezető munka akkor kezdődött, amikor XXIII. János pápa felállította az egyházról szóló szöveg megírásával megbízott bizottságot. 1960 és 1964 között ez a bizottság mindig a következő szkémát tárta a zsinat elé jóváhagyás végett:

1. Krisztus, az egyház feje,

2. az egyházi hierarchia,

3. a laikusok.

Ez a felépítés első látásra “standard”, meglehetősen veszélytelen, a keresztények mindennapi mentalitását s a katekizmusok egyszerű teológiáját tükrözi – azt, amit egyébként a zsinat kifejezetten visszautasított. A bizottság aztán a következő elképzelést dolgozta ki, és Lumen Gentium néven dogmatikus konstitúcióként hagyta jóvá 1965. november 18-án:

1. Krisztus az egyház feje (Lumen Gentium 7, 8)

2. Isten népe, Krisztus teste (9-17)

3. az egyháznak hierarchiára és világi krisztushívőkre való tagolódása (18-32).

Az egyháznak ez a teológiája azonnal tükröződik a liturgiában, s ez igazolja azt az elvet, hogy a liturgia mindig a teológiával összhangban van. Az egyházról alkotott első koncepció, a II. vatikáni zsinat előtti, megfelel annak a templomi architektúrának, amelyben a szentély kirívóan hatalmas, világosan elkülönül az emberek nagy csoportjától, dominálja a hívők tömegét – amely így jelentéktelen tömeg, “vízfejű” képződmény. A II. vatikánum teológiája ellenkezőleg egy olyan építészeti stílussal van összhangban, amelyben a szentély és a hajó azonos magasságban van, s harmonikus egésszé áll össze. A zsinat előtti teológia szerint a misét “mondják”, „bemutatják”, a pap egymaga végzi el az összes rítusokat, s a hívők a szó elsődleges értelmében „asszisztálnak” mindehhez. A második, a zsinati elképzelés egy olyan liturgiát eredményez, amelyben a hívők teljes értékű szereplők a maguk helyén, rendjén, során. Ez azt jelenti, hogy a II. vatikáni zsinat szerint a liturgia sohasem a pap celebrációja, aki a közösségben elnököl, hanem inkább az egész közösség ünneplése a pappal együtt. Minden, ami a liturgiához kötődik – a templomépítéstől vagy a költségek fizetésétől egészen a következő vasárnapi ünneplés elgondolásáig –, az egész közösség együttes munkájának eredménye kellene hogy legyen. Legalább esélyt kellene adni az embereknek arra, hogy részt vehessenek. A „teljes, tudatos és aktív részvétel”, amit a II. vatikánum hirdet, nem csak azt jelenti, hogy a hívők dobálják csak be vidáman a pénzüket a perselybe, vagy azt tegyék, amit a pap “kitalál nekik”. Be kell vallanunk, hogy az egyháznak a II. vatikáni zsinaton meghatározott új teológiáját még nem mindenütt fogadták be és gyakorolják. A haladás, a fejlődés lassú. Néhány jéghegy – még a hierarchián belül is – több nyár melegét igényli az olvadásig.

Próbálkozzunk a téma más megközelítésével.

Az egyházat közösségnek tekintjük – az újszövetség koinóniáról beszél –, Isten gyermekei közösségének. Ebben az értelemben János említi: Jézus azért halt meg, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse (v.ö. Jn 11,52). A II. vatikáni zsinat különösképpen hangsúlyozta az egyház közösségi jellegét (v.ö. ApCsel 2,42, 1Jn 1,7), a testvéri jelleget, amely egyazon kommunitásba gyűjti a Krisztusban hívőket. Az egyházat lehet úgy is tekinteni, mint a hívők hierarchikus szervezetét, olyan társaságot, amelyet Péter utóda s a vele egységben levő püspökök szerveznek (LG 8). Mindkét elképzelés érvényes, mindkettő hasznos, és mindkettőt használják is az egyházban.

Az egyház-közösség példájaként vegyük szemügyre a Mária mennybevételéről szóló dogma kihirdetésének menetét. A pápa előbb levelet írt a világ püspökeinek, arra kérve őket, a hívők körében tartsanak vizsgálatot, majd nyilatkozzanak, mit hisznek az emberek e kérdésben. A válasz az volt: általános a hit, hogy a Szűzanyát testestül-lelkestül felvették a mennybe. E közösségre alapozva a pápa a keresztény közösség egészének hitébe felvenni javasolta a mennybevétel dogmáját.

A másik elképzelés jegyében történt a Humanae Vitae enciklika 1968. július 25-én történt kihirdetése. A pápa egymaga döntött. Joga van ezt tenni. Mivel itt mi a liturgia problémájával foglalkozunk, nem kell állást foglalnunk e kérdésben. Megjegyezzük, hogy a pápának ez a tanítása a születésszabályozásról s a szexuális erkölcs kérdéséről korántsem talált egyértelműen kedvező fogadtatásra. Amikor a hivatalos tanítás szinte eltűnik az ellenkezés hangzavarban, az eredmény mindig a tekintélyvesztés. S az ilyen esetek mindig az egyház hitelének csökkenéséhez is vezetnek. Az egyház mint test, testület nem élhet Péter, a fej nélkül. De Péter az egyház nélkül szintén nem életképes, mint ahogy a fej sem az a test nélkül.

Egyház-közösség és egyház-hierarchikus társaság: a liturgia kikerülhetetlenül kifejezi e kettős misztériumot. Nemcsak hogy kifejezi, de ugyanakkor meg is kell élnie. Minden pillanat egyensúlya, a diszkordia nélküli harmónia kell hogy uralkodjék a hívők közösségének ünneplése s a hierarchia által érvénybe léptetett törvények közt, a fent s a lent, elmélet és gyakorlat, pásztor és közösség között. Máskülönben aközött, amit a hivatalosság előír, s amit a közösség tesz, liturgikus senkiföldje teremtődik, ahol mindenki a maga ünneplési módját üli. Az emberek egyedüli törvényként a Bírák könyvének leírását követik: „abban az időben Izraelben mindenki azt tett, amit akart” (17,6). Semmi se lehet pusztítóbb a hivatali tekitély számára, mint a kibocsátott, de be nem tartott törvények. És semmi sem lehet ártóbb hatású a közösség-egyházra nézve, mint a homály és bizonytalanság.

Az igazat megvallva az a baj, hogy a közösség-egyház és a hierarchia-egyház közötti eltolódások nem újkeletűek. Az a mód, ahogyan mindezt ma látjuk, viszonylag új. Régen az egyház nem új törvények kihirdetésével kezdte, hanem új szokások felállításával; könyörgött, énekelt, dicsőítette Jézus Krisztust. Mindezeket a gyakorlatokat alávetette az idő próbájának. A kevéssé jót kivetette, a legjobbat megtartotta, s ez utóbbit kodifikálta könyveiben, majd törvények formájában kihirdette őket. A II. vatikáni zsinaton ellenkező irányban haladtunk. Annyira siettünk a liturgiát megújítani! Előbb könyveket írtunk. Ennek eredményeként van lekcionáriumunk, szakramentáriumunk, s a szent órák imádságoskönyve. Ezeket odaállították a hívők elé, hogy csodálják és kövessék őket. Ez a fordított menet, meg kell hagynunk, nem problémamentes. Előregyártott liturgikus formulákról beszéltünk, mintha minden közösségnek ugyanúgy kellene öltözködnie. Feltételezzük, hogy az új viselet – a réginek hagyományos formájára szabva – tökéletesre sikerült. Ez még nem jelenti szükségszerűen azt, hogy mindenkire illik is. Még ha a ruha jól szabott és kézzel varrott is, az emberek nem egyforma alkatúak. Vannak szélesek és keskenyek, a kövérek, soványak, egyenesek és görbék – mind az anyaszentegyház gyermekei, mindegyiküknek joga van az anyai gyöngédséghez. Ki meri azt állítani, hogy ugyanaz a “liturgikus öltözet“ hétszázmillió hívőnek egyformán talál?

Engedjenek meg egy példát. Lehetőségem volt epifánia (vízkereszt) ünnepén misét celebrálni egy kis indián faluban Guiana egyenlítő-menti erdejében. Körülbelül húsz keresztény volt jelen, néhány katekumen és egy egész “litániányi” gyermek, csupán a napsugarakba öltözötten: gyönyörűek, mint Raffaello angyalai. A prefációra mind az eukarisztikus asztal köré gyűltünk, a kisgyerekek legelől, a hasuk szorosan az oltárasztalhoz préselve. Szigorúan a francia nyelvű misekönyvet követve a következőket mondtam:

„Amikor Krisztus kinyilvánította önmagát a mi halandó természtünkben, te megteremtettél minket istensége végtelen fényében.”

Az én kis angyalaim kérdő, értetlenséggel telt fekete szemmel néztek rám, szinte kimondva: „Mit beszélsz?” Világosan éreztem, hogy a kész szöveg, a prefáció előregyártott formulája, amit Róma műhelyében nagy biblikus-patrisztikus-liturgikus gondossággal készítettek elő, e gyerekszívek meztelen báját nem öleli fel. S ez csak egy a sok ezer idézni való eset közül.

Csendes forradalom zajlik, amiben mi annyira benne vagyunk, hogy észre sem vesszük. Ez pedig a következő: a liturgia korábban a klérus magánügye volt. A klérus programozta, tervezte, döntött felőle, s végül a klérus hajtotta végre. Természetesen kérték a hívők „aktív” részvételét. Ez azt jelentette, hogy segíteni kérték őket, asszisztálásra, arra, hogy a nekik kijelölteket elvégezzék. Most azonban a liturgia egyre inkább és elsődlegesen Isten népének ünneplése.

(A fordítás az angol kiadás alapján készült)

Bodó Márta fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Jakabffy Tamás

Nem szabad a világosságunkat véka alá rejtenünk

Múzeumlátogatás Martin Roos temesvári püspökkel

A csanádi egyházmegyét 1030-ban Szent I. István magyar király alapította. Kiemelkedő – és egyben első – főpásztora pedig a Velencéből ide hívott bencés szerzetes, az 1046-ban mártírhalált halt, később szentté avatott Gellért püspök, akinek történeti és régészeti szempontból egyaránt rendkívül értékes szarkofágja az eredeti székhely, Csanád máig legféltettebb kincse. Fél évezreddel később a csanádi egyházmegye sorsában meghatározó jelentőségű fordulatot hozott az 1552-es esztendő. Ekkor – a történelmi Magyarország túlnyomó részéhez hasonlóan – ez az egyházmegye is török uralom alá került.

Az ottomán megszállást leáldoztával, a 18. század elején III. Károly király állította vissza az egyházmegyét, de a püspöki és káptalani székhelyet 1738-ban áttette Csanádról, illetve Szegedről Temesvárra.

A vidék több mint fél századon át közvetlenül a Habsburg császári közigazgatás alá tartozott, következésképpen nem is tudta kivonni magát a bécsi kulturális befolyás alól. Ennek viszont pozitív hozadékai voltak a helyi kultúra alakulására: remekművek és lexikon-címszavakká érdemesült művésznevek fémjelzik az egyházmegye e korszakát. Emellett csaknem az egész 18. század folyamán számtalan németajkú katolikus telepes került ide: kézművesek és kereskedők, de főleg földbirtokosok, akik az évszázadokon át elhanyagolt vidéket európai szintű „gabonatárrá” alakították át. A telepesek közül a művészek sem hiányoztak. Munkásságuk nyomán tipikusan közép-európai kultúrtáj jött létre itt, amelyet főleg a falusi középületek és templomok jellemeznek, az osztrák merkantilizmus és a barokk hű tükrei.

Feldarabolódás

A németajkú lakosság részaránya az egyházmegyében időnként elérte a 70%-ot is, úgy hogy időről időre németajkú egyházmegyéről is beszéltek. Számuk a 19. század végén szűk félmillióra növekedett, a hívek összlétszáma pedig majdnem egymillió lett. Az első világháború után jelentős változás állt be az etnikumok arányaiban, amikor az egyházmegye határterületté vált, és három állam „osztozott” rajta. A temesvári római katolikus püspökséget e név alatt 1930. július 5-én a Solemni Conventione kezdetű apostoli konstitúció alapján hozták létre, amelyet XI. Piusz pápa adott ki Rómában, a Román Királyság és a Szentszék közti megegyezés (konkordátum) alapján. Az egyházmegye legkisebb része Magyarországnak maradt meg. A második világháború és annak következményei főleg a németajkú népcsoportra nézve jelentett csaknem halálos csapást. Végső soron ez vezetett az 1990-92-es tömeges kivándorláshoz. Ma körülbelül tizenötezren élnek közülük a temesvári egyházmegye területén – mintegy százezer magyar mellett.

A plébániák számát 170-ről 72-re kellett csökkenteni, hogy egyáltalán életképes közösségek maradhassanak meg. Az általános helyzet következményei: üresen álló templomok, kápolnák és plébániaépületek. Ez eltökélt cselekvésre késztette az egyházmegye vezetőségét, amely 1990 nyarán akció-tervet dolgozott ki az üresen maradt plébániák archívumának, könyvtárának, illetve a műalkotásoknak a számbavételére és összegyűjtésére. Az így összegyűlt tárgyak nagyobb részét ma az Egyházmegyei Múzeum mutatja be.

További alcímek (a teljes szöveg nyomtatott lapszámunkban olvasható):

A sűrített múlt

Mit gondol az egyház?

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Glück Jenő

Nyolc Gellért-kép

A Szent Gellért püspökre vonatkozó hatalmas történeti irodalom csupán érintőlegesen utal a vatikáni Apostoli Könyvtár kódextárában található, a művészettörténészek számára Magyar Anjou Legendárium néven ismert, Vat.Lat.8541 jelzetű kötetre amelynek két lapját (68r, 69v) az ismeretlen illuminátor a vértanú csanádi püspöknek szentelte. A kódex e két fólióját először 1930-ban Luksich Pál tette közzé Budapesten, a kiadás azonban több kérdőjelet hagyott maga mögött. Ma már ezek nagy részére választ adhatunk.

A kódex Szent Gellértre vonatkozóan nyolc, művészi értékű képet tartalmaz négy-négyes csoportosításban, és igyekszik életének legjelentősebb mozzanatait bemutatni, kezdve Magyarországra való megérkeztétől vértanúhaláláig. A képeket szűkszavú szöveg kíséri.

Az első kép kihallgatását ábrázolja a trónján ülő István királynál, azt a találkozást, amikor Gellért további útja körvonalazódott. A második kép a remeteségben mutatja be Gellértet egy sűrű erdő tisztásán. A harmadik kép élete történelmi fontosságú korszakának kezdetét jelzi: püspöki beiktatását. Mindössze egyetlen püspök látható, amint az oltár előtt térdelő Gellért fejére helyezi a méltóságot jelző infulát. A következő képen már egyházmegyéjében való működése közepette láthatjuk. Gellért püspök egy fiatalokból álló csoportot oktat – ami egyben központi feladatának: a hitterjesztésnek is szimbóluma.

