Vissza a tartalomjegyzékhez

Vissza a tartalomjegyzékhez

Kedves Olvasó!

Hogyan tudunk igazi értékeket továbbadni? – kérdezi az Erdélyben is jól ismert Nemes Ödön jezsuita pap, aki hosszú távol-keleti szolgálatának tanulságait tudatos szintetizálással építette olyan rendszerré, amely módot és jogot ad neki arra, hogy ez alapján a mintaadás szándékával is válaszolhasson a címben feltett – s így nyilván korántsem retorikus – kérdésre.

Nemes Ödön persze a lapszámunkban közölt szövegével elsősorban az alapvető keresztény értékekre irányítja a figyelmet. Nálunk azonban – s ezt nyilván maga a szerző is tapasztalatból tudja – az értékekkel általában sem könnyű „szóba állni". Hovatovább szlogenné hígult az a kijelentés, hogy egy félreérthetetlen értékválság kellős közepén élünk, amelynek jellemzésére ezúttal a „gyakorlati materializmus" címszavát alkalmazzák (szemben a tíz évvel ezelőtt többé-kevésbé cserepeire hullott ideológiai materializmussal). Az persze, hogy az általános értékválság egészen sajátos módon színezi át az alapvető keresztény értékek kommunikációjának ügyét, teljesen nyilvánvaló. A keresztény világnézetet vallók – és követők! – éppoly tisztán látják az újabban felmerült bálványok veszélyeit, mint azok a polgári gondolkodású emberek, akiknek világnézete szempontjából a kereszténység nem releváns. Mindehhez csak a politika nemigen tud hozzászólni, hiszen lényegénél fogva maga is a mammon után nyargal lihegve, s akik erre figyelmeztetni próbálják, azokat a „politika" több-kevesebb vehemenciával kiközösíti vagy megkísérli súlytalanítani.

Azok az értékek, amelyeket továbbadni igazán érdemes, általában időtlenek. A korfüggő értékekről lépten-nyomon kiderül, hogy szövevényes manipulációk kétes termései. Ez még a „boldogulás" címszóval illethető, bonyolult erkölcsi értékkomplexumra is érvényes lehet, ha csak azt tartjuk is szem előtt, mennyire ellent tud mondani időnként a felhalmozás- és fogyasztás-alapú személyes boldogulásra felhívó jelszó a „puszta" emberi normalitás alapvető követelményeinek (például: azért hajtom túl magam a munkában, hogy elegendő anyagi fedezetem legyen kényelmem megteremtésére; azért „fogyasztom túl" magam, mert a státusom ezt megköveteli stb. stb.)

Azok az értékek, amelyeket feltétlenül érdemes továbbadni, szinte maguk hordozzák kommunikálásuk módszereit. Ez is kiolvasható Nemes Ödön írásából, még ha szerzőnk figyelemre méltó „módszertant" kínál is a továbbadáshoz. Bárcsak sokan figyelnének fel rá!fjakabfi.jpg (2054 bytes)

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Értékelések a pápa izraeli zarándokútjáról

Három nappal Izraelből való visszaérkezése után Róma püspöke elkészítette szentföldi zarándoklata "mérlegét". A Szent Péter téren mintegy 60 000 zarándok előtt értékelte izraeli útját, megköszönve Istennek, hogy meglátogathatta azokat a helyeket, amelyek 2000 évvel ezelőtt tanúi voltak Jézus földi jelenlétének. Szavakban nem is lehet kifejezni ennek az "ajándéknak" az értékét – mondta II. János Pál, majd a Vatikánban is megismételte a Szentföldön tett felhívását a megbékélésre. "Jeruzsálemnek a béke szimbólumává kellene alakulnia mindazok számára, akik Ábrahám Istenében hisznek. Bár lenne gyümölcsöző zarándokutam az egyház és az egész emberiség számára!"

Beszédében a pápa mindazokra az állomásokra kitért, amelyeket szentföldi zarándoklata során érintett. Pontifikátusa során – a kommentátorok túlnyomó többsége szerint – ez a zarándokút a legjelentősebb. A pápa háláját fejezte ki a jordániai, izraeli és palesztin hatóságoknak a készséges szervezési segítségért és biztosította a három államot arról, hogy a Szentszék elkötelezett partner lesz a régió várva várt, valódi békefolyamatának elősegítésében.

Különleges hangsúlyt adott a pápa jeruzsálemi tartózkodásának. "A Jeruzsálemre való emlékezés kitörölhetetlen része a lelkemnek. Nagy e város titka!" – mondta II. János Pál, utalva arra, hogy a szent város az üdvtörténet központi eseményének, Jézus feltámadásának színhelye. A Szent Sír templomában pontifikált szentmise számára utazásának csúcspontja volt – állította a pápa. Emiatt ragaszkodott hozzá, hogy még a szentmise napján újra visszatérjen abba a templomba, ahol Krisztus vére folyt az emberiség üdvéért.

II. János Pál részletesen beszélt a két izraeli főrabbival és az izraeli főmuftival való találkozására, mint ahogy külön kitért a Yad Vashem soá-emlékhelyen tett látogatására is, amelynek során a legmélyebb fájdalmat élte át a zsidóságot és minden üldözöttet ért tragédiára emlékezve. Hangot adott meggyőződésének, hogy a zsidóknak, a keresztényeknek és minden jóakaratú embernek közösen kell emlékezetükben megtartaniuk ezt a fájdalmas tapasztalatot, és együttesen kell kiállniuk a jóság győzelemre viteléért. (KAP)

Az izraeli média egyöntetűen megállapította, hogy II. János Pál pápa látogatásának eredményeként történelmi fordulat állt be a zsidók és a katolikus kapcsolatában. Két izraeli állami tévécsatorna eddig példa nélküli részletességgel, egyenes adásban tudósított a Nyolc boldogság hegyén bemutatott pápai szentmiséről. „Karol Wojtyla, aki megtapasztalta a második világháború szörnyűségeit, kifejezésre juttatta, hogy mélyen azonosítja magát a holocaustban meggyilkolt zsidókkal és a túlélőkkel. A Yad Vashemben tett látogatás a valódi testvériség szellemében egy történelmi folyamat csúcsát, a keresztények és zsidók közütti kapcsolatok új fejezetét jelentik" – fogalmazott az egyik jellemző kommentár szerzője.

A La Repubblica című olasz napilap március 22-I száma Jasszer Arafat palesztin elnököt idézte. Arafat hangsúlyozta: kétezer évvel azután, hogy az ég angyalai a kis palesztin városban, Betlehemben békét hirdettek az embereknek, Palesztina legszebb ruháját öltötte magára, hogy földjén köszönthesse II. János Pál pápát. A palesztin nép a legszeretetteljesebb köszöntésével fogadta a pápát Jeruzsálemben, ahol a kereszténység és az iszlám világa egymáshoz kapcsolódik, hogy hirdesse a szeretet, a béke és a szabadság örök üzenetét.

Luigi Accattoli, a Corriere della Sera vatikáni szakértője a lap március 27-I számában „remekműnek" nevezi azt, amit a nyolcvanadik évéhez közeledő pápa egy hét alatt a Szentföldön megvalósított: sikerült egyenlő szinten és egyenlő tisztelettel bánnia a két nem egyenlő és egymással ellentétben álló partnerrel. Néhány protokolláris és diplomáciai lépéssel kedvezett a palesztin félnek: úgy bánt vele, mintha már állammal rendelkezne. Ugyanakkor baráti gesztusaival teljesen elismerte Izrael államot. Többet adott a palesztineknek, mint amit a jelenlegi nemzetközi jog megszab, és sokkal többet, mint amennyit Izrael kívánt volna. Ugyanakkor többet adott Izraelnek, mint amennyit a palesztin közösség várt, és amennyit maga a katolikus közvélemény elfogadhatónak vagy igazságosnak gondolt volna.

Az Avvenire olasz katolikus napilap március 26-I száma interjút közöl Frans Bouwen belga fehér atyával, aki több mint harminc éve él a Szentföldön. A pápa látogatásának következményeiről szólva P. Bouwen reményét fejezte ki, hogy felgyorsul a megbékélési folyamat. Az eddigi tapasztalatok alapján a pápa puszta jelenléte mindenütt hozzájárult az egységhez, új lehetőségeket nyitott. Mindenki láthatta a pápa előrehaladott korát, fizikai törékenységét, és megértették, hogy pusztán mint tanú érkezett ide, aki senkire sem akar rákényszeríteni semmmit, senki számára nem jelent fenyegető veszélyt. Ez csak ritkán fordul elő a világnak ezen a részén.

Csendes ima a világ zajában címmel olvasható a La Repubblica március 26-i számában David Grossmann cikke. Az írás azokat az érzéseket tükrözi, amelyeket a pápa szentföldi zarándoklata egy nem hívőben ébresztett. Egy pillanatra a világ visszatartja lélegzetét: egy idős és beteg ember letérdel, és imába merül Istenével. A médiavihar kellős közepén ez az idős ember lehunyja szemét, és tökéletesen magára marad Istennel. (VATIKÁNI RÁDIÓ / MAGYAR KURÍR)

Az izraeli pápalátogatás eredményei messze meghaladtak minden várakozást – állította a Szentszékhez akkreditált izraeli nagykövet, Aharon Lopez. Nincs elég felsőfok ennek e történelmi utazásnak a jellemzéséhez – mondta a diplomata négy nappal a pápai zarándokút befejezése után római újságírók előtt. Az utazás három dimenzióban értékelhető: egyrészt a pápa által régen óhajtott zarándokútként – amelyre a számos nehézség dacára végül is sor kerülhetett –, másrészt a pápa ökumenikus érvényű békeüzenettel érkezett a Szentföldre, amelynek hosszútávú hatása lehet a térség népeinek kiengesztelődési folyamatában. Harmadrészt külön figyelmet érdemel Lopez szerint a pápai utazás hatása a zsidó–keresztény párbeszédre.

A Yad Vashemben tett látogatás, a holocaustot túlélt zsidó osztálytársakkal való találkozás, illetve a két főrabbival folytatott, oldott hangvételű beszélgetés csakúgy, mint a Siratófalnál bensőségesen elmondott ima egyarmánt történelmi nyomatékot kapott – értékelt a nagykövet. A zsidó–vatikáni szótértés történetében így a pápai zarándokút kétségkívül jelentős mérföldkő. Jóllehet messze még az elérendő végcél, ez az utazás kétségkívül közelebb juttatta a feleket e célhoz. Az sem elhanyagolandó szempont, hogy a pápalátogatás új fénybe állította a pápaság intézményét, illetve magát a katolicizmust a zsidó közvéleményben.

Néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt, hogy a pápa a Vatikán és Izrael zászlaival ékesített jordániai repülőgépen érkezzék a Ben Gurion repülőtéren – mondta Aharon Lopez.

(KAP)

A Vatikán szóvivője, Joaquin Navarro-Valls a RAI hírügynökség számára a következő kijelentést tette: "Az utolsó vacsora jeruzsálemi terme újra templom lehet." II. János Pál tizenkét bíborossal és püspökkel együtt eukarisztia-ünnepet celebrált. Ez volt 1551 óta az első alkalom, hogy újra szentmisét mutattak be a teremben. 1551-ben az akkori jeruzsálemi oszmán hatóságok ellenőrzésük alá vonták az utosló vacsora termét, majd nemsokára mecsetté alakították. Ma a terem üres, csak a látogatók számára szolgál turisztikai, kegyeleti és imahelyként, szentmise bemutatása azonban mostanáig nem volt lehetséges. II. János Pál az emlékezetes eukarisztia-ünnep után mintegy 25 percig egyedül maradhatott a teremben, amelyben a hagyomány szerint Jézus tanítványaival a pészach-előeste vacsoráját költötte el. A pápa térden állva imádkozott; valószínűleg a legmélyebb spirituális mozzanatok egyike volt ez az utazás során – mondta Navarro-Valls.

Az evangéliumok nem tartalmaznak pontos leírást a helyiségről, amelyben Jézus halála előtt az apostolokkal a pészach-bárányt elfogyasztotta. Csak azt tudhatjuk, hogy e városban egy tágas, étkezésre berendezett emeleti terem volt (Lk 22). A kereszténység igen korai időszakára keltezhető az a hagyomány, hogy az utolsó vacsora "emeleti terme" azzal a helyiséggel azonos, ahol a tanítványok a feltámadt Krisztussal találkoztak és ahol a Szentlélek csodálatos kiáradása is történt.

(KATHPRESS)

II. János Pál pápa izraeli látogatása az ország történetének eddig leginkább mediatizált eseménye. A világ minden részéből több mint 3000 újságírót akkreditáltak Jeruzsálembe az állami sajtóügynökséghez. Joaquin Navarro-Valls szentszéki szóvivő a Vatikáni Rádió számára adott tájékoztatásában külön kiemelte, mekkora személyes meglepetést érzett a túlnyomóan pozitív média-visszhangot látva. A pápa személyét és utazásának eredményeit fogadó-kísérő lelkesültség akkortól volt teljesen egyértelmű és megfellebbezhetetlen, amikor II. János Pál a Yad Vashemet látogatta meg – állította Navarro-Valls.

"A pápára néztem és elégtételt éreztem" – írja Uri Avneri a Ma’ariv napilap pápai zarándokutat elemző vezércikkében, majd szóban így kommentálja: "Egy törékeny, beteg öregember, aki órákon át áll a szélben, és mások, mindenki szenvedéséről beszél – lehet-e ennél meggyőzőbb érv az igazságosságról és felebaráti szeretetről szóló üzenetben? Olyan tanúságtétel ez, amely a szívünket érinti meg, mert ez az ember egészen hiteles. Sok-sok éve, hogy a hátán hurcolt egy teljesen kiéhezett, végletekig legyengült ismeretlen zsidó asszonyt, akinek ez volt a visszaútja a holocaust krematóriumától Krakkóba."

A Yediot Ahronot kommentárja szerint a pápa jelenlétével jelentősen megváltozott az izraeliek mélyen gyökerező negatív képe a keresztényekről. "A pápa Izraelbe való megérkezése pillanatától kezdve folyamatosan a kiengesztelődésre kért mindenkit. Minden szó, minden gesztus pontosan méretezett volt, hogy semmilyen más, újabb démon ne kelhessen életre. (…) A zsidókban élő keresztény-képben eddig a kereszttel hivalkodó, ellenséges érzületű elnyomó motívuma dominált. Most a keresztény törékeny, tiszta, szelíd hangú öregként jelent meg előttük, akinek számos zsidó barátja van – diákkora óta."

(KATHPRESS)

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Szilveszter Ildikó

A kényelmetlen bölcs

„Nincsenek világrengető hősi tettei, nem ír egyetlen sort sem, inkább tanulni vágyott másoktól, mint őket tanítani, és mégis alig van a klassszikuzs múltnak nála élőbb alakja."1 Röviden így indítja útjára filozófiatörténeti művében Szókratész tárgyalását Halasy Nagy József, a görög bölcselet századeleji szakértője, Arisztotelész Metafizikájának fordítója. Nem is lehetne másképp össszefoglalni azt a csodálatot, amely egy olyan ember iránt él 2500 év utókorának minden generációjában, aki nem tartotta fontosnak azt, hogy nevét megjegyezzék, és nem akart emléket hagyni az őt követők számára. Mint sok egyébben, Szókratész ebben is hasonlít Jézusra, és minden más hasonló formátumú személyre, akik úgy tették a legnagyobb hatást az emberiség szellemtörténetére, hogy közben jottányit sem kívántak abból a dicsőségből, amely a letöbb történeti „személyiséget" (mondjuk: Caesart, Napóleont) megszédít.

Ki volt Szókratész? Mit tanított és hogyan? A kérdések elcsépeltek, amennyiben minden jelentősebb személyiség és életmű vizsgálásakor feltesszük őket, ám megválaszolásuk nehéz. A nehézség pedig a forrásokból adódik, hisz maga Szókratész egy sort sem írt le, és azok írásaiban, akik őt és tanítását akarták megörökíteni, nehéz elválasztani az igazságot attól, amit „Szókratészbe" – úgymond – belemagyaráztak.

Szókratészről Platón, Arisztotelész2, Arisztophanész, Xenophón és Eupolisz műveiből meríthetünk adatokat, ám az egyik szerző rajongó módon, a másik ellenséges érzülettel beszél róla, s így a helyes képet igen nehéz körvonalazni.3

Platón esetében nehéz eldönteni, hogy a dialógusaiban megszólaltatott Szókratészből mikor szól a valódi Szókratész, és mikor beszél belőle Platón. A nehézség abból adódik, hogy Platón nemcsak Szókratész, hanem más filozófusok hatása alatt is állt, s így filozófiája kiindulópontja nem mindig Szókratész. Mivel pedig minden párbeszédben Szókratésszel mondatja el nézeteit, meg kell különböztetni, hogy Szókratész melyik dialógusban önmaga, és melyikben vall például püthagoreus elveket, mivel a szicíliai iskola is hatott Platónra. A filozófiatörténészek megkülönböztetési alapként Platón filozófiájának korszakait veszik tekintetbe: ifjúkorában Platón Szókratészt hallgatta, ezért első műveiben bizonyosan megtaláljuk a hiteles Szókratészt, mivel az ő tanai ihlették ezeket.4

Platón azt ragadja meg Szókratész szellemiségéből, ami nincs alávetve az időnek, megfiatalítja őt, noha a történeti Szókratész abban az időben, amikor Platón megismerte őt, már öreg ember volt. Ez az a Szókratész, aki történeti hatalom lett, s a filozófiába ma is társalog velünk.5

A másik forrásunk, aki hasonlóan Platónhoz szimpátiával beszél Szókratéstzről, Xenophón, a hadvezér és kalandor, az első hadtörténeti mű, az Anabaszisz megírója. Két művet is írt Szókratészről, akinek Platónnal maga is tanítványa volt: Az Apologiát és a Memorabiliát. Egyes szerzők szerint6 Xenophón művei a történeti érték, a valóság leírása szempontjából hűségesebbek, mint Platón teljesítménye, mivel Xenophón – nem lévén filozófus – nem is adja saját nézeteit Szókratész szájába, mert nem érdeke, hogy így szerezzen tekintélyt azoknak. Mások viszont azt róják fel neki, hogy Xenophón nem volt Platónnal egy „súlycsoprtban" versenyző metafizikus, moralista, és személyiség, ezért – gyakorlati ember és történetíró lévén – nem is ismerte fel Szókratész zsenijének valódi természetét és nagy horderejű nézeteinek jelentőségét, s így alakját jámbor erkölcsprédikátorrá alacsonyította.7

Megint más szerzők szerint Xenophón emlékezéseiben kitalált történeteket, kis dialógusokat ír Szókratészszről, amelyeknek úgy próbál érvényt szerezni, hogy kijelenti: szemtanúja volt ezeknek. Xenophón sok részletben ellene mond Arisztotelésznek és Platónnak, a filozófiai igazság szenvedélyes kutatóinak, vagyis azoknak, akiket a filozófiatörténet „tökéletes Szókratész-követők" kategóriába sorol, ezért az emlékezéseibe foglaltak csak annyiban érdemelnek hitelt, amennyiben egybecsengenek Platónnal és Arisztotelésszel.8

A Szókratészről fennmaradt források másik kategóriaája az, amelyek ellenszenvvel beszélnek róla és kigúnyolják őt.

Eupolisz egyik komédiájában Szókratész ezüstcsészét lop el egy lakomáról.9

A mester védőbeszédének hitelt adva, ahol arról beszél, hogy vagyona gyarapításáról és a családjával való foglalkozásról is lemondott, illetve azt elhanyagolta a közérdek miatt, Eupolisz jellemzésének nem hihetünk.10

Súlyosabb vádak Eupolisz kicsinyes rágalmainál azok, amelyeket Arisztophanész hoz fel Szókratész ellen egyik vígjátékában. Súlyukat maga Szókratész tanúsítja védőbeszédéban, amikor azokat az ellene régebb emelt vádak közé sorolja, és bevallja, hogy ezek ellen védtelen, mivel ezek előítéletekké változtak már vádlóiban, amelyeket szívós gyökereik miatt a per rövid ideje alatt lehetetlen kiirtani. Már csak azért is, mert bíráinak fülébe e vádakat még ifjúkorukban – amikor ugyanis nem voltak képésék megítélni az igazságot – csempészték be Arisztophanészhoz hasonló ellenségei.11 Ezek fogják őt romlásba dönteni. Arisztophanész szofistaként mutatja be Szókratészt, aki az égi és a földalatti világ dolgaival foglalatoskodik, vagyis istentelen, hitetlen, és a rosszat jónak, a jót pedig rossznak tünteti fel. Mint szofista pénzért tanítja a fiatalokat hamis tanaira.12 Az előbbi vád elleni védekezésről később fogunk tárgyalni, az utóbbi ellen pedig Szókratész úgy védekezik pere során, hogy rákérdez: valaki rá tudja-e bizonyítani bírái közül ezt. A válasz – mély csend.13

Mint láttuk, Szókratész tanítását és életét nehéz rekonstruálni a források felsorolt hiányosságai miatt. Mégis, mit tudhatunk róla biztosan?

Élete

I.e. 470-ben született Athénban kézműves családban, anyja bábaaszony volt. Szülővárosát csak akkor hagyta el, amikor hadjáratokon vett részt (szemben például Platónnal, aki – mondjuk úgy: „vándordiákként" – beutazta a mediterrán világot és Egyiptomot). Társai közül mindig kitűnt vitézségével és tűrőképességével.14

Alkata, testtartása nem filozófusra, hanem kézművesre emlékeztet. Talán csúnyasága, testalkatának „nemtelensége" is ösztönözte arra, hogy „szép belsőt" formáljon ki magában ki.15 Télen-nyáron ugyanabban az öltözetben járt, beszéd közben forgatta a szemeit, ételben-italban mértékletes volt.16

Mesterségét apjától tanulja, ám csakhamar abbahagyta a kézművességet, mivel úgy érezte, a tanítás, az „ember-faragás" hivatásának kell szentelnie magát. Ám ebben sem hasonlított a szofista tanítókhoz, a filozófusokhoz: az utcát járta, ifjak vették körül, főleg arisztokraták, mert ezeknek volt idejük gondot fordítani a szellemre.17 Nem csak tanítványaival beszélgetett, szívesen szólított meg olyanokat, akikkel véletlenül találkozott az utcán, bármilyen társadalmi réteghez tartoztak is. Maga mondja el védőbeszédében: azért, hogy kiderítse, miért is nevezte a delphoi jósnő őt a legbölcsebb görögnek, politikusokat, költőket és kézműveseket keresett meg, akiket a közvélemény bölcsnek mondott és akik maguk is bölcsnek tartották magukat.18 Ezt azért is jó tudni, mert az ötvenes évek egyik ideologizáló marxista filozzófiatörténete Szókratészt bizonyos fokú elitizmusa miatt és mert az arisztokrata ifjak tanítója (is!) volt, népellenségnek és „reakciósnak" tette meg.19 Nos, elég elolvasni Thuküdidész Peloponnészoszi háborújának első száz oldalát, hogy megtudjuk, mivé züllött az athéni „vezetőség" és tömeg Periklész zseniális szellemének kilobbanása után, hogy rájöjjünk, Szókratész miért „vetette meg" a tömeget, miért volt „elitista".

A konkrétból kiindulva az általános filozófiai kérdések felé haladt beszélgetéseiben, amelyeknek célzata mindig polgártársai nevelése volt, noha Szókratész maga tagadta, hogy értene a neveléshez.

Ezzel a taktikával függ össze az is, Szókratész miért nem vállalt sohasem politikai tisztséget, közéleti felelőssléget: nagyon jól tudta, hogy egyénekre szabott tevékenységéval ellenségeskedést vált ki. Mivel tudta, hogy a tömeggel is ellenkeznie kell, ha becsületes akar maradni, nem vállalt tisztségviselést. Ebben az esetben ugyanis sokkal hamarabb törvényszék elé állították volna, és balsorsa hamar be is teljesedett volna. Ez pedig isteni eredetűnek tartott küldetését akadályozta volna meg.20

Végül mégsem úszta meg. Istentelenséggel, ég és föld dolgainak kutatásával és demitizálással, új daimónokba vetett hittel, ezáltal pedig az ifjúság megrontásával vádolták.

A vád hátterében más állt: politikai és személyes okok. Szókratész maga világít rá erre védőbeszédében, természetesen a jelenlevő tisztes athéni sznobtársadalom méltatlankodó zajongásától kísérve: személye kényelmetlen, mert bölcs, autonóm személyiség, akit felfuvalkodott polgártársai nem bírnak elviselni, mert lelkük mélyére lát, és horribile dictu „be is olvas" nekik. S ez még a baj egyik ábrázata csupán, mert az ifjak, akik követik őt s többségükben arisztokraták, utánozták Szókratészt, és ezzel elég sok kellemetlen pillanatot szereztek már a demokrata vezetőségnek. Ez a vezetőség nem engedheti meg magának, hogy kritikusai legyenek, főleg a hatalmat szintén akaró arisztokraták nem. Pár évvel korábban ugyanis egyszer már átvették a kormányzást, és nyilván most sem válik ínyükre a végletesen kicsinyes következetességgel alkalmazott demokrácia fullasztó levegője.21

Szókratészt így már pere előtt halálra ítélték kortársai előítéletei és félelmei: Anütosz, három vádlójának egyike fejezi ki ezt, amikor a per elején kijelenti, Szókratésznek vagy egyáltalán nem kellett volna törvényszék elé kerülnie, vagy pedig, ha mégis beperelték, halálra kell ítélni. Hiába minden védekezése: méregpohárra ítélik és hatvankilenc éves korában börtönben, büröklétől múlik ki a világból az az ember, aki Platóntól Bertrand Russel-ig az európai filozófusok mestere volt.

Szókratész módszere

Szókratész „beszélgető módszerének" több motivációja volt. Egyet már említettünk: meghallva, hogy Apollón a legbölcsebb görögnek tartja, elindult, hogy megtudja, mitől bölcsebb ő, mint a többi ember, miért és miben több, jobb. Módszerének másik forrását családjától örökli: anyja mesterségét „folytatja". Szókratész a gondolatok és igazság „bábaasszonyának" tartja magát. „Az én mesterségem, hogy mindenképpen meg tudjam ítélni, az ifjú lelke csak színleli-e a szülést és hazudik, vagy igazit és természeteset szül."22 Ez a szókratészi bábáskodás, görörg szóval majeutika. A bábáskodás szó nem puszta szimbólum vagy metafora: a helyes gondolatok megszületésénél bábáskodni ugyanis a legértékesebb tevékenység, hiszen az igazi ismeretek a helyes cselekedetek előfeltételei.23

A majeutikát az irónia határozza meg. Ma az irónia a köztudatban cinizmussal határos gúnyt, vagy egyszerűen csipkelődést jelent. Ezzel szemben a szókratészi irónia „társalgáasi modor, együttes derültség, nem pedig gúnykacaj vagy képmutatás, mintha csupán tréfálna az eszmével".24

1 Halasy Nagy József, A filozófia. Budapest 1991. 141.

2 Arisztotelész alkalmilag szól Szókratészről írásaiben. Ezek tanításáról és jelleméről informálnak, ám a közvetített adatok pillanatfényképszerűek. Ld. Hársing László, A filozófiai gondolkodás Thalésztől Kantig, I. k. Miskolc 1991, 63.

3 Pais István, A görög filozófia. Budapest 1994. 250.

4 Uo. 251.

5 V.ö. Halasy, i.m. 146-147.

6 V.ö. Pais uo.

7 V.ö. Halasy uo.

8 Richard Robinson, Szókratész In: Filozófiai kisenciklopédia. Kecskemét 1993.

9 V.ö. Pais, uo. 253.

10 Platón, Szókratész védőbeszéde In Platón összes művei, 431-434.

11 Uo. 402-403.

12 V.ö. Pais, i.m.. 254.

13 V.ö. Platón uo.

14 V.ö. Störig, Hans Joachim, A filozófia világtörténete. Budapest 1997. 112.

15 V.ö. Pais, i.m. 279.

16 V.ö. Hársing, i.m. 62.

17 V.ö. Platón, i.m. 410.

18 Uo. 405-409.

19 Dimnyik, M. A. – Jovcsuk, N. T. (szerk.), A filozófia története. Budapest 1959, 91.

20 V.ö. Platón, i.m. 423-424.

21 Uo. 405-435.

22 Platón, Theaitétosz, In Platón összes művei, II.k. 108-109, idézi Pais, i.m. 256.

23 Hársing, i.m. 66.

24 Hegel, G. F. W., Előadások a filozófia történetéről. Budapest 1959. 45.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Nemes Ödön SJ

Hogyan tudunk igazi értékeket továbbadni?

Tapasztalataim az értékek továbbadásában

Indiában van egy szokás, amelyet én is nagyon jónak tartok. Amikor valaki filozófiai vagy vallási témákról beszél, azt mondják neki: „Várjon! Előbb mondja el tapasztalatát, és azok alapján eldöntjük, hogy meghallgatjuk vagy sem." Én most bizonyos értékek továbbadásáról szeretnék beszélni, de jónak tartom, hogy előbb tapasztalataimról, saját életemen „keresztül" szóljak. (A számok a cikk második részével vannak kapcsolatban. )

Értékrendem kialakulása

Kiskorom óta mindig érdekeltek az igazi értékek, mert a háború alatt találkoztam hamis értékrendekkel. Különösen is érdekelt a szegények és a nehéz sorsúak, az igazságtalanul megkülönböztetettek helyzete. Ez azért volt így, mert – noha városi gyerek voltam – nyaraim jórészét olyan helyen töltöttem, ahol volt alkalmam megbarátkozni több szegény cigány családdal. Ugyanott sokat dolgoztam egyszerű földművesekkel együtt. Ez kemény munka volt számomra, de megszerettem őket, és hasznos, jó tapasztalat volt egészen más értékrenddel találkozni. (1)

Szüleim mély hite gyakorolta a legmélyebb hatást értékrendemre. Ugyancsak ők oltották belém a szegények iránti szeretetet, sorsuk iránti érdeklődést. Ezért vállalkoztam arra, hogy gimnazista koromban a háború évei alatt a külvárosi szegénynegyedben cserkészcsapatot szervezzek. (2) Nagyon otthon éreztem magam közöttük. Szerzetespapi hivatásom ott, a szegénynegyedben érlelődött meg. Ebben az időben részt vettem a munkásifjúsági mozgalomban is. Érettségi után, 18 éves koromban, 1944-ben, léptem be jezsuitának. A Jézus Társaságában munkáspap akartam lenni, hogy a kemény munkán keresztül sorsközösséget vállaljak a nehéz körülmények között dolgozó emberekkel.

Értékrendem kiszélesedése

A szegényekkel való együttérzés háromévi jezsuita életem alatt misszionáriusi hivatássá változott. Világossá lett előttem, hogy a nem-keresztény japánok még nehezebb körülmények között élnek, mint az Istent ismerő keresztény munkások. Ha valaki Magyarországon komolyan érdeklődik Krisztus iránt, vannak, akik segíteni tudják. Ahol viszont kevés a keresztény, ez nem lehetséges.

Novícius koromban, a háború nehéz napjaiban, többször megtapasztaltam, mekkora boldogság életemet csak Jézusra építeni. Egyszer imában felmerült bennem a kérdés: meg lehet-e ezt tapasztalni akkor is, ha elhagyom hazámat, kultúrámat... Lehetséges-e akkor is, ha felégetek magam mögött minden földi biztonságot, és csak Istenre támaszkodva próbálok élni? Jézus valóban boldogságot nyújtó társam tud-e lenni a messzi Japánban is? Ha igen, akkor másoknak is mondhatom, hogy Krisztus útja az igazi boldogság felé vezető út. Erről akartam meggyőződni, ezért kértem, hogy küldjenek Japánba. Tapasztalatomból akartam hirdetni Krisztus örömhírét, nem elméletekből. (3)

Hosszú évek múltán most már tapasztalatból mondom: Jézus igazán boldoggá tud tenni mindenkit, aki komolyan elkötelezi magát iránta és az Isten országa iránt. A vele való személyes, mély kapcsolat minden más kapcsolatot felülmúlóan értékes, és valóban értelmet ad az életnek. Ez a tapasztalat misszionáriusi életem legnagyobb ajándéka. Később életem nagy boldogsága volt, hogy sok japán emberben láttam Isten kegyelmének munkáját, azt, ahogyan megtapasztalják az örömhírt a közösségben, és annak segítségével elkezdik megélni az örömhírt. Csodálatos élmény, ahogyan egy nem-hívőből hívő keresztény ember születik.(4)

Igazi értékek kibontakozása

A japán misszionárius kétéves nyelviskolában „születik". Több mint 30 fiatal jezsuitával, körülbelül 10 különféle nemzet fiaival tanultam együtt a japán nyelvet. A kezdet igen nehéz volt. A nyelvtanulás nehézségeire nem számítottam. Számomra a japán már az ötödik idegen nyelv volt. Azt gondoltam, könnyen megbirkózom vele. Nagyot tévedtem. A japán tanulása ugyanis nem csak szavak, jelek és egy különleges nyelvtan elsajátítását jelenti. Meg kellett tanulnom japánul érezni, viselkedni. Amennyire csak lehetett, el kellett sajátítanom a japán értékrendet. Ez azt jelentette például, hogy az európai kultúrában annyira értékelt igazság Japánban nem mindent felülmúló érték. Ott a harmónia az, ami mindennél fontosabb. Egész gondolkodásmódom, kommunikáló képességem, sőt értékrendem gyökeres átalakítására volt szükség ahhoz, hogy beilleszkedhessem a japánok világába.(5)

Japánban a 28 országból érkezett 320 jezsuita nemzetközi közösséget alkot. Itt nagyon meg kellett tanulnom, hogy ugyanazokat az értékeket különbözőképpen lehet kifejezni. Azt is tapasztaltam az elmúlt évtizedekben, hogy az egyház a régi értékeit a mai világnak megfelelő, más, új formákban kezdte kifejezni. (6)

Japán misszionáriusi életem első két hónapja után rám szakadt a kulturális sokk. Ez a szó akkor még nem is létezett. Nem tudtam, mi a bajom, csak azt éreztem, hogy rövidesen megbolondulok. Eszembe jutott, hogy egy nagynéném elmegyógyintézetben halt meg. Gondoltam, rövidesen oda kerülök én is. Az azonban meg sem fordult a fejemben, hogy otthagyjam Japánt. Keserves helyzetemet Krisztus értékrendjének fényében próbáltam szemlélni.

Ebben a nehéz helyzetben nagy segítségemre volt a japán misszió történetének tanulmányozása. A 16. és 17. században sok jezsuita halt vértanúhalált a japán misszióban. Tudták, hogy biztos halál vár rájuk, mégis vállalkoztak arra, hogy titokban belopakodjanak a pap nélkül maradt japán keresztények közé, és folytassák az örömhír továbbadását. Azt gondoltam, követem őket a vértanúságban: a megbolondulás lesz az én vértanúságom.

Amikor a legkeservesebb napokat éltem, azokra a jezsuitákra is gondoltam, akik hosszú éveket töltöttek koncentrációs táborokban. Tőlük hallottam, hogy ott csak az marad meg ép ésszel, aki értéket tud találni az ottani életében is, és azért az értékért szabadon vállalja az ottlétet. Világosan láttam, hogy nekem is értelmet és értéket kell találnom abban, hogy rövidesen megbolondulok. Elkezdtem komolyan imádkozni, gondolkozni, és nap mint nap leírtam, milyen értéket találok a Japánért való megbolondulásban. Pár nap múlva világossá lett, mit kell tennem. Elmentem kis kápolnánkba, amely a háború alatt a japán tengeralattjárók központjának egyik terme volt. Letérdeltem az Oltáriszentség előtt, és Isten kegyelmével szabadon elhatároztam, hogy ha Isten is úgy akarja, szívesen megbolondulok a japánok megtéréséért. Felajánlottam az életemet, értelmemet, mindenemet erre a célra.

Amikor ezt ki tudtam mondani, teljesen megkönnyebbültem, és nagy béke költözött szívembe: „Úgyis megbolondulok, most már nem kell semmitől sem félnem!" Tudtam, hogy elmém elborulásánál nagyobb nehézséggel biztosan nem kell már szembenéznem. Ha fáradt vagyok, ha nehéz, ha keserves, nem számít, úgyis megháborodom. Ezt az utat szabadon, örömmel és szeretettel választottam.

Ez a felajánlás alapozta meg értékrendemet és életemet Japánban. Attól kezdve már nem voltak különösebb problémáim. Éreztem, hogy előbb-utóbb sikerülni fog belegyökereznem a japán kultúrába. Ez akkor meg is kezdődött, de hosszú évek teltek el, amire meg is valósult. (7)

Első próbálkozások igazi értékek továbbadásában

Papi életemet Japánban középiskolai tanárkodással kezdtem. Tizenkét éven át két jezsuita fiúiskolában tanítottam angolt, erkölcstant és azoknak a fiúknak, akik kérték, katekizmust is. Iskoláinkban csak délután, órák után tanítottunk hittant, és csak azoknak a diákoknak, akik szabadon jöttek, szüleik írásos beleegyezésével. Az én időmben a diákok 70-80 százaléka kérte, hogy megismerhesse a kereszténységet. Ezek 20, néha 30 százaléka a hatévi középiskola alatt kérte a keresztséget, néha szüleikkel, főleg édesanyjukkal és testvéreikkel együtt. (8) Amint Japán kezdett jómódú lenni, elanyagiasodni, csökkent a hittanulók és a keresztelések száma. (9)

A diákok és családjuk, akik hat éven keresztül velünk voltak, személyes kapcsolatainkon keresztül megszerették és becsülték a kereszténységet akkor is, ha nem kötelezték el magukat. Bár a 125 millió japán közül a keresztények száma még az 1 százalékot sem éri el, a kereszténység jól ismert, tiszteletben álló vallás és világnézet. Sokan úgy vélik, körülbelül 20 millió japán szimpatizál velünk, és a kereszténységet tartja a legjobb vallásnak. Ez gondolom azért van, mert mi azt próbáltuk tenni, amire a japánoknak valóban szükségük volt, és nem a mi elgondolásainkat, értékeinket akartuk rájuk kényszeríteni. (10)

Az iskolaévek alatt a hittanuló csoportok és a katolikus diákokból szervezett kisközösségek éltettek engem, mert éreztem, hogy ők többre vágynak. Gyakran hívtam őket hosszabb-rövidebb lelkigyakorlatokra, és akik óhajtották, rendszeres lelkivezetést kaptak. Papi hivatások és példaadó világi apostolok születtek ezekből a kisközösségekből. Diákjaink szülei is közösségeket alkottak, ott találtak rá az örömhír értékeire. (11)

Egy japán megkeresztelkedése elsősorban Isten kegyelmének a csodája. Legtöbbször az történik, hogy egy nem-keresztény japán közelebbi kapcsolatba kerül egy kereszténnyel, akinek az élete megtetszik neki, mert észreveszi, hogy barátja különféle nehézségek ellenére is igazán boldog. Felébred benne a vágy, hogy ő is ilyenné legyen. (12)

Az igazi értékeket továbbadó emberek képzése

A katolikusok elenyésző kisebbségben vannak Japánban, de a számukat sokszorosan meghaladó befolyást gyakorolnak a japán társadalomra. Az 1991. évi adatok szerint Japánban 16 egyházmegye s ezekben 812 templom volt. 1807 pap, 7383 szerzetesnő és 388 szerzetes segítőtestvér dolgozott összesen 431 633 katolikus és 125 millió nem katolikus szolgálatában. Hogy milyen szellemben történjék ez a szolgálat, azt a papok, szerzetesek és hívők képviselőinek összejövetele 1984-ben világosan megfogalmazta. A püspöki kar ennek az összejövetelnek javaslatait elfogadva így határozta meg a japán egyház feladatát: „Mi, katolikusok, mindegyikünk egyenként és közösségileg is, misszionáriusok vagyunk. Azoknak, akik még nem ismerik Krisztus jóhírét, és még nem veszik körül az Úr asztalát velünk együtt, mindenképpen meg akarjuk hirdetni hitünk örömét. Szeretnénk minél több embert segíteni abban, hogy eljusson a keresztséghez, és velük együtt Jézus Krisztussal közreműködni az emberi nem megváltásáért." (13) „Igaz, hogy a japán társadalomban és kultúrában láthatóak az evangélium csírái, de azért még sok az olyan ember Japánban, akiket igen nehéz helyzetbe kényszerítenek, elnyomnak, igazságtalanul megkülönböztetnek. Mi, katolikusok mindnyájan, ezekkel az emberekkel együtt akarunk dolgozni azon, hogy az evangélium csírái szárba szökkenjenek, és jó gyümölcsöt teremjenek a japán társadalom számára. Minden embert tisztelünk és fontosnak tartunk, és az evangélium szellemében velük közreműködve hozzá akarunk járulni a japán társadalom átalakításához. Ennek megvalósításához minden egyházmegyének és egyházközségnek missziós közösséggé kell fejlődnie, minden szerzetesrendnek, minden iskolának és intézménynek kézzelfoghatóan közre kell működnie ebben az evangelizációban."

Nekem különösen is tetszett ez a program, mert engem éppen ilyen vágyak vezettek Japánba. A középiskolában és később az egyetemen is mindig kerestem a kapcsolatot a kiszorítottakkal, az elfelejtettekkel, azokkal, akiknek különösen is nehéz az élet. (9)

Tanárságom tizenkettedik évében kértem elöljáróimat, hogy kispapokkal foglalkozhassam lelkivezetőként, esetleg a katekétika tanáraként. Kérésem olyan formában teljesült, hogy kineveztek a tokiói jezsuita szeminárium elöljárójának. Ez erőimet felülmúló munkakör volt. Felelősséget vállalni több mint ötven jezsuita egyetemi tanárért és kispapért, akiknek nagyobb része fiatal japán vagy fiatal misszionárius volt több különféle országból – nem volt könnyű feladat. Ugyanakkor ez sok lehetőséget adott arra, hogy komolyan gondolkozzam az értékek továbbadásáról. Közösségi összejöveteleinken sokat gondolkodtunk a II. vatikáni zsinat szerinti nevelési elvek gyakorlatba ültetéséről. Mindez a hatvanas évek vége felé történt, amikor Japánban is sok volt az egyetemisták között a zavargás, a fejetlenség. Ebben a munkakörben gyakran tapasztaltam meg tehetetlenségemet, gyengeségemet. Egy nap ima közben rádöbbentem, hogy társaimért és Japánért talán éppen azzal tudok valamit tenni, hogy szenvedek értük. Ebben találtam vigasztalást, ebből merítettem erőt. (7)

Mivel nehéz volt a papságra készülők elöljárójának lennem, megpróbáltam összehívni a környékbeli többi szerzetesi és egyházmegyei szemináriumok elöljáróit, akik, gondoltam, ugyanezt tapasztalják. Mindegyikük szívesen fogadta a meghívást, és rövidesen 12 főből álló „elöljárói közösség" született. Sokat segítettünk egymáson imával és tapasztalataink megosztásával. (11)

Az igazi értékek továbbadása sok gyakorlatot igénylő „művészet"

Az is nagy segítség volt számomra, hogy részt vehettem Rómában a jezsuita elöljárók részére megszervezett kiképzésen. Akkor több év után először jutottam vissza Európába. Érdekes élmény volt. Különösen hálás voltam azért, hogy Jézus Társasága ennyire megsegít abban, hogy jól végezzem elöljárói feladatomat. Az elöljáróképzőre sok országból jöttek. A római Jezsuita Központból és több országból összehívott szakértők segítségével lassan világossá lett, mi is tulajdonképpen az elöljáró feladata, hogyan lehet egyéneknek és közösségeknek továbbadni igazi értékeket. (14)

A szemináriumi elöljárói megbizatásom lejártával a jezsuita japán nyelviskolánkban tanuló új misszionáriusok lelkivezetőjének neveztek ki. Ebben a munkakörben is szembesültem azzal, hogy a jószándék és az érdeklődés nem elég ahhoz, hogy komoly lelkivezetést lehessen végezni. Igen jókor jött tehát – mivel tanulmányaim befejezése óta már 17 év múlt el –, hogy lehetőséget kaptam egy évi tanulásra, felfrissülésre. Felvételt nyertem az amerikai jezsuiták vezetése alatt álló St. Louise-i szerzetes- és papnevelőket képző intézetbe (Institute of Religious Formation). Itt egy tízhónapos programon vettem részt, melyet a világ különböző részeiről összejött 40 novíciusmester, novíciamesternő és szemináriumi lelkivezető részére szerveztek meg. Az egész év fő témája a keresztény értékek és a szerzetesi karizmák továbbadása és a lelkivezetés volt. Az elméleti és a sokoldalú gyakorlati képzés nagyon érdekes és hasznos volt számomra. Különféle közös műhelyek, megbeszélések, kiértékelések segítettek életem újabb irányvételében. A II. vatikáni zsinat szellemének gyakorlatba ültetésével itt találkoztam először.

Az év folyamán mindegyikünknek volt személyes lelkivezetője. Felbecsülhetetlenül sokat kaptam a magam mesterétől. A program végén a spanyolországi Manrézában végeztünk 30 napos, személyesen kísért lelkigyakorlatot. Ez nagyon segített abban, hogy saját tapasztalatomból tanuljam meg az értékek ismeretének és azok megélésének nagy különbségét. Ez az egyéves tapasztalat megalapozta mindazt, amit azóta tettem és most is teszek az igazi értékek továbbadása terén.

Mi szükséges ahhoz, hogy igazi értékeket tudjunk továbbadni?

Amikor megkaptam a felszólítást, hogy beszéljek az igazi értékek továbbadásáról, őszintén szólva megörültem ennek a lehetőségnek. Ez mint misszionáriusnak, papnak és tanárnak, egész életem témája volt. Sok tapasztalatot szereztem új értékek befogadásával kapcsolatban és értékek továbbadásában is. Meglátásaimat tapasztalataim alapján vázlatosan a következőképpen tudnám összefoglalni.

(1) Ahhoz, hogy valóban be tudjam fogadni valaki értékrendjét, elengedhetetlen a kölcsönös bizalom. Szüleim feltétel nélküli bizalommal ajándékoztak meg, ezért tudtam befogadni azt, amit ők fontosnak és értékesnek tartottak. Ők meg voltak győződve arról, hogy én képes vagyok a fejlődésre, és megvan bennem a szükséges erő és bátorság új és szokatlan feladatok elvégzésére. Nem tartották szükségesnek állandóan figyelmeztetéseket, utasításokat adni. Nem támasztottak elvárásokat velem szemben. Tág teret nyújtottak arra, hogy szabadon válasszak. Irántam való bizalmuk nem azt jelentette, hogy mindenben szabadjára engedtek vagy mindent egyszerűen rám hagytak. Közös megbeszélések előzték meg elhatározásaimat, mindig tudták, mivel foglalkozom, és őszintén érdekelte őket, amit tettem.

(2) Szüleim és mások sem, akik érdekrendem kialakításában valóban segítettek, nem adtak nekem sem elvont magyarázatokat, sem általános alapelveket. Nem parancsokkal és utasításokkal akartak vezetni, hanem élő példájukkal. A japán közmondás azt tartja, hogy a gyerek a szülő hátát nézve nevelődik. Szüleim ezt nekem nem mondták, de meg voltak győződve arról, hogy értékrendjük nagyon befolyásol engem. Ügyeltek arra, hogy életüket rendben tartsák, viselkedésük tiszta és átlátszó legyen számomra. Mindig tudtam, hogy szívükön viselik sorsomat, sokat gondolnak rám, és imádkoznak értem.

(3) Jezsuita és misszionáriusi hivatásom kibontakozásában szüleim megértő, önzetlen szeretete igen nagy segítség volt számomra. Amikor a Távol-Keletre indultam, nekik is, nekem is nehéz volt örökre elválni, hittel néztünk az ismeretlen jövő elé. Személyes istenhitem, a Jézus Krisztussal való élő kapcsolatom és annak igazi megélése alapozta meg értékrendemet. Japánban gyakran megtapasztaltam, ha ez nincs meg, akkor hiányzik az igazi támpont az ember életében. Ott minden relatív, nem az Isten, hanem a nagyobb emberi közösség (például a vállalat, a település, a rokonokkal és a meghalt ősökkel kibővült „család") van a középpontban meghatározó elemként. Ezért a közösségre vetülő szégyen vagy mások rólam alkotott ítéletei rendkívül fontosak. Ami nem hoz szégyent rám, családomra vagy őseimre, az elfogadható. Ezért a keresztény értékek továbbadása nagyon nehéz volt számomra.

(4) Negyvennégy év után visszakerülve Európába most úgy tapasztalom, hogy Nyugaton több hangsúlyt kap a személy, kevesebbet a közösség. Japánban ez pontosan fordítva van. Sok év tapasztalata döbbentett rá, hogy mindkettő, a személy és a közösség együtt alkotják az igazi értékrend alapköveit. Az emberi személy méltóságát nem lehet megalapozni Jézus Krisztus személye nélkül. Ezt bizonyítja az is, hogy ahol a személy nem érték, ott nincsen rá szó, így például a japán nyelvben sem. Jézus Krisztus személyét tartom olyan értéknek, ami nélkül az emberi személy értékességét igen nehéz felfedezni és a valóságban megélni. Jézus Krisztus személyisége olyan példakép, amely megmutatja, milyen irányban kell keresnünk az igazi értékeket. Elvont világnézeti alapelvek, a hosszú századok alatt megszületett emberi bölcsesség meglátásai segíthetnek az értékek továbbadásában, de nem nyújtanak biztos alapokat életünk irányszabásához. Jézus Krisztus személye, a vele való kapcsolat és a közösségben való élet harmonikus egysége alapozta meg számomra az igazi emberi értékeket, és teremtette meg a továbbadás útjait.

(5) Noha a háború alatt nevelődtem, és fiatal koromban három különböző állam megszállása alatt éltem, senki sem tudott egyöntetűségre, egyformaságra kényszeríteni. Ennek mindig ellenálltam. Különösen is hálás vagyok nevelőimnek és rendtársaimnak azért, hogy segítettek olyan értékrendet elsajátítani, amely nem zárkózott el világnézetünktől és a különböző értékrendek tiszteletben tartásától. A különbözőségek nagyrabecsülése segített abban, hogy újból és újból felülvizsgáljam és elmélyítsem saját értékrendemet.

(6) Az értékek kifejezésével kapcsolatban le tudtam vetkőzni az elavult formákat, és magamévá tenni az időszerű kifejezési módokat. Az mindig szomorúsággal töltött el, amikor láttam, hogy az emberek igazi értékeket dobnak ki életükből, mert a kifejezés formáit nem találták időszerűnek. A különböző kultúrák hatásaitól nem féltem, mert nem gondoltam, hogy világnézetem minden igazságot magába foglalhat. Az egyházon kívül és belül tapasztalt sokféle változás közepette arra törekedtem, hogy megtartsam azt, ami igazán értékes, és változtassam a kifejezésformákat, ha szükség volt erre. Az értékek vagy kifejezésmódok továbbadásában mindig ügyeltem arra, hogy másokat szabaddá téve, azokat az értékeket és kifejezésformákat adjam tovább, amelyekre nekik valóban szükségük volt.

(7) Betegségeim közepette, a háború és a hosszú ostrom hónapjai alatt szüleimtől tanultam meg a szeretetből, szabadon elfogadott szenvedés értékét. Szüleim kis koromtól fogva életükkel arra mutattak rá, hogy a szenvedés nem szükségképpen büntetés, mert Krisztus is szenvedett, és ő sok értéket talált benne. Szüleim nem próbáltak gyors megoldásokat adni, amikor együtt szenvedtek velem. A szenvedések alatt megtanultam imádkozni, hinni, remélni, és abban értéket találni. Ez nagyon segített a börtönben, a határon felállított szögesdrót előtt, a kultúr-sokkban, a rákbetegségben, bizonytalanságaimban, kudarcaimban és az öregedés keserveiben. Évek múltával azt is sikerült magamnak és másoknak is megfogalmazni, hogy a szenvedés sok esetben nem megoldandó probléma, hanem értékes misztérium, amiből nagyon sokat lehet tanulni.

(8) Az igazi értékek továbbadásának egyik elengedhetetlen feltétele az igazi szabadságtapasztalat. Sajnos Japánban a szabadság nem túl nagy érték. Talán éppen ezért számomra mindig is különösen fontos volt, hogy valóban szabad legyek, és másokat is szabaddá tegyek. Fiatal korom óta ügyeltem arra, hogy semmit se tegyek csak azért, mert azt tenni kell. Mindenben, amit tettem, igyekeztem értéket találni, és azt az értéket szabad hozzáállással megcélozni. Ezen a téren nagyon sokat tanultam rákbetegségemből. A rák adott valóság volt számomra. Az viszont teljesen az én szabad elhatározásomon múlt, hogyan viszonyultam ehhez az adott valósághoz. Hasonló betegségben szenvedőknek, fogyatékos gyerekek szüleinek, a gyűjtőfogház rabjainak, az alkoholista nőknek és minden más szenvedőnek, akikkel életem során találkoztam, ezt a szabad hozzáállást próbáltam megértetni és segíteni ennek gyakorlati kivitelezésében.

(9) Életem folyamán több országban sokféle emberrel találkoztam. Kevesen voltak azok a jómódúak, gazdagok, akik nyitottak voltak az igazi értékek befogadására. Könnyebb volt a nyitottszívű szegényeknek és hátrányos helyzetben lévőknek továbbadni az élet igazi értékeit. Azokat, akik mélyebb kapcsolatban voltak velem, mindig próbáltam összehozni a szegényekkel, hogy tanulni tudjunk tőlük.

(10) A más kultúra által közvetített értékeket akkor tudtam magamévá tenni, amikor megtapasztaltam, hogy azok valóban szükségesek személyes és közösségi életemben. Nem rábeszélés, fenyegetés vagy unszolás volt, ami segített olyan értékek elsajátításában, amelyek érettebb, szélesebb látókörű emberré formáltak. Mindazokat a japán értékeket, amelyek megegyeztek világnézetemmel és amelyek fontosak voltak Japánba való belegyökerezésemhez, magamévá tettem akkor is, ha ez nehéz volt, és sok küzdelmembe került.

(11) Amikor fiatalon Japánba érkeztem, magammal vittem a kereszténység megélésével kapcsolatos individualista szemléletemet. Több év után döbbentem rá, hogy Jézus Krisztus értékrendjének továbbadására közösséget alapított. Ez a rádöbbenés elvezetett addig a meggyőződésig, hogy értékek továbbadásához igazi, élő közösségre van szükség. Alkalmi csoportosulások, itt-ott találkozó hasonló gondolkodású emberek nehezen tudnak értékeket továbbadni egymásnak. Hosszú évek tapasztalata alapján állítom, hogy egy keresztény olyan mértékben tudja magáévá tenni az örömhír értékeit, amennyiben belegyökerezett egy élő keresztény közösségbe. Az értékekre való rádöbbenésem, azok felfedezése, az azokra való komoly vágyódásom, azok elfogadása, magamévá tétele, életembe való beépítése, értékelése, másokkal való megosztása mind a közösségen belül, a közösség segítségével történt és történik. A közösségépítés egyben értékek továbbadását is jelenti.

(12) Megtapasztaltam, hogy a közösségi kapcsolatokon belül szükség van mély, meghitt, baráti kapcsolatokra. Így volt Jézus életében is. Három apostollal különösen is meghitt kapcsolata volt. A misszionáriusi élet egyik szépsége az, hogy akikkel mély kapcsolatba tudok kerülni, azok befogadják az általam képviselt értékeket. Barátaimnak nem kellett mondanom, hogy „gyertek utánam", „csináljátok úgy, ahogy én csinálom". Kapcsolatunk meghittsége miatt észrevétlenül lassan magukévá tették azt, ami számomra fontos és értékes volt. Baráti kapcsolataim kiépítéséhez természetesen időre volt szükség. Azt is megtanultam, hogy Japánban mindenki gyanúsnak tartja azt, amit bizonygatni kell azért, hogy mások is elfogadják. Ott azt tartják, hogy ami valóban értékes, az evidens, bizonyításra nincsen szükség. Japán a misztériumok kultúrája. Az emberi élet, az emberi kapcsolatok és hitünk misztériumaival való „megbarátkozás" Japánban töltött éveim egyik nagy ajándéka.

(13) Az értékek továbbadásához mindig fontosnak tartottam az örömtapasztalatot. Az őskeresztények nem hiába nevezték el Jézus Krisztusról szóló tanúságtételüket örömhírnek. Meg vagyok győződve arról, hogy csak akkor tudok igazi értékeket továbbadni, ha szívemben ott él és életemben megmutatkozik az öröm. Japánban nem próbáltam értékeket továbbadni előírások, parancsok megkövetelésével. Az öröm megtapasztalása fellelkesítette barátaimat, és vonzó lett számukra Jézus Krisztus. Az öröm felszabadította és segítette őket a keresztény értékek felfedezésében. Felébredt bennük a vágy, hogy ők is szabad, örömteli életet éljenek igazi értékek felé törekedve. Minden érték, amit tovább próbáltam adni, örömöt jelentett japánjaim számára. Ez az öröm természetesen nem valami állandó ujjongó érzés. Gyakran együtt jár nehéz és kemény valóságok megtapasztalásával. Tapasztalatom szerint az igazi értékek megélése mindig ambivalens érzésekkel párosul. Ez így volt Jézus életében is: kísértéseiben, a Getszemáni kertben és a keresztfán. A szenvedéssel, nehézségekkel egyidőben tapasztalt öröm az, ami igazán vonzó, értékeket szülő tapasztalat.

