Vissza a tartalomjegyzékhez

X. évfolyam 2. szám. 1999. február


Bura László

Ezredvégi gondolatok a szentek közösségérol

 

A 20. század történelmét, világát egészen közelrol, közvetlenül ismerjük. A tudomány és a technika nyújtotta, egyre bovülo eszköztár révén a világ bármely részén történo eseményekrol szinte azonnal értesülünk. Naponta halljuk, látjuk, hogy szerte a világban mekkora mértéku a szegénység, tízmilliók éheznek, nélkülöznek, nyomorognak, százmilliók létbizonytalanságban élnek, valahol a világban mindig háború dúl, az emberiséget vallási és politikai ellentétek osztják meg és teszik önmaga ellenségévé, az emberi gonoszság mértéke nem csökken, az ember erkölcsi világát újabb és újabb kihívások fenyegetik, új és egyre erosbödo hitellenes veszélyek jelentkeznek.

Emberi világunk tehát sehol sem tökéletes, s ha az anyagi valóság meghódításában egyre gyorsuló iramban halad is elore, ha az emberi együttélés formái és viszonyai változtak is valamelyest, az ember lelki világának alapveto kérdései ma is változatlanok.

Az egyház ebben a világban végzi földi vándorlását, ebben kell élnünk, alakítanunk sorsunkat, kiteljesítenünk egyéniségünket, s hitünket megorizve a jóra/jobbra törekednünk, munkálkodnunk az örök cél megközelítésén.

 

Hitünk vallja a gyozelmes egyházzal való közösséget is, azt, hogy a keresztény már itt, a földi létben részesedik az Istennel egyesült embertársaink, a szentek boldogító társaságában. Az Istennel egyesültek, a szellemi világban élok közül az egyház a történelem minden korszakában sok-sokezret név szerint is megnevezett, személyes életvitele, hitvalló kiállása vagy vértanúsága kapcsán példaként állított a küzdo egyház elé. Példájuk, megvalósítható életmintájuk a földi életben úton levo, küzdo, küszködo tiszteloik számára egyrészt ösztönzo példa volt s ma is az. Emellett azonban a Krisztussal már bensoségesebben egyesült testvéreinkkel ápolt bizalmas kapcsolat révén ok (kérelmünkre) szüntelenül közbenjárhatnak értünk, testvéri gondoskodásukkal hatékonyan segíthetnek földi küzdelmeinkben.

Kétségbevonhatatlan: nagy szükségünk van személyes példákra, szükségünk van testvéri gondoskodásra, közbenjárásra is. A mindennapok tapasztalatából tudjuk, hogy a hívok sokasága gyakran kéri a világegyház számos kimagasló szentjének közbenjárását. (A lelki dimenziók világának konkrét számadatokkal, emberi mértékekkel való mérése aligha volna megoldható, ilyen kísérlet nem is lehet célunk.) Tapasztalhatjuk viszont, hogy az egyház némelyik szentjének közbenjárását nem-katolikusok is gyakran kérik.

 

Földi vándorútján haladó közösségünk számára fontos, szükséges és hasznos a közeli kor (a 20.. század) tanúságtevoinek példája, tanúságtételük megorzése. Sokan voltak. Köztük rendkívüli, kimagasló egyéniségek, és nagyon sokan, a mindennapok egyszeru emberei.

II. János Pál pápa Tertio millennio adveniente kezdetu enciklikájában (egyebek mellett) arra is felhívja a helyi egyházak figyelmét, hogy gyujtsék össze és orizzék meg az adott terület tanúságtevoinek dokumentációját. Ez nemcsak a legkiemelkedobbekre vonatkozik, nemcsak papokra és szerzetesekre/szerzetesnokre, magába foglalhatná a hívok minden rétegét. Egy-egy egyházközségben számba lehetne venni és a késobb élok emlékezete számára meg lehetne orizni például azoknak a több- vagy sokgyermekes családanyáknak és özvegyeknek az emlékét is, akik – miközben férjük az egyházhoz való huségéért és kiállásáért akár évtizedes börtönbüntetését szenvedte, avagy ártatlanul elhurcoltan hazai vagy külföldi internálótáborban meghalt – eros lélekkel viselték el a szenvedéseket, kitartóan, az egyházhoz való huségben nevelték gyermekeiket.

A gyulafehérvári, a szatmári és a váradi egyházmegye püspökei a pápai kezdeményezést megelozve az 1990-es évek változási folyamatának kezdetén három püspök boldoggá avatási eljárását kezdeményezték. Mindhármójuk ügyének intézojéül P. Szoke János szaléziánust nevezték ki, boldoggáavatási ügyirataik elkészítésére pedig szakembereket kértek fel. Az ügyiratok már két éve elkészültek és Rómában várják az illetékes kongregáció ítéletét. Tudnunk kell, hogy a boldoggá avatást Márton Áron esetében hitvalló, dr. Scheffler János és dr. Bogdánffy Szilárd esetében vértanú voltukra alapozva kérték. (Az elso esetben a Szenttéavatási Kongregáció csoda megtörténtéhez köti a boldoggá avatást, a vértanúság esetében “eltekinthet” a csodától.)

Azt hiszem, Márton Áron személyére is vonatkoztathatnánk Franz König bíboros 1975-ben (Mindszenty József hercegprímással kapcsolatosan) tett megállapítását: hitvalló és mártír. Ugyanis – mondta König – korszakunkban az ideológiai és politikai okból támadt vallásüldözés új mártírtípust teremtett, azt, amelynek képviseloi hitükért ugyan nem ontották ténylegesen vérüket, de csodálatos helytállással viselték el a testi és lelki szenvedéseket, egyházukhoz (és népükhöz) mindvégig kitartó huséggel. Ilyen értelemben Márton Áront is bízvást “hitvalló mártírnak” tekinthetjük.

Amikor az immár Isten Szolgája címmel kitüntetett három személy ügyét a helyi egyházak eljuttatták a Szenttéavatási Kongregációhoz, természetesen abban a reményben tették, hogy az egyház valamikor hivatalos ítélettel is a bizonyosan üdvözültek sorában találhatónak, boldognak nyilvánítja oket. Történelmi tapasztalat az, hogy az egyház nem siet. Isten szándéka olyan szellemi “dimenzió”, amelybe nem látunk, nem láthatunk bele. Nem tudhatjuk tehát, miért éppen ok lettek, lehettek az Istennel való egyesülés bizonyosságát kimondó ítélet várományosai, megszületik-e és mikor ez az ítélet – mindezek a misztikus szellemi világ titkai.

Amikor Isten Szolgája dr. Scheffler János ügyiratainak elokészítésével foglalkoztam, a dokumentáció minél elobbi összeállítását sürgettem, papi személy kérdezte: “minek sietni?” Az egyház sokszor évszázadokig is vár. Példaként Hám Jánost említette (volt szatmári püspök, ügyét 1896-ban terjesztették fel Rómába). Azóta Hám János ügyét tovább elemzik, vizsgálják, a dokumentációt folytatólagosan kiegészítik.

Isten egyetlen Szolgája esetében sem bocsátkozhatunk találgatásokba, jósolgatásokba. Megtörténhet, hogy valamelyikük belekerül azoknak a vértanúknak a sorába, akiknek boldoggá nyilvánítását Róma püspöke a harmadik évezred kezdetére tervezi, és az is lehetséges, hogy a hivatalos elismerésre évtizedeket vagy éppebn évszázadokat kell várni.

Amikor tehát ma tiszteletüket javasoljuk, terjesztjük, ez egyrészt azért történik, mert úgy érezzük, hogy életükkel, tanúságtételükkel ezt megérdemlik, másrészt azért, mert úgy véljük/hisszük, hogy testvéri segítségükkel földi utunk küzdelmeiben támogathatnak.

Az évente négyszer megjeleno Vértanúink, hitvallóink címu folyóirat (alcíme: A szentté avatások híradója) ismételten foglalkozott már a folyamatban levo Kárpát-medencei ügyek állásával, imameghallgatásokat is közölt. Nagyon fontos: az ügyeket elindító püspökségek nem öncélúan kérték, hogy a katolikusok közöljék az általuk valósnak állítható imameghallgatásokat, mégpedig azért, mert létezésük, megtörténtük hitbeli meggyozodésünket is erosíti: a szellemi világ síkján figyelnek ránk, jószándékú kérelmeink meghallgatása érdekében szüntelenül közbenjárnak értünk, másrészt ez a közbenjáró érdemeinek is tanúsága. (Hangsúlyoznunk kell azonban: támogatásukat csak olyan ügyekben várhatjuk el, amelyek bizonyosan javunkat szolgálják; nem teljesülo óhajaink /kéréseink bizonyára nem ok nélkül nem valósulnak meg.)