A második oldal első képmezeje (vagyis az ötödik kép) az 1046-os pogány lázadás véres eseményeibe mutat betekintést. Megdöbbenve látjuk Gellértet két meggyilkolt pap teteménél, ami egyben az országban eluralkodott keresztény-ellenes vérengzéseket jelképezi. A hatodik képen már az ő véráldozata tűnik elénk: látható, amint a püspököt a ma nevét viselő budai hegyről kocsijával a mélybe taszítják. A két utolsó képet végtisztességének szentelték. Az egyik azt a csodás hagyományt illusztrálja, amely szerint a koporsóját Csanádra szállító szekér elé befogott állatok hajtó nélkül haladnak az úton. Végül papjai és hívei körében örök nyugalomra helyezik a csanádi székesegyház kriptájában.

A képek gyakorlott itáliai művész keze nyomát viselik. Erre mutat a szereplők ruházatának és az alakok körül csoportosuló tárgyaknak a megformálása. A miniatúrák szerzője ismeretlen, de egyforma valószínűséggel lehetséges, hogy a képek vagy Itáliában készültek, vagy Magyarországon élő, oda való vagy ott tanult festő alkotásai. Tény, hogy megtekintése alkalmával a kódexen nem sikerült felfedezni semmiféle ezirányú jelzést.

Felmerült a kérdés, vajon mikor készültek ezek a képek, és miként kerülhettek a többi rajz közé. Van olyan nézet, amely szerint a művészt Iacobus de Voragine (+1278) Legenda Aurea gyűjteménye ihlette. Valójában a kódex és az említett szűkszavú mű összevetése nem mutat ki egyezéseket. A művésznek a jelek szerint jelentősebb forrásra volt szüksége – ami elsősorban a Szent Gellért életét bemutató Nagy Legenda lehetett. Csak így magyarázhatjuk meg a Csanádra vezető csodás út bemutatását, amely csupán az említett forrásban szerepel. Úgy látszik, a Szent Gellérttel foglalkozó mű 1378 körül készülhetett, midőn Itáliában jelentős mozgalom indult a Gellért-ereklyék hazaszállítására. Az ereklyék „visszaszármaztatásának” törekvéseire jó példát láthatunk a padovai San Giustina dómban, illetve Gellért egykori kolostorában, a velencei San-Giorgio-Maggiore templomban. De ugyanezt a jelenetet láthatjuk több más velencei templomban is. És nem feledkezhetünk meg Lukas van Leyden rézkarcáról sem.

A vatikáni 8541-es kódexben található nyolc miniatúra kétségkívül Gellért püspök mély, századokra kiható emlékezetét bizonyítja. Életét és művét a középkor folyamán lankadatlan tisztelet övezte.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Tóth Károly Antal

…és bízva bízzál

Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll Isten kegyelme.

(Madách Imre: Az ember tragédiája)

Az eszkimó-ádámok, akiknek száma Madáchnak a végső időkről szóló víziójában meghaladja a táplálékul szolgáló fókákét, eltöprenghetnének: miért írja a Biblia mind a hat nap teremtő munkája után: „És látta Isten, hogy jó.”

Mi, mai ádámok és évák is töprenghetünk, hogy miután az utóbbi évszázad fő gonoszai, a nácizmus és a kommunizmus látványosan megbuktak, miért nem élünk végre biztonságban és nyugalomban? Hiszen – elméletben – a jó, a helyes, az emberi kellett (volna) győzedelmeskedjen a világban a gonoszság fölött! Miért van az, hogy a gonosz a legváltozatosabb és néha a legváratlanabb formákban újratermeli magát? Ahogy elcsitult egy vihar, megint csak szörnyek dugják ki a fejüket – esetleg barátságos arccal, jólfésülten és nyakkendőben – az éppen elsimult víztükör alól. És mindig nekik van esélyük uralkodni mások fölött. A föld nem az igazság völgye, hanem valóban a siralomé: ritkán esik meg, hogy az aljasság ne tudja elkerülni a büntetést, miközben a tisztákat háttérbe szorítják és megalázzák.

Már untig feltettük magunknak a kérdést: miért ilyen a világ, amelyben élünk? Ez a gyönyörű és elviselhetetlen, ez a csodákkal teli és nyomasztóan ránk telepedő, ez a derűs és szorongató reményekben gazdag. Miért éppen ilyen ez az ígéretekkel bódító, gyümölcsökkel édesen terhes élet a világban? Ez a küzdelmes és végül is kopáran kilátástalan – ha másért nem –, mert életünk tartama korlátozott, és mindnyájan meghalunk a végén. E kérdésre adott megalapozott válasz nélkül életünk a bizonytalanság jegyében telik, és tétován támaszkodunk legtöbbször véletlenszerűen választott, esetleg divatokból felkínálkozó mankóinkra. A változó elméletek váltott mankóira.

„Mondottam ember: küzdj, és bízva bízzál” – fejeződik be Az ember tragédiája. De hát kiben-miben bízzon az ember? Önmagában? A véges és nagyon gyakran tévutakra hordozó saját erőiben? Az emberi ész kimeríthetetlen(nek tűnő) találékonyságában, amely majd a jégbeborult földön, a pislákoló nap fényénél is megtalálja a fókák szaporításának mindenkit jóllakató megoldását?

Rövidnek tartott életünk – amibe azért annyi minden belefér! – hamarabb ér véget, mint a Nap energiái. Ezért elég nekünk a mával s a közvetlen holnappal törődni. A legtöbben élünk oly hosszan, hogy tapasztalatainkat lepárolva megállapíthassuk: bizony nem vidám az élet, ha vannak is derűs pillanatai. Ezért jogos újra feltenni a kérdést: miért láthatta Isten a teremtés minden fázisában, hogy jó ez a világ, amit alkotott? Talán akkor, a teremtés idején hiányzott belőle a gonoszság? Akkor valóban jó volt még?

Lehet persze, hogy csak játék ez az egész kérdezősködés. Amennyiben a Teremtő csak a „primitív” ember misztikus beállítottságának a terméke – mint ahogy sokan tartják –, akkor a bibliaírók által a semmiből létrejött világ milyenségéről Istennek tulajdonított mondat egyértelműen a képzeletét szabadjára engedő ember rózsaszínben fogant megjegyzése csupán. A világ keletkezésére és az ember létrejöttére a természettudománynak megvannak a maga “saját bejáratú” válaszadási próbálkozásai, noha ezek a kérdések egyáltalán nem tartoznak az ő – kizárólag a mérhetőséggel jellemezhető – hatáskörébe. A tudománykedvelő elmék azonban szeretik azokat a dolgokat is jobban tudni, amiben nem illetékesek, és ilyenkor olyan elméleteket gyártanak, amelyek a racionális tudás pillanatnyi eredményeivel nem ellentétesek. E felfogás hívei az embert az örökkévaló anyag milliárdnyi véletlen tényezője törvényszerű természetes termékének tekintik, akin keresztül az anyag „önmagára ismer”. Ez az ismeret minden ember lelki folyamataival együtt kihuny a halál pillanatában, és csak mint az élő társadalom által birtokolt és továbbhagyományozott, állandóan gazdagított közvagyon él – mindaddig, amíg az egészet el nem törli az emberi gonoszság által vagy a természeti események által előidézett végső pusztulás. A materialista némiképp úgy látja az anyagot, mint Lamarck, a Darwin előtti, régen megcáfolt francia evolucionista az élővilágot, vagyis hogy benne rejlő, megváltoztathatatlan tökéletesedési hajlammal bír. Szerinte egy ilyen belső késztetésnek a hajtóereje hozza létre az életet, majd az élet fejlett formáiban ugyanezen erők hatására megjelenik szellem is. Az élet és az értelem hosszú távon szükségszerűen bekövetkező pusztulásával azonban az anyag visszazuhan a maga öntudatlanságába, és így – még ha elölről kezdődne is az egész folyamat – értelmetlenné válik minden előzetes fejlődés és “nyereség”. Mivel e nagyívű fejlődésnek se a mozgatóira, se az értelmére az anyagközpontú nézetrendszerben semmiféle komolyan veendő válasz nem adható, térjünk vissza nyugodtan Isten jelenlétének a hagyomány és számtalan ember személyes élménye által igazolt tényéhez.

A zsidó, a keresztény és a moszlim hitkörök komolyan veszik a Bibliát. És noha a teremtésre és bűnbeesésre vonatkozó szövegek némileg képes jelentéssel bírnak is, komolyan feltehetjük újra a kérdést: ha a jó és a szép mellett lépten-nyomon annyi reménytelenséget és borzalmat tapasztalunk a világban, hogyan találhatta jónak Isten a teremtés eredményét? Azért-e vajon, mert ez a megállapítás még az ember bűnbeesése előtti helyzetre vonatkozott, amikor az a tiltott gyümölcsbe még nem harapott bele, engedetlenségével tehát még nem rontotta meg a világot? De hiszen lényegét és következményeit tekintve legalább ilyen súlyú volt az angyalok egy részének lázadása, akik megvetették a sátán birodalmának alapjait. Az akkor már működő gonosz szellem volt az, aki – hiúságukat és nagyravágyásukat felébresztve – rávette az ősszülőket a tudás fájára vonatkozó tilalom megszegésére.

Isten lényege szerint tökéletes, ezért a mindenttudást is birtokolja, aminek része a jövő előzetes ismerete is. Vagyis Isten, amikor megteremtette az eget és a földet, előre tudta, hogy az angyalok között lesznek lázadók, és azt is, hogy Ádám és Éva meg fogja szegni a paradicsomi tilalmat. Már akkor tudta azt is, hogy a Krisztus utáni 20. század az emberi történelem – legalábbis máig – legszörnyűbb korszaka lesz. Ez viszont azt jelenti, hogy Isten ilyennek akarta teremteni a világot, amilyennek ismerjük. És csak azért tarthatta jónak, mert az eredmény szándékaival megegyezett.

További alcímek (a teljes szöveg nyomtatott lapszámunkban olvasható):

A boldog bűn

Szabadon

Örvényben

Bizonyságot tenni

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Jakabffy Tamás

Hol vagyunk szolgák?

A Bokor közösségek alapítójának gyémántmiséjéhez

„Nem az idő halad, mi változunk”. Az ember tragédiájának e szentenciája – egy a sok száz közül – remekül illik arra a mintegy hatvan évnyi történetre, amely a piarista Bulányi György körül rokon- és ellenszenvek, kiállások és viták, támadások és pártfogások garmadáját váltotta ki az elmúlt század második felében. Sokféleképpen értelmezték magatartását és személyiségét – legalább olyan sokféleképp, ahány érdek vagy törekvés állt az értelmezők mögött. Az azonban tény, hogy Magyarországon Bulányi és a nevével fémjelzett Bokor közösségek voltak egy eszmélkedés elindítói, s egy olyan mozgáshoz szolgáltattak energiát, amely egy lassú sodrású, ideológiáknak kiszolgáltatott, szabadsághiányos egyházban az élet félreismerhetetlen jegyét mutatták fel.

Bulányi György február 1-jén ünnepelte hatvanadik papi jubileumát, s az ünnepi szentmisét ugyanabban a Duna-parti piarista kápolnában celebrálta, amelyben 1943-ban primíciázott.

S hogy miért hivatkoztunk Madáchra? A Bokor közösségek mozgalma körüli viták – pártállami nyomás és egyházi megalkuvások közös eredményeként – egykor oda vezettek, hogy Bulányit 1982-ben az esztergomi főhatóság eltiltotta a templomi szolgálattól, s a Vatikán ezt 1987-ben megerősítette. Később, 1997-ben Róma felülbírálta az „ítéletet”.

Megbocsátás? Vagy egy döntés elhamarkodottságának belátása? Ezt világosan senki sem fogja kimondani. Az viszont tény, hogy Róma jelenlegi püspöke – Oscar Pizzato érsek kézjegyével – apostoli áldását küldte Bulányi Györgynek a gyémántmise alkalmából. A piarista rend elöljárója pedig hosszú levélben köszöntötte őt.

De íme a történet vázlata: Bulányi, aki magyar-német szakos tanári oklevelével már Sátoraljaújhelyen, Tatán, Debrecenben is tanított, 1945 tavaszától országszerte kisközösségek építésébe fogott – római biztatásra! Ne feledjük: a negyvenes évek második felét írjuk, frissen győzött a Vörös Hadsereg, hajbókolásra és mérhetetlen erkölcsi hadisarcok megfizetésére szabadultak fel a közép- és kelet-európai államok, ’48-ban szinte mindenütt államosítják, amit csak el lehet ragadni az egyházaktól, a szerzeteseket deportálják – hol inkább, hol kevésbé, de nagyjából mindenütt. Ilyen körülmények között az újszülött magyar pártállam csakis összeesküvést láthatott a Bulányi alapította kisközösségekben. 1952-ben életfogytiglani börtönre ítélték. A ’60-as évek elején szabadult, s attól kezdve szállítómunkásként élte a papi életet. Jó évtizeddel szabadulása után újra forrósodni kezdett lába alatt a talaj: az államapparátus rávette Lékai László bírorost, az akkori esztergomi érseket, hogy egyházi eljárást kezdjen a kisközösségek ellen. Sok hercehurca, megbélyegzés, Bokor-tagok bezárása után következett be Bulányi eltiltása a nyilvános papi szolgálattól.

Csak a „rendszerváltásos” idők hozták meg az enyhülést és a cenzúra visszavonását. Előbb azonban a Szentszék arra szólította fel Bulányit, hogy írjon alá egy hitvallást – ezt rendszerint a tanbeli elhajlások gyanújába került teológusoktól, tanároktól szokták „odafentről” megkövetelni. Bulányi alá is írta volna ezt a hitvallást, de csak egy olyan záradék betoldásával, amely a II. vatikáni zsinat Dignitatis humanae kezdetű dokumentumából átvett, szó szerinti idézet: „Az isteni törvény rendelkezéseit az ember lelkiismeretében fogja fel, amelyet tartozik hűségesen követni,… hogy eljusson Istenhez. Nem szabad tehát az embert arra kényszeríteni, hogy lelkiismerete ellen cselekedjék,… és csak a lelkiismeretének tartozik engedelmeskedni.” Róma azonban nem járult hozzá a hitvallás e „megfejeléséhez”, csak tizenkét évvel később, 1997-ben. Ettől kezdve Bulányi újra szabadon misézhet. A Bokor-közösségek is megvannak, bár természetesen jelentősen veszítettek súlyukból a rendszerváltás utáni általános pezsdülés és színesedés nyomán.

