Vissza a tartalomjegyzékhez

X. évfolyam 3. szám. 1999. március


Marton József

Visszatérő március – és két évszám

Március 15-én térségünknek társadalmi, politikai fordulatot hozó eseménysorozatáról szoktunk megemlékezni. Ünnepi szózatokban, magasztos szavakkal lelkesen időzzük a márciusi ifjakat, nemzeti azonosságunk meghatározó tényezőit, a szabadság, a testvériség, az egyenlőség hozzánk is elérkezett “valóságát”.

Az ünnep kétségkívül emberi szükséglet. Felemelő és lelkesítő. Sajnos nagy történelmi eseményekről való megemlékezéseink, ünnepléseink sokszor válnak a napi politika eszközévé, ifjúságot, népeket manipuláló demonstrációvá, mítosszá.

Az 1848-as forradalom évfordulója minket nemcsak lelkesedésre kötelez, hanem múltunknak fennkült szolamok nélküli, reálisabb szemlélésére, a csupasz tények és problémák felidézésére is ösztönöz. Az alábbiakban tehát megpróbálunk mozaikszeruen felidézni bizonyos történéseket, hogy azokból képet alkotva még jobban megérsük nemcsak múltunkat, hanem a jelenünket is. Jó volna már tanulnunk régi nemes küzdelmünkből, hiáinkból, mulasztásainkból, s azok szomorú következményeiből is.

 

1847 májusában Brassó és Szeben öttagú küldöttséget menesztett Bécsbe a nagy befolyású, anyai ágon szebeni gyökeru Karl Geringer báróhoz, hogy a magyarországi vasútépítést terjesszék ki Erdélyre is, mégpedig úgy, hogy az útvonal érintse Szebent és Brassót is. Amikor a küldöttség előadta kérését, a báró egy ideig nem szólt semmit, hanem a levegőbe szimatolt, s azután ezt kérdezte az erdélyiektől: “Uraim! Nem éreznek önök valami különöset a levegőben?”1

A teljesség igénye nélkül idézzünk fel néhány olyan forradalom előtti eseményt, amely ezt “a valami különöset” terjesztette – és amelyet viszonlag kevesen éreztek.

Az 1791. június 21-i kolozsvári országgyulésen, a híres Supplex libellus Valachorum kérelem felolvasásakor “általános csendesség uralkodott és nagy megdöbbenés volt észrevehető az arcokon.”2 Közben a városban tuz ütött ki, megkondultak a tözet jelző harangok. A teremben tartózkodó képviselők az ablakhoz tódultak, hogy megnézzék, hol lobban fel a tuz. Ekkor megszólalt Wesselényi Miklós báró: “Maradjatok a helyeteken és ne szaladjatok, mert elég nagy tuz ég ebben a házban, bár azt oltsuk el!” – Vezető uraink nem mérlegelték kellőképpen a helyzetet és a következő évtizedekben nem oldották meg azt a nemzetiségi kérdést, amely “tüzet fogott”.

Jó félszázaddal később, 1846-ban meghalt Iulia Mihal, a jogi tanfolyam utolsó éves, román nemzetiségu tanulója. Hagyomány volt, hogy a diáktársak búcsúztatót mondanak a sírnál, de csak magyarul. A lelkes román ifjak elhatározták, hogy ez alkalommal a sírnál románul fognak beszélni. Amint az első román szó elhangzott, a magyar tanulók soraiban rettenetes zaj, kiabálás támadt, rárohantak a szónokra, hogy kiragadják kezéből a beszéd szövegét. De a román fiatalok sem voltak tétlenek, mintegy testőrként fogták körbe és védték meg a szónokot. A diákok között olyan nevek találhatók, mint Avram Iancu, Papiu Ilarianu, Iun Buteanu vagy Ion Rariu.3 A történet megértéséhez tudnunk kell, hogy az 1840-es évek kezdetén a kolozsvári líceumben ranuló román diákok nem tudtak románul írni-olvasni. Ezért a bölcsészeti és a jogi tanfolyam hallgatói irodalmi társaságba szerveződtek nyelvük és kultúráhuk ápolására. Ezek a diákok nemcsak a temetési zavargás szereplői voltak, hanem a balázsfalvi gyulések szervezői is és aktív résztvevői az 1848-49-es nemzeti mozgalomnak.