Az évszázados ügyek esetében (is) feltétlenül szükséges annak tanúsítása, hogy az Isten Szolgája címmel kitüntetett él a keresztények emlékezetében, kéréseik közbenjáró támogatására kérik ot, s úgy érzik, segítségükre is volt. (A kanonizáció eljárás elosegítése érdekében azonban mindezt tudatni kell az illetékes püspökséggel, a hitelesség és átláthatóság érdekében aláírva, keltezéssel és pontos címmel ellátva)

Isten fentebb említett Szolgái közül az évtized elejétol ketto (dr. Scheffler János, dr. Bogdánffy Szilárd) ügyének intézésével kerültem kapcsolatba, most frissebben a Hám Jánoséval. Dr. Scheffler János és Hám János a szatmári egyházmegye püspöke volt, dr. Bogdánffy Szilárd váradi egyházmegyés, de szatmári püspöki titkár, mindkét egyházmegye püspöki tanácsosa, s (minden bizonnyal) mindkét egyházmegye számára titokban felszentelt püspök. Tudom róluk, hogy sok (egyéni és közösségi) kérdésben eddig is megtapasztalhattuk pártfogó támogatásukat. Személyes beszélgetésekbol tudom: ma is mellettünk állnak. Emészto gondjainkban forduljunk tehát bizalommal pártfogóinkhoz! Nagy szükségünk van (egyéneknek és közösségnek egyaránt) testvéri támogatásukra!

A Vértanúink, hitvallóink 1997. márciusi számának hátlapjáról idézem azokat a gondokat, amelyekben pártfogóul ajánlják Isten fentebbiekben említett Szolgáit: Márton Áron – emberi jogok, kisebbség; Scheffler János – egyházhuség, papi utánpótlás; Bogdánffy Szilárd – szenvedés, megalázottság. Ez utóbbi területhez, a szegény betegek gondjaival kiegészítve kapcsolnám Hám Jánost. Bogdánffy Szilárdtól és Hám Jánostól szüntelenül kérném közbenjárásukat az általuk megtelepített szerzetesrend, illetoleg harmadrend újraélesztésében, mindegyiküktol az ezredforduló utáni korszak számára megfelelo nevelési hálózatért s nehezen alakuló (esetenként a megszunés útjára taszított) iskoláinkért.

A fedolapon felsoroltak közt megállok Romzsa Tódor nevénél: “jószomszédi viszony a Kárpát-medencében”. Munkács görög katolikus püspökét a szovjet titkosszolgálat gyilkolta meg; folyamatos közbenjáró gondoskodására bizonyára sokáig szükségünk lesz, hiszen újjáformálódó társadalmunk átalakulási folyamata nagyon törékeny, nagyon bizonytalan. És az örökségünk is igen terhes. A közismert politikai tehertételek mellett elégséges arra is utalnunk, hogy Szatmár római katolikus püspökét éppen klerikusok, román görög katolikus papok jelentették fel a kormánynak: elmagyarosítja a románokat (?!).

A közbenjárás-kérésnek legáltalánosabb módja az egyházmegyei hatóságok által jóváhagyott ima elmondása. Sokan – emellett – a maguk módján egyszeru szavakkal fogalmazzák meg gondjukat, amelyben támogató pártfogásukat kérik. Az igazi lelki-közösségi kapcsolatnak ez is mindenképpen természetes formája. Vannak olyanok is, akik – közösségi ügyekben – nagyon sokszor kértek (és kézzelfoghatóan kaptak) támogatást. Személyes és bensoséges lelki kapcsolatuk testvérek megszokott közvetlen beszélgetése.

Az említettek mellett az ügyeket elindító egyházmegyei hatóságok további feladata volna Isten fentemlített szolgái példájának életközelbe hozása is. Közhelyszeru kifejezéssel: aprópénzre váltása. Mégpedig oly módon, hogy példájuk segítsen erosödni a hitben, kitárulkozni a szeretetben, áldozatkészségben, az egymásért végzett munkában. Alkalmas erre Márton Áron és dr. Scheffler János munkáinak megjelentetése is, és a mindegyikük életében fellelheto számos apró mozzanat, amelyek bemutatása révén választ kaphatunk arra a kérdésre, miért is jelentenek számunkra példát, miben követhetjük oket.