A gyémántmise során Bulányi így értékelte az embert próbáló időt s az időben való helytállás követleményét: „Megköszönöm, hogy megértettem: (…) «Aki engem szolgál, engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is.« Megköszönöm tehát, hogy nem spórolhattam meg én sem a főpapi ruhamegszaggatást. Hogy elbánnak velünk az ateisták, az egyház ellenségei, ez rendben van, a dolgukat teszik. De hogy elbánjon velünk a magunk Kaifása, méghozzá az ateisták parancsának engedelmeskedve – ezt jó lélekkel csak úgy lehet elviselni, hogy Jézus szavára gondolunk: »ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is.«

„Az, aki nem élte végig mindezt – írta levelében a kegyesrend római elöljárója, Josep Maria Balcells –, nem is tudja valódi súlyában értékelni. Sok olyan Krisztus-hívő van azonban, akik tudják, ismerik, hogy az üldözött papok és szerzetesek milyen csodálatos lelki erősségről és Krisztus egyháza iránti szeretetről tettek tanúságot azzal a kockázattal, hogy a legkülönfélébb veszélyekkel kell szembenézniók, csakúgy, mint Szent Pálnak, hiszen már a kereszténység kezdetén is a veszélyek kívülről és belülről egyszerre jelentkeztek. Csak idő múltán tudjuk majd értékelni ezeket a kemény éveket, amikor szűkös, megszabdalt szabadságtérben lehetett csak élni. Éveknek kell eltelnie ahhoz, hogy ezt a nehéz időszakot sine ira és megbékéléssel tudjuk nézni, s kellőképpen nagyra tudjuk értékelni, meg tudjuk becsülni a benne élők tanúságtételét.”

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Jacques le Goff: Assisi Szent Ferenc

A budapesti Európa Könyvkiadó a tavalyi év végén megjelentett 212 oldalas szép könyvének ismertetését és méltatását előzze meg a szerző előszavának első néhány mondata: „Assisi Szent Ferenc egyénisége kétszeresen is lenyűgöz amióta csak érdeklődésem, lassan már fél évszázada, a középkor felé fordult. Mindenekelőtt maga a történelmi személy, aki a 12-13. század fordulójának meghatározó időszakában, amikor egy modern és dinamikus középkor vette kezdetét, mozgásba lendítette a vallást, a tág értelemben vett kultúrát és a társadalmat. Félig szerzetesként, félig laikusként, az ekkortájt fellendülő városokban, az utakon és a magányos elmélkedés színterein, az udvari kultúra fénykorában, amely egyben a szegénység, az alázat és a prédikáció új gyakorlatának korszaka is, az egyház peremvidékén, de óvakodva az eretnekségtől, lázadó szellemben, de nihilizmus nélkül, Közép-Itáliában, a kereszténység legforróbb vidékein munkálkodva, Róma és az alvernai magány között, Ferenc meghatározó szerepet játszott az új keresztény társadalom apostolaivá váló, frissen megalakuló koldulórendek felemelkedésében, és ökológiai dimenzióval gazdagította a keresztény lelkiséget olyannyira, hogy a vallásban, az irodalomban és a képzőművészetben kifejeződő középkori természetszemlélet megalkotójának tűnik. Ferenc – a Krisztust középpontba állító és a vele való azonosulásig jutó újfajta szentség mintaképe, az első ember, aki maga is részesült a stigmákban – saját kora és a középkori történelem mindmáig legvonzóbb egyéniségei közé tartozik.”

A veretes előszót, az időrendi áttekintésben megadott életrajzi adatokat, a színes képanyagot és a gazdag bibliográfiát tartalmazó kötet a következő alcímekkel ellátott négy részből áll: 1. Szent Ferenc a feudális világ megújító és visszahúzó erői között, 2. Az igazi Szent Ferenc nyomában, 3. Társadalmi kategóriák Assisi Szent Ferenc és a 13. század életrajzírói szóhasználatában, 4. A ferences mozgalom és a 13. század kulturális modelljei.

A 12-13. század társadalmi, gazdasági, politikai folyamatainak elemzése után Le Goff kiemeli, hogy a korabeli Nyugat-Európában végbement urbanizáció léptéke a 19-20. századbeli folyamatokéhoz hasonlatos. Az itáliai városok lakosainak nagy része föld nélkülivé vált paraszt volt. Ezek a városok gazdaságilag meghatározó hatalommal rendelkező központokká fejlődtek, ahol a földesurak és a püspökök egyre növekvő vagyona és tekintélye mellett a rohamosan fejlődő városi polgárság is szót emelt az egyenlőség és a szabadság nevében. A világhírű francia történész rámutat az egyre nagyobb számban jelentkező eretnekmozgalmakra, illetve a laikusok egyre nagyobb szerepére, főként az újonnan alapított szerzetesrendekben. Le Goff abban is analógiát lát az akkori kor és napjaink jelenségei között, hogy az egyház sokáig képtelen volt hatékony választ adni a társadalom új kihívásaira. Az emberek egyrészt mind világiasabb életet éltek, másrészt pedig igyekeztek jobban legyőzni a pénz, a hatalom és a testiség kísértését.

Assisi szentje éppen azt akarta példázni életével, hogy a világ csábításai ellenére, annak sűrűjében is lehet apostoli életet élni. „Reformjai” ellenére Ferenc mindenek előttinek tartotta az egyházhoz való hűséget.

A könyv olvasása során különösen a második rész jelentett hatalmas élményt számomra. Talán nem is olvastam ennél jobb könyvet a tovatűnt esztendőben. Az említett második részben található a híres Napfivér himnusza is, Sík Sándor fordításában. Jacques Le Goff szerint ez az a költemény, amely a maga csodájával útjára indította az olasz nyelvű költészetet, s amelyről Renan azt írja, hogy „a vallásos líra leggyönyörűbb ékköve az evangéliumok óta”. Szent Ferenc nagy-nagy szeretetének az összegzése ez a himnusz, amely kiárad tulajdonképpen az egész teremtett világra. Beragyogja az élőket, embereket és állatokat, majd hatókörébe vonja az élettelen teremtményeket is, amelyekbe lelket lehel, egészen „nővérünk”-ig, a halálig. Amikor érezte ugyanis, hogy a halál közeledik, Ferenc arra kérte Angelo testvért és Leó testvért, hogy ezt énekeljék neki.

Assisi Szent Ferencben olyan szentet ismerhet meg az érdeklődő ember, aki elűzte lelkéből a félelmet, és így a legteljesebb belső szabadságban élhetett utolsó leheletéig. A megismert igazság számára – Jézus. ő, illetve az ő evangéliuma tette tökéletesen szabaddá. Visszatalált Pál apostol és a korai keresztények „ujjongó öröméhez” (Fil 4,4), amely annyira keresett hiánycikké lett a mi – egyre örömtelenebbé váló – életünkben is.

J. G.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Mózes Huba

Fényes ő és ékes ő

Assisi Szent Ferenc Naphimnuszának magyar hatástörténetéhez

A Keleti Újság egyik 1935. évi számában Dsida Jenő arról vallott, hogy a természet rajongó szeretete nem magától lobbant fel benne, s nem is a természet maga volt az, ami felgyújtotta. Egy vers volt. Assisi Szent Ferenc híres naphimnusza (Dsida Jenő 1935). A hatást indokolja a vallomás folytatása, melyben Dsida a Naphimnusz lelkes hangú, tömör összefoglalását nyújtja: Milyen szép is a világ így! Hatalmas, erős bátyánk a Nap, mely Isten ragyogó képmása, testvérünk a Tűz, mely világít éjjel, szelíd és alázatos húgunk a kristálytiszta Víz, édes nénénk a virágokat és gyümölcsöket termő jóságos Föld, a Hold és az Ég milliárd csillagai megannyi kedves testvéreink, és végül testvérünk a Halál is, mely elől senki élő el nem menekülhet. Nincs mit félnünk tőle, mert testvérünk, és csak az a másik a borzasztó, az örök halál, a kárhozat, mely azonban a bűnteleneket, a tiszta szívvel meghalókat, a türelmeseket és a megbocsátókat nem fenyegeti. S mindez a sok testvér együtt zümmögi, zúgja, zengi és harsogja a világ leggyönyörűbb énekét, a felséges, utolérhetetlen Naphimnuszt (Dsida Jenő 1935).

Akinek nincs füle a hallásra, annak Dsida a szuggesztív bemutatáshoz a vallomás végén lényegláttató magyarázatot is fűz Szent Ferencről és Naphimnuszáról. Imígy: Nagy költő volt, mert gyönyörűt tudott alkotni, de több volt, mint költő, mert nemcsak páraként átszínesedő álomszépséget teremtett, hanem külön konzisztens világot, melynek törvénye a boldogság. Amikor meglátjuk a Naphimnuszban, hogy nemcsak költemény, hanem program és elérhető életvalóság, akkor fedezzük fel Ferenc testvérben a Szentet (Dsida Jenő 1935).

A dsidai bemutatás és magyarázat egybecseng az időben később papírra vetett megközelítéssel, Eloi Leclercnek Barsi Balázs által magyarra fordított, Szent Ferencről és Naphimnuszáról szóló szavaival: Minden dolgot egyetlen testvériségbe ölelt. A nap, a hold, a csillagok, a szél és a felhők, a víz, a tűz, a föld és minden teremtmény egyetlen testvéri dicséretté alakult (Leclerc, Eloi 1993: 110).

A mindent átfogó, egyetemes testvériség olvashatjuk Leclerc magyarázatát nemcsak szemlélésre való látvány, hanem megvalósítandó mű, megteremtendő világ (Leclerc, Eloi 1993: 114).

Leclerc magyarázatához kapcsolódva, Barsi Balázs a Naphimnuszt vizsgáló tanulmányában több vonatkozásban is explicitebben fogalmaz. Megállapítja, hogy Szent Ferenc himnuszában a képek egyszerre külső (kozmikus) és belső (szubjektív) indíttatásúak. Ha tüzetesen megvizsgáljuk ezeket a képeket állítja Barsi , a mítoszok ősképeinek dimenzióját fedezzük fel bennük, melyben a keresztény tartalom úgy jelenik meg, mint abból kinövő, azt behelyettesítő kegyelem (Barsi Balázs 1994: 136).

A Dsida-, a Leclerc-, de különösen a Barsi-féle magyarázat teszi igazán átláthatóvá a Naphimnusz szerkezeti egységét, azt tudniillik, hogy a himnusz 1 7. és 10. szakaszához valóban szervesen kapcsolódott a püspök és a podeszta közötti kiengesztelődést szolgáló 8., valamint a halállal mint az ember önmagába zártságának végső mozzanatával az örök élet reményében szembenéző 9. szakasz. Ezzel a két szakasszal Szent Ferenc utólag egészítette ki a kozmikus képek sorozatát, mégpedig oly módon, hogy ez a két strófa adja az értelmet az egész versnek. Kimondja nyíltan, amit burkoltan a jelzők mesteri megválasztásával addig is sugall: az ember kiengesztelődik önmagával és ezen keresztül mindennel, a másik emberrel is (Barsi Balázs 1994: 136).

A teljes kiengesztelődés jegyében még zengőbb a kozmikus strófákban felcsendülő ének, hiszen Leclerc észrevétele szerint csak az egyetemes testvériségre törekvő ember üdvözölheti az anyagi dolgokat testvérként és nővérként. Csak ő énekelhet a Naptestvérről, Víz húgunkról, Tűz bátyánkról, Földanya nénénkről (Leclerc, Eloi 1993: 114).

Természetes, hogy a kozmikus strófák mintájául olyan bibliai szövegek szolgáltak, mint Dániel könyve deuterokanonikus versei közül a három ifjú éneke vagy a Zsoltárok könyvéből a 148. zsoltár. Ezek sok évszázad óta szerepelnek a római katolikus egyház reggeli zsolozsmájában. Magyar vonatkozásban nem hagyható említés nélkül, hogy Szent Gellért 1044 körül éppen a három ifjú énekéről írta Deliberatio... című magyarázatait. Természetesen az is figyelemre méltó, hogy a fent említett dicséretek a Bécsi (1450 k.) és az Apor-kódextől (15. század vége) napjainkig több kéziratos és nyomtatott magyar fordításváltozatban váltak ismertté, azaz magyarul is gyakran elhangzottak, elhangozhattak az évszázadok folyamán, mintegy előkészítve Szent Ferenc Naphimnuszának majdani magyar tolmácsolásait.

Alább mindkét dicséret magyar fordításváltozataiból idézek, nem elsősorban azért, hogy a Naphimnusz jóval későbbi megközelítéseinek mélyre nyúló gyökereit érzékeltessem, inkább azért, hogy ily módon is nyilvánvalóvá váljék az ótestamentumi dicséretek és a középkori, Assisi Szent Ferenc fogalmazta himnusz közötti lényegbevágó különbség. De erre még visszatérek.

Elsőül Dániel könyve 3. részéből a három ifjú énekének részleteit idézem három kéziratos és két nyomtatott forrásból.

Bécsi kódex, 1450 körül. (Mészöly Gedeon szerk. 1916: 101 103)

(57) Úrnak menden művelkedeti, jól mongyatok Úrnak,
dicsérjétek és igen felmagasztassátok őtet örökké.
..........................................................................
(62) Nap és hód, jól mongyatok Úrnak,
dicsérjétek és igen felmagasztassátok őtet örökké.
(63) Menny(e)k csillagi, jól mongyatok Úrnak,
dicsérjétek és igen felmagasztassátok őtet örökké.
...........................................................................
(65) .....................................................................

(66) Úrnak tüzö és hévsége, jól mongyatok Úrnak,
dicsér(jétek) és igen felma(gasztassátok) őtet örök(ké).
..........................................................................
(74) Föld jól mongyon Úrnak,
dicsérje és igen felma(gasztassa) őtet ör(ökké).
...........................................................................
(76) Úrnak mende(n) magzói földön, jól mongyatok Úrnak,
dicsér(jétek) és igen felma(gasztassátok) őtet örökké.
...........................................................................
(82) Emberekn(e)k fiai, jól mongyatok Úrnak,
di(csérjétek) és igen felma(gasztassátok) ő(tet) örökké.

Festetics-kódex, 1494 előtt (N. Abaffy Csilla szerk. 1996: 536 543)

(Az éneknek a kódexben szereplő két másolata közül a másodikat idézem.)

(57) Álgyátok Úrnak minden mívelkedeti Urat,
dicsérjétek és felyöl magasztassátok őtet erökköl.
...........................................................................
(62) Áldjátok, nap és hold, Urat.
(63) Áldjátok, mennynek csillagi, Urat.
...........................................................................
(65) Áldjátok, Istennek minden lelki, Urat.
(66) Áldjátok, tíz és hévség, Urat.
...........................................................................
(74) Áldja föld Urat,
dicsérje és felyöl magasztassa őtet erökköl.
...........................................................................
(76) Áldjátok, minden földben csemetézők, Urat.
...........................................................................
(82) Áldjátok, embernek fiai, Urat.