(14) A jezsuita elöljárók kiképzése alatt rádöbbentem arra, hogy nagyon fontos elsajátítani az értékek továbbadásának művészetét. Minden ember más, Isten így akarta, így teremtett bennünket. Soha sem szabad tapasztalataim alapján valakit beskatulyáznom, első benyomásaim alapján ítélkezni. Fontos megtanulnom ítéleteimet felfüggeszteni, addig, amíg benyomásaimat a valós tényekkel össze nem vetettem. Mint misszionárius tanárnak és papnak nagy volt a kísértésem, hogy diákjaimmal kapcsolatban rögtön véleményt nyilvánítsak arról, amit hallottam vagy láttam. Fiatalkoromban sajnos gyakran tettem ezt, de rájöttem, hogy ez nem segít igazi értékek továbbadásában. Sokkal többet tudok értük tenni, ha segítem őket rájönni, hogy mi volt az érték abban, amit mondtak vagy tettek, és mi volt az, ami nem értékes. Ezt nekik kell felfedezni, és segíteni kell őket, hogy azt elfogadják. A segítés nem abban áll, hogy szavaimmal akarok valakit meggyőzni vagy valamilyen cselekvésre rábeszélni. Amikor fiatal koromban ezt tettem, soha nem volt jó eredménye.

Japánban azt is megtanultam, hogy értékrendem nem szükségképpen a legjobb az adott körülmények között. Azt is beláttam, hogy állandóan szükség van értékrendem további fejlesztésére, elmélyítésére. Megragadtam minden alkalmat újabb tapasztalatok szerzésére.

Megtanultam arra is vigyázni, hogy a gyengébbek ne támaszkodjanak rám, mert könnyű lett volna őket arrafelé irányítani, amerre én akartam. Mint tanárnak nagy kísértésem volt úgy nézni a dolgokat, hogy az iskolánknak, az intézménynek mi szolgál hasznára vagy kárára. Intézményekben ez gyakori szempont. Eleinte én is ebbe a csapdába estem, de láttam, hogy ez sem helyes út igazi értékek továbbadására. Az értékek továbbadásának igazi művészetét úgy kell életbe ültetni, hogy mindig újabb és újabb lehetőségeket használok fel. Folytatólagos képzésben veszek részt. Ennek a művészetnek a gyakorlásában állandóan szükség van személyes és közösségi visszatekintésre, értékelésre, gyakori konzultálásra, csendre és visszavonulásra. Aki erre nem talál időt, az nem tudja elsajátítani ezt a művészetet.

Egy-két gyakorlati módszer az igazi értékek továbbadásának művészetéhez

a) Lelkigyakorlatok

Amikor Amerikában voltam, megismerkedtem a személyesen kísért lelkigyakorlatadás különböző módszereivel. Lelkivezetőm elvállalta, hogy az ő szupervíziója alatt több ilyen lelkigyakorlatot kísérjek. Később pedig a kanadai jezsuita lelkigyakorlatos központban, Guelphben, kísérők közösségével együtt adhattam több személyesen kísért lelkigyakorlatot. Ezek a tapasztalatok megalapozták jezsuita papi életem legfontosabb munkaterületét, a személyesen kísért lelkigyakorlatadást. Ettől fogva, kevés kivétellel, csak ebben a formában adtam a szentignáci lelkigyakorlatokat. A személyesen kísért szentignáci lelkigyakorlatokban olyan módszert találtam igazi értékek továbbadására, amelyet mással nem is tudnék összehasonlítani. Az ilyen lelkigyakorlat abban áll, hogy a lelkigyakorlatozónak személyes kísérője van, akivel minden nap találkozik, és beszámol neki arról, hogy mit tapasztalt, mit érzett az aznapi imádságban, a kapott gyakorlatokban. A kísérő e beszámoló alapján a lelkigyakorlatozó szükségletének megfelelően ajánl a következő napra szentírási szövegeket vagy más gyakorlatokat. A résztvevők a szentmisén kívül közösen csak a reggeli imát végzik. A vezetővel való megbeszélés alapján mindenkinek saját napi programja van. A lelkigyakorlatok célja Szent Ignác szavai szerint az, hogy „az ember önmagát legyőzze és életét rendezze, anélkül, hogy bármely rendezetlen hajlamból elhatározást tenne". Az élet rendezése, ami valójában abban áll, hogy szabaddá leszünk, elengedhetetlen ahhoz, hogy igazi értékeket tudjunk elsajátítani.

Saját tapasztalatomból felsorolok egy-két értéket, amelyeket a lelkigyakorlatokon keresztül kaptam:

- Isten feltétel nélküli, hűséges szeretetének befogadása;

- Igazi megbocsátás és gyógyulás megtapasztalása;

- Jézussal való mély, személyes szeretetkapcsolat kiépítése;

- Mély, erős vágyak tudatosítása;

- A szeretetből fakadó megfontolt megkülönböztetés folyamatának elsajátítása, ami igen nagy segítség volt életem helyes döntéseiben;

- A szenvedés értékességének felfedezése;

- Az öröm fontossága mindennapi életemben;

- Elindulás az aktivitásban szemlélődő életforma felé;

Ezek és a hasonló értékek megéléséhez a lelkigyakorlatok nagyon sokat segítettek. Amerikából Japánba való visszatérésem után úgy gyümölcsöztettem tapasztalataimat, hogy kis közösségeket hoztam össze a lelkivezetés és a személyesen kísért lelkigyakorlatadás céljából. Több szerzetes és később világi lelkigyakorlat-kísérőt képeztem ki. Sokaknak adtunk együtt 3, 8 és 30 napos, személyesen kísért lelkigyakorlatot. Ugyancsak velük szerveztünk hosszú éveken keresztül évente kétszer hivatástisztázó 8 napos lelkigyakorlatot fiatalok részére. A résztvevők közül sokan e lelkigyakorlatok alatt kitisztult hivatástudattal döntöttek a házas vagy a papi, szerzetesi életforma mellett.

Minden ember életében talán az egyik legfontosabb mozzanat az életcél megtalálása és olyan életpálya választása, amely számára valóban elvezet a kitűzött életcélhoz. Ebben a választásban kristályosodik ki az addig elsajátított értékrend. Több országban sok fiatalt kísértem olyan lelkigyakorlatokban, ahol ez a választási folyamat volt a központi téma. Soha nem próbáltam őket bármilyen irányba is befolyásolni. Mindegyikük teljesen szabadon választotta meg azt az utat, amelyik értékrendjének megfelelt. Ezekben a gyakorlatokban tapasztaltam meg igazán, mit jelent értékeket továbbadni.

b) Katolikus házastársakkal való együttműködés

Az egyéves amerikai tartózkodásom alatt gazdag tapasztalatot szereztem a keresztény házastársi kapcsolat elmélyítésére megalapított Marriage Encounter (Házas Hétvége) mozgalommal kapcsolatban. A II. vatikáni zsinat gyakorlati megvalósításának egyik legjobb példáját tapasztaltam meg ebben. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy Japánban is meggyökereztessem. Eleinte ez sok nehézséget jelentett, mert a japánok nem szívesen beszélnek – még egymás között sem – a férj–feleség kapcsolatról. Azok a házaspárok, akik eljöttek a 44 órás hétvégi „tapasztalatra", megértették, hogy a keresztény házastársi kapcsolat nemcsak a család, de az egyház és a társadalom alapjául is szolgál. A találkozók révén a résztvevők házastársi kapcsolata megszilárdult, és igazán életadóvá lett „befelé", a család életében és „kifelé", a társadalomban is. Közülük többen szívesen dolgoztak velem együtt különféle apostoli munkákban.

A férj–feleség kapcsolat Isten elgondolása szerint a legmélyebb, legéletadóbb kapcsolat. Az apa és az anya az igazi értékek továbbadói. Ehhez azonban a házaspár tagjai közötti mély kommunikációra van szükség. Ezt segíti elő a Házas hétvége mozgalom, amelyben a házasság és a papság szentsége együttműködik, és az Isten szíve szerinti társadalom felépítését célozza. Hosszú évekig voltam kapcsolatban ezzel a mozgalommal. Nagyon sokat tanultam tőlük az igazi értékek továbbadását szolgáló művészet elsajátításában. Röviden vázolom ott szerzett tapasztalataimat és felfedezéseimet. Alkalmam volt megtapasztalni,

- Hogyan lehet felismerni a különbséget az érzések kifejezése és az ítélkezés között; miért fontos ezt a kettőt megkülönböztetni a mélyebb kommunikálás érdekében;

- Miben áll az igazi szeretet, bizalom, megbocsátás és az élet sebeinek kölcsönös gyógyítása;

- Hogyan és miben tud a házasság és a papság szentsége közreműködni az Isten Szíve szerinti társadalom felépítésében;

c) Nem-keresztény jegyespárok

Mint már említettem, Japánban sok a kereszténységgel szimpatizáló, főleg a fiatalok között. Iskoláink és egyetemeink révén sok olyan fiatallal kerültünk kapcsolatba, akik nem tartották kielégítőnek a sinto házassági ceremóniákat. Misszionáriusi életem egyik legmélyebb és legtermékenyebb munkája volt a nem-keresztény jegyespárokkal való foglalkozás. Éveken keresztül egyfolytában jött egyik csoport a másik után. Minden csoportban volt legalább 20-22 pár. Néha egyidejűleg két csoportot is vezettem. Mindig két tapasztalt házaspárral együtt vezettük a csoportokat.

Meghitt, közvetlen légkör alakult ki az öthónapos kurzus alatt. Mindenki szabadnak érezte magát, mondhatott, amit akart. (11) Ahogy a hetek múltak, egyre jobban megismertük egymást és észrevehetően közelebb kerültünk a keresztény házastársi értékrendhez.

A jegyespárok érezték, hogy a program segíti őket egymás megismerésében és közös értékrendjük kialakításában. (10) A házasságra való készülést életük egyik legfontosabb időszakának tekintették. Szívük tele volt szeretettel egymás iránt. Becsületesen készültek a komolyan megalapozott házaséletre, ezért igen fogékonyak voltak. Érzékeny szívükbe mélyen belegyökerezett a krisztusi szeretet. Kevesen lettek keresztények, de mindegyikük közelebb került Istenhez, jobban megismerték Krisztust, mélyebb lett szeretetkapcsolatuk.

Az emberi életben vannak olyan időszakok, amikor különösen is fogékonyak vagyunk igazi értékek befogadására: kora gyermekkor, jegyespári kapcsolat, fiatal házasok, az értékrendet felkavaró váratlan dolgok megtapasztalásakor, az öregkor napjaiban, a halál közeledtekor. Ha valaki nyitott, ilyenkor sokat lehet tenni igazi értékek elsajátítása érdekében.

d) Krisztusi Élet-Közösség (KÉK)

1976-ban a szentignáci lelkiséget élő világiak mozgalmának (KÉK, Japánban CLC = Christian Life Community) vezetői megkértek, hogy legyek egyházi asszisztensük. Japánban körülbelül 30 ilyen kisközösség működött az ország különböző részeiben, mindegyikben 5-6 személy, általában hasonló életállapotúak és nagyjából azonos korosztályúak. Voltak közösségek fiataloknak, akik keresték életcéljukat, új házasoknak, akik próbálták megalapozni közös értékrendjüket, nyugdíjasoknak, akik életük összefoglalására készültek. Minden KÉK-közösség a maga plébániáján, munkahelyén vagy egyetemi környezetében komoly apostoli munkát fejtett ki. Több mint 20 évig voltam kapcsolatban ezzel a lelkiségi mozgalommal. Számomra is nagyon gazdagító volt. Mindig otthon éreztem magamat közöttük, mert befogadtak mint egyenrangú idősebb testvérüket. Sok új apostoli lehetőséget próbáltunk ki és valósítottunk meg. Az egyik ilyen kezdeményezés a fiatalok részére szervezett „tapasztalatszerző túra" volt a Fülöp-szigetekre. Nyomortelepek, lepratelepek, szegény falusi közösségek és gazdag egyházközösségek szerepeltek a programon. Beszéltünk idősebbekkel, akik átélték a japán megszállást, és elmondták szomorú élményeiket a japán fiataloknak. Találkoztunk kereskedőkkel, akik beszéltek nekünk a japán kereskedők és vállalatok tevékenységéről a Fülöp-szigeteken. Az itt szerzett élmények nyomán a tizennégy fiatal közül nyolc szerzetesi vagy papi pályát választott.

Hasonló „tapasztalatszerző túrákat" Japánban is szerveztünk. Évente egy-egy vasárnap kora reggel kis csoportokban meglátogattuk azt a tokiói városrészt, ahol nagy mulatozás volt az előző éjszaka. Japánban nem használnak kukát, csak kiteszik a szemetet a ház elé kis zacskókban. Rengeteg ételmaradék és üres üvegek kerültek az utcára. A dőzsölés maradványainak megtekintése után elmentünk a szegénynegyedbe, majd a legdrágább luxusüzletekbe is. Így próbáltuk megtapasztalni azt, amire a japán püspökök felhívták figyelmünket. Ezek a tapasztalatok mind a fiataloknak, mind az idősebbeknek sokat segítettek az evangéliumi értékek felfedezésében és továbbadásában.

e) Együtt a peremre szorultakkal

Japánban töltött utolsó hét évem alatt misszionáriusi életem külső körülményei nagyon megváltoztak. Három éven át gondolkoztam, terveztem és imádkoztam azért, hogyan tudnék közelebb kerülni Japán szegényeihez és kitaszítottjaihoz.

Első próbálkozásom alkoholista nők intézetében vállalt lelkivezetői munka volt. Itt főleg a nehéz helyzetben lévő nőkkel foglalkozó AA-vezetők (AA = Anonim Alkoholisták) támasza akartam lenni. Közöttük megtaláltam az alkoholisták szenvedéseivel és őszinte törekvéseivel együttérző Krisztust, és észrevettem, hogy ő mennyi szeretettel gondoskodik a társadalom peremére szorult nőkről. Világossá lett előttem, hogy csak azok az alkoholisták tudnak új életet kezdeni, akik beismerik, hogy saját erejükből nem képesek talpra állni, és szükségük van a „Magasabb Erő" támogatására (a nem-keresztény japánok így nevezték a természetfeletti erőt, Istent). Láttam, mennyire szükséges az alkoholistáknak a kisközösség, ahol megértésre találnak, elbeszélhetik örömeiket, fájdalmaikat és ahol erőt tudnak kapni az újrakezdéshez. (1) (9) (11) (12) (13)

Fiatalkori vágyam a szegényekkel és kitaszítottakkal való sorsközösség után továbbra sem hagyott nyugodni. Más lehetőségeket is kerestem. Vágyamat megosztottam hasonló gondolkozású jezsuita társaimmal. Egy spanyol és egy amerikai paptársammal elhatároztuk, hogy kiköltözünk Tokió legszegényebb negyedébe. Elöljáróink elfogadták tervünket. Így hatvan éves koromban új életet kezdtem társaimmal ott, ahol úgy gondoltuk, hogy közelebb tudunk lenni a társadalom peremére szorultakhoz: a két jezsuita testvérem egyetemi tanárkodásuk mellett foglalkoztak a környék szegényeivel, az egyik a külföldi munkásokat vette gondjaiba, a másik a környékbeli iskolásokat gyűjtötte össze, és segítette tanulmányi előmenetelükben. Én a KÉK mozgalom irányításával párhuzamosan fogyatékos gyerekek szüleivel és a gyűjtőfogház rabjaival foglalkoztam. Ezek voltak a Japánban töltött utolsó éveim legszebb emlékei.

Egy nem-keresztény szülő számára igen nagy tragédia, ha fogyatékos gyermeke születik. Japán a „szégyen-kultúra" országa. A legtöbb szülő megbélyegzőnek, szégyennek tekinti a fogyatékos gyermeket. Rokonaik is mind azzal vádolják őket, hogy valami rosszat követtek el, és annak büntetéseként született ilyen gyerekük. Az egyik fő törekvésem az volt, hogy meggyőzzem ezeket a szülőket arról, hogy nem minden szenvedés büntetés, Jézus Krisztus szenvedése sem volt az. Próbáltam velük együtt felfedezni a fogyatékos gyermek értékét a család és a társadalom számára. Minden évben sikerült összehozni az érdeklődő szülőkből egy kisközösséget. Ezekkel eljutottuk addig, hogy értéket és értelmet találtak abban, hogy értelmi fogyatékos gyereket nevelnek. Sikerült felfedezniük, hogy ez mennyire fontos testvéreik, rokonaik és az egész társadalom számára. A gyakori közös megosztások közben igen sokat tanultam tőlük a szenvedés értelméről. Sokan a szülők és nevelők közül közelebb kerültek a kereszténységhez is.

Sok szép élményre tettem szert a gyűjtőfogház rabjai között is. Itt is kisközösségeket hoztam össze, akik ebédszünetüket áldozták fel hat hónapon keresztül minden második héten azért, hogy értelmet találjanak a rácsok mögötti életben. A képzés végén sokan mondták: „Itt találtam meg az igazi szabadság értelmét." „Tudom miért vagyok itt, más életet fogok kezdeni." A rabokkal személyesen is sokat beszélgettem. Igazán őszinték voltak, már nem volt semmi titkolnivalójuk, még egymás előtt sem. Őszinteségük, nyíltságuk közelebb hozta őket Istenhez. (9) (10) (11) (12)

1986-ban „véglegesítettem" Japánhoz tartozásomat: japán állampolgár lettem. Meg voltam győződve, hogy egész életemet ott fogom leélni. Negyvennégy év alatt sohasem gondoltam arra, hogy elhagyjam szeretett Japánomat. 1993-ban mégis vállalkoztam arra, hogy lelkivezető legyek a gyulafehérvári szemináriumban. Hatvanhét éves koromban azért kértem ezt a szolgálatot, hogy közelebbről tudjam követni a szegény, gyakran meggyalázott Krisztust, aki szabadon választotta a gyengeséget és kiszolgáltatottságot. (3) (4) (6) (7) (9) (10) (12) (13)

A háromévi erdélyi szolgálat befejeztével, negyvenhét évi távollét után visszatértem Magyarországra. Újra elkezdtem az igazi értékek továbbadását a megtépázott, elszegényedett, értékrendjében erősen megsebzett szülőhazámban. A sok sebet hordozó, kifáradt, elcsüggedt embereknek van talán a legnagyobb szükségük igazi értékek elsajátítására. Ha hinni tudnak az újraéledésben, és komolyan vágynak a sebek gyógyulására, ők is megértek az igazi értékek befogadására.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Anne Bingham

Lelki vezetés világiaknak

Cape Codtól úgy harminc mérföldnyire délre a harmincnégy éve házas Norman Fournier és felesége, Alberta havonta egyszer találkoznak lelki vezetőjükkel, egy irgalmasnővérrel. Norman, aki karbantartóként dolgozik egy szanatóriumban, úgy találja, „ez az élmény megérteti velem, mit is jelent a vallásom. Régente kötelességből jártam misére. Ma ez már nem kötelesség, hanem élvezetes szellemi, lelki utazás Isten felé."

A Milwaukeeban (Wisconsin állam) élő Peg Fenning így jellemzi magát: „Abba a generációba tartozom, amelynek tagjai közül a nők önmagukat mindig utolsó tételként írták fel az élet bevásárlólistájára." Egy barátja ösztönzésére, aki arra biztatta, hogy „vágjon bele bátran", havonta találkozik a Miasszonyunkról nevezett tanítórend egyik tagjával, hogy megvizsgálja, „hogyan működik Isten az életemben".

A Fournier házaspár és Mrs. Fenning ahhoz az egyre növekvő csoporthoz tartoznak, amelynek laikus katolikus tagjai lelki vezetők segítségével mélyítik el Istennel való kapcsolatukat. A papok és a gyakorló hívők számára hagyományos ajánlás – de akár követelmény is lehet –, hogy lelki vezetőjükkel rendszeresen elmélkedjenek. A nekik nyújtott egyéni segítség azonban többnyire a problémákra összpontosít, és nem az Istennel való kapcsolat elmélyítésére.

Úgy látszik, most változás állt be ezen a téren. Paul Kelly SCJ lelki vezetést tanít a franklini Szent Szív Teológiai Főiskolán. „Ezt az előadást eredetileg szeminaristáknak szánták" – mondja Kelly. Az elmúlt években mégis „a hallgatóság felét világiak tették ki, sokan közülük pasztorálasszisztensek, akik ily módon próbáltak felkészülni a hívek által egyre inkább igényelt, személyre szabott lelki vezetésre."

William A. Barry jezsuita sokat írt a lelki vezetésről. „A hetvenes évek közepe felé találkoztunk először lelki vezetést kereső laikusokkal" – többek között az általa is alapított cambridge-i Vallásos Fejlődés Központban (Massachusetts állam).

Odafigyelni Istenre

Nevével ellentétben a lelki vezető nem mondja meg az embereknek, mihez kezdjenek az életükkel, bár a múltban ez volt a gyakorlat. Az olyan szentek, mint Avilai Szent Teréz vagy Lisieux-i Szent Teréz például lelki vezetőjük parancsára írták meg önéletrajzaikat.

Az anglikán írónő, Susan Howatch (Ragyogó képek – Glittering Images, Fénylő erők – Glamourous Powers) által mindent tudó, mindent látóként jellemzett lelki vezetők pedig nem szégyellnek hajbakapni a rájuk bízott emberek lelkéért.

Barry, aki korábban tartományfőnök volt, ma pedig New England-ben a jezsuita rend harmadik rendi programját vezeti, úgy vélekedik, hogy a lelki vezetés mai katolikus értelemben többnyire olyan „pasztorális tanácsadást jelent, amelynek köszönhetően az egyén képes odafigyelni Isten személyesen hozzá intézett üzeneteire". „A legtöbb ember igencsak segítségre szorul, hogy oda tudjon figyelni azokra az isteni sugallatokra " – mondja. „Az emberek többnyire nehezen hiszik el, hogy Isten szól hozzájuk, vagy hogy ezt az élményt érdemes elemezni, megosztani valakivel."

Peg Fenning minden bizonnyal egyetért ezzel a kijelentéssel. Az Alpha Sigma Nu, a Tiszteletbeli Jezsuiták Országos Szövetségének vezetője elismeri: „Egész életemet bencések és jezsuiták között töltöttem, így éppen eleget tudok az egyházban nagy hagyománnyal rendelkező lelki vezetésről. De soha nem gondoltam, hogy ez rám is vonatkozhat. Nem vagyok elmélkedő, mrditatív alkat."

A vezető „félreáll"

Nincs előre megszabott forgatókönyv, de a lelki tanácsadás, vezetés többnyire egy órán át tart. Általában néhány perc csevegéssel indul, aztán Istenre összpontosító imával folytatódik, de fel lehet olvasni egy részt a Bibliából, Isten jelenlétét jelképezheti egy meggyújtott gyertya is. Ezután általában az elmúlt hetek fontos eseményeinek megbeszélése következik, amikor is a vezető segít megtalálni Isten jelenlétét az említett helyzetekben.

A megközelítés a lelki vezető stílusának függvényében változik. Egy ferences például összekötheti az irányított személy által elmesélteket Szent Ferenc életének egy epizódjával, egy másik vezető pedig bizonyos bibliai részleteket ajánlhat átgondolásra. Nem a módszer számít, hanem az, hogy segíti-e az embert közelebb jutni Istenhez.

„A vezetőnek az a dolga, hogy félreálljon" – magyarázza Thomas Speier atya, aki a Cincinatti-központú, Keresztelő Szent Jánosról elnevezett rendtartomány tagjainak és más ferenceseknek szóló programot vezeti, melynek elnevezése: gyakorlati képzés ferenceseknek lelki vezetésben és lelkigyakorlat vezetésben (Franciscan Internship Program in Spiritual Direction and Directed Retreats).

„A lelki vezetés függőleges viszonyt feltételez Isten és az irányított személy között, szemben azzal a vízszintes viszonnyal, amely egy tanácsadó és a vezetettje között fennáll." – mondja a ferences.

„A vezető visszakérdez: Mit is mondott neked Isten? A legfontosabb az a kötelék, amely az irányított személyt Istenhez fűzi, én ebbe nem akarok belekeveredni, nem akarom megzavarni ezt." – magyarázza Speier atya. „Az én feladatom megkérdezni: Mi történt? Hogy érezted magad? Mit akar mindezzel Isten?"

A lelki vezetést nem szabad összetéveszteni a terápiával. Ha valaki olyan komoly gondokkal küszködik, mint például az alkoholizmus, házaséleti problémák, idegbetegség vagy szexuális problémák, a szellemi vezető nem helyettesítheti a képzett szakembert. Viszont a hit távlataiba helyezve a fentieket, együtt dolgozhatnak a kezelés alatt álló páciensekkel.

A kiteljesedésre összpontosítva

Robert F. Morneau, a Green Bay-i egyházmegye ideiglenes püspöke szerint a lelki vezetés „nem annyira a problémák megoldásáról, mint a kiteljesedésről szól. Az ítélőképességről, amellyel megpróbálunk választ találni arra, hogy mi is történik az életben, hogyan hat rá a Szentlélek, és hogy egy-egy döntés Istentől származik-e vagy sem."

Többnyire egy olyan krízishelyzettel kezdődik, amely kétségbeejti az embereket, legyen az a középkorúakra jellemző nyugtalanság, haláleset a családban, válás vagy házasságon kívüli kapcsolat. Morneau szerint „az emberek először azért keresnek fel, hogy erről a bizonyos helyzetről beszéljenek, aztán rájönnek, hogy ily módon Isten próbál belépni az életükbe, és hogy szeretnének közelebb jutni hozzá."

A fenti eset mások szerint is tipikusnak mondható. Lucy Abbott-Tucker, a Chicago's Institute for Spiritual Leadership (Chicagói Lelki Vezetési Intézet) tagja azt mondja: „Ha minden jól megy, nem látunk túl a dolgokon. De ha valami kiborít, akkor elgondolkodunk." „Az egészségünkhöz is valahogy így viszonyulunk. Jó volna, ha mindig gondot viselnénk rá, de általában csak akkor törődünk vele, ha valami nem működik rendesen."

Barry szerint az emberek egy része „valamilyen intenzív Isten-élmény átélése után" keres vezetőt, „mert kételkednek a józan eszükben. Emlékszem, egyszer egy művelt szakember nekifogott a szentignáci lelkigyakorlatoknak. Teljesen bele volt bonyolódva, amikor felkeresett. Hetente találkoztunk, amíg a dolgok helyükre nem kerültek." (Szent Ignác lelkigyakorlatai általában egy óvatos vezető irányításával végzett intenzív, hosszú elmélkedések Jézus életéről.)

Az emberek olyankor is segítségért folyamodnak, amikor valamilyen helyzetben tanácstalanok. Marian Cowan CSJ nővér harminc éve készít fel lelki vezetőket St. Louis-ban. Szerinte az emberek általában olyankor keresnek lelki vezetőt, ha egy adott helyzetben nem tudnak döntést hozni. „Új jelenség, hogy az emberek házassággal kapcsolatos problémákkal fordulnak hozzánk segítségért, például azt szeretnék eldönteni, hogy lépjenek-e házasságra vagy sem. Ilyesmit eddig nem tapasztaltam."

Mitől nőtt meg az érdeklődés?

Vajon a lelki vezetés iránt egyre növekvő igény a New Age individualizmusának újabb jele? „Kétségtelenül fennáll az individualizmus veszélye" – mondja Barry, „de ha az emberek valóban találkoznak Istennel, abból nem születhet 'én és Jézus' -szerű felfogás, hiszen Jézus nem ül tétlenül mellettük a világ végeztéig. Akit valóban megtörtek a gondok, gyógyításra van szüksége. De végül mindez azzal folytatódik, hogy Jézus elindul, és így szól hozzád: Gyere. Nem elég szembenéznünk egymással, dolgunk van."

Morneau püspök azt állítja: „az én elméletem szerint a II. vatikáni zsinat nyomán megerősödött az Szentírás és a szentségek szerepe, miközben háttérbe szorult az áhítatgyakorlat [Úr angyala-ima, rózsafüzér, kilenced]. Ez utóbbi korábban sokkal jelentősebb volt, és minden bizonnyal gyakran helyettesítette a szentségi életet, illetve a Szentírást, de legalább megteremtette a módját az Istennel való mindennapos kapcsolattartásnak." A továbbiakban Morneau hozzáteszi: „amikor a II. vatikáni zsinat után zsebretettük a rózsafüzéreket, a legtöbb ember számára csak a vasárnap maradt. Hétfőtől vasárnapig pedig semmi. A lelki vezetés egy másik módja annak, hogy mindennapi életünkben is elmélyíthessük Istennel való kapcsolatunkat."

