Kik is voltak a farizeusok? (1)
A közismert és gyakran használt
farizeus kifejezéshez két jelentéskört szoktunk
társítani:
Vallási értelemben farizeusok voltak
a zsidó kegyesség azon (első századi?) képviselői,
akik vakbuzgón(?) ragaszkodtak az ószövetségi
törvények betűjéhez. Mivel Jézus is bírálta
őket és gyakran kapcsolta nevükhöz a képmutató
jelzőt, a farizeus szó egyértelműen negatív,
pejoratív jelentésűvé változott és
a képmutató és álszenteskedő kegyes
ember jelzőjévé lett.
A farizeus szó a köznapi használatba
is átment. Csakis pejoratív értelemben használatos
olyan személyek jellemzésére, akik a külvilág
felé mást mutatnak, vagy éppen mutogatnak maguk felől,
mint amilyenek valójában, és álszent módon
viselkednek. Ehhez a magatartásukhoz pedig még sunyiság
is társulhat.
Így a szó mai értelmezése
miatt eleve előítélettel viszonyulhatunk ahhoz is,
amit a teológiai szakirodalom farizeusi kegyességnek, illetve
a farizeusok vallási irányzatának nevez meg. Kérdés
azonban, mennyire jogos vagy helyes ez a viszonyulás.
Már elöljáróban leszögezhetjük,
hogy teljesen téves módszer volna visszafele haladni a történelemben,
és végül a farizeus szó és kegyességi
irányzat eredeti tartalmához érkezni. Ugyanis negatív
(vagy akár pozitív) előítéleteink semmiképpen
sem segítenék elő a tárgyilagosabb szemlélődést.
Ezért az a helyes, ha egyenesen a gyökerektől
kezdjük a vizsgálódást s így követjük
a farizeus kegyességi irányzat fejlődésének
történetét el egészen Jézus Krisztus koráig,
illetve a második század elejéig.
Számunkra, bibliaolvasó keresztyének
számára végül is az a cél, hogy tisztán
lássuk ennek a vallási felekezetnek Jézus korában
játszott szerepét, jelentőségét, és
a nagyobb összefüggések figyelembe vételével
mondjunk ítéletet róla, anélkül, hogy
figyelmen kívül hagynánk az Újszövetség
rájuk vonatkozó kritikus megállapításait.
Hogy tehát kik is voltak a farizeusok,
mit akartak valójában és milyenek voltak, mindez nem
érthető igazán a tágabb történelmi
háttér nélkül.
Nevük
A farizeusok neve mintha vallásos irányzatuk
szekta jellegét sejtetné. Ugyanis a korabeli arám
páris, perisájjá, illetve a héber párus
(többes számban: perusim) elkülönültet (elkülönülteket)
jelent. A farizeus irányzatnak szekta megjelölés azonban
nem feltétlenül egyértelmű, azaz nem minden további
nélkül jelenti a vallásos szakadárok egyik csoportját.
Az Újszövetség által
is használt airesiV - haireszisz szó (ApCsel 5,17 15,5 26,5)
lehet ugyan szekta, illetve herézis (eretnekség) jelentésű
is, s így a tévtan megnevezésére is szolgálhat.
Viszont a szó gyökere elsősorban nem negatív
értelmű elszakadást, elkülönülést
jelent, hanem választást. Például a valahova
tartozás érdekében. Ezért lehet a airesiV-haireszisz-nek
akár iskola jelentése is. Így a szó sokkal
inkább pártot, nem pedig pártoskodó, kiszakadó
és tévelygő közösséget fed.
Josephus Flavius is úgy beszél
a farizeusokról, szadduceusokról és esszénusokról,
sőt még a negyedik pártról is, a zélótákról,
mint amelyek filozófiai iskolák.43 Így a farizeusok
csoportjának szekta megnevezése csak annyiban lehet jogos,
amennyiben a szűkebb értelemben vett vallásos irányzat
tagjainak létszámából indulunk ki.44 A farizeusok
száma mintegy 6000 lehetett az 1. évszázad első
felében. Tagjai főleg a középosztályból
kerültek ki. Az írástudók45 nagy többsége
is hozzájuk tartozott, és ezek az írástudók
voltak a kifejezetten laikus farizeus mozgalom szellemi vezetői.