Döbrentei-kódex, 1508 (Abaffy Csilla T. Szabó Csilla szerk. 1995: 498 501)

(57) Úrnak minden mielkedeti, álgyátok Urat,
dicsérjétek és felmagasztassátok űtet mind öröké.
..........................................................................
(62) Nap és hold, álgyátok Urat.
(63) Mennyek csillagi, álgyátok Urat.
..........................................................................
(65) Istennek minden lelkesi, álgyátok Urat.
(66) Tűz és hévség, álgyátok Urat.
..........................................................................
(74) Föld álgya Urat,
dicsérje és felmagasztassa űtet mind öröké.
...........................................................................
(76) Földnek minden termői, álgyátok Urat.
...........................................................................
(82) Embereknek fiai, álgyátok Urat.

A 65. vers magyar változata a Bécsi kódexből, nyilván fordítási nehézségek miatt, hiányzik. A fordítási nehézségekkel egyébként Károli Gáspár teljes magyar Biblia-fordítása sem tudott maradéktalanul megbirkózni. Vizsolyi Biblia (1590)

(57) Az Úrnak minden munkái, hirdessétek az Urat
és őtet örökké énekellyétek és felmagasztallyátok.
...........................................................................
(62) Nap és hold, az Urat hirdessétek,
őtet dicsérjétek és magasztallyátok örökké.
(63) Égnek csillagi, az Urat hirdessétek,
őtet dicsérjétek és magasztallyátok örökké.
..........................................................................
(65) Minden lelkek, hirdessétek az Urat,
dicsérjétek őtet és magasztallyátok örökké.
(66) Tűz és hévség, az Urat hirdessétek,
dicsérjétek és magasztallyátok örökké.
.........................................................................
(74) Az Urat hirdesse az föld,
őtet dicsérje és magasztallya örökké.
........................................................................
(76) Az földnek minden jövési, hirdessétek az Urat,
dicsérjétek őtet és magasztallyátok örökké.
........................................................................
(82) Emberek fiai, hirdessétek az Urat,
dicsérjétek őtet és magasztallyátok örökké.

Biblia, 1973 (A Szent István Társulat gondozásában megjelent Biblia Dániel-könyvét Gál József fordításában tartalmazza.)

(57) Áldjátok, az Úrnak minden művei, az Urat,
dicsőítsétek és magasztaljátok mindörökké.
..................................................................
(62) Áldjátok, nap és hold, az Urat,
dicsőítsétek és magasztaljátok mindörökké.
(63) Áldjátok, ég csillagai, az Urat,
dicsőítsétek és magasztaljátok mindörökké.
.................................................................
(65) Áldjátok mind, ti szelek, az Urat,
dicsőítsétek és magasztaljátok mindörökké.
(66) Áldjátok, tűz és forróság, az Urat,
dicsőítsétek és magasztaljátok mindörökké.
.................................................................
(74) Áldjad, föld, az Urat,
dicsőítsd és magasztald mindörökké.
..............................................................
(76) Áldja, minden, ami a földön sarjad, az Urat,
dicsőítse és magasztalja mindörökké.
.............................................................
(82) Áldjátok, emberek fiai, az Urat,
dicsőítsétek és magasztaljátok mindörökké.

Ahány korai fordításváltozat, annyi a 76. vers tolmácsolásában a fordítói telitalálat. Bécsi kódex: Úrnak mende(n) magzói földön, Festetics-kódex: minden földben csemetézők, Döbrentei-kódex: Földnek minden termői, Vizsolyi Biblia: Az földnek minden jövési. És végül az összehasonlítás kedvéért a Szent István Társulat gondozta Bibliában: minden, ami a földön sarjad.

A korai fordításokban a Bécsi kódexből hiányzó 65. vers egyik fogalmának a nevesítése okozta a legnagyobb gondot. Festetics-kódex: Istennek minden lelki, Döbrentei-kódex: Istennek minden lelkesi, Vizsolyi Biblia: Minden lelkek. A korai fordítások téves volta akkor válik nyilvánvalóvá, ha a versrészletet Gál József tolmácsolásában megint elolvassuk: mind, ti szelek. A gondot, aligha kétséges, a latin változat lelket és szelet egyaránt jelentő spiritus szavának megfelelő átültetése okozta.

A tüzes kemencébe vettetett és ott dicséretet zengő ifjaknak a története a 16. század hetvenes éveiben más formában is ismertté vált. 1965-ben a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben, valamint a Magyar Könyvszemlében jelentette meg Jakó Zsigmond az ő bolondságot kezd indítani... kezdetű verses iskoladráma-töredéket (RMNy 370). Ennek is idézném néhány kiragadott sorát (Jakó Zsigmond 1965: 23 24):

(...) ő az hatalmas Istenünk,
Ki mindeniket törömptett,
Verifént és az Hodot ő törömptett
...................................................
Csak őtet illet az tisztesség (...)

A három ifjú énekét követően a 148. zsoltár fordításváltozatainak sorait négy kéziratos és egy nyomtatott forrásból merítem:

Apor-kódex, 15. század vége (Szabó Dénes szerk. 1942: 163)

(1) Dicsérjétek Urat mennyekből (...)
......................................................
(3) Dicsérjétek őtet, napfény és hód,
dicsérjétek, mend csillag és világ.
(4) Dicsérjétek őtet, mennyeknek mennyi,
és vizek, mellyek mennyek felett vadnak,
(5) dicsérjétek Úrnak nevét.
Mert ő mondotta és löttenek,
ő parancsolta és töremtettek (...)

Festetics-kódex, 1494 előtt (N. Abaffy Csilla szerk. 1996: 544 547)

(A zsoltárnak a kódexben föllelhető két másolata közül a másodikból idézek.)

(1) Dicsérjétek Urat mennyekből (...)
....................................................
(3) Dicsérjétek őtet nap és hód,
dicsérjétek őtet minden csillagok és világosság.
(4) Dicsérjétek őtet mennyeknek mennyei
és vizek, kik mennyek felett vadnak,
(5) dicsérjétek Úrnak nevét.
Mert ő mondotta és löttek,
ő parancsolt és teremtettek (...)

Döbrentei-kódex, 1508 (Abaffy Csilla T. Szabó Csilla szerk. 1995: 494 495)

(1) Dicsérjétek Urat mennyekből (...)
....................................................
(3) Nap és hold, dicsérjétek űtet,
mind húgyak és világ, dicsérjétek űtet.
(4) Mennyeknek mennyei, dicsérjétek űtet,
és menny felött való vizek,
(5) dicsérjétek Úrnak nevét.
Mert ű mondá, és lőnek,
ű parancsolá, és teremének (...)

Kulcsár-kódex, 1539 (Haader Lea Papp Zsuzsanna szerk. 1999: 778 779)

(1) Dicsérjétek Urat mennyekből (...)
....................................................
(3) Dicsérjétek űtet nap és holth,
dicsérjétek űtet minden csillagok és világosságok.
(4) Dicsérjétek űtet mennyeknek mennyi,
és minden vizek, kik vannak egeknek felette,
(5) dicsérjétek Úrnak nevét.
Mert ű mondá és lének,
ű parancsolá és teremtettenek (...)

Székely István: Zsoltárkönyv, 1548

(1) Dicsírjétek az Urat mennyekből (...)
.......................................................
(3) Dicsírjétek űtöt, nap és hód,
dicsírjétek űtö(t), minden fínlő csillagok.
(4) Dicsírjétek űtöt, egeknek egei
és az vizek, kik az egek fölött vadnak.
(5) Dicsírjétek az Úrnak nevét,
mert ű poroncsolá és terömtetének (...)

Az idézett öt fordításváltozat részletei meglepően közel állnak egymáshoz. Egyetlen feltűnő eltérésként a Döbrentei-kódexbeli változat csillagok jelentésű húgyak szavát említhetem, amely ebben a formában ma már nem ismeretes.

A 148. zsoltár irodalmi hatásáról kiemelkedően szép költői parafrázisok tanúskodnak. Kettőt idézek ezek közül. Az első Balassi Bálint Mennyei seregek... kezdetű éneke (Gyarmati Balassi Bálint 1986: 212).

1 Mennyei seregek, boldog, tiszta lelkek,
Emberi nemzetre kik az Égből néztek,
Az Urat örökké ti mind dicsérjétek!
(...)
3 Fényes Nap világa, ez világ fáklyája,
Szép Hold, éj lámpása, Égnek sok csillaga,
Az Úrnak szent nevét mindörökké áldja!
4 Tüzes hatalommal forgó ti nagy Egek,
Avagy tengerekkel együtt minden vizek,
Örök dicsérettel őtet tiszteljétek!
5 Mert csak ő egyedül minden teremtője,
S mindent bír, valamint magában rendelte,
Megmarad mindenek ellen ő szerzése (...)

A második parafrázis, amelyet idézni kívánok, Szenczi Molnár Albertnek Lobwasser nyomán magyarított zsoltároskönyvéből való (Komlovszki Tibor 1990: 231).

No, dicsérjétek mindnyájan
Az Urat az mennyországban.
(...)
Az nap és hold őt dicsérje
Minden csillagokkal öszve.
Az Urat, ti magas egek,
Dicsérjétek, minden vizek,
Kik fönn az égen levegtek,
Az Úr nevét dicsérjétek.
Mert mindeneket igéjével
ő teremte nagy erejével,
Mindent úgy megerősíte,
Hogy megálljon mindörökké.

Szenczi Molnár Albert zsoltárait, köztük a 148.-at is, a mai napig változatlan szöveggel vagy esetenként csekély módosítással éneklik a református gyülekezetekben. A 148. zsoltár szavainak és az e szavakkal kifejezett szemléletnek a tovább hagyományozódását tehát nemcsak a reggeli zsolozsma (laudes), hanem a gyülekezeti éneklés is egyként szolgálta.

A fordításokban megtestesülő, későbbi Naphimnusz-recepció előkészítésében az idézett korai dicséret-átültetések mellett, azokat voltaképpen megelőzve, Assisi Szent Ferenc legendájának 1370 után készült és 1440 körül másolt (bár a nagyobb nyilvánosság számára csak a 19. század nyolcvanas éveitől hozzáférhető) magyarítása, illetve az e magyarítás közvetítette tartalmak széles körű elterjedése is természetszerűen szerepet játszhatott. Ebben a vonatkozásban a legkorábbi, egészében magyar nyelvű kéziratos könyv, a Jókai-kódex két, méltán legismertebbé vált fordításrészletére utalhatok.

Az első, kifejezetten poétikus részlet a madaraknak prédikáló Szent Ferenc alakját állítja elénk (P. Balázs János szerk. 1981: 298 300): Ki madaraknak Szent Ferenc mondá: Igen tartoztok Istennek, én húgim, madarak, és tartozzatok mendenkoron őtet gyicsérni az szabadságért, kit vallotok mendenött röpölést, kettős ruháért, avagy hármazotért, Nouénak bárkájában Istentől ti magatoknak megtartásáért, égnek élete nektek adásáért. Ti nem vettek, sem arattok, és Isten titeket eléltet, és ad folyóvizet és kútforrásokot innotok, fészekre hegyet és halmot. És mer sem fonni nem tuttok, sem szőni, de maga ad tinektek és ti fiaitoknak kellemetes öltözést. Azért igent szeret titeket Teremtő, ki tinektek ezenné jót adott. Azért ógyátok magatokot, én húgim, madaracskák, hogy ne legyetek hálátlanok, de mendenkoron kellemetest gyicsérjétek Istent.

A legendának ez a részlete Jézusnak az isteni gondviselésről szóló evangéliumi tanításából merít. Jól érzékelteti ezt Máté evangéliuma 6. része néhány versének két korai Biblia-fordításból vett párhuzamos magyarítása.

Müncheni kódex, 1466 (Nyíri Antal szerk. 1971: 109)

(25) Azért mondom tünéktek: Ne legyetek szorgalmazatosok tü lelketekn(e)k, mit egyetek, a(va)gy tü testetekn(e)k, mivel öltözjetek. Nemde tü lelketek nagyobb-e, hogynem az étek, és az test, hogynem az ruha?

(26) Lássátok az mennyei repesőket, mert nem vetnek, sem aratnak, sem győjtn(e)k csűrökbe, és tü mennyei Atyátok élteti azokat. Nemde tü inkább nagyobbak vattok azoknál-e?

(...)

(28) És az ruháról mit szorgalmaztok? Lássátok az mezőn(e)k liliomit, miképpen nőnek, nem munkálkodnak, sem fonnak.

(29) Mondom ke(dég) tün(e)ktek: Mert Salamon mend ő dicsőségében nem fedeztetett úgyan, miként ezek közzöl egy.

Jordánszky-kódex, 1516 (Lázs Sándor szerk. 1984: 112)

(25) Azért mondom tinektek: Ne légyetek szorgalmatosok ti lelketeknek, mit égyetek, se ti testeteknek, mivel fedeztessetek. Nemde az lélek méltóbb, honnem az étel, és az test, honnem az ruházat?

(26) Tekéntsétek az égi, mennyei repöső madarakat, miképpen sem vetnek, sem aratnak, sem gyejtnek ő csírekben, és ti mennyei Atyátok elélteti űket. Nemde ti inkábban méltóbbak vadtok azoknál?

(...)

(28) És ti ruházattokról mire vadtok oly szorgalmatosok? Gondoljátok az mezőknek virágit, miképpen nevekednek, sem dolgolódnak, sem fonnak, sem szűnek.

(29) Mondom bizonnyal tinektek, mert Salamon es minden ő dicsőségében nem volt olyan ruházatos, mint ezek kezöl egyik.

Az evangéliumi tanítással egybecsengő poétikus legendarészletből leginkább a madaraknak a Naphimnuszbeli megszólításokkal rokon aposztrofálására és a nekik szóló buzdításra figyelhetünk fel: én húgim, madaracskák (...) mendenkoron kellemetest gyicsérjétek Istent.

A második, a fordolt , azaz megszelídült farkasról szóló legendarészletet belátásra, a mindenki érdekét szolgáló megbékélésre sarkalló példázatként olvashatjuk (P. Balázs János 1981: 322 324): Azért én drágalátosim, fordoljatok Istenhez, és tegyetek penetencét, és a farkastól megszabadojt titeket Úr Isten ez világan, és jövendőn megmaró pokolnak tüzétől (...) ez farkas, ki itt előttetek áll, fogadá énnékem, és fogadásábalol hitet ada tivéletek békességet tenni. És sonha meg nem sért titeket valamiben, ha minden napon fogattok néki adnya elég eledelt. És én az farkasért kezes lészek, hogy békességnek kötelét erősen megtartya. Tehát mend az gyülekeztek nagy üvöltésvel fogadák egyetlenben éltetni az farkast (...) És Szent Ferenc mondá: Atyámfia farkas, én akarom, hogy miképpen adád nékem hitedet, mikoron méglen valánk az várasnak kapuja kűl, azonképpen itt mind ez népnek előtte agyad nékem hitedet, hogy ezeket tarcsad, és engem, teérted kezes lévén, el ne hagy. Tehát az farkas jó lába felemelvén, adá hitit Szent Ferencnek kezébe, ő kezesének, mend ott állóknak előtte. És lőn oly csudálatosság és eröm Szent Ferencnek mind ily ájojtatosságáért és csudának újságáért és farkasnak és népnek békességért, hogy mend üvöltének húgyokra, gyicsérvé és áldván Úr Jézus Krisztust (...)

A legendában epikus eszközökkel bemutatott megbékélés és a Naphimnuszban a líra eszközeivel megidézett, mindenki békéjét szolgáló belső kiengesztelődés közeli rokona egymásnak. Ami mégis elválasztja egyiket a másiktól, az talán egyrészt az epikus részlet naiv, másrészt pedig a költői megnyilatkozás töretlenül himnikus jellegéből adódik.

Afelől, hogy milyen is valójában a Naphimnusz, a magyar olvasó több forrásból is tájékozódhat. Mindenekelőtt a fordításokból. Ezekről azonban esetről esetre nem nehéz megállapítania, hogy nyilván szükségképpen eltérnek az eredetitől, azaz ha úgy tetszik többé-kevésbé meghamisítják azt. Persze, a hamisítás valójában szükségszerű, különösen akkor, ha az eredeti és más nyelvű tolmácsolásai között olyan nagy az időbeli távolság, mint a Naphimnusz és magyar átültetései között. Igaz tehát, amit Pál József fogalmaz meg a Naphimnusz értelmezésének szentelt tanulmányában, az tudniillik, hogy a fordítókat az eredeti szöveg megoldhatatlan vagy alig megoldható feladat elé állítja (Pál József 2001: 67).

A magyar befogadók Naphimnusz-élményének elsődleges forrása mégiscsak a fordításokban rejlik, amelyek bár nem pontos megfelelői az eredetinek, élményforrássá éppen azáltal válhattak, hogy belőlük tudhatták/sejthették meg a befogadók, milyen is az eredeti.

A Naphimnusz ismeretének másik forrását az értelmezések jelentik, köztük Pál József tanulmánya is, amely a minél meggyőzőbb interpretáció érdekében pontosságra törekvő nyersfordításhoz fűz észrevételeket. A különös az, hogy a megoldhatatlan vagy alig megoldható feladattal a nyersfordítás talán még nehezebben birkózik meg, mint a költői fordítások, hiszen a forma támaszáról lett légyen az szabadversnek vagy rímes prózának a formája kénytelen lemondani. Ugyanakkor az interpretáció előnye, hogy az olvasás linearitásától elvonatkoztatva, könnyebben ragad meg összefüggéseket.

Nagyon fontos az, amit Pál József a Naphimnuszban többször ismétlődő olasz per szóval kapcsolatban kifejt.

(...) E szó magyarázatánál nagy jelentősége van annak, hogy anyja révén Ferencnek a francia is anyanyelve volt, nemcsak az olasz. Ezáltal megfigyelhető bizonyos francia elemek beépülése a himnusz szövegébe.

A per szó megfelelő értelmezése kihat az egész műre. Három lehetséges magyarázata van: a kauzális, az alanyi, ill. az eszköz alapú interpretáció.

A kauzális, azaz okszerű értelmezésben a per jelentése: azért, azon okból légy dicsérve, mert megteremtetted a holdat, a csillagokat stb. A per tehát: azon oknál fogva illeti Istent a dicséret, mert megteremtette mindezeket.

A másik nyelvtanilag lehetséges felfogás szerint a per az utána álló szóra mint alanyra utal rá, tehát a természet elemei is, csakúgy, mint a költő, dicsérik Istent. Eszerint a per alanyi értelmű. Mi dicsérünk téged. (Ebben az esetben a per a francia par által tökéletes megfelelője.)

A harmadik az eszköz szemléleti alapú megközelítés, azaz valaminek a segítségével szól a dicséret. Ugyanúgy, mint a per Christum Dominum nostrum esetében. Ez inkább a határozószó latin értelmére vezethető vissza. Az ő segítségükkel, rajtuk keresztül, őket eszközként felhasználva dicsértessék Isten.

Ez a szócska minden alkalommal a laudato si misignore per szerkezetben fordul elő.

E három, kizárólag a per szóra vonatkozó elképzelés meghatározza a költői alapállást. Majdnem biztosan állítható azonban, hogy Ferenc mindhárom jelentéssel tisztában volt, s épp így emelte ki a dicsőítés komplex jellegét ezzel az egyetlenegy szóval (...)

(A per jelentéshármassága magyar nyelven fordítással nem adható vissza, csak magyarázattal hívhatjuk fel rá a figyelmet.) (Pál József 2001: 70 71)

Egybecseng ez a magyarázat azzal a korábbi elemzéssel, amelyben Barsi Balázs próbálta még árnyaltabban kibontani a per lehetséges jelentéseit a szenvedő szerkezetben (Barsi Balázs 1994: 127 128):

Ferenc tehát Isten dicséretét énekli:

a teremtmények által,

a teremtmények részéről és nevükben,

a teremtmények közvetítésével,

talán a teremtményekért is (elég valószínűtlen)

és talán a teremtmények miatt is.

Barsi Balázs elemzésében arra is felfigyel, hogy a per többértelműségét a második strófa cum elöljárója vezeti be. Ennek szerinte a következő olvasatai lehetségesek (Barsi Balázs 1994: 126 127):

Első, amit Sík Sándor is elfogad: Ferenc együtt dicséri Istent és a teremtményeket: » Áldott légy s minden alkotásod« . Ez a legvalószínűtlenebb (...)

A második lehetőség feltételez egy » da me« általam -ot. Ide kellene érteni, s akkor a cum megőrizné az olasz commutativust. » Légy áldva, Uram, általam minden teremtménnyel.«

A harmadik lehetőség a » cum tucte le tue creature« -t egyszerű eszközhatározónak veszi, és így a régi olvasat helyett (melyet Sík S. képvisel) így fordítja: » Légy áldott, Uram, minden teremtményed által.«

Pál József az eredeti egyszerűségét és a fordítások hűtlenségét, mint írja, egy metaforával kívánja érzékeltetni. Az eredeti mű szerinte olyan, mint a késő román vagy kora-gót templomok, ahol a kövek azaz a szavak egymás mellé téve, szinte megmunkálás nélkül adnak egy épületet , a fordítók viszont megcsiszolják, szépítgetik a köveket, a szavakat; jelzőkkel látják el, cizellálják, és így azok már nem a maguk eredetiségében kerülnek a vers-építménybe . Pál József folytatólag megjegyzi, hogy az eredetiben vannak ugyan jelzők (...), de ezeknek a jelentősége egy másik rendszerbe illeszkedik (Pál József 2001: 67).

Megjegyzéseinek tanúsága szerint, Pál József valami olyasmit sejt és sejtet, ami a cum és a per többértelműsége mellett egy alapvető ellentmondással növeli a fordítás nehézségeit. Ez az ellentmondás a himnuszban a szavak vélt és vélhető csiszolatlansága, valamint bizonyos elemek hármas és négyes rendszer szerinti csoportosításának vélhető tudatossága között feszül. A csoportosítás vélelméhez fűződik Pál József észrevétele, amelyet kérdés formájában fogalmaz meg (Pál József 2001: 74):

Föltehető a kérdés, hogy vajon kibontható-e ebből a vers szerzőjének valamiféle szándéka, hogy a közvetlen megformáltság szintjén túl, a szavak mélyebb értelmén és elrendezésükön keresztül Ferenc szeretne-e közölni valami többletjelentést?

Költőnek ilyen vagy olyan meghatározott szándékot tulajdonítani kockázatos. A jelzett csoportosításban megnyilvánuló tudatosságot mégis nehéz volna tagadni.

A csiszolatlanság és a tudatos csoportosítás kérdésében, véleményem szerint, Barsi Balázs egyik mélyreható megjegyzése lehet az eligazítónk. Az tudniillik, hogy a Naphimnusz nem a dolgokról mondott költői vallásos beszéd, hanem itt a dolgok úgy jelennek meg, mint egyfajta nyelvezet, mely a költő belső világegyeteméről beszél (Barsi Balázs 1994: 128).

Nem hinném, hogy nagyot tévedek, amikor megállapítom, hogy a Naphimnusz fogalmazásának egyszerűsége, valamint az egyszerűség és a tudatos csoportosítás közötti ellentmondás csak látszat, amely nem fedheti el a mű további vizsgálatok számára is kimeríthetetlen komplexitását.

A melléknevekkel, főnevekkel, igékkel kifejezett, a lelkihez, az égihez tartozást jelző hármasságot a Legmagasságosabbra, a napra és a holdra (meg a csillagokra), a testihez, a földihez tartozást jelző négyességet pedig a szélre, a vízre és a tűzre vonatkoztatottan ismeri fel Pál József. Ugyanakkor a földre, amelynek hármasságát nemcsak igék, hanem főnevek is kifejezik (fenntart, vezérel, terem gyümölcsöt, virágot, füvet), mint a négy arkhé (őselem) egyikére a négyességet is vonatkoztathatónak tartja.

Pál József jó érzékkel állapítja meg, hogy a Naphimnusz végén az emberek Isten dicsőítésére vonatkozó cselekedete is (laudate, benedicete, remgratiate, serviateli) a négyes szám szerint rendeződik (Pál József 2001: 74). Ezt a megállapítását olvasva, nem nehéz visszakapcsolnunk a Naphimnusz elejére, aholis a kezdeti három melléknév után a megszólított Úrra vonatkoztatott négy főnevet is találunk: tue son le laude, la gloria e l onore et onne benedictione (tieid a dicséretek, a dicsőség és a tisztelet és minden áldás). A himnusz csoportosítási rendszerében ezek a főnevek nyilvánvalóan a földinek az égi felé törekvését juttatják kifejezésre.

Egyfajta ismétlés fogja tehát keretbe, és ugyancsak ismétlések tagolják rövidebb belső egységekre a Naphimnuszt, mégpedig nyolcszor azonos (Laudato si, mi Signore), a kilencedik alkalommal pedig bővített és a korábbiakkal szemben nem szenvedő, hanem cselekvő formában (Laudate et benedicete mi Signore).

A Pál József felsorolta, mind költőként, mind gondolkodóként kiváló fordítók közül, akik azonban valahogy elsiklottak a naphimnusz lényege fölött (Pál József 2001: 67), Babits Mihály Naphimnusz-fordítását nem ismerem. A fordítók névsorát magam Rónai Mihály András nevével egészítem ki (több más fordítást figyelmen kívül hagyva). Elmondhatom, hogy Rónai Mihály András, Sík Sándor, Képes Géza és Dsida Jenő tiszteletben tartja a Naphimnusz fent ismertetett, reddíciós, ismétlésekkel tagolt szerkezetét. A hármasság és a négyesség nyilván újabb keletű feltevéséről azonban nem tudtak, nem tudhattak, ezért ritmusérzéküknek és -igényüknek megfelelően hol kevesebb, hol több melléknevet, főnevet, igét sorakoztattak fel az egyes szakaszokban.

Rónai Mihály Andrásnál, például, a vízhez nem négy, hanem öt melléknév kapcsolódik (Rónai Mihály András 1996: 17 18):

„Dícsérjen, Uram, Víz húgunk, a tiszta,
ki hasznos, fontos, s alázatoska.”

Képes Géza viszont a földet eggyel kevesebb igével és eggyel kevesebb főnévvel határozza meg (Lator László szerk. 1988: 98 99):

„Uram, dicsérjen téged jóságos Földanyánk,
ki hátán hordoz minket s áldásait árasztja ránk:
mienk pompás virága a réten s gyümölcse a fán.”

A példákat nem szükséges szaporítanom, hiszen az ilyen természetű ltérések feltehetően csak a számmisztikai spekulációkra hajlamos befogadókat zavarhatják.

Több okkal vélhetném zavarónak a fordítások néhány kirívó részletét, amelyek a Naphimnusz egészének harmonikus összefüggéseiről elvonva, önmagukra irányítják a figyelmet. Ismét Rónai Mihály Andrást idézem:

„Dícsérjen, Uram, Szél öcsénk, s dícsérjen
levegőd, felhőd, derűd s záporod:
minden szered, mivel világod ápolod.”

A szer szó, mondanom sem kell, úgy hat ebben a szövegkörnyezetben, mintha arc- és testápolásra szolgáló piperecikk volna.

A hangulati megbicsaklásnál súlyosabb az a félreértés, amelyről ugyanannak a fordításnak a halálról szóló részlete árulkodik:

„Dicsérjen, Uram, nénénk, testünk szelíd Halála,
kit élő ember itt ki nem kerülhet.
Jaj, kit halálos vétekbe találna!
de boldog, kit szent szándékod vezérelt:
két halálból sincs annak semmi kára.”

Talán felesleges is megjegyeznem, hogy azokat a Pál József nyersfordítását parafrazálva boldogokat, kiket a halál az Úr legszentebb akaratában ér utol, második halál, vagyis a kárhozat nem fenyegeti, tehát a két halálból sincs annak semmi kára sor mindenképpen értelemzavaró.

Sajátos módon Sík Sándor fordításának megfelelő részlete is félrebicsaklik (Szerb Antal 1983: 307, 309):

„Áldjon, Uram, testvérünk, a testi halál,
Akitől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak,
És boldogok, kik magukat megadták te szent akaratodnak.
A második halál nem fog fájni azoknak.”

A részlet utolsó sora valójában ugyanazt jelenti, mint Rónai Mihály András fordításrészletének az utolsó sora. Ez elsősorban a fájni igenév, másodsorban pedig az a névelő használatából következik. Elhagyhatnók a névelőt a sor elejéről (amint azt Barsi Balázs kommentárjában megkísérli), akkor azonban a sor székelyesen fogalmazva: egyet mondana, hogy mást értsünk belőle, és ezáltal még inkább megbontaná a dicséretnek mint egésznek a harmóniáját.

Képes Géza fordítása két részletében is túlbeszéli az eredetit.

A dicséret elején egy szónyi a túlbeszélés:

„Minden a te tulajdonod, s nincs ember, aki
méltó lenne nagy neved kimondani”.

A mind Téged illet helyett a minden a Te tulajdonod a dicséret belső összefüggéseitől távoli képzetkörből került a fordításba.

A másik túlbeszélő” részlet a fordítás végén, a reddíciós zárlatban található:

„Dicsérjétek Urunkat, ég s föld seregei,
áldjátok őt és nagy alázattal szolgáljatok neki!”

A zsoltárokra visszautaló ég s föld seregei egyszerre bontja meg a dicséret szerkezetének a zártságát, és zavarja meg a lírai önkifejezés logikáját.

Dsida Jenő fordításában (Assisi Szent Ferenc 1934) talán egyetlen szó okozhat rövid ideig tartó zavart, s ez is inkább akkor, ha a párhuzamos fordításokat ismerjük.

Rónai Mihály András:

„boldog, ki békén tűr, mert Tőled, Magasságos,
nyer érte koronát.”

Sík Sándor:

„Boldogok, akik tűrnek békességgel,
Mert tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.”

Képes Géza:

„boldogok, kik békén tűrik a föld nyomorát,
mert elnyerik ők, felséges Atyánk, fényes koronád.”

Dsida Jenő:

„Boldogok, kik mindent békén viselnek,
Te nyújtasz nekik, Felség, egykoron babért.”

Dsida Jenő szóhasználata mint az irodalmiasságnak tett vélhető engedmény csak egy pillanatra okoz meglepetést. Addig, amíg számot nem adunk magunknak arról, hogy a korona és a koszorú a bibliai nyelvekben közeli rokona egyik a másiknak. Ám Dsida fordításában így is, ennek ismeretében is összevillan a bibliai ígéret igéje az irodalmi-művészeti teljesítményért elnyerhető babérkoszorú képzetével.

Az igét a Jelenések könyve 2. részének 10. versében olvashatjuk. Előbb a protestáns magyarázatos Biblia 1996. évi kiadásából idézem:

Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.

Párhuzamosan idézem a Szent István Társulat 1973-as Biblia-kiadásából is:

Légy hű mindhalálig, és életet adok neked győzelmi koszorúul.

Az utóbb idézett fordítás különös erővel világítja meg annak a két strófának a szoros összefüggését, amelyet Assisi Szent Ferenc pótlólag iktatott Naphimnuszába.

Folytatólag a Jelenések könyve 2. részének 11. versét idézem.

Előbb a protestáns Biblia-fordításból:

Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek! Aki győz, annak nem árt a második halál.

Ennek megfelelője a Szent István Társulat Biblia-kiadásában:

Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak: A győztesen nem vesz erőt a második halál.

A két fordításváltozat csaknem szó szerint megfelel egymásnak.

A költőiség, a poéticitás, úgy tűnik, nem kárára, hanem hasznára van Dsida Jenő fordításának, abban segíti, hogy a dicséret lírai lényegét szuggesztívebben közvetítse. Semmiképpen sem hűtlenség tehát, hogy a fordítás az eredetinél verstanilag sok vonatkozásban kötöttebb.

Íme, a fordítás ritmikai és rímszerkezete:

j8//6a j11x j6a j10x j12a

j8x j9b j10x j7c//7c j17b j9b

j9//8d j7//12d

j5//6e j8f//8f j10e

j5//4x j8f//8f

j10x j11g j7g//7g

a10h j11h j10//9h

tr5i j14j j10j j11x j12j

tr5i a9k j10k a14l j17l j10k

j10x tr7m j12m

A fordítás tíz szakaszának harmincnyolc sorából harminckét sor jambikus (ezek közül tíz metszetes, az utóbbiak közül négy középrímes), további három jambusi sornak az utolsó teljes lába anapesztus (ez a három sor tehát anapesztizált jambusi sor), és az utolsó szakaszokban előfordul három rövid trochaikus sor is.

A sor végi és a sor belseji rímek mellett sok az alliteráló és az előrímes szó is a fordítás szövegében. Mindkettőre találunk példát már az első sorban is:

Felséges Ur, mindenható s jó mindenek felett!

Erről a sorról azt is megállapíthatjuk, hogy ritmikailag sajátos módon a Chevy Chase-strófa egy összevont periódusának felel meg.

Különösen gazdag a hangszerelése az olyan szójátékkal is élénkített soroknak, mint például az első az alábbi sorpárból:

Fényes ő és ékes ő és sugárzó roppant ragyogása
Felséges arcod képemása,

vagy még inkább a középső az alábbi három sor közül:

Áldjon, én Uram, hugunk a Víz,
s az Ég s a Lég s a Hó s a Hő s a derűs és borús idő,
kik által éltetsz mindent, ami él.

A dicséretre sarkalló áhítatot, a rácsodálkozást nehezen lehetett volna a 20. században ékesszólóbban kifejezni. Hadd jegyezzem meg ugyanakkor, hogy a fordító a dicséret végén visszafogja a vers hangzását: már-már primitívnek ható önrímes összecsengéssel (valójában nyomatékosító ismétléssel) zárja az utolsó strófát.

„Dicsérjétek s áldjátok az Urat
s adjatok hálát Neki
s roppant alázattal szolgáljatok Neki!”

Írásom elején azt ígértem, visszatérek az ótestamentumi dicséretek és Assisi Szent Ferenc Naphimnusza közötti lényegbevágó különbségre.

Nos, nem hallgathatom el, hogy Dsida fordítása segített megértenem: az említett különbség a nincs ember, aki Téged méltón emleget ótestamentumi szigorának és a Te nyújtasz nekik, Felség, egykoron babért evangéliumi ígéretének lírává oldott szembenállásában ragadható meg. A Naphimnusz, amelyet Dsida oly meghitten közvetít, éppen ennek az oldott szembenállásnak köszönhetően vált egyik legmesszebb ható megnyilvánulásává Európa népnyelven megszólaló költészetének.

Irodalom

Abaffy Csilla – T. Szabó Csilla (szerk.) 1995, Döbrentei-kódex. 1508. Halábori Bertalan keze írásával. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Budapest.

Assisi Szent Ferenc 1934, Cantico di frate Sole. Dsida Jenő fordítása. Erdélyi Lapok, III. évf., 175. (aug. 26), 9.

Barsi Balázs 1994, A Naphimnusz elemzése. In Szent művészet. Tanulmányok az ars sacra köréből. Budapest. 125– 159.

Dsida Jenő 1935, Assisi Szent Ferenc, Cantico di frate Sole. Keleti Újság, XVIII. évf., 146. (jún. 29), 6.

Gyarmati Balassi Bálint 1986, Énekei. (Szerk. Kőszeghy Péter – Szabó Géza). Budapest.

Haader Lea – Papp Zsuzsanna (szerk.), 1999 Kulcsár-kódex. 1539. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Budapest.

Jakó Zsigmond 1965, Ismeretlen magyar drámai emlék a XVI. századból. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, IX. évf., 1., 21– 29.

Komlovszki Tibor (szerk.) 1990, Magyar költők. 17. század. A kuruc kor költészete. I. kötet. Budapest.

Lator László (szerk.) 1988, A világirodalom legszebb versei. I. kötet. Budapest.

Lázs Sándor (szerk.) 1984 A Jordánszky-kódex. Magyar nyelvű bibliafordítás a XVI. század elejéről. Budapest.

Leclerc, Eloi 1993, Assisi Szent Ferenc. Visszatérés az Evangéliumhoz. Ford. Barsi Balázs. Szeged.

Mészöly Gedeon (szerk.) 1916, Bécsi Codex. Budapest.

N. Abaffy Csilla (szerk.) 1996, Festetics-kódex. 1494 előtt. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Budapest.

Nyíri Antal (szerk.) 1971, A Müncheni Kódex. 1466-ból. Kritikai szövegkiadás a latin megfelelővel együtt. Budapest.

P. Balázs János (szerk.) 1981, Jókai-kódex. XIV– XV. század. A nyelvemlék betűhű olvasata és latin megfelelője. Budapest.

Pál József 2001, Assisi Szent Ferenc Istendicsérete: fordítás és értelmezés. Tiszatáj, 55. évf., 12. (dec.), 67– 76.

Rónai Mihály András 1996, Nyolc évszázad olasz költészete. Budapest.

Szabó Dénes (szerk.) 1942, Apor-kódex. Kolozsvár.

Szerb Antal 1983, Száz vers. Budapest.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Joseph Ratzinger bíboros-prefektus és Tarcisio Bertone érsek-titkár aláírásával a Hittani Kongregáció a vatikáni L’Osservatore Romano január 24-i számában megjelentetett egy címében „tanbeli jegyzéknek” nevezett dokumentumot, amely korszerű és helyes magatartásbeli útmutatás szeretne lenni a politikai életben elkötelezetten részt vállaló és lelkiismeretük szerint cselekvő katolikus keresztények számára. Az öt részre tagolt jelentős okmány a Világiak Pápai Tanácsa véleményének a figyelembe vételével készült.

Jakab Gábor

Néhány időszerű gondolat – politikáról

Mindjárt a dokumentum elején pozitív politikai példát adó szándékkal konkrét utalás olvasható Thomas More-ra (Morus Tamásra, 1478-1535), VIII. Henrik lordkancellárjára, aki 1532-ben lemondott minden hivataláról, mert nem értett egyet a pápaellenes politikával és nem ismerte el a királyt az anglikán egyház legfőbb kormányzójának, amiért aztán – mint köztudott – bebörtönözték, majd lefejezték. Életével és vértanúhalálával arra adott követendő példát, hogy „az embert nem lehet elválasztani Istentől, és a politikát nem lehet elválasztani az erkölcstől”. More-t 1935-ben avatták szentté, és II. János Pál pápa a jubileumi évben nyilvánította a politikusok védősznetjévé.

A politizálás végső célja a béke megteremtése az emberek, a kisebb-nagyobb közösségek és népek között. A katolikus egyház katekizmusa megfogalmazásában a béke „nemcsak a hárború hiánya, és nem korlátozódik arra, hogy az ellentétes erők egyensúlyát biztosítsa. […] A béke a rend nyugalma, az igazság műve és a szeretet hatása.” (2304) Mindez persze konkrét cselekvést és felelősségteljes munkát feltételez. A Gaudium et spes zinati konstitució tanítása szerint ugyanis: „Távol járnak az igazságtól azok, akik arra gondolva, hogy nincs itt maradandó hazánk, hanem az eljövendőt keressük, úgy vélik, hogy elhanyagolhatják az evilág szolgálatát… De nem kevésbé tévednek azok is, akik ellentétesen gondolkodnak: abban a tudatban merülnek földi teendőikbe, hogy azok egészen idegenek a vallási élettől, hiszen az – véleményük szerint – pusztán istentiszteleti cselekményekből és bizonyos erkölcsi kötelességek teljesítéséből áll. Korunk súlyos tévedései közé kell számítani ezt a sokaknál tapasztalható hasadást vallott hitük és a mindennapi életük között.” (43)

Romániai (illetve erdélyi) vonatkozásban az említett két terület közötti egyensúly megtalálásában Márton Áron számunkra eszményi példakép. Püspökként és közéleti emberként mindig pontosan tudta, mi a feladata, s azt is, hogy a cselekvés területén „hol a határ”. Közéleti emberként kellő súllyal és időben nyilatkozott mindig, amikor annak szükségét látta: iskola-ügyben, zsidó-ügyben, görög katolikus-ügyben és nemzetiségi ügyekben. Jelentősebb megnyilatkozásai ma már szinte mind közismertek – legalábbis az idősebbek körében.

Ezúttal egy olyan, lassan feledésbe merülő, de az adott körülmények között határozottan útmutató, politikai természetű megnyilatkozására hívom fel a figyelmet, amelyre nemrégiben engem is az egyik nyugdíjas paptestvérem (Veress László) emlékeztetett, mégpedig a neki írt, ma is birtokában levő (iktatószám nélküli, de püspöki pecsétel ellátott) levélre hivatkozva. A levél szövege így szól:

Nagyontisztelendő Szentszéki Tanácsos, Vicarius Adiutor Úr! Bizonyára az újságokból értesült arról, hogy a Szocialista Egyszégfront közgyűlése személyemet is az Országos Tanács tagjai közé beválasztotta. Ez alkalommal, román fordításban, az ide mellékelt nyilatkozatot adtam át, a Vallásügyi Osztály Elnökének, D. Dogaru professzor úrnak. A nyilatkozat szövegét tájékoztatásul közlöm. Abban Egyházunk szempontjait próbáltam megfogalmazni, a konkrét esettel kapcsolatban. Gyulafehérvár, 1974. június 4-én. Márton püspök

És íme a Dogaru professzornak elküldött nyilatkozat:

A Szocialista Egységfront – amint a neve is mutatja, – minden társadalmi erőt össze kíván fogni. Ezen a címen hívattak meg az egyházak és a vallási testületek képviselői.

Ez azt is jelenti, hogy a magas Kormány az egyházakat és vallási közületeket olyan tényezőknek tartja, melyeknek társadalmi funkciójuk van.

A meghívás tehát a bizalomnak a jele, s a bizalom kötelez, hogy arra bizalommal válaszoljunk. Ezért szabadjon itt röviden vázolnom, hogyan látjuk helyzetünket és szerepünket a Szocialista Egységfrontban.

A következőkben az államot és az egyházat együtt említem, de ezzel nem teszek egyenlőségi jelet a kettő közé.

Felfogásunk szerint az állam az emberek földi együttélését szabályozza és szolgálja; az egyház az üdvösség szempontjából foglalkozik az emberekkel. A kettőt el lehet választani egymástól akkor, ha az embertől elvonatkoztatva, mint intézményeket tekintjük, és meg akarjuk húzni a kettő határait. Mert vannak tisztán állami és tisztán egyházi érdekek és jogi igények. De ha a konkrét emberből indulunk ki, azt kell mondanunk, hogy ugyanazon egy alanyban ölt testet mind a kettő; az államnak is és az egyháznak is az ember a hordozója.

Következésképp nem lehet szó koegzisztálásról, ahogyan azt a modern politika érti. A két fél mindig együtt van, akkor is, ha nem tudnak vagy nem akarnak egymással szóba állni. Egyik partnere a másiknak, vagy úgy, hogy ellenfelekként állnak egymással szemben, vagy úgy, hogy barátságban élnek és kölcsönös jóakarattal igyekeznek megoldani a mindkettőjüket érintő kérdéseket.

Az államnak és egyháznak különböző a lehetősége és a célkitűzése, de mind a kettőnek az embert kell szolgálnia, éspedig az egész embert mint személyt, és mint a közösség tagját, testi és lelki képességeivel, igényeivel és tevékenységével, vagyis minden dimenziójával együtt. A földi életet meg lehet szervezni Isten nélkül is, de meggyőződésünk szerint a teljes humanizmus magában foglalja azt az igényt, hogy az ember nyitott és szabad legyen Isten felé.

Az egyház az ember végső rendeltetésével, az üdvösséggel törődik és kell törődnie, de tudja, hogy ezen végső rendeltetés szempontjából nem közömbös, milyen irányban fejlődik a társadalom élete és az ember történelme. Ezért kötelességének érzi, hogy a világ humanizálásában részt vegyen, nem a saját küldetésének rovására, hanem annak lelkiismeretes teljesítése révén.

Az egyház elsősorban az ember lelkiismeretéhez fordul. Az embernek mint szabad akaratával felelősen élő személynek lelkiismeretben és szabadon kell meghatároznia magatartását a világ iránt, kiváltképpen azzal, hogy megvalósítja a többi emberrel az együttélés helyes rendjét.

Az egyház tagjai, a hívek, nincsenek felmentve állampolgári köteleségeik teljesítése alól, de állampolgári kötelességeik sem téríthetik el keresztény céljuktól. E kétféle kötelességet és célt össze kell hangolni, mert a lelkiismeret kötelez mind a kettőre.

Ma az embereket világszerte az a vágy hajtja, hogy kitörjenek a nyomorból, megélhetéshez jussanak, egészséges körülmények között éljenek, biztos munkahelyen dolgozhassanak, emberi méltóságukkal megalázó helyzetektől mentesen nagyobb felelősséggel rendelkezzenek, képzettebbek legyenek, és a kultúra áldásait élvezhessék.

E nemes cél szolgálatában őszintén ajánljuk fel erőinket a Szocialista Egységfrontnak, s csak azt kérjük, hogy minden felmerülő kérdésben lelkiismeretünk szavát követve járhassunk el.

Márton Áron sk.

Úgy gondolom, hogy egyház és politika témakörében 30 év után is kristálytiszta, érvényes, tartalmi gazdagságát tekintve pedig vatikáni tömörségű és színvonalú Áron püspök fenti eligazító tanítása.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Többektől hallottam „ördögűzőként” emlegetni Selymes Józsefet. ő azt mondja, ördög fölötti hatalommal minden pap, sőt – az egyetemes papság által – minden kegyelmi életet élő megkeresztelt ember rendelkezik. Vannak viszont súlyosabb esetek, amelyeket csak nagyobb erővel, az egyház nevében mondott imával tudnak orvosolni a felszentelt és ezzel a feladattal megbízott áldozópapok. Ez az igazi ördögűzés, amelyhez püspöki engedélyre van szükség. ő nem rendelkezik ezzel, tehát nem hivatalos exorcista. Ismer viszont ilyet, dolgozott is mellette Olaszországban. Ott – az egyház tanítása értelmében – több hivatalos ördögűző is működik. Innen a váradi egyházmegyés pap érdeklődése és meggyőződése, hogy az exorcistákra márpedig manapság is szükség van. Nem tagadja, világi, katolikus és nem katolikus-berkekből is többen piszkálták már saját egyházának törvényeibe nem ütköző ténykedései miatt. Kérésemre készségesen vállalta az interjút, így az alábbi írás nyomán az olvasó is betekintést nyerhet Selymes páter „titkaiba”.

Krisztustól kapott hatalmammal harcolok a sátán ellen

Selymes József válaszol Ozsváth Judit kérdéseire

Ozsváth Judit: Tizenöt éve lelkipásztor. Milyen út vezette a hivatás felé, és melyek voltak eddigi páyafutásának meghatározó állomásai?

Selymes József: Gyermekkorom óta papi hivatást éreztem, bár a teológiai tanulmányok megkezdése előtt öt évet „a munka mezején” töltöttem. Ezt az öt évet egy történelemtanárnak köszönhetem, aki igazságtalan osztályzással megnehezítette a líceumba való felvételemet, így a nyolcadik osztály után szakiskolában tanultam tovább. Miután elvégeztem, dolgozni kezdtem, de a papi hivatás utáni vágy egyre erősebben jelentkezett bennem. Eldöntöttem: leérettségizem estiben, és felvételemet kérem a gyulafehérvári szemináriumba. Így is történt. 1988-ban szenteltek pappá, majd egy évig a várad-olaszi plébánián Tempfli József (akkor még plébános) mellett teljesítettem segédlelkészi szolgálatot. Innen egy szilágysági falucskába, Selymesilosvára kerültem, ahol négy évet töltöttem. Papszentelésem után már bekapcsolódtam a Fokoláré mozgalomba, és nagy örömömre ez élő közösséggé kovácsolt bennünket, néhány paptársammal. Ez a lelkiség ma is nagyon fontos nekünk. Óriási megtartó ereje van, segít, hogy mi, papok ne csússzunk el, hogy hivatásunk olyan legyen, amilyennek lennie kell. Másoknak is nagyon ajánlom az Istennek tetsző módon összejövő papi közösséget.

1993-ban hároméves tanulmányútra küldtek Rómába: a Gregoriana Egyetemen erkölcsteológiát tanultam. Ott találkoztam először a katolikus egyház karizmatikus arcával. És ott egy világ nyílt meg előttem… Az egyetemen sokféle lelkiség tagjaival kerültem kapcsolatba, tulajdonképpen általuk ismertem meg az előbb említett karizmatikus arcot. Csodálatos volt számomra, ahogy az emberek – mindenféle érdek nélkül – együtt imádkoztak, és bizonyságot tettek hitükről. Ez teljesen normálisnak tűnt nekem, és lassan már úgy láttam, az a furcsa, ahol nem így tesznek, sőt mindenféle jelzőkkel illetik az olyanokat, akik igyekeznek mélyebben megélni a hitüket. A Szentlélek karizmái sokféle módon megnyilvánulhatnak, a papoknak ebben közre kellene működni. Vallom, hogy ekkor minden paptestvér megtalálná a „hivatásán belüli” hivatását.

Nem mondom, az ilyen helyeken előfordulhatnak lelki betegek, vagy olyanok is, akik a lelkiség helyett a módszerek gyakorlásában akarnak csak tovább fejlődni. Ezeket az embereket tapintatosan, finoman kell nevelni. Meg kell érteniük, hogy a módszer csak segédeszköz, a hangsúly a lelkiség mind intenzívebb megélésén van. Sokszor egy-egy ilyen alapján általánosítanak, és ítélik meg – még papok is – a mind komolyabb lelki életre törekvő közösségeket.

Ozsváth: A tanulmányokon kívül tehát más dolgok is foglalkoztatni kezdték Rómában…

Selymes: Az órarendem a második évben elég levegős volt, így időt szentelhettem egyebekre is. A misztika iránt mindig is különös vonzalmat éreztem, így nyilván ez a terület ragadott meg leginkább Rómában. Itt jegyzem meg, hogy ez a vonzalom már gyermekkoromban kezdődött. Már akkor előszeretettel olvastam Pater Pióról és a szentek életéről, és egyre jobban égett bennem a vágy, hogy Istent mind közelebbről megismerjem. Lassan megtanultam: az egyházban a hierarchiának és a karizmának is jelen kell lennie, éspedig egymást kiegészítő módon. Mivel ez a legtöbb esetben nem így van, ezért vannak a feszültségek és meg nem értések. A szentek életét tanulmányozva láthatjuk, a misztikát pedig az aszkétikának kell kísérnie. Aszkétika nélkül tulajdonképpen nincs is misztika. A „ne edd meg!”, „ne idd meg!”, „ne tapintsd meg!”, „ne nézd meg!” – tulajdonképpen a szabadságra vezető „parancsok”, ezek megtartásával válunk nyitottá Isten kegyelmi életének befogadására. Sokan hangoztatják, hogy Isten az első az életükben, de ha nem élnek ezek szerint, egészen biztos, hogy nem ő lesz az első…

A misztikusok életéhez hasonlóan a jelenések kérdése is gyermekkoromtól foglalkoztatott. Egészen korán olvastam Lourdes-ról, Fatimáról, és megkönnyeztem, milyen jó lehetett azoknak a gyermekeknek, akik találkoztak a Szűzanyával. Még Gyulafehérváron olvastam egy könyvet Medzsugorjéról, ahol napjainkban is történnek jelenések, és már akkor elfogott a vágy, hogy én is elmenjek oda. Erre római tanulmányaim idején, 1995-ben nyílt lehetőség. Ott rendkívüli kegyelmeknek voltam a tanúja és átélője, amibe másokat is próbáltam és próbálok bevonni. Tanúsítom, hogy a látnokok egyáltalán nem holtvágányon lévő emberek, hanem nagyon is komoly lelkületűek. Én azt tartom: ahhoz, hogy teljes egészében megismerjük és megértsük a Megváltó édesanyjának üdvösségtörténetben betöltött szerepét, fontos nyomon követni ezeket a rendkívüli jelenségeket is. Mindig is mondtam: ha a mai világnak nem lenne ezekre a jelenségekre szüksége, Isten nem adná őket. Ha pedig Jézus küldi az ő édesanyját, akkor nekünk nagyon oda kell figyelnünk ezekre a dolgokra…

Medzsugorjéban jártunkkor elmentünk Zovko atyához, aki a papok közül egyedüliként látta a Szűzanyát. Az első jelenések idején ő volt a plébános a faluban. ő is, a püspök is, az egyházi és világi hatóságok is az őrületbe kergették a látnokokat (akik akkor még gyermekek voltak) érthetetlen és abszurd kivizsgáló módszereikkel. Ekkor jelent meg a Szűzanya a plébánosnak, aki ettől kezdve a gyermekek mellé állt. Az ő sorsa is elég különös lett ezután, de most nem térek ki erre. Végül Zovko atyát elhelyezték Medzsugorjéból, és mi új otthonában, Široki Briegben kerestük meg. Rengeteg ember volt nála, sokan akartak vele találkozni, áldást kapni tőle. A különféle nemzetiségű papokkal éppen szentmisére készültünk, amikor egy felakadt szemű asszonyt pillantottam meg a sekrestyében. Előbb azt hittem, bolond, és meg is kérdeztem Zorkó pátert, hogy ilyen betegeket miért hoznak ide? ő azt mondta, nem bolond az a nő, hanem megszállott. El nem tudtam képzelni addig, hogy az milyen is lehet, s nemhogy megszállottal, de magával az ördögűzés praktikájával is találkoztam (életemben először) akkor ott, azon a helyen. A plébános ugyanis rátette a kezét, imádkozott fölötte, és nemsokára helyrejött a nő. Az egy egyszerűbb eset volt. A többi lelki élmény mellett ezt is visszavittem magammal Rómába.

A teljes interjúszöveg nyomtatott lapszámunkban olvasható

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Ördög és ördögűzés a pápák megnyilatkozásaiban és egyéb egyházi dokumentumokban

Időrendi felsorolás

A munkásság kizsákmányolása ellen szót emelő XIII. Leó pápa egy imádságot írt Szent Mihály arkangyalhoz, amelyet a II. vatikáni zsinat által bevezetett liturgikus reformig minden szentmise végén elimádkoztak a papok és a hívek.

Az Ephemerides Liturgicae című folyóirat 1955. évi számában részletes leírást találunk az imádság „történetéről”. Munkatársainak tanúsága szerint 1884. október 13-án az egyik vatikáni kápolnában különös látomása volt XIII. Leó pápának. Körülbelül tíz percig mozdulatlanul maradt, miközben arca elsötétedett. Látomásáról csak keveset árult el, viszont nyomban papírra vetette és a megyéspüspökökön keresztül az egész egyházban elrendelte a következő imádságot:

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a Sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: „Parancsoljon neki az Isten!” Te pedig, mennyei seregek vezére, a Sátánt és a többi gonosz szellemet, kik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére!

XI. Piusz pápa 1930. március 19-én, Szent József ünnepén az oroszországi vallásüldözésről beszélve a következő felhívással fordult egyháza felé:

„Azért, hogy mindenki különösebb fáradtság és kényelmetlenség nélkül bekapcsolódhasson e szent keresztesháborúba, elrendeljük, hogy azt az imádságot, amelyet boldog emlékezetű elődünk, XIII. Leó pápa rendelt elmondani papoknak és híveknek a szentmise után, e különös intencióra, vagyis Oroszországért végezzék. Erről a püspökök, a világi és szerzetes papság tájékoztassák a népet és mindazokat, akik jelen vannak a szent áldozaton, és ne mulasszák el a fentieket gyakran emlékezetükbe idézni.” (Civilta Cattolica, 1930. III. kötet – idézi Don Gabriele Amorth, Egy ördögűző tapasztalatai. Budapest 1994. 41.)

A II. vatikáni zsinat dokumentumai említést tesznek a gonoszról, az ördögűzést viszont egyáltalán nem hozzák szóba. Az egyház előbbi kérdésről vallott tanítására az Ad Gentes című határozat valamint a Gaudium et Spes lelkipásztori és a Lumen Gentium dogmatikai konstitúciók a következő módokon hívják fel a figyelmet:

„Az Isten jónak alkotta meg az embert, aki azonban története kezdetétől a Gonosz sugallatára visszaélt szabadságával, szembeszállt Istenével és nélküle akarta elérni célját. Noha felismerték az Istent, mégsem dicsőítették Istenként, érteni nem akaró szívük elhomályosult és inkább a teremtménynek szolgáltak, mint a Teremtőnek. (…) Az ember gyakran nem hajlandó Istent elismerni alkotójának, ezzel megtagadja létének a végső célra való irányulását, egyúttal szétrombolja saját belső rendjét.” (Gaudium et Spes 13)

„Az ember egész történetén végigvonul valami élethalálharc a sötétség hatalmai ellen; a történelem hajnalán kezdődött és az Úr tanítása szerint az utolsó napig fog tartani.” (Gaudium et Spes 37)

„Isten… elküldve Fiát emberi testben, hogy az embereket, bűnbeesett teremtményeit általa ragadja ki a sötétség meg a Sátán hatalmából.” (Ad Gentes 3)

„Világunk a bűn szolgaságába süllyedt ugyan, de onnan, a Gonosz hatalmát megtörve, kiszabadította a keresztre feszített és feltámadt Jézus.” (Gaudium et Spes 2)

„Magunkra öltjük Isten fegyverzetét, hogy szembeszállhassunk az ördög cselvetéseivel, és ellenállhassunk neki a gonosz napon…” (Lumen Gentium 48)

VI. Pál pápa 1972. június 29-én, Péter és Pál apostolfejedelmek ünnepén a következőket mondta:

Az egyház jelen helyzetét szemlélve az az érzésünk, hogy néhány repedésen keresztül a Sátán füstje beszivárgott Isten népének otthonába, az egyházba. Látjuk a kételkedést, a bizonytalanságot, a mesterséges problémázást, a nyugtalanságot, az elégedetlenséget, az ellenszegülést. Az emberek nem bíznak az egyházban, a Tanítóhivatalban, ám annál inkább bíznak a profán prófétákban, akik a hírközlő eszközök vagy társadalmi mozgalmak szószékeiről állítják, hogy ők ismerik az igazságot.”

Ugyanez év november 15-én pedig a következőket nyilatkozta: „Miben szenved leginkább szükséget ma az egyház? Ne lepjen meg senkit sem a válasz, amely egyáltalán nem leegyszerűsítés vagy irreális, babonás kiútkeresés: az egyik legsürgősebb szükség az ellen a rossz ellen védekeznünk, akit ördögnek nevezünk. (…) Elhagyja a Szentírást és az egyház tanítását, aki nem vallja létezőnek az ördög valóságát; az is, aki önálló létezőnek tekinti, akinek eredete nem Istentől származik, mint minden teremtményé; és az is, aki félig valóságként kezeli, megszemélyesített fogalomként, bajaink ismeretlen okának elvonatkoztatásaként. (…) Az ördögöt és az általa az egyes személyekre, közösségekre, társadalmakra és eseményekre gyakorolt hatást tanulmányozni kellene, ez igen fontos fejezete lenne a katolikus tanításnak, amint napjainkban nem az.”

VI. Pál ezután megbízta a Hittani Kongregációt, hogy ismét foglalja össze az egyház tanítását a Sátánnal és a gonosz lelkekkel kapcsolatban. A keresztény hit erre vonatkozó doktrínája 1975. június 26-án került nyilvánosság elé az Osservatore Romanóban Keresztény hit és démonológia címmel. A tanítást később a Szentszék hivatalos dokumentumai közé iktatták. Néhány részlet ebből:

„Az évszázadok során az egyház mindig küzdött a babona különböző formái ellen, vagyis a Sátán és a különböző démonok iránti ragaszkodás különféle formái ellen. Ezért igaztalan volna azt állítani, hogy a kereszténység megfeledkezett volna Krisztus elsőségéről és elsősorban a Sátánról prédikált volna valaha is, a feltámadott Úr jó hírét a borzalomról szóló üzenetté alakítván… Ugyanakkor szörnyű bűn volna úgy viselkedni, mintha a történelemben már minden lezárult volna, az üdvösség már elérte volna végső célját és már szükségtelen volna harcolni a Sátán ellen, amint az Újszövetségben és a lelkiélet mestereinél olvassuk. (…) Gyakran előfordul viszont, hogy kétségbe vonják a Sátán létezését. Egyes kritikus gondolkozók azt állítják, hogy Jézus eredeti értelmezését mondják ki, mert a Mester egyetlen szava sem bizonyítja az ördög világának létezését, s a Szentírásban erre utaló részek minden bizonnyal a zsidó gondolkodásból, vagy a már Krisztus utáni újszövetségi gondolkodásból származnak. Szerintük ezeknek a tételeknek nincsen köze az evangélium központi mondanivalójához és ezért nem kötelezőek már napjainkban, akár el is hagyhatjuk őket.

Vannak objektívebb és radikálisabb nézetet vallók is, akik elfogadják ugyan a Szentírásban található ördögökről szóló részeket azoknak legkézenfekvőbb értelmezésében, de azonnal hozzáfűzik, hogy ezek napjainkban már nem elfogadhatók a keresztények számára sem. Ilyenformán ezek a teológusok is kiiktatják a tanításnak ezt a részét. Végül vannak olyanok, akik szerint bárhonnan is ered a Sátán fogalma, napjainkra már jelentőségét vesztette, és ha azzal vesztegetjük az időt, hogy igazolni próbáljuk ezeket a téziseket, hitelét veszti igehirdetésünk és Istenről szóló tanításunk, amely egyedül lényeges. (…)

Az előbbiek szerint éppúgy, mint az utóbbiak szerint, a Sátán megnevezései csupán mitikus és funkcionális megjelölést takarnak, ami csak annyiban bír jelentőséggel, hogy drámai módon hangsúlyozza a rossz és a bűn befolyását az emberiségre. Puszta nyelvi lelemény tehát az egész, amit korunk feladata megfejteni. Új formát kell találnunk a keresztények buzdítására, hogy küzdjenek a rossz minden fajtája ellen a világban. (…)

Ezek az állásfoglalások, amit műveltségünk fitogtatásával hirdetnek egyesek és terjesztenek folyóiratok és teológiai szakszótárak hasábjain, csak arra jók, hogy felkavarják a lelkeket. A hívek ahhoz vannak szokva, hogy komolyan vegyék Krisztus és az apostoli írások figyelmeztetéseit, s az effajta érvelések azt a benyomást keltik bennük, hogy a közgondolkodásban e téren jelentős fordulatot akarnak kikényszeríteni. Azok, akiknek vannak szentírási és vallási ismereteik közülük, felteszik maguknak a kérdést, hova vezet ez a hermeneutika jegyében kezdett mítosztalanítási folyamat. (…)

Amikor Krisztus ördöngős betegeket gyógyított meg, ezt mindig szolgálata legfontosabb állomásain tette. Az ő ördögűzései küldetésének és személyének problémáját fedték fel, amit kellőképpen bizonyítanak az e cselekmények által kiváltott reakciók. Jézus nem helyezte a Sátánt soha evangéliuma középpontjába, mégis mindig kulcsfontosságú helyzetekben beszélt róla igen fontos kijelentésekben. Először is azzal kezdte meg nyilvános működését, hogy elfogadta a Sátán kísértését a pusztában. Márk igen józan elbeszélése is rengeteg lényeges dolgot elárul erről, csakúgy, mint Máté és Lukács. A hegyi beszédben figyelmeztette követőit az ellenség elleni küzdelemre, továbbá abban az imádságban is, amit megtanított nekik, vagyis a Miatyánkban, amint ezt ma számos egzegéta vallja, számos liturgia tanulsága alapján. A Jelenések könyve hatalmas freskóként ábrázolja a feltámadt Krisztus erejét evangéliuma tanúiban, kijelenti a feláldozott Bárány dicsőségét, nagyon tévednénk azonban ennek a győzelemnek a természetét illetően, ha nem úgy látnánk, mint egy hosszú küzdelem eredményét, amelyben a vele szembeszegülő emberi erők alakjában szerepet játszanak a Sátán és angyalai, akik különböznek egymástól és különböznek a történelemben tevékenykedő cselekvő emberektől is. A Jelenések könyve bontja ki ugyanis a lényegét a Sátán Szentírásban szereplő különböző neveinek és szimbólumainak, bár mindvégig megőrzi talányos voltukat. Az ördög műve végighúzódik a történelmen Isten szeme láttára. Az egyházatyák jelentős része Origenész nyomán elveti azt a feltételezést, hogy a bukott angyalok testi bűnt követtek volna el, s azt hangsúlyozzák, hogy bukásuk fő oka a gőg volt, vagyis az a szándék, hogy a számukra kijelölt hely fölé emelkedjenek, kijelentsék független voltukat Istentől és elhitessék magukról, hogy istenek. Emellett azonban aláhúzzák azt a gonoszságot is, amelyet az emberrel szemben tanúsítottak. Szent Ireneusz szerint az ördögök hitehagyása azzal kezdődött, amikor irigység támadt bennük az ember teremtése miatt, akit igyekeztek fellázítani teremtője ellen. Tertullianus úgy vélte, a Sátán műve, hogy a pogány misztériumok a Krisztus által alapított szentségek másolatának tűnnek. Az egyházatyák írásai tehát alapvetően hűen tükrözik az Újszövetség tanítását és iránymutatását.”

II. János Pál pápa 1986-ban szintén fontosnak tartotta, hogy hangsúlyozza a keresztény hit ilyen irányú tanítását. Három beszédet mondott: a bukott angyalokról és a Sátán bűnéről, a sötétség erői elleni küzdelemről és Jézus Krisztusnak a gonosz lélek fölött aratott győzelméről.

1987. május 27-én Rómában, egy Szent Mihály arkangyalról nevezett templomban így beszélt II. János Pál pápa: „Az ördög elleni küzdelem, amely Szent Mihály arkangyal kiemelkedő jellemzője, napjainkban is aktuális, hiszen a Sátán ma is él és tevékenykedik a világban. Mindaz a rossz, ami a világban van, a társadalom hiányosságai, az ember következetlensége, a személy belső meghasonlottsága nem csupán az ősbűn következménye, hanem a Sátán sötét és zavart keltő tevékenységének eredménye is.”

A teljesség igénye nélküli felsorolásunk végén álljanak itt a Katolikus Egyház Katekizmusának tanításai az ördögről és ördögűzésről. A katekizmus több (legalább kilenc) helyen beszél a Sátánról, négy bekezdésben pedig az exorcizmusról. Ezek közül kettő Jézus Krisztus ördögűzéseit említi, kettő pedig az egyház mai gyakorlatát.

A bűnbeesés tárgyalásakor az angyalok bukásáról a 391-től 395-ig terjedő pontokban a következőképpen szól:

„Annak hátterében, hogy ősszüleink az engedetlenséget választották, ott áll a kísértő szava, amely szembehelyezkedik Istennel, és ezek a szavak – az irigység folytán – az embert a halálba taszítják. A Szentírás és az egyház hagyománya ebben a létezőben egy bukott angyalt lát, akit Sátánnak vagy ördögnek nevez. Az egyház tanítja, hogy ez kezdetben jó angyal volt, Isten teremtménye. Az ördögöt pedig és a többi démont Isten teremtette természetük szerint jóknak, és ők maguktól váltak gonosszá.

A Szentírás beszél ezeknek az angyaloknak a bűneiről is. Ez a bukás a szellemi teremtmények szabad elhatározásával történt, ők végérvényesen és visszavonhatatlanul elutasították Istent és az ő országát. E lázadásra történik utalás a kísértő szavaiban, amelyekkel az ősszüleinkhez fordult: „olyanok lesztek, mint az Isten” (Ter 3,5). Az ördög „bűnös kezdettől fogva” (1Jn3,8), „a hazugság atyja” (Jn 8,44).

Az angyalok választásának jellege az, hogy visszavonhatatlan, ám ez nem a végtelen irgalom gyengeségére mutat, hanem ők olyan bűnt követtek el, amely megbocsáthatatlan. Bukásukat nem követhette bűnbánat, ahogy az ember halála után sincs lehetőség a bűnbánatra.

A Szentírás állítja annak rombolni akaró befolyását, akit Jézus úgy hív, hogy „gyilkos kezdettől fogva” (Jn 8,44), aki megkísérelte Jézust is eltéríteni attól a küldetésétől, amit az Atyától kapott. „Az Isten Fia azért jelent meg, hogy szétrombolja a Sátánművét” (1Jn 3,8). Művében pedig a következményét illetően a legsúlyosabb az volt, hogy hazug módon az embert az Istennel szembeni engedetlenségre csábította.

A Sátán hatalma azonban nem végtelen. ő nem több, mint teremtmény, hatalmában áll mindazt megtenni, amit a tiszta szellem megtehet, de mindig csak teremtmény marad; nem tudja feltartóztatni Isten országának épülését. Bár a Sátán a világban Isten ellen és az ő Krisztusban fennálló országa ellen ténykedik, bár tevékenységének súlyos következményei vannak mind az egyes ember, mind az emberi közösség életében – mivelhogy szellemi létező, és közvetlenül hat, mint a fizikai természet –, de tevékenységét az isteni gondviselés engedte meg, amely az ember és a világ történelmét erőteljesen és gyengédséggel irányítja. Nagy titok az, hogy Isten miért engedi meg a Sátán tevékenységét, de „mi tudjuk, hogy az istenszeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28).”

A katekizmus 517. pontja a Megváltó ördögűzéseiről beszélve Krisztusra irányítja a figyelmet:

„Krisztus egész élete a megváltás misztériuma. A megváltás mindenekelőtt a kereszten kiontott vér által jött el hozzánk, de a misztérium Krisztus egész földi életében működik: már a megtestesülésében; (…) gyógyításaiban és ördögűzéseiben, amelyek által „magára vette gyengeségünket és hordozta betegségeinket” (Mt 8,17); föltámadásával, amellyel megigazulást adott nekünk.”

Az 550. pontban kijelenti, hogy Isten országa legyőzte a Sátán hatalmát:

„Isten országának eljövetele a Sátán országának veresége: „De ha én Isten Lelkével űzöm ki a gonosz lelkeket, akkor már itt az Isten országa” (M 12,28). Jézus ördögűzései az embereket megszabadították a gonosz lelkek hatalmától. Elővételezték Jézusnak „e világ fejedelmén” aratott végső győzelmét (Jn 12,31).”

A katekizmus tanítása szerint (1237. pont) a keresztelés szertartásakor is exorcizmust végez az egyház:

„Mivel a keresztség jelzi a bűntől és annak sugalmazójától, az ördögtől való megszabadulást, egy (vagy több) ördögűző imádságot mondanak el a jelölt fele fölött. A jelöltet a pap megkeni a katekumenek olajával vagy a keresztség kiszolgáltatója fölteszi rá a kezét, és az (ti. a jelölt) kifejezetten ellene mond a Sátánnak. Így előkészítve vallhatja meg az egyház hitét, amelyre ő a keresztség révén rábízatik.”

A megszállottak fölött végzendő exorcizmus szertarásáról az egyház hivatalos álláspontja a katekizmus 1673. pontjában fogalmazódik meg:

„Amikor az egyház nyilvánosan és hatalma teljével Jézus Krisztus nevében kéri, hogy egy személy vagy egy tárgy védelmet élvezzen a Gonosz erőivel szemben, és hatása alól mentesüljön, akkor ördögűzésről van szó. Jézus ezt gyakorolta, az egyház az ördögűzés feladatát és erre a hatalmat tőle, Jézus Krisztustól kapta. Az ördögűzés egyszerű formájában jelen van a keresztelés szertartásában. Az ünnepélyes, más nyelven „nagy” ördögűzést (exorcizmust) csak a püspök különleges engedélyével ellátott pap végezheti. Óvatosan kell eljárni, az egyház által felállított összes szabályt szigorúan betartva. Az ördögűzés a gonoszlelkek kiűzését célozza, vagy a megszállottságtól akar megszabadítani, és ezt Jézus lelki hatalmával teszi, amit ő az egyházra bízott. Más a helyzet a betegségek, főként a pszichikai betegségek esetében, amikor is a gyógyítás az orvostudományra tartozik. Fontos tehát az ördögűzés végzése előtt megbizonyosodni arról, hogy valóban a gonosz lélek jelenléte áll fönn, és nem egy betegségé.”

A hatályos Egyházi Törvénykönyv egyetlen helyen, az 1172. kánonban szól az ördögűzésről.

1. § Senki sem végezhet törvényesen ördögűzést megszállottakon, ha a helyi ordináriustól külön és kifejezett engedélyt nem kapott.

2. § Ezt az engedélyt a helyi ordinárius csak jámbor, tudós, józan és kifogástalan életű áldozópapnak adhatja meg.

O. J. összeállítása