Az erdélyi forradalmi alakulásokat Balázsfalva és Szeben városok szellemisége is meghatározta. Hamis illúzióba ringatnánk magunkat azonban, ha lehorgonyoznánk e központok egyházi vezetőinek magatartásánál az 1820-1840-es években.

1821-ben Moga szebeni görög keleti püspök körlevélben rendelkezett, hogy papjai Szent István király emlékezetét ünnepélyesen megüljék; 1829-ben pedig kérte papjait, hogy ne írjanak román nyelven a kormányszékhez, minden iskolában tanítsák a magyar nyelvet. 1830-ban pedig, amikor Ioan Bobb görög katolikus püspök meghalt, Ioan Lemény nagyprépost, a későbbi püspök magyarul mondta a balázsfalvi székesegyházban a halotti beszédet. Püspöki rezidenciáján is magyarul folyt a társalgás. A görög katolikus papok lányaikat magyar városokba küldték tanulni.4 Balázsfalván a szellemet azonban nem a püspök, hanem a balázsfalvi iskola határozta meg. Az ellentábor élén az a Simion Barnuriu állt, aki a májusi román nemzetgyulés szóvivője lett s így a későbbiekben igen nagy szerepet játszott. A püspök és a tanárok közötti feszültséget látszólag jelentéktelen esemény robbantotta ki. Az 1843 nagycsütörtöki lábmosáshoz kirendelt kispapok megtagadták az engedelmességet. Év végére nemcsak az engedetlen 12 papnövendéket csapták ki a szemináriumból, hanem az “összeesküvést” szervező tanárokat is. Az általunk ismertebb nevek között találjuk a Simion Barnuriuét, a Dumitru Boerét (tanárok), a Papiu Ilarianuét, Axante Severét (ők diákok voltak, aki Marosvásárhelyre, illetve Szebenbe mentek jogot tanulni).5

Az eddig idézett jelenetek nemzeti-politikai jelleguek, a román nép únió-ellenes magatartását érthetjük meg belőlük. Az 1848-as erdélyi polgárháborúnak azonban egy másik sarkköve is volt, mégpedig az úrbérrendszer-kérdés. Az országgyuléseken felmerült ugyan a jobbágyság sorsának ügye, de mindannyiszon megoldatlan is maradt.6 1837-ben a zalatnai uradalomhoz tartozó falvak (Bucium, Poiana, Kerpenyes stb.) robot teljesítés miatt Enyeden pereskedtek, a pert azonban elveszítették. A katonai karhatalomtól támogatott polgári hatóság július 6-án az ellenszegülőket összefogdosta és a rendbontást botozással torolta meg. A buciumiak három év múlva újra pörölni akartak s ügyvédet keresve a véletlen összehozta őket Varga Katalinnal, aki összetartó erőt jelentett számukra. 1843tól 1847-ig Bucium-Poianán élt. A megyei hatóságok hiába adtak ki elfogatási parancsot Varga – mint felforgató – ellen, a parasztok kijelentették: “csak az fogja el a Doamnát, akinek tíz feje van.” Varga Katalin ügye – a mócok ügye – lázban tartotta az egész vidéket, s az eset után mindjárt “1848” következett.

Erdélyben egyetlen vezető ember, Wesselényi Miklós érzékelte reálisan a román nemzeti mozgalom kulturális természetét, és az úrbéri rendszer megoldának szükségességét is ő értékelte kellőképpen. Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében címu munkájában nemcsak konstatálta a hibákat és a veszedelmet, hanem igyekezett rámutatni azokra az eszközökre is, amelyekkel a betegséget gyógyítani lehetett volna, és ezáltal a vészt elhárítani. Az első helyre a jogegyenlőség kívánalmát tette, mert “ha az országunk különböző lakosait az egyhenlő jogok, kötelességek és érdekek egymáshoz kapcsolják, külön nyelve mellett is alkothatnak tömött testet.” A magyar nyelvhasználatot nem szabad erőszakolni, hanem az idegen ajkú gyermekek között szelíd módon és nem anyanyelvük eltiltásával kell tanítani és terjeszteni.7 Bármennyire nagy tekintélynek örvendett is Wesselényi, javaslatait az országgyuléseken nem tudta érvényesíteni, aggodalmai, eszméi és javaslatai iránt kevés figyelmet és érdeklődést tanúsítottak az erdélyiek. A polgári fejlődés mellett ezek is hozzátartoztak 1848 előzményeihez.