Az írástudó és farizeus kifejezés ezért
áll olyan gyakran egymás mellett az Újszövetségben.46
A farizeusok főleg a zsinagógákban
és az írástudók iskoláiban fejtették
ki nagy népszerűségnek örvendő tevékenységüket.
Így, jóllehet csupán hatezerre tehető a számuk,
igen tekintélyes tömegeket tekinthettek híveiknek, tanítványaiknak.
A farizeus irányzat eredete
A farizeus név tehát magatartási
formát őrzött meg: az elkülönülést.
Ennek az elkülönülésnek eredeti célja az volt,
hogy fennmaradjon az adott történelmi helyzetben veszélybe
jutott, de a törvény által kezdettől fogva megkövetelt
(rituális) tisztaság. Más szóval: a farizeusi
elkülönülés a Tóra-hűség érdekében
vált szükségessé.
Ez az elkülönülést megkövetelő,
eredeti magatartásforma nem tévesztendő össze
és nem azonosítandó a farizeusok első századi
életvitelével. Úgy, ahogy helytelen volna teljes azonosságot
megállapítanunk egy 1700-as évek végi és
egy mai római katolikus között; illetve egy 18. századi
református ember gondolkodása és életvitele
alapján rekonstruálnunk, miképpen gondolkodott, hitt
és élt Kálvin. Vagyis: teljesen helytelen egy kétszáz
évvel később élő személyből
kiindulva helyesnek kijelentett ítéletet mondani egy római
katolikus, illetve református gondolkodása és életvitele
felől.
A Jézus-korabeli farizeusok elődei
a Kr.e. 2. században tevékenykedő kegyesek, khaszidok47
voltak, akik a vallásos élet tisztasága és
a politikai függetlenség mellett álltak ki. Ez a csoportosulás
nemsokára több ágra szakadt, s a khaszidok örökségét
a farizeusok vállalták fel.
A Krisztus előtt 2-1. századi történeti
emlékek
A farizeusok kezdetben a vezető réteg
mellett álltak. I. Johannes Hyrkanus idejében (Kr. e. 135-104)
azonban elpártoltak az uralkodótól, amikor egy Alexander
Jannaeus48 nevű előkelő ember lett a főpap
(Kr.e. 103-76).49
Alexander Jannaeus főpap is makkabeusi
sarj volt. I. Arisztobulosz (Kr.e. 104-103) király testvére,
akitől később a királyi uralmat is átvette.
Így lett egy személyben Juda főpapja és királya.
Noha a farizeusi irányt képviselő makkabeusok leszármazottja,
mégis a hellenizálás oldalára állt és
a szadduceusokhoz csatlakozott. Ennek szinte természetes velejárója
az lett, hogy a farizeusok ellen fordult.
A hagyomány azt is feljegyezte, hogy a
szadduceusok Jannaeust mindenféle álnok módszerrel
állították maguk mellé. Meggyőző
munkájuknak az lett a vége, hogy Jannaeus kihirdette:
“...azok a szabályok, amelyeket a farizeusok
a népnek adtak, érvénytelenek, sőt büntetések
is sújtották azokat, akik e szabályokat követték…
a farizeusok szóbeli hagyomány alapján sok parancsot
adtak a nép számára, amelyek nincsenek felvéve
Mózes öt könyvébe. A szadduceusok felekezete elveti
ezeket a parancsokat, és azt állítja, hogy csak az
követendő, ami meg van írva a törvénykönyvben,
az ősöktől megmaradt [szóbeli] hagyomány
azonban érvénytelen. Emiatt súlyos nézeteltérés
és civakodás támadt közöttük, és
ebben a szadduceusok mellé álltak a gazdagok, azonban a nép
nagy tömege a farizeusokhoz csatlakozott."50
Ezek a politikai fordulatok végül
olyan véres polgárháborúra vezettek, amely
800 farizeus kivégzésével ért véget.