Mary Ann Scofield irgalmasnővér, a Lelki Vezetők Nemzetközi Szövetségének alapítója, egyetért azzal, hogy régen az egyházban „minden kódolt, törvény által szentesített, dogmatizált és legalizált volt, így maga a struktúra jelölte ki az utat. Amikor ez a struktúra összeomlott, az emberek keresni kezdtek egy olyan helyet, ahol odafigyelhetnek arra, ami Istennel kapcsolatban az életükben történik. Ugyanakkor egyre csökken a papok száma. A meglévők pedig lelkipásztori tanácsadásra vannak kiképezve, vagyis elsősorban az adott problémákkal foglalkoznak, és nem azzal, hogy híveik Istennel való kapcsola egészségesen működjön."

Különleges karizma

A lelki vezetés nem tartozik az egyház kötelező hivatali szolgálatai közé. Inkább karizma, különleges ajándék, amely azokban testesül meg, akik képesek elvégezni ezt a munkát, és akikben bíznak a segítségre szorulók.

Morneau püspök szerint „az egész egyház, a papság teljes munkája voltaképpen lelki vezetés abban az értelemben, hogy elvezeti az embereket Istenhez, akár az evangélium hirdetéséről, akár pasztorációról, akár szentségimádásról van szó."

A lelki vezetők eredetileg felszentelt papok voltak, de Barry szerint „a felszentelés nem elegendő és nem is elengedhetetlen feltétel. A történelem során világi férfiak és nők gyakran kiváló vezetőnek bizonyultak. A sivatagi atyák nagy része sosem volt felszentelve. Sienai Katalin, Avilai Teréz és más, rendhez nem tartozó nők szintén kitűnő lelki vezetők voltak. Loyolai Ignác már azelőtt rendkívüli hatással bíró lelki vezető volt, mielőtt pappá szentelték volna. Másfelől nagyon sok felszentelt pap rendkívül rossz lelki vezetőnek bizonyulna."

Mindenki egyetért abban is, hogy szentgyónáshoz járuláskor nem okoz nehézséget, ha az illető nem felszentelt lelki vezetővel munkálkodik együtt.

A megfelelő felkészítés fontossága

Nincs hivatalos diplomát nyújtó lelki vezető-képzés, mégis több ilyen központ működik Észak-Amerika szerte, míg a világon legalább 350 központban folyik hasonló képzés. A megkérdezettek mind kihangsúlyozzák, mennyire fontos az, hogy a lelki vezető megfelelő képesítést szerezzen, és rendszeresen konzultáljon egy szupervizorral.

A Louisville-i érsekség például kétéves gyakorlati tanfolyamot működtet, amelyen a résztvevőknek alkalmuk van karizmájukat tesztelni. Stephen Wirth a Lelkiségi Intézet ügyvezető igazgatója szerint e tanfolyam végzősei közt nemcsak az egyház kötelékében dolgozók találhatók meg, hanem egy jogtanácsosi iroda vezetője, néhány ápolónő és egy háziasszony is.

„1987-ig, amikor az érsekségen kezdtem dolgozni, az emberek csak szükségletként nevezték meg, de nem használták a lelki vezetés szavakat, arra, amit kívántak volna. – Alapjában véve Istennel szeretnénk találkozni- mondták. A papok pedig segítségért folyamodtak hozzánk, hogy segíthessenek az embereknek jobban imádkozni." – mondja Stephen Wirth.

Akkoriban ilyesmire még nem volt helyi képzés: „Ketten jöttek Cambridge-ből, egy az Institute for Spiritual Leadership-től (Lelki Vezetés Intézete), és jómagam, aki egyéni képzésen vettem részt Cincinattitól északra, a Milfordi Lelkigyakorlatos Központban."

A megfelelő személy kiválasztása

Legegyszerűbben úgy hallhatunk lelki vezetőkről, ha érdeklődünk olyanoktól, akikkel együtt dolgoznak.

Számos segítséget kaphat az, aki lelki vezetőt szeretne találni. Előfordul, hogy már az első beszélgetésen eldől, hogy az illetőnek lelki vezetésre vagy valamilyen fajta tanácsadásra van szüksége. Sok központban olyan vezetőt választanak ki, aki mind személyiségében, mind elérhetőségében (pl. esti órák, otthoni látogatások stb.) megfelelőnek tűnik.

A Spiritual Directors International (Lelki Vezetők Nemzetközi Szervezete) egész listát tett közzé. Az egyén feladata kapcsolatba lépni a lehetséges irányítókkal, és eldönteni, melyikkel tudna jobban együttműködni.

„Mindig azt szoktam mondani, hogy nem adtak össze azzal a vezetővel, akivel először beszéltél." – mondja Barry. „Ha új perspektívákra van szükség, a megfelelő időben tovább lehet lépni egy másik vezetőhöz."

Tanácsos elbeszélgetni a leendő vezetővel, meg kell kérdezni, hol szerezte a képesítését, együttműködik-e szupervizorral, milyen a látásmódja. Van olyan vezető, akit inkább a lelkiség maga érdekel, míg egy másik az imádságra összpontosít.

A vezetőnek is megvannak a maga elvárásai, beleértve az olyan földi dolgokat, mint a fizetés. Egyes vezetők nem kérnek fizetséget a munkájukért, mert fő hivatásuknak a tanítást vagy más szakszerűen végzett munkát tartanak. Egyetlen valamire való lelki vezető sem vonakodhat segíteni azokon, akik nehéz helyzetben vannak.

Sok lelki vezető azonban a honoráriumából él, főleg azok a szerzetesnők, akik keresetükből még néhány visszavonult társnőjüket is eltartják. A Spiritual Directors International (Lelki Vezetők Nemzetközi Szövetsége) adatai szerint a honorárium ülésenként, találkozónként 25-45 dollár között változik.

Az irányított személy elvárásai között szerepelhet az is, hogy naponta mennyi időt kíván imádkozásra fordítani. Az időpontok betartása és az Istenre való összpontosítás nagyon fontos.

„Ha nem elég erős az összpontosítás, Isten az utolsó dolog, amiről az emberek lelki vezetőjükkel beszélni fognak."- mondja Barry.

Nem csak katolikusoknak

Nem csak a világi katolikusok fedezik fel újra a lelki vezetés ősi hagyományát. Csaknem minden megkérdezett lelki irányító megemlítette, hogy más felekezetek tagjai, beleértve lelkészeket is, jelentkeznek lelki vezetésre.

Joan Blackmon a kaliforniai öbölvidék presbiteriánus gyülekezetének tagja először Henri Nouwen írásaiban találkozott a „lelki vezetés" kifejezéssel. „Csak utalt rá, anélkül, hogy részletezte volna, és én elgondolkoztam azon, mi is lehet ez? Úgy négy-öt éve egy apácát hívtunk meg előadást tartani a nőszövetségnek, és megkérdeztem, mit tud erről. Azt mondta, hogy a vezetőjével való találkozásoknak köszönhetően imádságai 'fekete-fehérből színessé változtak', s ez nagyon tetszett nekem."

Blackmon két társával együtt a vegyianyaggyártó ipar dolgozóinak szakszervezetét vezeti. A következőképpen írja le, hogyan jutott el a lelki vezetésig: „Isten először Nouwen írásain keresztül irányított engem, majd a nővéren keresztül, aki azt ajánlotta, hogy keressek fel egy helyi központot. Ott az igazgató ellátott olvasnivalóval, és néhány hónap múlva elküldött a kaliforniai Burliname-ben lévő Kegyelmi Központba, ahol a lelki vezetést igénylőket összehozzák a vezetőkkel. El nem tudtam volna képzelni, hogy ez ilyen bonyolult."

Végül megismerkedett Mary Ann Scofield nővérrel. Alig kezdődött el a foglalkozás, Blackmon megtudta, hogy gyülekezetének több tagja kapcsolatban áll a Központtal, ideértve gyülekezetük lelkipásztorát is, aki harmadik éve ott tanul, hogy maga is lelki vezetővé válhasson.

A gyülekezet ma már saját lelkiséggel rendelkezik, Blackmon asszony pedig maga is lelki vezetőként dolgozik. Annak az ismertetőnek az utolsó sora, amelyet egyik barátjával azért állítottak össsze, hogy presbiteriánus egyházközségük tagjaival megismertessék a lelki vezetés gondolatát, az egész folyamat lényegét foglalja össze: „A lelki vezető segít abban, hogy oda tudj figyelni a benned ébredő Istenre, te pedig Istennel együtt eldöntöd majd, hogyan tovább."

Lelki vezetés csoportoknak

Kaliforniában a spanyol nők egy csoportja közösen keres lelki vezetést. Egy lelki vezető szerint a jövőben ez lesz jellemző.

Thomas Speier OFM, aki Cincinattiben vezet egy ilyen programot, azt mondja: „Ha az érdeklődés növekszik, nem lehet fenntartani az egyéni foglalkozásokat. Képtelenek vagyunk annyi világi vagy egyházi lelki vezetőt kiképezni, ahánynak a munkájára igény volna."

Speier atya arra is rámutat, hogy a ferences szellemiségnek „sosem volt része az egyéni lelki vezetés, és ezt ma sem igen hangsúlyozzuk. Mindig a közösségi életre fordítottunk nagyobb figyelmet. De a családmodell felbomlásával (akár vallásos, akár vallástalan családról van szó) a személyreszabott útmutatás és irányítás igénye a ferencesek számára is világossá vált."

Szerinte a közösség erejét „fedezzük fel újra", amikor a házi összejövetelekre vagy kiscsoportos plébániai foglalkozásokra helyezzük a hangsúlyt. „Valójában ez csoportoknak szánt lelki vezetés."

Vannak olyan házaspárok, akik közösen folyamodnak lelki vezetésért. Ilyen például Alberta Fournier és férje, Norman, akik elragadtatva számoltak be tapasztalatukról. „Elmélyítette párkapcsolatunkat, miközben mindketten még jobban tiszteljük saját egyéni utunkat." – fogalmaz Alberta. „A nővér, akivel találkozni szoktunk, olyasmit hoz ki az evangéliumból, amit álmodni sem mertünk volna."

Alberta szociális munkásként dolgozik, kórházi képzésen találkozott először a lelki vezetéssel. Egy elmélkedés során találkozott jelenlegi vezetőjével, és arra gondolt, hogy férje nagyon jól meg tudná érteni magát a nővérrel. „Megkérdeztem tőle, tudna-e mindkettőnket egyszerre fogadni" – meséli Alberta. „Azt mondta, legközelebb március 19-én tudna fogadni. Alig hittem a fülemnek: március 19-e Szent József napja. És Norman mindig is rajongott Szent Józsefért. Így aztán beleegyezett, hogy egyszer eljön, aztán ha nem tetszik neki a dolog, abbahagyja."

Tetszett. „A lelki vezető segít abban, hogy lássam, valójában ki is vagyok én ezen a lelki utazáson, milyennek szeretne engem Isten." – mondja Norman. „A lelki vezetésnek köszönhetően sokkal megértőbb vagyok Albertával, illetve a munkatársaimmal."

„Kézműves ember vagyok. Akárcsak Szent József. A nap minden óráját felajánlom Istennek, igyekszem mélyebb kapcsolatba lépni vele. Ez egészen különleges élmény számomra. Teljes emberré tett."

Hogyan találjunk lelki vezetőt?

A lelki vezetők neve különböző forrásokból szerezhető be, pl. vallásos központoktól vagy plébániák, közösségek vezetőitől. A cikkben említett központok telefonszáma a Spiritual Directors International (SDI) szervezeten keresztül szerezhető be. E szervezethez világszerte mintegy 3000 különböző felekezethez tartozó lelki vezető tartozik.

Az SDI nem jelöl ki senkit, csupán kapcsolatot létesít a hívó fél és az illető körzetében lakó, lelki vezetőket összefogó szervezet között.

Az adott földrajzi körzetben működő központok és vezetők adatai az SDI-n keresztül a 415-566- 1560 telefonszámon, vagy a 415-566- 1277 faxszámon szerezhetők be. Az SDI honlapot is működtet (sdiworld.org.).

Vallasek Júlia fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

A sokarcú India

Schupler Tibor útinaplója

(részletek)India területe 3 287 263 négyzetkilométer. Kína után földünk második legnagyobb népességű országa. Az 1995-ös adatok szerint lakosainak száma 935 700 000. 1981 és 1991 között 23,85 százalékkal, 1990 óta csaknem 90 millióval növekedett a lélekszáma. A növekedési arány 1,9 százalék. A városi népesség még nagyobb arányban (26 százalékkal) gyarapodik. India azon kevés országok közé tartozik, amelyekben a férfiak vannak többségben. Ezer férfira csak mintegy 927 nő jut, a városokban ennél is kevesebb.

Az írástudók aránya csupán 52 százalék. A férfiaknak mintegy kétharmada, a nőknek csak egyharmada tud írni-olvasni. Évszázadokkal ezelőtt Indiát csak a hinduk lakták, de a sorozatos hódítások sokféle népet - így vallást is - sodortak a szubkontinensre. Ma a lakosság 82 százaléka a hindu vallást követi; moszlim 11%, keresztény 2%, szikh vallású 1,9%, buddhista közel 1%. Az alkotmány kimondja, hogy a vallás a köztársaságban nem élvez elsőbbséget más állami érdekekkel szemben. (Napi Magyarország)

Február 9.

11.30-kor érkezünk. Az időeltolódás hozzánk viszonyítva 3 óra és 30 perc (!). Kellemesen süt a nap, kb. 20-22 fok van. Az ügyintézés gyorsan megy. Pénzt váltunk, taxiba ülünk és igyekszünk szálláshelyünkre, a Jezsuiták Szociológiai Intézetébe. Rengeteg a kocsi. A riksákat itt már nem ember, hanem motor hajtja. A jezsuiták intézetéhez érve újra tudatosodik bennem fogyatékosságom. Indiában még a koldus is tud angolul – én szinte semmit sem értek. Ezért sok minden zárva maradt körülöttem abból, amit néztem, de nem láttam, hallottam, de nem értettem. Nagyon bénító és kellemetlen érzés. Azzal, hogy annak idején az iskolában százszámra tanultuk a hazafias énekeket, az ódákat a párthoz, a himnuszokat szeretett elnökünkhöz, semmire sem megyek.

Február 10.

Barátaink mindenek előtt az indiai valósággal szeretnének megismertetni minket. Megnézzük azt a helyet, ahol Mahatma Gandhit elhamvasztották (hamvait India fölött szétszórták). E gyönyörű park nemzeti zarándokhellyé lett, állandóan látogatják. Népe (a hindu nép) a szabadságot, India függetlenségét köszönheti neki. Ő volt az, aki a csendes forradalmat, az angol gyarmatosítók elleni passzív ellenállást megálmodta és végigvezette. Ennek lényege az, hogy India lakói ne alkalmazzanak erőszakot a gyarmatosítókkal szemben. Ugyanakkor szabotálják passzív ellenállással az angol jelenlétet: nem vásároltak angol árukat, nem léptek be angol üzletekbe; nem fizették az angolok által kivetett vámokat, adókat. Így történhetett meg, hogy 1947. augusztus 15-én India független lett, s mindez vérontás nélkül ment végbe. Gandhit a következő évben megölték.

Ezután Nehru – az első demokratikusan választott elnök – múzeumát, majd Indira Gandhi és fia, Radzsiv múzeumát mutatták meg itteni vendéglátóink. E politikusok sorsában – a küzdelmek mellett – még az is közös, hogy mindannyian merénylet áldozatai lettek.

A keresztények száma Indiában nagyon alacsony, 2 százalék. Keresztények leginkább délen élnek és többségük a kaszt nélküliekből, a páriák osztályából tért át a keresztény hitre. Indiában is két fő irányzata van a keresztény (legalábbis a katolikus) egyház fejlődésének. A fehéreknek, illetve azoknak az indus egyházvezetőknek egy része, akik Rómában (és Európában) tanultak, egy európai egyházat próbálnak meghonosítani. Ezt az irányzatot tükrözi például Delhiben a katedrális is. Minden teljesen európai; ez a templom lehetne nálunk Európában bárhol: padok, fehér Madonna, fehér keresztút, az Európában ismert és szokványos fehér szobrok, Szent Antaltól a Prágai Kis Jézusig. Az egyszerű hindu számára ez egy idegen világ, sohasem fogja magát otthon érezni benne.

A másik irányzat az inkulturáció elvét követi. Ennek lényege: meghagyni a hindu keresztény hívőt a maga kultúrájában, szokásaiban, és azok formáiban – ezek tartalmát kell a keresztény értékekkel megtölteni. Nem lehet padokba kényszeríteni őket, amikor mindig a földön ülnek; hadd énekelhessék a saját énekeiket, táncoljanak, ha ez az ő hagyományaikhoz hozzátartozik, füstöljenek hindu füstölőkkel; a virágok szerepe a liturgiában legyen a sok évezredes hindu hagyomány szerint; ábrázolhassák a képek, szobrok Jézust mint hindu embert; templomaikat építhessék az ő építészeti stílusuk szerint, rendezhessék be úgy, ahogy nekik otthonos stb. Hisz az evangélium lényege a szeretet: mindenkit úgy kell elfogadni, ahogy van, s onnan továbbvinni, ahol rátaláltunk.

Ezeknek a kérdéseknek nálunk is van aktualitása. Például a cigányokkal való lelkipásztori munkában is elő-előfordul velünk is, hogy előbb elvárjuk, hogy legyenek „szobatiszta" hívek (legyenek olyanok, mondjuk, mint a svábok), s akkor majd foglalkozunk mi is velük.

Még egy érdekes és fontos dolgot tudtunk meg a jezsuitáktól. Fő tevékenységi területük az iskola, az elemitől az egyetemig. A legjobb iskoláik India-szerte nekik vannak, ide bejutni büszkeség. Mindenütt szívesen látják őket, hisz jól képzett szakemberek. Az iskolákon, egyetemeken keresztül pedig nagyon sok emberre tudnak hatni. Éppen azokra, akik a jövő generációit formálják, a társadalom fejlődését alakítják. Fontos tény, hogy a rend tagjai szinte mindannyian belföldiek.

Élmény volt számunkra a hindu katolikus mise. Mise után ugyancsak meglepett minket az a spontán öröm, nevetés, természetesség, ahogy egymást köszöntötték. Ha mi annak idején (vagy akár ma is) a teológián egy mise után így „viselkedtünk" volna, bizonyára eltanácsolnak.

Február 11.

Az utóbbi években sokszor lehetett hallani nálunk is a hírekben a pakisztáni–indiai konfliktusokról. Ennek hátterét igazán csak a csodás mecsetek és muzulmán erődítmények látogatásakor értettem meg. Az történt ugyanis, hogy a muzulmán hit is megélte a maga fénykorát. Erősen terjeszkedett nyugat felé a törökök által (lásd Mohács, vagy a spanyol mórok), kelet felé pedig Észak-Indián keresztül. A türelmetlen moszlimok lerombolták a hindu szentélyeket és muzulmán birodalmat hoztak létre már az 1100-as évektől. Ennek a kornak csodálatos kulturális és építészeti értékei maradtak fenn a mai napig. A muzulmánok karddal és korbáccsal munkára kényszerítették a trópusi övezet (amúgy szorgalmukról nem híres) lakóit. Csodálatos mecsetek, minaretek, márványpaloták, függőkertek születtek ezekben a századokban, mesébe illőek. Kár, hogy nem gondozzákv őket.

Ám a muzulmán hanyatlás, az angol gyarmatosítás, na meg a hindu életfelfogás – amely mindent eltűr, mindent elvisel, s ezáltal mindent túl is él – komoly változásokat hozott a hindu öntudat alakulásában. Indiáról levált időközben két, többségében muzulmán tagállam: Pakisztán és Banglades. Ez jó alkalmat nyújtott a már nálunk is ismert „etnikai tisztogatásokra". India területéről sok muzulmánt, a másik két országból pedig sok hindut telepítettek át. A vallási feszültségek ma is nagyon erősek.

Február 12.

India a fejlődés érdekes útját választotta. A legmodernebb fejlesztésekbe fogott. Atomhatalommá lett, szateliteket lő fel az űrbe, maga állítja elő autóit, vonatait, repülőgépeit; jó minőségű autósztrádák szelik át az országot; első a tea- és a repülőgéppiacon, harmadik a dohánytermesztésben. Gazdasági fejlődésének mutatói jók. Ugyanakkor fejletlen az iskolai, szociális és egészségügyi rendszere. A lakosság jó fele nem tud írni-olvasni, az emberek jórésze nincs egyáltalán nyilvántartva; születnek és meghalnak egyetlen dokumentum nélkül. A munkaképes lakosság több mint 30%-a munkanélküli, az idén 1 milliárdot elérő lakosság 40%-a él a létminimum alatt. Az utcát koldusok és hajléktalanok hada lepi el, alig lehet lépni tőlük. Piszok és nyomor szerte az országban. Az emberek állandóan köpködnek az utcán, és ha éppen „kisdolgozni" kell, a fal felé fordul.

„Mennyi az indiai munkás egyhavi keresete?" – kérdezzük. A minimum (főleg falvakban a napszám) 20-50 dollár között mozog, 50-100 dollár az egyszerű munkás fizetése, 100-300 dollár a diplomás, vállalkozó és kereskedői réteg keresete. A beszélgetéseinkből és tapasztalatainkból kiderült, hogy a fizetések és az árak nagyjából a mi romániai viszonyainkhoz hasonlítanak, csak a szolgáltatások olcsóbbak, mert nagy a népsűrűség.

India problémája éppen ez. Sok nagy multinacionális cég dolgoztat itt éhbérért. A rablókapitalizmus nemcsak felnőtteket használ ki, de gyermekeket is dolgoztat. Indiában naponta kb. 55 millió 6-14 év közötti gyermek nem az iskolákba megy, hanem a teaültetvényeken, a futószalagok vagy a szövőszék mellett dolgozik.

Akárcsak nálunk a cigányok, az életet a hinduk is mélyen tisztelik a maguk módján, így rengeteg gyermek születik. Többségük alultáplált és jövő nélküli. „Önnek hány gyermeke van?" – kérdeztük vezetőnktől. „Kettő" – válaszol. De több nem is lesz, mert többet nem tud kitaníttatni. De ha ennyire érdekel bennünket az indiaiak élete, látogassunk el hozzájuk. „Sokan vagyunk", jegyeztük meg. Igaz, a házuk kicsi, de a szívük nagy, mondja. Így biztos, hogy elférünk.

Február 13.

Korán kelünk, mert vasárnap lévén 7.30-kor szentmise van a szomszédos Szociális Tudományok Egyetemének egyik előadótermében. A környék keresztény lakói gyűlnek itt össze. A pontosság itt sem erény; szotyognak, szivárognak az emberek. Rengeteg a gyerek és a fiatal. Meglep az összeszedettségük, az aktív részvétel, a temperamentumos, ritmusos éneklés.

Delhi volt India fővárosa a középkori arab hódítások idején. Az angolok viszont Kalkuttába helyezték át a fővárost. Kalkutta kikötőváros; a hódítások a tengeren keresztül folytak. Kalkutta zsúfolt, szűk metropolissá alakult, nem volt már alkalmas a fővárosi feladatok ellátására. Az angolok gondoltak egy merészet és nagyot, és alapítottak 1911-ben egy teljesen új, alkalmas fővárost, Újdelhit. Rengeteg a zöldövezet; széles utcák, hatalmas terek. Igazi főváros. A bengálok viszont a mai napig sem emésztették meg ezt a „trónfosztást".

Meglátogatjuk a tibeti negyedet. Templomukban kedves, buddhista szerzetes fogad – a tőlük megszokott mosollyal. Megforgatjuk jó erősen az imamalmokat, peregjenek értünk is. Ezután jezsuita vezetőnk egy szenzációval lepett meg bennünket. Elvitt a folyó partjára egy hindu „temetőbe". Vasárnap lévén gyengén folyt a munka. Kevés halottat égettek, de annak a néhánynak a látványa is elég volt ahhoz, hogy aznap a csoport egy tagja se tudjon enni. Ugyanis a hinduk a halottaik elégetése előtt egy vizesmedencébe mártják a tetemet, ötször egymásután. A víz, amely kifolyik a medencéből, szent víz. Az emberek szinte verekednek, hogy ki mosdhasson meg ebben a vízben. A jámborabbak még isznak is belőle. Utána a halottat a hamvasztóhelyen fadarabokra terítik. Sírni tilos; az a gyengeség, a hitetlenség jele – hiszen a halott lelke tovább vándorol, más élőlény formájában ölt testet. Ezért tisztelnek a hinduk minden életet, és nem ártanak még a légynek sem – a szó szoros értelmében. A halott szájába valami kenőcskeveréket tesznek és ugyanezzel kenegetik több helyen is a testet. A fő ceremóniamester a halott ünneplőbe öltözött elsőszülött fia. Mindezt elvégezvén nagy máglyát raknak a halottra és meggyújtják. Az égett hús szaga terjeng a fülledt levegőben; betölt mindent. Émelyítő. A „hamvasztás" befejeztével, az elsőszülött fejszével szétzúzza az épen maradt koponyát, hogy apja lelke szabadon távozhasson. A hamut és a megmaradt csontokat a „pap" egy urnában átadja a családnak. Ők hazaviszik, vagy többnyire újabb szertartás keretében a folyóba szórják.

Létezik a temetésnek egy másik, kevésbé elterjedt formája is: a hullát kiteszik a keselyűknek (van belőlük elég!).

A keleti vallásoknál templomba menni mást jelent, mint nálunk. Mi, ha vasárnap templomba megyünk, az az egy óra „áll rendelkezésünkre", amikor olyat csinálunk, amit hétköznap és máshol nemigen. Keleten templomba menni valami teljesebbet, a mindennapi élethez valami közelebbit jelent. Ott imádkoznak, szertartásokat végeznek, azon részt vesznek. De emellett társadalmi életet is élnek (akárcsak régen a zsidók a zsinagógában). Ott találkoznak, beszélgetnek a templomban, letelepednek, étkeznek, napra feküsznek, a medence vizébe lógatják lábukat, kinek éppen mi szolgálja a testi és lelki üdvét.

Én azt hittem, hogy csak a keresztény vallásban ilyen erős a szociális elkötelezettség. A delhi szikh közösség (igaz, tagjai a kereskedők, katonák, hivatalnokok kasztjába tartoznak) vasárnaponként több mint tízezer ember részére ingyenes ételt oszt. Mindezt önkéntes adományokkal és önkéntes munkásokkal. Az igénylőknek egy szabályt feltétlenül be kell tartaniuk: mindent meg kell enni, semmit sem szabad otthagyni. (Megjegyzem, gyermekkoromban ez nálunk, otthon is így volt.)

Február 14-15.

Délután vonattal Kalkuttába utazunk. Fuvarosunk biztatására a Baha'i lótusztemplomot látogatjuk meg. A múlt századi szinkretista vallásalapító, Bahapur, a világvallásokból kiválasztotta az általa fontosnak tartott tanokat és prófétákat, ezeket jól összekeverte és azt mondta, hogy nektek ezután az igazságot, az egységet és az egyetemes békét kell szolgálnotok – ugyanis ezek a világon a legfontosabb értékek. A csodálatos fehér márvány templom lótuszvirág formájában épült meg. Érdekes, ámulatba ejtő alkotás. Meg az is, ahogyan építik. Ugyanis a templomkert egy része még nincs kész; most is dolgoznak rajta. De kik és hogyan? Többségükben nők, akik rabszolgamód fejükön cipelt kosarakban hordanak el hegyeket, kevernek betont és viszik az elhordott hegyek helyébe. Mindezt napi tíz órában és havi kb. 50 dollárért.

Indiában az élet nehéz, és különösen kemény, ha az ember nőnek születik. Lány születése a család számára csapás: hozománnyal kell férjhez adni, utána elhagyja a családot, nem biztosítja annak egzisztenciáját, folytonosságát. Természetesen nem tanulhat. Szülei a megkérdezése nélkül választanak neki férjet, sokszor már gyermekkorában (8-10 évesen). Férjével az esküvő napján találkozik először; 12-14 évesen szüli az első gyermekét. Főleg a falvakon élnek rabszolgaéletet a nők. Nehéz munkáért rosszul fizetik az írni-olvasni nem tudó asszonyokat. Férjük teljhatalommal rendelkezik fölöttük; a menekülés, válás lehetetlen – egy kasztjából kiszakadt társadalmi selejtet mindenki megvet, kitaszít, eltapos.

A szent tehenekkel valóban úgy van, ahogy a filmekben látni: ott vannak mindenütt, az utcán, a tereken, a szemétdombokon (nagyon szeretik a papírt), a robogó autók között, parkokban és parkolókban. Az embernek oly hűséges társa, mint a kutya. Senkit nem bosszantanak és őket sem bosszantja senki. Az nem igaz, hogy istenként imádják őket, inkább szent szimbólumok. A tehenek tiszteletének eredetét azzal magyarázzák, hogy a sokezer éves hindu történelem során elő-előfordultak ínséges, száraz idők, mikor az eső híján nem termett a föld. Ilyenkor a tehenek teje mentette meg a sok éhező, főleg a gyermekek életét. Ezért a tehén az ember anyja. A tehén az anyaság, a szeretet, a jámborság szimbóluma.

Február 16.

Sietni kell, mert Kalkuttai Teréz anya, a Szeretet Misszionáriusainak házába jelentkeztünk be a hajnali misére. Megvallom őszintén, mivel a mise angolul zajlik, nem a misét követtem, mint inkább a körülöttem lévő valóságra figyeltem. Hisz olyan sokat és sokszor olvastam a Nobel-díjas Teréz anyáról és nővéreiről. Az egyszerű albán tanító-szerzetesnő sok évvel ezelőtt arra érzett indíttatást, hogy hagyja ott az iskolát és a legszegényebbeknek szentelje életét; elment és összeszedte az utcán haldokló embereket. Később társai akadtak. Ma nemcsak Indiában, de világszerte gondozzák Teréz anya lányai a társadalom kitaszítottjait és legszegényebbjeit. Teréz anya mottója: Valami nagyon szépet Istenért.

A mise szövegét az angolul tudók sem érthetik egészen, hisz a megindult forgalom zaja dübörögve hatol a kápolnába. Mindez Teréz anya akarata: egy percre, még az elmélkedésben, a szentmisében sem szabad leányainak megfeledkezni az utcáról, ahol Isten várja őket. A kinti zajok ezt a kapcsolatot biztosítják. Sok a nővér, megtöltik a kápolnát; nagyon sok a fiatal. Egyik nagyon álmos, újra és újra aláesik a feje. Ha valaki, akkor én igazán meg tudom érteni.

Teréz anya helyén egy megszólalásig őt ábrázoló szobor van: kicsi, törékeny asszony.

Mise után a nővéreket és a papokat a sekrestyében reggeliztetik. A sok világi önkéntest és vendéget az aránylag pici kolostorudvaron kínálják meg. Reggeli után Teréz anya sírját látogatjuk meg – ott pihen az anyaházban, leányai társaságában.

Ami még nagyon csudás számunkra: a kommunista párt zászlói, jelei mindenütt ott vannak a bengáli falvakban, városokban. De hogy a Teréz anya házát is ezzel cicomázzák fel, az már furcsa. Igaz, itt a kommunisták egyáltalán nem vallásellenesek.

Megnéztük Teréz anya nővéreinek néhány intézményét: az árva gyerekek otthonát, a haldoklók házát – kívülről (nem engednek be látogatót) –; azt is láttuk, hogyan osztanak ételt, hogyan szólítják meg a betegeket az utcán. Nem véletlenül határtalan tiszteletük és szeretetük India-szerte és az egész világon.

Még ebéd előtt meglátogatjuk a kalkuttai Caritas központját, vezetőikkel beszélgetünk. A mi életünk sem egyszerű Kelet-Európában, de az ő helyzetük sokkal bonyolultabb.

Két Caritas-intézményt látogatunk meg. Egy szegény- és utcagyerekek iskoláját és egy templomot, melyet vízszintesen kettéosztottak. Az utóbbi azért érdekes, mert a kalkuttai érsek lelkületét tükrözi. A Jézus Szíve, gyönyörű, nagy, európai templomot két részre osztotta. Felső része megmaradt templomnak, alsó részében pedig a Caritasszal közösen diagnosztikai központot és kórházat rendeztek be a város szegényei számára. Mindez magáért beszél.

Február 17.

Dardzsilingben első utunk természetesen Kőrösi Csoma Sándor sírjához vezet. Nem nehéz megtalálni, hisz ez az egyetlen rendezett sír a temetőben. Meghatottan állunk a sír mellett. Érdeklődve olvassuk a sírfeliratot és emléktáblát. A szülőföldje temetőjéből hozott földet sírján elterítjük, majd néhány ének után imát mondunk.

Február 18.

Kalimpongba utazunk. Ebben a városban él a dalai láma német származású volt titkárnője. Most a tibeti hagyományos, természetes, növényi gyógymódokat tanulmányozza egy svájci gyógyszergyártó cég megbízásából. A diskurzus angolul folyik, nem sokat értek belőle, inkább a vendégkönyv tanulmányozásába mélyedek. Ott látom, hogy még a TVR1 is készített interjút Barbarával. Mivel éppen ma van a dalai láma hatvanötödik születésnapja, kollégáim egy buddhista szerzetessel az iskolájuk által rendezett ünnepségre mennek. Lelkesen térnek haza.

Annyit csak megtudok én is, hogy sokan menekülnek a kínai Tibetből Indiába. Kínában nagy a tibetiek elnyomása; keményen folyik a kínaiak elnemzetietlenítési politikája. India demokratikus állam, befogadja a menekülteket. Néhány millióval több – igazán nem számít.

Teréz anya nővéreinek is van a városban egy házuk és egy csodálatos, kedves, pagoda-stílusban megépített katolikus templomuk. A katolikus egyház is keményen kiveszi részét a menekültek ellátásából.

Ezekben a napokban sok buddhista kolostort és templomot láttunk. Buddha körülbelül Kr.e. 560-ban született, királyi családból. A természet sok értelemmel és nagy érzékenységgel áldotta meg. Már fiatal korában lemondott a királyi méltóságról és gazdagságról, látta ugyanis a sok nyomort és szenvedést, és meg akarta találni ebből a kiutat. Egy fa alatt elmélkedve megvilágosodott – innen a neve, Buddha, ami azt jelenti: megvilágosult. Felismerésének és filozófiájának a lényege a következő: Az ember azért szenved, kínlódik és csalódik, mert vágyai vannak. Vágyai űzik, hajtják az embert újabb és újabb vágyak felé. Ezek nagy része nem teljesül be, kielégítetlen marad, így az embert újabb csalódások érik, újabb kínokban és szenvedésekben van része. Tehát a vágy a szenvedés forrása, mondja Buddha. – Mi a megoldás? Öljük ki a vágyakat, irtsuk ki a vágyakozást és akkor nem érhet bennünket csalódás és nem fogunk szenvedni. A vágyak nélküli élet a belső béke és lelki nyugalom alapja és titka.

A kereszténység ezzel szemben azt mondja, hogy a vágyakat Isten oltotta belénk. S a megoldás nem az, hogy ezeket kioltjuk, hanem, hogy megtanulunk velük élni, hogy megfékezzük, mederbe tereljük, a magunk és mások boldogulásának szolgálatába fogjuk. Valahogy úgy van ezzel is, mint a szabadsággal. A megoldás nem a diktatúra, sem a szabadosság, hanem az, hogy megtanuljunk a nekünk ajándékozott szabadsággal felelősen élni.

Február 19-20.

Estére a városba mentünk. A lemenő nap sugaraiban látni, milyen nagyon szennyezett és füstös a város levegője. Pár évvel ezelőtt le akarták tiltani a tizenhat évnél idősebb kocsikat Kalkuttában – ezért sztrájkba léptek a gépjármű-tulajdonosok. A 17-18 milliós lakosú város élete rögtön megbénult, így a város vezetésének el kellett tekintenie az amúgy nagyon hasznos intézkedés betartatásától.

A kalkuttai városatyáknak egy másik intézkedésbe is beletörött a bicskájuk. Sikerült az elmúlt évtizedekben indiaszerte megszüntetni az ember által vontatott riksákon a személyszállítást. Ezzel a jelenséggel az ember már csak Kalkuttában találkozik. Útikönyvünk a forgalmi anarchia specialistáinak nevezi őket. Szédületes, mennyi ember lézeng, tolong az utcán. Csak araszolva lehet előrejutni. Francia kollégánk mesélte, hogy egy indiai először látogatott Európába. Amikor kiment az utcára, és meglepődve látta, hogy az milyen „üres", rémülten kérdezte: itt nem lakik senki?

Szinte mindig „rád száll" valaki, hogy rádtukmálja portékáját.

Annak ellenére, hogy olyan sokan vannak, hogy az emberek egymás hegyén-hátán élnek, azt tapasztaltuk, hogy India lakói nagyon nyugodt, békés természetű emberek. A türelmetlenség, agresszivitás, verekedés nyomát sem láttuk. Bármilyen társaságban jelentünk meg, az emberek kedvesek és figyelmesek voltak.

Indiában sok a rendőr. Elsősorban a forgalmas helyeken, a hömpölygő káoszt irányítják. De itt a rend őre pozitív személy (akárcsak az angoloknál). Általában szépen vannak öltözve; pisztoly nem, csak bot van a kezükben. Az emberek egyáltalán nem félnek tőlük – a rendőr bizalmat ébreszt.

Február 21.

Utolsó napunk délelőttjén nagy megtiszteltetésben és felejthetetlen élményben volt részünk. Kapcsolatok és szövevényes ismeretség révén sikerült külön engedélyt szerezni és bejutni a híres Indiai Akadémia könyvtárába. Itt élt és alkotott Kőrösi Csoma Sándor. Tizenkét évig volt a nagyhírű intézmény elnöke. Tulajdonképpen egyike volt azoknak, akik hírt és nevet szereztek a sokáig elsőrangú ázsiai intézménynek. Ma is nagyon tisztelik és becsülik, sőt magukénak vallják az 1784-1842 között élt magyar nyelvtudóst. Mivel tudták, hogy magyarok vagyunk, rögtönzött kiállítást készítettek Kőrösi Csoma kézirataiból, az ősnyomtatványokból, az általa szerkesztett és ma is használt tibeti-angol-szanszkrit szótárból. Megmutatták Kőrösi Csoma Sándor dolgozószobáját, ahol mindent meghagytak eredeti formájában. A friss és a száradt virágok az aulában, a főhelyen elhelyezett Kőrösi-szobor mind a magyar tudós iránti tiszteletről és megbecsülésről árulkodnak.

A hindu társadalom felépítése vallási eredetű. Nem az egyenlőség, hanem a hierarchikus szervezettség elve alapján állt össze ez az érdekes és egyedülálló társadalmi piramis. A piramis csúcsán a papok (a brahmanok) állnak. Ők a népesség kb. 5%-át teszik ki, és a születés jogán öröklik e státust. Nem ők a leggazdagabbak, hanem az alattuk álló két kaszt: a harcosok kasztja, valamint a kereskedők és hivatalnokok kasztja. Ők kb. 10-15%-ot tesznek ki. Ők tartanak a kezükben mindent: pénzt, politikát, gazdaságot. Őket követi a földművesek és szolgák kasztja. Ők vannak a legtöbben, és a népesség 40-50%-át teszik ki. Feladatuk szolgálni a felettük lévő három kasztot. Szegények, tanulatlanok, rémesen kiszolgáltatottak és máról holnapra élnek. Végül a páriák, a kaszt nélküliek, akiket érinthetetleneknek is neveznek. Ezek azok, akik az utcán születnek és ott is halnak meg, anélkül, hogy a nevüket valaki valaha felírta volna. Nem szabad beszélni velük, sem érinteni őket, különben tisztátalan lesz az ember. Ha mégis megtörténne, le kell mosdania és át kell öltöznie az illetőnek.

Egy kasztba beleszületik az ember. Felfelé és lefelé mozgás nincs. A reinkarnáció, a lélekvándorlás hite a mindenbe való belenyugvást és beletörődést segíti, hisz a másik életben lehet, hogy minden fordítva lesz. Az alsó kasztok és a kasztnélküliek nyomorba való tudatos belenyugvása, a tanuláshoz jutás lehetetlensége is gátolja az „ébredést". Így a társadalom 20%-a teljesen elnyomja és a végsőkig kihasználja a többit. Ezért gond a kereszténység jelenléte Indiában. A keresztény hit tanításában minden ember egyenlő. A különböző kaszt tagjai egy templomba járnak, érintkeznek, a kasztnélküliek iskolába járnak stb. Ezért fordul elő, hogy az amúgy békés Indiában keresztény templomokat gyújtanak fel, keresztény papokat, apácákat ölnek meg.

A hinduk vallásáról röviden annyit, hogy a maga 800 millió tagjával a világ harmadik legnagyobb vallása. Évezredek folyamán fejlődött ki, több szent könyvük van és körülbelül tízezer istenük. De nincs központi szervezete, amely irányítaná, sem rögzített szent könyvük, mint nekünk a Biblia, vagy a muzulmánoknak a Korán. Három főistenük van, s az ismert tízezer ezek különféle megnyilvánulásai. A hindu vallás nagyon türelmes. Az emberek pedig nagyon babonásak. Mivel sok a baj, betegség és nincs sem megfelelő egészségügyi, sem szociális rendszer, az emberek a vallás és a babonák világában keresnek segítséget és vigasztalást. Külső és felületes szemlélőként azt vettem észre, hogy a hindu papok ezt a helyzetet kegyetlenül ki is használják. (Sikerült például lencsevégre kapnom, amint egy hindu pap „szolgálat" közben újságot olvas.) Az emberek vallásosságát az a tény is jelzi, hogy egymás mellett több – akár négy – templom is áll.

 Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Gábor Csilla

A katolikus áhítati irodalom erdélyben a 17. században

A magyar köztudatban és az irodalomtörténeti hagyományban egyaránt elterjedt az az egyáltalán nem alaptalan vélekedés, hogy a reformáció után, a 17. századra, felekezeti szempontból kétpólusú kultúra és történelmi helyzet alakult ki a magyar nyelvterületen: egyfelől a Bécs vonzásában levő katolikus, másfelől az erdélyi protestáns dominanciájú államvezetés, művelődés, ezzel szoros összefüggésben pedig irodalmi és hitéleti gyakorlat. A valóság azonban természetesen jóval bonyolultabb, hiszen sem a nyugati országrészben, sem Erdélyben nem jelentett az elsősorban katolikus, illetőleg protestáns érdekeltség kizárólagosságot vagy egyneműséget. Erdélyben a 16. században hozott rendelkezések értelmében a négy bevett vallás egyike volt és maradt a katolikus, még ha a protestánsokhoz képest, felekezeti kisebbségként, lényegesen hátrányosabb helyzetbe is került. Köztudomású továbbá, hogy a katolikusoknak nem lehetett püspökük, csupán püspöki helynököt választhattak, valamint, hogy a jezsuiták (akik másutt nagy hatékonysággal végeztek térítő és lelkipásztori szolgálatot) tartósan nem telepedhettek meg az országban, vagy ha igen, többnyire csak világi papokként tehették ezt. A kép teljességéhez ugyanakkor például Bethlen Gábor toleráns valláspolitikájának megnyilvánulásai is hozzátartoznak: ő az, aki lehetővé tette, hogy jezsuiták több helyütt is működjenek, iskolát tartsanak fenn, sőt a református iskolaügy korszerűsítése kapcsán előírta, hogy a gyulafehérvári kollégiumban „ne magyar iskolákban való hitván szokás szerint tanítsanak, hanem more jesuitarum".1 Ugyanő volt az, aki száz forinttal támogatta Káldi György katolikus bibliafordításának kiadását,2 és akiről a támogatott egyik prédikációjában személyes találkozásukra, a fejedelem részéről őt és társait mint jezsuitákat ért megtiszteltetésre hivatkozik: „Tudgya a világ, mint bánt velünk Bethlen Gábor is, az Erdélyi fejedelem, ki ha valami vétkünket tudta volna, minthogy elég fondorlók forgódtak körüle ellenünk, soha bizony sem aranyos szekérbe nem vött volna bennünket egész serege szeme láttára, sem egyéb böchülettel és jóakarattal nem lött volna hozzánk, melyet ugyan orroltak is nem kevés ellenzőink."3

Ugyanakkor adataink vannak arról is, hogy katolikus és protestáns hitszónokok „versenyt" prédikálnak: a Jezsuita okmánytár három esetre is hivatkozik,4 Káldi pedig felidézi eme „veteködés" egyik epizódját prédikációjában: „Jút eszemben, midőn 1605. esztendőben Kolosvárat azon panaszolkodám a mái napi predikátziómban, hogy az újító atyafiak igen ellenzik a böjtöt, és inkább kárhoztattyák a tobzódásnál, azon órában egy ellenkező predikátor szörnyen morgott a negyven napi böjt ellen."5

Az adottságok természetesen meghatározzák az irodalmi alkotás, terjesztés és befogadás lehetőségeit is. A rendelkezésünkre álló könyvjegyzékek és rekonstruált könyvtári állományok tanúsága szerint – jóllehet eléggé változatos anyaggal van jelen Erdélyben a 17. század folyamán a katolikus egyházi írásbeliség – az olvasmányanyag jobbára latin nyelvű, külföldön kiadott művekből kerül ki, és zömükben a katolikus többségű országrészből származnak a magyar nyelvű kiadványok is. Markáns kivételt mindössze az obszerváns ferencesek csíksomlyói nyomdájának kiadványai képeznek a század második felében: Kájoni János 1676-os Cantionale Catholicuma mint helyi gyűjtőmunka eredménye önmagában is kivételes teljesítmény; a könyvsajtó áhítati, a lelki elmélyülést szolgáló munkái azonban csupán korábban megjelent művek utánnyomásai, mint amilyen például a szentléleki születésű jezsuita Ágoston Péter Nagyszombatban 1671-ben napvilágot látott elmélkedésgyűjteményének új kiadása 1685-ben, a szerző nevének feltüntetése nélkül, ám megtoldva egy Kájoni által Altorjai Apor Istvánhoz mint mecénáshoz intézett ajánlólevéllel.6

A jelen dolgozat terjedelmi lehetőségeit meghaladná, hogy a fentebb vázolt helyzet minden részletére kitérjünk. A kolozsvári Akadémiai Könyvtár RMK anyagának tanulmányozása közben (tudjuk, ez az állomány a három kolozsvári felekezeti kollégium, a katolikus, református és unitárius tanintézmény birtokából került mai helyére) megfigyeltük, hogy szép számmal akadnak katolikus egyházi jellegű szövegek a református és unitárius állományban – mint ahogyan fordított irányban is hasonló felfedezéseket tehettünk: a katolikus anyag is tartalmaz protestáns műveket. És jóllehet nem vizsgáltuk e kiadványok származását, azt, hogy mikor, milyen céllal és milyen úton-módon jutottak oda, arra gyanakodhatunk, hogy kölcsönösen létezett az irodalmi anyag egyfajta recepciója. Az egymás ellen írt vitairatok megszerzését természetesnek tarthatjuk, emellett azonban figyelemreméltó az elmélkedés-műfaj népszerűsége, elterjedtsége. Minthogy pedig ennek a kutatásunkban mindeddig meglehetősen elhanyagolt, középkori eredetű műfajnak az erdélyi jelenléte, egyáltalán a műfaj vizsgálata több megközelítési irányt is lehetővé tesz és fontos tanulságokkal kecsegtet, a továbbiakban a meditáció kérdéskörét igyekszünk vázlatosan körüljárni, majd figyelmünket egy marosvásárhelyi születésű, Erdélyben és a hódoltságban egyaránt működött jezsuita szerző-fordító, Vásárhelyi Gergely életművére irányítjuk.

A latin szó jelentésével – meditor: elmélkedik, gondolkodik – talán összefügg a meditáció mint egyéni áhítatgyakorlat és vallási cselekvés alapvető célkitűzése: valamit azzal a szándékkal végiggondolni, szívünkben hordozni, hogy majd az elgondoltak szellemében cselekedjünk. A patrisztikus hagyomány ezért beszél ruminatióról, az Ige ráérős, az egész személyiséget átjáró „kérődzéséről".7 Irodalmi műfajként pedig, éppen a cselekvésforma céljából következően, a dogmatika és a misztika határán áll, funkciója, hogy individualizálja a személytelen hittételeket vagy azok egyes elemeit, az objektív hitismeretet szubjektív konfesszió formájában fogalmazza meg, ami a személyiség érzelmi és akarati szférájának mozgósítását is, nem csupán az intellektuális elmélyítést tartalmazza; megőrzi ugyanakkor a személy autonómiáját.8 A meditációs cselekvésben a lélek mintegy ingamozgást végez a saját bűnös állapotának felismerése és Isten jóságának tapasztalata között, és ez adja az egyes meditációk szerkezeti sémáját is: az elmélkedő látja a bűn mélységét, ám e felismerés a léleknek erőt ad, rácsodálkozik Isten irgalmára, végül Isten felé fordul.9 Jól végigkövethető ez a szerkesztésmód éppen a már említett Ágoston Péternek az imádság és elmélkedés jegyeit egyaránt magán hordozó kis könyvén. A dialógusforma a lélek beszélgetése a szenvedő Jézussal, a műegész szerkezete pedig a hét napjaira hét-hét önálló, rövid szakaszokra osztott bensőséges-poétikus gondolat- és érzelemfutam az utolsó vacsora, keresztút, kereszthalál és temetés mozzanatai mentén, az evangéliumi idézetekhez kapcsolódva, azokat egy elképzelt saját helyzetre, állapotra alkalmazva. De a konkrét helyzetre történő hivatkozás, az applikáció jellemzi azokat a passzusokat is, amelyek tartalmuk szerint az evangéliumi szakasz magyarázatai.

A műfaj másik változatát képviseli Roberto Bellarmino 1606-ban Párizsban megjelent munkája, a De ascensione mentis in Deum per scalas rerum creaturarum opusculum. Az itt olvasható dogmatikus-apologetikus tartalmú elmélkedések jelzik a meditáció lehetséges kapcsolódását a teológiai szakirodalommal,10 a lélek ugyanis itt a teremtett világ szépségeinek láttán emelkedik Istenhez – elmélkedések az emberről, világról, a földkerekségről, az elemekről, az égitestekről –, valamint ismeri meg Istent – külön fejezetek, ún. garádichok foglalják össze a teológiai istentan alaptételeit. A kontroverz teológus itt kihagyja a polémia lehetőségét, helyette a meghitt, kontemplatív beszédmódot alkalmazza célirányos, a kontraszthatások megindító jellegét kiaknázó retorikus felépítettségben. Nem véletlenül hivatkoztunk éppen erre a munkára a sok kínálkozó lehetőség között, hiszen alig harminchárom évvel a megjelenése után magyar nyelven is kiadásra került, mégpedig egy világi személy, Tasi Gáspár fordításában, aki a munka elkészítése idején Esterházy Miklós nádor titkára volt.11 A fordítás két szempontból is érdemes a figyelemre: egyrészt mutatja, hogy a jezsuita meditáció magyarországi terjesztésében a jezsuita iskolázáson alakított, magasabb műveltséget szerzett világi személyek is szerepet vállaltak. Másfelől az alapmű által felvetett problémák a fordítás alapelveinek tisztázására és szabályos nyelvalkotó tevékenységre késztették Tasi Gáspárt – a téma ugyanis szükségessé tette a korabeli természettudományos ismeretek összefoglalását, valamint a skolasztikus teológia szerteágazó terminológiájának anyanyelvű kialakítását. Ezzel a művével szervesen kapcsolódik a század harmincas-negyvenes éveinek erdélyi protestáns fordítói törekvéseihez,12 ugyanakkor ajánlásában, amelyet Esterházynak címzett, a műhelymunka nehézségeinek bevallása mellett annak megoldásáról is szól: saját alkotású szavainak, kifejezéseinek a margón történő latin megjelöléséről, hogy „ha ki értelmesben ki-mondhattya, ne kellessék a Deákban keresni, hanem a könyv szélin talállya."13 Ráérez továbbá a szó szerinti fordítás kockázataira, nem a magyartalanság veszélyének regisztrálása formájában, hanem annak kimondásában, hogy a szótári jelentés automatikus alkalmazása az eredeti jelentéstől való eltérést, félreérthető, értelmetlen átültetést eredményez. Végső soron a tükörfordítás veszélyeiről beszél, majd ezt saját szövegéből vett példával is illusztrálja: „ez illyen Deák szók és terminusok közzül vannak ollyak-is, mellyeket ha úgy mondana-ki ember magyarúl a mint a szók értelme vagyon magokban, igen távúl járna azoknak értelmétül (...) Deus est actus purus. Ha szórúl szóra így mondom ki: Az Isten tiszta chelekedet, és ezen a szóchkán (tiszta) értem a tisztaságot, egy chepnyire nem találom értelmét, mert nem azt, hanem sokkal külömb értelmű méllyeb dolgot tészen."14

Erdei Klára a meditációról írott hosszabb tanulmányában a műfaj fellendülési periódusait a vallási krízisekkel hozza összefüggésbe, a tettrekészség hiányával magyarázza a reflexió előretörését,15 és ilyenként értelmezi a devotio moderna kialakulását is mint olyan áhítatformáét, amely az adott egyházi állapotokkal szembeni kritika megfogalmazása mellett a racionális metafizikával és spekulatív misztikával szemben is alternatívát kínál.16 És jóllehet a műfajt kizárólag a hitbeli válságokkal összekapcsoló általános kijelentést finomításra szorulónak érezzük, a modern áhítat reprezentatív alkotásának, Kempis Tamás De imitatione Christi című munkájának hazai népszerűségét, amely nem kötődik kizárólagosan egyik felekezethez sem, bizonyára megmagyarázhatjuk annak gyakorlatias és kiegyensúlyozott, a praxis pietatist előtérbe állító jellegével. Magyar nyelven Pázmány Péter fordítása révén terjedt el,17 ám fordításrészleteit hat középkori kódex tartalmazza, Pázmány kiadványa előtt két évvel pedig, 1622-ben, Kolozsvárott, a Heltai-nyomdában látott napvilágot a rendtárs Vásárhelyi Gergely fordítása.18 Ez utóbbi munka nem mindennapi könyvritkaság – Jenei Ferenc 1961-ben még úgy említette, mint amiből nem maradt fenn példány19 –, egy címlaphiányos, ám a teljes szöveget tartalmazó példánya azonban a volt unitárius kollégium könyvtárában található.

A kis kötet Haller Zsigmond Belső Szolnok megyei főispánhoz címzett ajánlása több elgondolkodtató információt is tartalmaz: a fordító halála előtt egy évvel megjelent munka elején „N.god beteges Caplana"-ként és „Peczi praepost"-ként nevezi meg magát. Ha ezt az adatot összevetjük a hódoltsági és erdélyi jezsuita missziók dokumentumaival,20 illetőleg Vásárhelyi életrajzával,21 azt láthatjuk, hogy az a szerzetes, aki korábban tevékenyen belefolyt a jezsuiták erdélyi megtelepedését – reményei szerint – elősegítő nagypolitikai manőverekbe, a térítő munkában pedig a harcos fellépés híve volt, élete vége felé belátta, hogy a Szini István által járt békülékeny út a célravezetőbb, Balázs Mihály szavaival: „A káplánkodás, a hívek közötti elvegyülés, a gyógyítás, az iskolák fenntartása teszi majd lehetővé, hogy kicsiny jezsuita missziók egészen 1653-ig, újabb kiutasításukig Erdélyben maradhassanak."22 De az is kiderül az előszóból, hogy a Kempis-művet az egész keresztény világon „magok nyelvek értelmére nagy lelki tanuságokra es vigasztalásokra megh forditottak", ezt tette Vásárhelyi is huszonnyolc esztendővel korábban, ám annak kézirata elveszett, így újra elvégezte e munkát „sokaknak tanusagara es lelki vigasztalasara". Csak sejtéseink vannak arról, hogy Pázmány, aki, rendtársak lévén, ismerte Vásárhelyit és talán értesült írói tevékenységéről is, miért nem szerzett tudomást a Krisztus követése e kolozsvári edíciójáról: ha találkoztak is az 1600-as évek elején Vágsellyén, Vásárhelyi 1612 után már nem járt a királyi Magyarországon, így a Kolozsvárott készült könyv példánya vagy akár híre nem juthatott el az esztergomi érsekhez.23 A szövegfilológiai vizsgálat azt igazolja, hogy a két fordítás egymástól függetlenül készült, de erre mutatnak az olvasókhoz intézett előszavak vallomásai is, ha fordítási elveik szempontjából vetjük össze őket: Vásárhelyi (akárcsak Pázmány) az eredetihez hűséges magyarítás követelménye mellett arról a törekvéséről is hírt ad, hogy „Deak irasnak-is meg tartassék tulaydonsaga" – és itt, legalábbis a deklaráció szintjén, jelentősen eltér a pázmányi eszménytől, amely a magyar nyelv „szóllásának módgyá"-hoz igazodik.

A Kempis-fordítás majdhogynem hattyúdal-értékű Vásárhelyi életművében, hiszen ezután csupán egyetlen munkája, egy példagyűjteménye jelenik meg.24 Erről a kötetről itt nincs terünk értékelést adni, nem is tartozik témánkhoz, ehelyett azonban szólnunk kell Canisius katekizmusának fordításáról, amelynek első kiadása25 a Kempis-fordításhoz hasonlóan a Heltai-nyomda terméke; az a tény pedig, hogy a további edíciók 1604-ben,26 1615-ben27 és 1617-ben28 Bécsben láttak napvilágot, Vásárhelyi életrajzi tényein kívül (tartózkodási helyei indokolják a nyomda megváltoztatását) mutatják az erdélyi katolikus könyvkiadási viszonyok mostohaságát is.

A Canisius-fordítás egyébként nem pusztán a kolozsvári megjelenés okán érdemel említést, ugyanis a kérdés-felelet formájú, az apostoli hitvallás és a fontosabb imaszövegek cikkelyeit magyarázó katekizmus mellett tartalmaz egy, az egyház „rendtartásit" és ceremóniáit – a liturgikus hagyományokat – magyarázó részt, a hét bűnbánati zsoltárt, litániákat, himnuszokat (ez utóbbi hármat az első kiadás latin, a továbbiak magyar nyelven adják közre), illetőleg imádságokat és elmélkedéseket. Anélkül, hogy ezek szövegét itt alaposan megvizsgálhatnók, érdemes a témákra és a szerkezetre egy pillantást vetnünk: a Lelki elmelkedesec által valo aitatos Hetedszaki imádságoc címet viselő rész a hét napjaira lebontva nyújt áttekintést az üdvösségtörténet fontos eseményeiről a teremtéstől kezdve, a bűnbeesés és következményeinek részletes taglalásán át (utolsó ítélet, pokolbeli kínok, Krisztus kínszenvedése, temetése) Krisztus dicsőséges feltámadásáig. Mint láthatjuk, a jezsuita meditáció népszerű témái ezek, az egyes napok szerkezete pedig az oratio-meditatio váltakozásából áll össze olymódon, hogy a bevezető dicsőítő imát az első elmélkedés követi, ezután annak imabeli elmélyítése, majd a második elmélkedés és a záróima következik.

Némiképp hasonlít ehhez a liturgikus év vasár- és ünnepnapjainak perikópáihoz írt, ezúttal nem idegenből fordított elmélkedés-sorozat29 egyes darabjainak szerkezete: az evangéliumokat és azok summáját (rövid tartalmi összefoglalását) a tulajdonképpeni elmélkedések követik több „czikkel"-ben, ezeket pedig imára szólító, imaszövegeket azonban nem közlő betétek zárják le. Az elmélkedéseket Jenei Ferenc „voltaképpen homilia-vázlatok"-nak30 nevezi, amit indokolttá tesz az előszó figyelmeztetése, miszerint a margón további bibliai helyek találhatók, amelyek „az együgyü Praedikatoroknak nagy haznokra zolgalhatnak, kik kiualkeppen könyueknelkül zükölködnek." Lehetséges, hogy a szövegek ilymódon is felhasználásra kerülhettek, ennek ellenére nem törnek ki a meditáció műfaji keretei közül: szorosan a bibliai textushoz kötődve igyekeznek személyesen megszólítani az elmélkedőt, az ő vélhetően veszendő és nyomorúságos lelkiállapotára apellálva, amelyet természetesen szembeállítanak nem csupán az ítélő Isten hatalmával, hanem az emberré lett Jézus alázatával is. Az ilyen méretű kontrasztba állítás aztán sajátos retorikai és stílushatást eredményez. Továbbmenve: a hangnemek váltogatása akár egyetlen passzuson belül is pontosan arra utal, hogy e szövegek elsődleges címzettje nem a közösség előtt közös gondokról beszélő hitszónok, hanem a magányosan olvasó, az olvasottakat magára vonatkoztató és életét a továbbiakban a felismert értékek szerint berendező hívő. Vásárhelyi ugyanis hol „én lelkem"-nek nevezi címzettjét (önmegszólítás), hol pedig egyes szám második személyben szól hozzá, a nyelvtani forma szerint ismét csak a személyt, és nem a közösséget helyezve előtérbe. Így is érdekes a folyamatos villódzás a „kint" és a „bent" között, az elmélkedői és a lelkivezetői magatartás között.

A mű Forgách Zsigmondhoz, Sáros, Szabolcs és Nógrád megye főispánjához címzett ajánlása hangnemében a Kempis-fordítás ajánlására emlékeztet, a Magyarországot és Erdélyt sújtó sok nyomorúság okát az Istentől való elfordulásban látja, ám nem kapcsolódik a katolikusok és protestánsok között már régóta zajló vitába „az országokban való sok romlásoknak okairól", amelynek nevezetes felvonása volt a Magyari István sárvári prédikátor és Pázmány Péter közötti szópárbaj. Történelmi és kollektív vétkek fölemlegetése, a „bálványozás" és az indokolatlan újítás szembefordítása helyett a személy felekezeti hovatartozáshoz, térhez és időhöz nem köthető gyengeségeire hivatkozik, hogy ezzel is megalapozza a személyiséget elérni kívánó műfaj választását. Az kereztyen Olvasonak írott előszava pedig nem más, mint meditációelméleti értekezés, egy olyan magyarázat- és előírássorozat, amely szabályozza az elmélkedő cselekvését és magatartását az elmélkedés során. Először a külső körülményekről esik szó: eszerint fontos az elme csendessége, a halk olvasás, a bensővé tétel: „hogy a mit nyelued olvas, auagy ezekbe élmed gondolatiba tekint, azon belső züuednek oly indulati, auagy affectusi forogyanak hogy mind az zémely, ki elődbe élmelkedésre adatik, mind a dolog, auagy czelekedet, kiről gondolkodnod kelletik, ugy lelki szemeid előt legyenek, mint ha testi zemeiddel latnad, auagy füleiddel hallanad." Nem nehéz ráismerni ebben a kis szövegben Loyolai Ignác lelkigyakorlatos módszerére, amely a meditációban oly nagy szerepet szán a színhely kialakításának,31 felhasználva ehhez a fantáziát mint áhítatsegítő tényezőt. Szentignáci nyomokon halad a folytatás is, hiszen a fantázia és az intellektus együttes használatával irányítja a figyelmet a részletekre, bontatja apró elemeire az adott jelenetet. („Ha CHRISTUS zemelye adatik elődbe, ki legyen zolgai abrazatba, a ki zol, a ki czelekedik, a ki tanit, a ki éhezik... a ki kerezt fan kinzenvedesebe még hál. Kit tanit, mire tanit, mit akar ennyi tűrésivel, es zenuedesivel. Kitől kergettetik, kitől káromlattatik, kitől zenved.")

Az objektív megközelítés, az evangéliumi szakasz részletes átgondolása után személyesebb fázis következik, az egyéni tanulságok, az elmélkedés eredményeképpen belülről jövő indítások tudatosítását kéri az előszó: végső fokon nem más ez, mint az electio, a jó és rossz, két jó esetén pedig a jobb választásának kérdése, ami a Lelkigyakorlatos könyvnek szerkezetileg, s a lelkigyakorlatnak mint olyannak fundamentuma.32

Arra is buzdít az előszó, hogy az elmélkedő gyakorta szakítsa meg fohászkodásokkal, hálaadásokkal a meditációt, illetve hogy mindig imával fejezze be azt: íme újra a Lelkigyakorlatos könyv ihlető hatása, amely az elmélkedéseket ún. imabeszélgetéssel zárja.

Azért tartottuk fontosnak az olvasóhoz címzett előszó ilyen részletes bemutatását, mert a jezsuita szellemiség hazai recepciójának nem elhanyagolandó viszonylag korai példája, egyúttal jól mutatja azt a műfaj- és funkcióváltást is, amely a nem olvasókönyvnek, hanem gyakorlókönyvnek szánt forrásmunkát33 olvasmánnyá változtatja, befogadói körét pedig ezáltal lényegesen kitágítja. Vásárhelyi munkája összességében annak az Európa-szerte elterjedt jezsuita meditációs irodalomnak a részét képezi, amely a Lelkigyakorlatos könyvet veszi alapul, metodológiáját alkalmazza és aszketikus, racionális irányban viszi tovább.

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a 17. századi erdélyi írásbeliségben a katolikus áhítati irodalom főként „importált", azaz a királyi Magyarországon vagy még távolabb napvilágot látott munkákkal van jelen. Kivételt néhány, a kolozsvári Heltai-nyomdában napvilágot látott munka, illetőleg a század második felében a csíksomlyói officína termékei képeznek. A művek szerzői között nem elhanyagolandóak az erdélyi származású, életük hosszabb vagy rövidebb periódusában itthon működő papok vagy szerzetesek, mint Vásárhelyi Gergely vagy a század végén Illyés András, aki erdélyi püspöki hivatalát nem foglalhatta el, könyveit pedig, közöttük egy elmélkedésgyűjteményt, Bécsben és Nagyszombatban adta ki. Végül megállapíthajuk, hogy e művek többsége az Európában elterjedt szövegek fordításaként azok hazai recepcióját is jelenti, egyúttal integrálódik is az európai körforgásba.

1 Idézi JAKÓ Zsigmond: Négy évszázad a művelődés szolgálatában. A kolozsvári Báthori István iskola jubileuma, in uő: Társadalom, egyház, művelődés. Budapest 1997, 270.

2 A támogatás körülményeiről és politikai hátteréről lásd BITSKEY István, Bethlen, Pázmány és a Káldi-biblia, in uő: Eszmék, művek, hagyományok. Debrecen 1996. 201-203.

3 Az vasarnapokra-valo Predikatzioknak első resze. Pozsony 1631. 615.

4 I. XIX., ill. II. 466. 496.

5 I.m., 353. Az összefüggésre Balázs Mihály hívta fel a figyelmemet, akinek ezúton szeretnék köszönetet mondani.

6 Szívek kincse. Avagy Kristus urunk szenvedésén, és Halálán fohászkodó Könyvecske. Mely nagy lelki buzgóságra gerjeszti, és Istenhez emeli, az áítatos szíveket. Nyomtattatott a Csíki Kalastromban 1685.

7 V.ö. AUGUSTINUS, Enarratio in psalmos, 36, sermo III, 5.

8 V.ö. Klára ERDEI, Auf dem Wege zu sich selbst: die Meditation im 16. Jahrhundert. Eine funktionsanalytische Gattungsbeschreibung. Wiesbaden 1990. 3.

9 V.ö. ERDEI, i.m., 27.

10 TÜSKÉS Gábor: A XVII. századi egyházi irodalom európai kapcsolatai (Nádasi János). Budapest 1997. 47-48.

11 Elménknek Istenben föl-menetelérül a teremtett állatok garádichin. Robertus Bellarminus Jesuiták Rendiből való Cardinal könyvechkéje. Mellyet mostan Magyarúl írt és ki nyomtattatott Tasi Gaspar Bartfan, Klösz Jakab által, 1639. eszt. RMK I. 687. Példányait Kolozsvárott az Akadémiai és az Egyetemi Könyvtár őrzi.

12 Utalásszerű áttekintés a kérdésről: TARNÓC Márton, Bevezetés, in uő. (s.a.r., bev., jegyz.), Laskai János válogatott művei. Budapest 1970. 15-16.

13 I.m., 5.

14 Uo.

15 I.m., 48.

16 I.m., 53.

17 Kempis Tamásnak Christus követésérül négy könyvei, Bécs, 1624, RMK I, 535.

18 Christus Iesus követéséről való könyvek, Rmk nem jegyzi, RMNY 1271.

19 Vásárhelyi Gergely Kempis-fordítása, ItK, 1961, 594-598.

20 BALÁZS Mihály, FRICSY Ádám, LUKÁCS László, MONOK István (s.a.r), Erdélyi és hódöltsági jezsuita missziók I/1-2. Szeged 1990.

21 HOLL Béla, Vásárhelyi Gergely pályája (1560-1623), ItK, 1983, 150-162.

22 BALÁZS Mihály, FRICSY Ádám, LUKÁCS László, MONOK István, i.m., I/1, 20.

23 JENEI, i.m., 595.

24 Vilag kezdetitöl fogva, iosagos, es gonosz czelekedeteknek példáinak summái, Kassa, 1623, RMK I., 528.

25 Catechismus. Canisius Petertől irattatott kereztyeni tudomanynak rövid summáya magyar kalendáriummal és az egy igaz hütnek bizonyos ismeretivel. Az Anya sz. egyházba valo caeremoniaknac rövid ertelmeröl valo tanusag. Az üdvezülendö leleknec tüköre. Hetedszaki imadsagoc es lelki elmelkedesec. Claudiopoli MDXCIX. RMNY 860.

26 RMNY 907.

27 RMNY 1080.

28 RMNY 1128.

29 Esztendő altal Az Anyaszentegyhaztól rendeltetet Vasárnapokra és InnepekreEuangeliomok és Epistolák es Ezekre való Lelki elmélkedések. Irattatot Iesuitak rendin, Maros Vásárheli Gergelytől. Nyomtatatot Beczben Gelbhar Gergeli altal. 1618. RMK I. 477.

30 I.m., 598.

31 V.ö. Lelkigyakorlatos könyv, 47., in SZABÓ Ferenc (szerk.), Loyolai Szent Ignác írásaiból. Róma 1990. 87.

32 V.ö. 23., i.m., 78.

33 ERDEI, i.m., 100.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Fogyunk, de talán el nem veszünk

Interjú John-Michael Botean püspökkel (2)

A beszélgetés második részének közlése előtt röviden vázolni szeretném a keleti katolikus egyházakhoz tartozók helyzetét az Egyesült Államokban. Mindenek előtt azt kell nagyon komolyan tudatosítani, hogy a római katolikus egyházat Amerikában sokáig nem nézték jó szemmel a politikai elit, de a köznép köreiben sem. A Vatikántól való függést szinte belpolitikai veszélynek tekintették, olyannyira, hogy John F. Kennedynek elnöki kampányában először amerikai állampolgári lojalitásáról kellett meggyőznie az országot. Sokan tették fel neki nyíltan a kérdést: vajon nem a Vatikán „titkos ügynöke-e", s mit tenne, ha Róma mást „parancsolna", mint ami az amerikai érdek.

A hosszú ideig erősen meghatározó, angolszász gyökerű individualista protestáns szemlélet hívei gyanakodva tekintett a közösségi eszményt hirdető és megélő, töbnyire erősen etnikai begyökerezettségű ír, olasz, német, magyar, lengyel ősöktől származó katolikusokra. Mára 60 millió körüli a katolikusok száma az Egyesült Államokban, azaz a lakosság 25 százalékát alkotják, s mind számbeli növekedésük, mind felsőbb iskolázottságuk meghatározóvá teszik őket. Ám a gyanakvás korában történtek hibák, s ezek – meg következményeik – öröklődtek. Az egyik mindenképpen az a mód, ahogyan a római katolikusok testvéreikkel, a keleti rítusú katolikusokkal bántak. A görög katolikus Pirigyi István így foglalja össze a helyzetet: „Amerikában az első görög katolikus lelkészek megérkezésekor egészen különleges helyzet állt elő. A római katolikus főpásztorok éppen ezekben az években rendkívüli erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a különféle kisebb katolikus közösségeket egyetlen nagy szervezetben egyesítsék, vagyis hogy megteremtsék az országban az egységes katolikus egyházat. Éppen ezért az amerikai katolikus hierarchia már a kezdet kezdetén határozottan szembefordult papjaink – szerintük – nemzeti egyház alapítására irányuló kísérletével, amely méghozzá más rítusú is, mintha ez veszélyeztetné az egység megteremtése érdekében kifejtett erőfeszítéseiket. Mindemellett a főpásztorok azonosították a katolikus egyházat a római szertartással, ellenséges magatartást tanúsítottak a nős bizánci szertartású katolikus papsággal szemben. […] Mivel az ellenségeskedés a római katolikus klérus és a görög katolikus papok között nőttön nőtt, mindkét fél a Szentszékhez fordult a megoldás érdekében. 1890. október 1-jén jelent meg az Apostoli Szentszék dekrétuma, amely – nyilvánvalóan – a római katolikus hierarchia befolyására született meg. Eszerint ugyanis: 1. Az amerikai nép körében kizárólag nőtlen bizánci szertartású papok teljesíthetnek szolgálatot. 2. A nős papokat, kivétel nélkül, amint lehetséges, rögtön visszahívják püspökeik. 3. A bizánci szertartású papok a területileg illetékes, helyi római katolikus püspök engedélye nélkül semmiféle szolgálatot nem végezhetnek. […] A Szentszék 1929. március 1-jén kiadott Cum data kezdetű dekrétuma […] elrendelte a papi nőtlenség bevezetését. […] A Szentszék intézkedése válságba sodorta az amerikai görög katolikusságot. […] Azzal vádolták a Szentszéket, hogy megszegte az ungvári uniós okmányokban kikötött feltételeket, amelyek szerint az uniót elfogadó keletiek rítusukat maradéktalanul megőrizhetik." (Vigilia 2000/4, 271-273.)

 

Bodó Márta: A román katolikus egyházmegye egyike a legkésőbb, szinte napjainkban létrejött egyházmegyéknek az Egyesült Államokban. Mint ilyen a hozzá tartozó közösség valószínűleg jobban szenved attól, hogy hívei sok helyen nem tudnak keleti rítusú templomba járni, ilyen közösségbe tartozni… Valószínűleg sok román görög katolikus jár római katolikus szentmisére, mert csak ilyet talál lakóhelyéhez közel. Mennyire nagy ez a gond és milyen ebből fakadó további nehézségekkel kell a híveknek az Egyesült Államokban szembenézniük?

John-Michal Botean püspök: Hatalmas gond ez, így örülök is a kérdésnek. Nagyon összetett probléma ez, mert azok a körülmények és kérdések, amelyek létezésünket problematikussá teszik, sokrétűek, nemcsak számunkra, hanem az egész amerikai egyház számára. Tisztázni kell, hogy a mi esetünkben arról van szó, hogy nem tudtunk egyházi közösségeket (parókiákat és missziókat) létrehozni minden helyen, ahol szerettünk volna, ahol kellene. A pásztoroltak és papok arányát tekintve mégis helytelen volna azt állítani, hogy paphiányban szenvednénk. Még a legnagyobb plébániáink is kisebbek, mint a római katolikusoké, mégis van ott lakó papunk. Ez az egyike a kisebbségi lét kevéssé emlegetett előnyeinek.

Messze nem világos sok katolikus számára – függetlenül attól, hogy keleti vagy római katolikus –, hogy katolikusnak lenni nem föltétlenül a latin rítushoz tartozást jelöli. Sajnos egyesült-államokbeli történelmünk során ez a mieink számára sem tisztázódott. Különösképpen a katolikus nevelés törekedett e nézet megerősítésére – annak kijavítása helyett. Így a probléma túlnő azoknak a román görög katolikusoknak a körén, akiket mi nem tudunk úgy szolgálni, hogy belefoglaljuk mindazokat is, akik azt választják, hogy ne a saját egyházukkal azonosuljanak. Ez különböző okokból történik így – természtesen –, de ez felfogás-érzékenység kérdése, úgy gondolom; ami olyan csábítóvá teszi még a mieink közül is sokak számára, hogy a római katolikusok egyházzal azonosuljanak. Mintha keleti rítusú katolikusnak lenni nem volna teljes értékű katolicizmus, csak „olyan, mint…, de mégsem egészen". Így a római katolikus egyházzal azonosulni a keleti katolikusok számára egyenlő azzal, hogy „célba érnek".

A viszonylag újonnan Amerikába érkezettek számára az előbb említettek mellett a románok latin eredetének nagyon fontos kérdése további ok arra, hogy ebben a felfogásban erősödjenek. Ez a jelenség amúgy egyedi köztünk, bizánci rítusúak között, akik különben szlávok, görögök, arabul beszélők stb. Azt is merem állítani, hogy a bevándorlók egy része itt szívesen azonosul a római katolikus egyházzal, mert itt nem fogja őket az a vád érni emiatt, hogy nemzetárulók, hogy elárulják nemzeti örökségüket, míg Romániában – különösképpen Erdélyben – a magyar és (részben) német kisebbség római katolikus. Nekünk Amerikában nehéz megérteni, miért olyan fontos kérdés ez, de az Atlanti óceán túlsó felén, a Balkán-térségben és másutt láthattuk, hogy az etnikai csoporthoz való hűség még mindig képes gyilkos indulatokat szülni.

De ezt félretéve a probléma – amit említettem – nagyon nagy számunkra, akik kicsik vagyunk. Kevesen vagyunk. Romániában katolikusnak lenni azt jelenti, egy vallási kisebbség tagja lenni, Amerikában keleti katolikusnak lenni azt jelenti, eltűnni, felszívódni.

Az Egyesült Államokba érkezett első generáció nem volt nagyszámú, és legtöbbjük nem is szándékozott itt maradni – így volt ez az én családom esetében is. Mottójuk az volt, hogy „mia ši drumul", azaz „ezer dollár s a visszajegy". Dolgozni jöttek, elég pénzt összeszedni ahhoz, hogy egy kis földet tudjanak otthon vásárolni. A nagyapám például az Egyesült Államokban volt, míg nagyanyám, anyám és a nagybátyám otthon Romániában. Itt egyesült újra a család Európa helyett, de csak miután a nagyapám 1939-ben úgy döntött, jobb idejönni, mint hazatérni. Ám a második világháború sok családot elszakítva talált, és sokan, akik több időt töltöttek Amerikában vagy már eleve itt születtek, a háború kitörésekor Romániában rekedtek, állandósuló ellenségeskedésnek kitéve.

Azok közt a románok közt, akik azért jöttek, hogy maradjanak, csak egy kis hányad, mondjuk 15 százalék – optimista vagyok, amikor ennyire becsülöm! – volt katolikus. Az elsöprő többség ortodox vallású volt. Nem kellene számokat emlegetnem, mert nem tudom pontosan, de nagyon valószínű ez az arány. A románok Amerikában nemzeti vonatkozásban kisebbségben vannak, s a román közösségen belül a katolikusok ugyancsak kisebbséget jelentenek. Arról nem is szólva, hogy bizánci rítusúakként is kisebbségben vannak a katolikusok közt, és ezen belül a román katolikusok még kisebb szelete a tortának.

A felvetett probléma valós mértékének átlátásához, ahhoz, hogy valamiféle pasztorális tervet készíthessünk, nem egyszerű megfelelő módszert találni. Olyan ez, mintha a teleszkópba a másik végén néznénk bele: még amiről azt gondoljuk, hogy látjuk, arról is kiderül: messzebb van, mint ahogy tűnik.

Bodó: Az egyházi hivatalosságoknak van-e fogalmuk arról, az Egyesült Államokban hány román katolikus tartozik más rítusú plébániákhoz?

Botean: Említettem, hogy a latin rítusú egyházhoz tartozó román katolikusok kérdésében jelentős gondjaink vannak. De a gond nagyja abból adódik, hogy nehéz pontos adatokban átlátni probléma mértékét. Tudok arról, hogy híveink közül sokan – ha nem egyenesen a többség! – a római katolikus plébániákra jár misére, de hogy pontosan milyen létszámban, arról senki nem rendelkezik adatokkal. Hogy jobban a tárgyra koncentráljak: nehéz elképzelni, hogyan lehetne azokat elérni, akik kívül esnek a „hatósugarunkon". Még konkrétabban: mit kell tennünk, hogy parókiáink az élő Ige valódi lakhelyei legyenek, olyan helyek, ahol a hívek, a mieink és mindenki más is, érzékelje Krisztus Testét a maga élő, lélegző valóságában? Ha ez megtörténne, ha ez így volna, nem kellene aggódnunk azért, hogy megkeressük a mieinket. Ők találnának meg minket.

Bodó: Mit tesz a román katolikus egyház Amerikában azért, hogy az itt élő, ide tartozó családok megőrizhessék hagyományaikat, a gyökereiket, azonosságtudatukat?

Botean: A hagyományaikat megőrizni, azonosságtudatukat ápolni – ez önmagában nyilvánvalóan nem végcél. Talán jól magyarázhatja jelenlegi válsághelyzetünket, hogy az identitástradícók ápolását korábban egyházunk alapvető céljának tekintettük, vagy más katolikusok gondolták rólunk, hogy ez missziónk alapvető jellemzője. A hagyományok és az azonosságtudat melletti leragadás halált hozóak, amikor az evangélium útjában állnak. Amikor a II. vatikáni zsinat a keleti egyházakra vonatkozó dekrétumában sürgette ezeket az egyházakat, hogy törekedjenek visszatérni őseik hagyományához (Orientalium Ecclesiarum 6), ugyanazt a megújulást sürgette, amelyet az egész egyházra vonatkozóan felvázolt, ezt a megújulást a keleti katolikus egyházak sajátos körülményei közt valóra váltva.

Így a keleti katolikusok számára is a tanúságtétel hitelessége a megújulás célja, éppúgy, mint az egyetemes egyház egészében. Más szóval amikor a II. vatikáni zsinat aggiornamentót javasolt az egész egyház számára, ezt a világ előtti tanúságtételének hitelessége, világossága érdekében tette, a világ életéért. Az a keleti katolikus egyház, amely apologetikus álláspontra helyezkedik saját hagyományai és azonossága tekintetében, nehéz helyzetben van, amikor hitelesen kell tanúságot tennie, különösen ortodox keresztények előtt. Valóban, a román katolikus egyház hagyományai és azonosságtudata történelmével együtt hivatásunk egy részét képezik, másrészt létezésünk egész szövetét, hátterét és akotóelemeinek teljességét alkotják. Ezeket a dolgokat nem lehet más hagyományokra, történelemre, azonosságtudatra vagy küldetésre cserélni, egyetlen más katolikus egyházéra sem anélkül, hogy tanúságtételünk egészét ne adnánk fel vagy ne érvénytelenítenénk.

Bodó: Mi történik, amikor egy román katolikus egy más rítusú katolikussal köt házasságot?

Botean: Legyünk realisták, a más rítusú katolikus szinte mindig római katolikust jelent. Igazából ugyanis senkinek nem probléma, ha mondjuk egy marinita vagy rutén katolikussal köt házasságot a román katolikus. Azt hiszem, mi mindnyájan tisztában vagyunk az Egyesült Államok katolikus egyházában uralkodó elsöprő latin rítusú fölénnyel.

Hogy tipikusan mi történik egy ilyen házasságban? Nem vagyok egészen biztos abban, van-e rá általánosító válasz. Parókiáink nagyon sok híve él római katolikussal házasságban. Így nem előre eldöntött, hogy ez egyben azt is jelentené, hogy a házastárs templomába kezd járni a görög katolikus is. Mégis sokan a római katolikus házastársak közül bizonytalanok abban, vajon társuk temploma valóban katolikus-e, és nem tudják elképzelni családi életüket olyan meghatározó események nélkül, mint amilyen az első áldozás, a bérmálás. Igaz, ezeket inkább afféle beavatási szertartásoknak fogják fel, semmint szentségeknek – a szentségek ugyanis dogmatikai értelemben soha nem beavatási szertartást jelentenek.

Sok esetben az ilyen házasságban születő gyermekeket a mi templomunkban, a mi egyházunkba keresztelik, bár aztán nem a mi közösségünkben fog majd felnőni. Miért? Egy erős etnikai öntudattal rendelkező családban a keresztelő még mindig nagy esemény, s „a nagymama vallása" szerint ünnepelni még a kevert családokban is valamiféle kapcsolódást jelent mindehhez.

Figyelemre méltóbb ennél, hogy ha a család katolikus nevelést szeretne biztosítani a gyermekeknek, annak általában tudatában vannak, hogy ez költségvetésüket messze meghaladóan sokba kerül, hacsak nem tartoznak egy római katolikus plébániához, és hogy gyermekeiknek semmit sem fognak a keleti egyházakról tanítani, legkevésbé azt, hogyan becsüljék, értékeljék. Mindenek fölött akkora erőfeszítésbe kerül a mi egyházunkhoz tartozóknak az ár ellen úszni, hogy végül arra a következtetésre jutnak: nem éri meg az erőbedobást az, hogy különbözzenek.

Bodó: Az elmúlt évek számos eseménye mutatott arra, hogy a keleti egyházak gyakorlata szerinti papi opcionális nőtlenség újra-felállításának kérdése megint az érdeklődés középpontjába került – a nyugati gyakorlatról van szó, vagyis arról, hogy az Egyesült Államokban – a romániai szokással ellentétben – a keleti rítusú katolikus papok számára sem volt szabad megnősülni. Mi az Ön álláspontja e kérdésben? Papi hivatások tekintetében hogyan áll a Szent György román katolikus egyházmegye és honnan származnak hivatásai?

Botean: Míg a cölibátust, különösen az opcionális, azaz szabadon választható cölibátust igen nagy becsben tartjuk, azt a cölibátust, amely kötelező feltétele a pappá szentelésnek, bizánci keresztények számára ez szinte elképzelhetetlen. Valóban nehéz megérteni azokat az Egyesült Államokban, akiket ez a kérdés olyannyira foglalkoztatott – de mindeddig elfogadtuk ezt a feltételt. Csakhogy három tényező is van, amelyek manapság egyre nehezebbé teszik e feltétel további fenntartását. E három tényező jól elkülöníthető a gyakorlati szükségletektől és a laikusok szolgálatának vonatkozásától. Jeleztem korábban, hogy a római katolikus közösségekhez képest mi jól el vagyunk látva papokkal. Ugyanígy a laikusok szolgálata tekintetében – bár ezt nálunk másképp kell érteni, mint a római katolikusoknál. Jézus tanítását szem előtt tartva – a Mt 25 figyelembe vételével – Isten szolgálatában állni ugyanaz, mint a szenvedő emberiséget szolgálni. A klerikusok a laiosz, Isten népének tagjai. Így a laikus nem a klerikustól elkülönítő terminus, hanem Isten népében a pléróma, a teljesség, amelynek a papok, diakónusok, püspökök egyaránt tagjai, kiválaszt elkülönít egyeseket az egész szolgálatára. Mindezt azért kellett elmondanom, hogy kijelenthessem, a három tényező, amelyeket említettem – teológiai jellegű!

Hiba volna azt gondolni, hogy az opcionális cölibátus iránt mutatkozó látható érdeklődés gyökerénél gyakorlati megfontolások állnának. A három említett tényező egyike az egyházak sui iuris megfelelő autonómiájával kapcsolatos. Van egy réteg, amelyik hajlandónak látszik a párbeszédre a keleti egyházakra vonatkozó kánonjogi kódex kibocsátásának eredményeképpen. Az opcionális cölibátus iránt feléledt érdeklődésnek nevezhető jelenség egyszerűen része e kódex befogadási folyamatának. A magyarázat és interpretáció különböző kérdései idővel megfelelőképpen megoldódnak. Kérdés, mennyire realisztikus a keleti egyházakról a „diaszpórában" beszélni. Kicsit anakronisztikusnak tűnik ez a fajta nyelvhasználat, de az egyházon belül ez megszokott. Ha egyházakként értelmezzük, a román katolikus és római katolikus egyházak alapvetően egyenlőek, így tehát mi a „diaszpórába" ugyanúgy idetartozunk, mint bármely más helyre. Értem én, hogy történelmi helyzetekről van itt szó, ezek további figyelmet követelnek, de tény, hogy a római katolikus egyházról Amerikában senki nem beszél úgy, mint „diaszpórában levő egyházról", és ebben a vonatkozásban nem értem, ránk miért vonatkoztatható.

Egy másik tényező az ökumenével áll összefüggésben, különösen az ortodox egyházakkal való kapcsolatot illetően. Alexander Schmemann, elhunyt ortodox teológus a keleti egyházakra vonatkozó II. vatikáni zsinati határozathoz fűzött kommentárjában „mélységes ambivalenciáról" beszél, amellyel az ortodoxia a keleti katolikus egyházat szemléli. Vsevolod püspök Skopeloszból, az egyesült államokbeli ukrán ortodox egyház feje, nagyrabecsült tagja az ökumenikus közösségnek, a keleti katolikus egyházaknak ebben az országban való visszaállítását, a papságra vonatkozó fegyelmi előírások revízióját a saját programjába vette mint elengedhetetlen feltételét a komoly katolikus-ortodox párbeszédnek. És ez nem véletlen. Mert a mi egyházunktól oly idegen fegyelmi rendelkezés fenntartása, az ehhez való ragaszkodás fenntartja az ortodox hívőknek azt a meggyőződését, amely egyben felelősség-elhárításhoz is vezeti őket. A katolikus–ortodox egység létrehozásáért folytatott párbeszéd egyháztani vonatkozásai katolikus részről nem igazán őszinték. Az egység tehát szerintük ezért nem valószínű, hogy valaha is megvalósulhat.

Végül a harmadik tényező, amely e kérdésben szerepet játszik – kicsit ironikus is a helyzet –, éppen az óhazával és egyházunk ottani részével újra felvett kapcsolat. Ott ugyanis legalább 80, de inkább 90 százalékban nős papok szolgálnak. A szeminaristák körében a nőtlen papság szinte szóba sem kerül. Az átlag romániai görög katolikus nem is tud arról, hogy egyházára nézve a cölebsz papság kötelező az Egyesült Államokban. Saját tapasztalatomból mondhatom, hogy akiknek erről beszéltem, alig akarták elhinni, és igen csodálkoztak. Papi hivatásaink nagy része azok köréből indul, akik mostanában vándoroltak az Egyesült Államokba, akiknek a kötelező nőtlenségről tehát fogalmuk se volt, s a helyzetet el kell magyarázni nekik. Papi hivatásuk olyan környezetben született és erősödött, ahol a cölibátusról nem volt szó, s most kezd csak derengeni előttük, itt mi is a helyzet.

Mégsem vagyok érzéketlen azok aggodalma iránt, akik úgy gondolják, hogy ha korábbi fegyelmi rendelkezéseinkhez visszatérhetünk, az majd a hivatást érző római katolikus férfiakat a bizánci rítusú egyházakhoz vezetik. Ám nem hiszem, hogy ez az aggodalom megalapozott volna. Én magam saját híveink köréből „gyűjtöttem" papságra jelentkezőket, ahogyan ez természetes és igazságos meg becsületes, és ebben a cölibátus kérdése nem játszott szerepet. Nőtlen vagy nős – részemről számtalan oknál fogva helytelen volna saját közösségem körén kívül keresni hivatásokat, hogy a rám bízott egyházmegyében az üres helyeket feltöltsem. Az én szememben ez fordított esetben is helytelen gyakorlat, például Romániában, ahol senki nem követeli a kisebbségben levő római katolikus egyháztól, hogy kezdjen nős embereket felszentelni, csak mert a többség (ez esetben az ortodoxok) ezt így teszi, s így szokta meg.

Végül el kell mondanom, én hiszem, hogy Isten indít majd olyan férfiakat, akik az Isten országa érdekében vállalják a cölibátust a román katolikus egyház szolgálatában. És függetlenül attól, hogy én személyesen mit tartok helyesnek vagy jogosnak egyházunk számára az Egyesült Államokban – én magam is nőtlen pap vagyok. Tapasztalatom szerint Newman bíboros megjegyzése mérvadó: „Isten semmit sem tesz hiába. Ő tudja, mit akar elérni." Isten megtalálja a módját, hogy nőtlen férfiakkal ellásson, mint ahogy más céljait szolgáló embereket is ellát ajándékaival és kegyelmeivel.

Nem úgy tűnik, mintha a lapokat már rég kiosztották volna, és a román katolikus egyház nyugaton vesztésre áll? Így van, bárhogy látszik is messziről. Én mégis bízom Isten gondviselő tervében, és tudom, hogy az ő kezében ez a kis egyház nem játékszer.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

A kereszténységet csak azoknak a feszültségeknek az ismeretében tudjuk megérteni, amelyek az első három évszázadban jellemezték. E vallás történetének kétezer évét olyan alapmotívumok állandóan ismétlődő variációinak sora határozza meg, amelyek már a kezdeti időkben is maradéktalanul megvoltak.

Peter Pawlowsky

Üldöztetés és terjeszkedés

Kétség sem fér hozzá, hogy az első keresztény közösségek még semmiféle „egyházalkotmánnyal" nem rendelkeztek, és Pál is – aki útjai során mindenütt nagy súlyt fektetett a rendre és a feladatok megosztására – feltűnő érdektelenséget tanúsított bárminemű hierarchikus struktúra iránt, még ott is, ahol „hivatalokról" beszél: hiszen a Krisztus második eljöveteléig tartó rövidke átmeneti időszakért mi szükség is volna statútumra?! Egyfelől vitathatatlanul működött az apostolok autoritása, azoké, akik Jézust ismerték, másfelől egyfajta „demokratikus rend" is következett abból a tényből, hogy akik az új valláshoz csatlakoztak, azok ezt minden kétségen felül meggyőződésből tették.

A következő nemzedék idején azonban máris megmutatkozott a változás. Immár nemcsak egyesek tértek és keresztelkedtek meg, hanem egész „házak" is: családok gyermekekkel és szolganéppel együtt. Minthogy a mihamarabbi világvég reménye füstbe ment, rögtön más szemmel kezdték nézni a világot. Amíg a keresztények nem vonakodtak az elítélt és kivégzett Messiást hirdetni – „a zsidóknak botrány, a pogányoknak ostobaság", ahogy Pál írja (1Kor 1,23) –, környezetük, a „jó társadalom" elismeréssel szemlélte őket. A keresztény istentiszteletek oktalanságainak persze híre ment a Birodalomban, s a híresztelések persze jócskán fel is nagyították ezeket: extatikus kitörésekről csakúgy tudomást szerezhetünk, mint megszállottan motyogó prófétákról, mi több: nyilvánosan felszólaló nőkről is! Kétségkívül olybá tűnhetett: valamiféle végidő-orientált szekta a keresztényeké; ám a történelmi idő útján járó egyháznak még valami igen fontos volt: a kedvező arculat.

Az Újszövetség késői levelei – amelyek semmi esetre sem Páltól származnak (1Tim, 2Tim, Tit) – immár az uralkodókért és minden hatalomgyakorlóért végzett imára is felszólítanak, „hogy békés, nyugodt életet élhessünk, szentségben és tisztességben" (1Tim 2,2). Milyen szembetűnő a változás a vándorprédikátorok életvitelének radikalitásához képest! Már az alkalmazkodás tűnik fontosnak, a társadalommal való ütközések elkerülése, a keresztényeknek most már becsületes polgárokként kell magukat meghatározniuk. Ehhez egyébként a női szerep újabb, „alkalmazott" felfogása is hozzákapcsolódik. A nők a jézusi mozgalom idején és a keresztény eszmélkedés első évtizedeiben feltétlenül a hit elismert tanúságtevőiként tűnnek fel, hivatalokat töltenek be, prédikálnak és missziós utakra vállalkoznak. Ötven évvel később már ezt olvashatjuk az elaső Timoteus-levélben: „Az asszony csöndben, engedelmes lélekkel hallgassa a tanítást. Nem engedem, hogy az asszony tanítson" (1Tim 2,11sk).

Kétségtelenül egyre fenyegetőbb motivációul szolgáltak persze a keresztények feltűnni-nem-akarásához a mind hevesebben ismétlődő üldözések is. Már Néróval (54-68) megkezdődött az üldözés, bizonyosan az ő infantilis kegyetlenségének esett áldozatul Péter és Pál. Három további üldözési hullám – Septimius Severus (193-211), Decius (249-251) és Diocletianus (284-305) – jelenti a kereszténység változatos szenvedéstörténetének csúcspontjait. E kor megszámlálhatatlan mártírt jegyez a keresztények közösségeiből. Az új vallás mindemellett megállíthatatlanul terjedt. A 2. század végén Alexandriában igen jelentős katekétikai iskola működött és egész Egyiptomban mintegy száz püspök kormányzott. 250 körül egy római zsinatra hatvan itáliai püspök gyűlt össze, és amikor Karthágói Küprianosz 256-ban összehívta az észak-afrikai egyházi gyűlést, 87 püspököt látott vendégül. Ezidőtájt bizonyíthatóan számos keresztény közösség élt már az Ibériai félszigeten és Galliában, Arábiában és Indiában.

Harc a gnózis ellen

A történész-kutatók még ma sem látják egészen tisztán annak a sajátságos mozgalomnak az eredetét, amely a fiatal kereszténységet csaknem öt évszázadon keresztül nem hagyta nyugodni. A gnosztikusok mozgalmáról van szó, a kor „felvilágosultjainak" gazdagon szerteágazó közösségéről. Már az újszövetségi időszakban megjelent e sokarcú, antik „ezoterikus hullámok" színpompája: keresztény, zsidó és pogány elemek sajátos keveréke, amelyből azoknak a titokzatos „vallása" lett, akik így vagy úgy kiválasztottaknak tartották magukat, és mindenképpen az uzuális tömegvallásosság fölött vélték igazukat megtalálni.

A gnosztikusokat nem lehetett egykönnyen azonosítani. Látszólag világnézeti értelemben is ott vertek gyökeret, ahol épp megtelepedtek, miközben lényegében kirívónak érezték magukat a helyi vallásosságból és a rítus „primitivitásából". Ennek ellenére korántsem voltak pusztán prepotens individualisták, minthogy vitathatatlanul meghatározó elemei voltak a közgondolkodásnak és társadalmi öntudatosodásnak.

Még néhány évtizeddel ezelőtt sem volt egyszerű kifejezni, miről is szólt a gnoszticizmus, mivel szinte összes jellemzőjét csupán a keresztény hitvédelmi iratok reflexióiból lehetett rekonstruálni. Mindaddig így volt ez, mígnem 1945-ben egy felső-egyiptomi földműves agyagkorsókat talált Nag Hammadinál, amelyek tizenhárom kötet terjedelmű, 1130 oldalnyi kopt nyelvű szöveget tartalmaztak – nem kevesebb, mint ötvenegy összefüggő írást. Gnosztikus eredetű szövegek voltak, amely végre bepillantást engedtek a mozgalom gondolatvilágába.

A gnosztikusok számára egy igen különleges mítosz magyarázta a világ kilátástalanságát és megválthatatlanságát: minden ember isteni szikrát hordoz lelkében, de nem mindenki tud róla. Az „isten-darab" a test börtönében sínylődik. Ennek végső oka Szophia, az égi bölcsesség, aki a demiurgosz kéjvágyának feltörése nyomán fogant, fattyúszülött, akinek nincs helye az egekben; ezért a demiurgosz sajátos lakhelyet teremtett számára: a földet, abban a valóságban, ahogy láthatjuk, a tudatlanság és erőszak, a balgaság és bírvágy világát. Csak aki az igaz éggel való helyes kapcsolat tudatára ér és emellett gyermektelen is marad – vagyis nem hozza létre a demiurgosz „szikrájának" újabb börtönét, újabb emberi testet –, csak annak van esélye újra elérkezni oda, ahová tartozik: az isteni világba.

A gnózis sokkal inkább megfelelt az első évszázadok kortársai gondolatvilágának, mint a kereszténységnek. Az átmeneti időszakban igen nehéznek bizonyult a Teremtő hitét megalapozni. A „titkos társaság" elit-tudata az intellektuális győzelem képzetét ébresztette, a különféle vallásokból merített, kreatívan szerteágazó motivációk a „New-Age-érzet" korlátlanságát, a szabad választás és az átláthatóság benyomását alapozták meg.

A kereszténység a gnózis ellen viselt harc során elvesztette a kezdetek parázslóan tiszta lelkiségét, és mélyen beágyazódott félelmeket termelt ki az ideológiai veszélyekkel szemben – ez is hozzátartozik „gyermekségtörténetének" vázlatához. Megkövetelte a „tiszta tanítást", és a gyermekellenes gnoszticizmus ellenében azt állította: a nőt az „üdvözíti", ha vállalja az anyaságot és gyermeket fogan (1Tim 2,15). Egyfajta népies intellektualitás-ellenességgel párosult korai puritanizmus láttatta a kor képzett pogány gondolkodói előtt a kereszténységet moralizálónak és retrográdnak. Másfelől azonban a kereszténység ekkor sajátította el az ókori görög és kortárs filozófiát – mégpedig a sokat tudó egyházatyák ugyancsak figyelemreméltó intellektuális teljesítményei révén. Éppen ez – és magas erkölcsi normái – predestinálták a keresztre feszített Megváltó vallását, a sok üldözés dacára is, az államban domináns lelki hatalom szerepére.

A konsztantinoszi fordulat

Amikor Konsztantinosz császár hatalomra jutott, és úgy határozott, hogy a 313-as mediolanumi ediktummal szabadságot ad a keresztényeknek, nem csupán a tolerancia és az emberszeretet motiváta döntését. A római állami ideológia sok változáson ment át. A császár a res publica többistenhite, a szinkretikus tolerancia és a központi Jupiter-kultusz kényszeredett szorgalmazása között ingadozva maga vált a birodalom kötelező tekintélyű isteni szimbólumává. Hogy a keresztények nem hódoltak a császárkultusznak, minduntalan üldözésük okául vagy ürügyéül szolgált. Ami azonban a dolgok legmélyén húzódott: az egyetlen egységes állameszme keresése az egységes birodalomban, amely eszmének a működőképesség garanciájaként a hatalmas, multikulturális államban össze kellett habarcsoznia erkölcsi és vallási alapértékeket. Konsztantinosz megértette, hogy az addigi politikában alkalmazott radikális változtatás mentheti csak meg az ingatag helyzetet: a kerezsténységnek, amelyet azelőttig egyértelmű államellenes szerveződésként tüntettek föl, lépésről lépésre államalkotó ideológiai értékrenddé kell kinőnie magát. Ezzel nemcsak a római államon lehetett segíteni, hanem a kereszténység is „egycsapásra" ártalmatlanná vált, mert részt kapott a birodalmi felelősségből.

Hogy ezt felismerte, kétségkívül Konsztantinosz császár nagy politikai teljesítménye volt. Hatvan évvel később, a tolerancia és egyenjogúsítás után Theodosziosz császár 380-ban még egy lépéssel tovább ment: végérvényesen államvallássá tette a kereszténységet s ezzel együtt a pogánysághoz tartozókat vetette alá rendszeres üldözésnek. Ezzel pedig elkezdődött az egyház és az állam összekapcsolódásának konfliktusokban olyannyira bővelkedő korszaka, amely egy-másfél évezredre alaposan meghatározta a kereszténység arculatát.

Hpt-Verlagsgesellschaft

Kurz und Bündig, 1995

Jakabffy Tamás fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Nyolcmillió zarándok kereste fel Páduában Szent Antal sírját 1995-ben, a 800. évforduló ünnepén. Köztük negyvenegy amerikai utazó járta be a ferences prédikátor útjait, magukkal hozva kéréseiket és hálájukat.

Carol Ann Morrow

Szent antal nyomában

Szent Antal nem volt olasz és még kevésbé származik az itáliai Páduából. Az 1195-ben született szent életének több mint felét Portugáliában töltötte. Ezért kezdte szeptemberi zarándokútját a negyvenegy fős amerikai csoport – köztük egy ferences káplán – a portugál fővárosban, Lisszabonban. Ebben a cikkben a Szent Antal Hírnöke e zarándokokkal együtt fogja bejárni védőszentünk életének főbb helyszíneit.

A repülőtérről egyenesen a Sé Patriarcal (a katedrális fő temploma) felé indulunk, hogy meglátogassuk Szent Antal „szellemi" szülőhelyét. Javában folynak a politikai kampányok, zászlók lobognak mindenfele, a rajongók hangosbeszélőkkel felszerelt járműveken parádéznak a város utcáin minden délután. Beszélik, hogy Antal azért hagyta ott Lisszabont, mert az egyházi állam vitái és a nemzeti politizálás gyakran megzavarta az általa olyannyira kedvelt csendet.

Az 1755. november 1-i „nagy összeomlás" napján, a földrengéskor, amely Lisszabon jelentős részét romba döntötte, nem rongálódott meg a keresztelőkút, amelyben a szentet – akit ma valamennyien Antalnak hívunk – megkeresztelték a Fernando névre. Egy portugál nyelvű felirat ezt hirdeti: „Ott tisztította meg Antalt a keresztelővíz az áteredő bűn minden szennyétől. Az egész világ ujjong fényében, Pádua a testében, és a menny az ő lelkében". Az alkóvot, amelyen a kút áll, jellegzetes lisszaboni festett terrakotta (azulejos) szegélyezi. Baloldalt egy tábla azt a csodát beszéli el, amikor Szent Antal az olaszországi Riminiben prédikált és a halak figyelmesen hallgatták.

A legenda szerint a halak meghallgatták ugyan a szentet, a rimini eretnek katarok azonban nem; mi is igyekszünk éberek lenni, bár kifárasztott az utazás. Azáltal, hogy szentünk kedves helyei közül sokat meglátogatunk, reméljük, hogy jobban megismerjük és utánozni tudjuk őt.

Összekuszált nyomokon

Az egyik utazó Marilyn Anneken. Tegnap óta ül repülőn, de kész részt venni a Santo Antonio de Sében tartott szentmisén. Ez a templom, amely Antal lisszaboni szülőhelyén áll, a városi gyerekek által gyűjtött pénzből épült. Marilyn tizennyolc évesen lett a harmadrend ifjúsági csoportjának tagja; azóta világi ferences. Fiatal korában sokat merített ennek a szentnek az életéből, akiről úgy tűnt, „mindig a rossz oldalon áll".

Marilyn magyarázata: Antal vallásos életét ágostonosként kezdte, de ferences lett belőle. Vértanú akart lenni, de útja a tanításra és igehirdetésre terelődött. Amikor Marokkóból vissza akart térni Portugáliába, a vihar ellenkező irányba sodorta hajóját, így Szicíliában kötött ki. „Ugyanígy sodródtam én is, kivált fiatal koromban" – mondja Marilyn. Most, ahogy a ferences helyeket látogatva életének álma beteljesül, ő is, mint Antal, „nyitott a váratlanra".

Az oltár alatti kis szoba falát és mennyezetét ceruzával és tollal írt, nemzetközi graffiti-imák sora borítja. Más látogatók a templomi nagy Szent Antal-kép rámájába és mögé dugdosták összehajtogatott kéréseiket. És ezek még csak az első utalások a Szent Antal-követők áradó bizalmára; ennek jelei az út minden egyes lépésénél láthatóak.

Coimbra: lépteiben a mieink

Míg a zarándokok közül sokan közép-nyugatiak, az Egyesült Államok kiterjedését jól képviselik a seattle-i Regimbalok, a hét Albuquerque térségi zarándok, a Staten szigeti Crosbyak és Keagek, illetve Anthony Nelson nővér, a memphisi klarissza. Sokan szüleinktől és nagyszüleinktől örököltük az Antal iránti elkötelezettséget. Néhányan családjuk kijelölt „kérelmezői" voltak, és ma is azok, ha valami elvész.

Mit fed fel Coimbra, ez a Rio Mondego-i egyetemi város, Fernando-Antalról? – találgatjuk. A Sao Vicente de Fora, a lisszaboni monostor, amelybe Fernando 15 évesen belépett, az 1755-ös földrengéskor összeomlott, így a portugáliai szerzetesi élet kézzelfogható bizonyságának egyetlen ígérete: Coimbra.

A Santa Cruz külső homlokzatát most újítják fel, és – belső állapotából ítélve – ez a művelet nem volt elsietett. Mivel a túláradó manuelista stílus (I. Manuel király 1469 és 1521 között élt) igencsak nyilvánvaló, a templom Fernando Santa Cruz-i éveit későbbre keltezi (1212-1220). Mégis rábukkanunk ittlétének néhány nyomára.

A gyóntatószoba, ahol ezen az esős délutánon csak galambokat találunk, régebbi, komor stílusú. Minden bizonnyal szentünk is azok között volt, akik annak idején odamentek, hogy térdre borulva megvallják vétkeiket. Ez a magas mennyezetű szoba zárt udvarra nyílik. A kerengő legrégebbi része lehetett Fernando sétáló és elmélkedő helye. Ugyanígy bizonyosnak tűnik, hogy a kórus ódon, de szilárd lépcsőin is járt – bár ezt a mostani, cifra ülésű és manuelista díszítésű kórust aligha látta.

Az itteni felfedezés – számomra legalábbis – igen lényeges volt. A tágas sekrestyén túl egy mindkét oldalán üvegtartós folyosóra értünk. Az egyik ilyen üvegtárlóban ruhadarabok vannak, köztük az első ferences mártírok (Berardus, Accurs, Adjutus, Odo és Péter) viseletéből is. A folyosó végén ezüst ereklyetartók mindazzal, ami ezektől a szentektől fennmaradt. Nincs sok látnivaló – főleg a szintén Santa Cruz-beli első két portugál király pompázatos sírjához viszonyítva. De bennünket gondolatban Antal ferences hivatásának kezdetéhez vezet.

Elképzeltem a jelenetet, amikor 1220-ban Dom Pedro, Alfonso portugál király testvére az öt mártír maradványait fényes pompával idehozatta. A szultánhoz intézett, kitartó igehirdetésükről szóló mesék megmozgatták a fiatal Fernandót. Marokkó – amit a portugálok legközelebbi szomszédjától, Spanyolország déli csücskétől csak a Gibraltár-szoros választ el – Casablanca és Marrakesh, iszlám terület.

Ez az egzotikus kép, amelyhez bennem tevekaravánok és selymes sátrak gondolata társul, Fernandóban egyféle űrt idézett elő, egy olyan űrt, amelyet csak az evangéliumok tölthetnek be. Nyomban jelentkezni akart. Ferenchez és az első vértanúkhoz hasonlóan Fernando azokhoz szeretett volna eljutni, akik még nem hallottak Jézusról.

Mary McGrath, az egyik zarándok ezt mondja: „Ezentúl másként gondolok Antalra. Most látom, hogy jóval nagyobb. Ő a lisszaboni Antal; és a coimbrai Antal is ő". Marokkóban végül nem sok nyomot hagyott maga után. Annyira megbetegedett, hogy egyetlen muszlimnak sem tudta hirdetni az igét, de még visszajegyet sem volt képes váltani egészen 1221 tavaszáig.

Assisi: kis ház, nagy hatalom

A tengeri kalandokat, amelyek Szicíliában vetették partra Antalt, nem próbáltuk visszajátszani. Egyszerűen Rómába repültünk. Az olaszországi szent helyeket sem a pontos, az Antal életéhez igazodó sorrendben látogattuk végig. De azzal a szabadsággal, amellyel a szentek életrajzírói is gyakran élnek, itt olyan sorrendben járjuk be őket.

Assisibe, a fallal körülvett középkori városba a Szent Kereszt győzelmének napján érkeztünk. Szent Ferencnek, Antal ihletőjének egészen egyszerű sírjánál ünneplünk szentmisét. Ennél a keresztnél – amely nagyobb magánál a Szegény Kis Embernél – térdelt Ferenc is, amikor a parancsot hallotta: „Ferenc, menj, és építsd fel újra házamat. Látod, hogy szétesőben van" (Szent Bonaventura élete, II, 1).

Ferenc részt vállalt a házjavításban. A Porciuncula („Részecske") kápolnát is meglátogatjuk, ahol 1209-ben Ferenc meghallotta azt az evangéliumi verset, amely a szegénységi, töredelmes és igehirdető életbe vezette őt. Ez lesz később a rend születési helye, és azé a templomé is, amelyet Ferenc saját kezével mentett meg. A parányi Porciunculát körülveszi a védelmező Angyali Szent Mária bazilika, amely nagy és masszív, de egyszerűbb a szerzetesről, Ferencről elnevezett bazilikánál. Amikor Bill Sanchez, egy albuquerque-i pap meglátta a Porciunculát, megszólalt: „A kicsi ház nagyobbnak tűnt a bazilikánál. Lelki energiával volt tele".

Ez is tömve van imádkozó vendégekkel. Mégsem siettetnek minket, és senkinek sem kell csendet kérnie: Ferenc közelében mindenki békére és hallgatásra talált. Olyan volt, mintha a kápolnát még mindig erdő venné körül. Sanchez azt mondta, hogy nagyon világosan érezte azoknak a ferenceseknek a jelenlétét és lelki hatalmát, akik valaha tanították és vezették őt.

1221 májusában Antal ott volt a háromezer szerzetes között, akik összegyűltek az erdőben, hogy újból megvitassák szabályzatukat és életvitelüket. Ekkora tömegben, ahol egyikük sem érezhette túl jól magát, Ferenc és Antal nem találkoztak szemtől szemben. Később a fiatal menekült arra kért egy szerzetest, hogy fogadja be őt Felső-Itália tartományába. Ott – minden alázata ellenére is – előbújt intelligenciája, műveltsége és szónoki tehetsége, és elkezdte igehirdetői és tanítói pályafutását Olaszországban és Franciaországban.

Legkorábbi (névtelen) életrajzírója állítja: „Túl sok helyet igényelne felsorolni azokat a tartományokat, amelyekben megfordult, és a világ részeit, ahol Isten szavának magvát elvetette…" Eileen Warren szavai: „Tudtam, hogy képtelenség megtenni, de az összes szent helyet látni akartam". Assisi szent hely volt Antalnak és Eileennek is.

Assisi egyik legfélreesőbb menedékhelye San Damiano, amit Ferenc (az assisi érsek jóváhagyásával) Klárának adott kolostorul. Ez az eredeti otthona annak a feszületnek, amely Ferenc újraépítő munkáját ihlette, és ez az első épület, amelyen saját kezűleg dolgozott. Victor és Rena Xuereb zarándokok Albuquerque térségben saját birtokot tartanak fenn. Ezeknek a világi franciskánusoknak Ferenc „javítási ösztöne" másodtermészetük.

A San Damiano a Santa Chiara egyik nagy szorgalmat igénylő leszármazása; ez annak a munkaigényes életvitelnek lehet a nyitja, amelyet Klára, Ferenc barátja, a maga és nővérei számára megkövetelt. A szegénység, amelyet „kiváltságnak" tartott, San Damiano hajdani ebédlőjében és hálóiban is megnyilvánul. Klára helyét mindenütt friss virágok jelzik, s a színek himnusza harmóniában van Ferenc Naphimnuszával. Ferenc ugyanis itt írta híres imakölteményét, amikor beteg szemei már alig bírták a színek ragyogását.

Róma: találkozás a pápával

A színes, ősi Róma, ahol többször is járt Antal, nem sorolható a csendes városok közé. Robogók zúgnak, dudák tülkölnek, tömegek tolonganak könyökölve a Krisztus előtti 8. századra visszamenő városban.

A Szent Péter bazilika kellő tisztelettel fogad, és mi is kivesszük részünket a „bronz-Szentpéter" lábának fényesítéséből, amelyet előttünk már milliók csókja és érintése illetett. De minket a Szent Péter-utód meglátásának reménye hajt.

Előbb a litván kápolnába, az alacsonyabb szintű katakombák Szent Péter-féle márványozott változatába gyúródunk be szentmisére. Ahogy mi angolul mondjuk: „Milyen csodás a te hajlékod", halljuk, ahogy a többi zarándok is – saját anyanyelvén – imádkozik és énekel. Sok a kérésünk: elődeinkért a hitben és a jövő nemzedékért, amely szintén az egyház lesz. Imánk olyan hosszúra nyúlik, hogy egy egyenruhás olasznak kell siettetve kiterelnie bennünket; helyet kell engednünk a következő csoportnak, akik a kereszténység központjában szentmisét szeretnének ünnepelni.

Meglátogatjuk a Szent János székesegyházat, a Lateránt is. Ez – és nem a Szent Péteré! – Róma püspöki temploma. 1209-ben ebbe a katedrálisba ment tizenegy követőjével Ferenc, hogy találkozzék a pápával. Szentélyének mozaikján Mária (oldalán egy miniatűr IV. Miklós pápával), Szent Péter, Pál, az evangélista János, Keresztelő János és András mellett ott van a jóval későbbi Ferenc és Antal is, kétharmad akkorában, mint a többiek.

1128-ban a ferences-barát IX. Gergely meghívta Antalt – aki akkoriban a felső-itáliai Romagna provinciálisa volt –, hogy prédikáljon a pápai udvarnak és a húsvéti zarándokoknak. Erről a prédikációról legkorábbi életrajzírója ezt mondja: „Folyamatos beszédével olyan eredeti és mély értelmeket világított meg a Szentírásból, hogy maga a pápa, saját kifejezésével a »Szövetség Bárkájának« nevezte". És Antal nem az anyanyelvén prédikált! Egy másik biográfiában az áll, hogy még azokat is nagyon megérintették Antal szavai, akik nem értették – mintha a pünkösdi csoda megismétlődött volna.

Mi is meghallgatunk egy olasz szentbeszédet Rómában. A Szent Péter-téren zarándokok ezrei között várjuk, hogy látói legyünk az egyház látható fejének. És épp amikor a közelünkbe ér, a felhők áldásukat szórják ránk – a maguk módján: esővel. De senki sem indul menedéket keresni. Néhányan egész életünkben abban reménykedtünk, hogy egyszer látjuk a pápát. Dicsőítjük „víz húgunkat", és egy szóba kapaszkodunk, amelyet mindnyájan értünk: „Mária". János Pál újra és újra ismétli ezt a szót.

Itt – Alan Regimbal zarándok meggyőződése szerint – kigyógyulunk az „alagút-látásmódunkból", és engedjük, hogy Isten népének ez a széles látószögű, befogadó víziója „tölcsérszerűvé" alakítsa a mi látásmódunkat is.

Greccio: Korai karácsony

E csoport számára nagyon sokat jelentenek a gyermekek. Legidősebb zarándokunk, John Foran, 53. házassági évfordulóját ünnepli. Elővesz egy fényképet „életének hölgyeiről", köztük ott a dédunoka, akit egyszerűen „Kincsként" mutat be. John fiával, Francisszel utazik, feleségével pedig telefonon tartja a kapcsolatot.

Elizabeth Prussing nem hallott arról, hogyan hívják fel magukra Szent Antal figyelmét a portugál házaspárok – elrabolva a kisdedet a Szent Antal-szobor karjából és akkorra ígérve visszaadását, amikorra saját gyerekük születik. Imáira mégis felfigyelt Antal, és az orvosi prognózis ellenére két sikeres terhessége lett. A már felnőtt gyerekeiért gyakran hálát ad a szentnek.

Fred és Mary Lou Joseph fia, Anthony, öthetes korában védőszentje oltalma alatt vészelte át a szamárköhögést.

Charlie és Lois Cobb szintén Szent Antal gondoskodásának köszönhetik – két ízben is – Stephen fiuk életét. Cobbék ötödik fia hat és fél hónapos koraszülött volt. Keresztanyja azonnal felíratta a „Szent Antal Nemzetközi Kegyhelyhez", és lóhalálában egy érmét küldött a kórházba a gyereknek. Hatheti kórházi kezelés után karácsony napján hazavihették. Hogy múltját meghazudtolja, Stephen a középiskolában birkózónak készült. Az edzések gyanúsan nagy áldozatot követeltek tőle, és az orvosok komoly szívbetegséget állapítottak meg. A műtétet kétszer el kellett halasztani. Már-már a Lois rugalmassága is megingott, amikor érkezett a hívás: „Valaki elnapolta műtétét, és így sorra kerülhet a Stephené, most azonnal". A nővér azonban habozott: „A soron levő személy azért kérte a halasztást, mert babonás, és nem akarta, hogy pénteken, 13-án műtsék". Lois örömében könnyekre fakadt: Stephen szívműtéte így Szent Antal ünnepére került. Tudta, hogy jól lesz a fia. És úgy is történt!

Jászlas barlangjával Greccio a gyermekek emlékét idézi fel, kicsikét és nagyokét. A Rieti völgyben fekvő pici falunak szintén középkori aurája van, és nem lepődtünk volna meg túlságosan akkor sem, ha egy kiszögellés mögül maga Szent Ferenc ugrik elő, hogy hozzánk csatlakozzon a szentmisén. 1223-ban Greccióban tartózkodott, éppen három évvel halála előtt. Szent Bonaventura (az ő grecciói szobája is megmaradt!) írta, hogy Szent Ferenc „Greccio mellett akarta megünnepelni a gyermek Jézus születésének emlékét, és ezt a legnagyobb ünnepélyességgel kívánta megtenni, hogy minél igazibb elkötelezettséget ébresszen a hívekben".

John Velita, Ferenc barátja, akinek maradványai a barlang bejáratánál pihennek, szénát és barmokat szedett össze, és berendezte a jászol-jelenetet egy olyan parányi barlangban, hogy csak meghajolva férünk be. „Amikor kicsire húzódsz, akkor válik Isten naggyá benned" – mondta Szent Antal. Ferenc életrajzírói is kiemelik, hogy Isten is kicsivé vált egyszer, amikor a kis Jézus megszületett a szénában. Eljött Ferenc hívására a diakónus, aki hirdette az evangéliumot, Jézus nevét ismételte „határtalan szeretettel".

Talán a karácsonyi evangélium, amit hallgatunk, ugyanaz a passzus, amit Ferenc is hirdetett és prédikált. Bill atya, az áldozatbemutatónk, lefesti a helyzetet – a karácsonyi lelkület a 13. századi Greccióban megkopott, és Ferenc meg szerette volna újítani. Bill atya felteszi a kérdést: „miért nem tudták Greccio lakói megünnepelni abban az évben a karácsonyt? Van bennünk valami olyan, ami képtelen ünnepelni? Van olyan, aminek kicsivé kell válnia bennünk?" A grecciói csoda ezen a délutánon ismét lejátszódik, amikor Jézus megjelenik az eukarisztiában.

Greccióban lehetetlen volna felfuvalkodottnak vagy önzőnek lenni. Túl kicsi település hozzá. Carolyn Rowbotham zarándok (aki szakácsnő a Nemzetközi Szent Antal Kegyhelyen) Greccio különleges ebédlőjében gyönyörködik, ebben a keskeny szobában, amely leginkább olyan, mint egy kandallós folyosó. A szomszédos hálószobák hasonlóképpen miniatűrök, a szalmazsákok helyét a falon keresztek jelzik. Ezek a szobák – jegyzi meg ferences káplánunk, Jim Bok – „a kicsinység műemlékei", éles ellentétben Róma fényűző magasztosságával.

Valentina Durant a jászol fölötti, Giotto iskolájában készült freskó ragadja meg, amelyen Mária szoptatja a gyermekét. „Úgy láttam és éreztem, hogy Jézus ugyanolyan gyerek volt, mint mi magunk, ugyanúgy ápolták, ahogyan minket". És a gyermek eszünkbe juttatja példaképünket, Szent Antalt, aki annyira szerette a gyermek Jézust, hogy lelki atyjához, Ferenchez hasonlóan ő is megláthatta és „karjában tarthatta" a kisdedet.

Hogy járt-e valaha Antal Greccióban? Ahogy Rómában idegenvezetőnk nemegyszer elmondta: „Még ha nem volna is igaz, annak kellene lennie".

Utolsó pihenőhely – Antalnak és nekünk

Róma után egy északkeleti ösvényen kanyargunk, mely Páduába visz. Ben Hett zarándok, aki a második világháború befejeztekor járt Páduában, minden földrészt beutazott már, de az Antal végső otthonába való visszatérés különösen lelkesítette. Úgy tartotta, hogy Antal alkalmas védnöke az utazóknak, mivel ő maga is annyi vidéket bejárt. Ben szemében sok minden ismerős maradt ebben a tágas, virágzó városban.

Jim Bok minden zarándokhelyre magával cipelt egy kérésekkel teletömött csomagot, amelyekkel barátai és az olvasók bízták meg, hogy Antal nyughelyére vigye. Ezt a csomagot a bazilikában, a sírnál adjuk át.

Először vasárnapi misére gyűlünk össze a bazilikával szomszédos Scuola Kápolnában. Ezeken a helyeken szüntelenül Szent Antal-ünnep folyik, és valóban: ezért az ünnepért jöttünk el ide. „A misék mindeddig magaslati pontnak számítottak az életemben" – mondja Mary Apke, és a mai nap sem kivétel.

Hajótörése, utazásai és ékesszólása alapján Szent Antalt leginkább Szent Pálhoz lehetne hasonlítani. És íme, a második olvasmány a Pál korintusiakhoz írt első leveléből van: „Gyöngeségben, félelemben és nagy rettegésben voltam nálatok. Beszédem és igehirdetésem nem a bölcsesség meggyőző szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából, hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék" (2,3-5). Ezt a „Lélekben és erőben való bizonyságot" követtük szinte két hete, és most egy páduai padban nyugtatjuk lábunkat és hitünket.

Megtudjuk, hogy a Szent Antal bazilika a harmadik leglátogatottabb katolikus zarándokhely Európában, Róma és Lourdes után. Évente 5 millió vendég érkezik ide, de ebben a jubileumi évben 3 millióval többre számítanak. Olaszország-szerte Antal az „Il Santo" (A szent).

Antal 1228 vége fele jött a kevésbé zsúfolt Páduába. Legfeljebb három évet töltött abban a városban, amelyhez a neve visszavonhatatlanul hozzáfűződik. Azáltal vált jelessé, hogy szerette az embereket – prédikált nekik, gyóntatott, megkísérelte egy politikai fogoly kiszabadítását, és enyhíteni próbált az adóra vonatkozó polgári jogokon. A csodák dokumentálása rögtön halála után elkezdődött, bár a legendák és a művészi alkotások is sokat megőriztek az életéből vett történetekből és csodákból.

Antal földi maradványai egy Tiziano tervezte oltár alatt nyugszanak. A bazilikába érve a sír felé haladunk. Köröskörül a szent azóta is érezhető hatásáról tanúskodik egy bokalánc, egy futball-labda, nyolc friss virágcsokor és a kapott kegyelmekre való emlékezés számtalan más jele. Ezek gyakran ovális, üvegkeretű, ezüst szívekben öltenek formát, de Antal barátai igen kreatívak. Látunk berámázott babaruhát is, fényképpel a közepén, vagy ifjú házasokról, összetört kocsikról, katonákról készült képeket, illetve arany és ezüst láb-, tüdő- és felsőtest-képeket.

„Avanti!" – utasít egy zord egyenruhás: „Gyerünk!" – Kezünkkel végigsimítjuk a sírt, olyan lassan, amennyire csak lehet, míg elérjük a durva fekete márvány-felület túlsó végét.

Itt már közel van a pillanat, amikor a ferences Jim Bok bemutatja kéréseinket és felajánlásunkat Szent Antalnak. Sokan hordozunk ilyen „ex voto" emlékeztető pillanatfelvételeket a szívünkben. Erin Dieh június 13-i esküvőjére emlékezik; Cyril Fey a feleségéért, Juliana-ért ad hálát, akit a Nemzetközi Szent Antal kegyhelyen „kapott" válaszul arra a kilencedre, amit tartott. Theresa Mubafo elveszett és megtalált zafír fülbevalójáért mond köszönetet, Wurtzlerék pedig az Antaloknak és Antóniáknak – az indianai Morris Páduai Szent Antal Temploma megalapítóinak – nemzedékeire emlékeznek.

A kincstár kápolnájába igyekszünk, ahol számos újabb ex voto lóg Szent Antal kincses ereklyéjének mindkét oldalán; ott van romlatlan nyelve, állkapcsa, hangszálai. Az „Avanti"-kiáltók tovább tuszkolnak bennünket, és ujjlenyomataink összevegyülnek az Antal többi barátaiéval.

Vasárnap zsúfolt a bazilika! Csendesebb lesz az élet Camposampieróban, ahová egyszer elrejtőzött Antal a páduai nagyváros zaja elől.

Via del Santo

A Via del Santón utazunk a kis falu felé, ahol 1231-ben Antal megnyugvást keresett a nagyböjti szigorúság: a komoly és kimerítő napi prédikálás után. Egy Tiso nevű nemesember barátja faházikót készített egy diófa ágai közt a szentnek, aki montepaolói és La Verna-i barlangok után áhítozott, ahová imádkozni szokott visszahúzódni. A diófa rég nincsen már, de helyére egy kápolnácska épült, ahol a klarisszák egyik közössége zsolozsmázni szokott. Idegenvezetőnk mondja el, hogy a diófák rendszerint áprilisban virágoznak, de Camposampieróban júniusban, „mert ők Szent Antaléi".

A Látomások Cellájában is imádkozunk. Hajdan Tiso háza volt ez, most plébániává alakították. Ugyanazon a tavaszon, 1231-ben, ebben a szobában imádkozott a szent, amikor a gyermek Jézus megjelent neki, betöltve fénnyel a helyiséget. Olyan vakító volt ez a fény, hogy Tiso azt gondolta, ég a ház, és belökte az ajtót. Csak a szent halála után érezte Tiso szabadnak magát arra, hogy beszéljen a látomásról, amelyben neki is része volt.

Csak töredékek maradtak abból, amit Antal látott és érintett, de minden darabkát tisztelet övez. Egy deszkára, amelyen állítólag a szent aludt, egy szinte emberi nagyságú képmást festettek, és – nyilván – Camposampierói Szent Antalnak nevezték el.

Vissza Pádua fele a Via del Santón, azon az úton haladunk, amelyen Antal – végső betegségben – hiába próbált visszajutni a városba. Arcelláig jutott el, amely ma Pádua egyik virtuális külvárosa. Az a szoba, amelyben 1231. június 13-án Antal meghalt, a plébániatemplom belsejében van.

Ugyanannak a templomnak egyik oldaloltáránál látható Elena Elsimi teste. Elena magától Szent Ferenctől kapta a klarisszák öltözetét, és Antal volt a lelki tanácsadója. Anthony nővér – másodrendi képviselőnk – már alig várta, hogy hódolatát fejezze ki itt, mivel boldog Elena az ő elöljárónőjének védőszentje. Anthony nővérnek nagyon szokatlan egyedül utazni: Szent Antal mindig vele volt. Szent Antalt „legjobb emberének" hívja, mivel általa került „Jézus kezébe".

A Via del Santón Páduába térünk vissza. Utolsó misénk kedd délutánra esik, a Szent Antal áhítatok hagyományos napjára. A só és világosság képei Máté evangéliumában (5,13-16) nagyon jól illenek Il Santóra, de a mi utunkra is. Megízleltük látványát és ízét mindenhol. Tudjuk most már, hogy Antal nem portugál, nem is olasz, hanem nemzetközi – még amerikai is! XIII. Leó pápát idézve: „az egész világhoz tartozik".

Mary Lou Windholtz zarándok biztosan érzi, ahogyan Isten megérintette Antalt, úgy ő is tisztábban látja most, hogyan vezeti őt az Úr. „Mindig féltem kérni. A zarándoklat kicsit bátrabbá tett." Jól kifejezi zarándoklatunk fejlődését. Kicsik voltunk. Ismeretlenek és idegenek. Vezettek minket.

Fernando keresztelőkútjánál, Lisszabonban, ezeket a szavakat mondjuk: „Az egész világ ujjong a fényében". Jim Bok összefoglalja: „Nem nagy teológusokként térünk haza, de nagy fényünkből továbbadva – kicsikké válhatunk".

Egyed-Zsigmond Enikő fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Laptestvérek (Vigilia 2000/4, Mérleg 99/4)

Az áprilisi Vigilia több szövege is „a keleti kérdéssel", a keleti katolikus egyházzal foglalkozik, vagy annak szemszögéből láttat fontos kérdéseket az egységes katolikus hiten belül. Orosz Athanáz tollából olvasunk a hónapban is, az egyházi évben is központi eseményről A föltámadás és a húsvét – keleti szemmel címen. A megközelítés mindeképp megérdemli figyelmünket, mert a túlracionalizált nyugati szemlélettel szemben a keleti liturgiában a közösségi ünneplés szempontjai kapnak nagyobb hangsúlyt. Belekóstolhatunk a feltámadás keleti teológiájába is. A Moszkvában élő, lengyel jezsuita, Stanislas Opiela az orosz püspöki kar titkára. Írása Kelet-Európa vallásai címen tulajdonképpen a keleti ortodox vallás, teológiai reflexió és a jelenlegi oroszországi helyzet és kilátások számbavétele. Pirigyi István görög katolikus teológiai tanár és szakíró egy nálunk kevéssé ismert témáról ír rendkívül érdekes, mondhatni egy nyomozás eredményeit feltáró detektívregény izgalmaival telített tanulmányt. Az amerikai görög katolikus hierarchia kialakulása kissé száraz tudományos közlést sejtető címe mögött valódi csemege rejtezik annak, aki az írás nyomán beletekint a katolikus egyházpolitika kulisszatitkaiba és ellentmondásaiba. Az unió sürgetése keleten, ám annak teljes semmibe vevése, sőt felrúgása nyugaton egyaránt beletartozik a képbe. A keleti katolicizmus jelentősége a római katolikus számbeli fölényben olykor elvész számunkra, különösen ha mi magunk ebbe a számbeli többségbe tartozunk (végre valahol többségben mi, kisebbségiek). Jelenits István a tőle megszokott szikár izzással ajánlja ezúttal Pascal egy kevéssé ismert kéziratát, Jézus misztériumát, s ha a jeles piarista irodalomtanárra bíztuk magunkat, ezúttal sem csalódunk: húsvéti olvasmánynak, lelki feltöltődésre való a néhány oldalas kézirat.

(b.m.)

A Mérleg 4. számának újdonsága egy induló rovat, az Ökumené. Kétségkívül – a szerkesztő bevallása szerint is – a lutheránus–katolikus „megigazulás-egyezmény" volt az a meghatározó impulzus, amely e rovat életre hívását motiválja. A lapszám tanulmányai közül két bibliai tárgyú is az olvasó figyelmébe ajánlandó. Thomas Hieke az ószövetségi panasz jelentéséről, jelentőségéről és vallási tartalmáról ír, elsősorban azsoltárok kapcsán. Paul Beauchamp SJ pedig az erőszakról az Ó- és az Újszövetségben. Paul Valadier SJ azt a kérdést taglalja tanulmányában, milyen hatása lehet az értékelméletnek az erkölcsről való gondolkodásra. William Shannon elmélkedése testvériesebb egyházra irányul, gondolatai az új évezredbe is előremutatnak.

Ugyancsak a jövőbe tekint Gaspar Martínez előadása a Pax Romana lelkiségéről, az előtte álló kihívásokról és utakról. A Szemle rovat a múlttal foglalkozik három, a kommunizmust sajátos nézőpontból bemutató kiadvány alapján (A kommunizmus Fekete Könyve, tanulmánykötet, Francois Furet: Egy illúzió vége, Horst Möller (szerk.): A vörös holocaust és a németek). A „mérlegre" tett írások között nagyobb összefoglalás található Edith Stein, a Keresztről elvezezett Szent Benedikta karmelita nővér műveiről és a személyével kapcsolatos irodalomról.

(Sz. A., J. T.)

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Nyíri Tamás

Kísértések órájában

Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek. Megkísérthetők vagyunk. Nem segít ezen, ha jajgatunk és panaszkodunk. A ima segít egyedül.

Váratlanul tör ránk a kísértés. Bennünk élnek szüvetségesei. Az öröm utáni sóvárgás. Meg az élet szomorúsága, amely kábulatot akar. A foghatók iránti bizalmunk, és bizalmatlanságunk a túlvilág iránt. Legerősebb szövetségese az az alapvető reménytelenség, hogy megoldhatatlan ez az élet. Ebből ered csodálatos képességünk, hogy meghamisítsuk az erkölcsi címleteket. A jt rossznak, a rosszat jónak tesszük meg. Magunk előtt is. A végén magunk is valódinak véljük, amit meghamisítottunk. Hallatlanul jól sakkozik minden ember: húsz vagy harminc lépéssel előbb megszimatolja azt a döntő húzást, ami erényt varázsol a bűnből.

Másfelől mindig gyöngék vagyunk az igazi kísértéssel szemben. Okvetlenül legyőz a kísértés, ha közben nem erősödünk meg. Az ember nincs mindig – és nem is lehet mindig – összes erőinek birtokában, hogy legyőzze a kísértések súlyát. Néha elernyednek az erők, hideg a szív és kedvetlen az ember. Isten, az örök élet oly messze vannak. Elsápad az erény. Igazság, tisztaság, hűség oly fényűzésnek tűnik, amit csak vidámabb időkben engedhetünk meg magunknak. Jobbik eszünk belátása lebegő, valótlan. Oly szilárd a fogható meg élvezhető! Már betöltötte édes csábuk a lelket, fölébresztik a sóvár vágyat, ami vak és süket a belső ember törvényei iránt. Megszáll ez a hangulat, mielőtt még állást foglalhatnánk vele szemben.

Igazi kísértés mindig ilyenkor ér. Közben kell új erőt meríteni, ha győzni akarunk. Az elavult fegyverekkel semmire sem megyünk. Harc közben kell növelni a „hadi potenciált". Csak akkor győzünk, ha mi választjuk meg a harcteret: az örökkévalóság tágas mezejét. Ha ragyognak fölöttünk az ég csillagai és feltámad a Lélek zúgó vihara. Ha ígyünkön érezzük az örök élet ízét, ha megmozdul szívünkben az Isten utáni szenvedély. Fel kell támadnia a szabadságnak és kegyelemnek. A fölénynek, amely megveti az önző, gyáva, élvezetvágyó embert. Saját magában persze. Férfias haraggal kell rárontani arra a gyáva taktikusra itt benn, amelyik mindig el akarja homályosítani az értékek tábláját, mihelyt kicsit kényelmetlenné válnak. A harctér szellemére van szükségünk, mint Teilhard de Chardin mondja egy helyen. Büszke haragra szívünkkel szemben, amelyik folyton vigasztalást keres hűség helyett, örömet ahelyett, hogy kitartana, amelyik mindig magát kívánja Isten helyett. Ez a haragvó, büszkea aharcos az Isten ember. Csak ez érdemli meg a győzelmet a kísértés fölött.

De hogyan sikerül így átváltoznunk?

Isten embere nem vitatkozik a kísértéssel. Azzal a titkos szándékkal, hogy győzzön a vitában, hogy alkalmazzon erőszakot, és akkor oly szívesen engedünk neki. Nem változunk át, ha csak azért tárgyalunk, hogy a vereség után ne kelljen bevallani: eleve behódoltunk. Nem változunk át, ha nem akarunk ugyan elesni, de növekedni sem, ha nem akarjuk ugyan, hogy meghódítson az ellenség, de mégis szeretnénk egészen közel maradni hozzá. A vitatkozás ilyenkor nem segít.

Csak az ima. A kísértés támad. Saját húsunkban támad föl az élevezet, a fáradtság, szomorúság, gyávaság, bosszú, gyűlölet, hitetlenség, vak önfejűség. Támadjon föl ilyenkor bennünk az is, amia a legvégső és legbenső. Ezt a legbensőt, a lélek fellegvárát nem veheti be az ellenség – hacsak mi magunk nem nyitjuk ki ajtaját. Ébredjen föl az ember legbenseje, és kezdjen el kiáltozni. Mindenre elszántan, mint aki életveszélbe került. Kiáltson Isten után. Kiáltson rá esendő húsára és megkísértett szellemére. Könyörögjön a legbenső ember. Fusson el gyöngesége elől Istenhez. A hitetlenség elől meneküljön Isten hűségéhez. Kolduljon szeretetet, rimánkodjék a Szentlélekhez. Hívja segítségül Krisztus keresztjének erejét. A halál ereje ez. Csak ebből az erőből képes az ember a lemondás halálát választani az élet éhségével szemben.

Ne a kísértéssel beszéljünk, hanem Istennel. Ne a kísértésekről beszéljünk istennel. Istenről beszéljünk Istennel: kegyelméről, szeretetéről, életéről. Ne válaszoljunk, ha megszólít a kígyó. Miért parancsolta meg Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? Vigyázzunk a legelső miértre. Isten csak egy fának a gyümölcsét tiltitta meg, s a kísértés mégis azt mondja, hogy az összes gyümölcs tilos. Mindig ezt mondja a kísértés miértje. S pillanatnyilag úgy is látszik, hogy az összes gyümölcs tilos. A tiltott gyümölcs mellett oly értéktelennek tűnik ugyanis az összes többi. Csak az ima mentheti meg ilyenkor az embert.

Imádkozzunk hát a kísértés idején.

Ne mondjuk magunknak: nem vagyok rá képes. Mondjuk Istennek: Uram, te képes vagy rá. Ne mondjuk magunknak: nélküle nem tudok élni. Istennek mondjuk: nélküled nem tudok élni. Ne mondjuk az önmegtagadásnak: te vagy a halálom, hanem azt mondjuk neki: veled kezdődik az élet. Kérjünk világosságot: Uram, add, hogy lássak!, amikor jámbor és szubtilis előadásba fog a kísértés, hogy az én helyzetem egészen más. Hogy erre a különleges esetre nem alkalmazhatók a közönséges törvények: Uram, add, hogy lássak. Hogy belássam: éppen olyan közönséges kísértés az enyém, mint minden testvéremé, aki jámborul akar élni a világban.

Szükségünk van egy vészcsengőre. Ha jobban tetszik, egy másodlagos jelzőberendezésre, ami időben jelzi a veszélyt, hogy gyöngüla belső ember. Fogy az öröm, alábbhagy a lélek és szellem jóléte, egészsége, életvidámsága. Rossz hangulat, kedvetlenség, ingerlékenység lép helyébe. Hogy egy kicsit tele vagyunk a lelkiekkel. Nem vagyunk hajlamosak Istenre. Hogy igája nem könnyű és édes, hanem súlyos tehernek tűnik. Mindezt időben jelzi a lélek jelzőberendezése. Ha megvan. De mindenki kialakíthatja magában. Ha másként nem, hát a bukások szomorú tanulságaként. Megszólal a csengű és jelzi, hogy itt az ima ideje. Hogy buzgón kérjük Istentől azt, ami éppen tűnőben van lelkünkből. Félelem nélkül, keserűség nélkül, derűs bizakodással.

S még inkább kell imádkozni, ha az igazi kísértés jelzi, hogy elgyengültünk. A gonosz varázslatából csak úgy menekülhetünk, ha közelebb lépünk Istenhez. A kísértésben jobbá kell válni. Aki nem akar jobb lenni, mint azelőtt volt, nem fog győzni. Félreismeri a kísértés mivoltát. A kísértésben Isten invitál nagyobb szeretetre. Arra való a kísértés, hogy növekedjék bennünk a szeretet. S kísértés idején legjobb válasz erre az invitációra az ima: egy bizakodó tekintet, amit Istenre vetünk, egy fohász vagy könyörgés. És az ima számtalan egyéb változata, ami éppen alegmegfelelőbb. Csak imádkozzunk, hogy kísértésbe ne essünk.