 

1848. március 15-én Pesten győzött a forradalom, ami természetesen hatással volt a Pozsonyban ülésező utolsó magyar rendi országgyulésre, ahol megszavazták a jobbágyfelszabadítást és a teljes közadózást. V. Ferdinánd király március 17-én István főherceg nádort királyi teljhatalommal ruházta fel, és hozzájárult a külön magyar kormány megalakításához.8

A pesti események híre pár nap késéssel elérkezett az erdélyi városokba is. A szabadság szelleme hatotta át a légkört; nemcsak a magyar, hanem a román ifjúság is a szabadság mellett kötelezte el magát. Az unióért lelkesedtek a pesti, budai és nagyváradi tanuló ifjak; a marosvásárhelyi román táblai gyakornokok harmincan, köztük Avram Iancu, Petru Dobra és Papiu Ilarianu március 25-én aláírták azt a folyamodványt, amely az uniót követeli. Ilarianu megjegyzése: “Aláírom azon reményben, hogy a jobbágyság el fog töröltetni minden kárpótlás nélkül, ... hogy respektáltatni fog az Erdélyben és Magyarhonban lakó nemzetiségek nyelve, és hogy teljes lesz a személyes, polgári és politikai egyenlőség.”9 A nagy lelkesedés, a szabadság éltetése áthatja Erdély más településeit is. A román értelmiségiek, a brassói és balázsfalvi sajtó lelkesen köszöntötték Erdély márciusi forradalmát.10

A levegőben viszont ott volt az a “különös szag”, amelyet éppen az unió kérdése erősített fel. Utólag már tudjuk, hogy kik iszonyodtak tőle. Nem tetszett a birodalmat féltő Bécsnek, az előjogokra számító szászoknak és a jopgokat óhajtó románoknak. Brassó és Segesvár népe még unió-pártinak volt mondható, de Szeben központtal erős unió-ellenes szász tömb alakult ki.11 Március végén titkos küldöttséget menesztettek Bécsbe, huségükről biztosítva az uralkodót.

“Felülről” irányított, csúnya ellenakció kezdődött el. A bécsi politika erdélyi megbízottjai április-május hónapjaiban unió-ellenes szónoklatokkal árasztották el Erdélyt, röpiratoztak, biztatták a románokat, hogy fogjanak össze a szászokkal a magyar érdekek ellen; számukra a Tiszától a Prutig terjedő dák köztársaság megalapítását ígérték.12 A román nemzeti mozgalom hangadója, Simion Barnuriu – névtelenül – már március 24-én nemzetéhez intézett kiáltványában kijelentette: örökre átkozott legyen az a román, aki bármiféle uniót akar kötni, mielőtt még a román nemzetet elismernék politikai értelemben.”13 Márciusban és áprilisban minden propaganda ellenére még nem volt egyértelmu a román nemzeti törekvés irányvonala. Ez véglegesen a Tamás-vasárnapi (ápr. 30.) balázsfalvi gyulésen dőlt el. Simion Barnuriu a mérsékelt román pártot háttérbe szorította, a fiatal értelmiségieket (Iancut, Papiut, Buteanut stb.) megnyerve a román nemzeti mozgalom ideológus és irányítója lett.