Egy másik történeti feljegyzés
Salomé Alexandra51 királynő uralkodásának
kapcsán mond el néhány figyelemre méltó
dolgot a farizeusokról. Korára, mint már fennebb is
láttuk, az jellemző, hogy a hellenizálást elfogadó
szadduceusok egyre nagyobb befolyást szereztek. A főpap és
egyben király Alexander Jannaeust gyakorlatilag a gazdag patríciusi
és főpapi réteg irányította. Emiatt
került ellentétbe a perusimokkal, azaz farizeusokkal, akiknek
szellemi vezetői Simon ben Setakh (vagy Sátákh) és
Jehudá ben Tábáj volt. Az ellentét annyira
kiéleződött, hogy Jehudának emigrálnia
kellett az egyiptomi Alexandriába, Simon pedig illegalitásba
kényszerült.
Alexandra arra törekedett, hogy békét
teremtsen a vallási irányzatok között. Külpolitikájára
is a békesség és biztonság törekvései
jellemzők. Uralkodása alatt jöttek létre azok
a népiskolák (tákáná), amelyeknek szellemi
vezetője éppen testvére, rabbi ben Setakh volt. Férje
után idősebbik fiát, II. Hyrkanost nevezte ki főpapnak.
Ekkor kap Pompeius megbízást (Kr.e. 74-64/63) Szíria
zavaros ügyeinek rendezésére. (63-ban vette be Jeruzsálemet
és noha pogány volt, hallatlan merészséggel
belépett a jeruzsálemi templomba.)
Miután Salomé Alexandra lett a
királynő, uralkodásában tevékenyen vettek
részt a farizeusok, akiket a köznép “különösen
jámbornak és törvénytudónak tartott."
Flavius viszont ezt is lejegyzi róluk: noha Alexandra különös
jóindulatot tanúsított irányukban, “…nemsokára
ujjuk köré csavarták az egyszerű asszonyt, s tulajdonképpen
ők maguk uralkodtak: száműztek és visszahívtak
embereket, elfogtak és szabadon bocsátottak bárkit,
akit akartak."52 Alexandra pedig teljesen alárendelte magát
a farizeusoknak, mivel erre vallásosságánál
fogva érezte kötelezve magát.
A farizeusok jellemzése, radikális
megmozdulásaik
A khaszidok, majd pedig később
a farizeusok csoportjainak politikai szereplése vagy éppen
harcias fellépése mindegyre ismétlődő
jelenség. Josephus a következőket jegyzi le az Újszövetségben
is felemlített, bár itt korábbra datált cenzus
(adóösszeírás) kapcsán:
Publius Sulpicius Quirinius római szenátor
(Kr.u. 6-7), befolyásos ember a császár parancsára
Szíriába ment, hogy ott törvényszéki tárgyalásokat
vezessen le és elvégezze az összeírást,
azaz a vagyonbecslést. Vele ment a lovagrendi Coponius, aki Kr.u.
6-9 között volt palesztinai procurator, hogy átvegye a
hatalmat Judeában. A zsidók hallani sem akartak az összeírásról.
Végül Jóázár főpap, Boethos fia
győzte meg őket. Azonban a gamalai származású
gaulani Judás “…Szádok farizeussal együtt azzal a hazugsággal
izgatta fel a népet, hogy a vagyonbecslés következménye
kétségtelenül rabszolgaság lesz, tehát
felszólította, hogy védelmezze meg szabadságát,
mert most van itt a legjobb alkalom, hogy békességet, biztonságot
s még hozzá dicsőséget is szerezzenek. Azonban
Isten csak akkor fogja őket megsegíteni, ha elhatározásaikat
keményen végre is hajtják és ebben a fontos
ügyben minél hajthatatlanabbul cselekszenek."53
Ezután Flavius egyértelműen
elítéli a szabadság védelmében indított
mozgalmat, és megállapítja, hogy Szádok
és Judás54a farizeusok, szadduceusok és esszénusok
vallásos csoportosulása mellett egy negyedik “filozófiai
irányzatot alapítottak és máris sok hívet
gyűjtöttek maguk köré". Izgatásuk miatt -
írja - rengeteg szenvedés zúdult a zsidó népre.
És ezt követőleg tér rá a farizeus irányzat
jellemzésére:
“A farizeusok önmegtartóztató
életet folytattak, és minden élvezettől tartózkodtak;
amit az értelmes megfontolás alapján jónak
tartanak, azt cselekszik, és egyáltalán, kötelességüknek
tartják az ész parancsainak engedelmeskedni. Tisztelik az
öregeket [ti. a vének, mint elődök hagyományait],
és nem mernek parancsaikkal ellenkezni. Ha azt állítják,
hogy minden előre meghatározott sors szerint történik,
azzal még nem akarják elvitatni az emberi akarattól
az önrendelkezési jogot, csupán azt tanítják,
hogy Isten rendelése szerint a sors hatalma és az emberi
értelem együttműködik, úgy, hogy mindenki
tetszése szerint, a bűn vagy az erény útjára
léphet. Hiszik, hogy a lélek halhatatlan és hogy a
túlvilágon jutalmat vagy büntetést kap a szerint,
hogy erényes vagy bűnös volt-e az ember, éspedig
a bűnösök örök rabszolgaságban fognak
majd sínylődni, az erényesek pedig hatalmat nyernek,
hogy új életet kezdhessenek. Tanításaik révén
oly nagy hatással vannak a népre, hogy minden istentiszteleti
szertartást, imádságot és áldozatot
csak az ő irányításukkal szabad végezni.
A városi lakosok azért tanúskodtak ily fényesen
tökéletességük mellett, mert az volt a meggyőződésük,
hogy ezek az emberek szóval és tettel mindig a legjobbat
akarják." 55
A zsidó háborúban pedig
így jellemzi őket:
“…a farizeusok azt tartják magukról,
hogy ők a legrégibb felekezet mind a három közül
[tudniillik: farizeus, szadduceus és esszénus], ők
magyarázzák a leghitelesebben a törvényt; azt
tartják, hogy mindennek ura Isten és a végzet; hogy
a jó és rossz cselekedet az emberek szabad akaratától
függ ugyan, de minden dolgukba belejátszik a végzet.
Tanításuk szerint a lélek halhatatlan, de a jó
lelkek kerülnek a halál után más testbe, a gonoszok
örök büntetést szenvednek. Viszont a másik
szekta tagjai, a szadduceusok, kereken tagadják a végzetet,
és azt állítják: Isten egyáltalán
nem törődik azzal, hogy az ember cselekszik-e gonoszat, vagy
nem: a jó és rossz cselekedetek teljesen az ember szabad
akaratától függenek, és mindenki szabadon választja
ezt vagy azt. Továbbá tagadják a lélek halhatatlanságát,
valamint a túlvilági büntetéseket és jutalmakat.
A farizeusok szeretik egymást, és a közösség
érdekében összetartanak, a szadduceusok azonban nemcsak
egymáshoz ridegek és barátságtalanok, hanem
törzsrokonaikhoz is oly zordak, mintha idegenek volnának."
56
A farizeusi tanok és szeretetközösség
gyakorlati megélése érdekében jöttek létre
sajátos testvéri közösségeik, az ún.
haburák (többes száma: haburot).57 Ezeknek új
tagjait csak egy bizonyos, harminc naptól egy évig terjedő
próbaidő után vették fel. Csak felvételük
után lehettek megbízható, hűséges személyekké
(ne’emán) vagy pedig taggá (hábér).
A ne’emán csupán azzal tartozott
a közösségnek, hogy tizedet szolgáltatott be mindabból,
amit szerzett vagy elfogyasztott,58 és nem tartózkodhatott
olyan személy házában, aki nem volt a beavatottak
sorában. (Ezért háborodtak fel a farizeusok, amikor
Jézus vámszedőkkel és egyéb, az ő
megítélésük szerint bűnös emberrel
ült le egy asztalhoz - Mt 9,10-11. E megállapítás
mögül viszont az is felsejlik, hogy a farizeusok itt még
valamelyest magukénak tekinthették Jézust. De Máté
elhívása, valamint a vámszedőkkel való
társalgás most elgondolkoztatta és megbotránkoztatta
őket. Ha ez nem így állna, akkor el sem hangzott volna
ajkukról a kérdés: Miért eszik a ti mesteretek
a vámszedőkkel és bűnösökkel együtt?,
mivel számukra már semleges lett volna Jézus ilyen
magatartása.)
Aki viszont hábérrá lett,
alá kellett vetnie magát mindenféle szigorú
rituális tisztasági előírásnak, amelyet
különben csak a papoknak volt kötelező betartaniuk.
Ezenfelül: a hábér azzal is tartozott, hogy a közösség
által tisztának ítélt foglalkozást űzzön.
Így például adószedő semmiképpen
sem lehetett. Ha mégis erre vetemedett, azonnal kizárták
gyülekezeti közösségükből.59
Lényeges Flaviusnak az a megállapítása
is, hogy a galileai Judás alapította negyedik felekezet tagjai,
a zélóták “minden egyéb dologban megegyeztek
a farizeusokkal, ezenfelül azonban szívósan ragaszkodtak
a szabadsághoz, és csak Istent ismerték el uruknak
és királyuknak. Semmiféle halálnemtől
nem rettentek vissza, de rokonaikat és barátaikat is könnyű
szívvel meggyilkolják, csak ne kelljen senkit uruknak elismerniök."60
Hogy a zélóták minden egyéb
dologban megegyeznek a farizeusokkal, ennek élő szemléltetése
maga Flavius. A papi származású Josephus Flavius nem
kis önteltséggel arról vall önéletírásában,
hogy igen tehetséges és tudásszomjtól fűtött
tizenhét éves ifjúként fogott hozzá
a zsidó szekták - vallásos irányzatok - beható
tanulmányozásához, hogy azok közül a legjobbat
válassza magának:
“Kemény munkával és nagy
fáradsággal mind a három irányzat iskoláit
végigjártam, és arra a meggyőződésre
jutottam, hogy amit tőlük tanultam, nem elégít
ki. És akkor hírét hallottam egy Bannus nevű
férfiúnak, aki odakint a pusztákban remetéskedett;
pálmalevelekből font ruhákban járt, és
vadon termett növényekkel táplálkozott; tisztaság
okából éjjel-nappal több ízben is lemosta
magát hideg vízzel. Ennek az embernek lettem a tanítványa
és kerek három évet töltöttem nála.
Ekkor gátat vetettem tudásszomjamnak és visszatértem
a városba. És akkor, 19 éves koromban, elkezdtem nyilvános
szereplésemet, mégpedig a farizeus irányzat szellemében,
ami sok tekintetben hasonlít a görög sztoikus filozófiához."
61
Tehát a magát leginkább
farizeusnak valló és nem is jelentéktelen személyként
fennforgó Flavius Róma ellen fordult. Ezt nem is tagadja,
nem is tagadhatja le. De mindegyre szépítgeti. Rómaiaknak
lejegyzett emlékeiben mindig is gyanús marad, bármennyire
szándékszik palástolni hajdani meggyőződését.
Kétségtelen, hogy a zsidók
Róma elleni lázadása korántsem volt valami
egységes megmozdulás. És bizonyosnak tűnik,
hogy Flavius nem tartozhatott a szélsőséges csoportok
közé. Hogy mégsem volt szélsőséges
lázadó, legfennebb ennyi lehet, amit felhozhatott a maga
mentségére a rómaiak előtt. Mert ha valaki
a zsidó felekezetek alapos tanulmányozása után
és a korabeli teológiai műveltség birtokában
tudatosan farizeus szellemű közéleti tevékenységet
folytat, hogy utóbb a Róma ellen lázadók vezéri
pálcája után nyúljon, maga is bizonyítja,
hogy a Róma ellen lázadó lehet akár farizeus
is, és hogy a zélóta mozgalom nem más, mint
felfokozott és radikális farizeizmus.
jegyzet