A főkormányszék által május 15-ére engedélyezett első román nemzeti gyulést Balázsfalván az ő beszéde határozta meg. Szerinte “mérgezett a magyar szabadság asztaláról vett falat”. “Az unió a magyarok számára élet, a románoknak halál!” A nemzeti gyulésen 16 pontból álló határozatot fogadtak el, amely szerint kívánják a románság nemzeti önrendelkezésének jogát és ugyanakkor Erdély bevett nemzetei közé kerülését (íme: a modern polgári nemzetté és a rendi nemzetté válás igénye egyidőben!). Küldöttségeket szerveztek: Andrei Šaguna szebeni ortodox püspök vezetésével Bécsbe, és Lemény püspökkel az élen Kolozsvárra. A válaszlevelek fogadására szebeni székhellyel állandó bizottságot hívtak életre (Šaguna elnök, Barnuriu alelnök), ebből formálódott a nemzeti törekvéseket és a nép körében végzett agitációt szervező Román Nemzeti Komité (bizottság).14

1848. május 29-30-ára Teleki József, Erdély utolsó gubernátora meghirdette a kolozsvári országgyulést, amelyet – királyi biztosként – Anton Puchner, az erdélyi főhadparancsnokságot vezénylő tábornok nyitott meg magyar nyelvu beszédével.15 Az egybegyult képviselők egyhangúlag megszavazták az uniót, s ezzel együtt az áprilisi magyar törvények életbe léptek Erdélyben is. Ezért feleslegessé vált arománságnak negyedik nemzetté nyilvánítása, hiszen az unió-törvény kimondta a jogegyenlőséget minden lakosra nézve, tekintet nélkül nemzeti, nyelvi vagy vallási hovatartozására.16 A kolozsvári gyulés végzését az Innsbruckba menekült király június 10-én szentesítette.

A kolozsvári országgyulés által is megszavazott jobbágytörvény június 18-án lépett életbe.17 Gyakorlati kivitelezése nehéz volt, mert a földesúr és a paraszt nem is tudta, hogy jogilag mivel rendelkezik. Ez rengeteg vitára adott okot. A jobbágyfelszabadulás kihirdetése előtt számos parasztmegmozdulásra, földfoglalásra került sor, mire a megyék vezetősége statárium bevezetésével válaszolt, s az ősi szokás szerint a falvak határában felállították az akasztófát.18 A nyugtalanságot csak fokozta a szebeni Komité aknamunkája, valamint a főhadparancsnokságnak az a jól kitervelt intézkedése, hogy a fegyelem megtartására román falvak ellen székely katonákat küldött. Mindez jó alkalmat adott a román vidékeket járó nemzeti vezetők, propagandisták számára, hogy elhitessék aparasztokkal: a magyarok ki akarják irtani a románságot.

Komoly incidensre került sor június 2-án Mihálcfalván19, ahol a román jobbágyok a törvény megjelenése előtt lefoglalták az Eszterházyak majorságbirtokait. A környéken elhelyezett két székely határőr-század először figyelmeztető lövésekkel, majd az engedetlenségre biztatott kb. 3-4000, kaszákkal és vasvillákkal felfegyverzett parasztokba lőtt, kilenc halált és tizenkét sebesülést okozva.20 Az eset nemcsak országgyulési téma lett, hanem állandósult érv is a békétlenséget keltők számára.

Az ellentéteket tovább fokozta a honvédség felállítása érdekében hozott újonc-összeírási rendelet. A szeptemberben megindult újoncozás alól a román parasztság igyekezett kibújni, amit elősegített a Román Nemzeti Bizottság agitációja is. Hozzájárult az ellenszegülés szításához, hogy a két erdélyi román határőr-ezred (naszódi és orláti) szembefordult a magyar kormánnyal és a Komité felsőbbségét ismerte el. A mihálcfalvihoz hasonlóan látványos incidensnek mondható a szeptember 12-i aranyoslónai, ahol az összeírást megtagadó parasztok ellen kivezényelt katonaság az ellenállk közé lőve tizenhárom ember halálát okozta.21 Erdélyben az indulatok elszabadultak. A szeptember 25-én megtartott második balázsfalvi gyulés kijelentette, hogy az uniót nem fogadják el, sem a magyar minisztériumot, egyedül a császárnak kívánnak engedelmeskedni.22 A román parasztokat felfegyverezték. Erdély visszafordíthatatlanul a polgárháború felé sodródott. Az egyik oldalon Urban vezetésével a naszódi határőrezred (nemsokára – október 18-ától – az orláti is, Puchner irányításával), a szászok és a nyíltan felfegyverzett román parasztság – a másik oldalon néhány város magyar, német és örmény lakossága, a vármegyék szórvány magyarsága és a székelyek. E polarizálódás légkörében gyult egybe Agyagfalvára a székelység október 16-án23, ahol fontos határozatok születtek. A résztvevők esköt tettek a magyar kormányra, kinyilvánították, hogy a székelység nem kezd harcot és nem is folytat, de a megyékben élő védtelen testvérei pusztítását hidegen el nem nézheti. A szebeni főhadparancsnokságtól való függést megszuntnek nyilvánítja.24

Az agyagfalvi gyulés után két napra Anton Puchner Erdélyben kihirdette az ostromállapotot, elrendelte a magyar nemzetőrség lefegyverzését. Nyíltan kezdetét vette a polgárháború. A dél- és közép-erdélyi vármegyék szórvány magyarsága tömegmészárlások áldozata lett. Egész vidékek, területek vesztették el akkor magyar lakosságukat.25 Kisenyed, Nagyenyed, Felvinc, Magyarigen, Zalatna, Verespatak, Abrudbánya stb. olyan események színhelyeivé váltak, amit nem szívesen szoktunk emlegetni.

Puchner tábornoknak – támogatóival – október és november folyamán sikerült a császári hatalmat Erdélyben visszaállítania; döntő csatáknak mondható a november 5-i marosvásárhelyi székely vereség és november 18-án kolozsvár elfoglalása. Csak a háromszéki területek tartóztatták fel a császáriak támadását.26

Bem József tábornok épp a legjobbkor ajánlotta fel szolgálatát Kossuthnak. Gyors hadjáratai, kemény és győzelmes csatái jelenthetik Edély magyarságának a szabadságharcot (1848. december 18., Csucsa, december 23. Kolozsvár, 1949. január 17., Szőkefalva/Gálfalva, február 9., Piski – ekkor megrendült a császáriak önbizalma –, március 11., Szeben – ezzel Erdély földje a gyulafehérvári, dévai várat és az Érchegység havasait leszámítgva jó időre megtisztult az ellenségtől).27

Az Érchegységbe visszavonult románoknak Gyulafehérvár szolgált állandó támaszul. Ezt ismerte fel Bem tábornok, aki április 2-ától július 25-éig körülzáratta a várat, de bevenni nem tudta.

Az 1848-as őszi és 1849-es tavaszi magyarországi sikerek a román nemzetiségu képviselőket dialogizálásra késztették. Úgy érezték, hogy tenniük kell valamit a magyar–román megbékélés érdekében. Hiszen ha az erdélyi magyar erők a román felkelők ellen fordulnak, azok veresége kikerülhetetlen lesz. A tárgyalásokra Ioan Dragoš bihari képviselő vállalkozott. Kossuth megbízottjaként érkezett április 19-én Bradra, majd Abrudbányára. Kossuth sajnos nem értesítette Bemet, aki a tárgyalások idejére a harcot megszüntető, beavatott dandárparancsnokot leváltotta és helyébe Hatvani Imrét nevezte ki. Hatvani oktalanul támadott, s nemcsak a tárgyalások szakadtak meg, hanem Abrudbánya is lángok martalékává lett, s a békés megoldás lehetősége újabb hónapokra szertefoszlott.28 A vereség hírére Bem újabb összehangolt támadást tervezett, ami azonban nem valósulhatott meg, mert megindult az orosz intervenció. Az elhalasztott érchegységi támadásról nem értesítették a Vasvári Pál által vezetett szabadcsapatot. Így jólius 5-6-án Havasnagyfalu (Marišel) közelében mócok gyurujébe kerültek és vereséget szenvedtek. Az ütközetben Vasvári is elesett.

Az 1848-49-es polgárháború és szabadságharc sorsának megpecsételését jelentette a június 19-én két ponton (Tömösi-Törcsvári és Borgói-Radnai szoroson) benyomuló orosz-osztrák szövetségesek inváziója.

Jegyzetek: