Vissza a tartalomjegyzékhez

X. évfolyam 1. szám. 1999. január

Adorjáni Zoltán

Kik is voltak a farizeusok? (1)

A közismert és gyakran használt farizeus kifejezéshez két jelentéskört szoktunk társítani:
Vallási értelemben farizeusok voltak a zsidó kegyesség azon (első századi?) képviselői, akik vakbuzgón(?) ragaszkodtak az ószövetségi törvények betűjéhez. Mivel Jézus is bírálta őket és gyakran kapcsolta nevükhöz a képmutató jelzőt, a farizeus szó egyértelműen negatív, pejoratív jelentésűvé változott és a képmutató és álszenteskedő kegyes ember jelzőjévé lett.
A farizeus szó a köznapi használatba is átment. Csakis pejoratív értelemben használatos olyan személyek jellemzésére, akik a külvilág felé mást mutatnak, vagy éppen mutogatnak maguk felől, mint amilyenek valójában, és álszent módon viselkednek. Ehhez a magatartásukhoz pedig még sunyiság is társulhat.
Így a szó mai értelmezése miatt eleve előítélettel viszonyulhatunk ahhoz is, amit a teológiai szakirodalom farizeusi kegyességnek, illetve a farizeusok vallási irányzatának nevez meg. Kérdés azonban, mennyire jogos vagy helyes ez a viszonyulás.
Már elöljáróban leszögezhetjük, hogy teljesen téves módszer volna visszafele haladni a történelemben, és végül a farizeus szó és kegyességi irányzat eredeti tartalmához érkezni. Ugyanis negatív (vagy akár pozitív) előítéleteink semmiképpen sem segítenék elő a tárgyilagosabb szemlélődést.
Ezért az a helyes, ha egyenesen a gyökerektől kezdjük a vizsgálódást s így követjük a farizeus kegyességi irányzat fejlődésének történetét el egészen Jézus Krisztus koráig, illetve a második század elejéig.
Számunkra, bibliaolvasó keresztyének számára végül is az a cél, hogy tisztán lássuk ennek a vallási felekezetnek Jézus korában játszott szerepét, jelentőségét, és a nagyobb összefüggések figyelembe vételével mondjunk ítéletet róla, anélkül, hogy figyelmen kívül hagynánk az Újszövetség rájuk vonatkozó kritikus megállapításait.
Hogy tehát kik is voltak a farizeusok, mit akartak valójában és milyenek voltak, mindez nem érthető igazán a tágabb történelmi háttér nélkül.
Nevük
A farizeusok neve mintha vallásos irányzatuk szekta jellegét sejtetné. Ugyanis a korabeli arám páris, perisájjá, illetve a héber párus (többes számban: perusim) elkülönültet (elkülönülteket) jelent. A farizeus irányzatnak szekta megjelölés azonban nem feltétlenül egyértelmű, azaz nem minden további nélkül jelenti a vallásos szakadárok egyik csoportját.
Az Újszövetség által is használt airesiV - haireszisz szó (ApCsel 5,17 15,5 26,5) lehet ugyan szekta, illetve herézis (eretnekség) jelentésű is, s így a tévtan megnevezésére is szolgálhat. Viszont a szó gyökere elsősorban nem negatív értelmű elszakadást, elkülönülést jelent, hanem választást. Például a valahova tartozás érdekében. Ezért lehet a airesiV-haireszisz-nek akár iskola jelentése is. Így a szó sokkal inkább pártot, nem pedig pártoskodó, kiszakadó és tévelygő közösséget fed.
Josephus Flavius is úgy beszél a farizeusokról, szadduceusokról és esszénusokról, sőt még a negyedik pártról is, a zélótákról, mint amelyek filozófiai iskolák.43 Így a farizeusok csoportjának szekta megnevezése csak annyiban lehet jogos, amennyiben a szűkebb értelemben vett vallásos irányzat tagjainak létszámából indulunk ki.44 A farizeusok száma mintegy 6000 lehetett az 1. évszázad első felében. Tagjai főleg a középosztályból kerültek ki. Az írástudók45 nagy többsége is hozzájuk tartozott, és ezek az írástudók voltak a kifejezetten laikus farizeus mozgalom szellemi vezetői. Az írástudó és farizeus kifejezés ezért áll olyan gyakran egymás mellett az Újszövetségben.46
A farizeusok főleg a zsinagógákban és az írástudók iskoláiban fejtették ki nagy népszerűségnek örvendő tevékenységüket. Így, jóllehet csupán hatezerre tehető a számuk, igen tekintélyes tömegeket tekinthettek híveiknek, tanítványaiknak.

A farizeus irányzat eredete
A farizeus név tehát magatartási formát őrzött meg: az elkülönülést. Ennek az elkülönülésnek eredeti célja az volt, hogy fennmaradjon az adott történelmi helyzetben veszélybe jutott, de a törvény által kezdettől fogva megkövetelt (rituális) tisztaság. Más szóval: a farizeusi elkülönülés a Tóra-hűség érdekében vált szükségessé.
Ez az elkülönülést megkövetelő, eredeti magatartásforma nem tévesztendő össze és nem azonosítandó a farizeusok első századi életvitelével. Úgy, ahogy helytelen volna teljes azonosságot megállapítanunk egy 1700-as évek végi és egy mai római katolikus között; illetve egy 18. századi református ember gondolkodása és életvitele alapján rekonstruálnunk, miképpen gondolkodott, hitt és élt Kálvin. Vagyis: teljesen helytelen egy kétszáz évvel később élő személyből kiindulva helyesnek kijelentett ítéletet mondani egy római katolikus, illetve református gondolkodása és életvitele felől.
A Jézus-korabeli farizeusok elődei a Kr.e. 2. században tevékenykedő kegyesek, khaszidok47 voltak, akik a vallásos élet tisztasága és a politikai függetlenség mellett álltak ki. Ez a csoportosulás nemsokára több ágra szakadt, s a khaszidok örökségét a farizeusok vállalták fel.

A Krisztus előtt 2-1. századi történeti emlékek
A farizeusok kezdetben a vezető réteg mellett álltak. I. Johannes Hyrkanus idejében (Kr. e. 135-104) azonban elpártoltak az uralkodótól, amikor egy Alexander Jannaeus48 nevű  előkelő ember lett a főpap (Kr.e. 103-76).49
Alexander Jannaeus főpap is makkabeusi sarj volt. I. Arisztobulosz (Kr.e. 104-103) király testvére, akitől később a királyi uralmat is átvette. Így lett egy személyben Juda főpapja és királya. Noha a farizeusi irányt képviselő makkabeusok leszármazottja, mégis a hellenizálás oldalára állt és a szadduceusokhoz csatlakozott. Ennek szinte természetes velejárója az lett, hogy a farizeusok ellen fordult.
A hagyomány azt is feljegyezte, hogy a szadduceusok Jannaeust mindenféle álnok módszerrel állították maguk mellé. Meggyőző munkájuknak az lett a vége, hogy Jannaeus kihirdette:
“...azok a szabályok, amelyeket a farizeusok a népnek adtak, érvénytelenek, sőt büntetések is sújtották azokat, akik e szabályokat követték… a farizeusok szóbeli hagyomány alapján sok parancsot adtak a nép számára, amelyek nincsenek felvéve Mózes öt könyvébe. A szadduceusok felekezete elveti ezeket a parancsokat, és azt állítja, hogy csak az követendő, ami meg van írva a törvénykönyvben, az ősöktől megmaradt [szóbeli] hagyomány azonban érvénytelen. Emiatt súlyos nézeteltérés és civakodás támadt közöttük, és ebben a szadduceusok mellé álltak a gazdagok, azonban a nép nagy tömege a farizeusokhoz csatlakozott."50
Ezek a politikai fordulatok végül olyan véres polgárháborúra vezettek, amely 800 farizeus kivégzésével ért véget.

Egy másik történeti feljegyzés Salomé Alexandra51 királynő uralkodásának kapcsán mond el néhány figyelemre méltó dolgot a farizeusokról. Korára, mint már fennebb is láttuk, az jellemző, hogy a hellenizálást elfogadó szadduceusok egyre nagyobb befolyást szereztek. A főpap és egyben király Alexander Jannaeust gyakorlatilag a gazdag patríciusi és főpapi réteg irányította. Emiatt került ellentétbe a perusimokkal, azaz farizeusokkal, akiknek szellemi vezetői Simon ben Setakh (vagy Sátákh) és Jehudá ben Tábáj volt. Az ellentét annyira kiéleződött, hogy Jehudának emigrálnia kellett az egyiptomi Alexandriába, Simon pedig illegalitásba kényszerült.
Alexandra arra törekedett, hogy békét teremtsen a vallási irányzatok között. Külpolitikájára is a békesség és biztonság törekvései jellemzők. Uralkodása alatt jöttek létre azok a népiskolák (tákáná), amelyeknek szellemi vezetője éppen testvére, rabbi ben Setakh volt. Férje után idősebbik fiát, II. Hyrkanost nevezte ki főpapnak. Ekkor kap Pompeius megbízást (Kr.e. 74-64/63) Szíria zavaros ügyeinek rendezésére. (63-ban vette be Jeruzsálemet és noha pogány volt, hallatlan merészséggel belépett a jeruzsálemi templomba.)
Miután Salomé Alexandra lett a királynő, uralkodásában tevékenyen vettek részt a farizeusok, akiket a köznép “különösen jámbornak és törvénytudónak tartott."  Flavius viszont ezt is lejegyzi róluk: noha Alexandra különös jóindulatot tanúsított irányukban, “…nemsokára ujjuk köré csavarták az egyszerű asszonyt, s tulajdonképpen ők maguk uralkodtak: száműztek és visszahívtak embereket, elfogtak és szabadon bocsátottak bárkit, akit akartak."52 Alexandra pedig teljesen alárendelte magát a farizeusoknak, mivel erre vallásosságánál fogva érezte kötelezve magát.

A farizeusok jellemzése, radikális megmozdulásaik
A khaszidok, majd pedig később a farizeusok csoportjainak politikai szereplése vagy éppen harcias fellépése mindegyre ismétlődő jelenség. Josephus a következőket jegyzi le az Újszövetségben is felemlített, bár itt korábbra datált cenzus (adóösszeírás) kapcsán:
Publius Sulpicius Quirinius római szenátor (Kr.u. 6-7), befolyásos ember a császár parancsára Szíriába ment, hogy ott törvényszéki tárgyalásokat vezessen le és elvégezze az összeírást, azaz a vagyonbecslést. Vele ment a lovagrendi Coponius, aki Kr.u. 6-9 között volt palesztinai procurator, hogy átvegye a hatalmat Judeában. A zsidók hallani sem akartak az összeírásról. Végül Jóázár főpap, Boethos fia győzte meg őket. Azonban a gamalai származású gaulani Judás “…Szádok farizeussal együtt azzal a hazugsággal izgatta fel a népet, hogy a vagyonbecslés következménye kétségtelenül rabszolgaság lesz, tehát felszólította, hogy védelmezze meg szabadságát, mert most van itt a legjobb alkalom, hogy békességet, biztonságot s még hozzá dicsőséget is szerezzenek. Azonban Isten csak akkor fogja őket megsegíteni, ha elhatározásaikat keményen végre is hajtják és ebben a fontos ügyben minél hajthatatlanabbul cselekszenek."53
Ezután Flavius egyértelműen elítéli a szabadság védelmében indított mozgalmat, és  megállapítja, hogy Szádok és Judás54a farizeusok, szadduceusok és esszénusok vallásos csoportosulása mellett egy negyedik “filozófiai irányzatot alapítottak és máris sok hívet gyűjtöttek maguk köré". Izgatásuk miatt - írja - rengeteg szenvedés zúdult a zsidó népre. És ezt követőleg tér rá a farizeus irányzat jellemzésére:
“A farizeusok önmegtartóztató életet folytattak, és minden élvezettől tartózkodtak; amit az értelmes megfontolás alapján jónak tartanak, azt cselekszik, és egyáltalán, kötelességüknek tartják az ész parancsainak engedelmeskedni. Tisztelik az öregeket [ti. a vének, mint elődök hagyományait], és nem mernek parancsaikkal ellenkezni. Ha azt állítják, hogy minden előre meghatározott sors szerint történik, azzal még nem akarják elvitatni az emberi akarattól az önrendelkezési jogot, csupán azt tanítják, hogy Isten rendelése szerint a sors hatalma és az emberi értelem együttműködik, úgy, hogy mindenki tetszése szerint, a bűn vagy az erény útjára léphet. Hiszik, hogy a lélek halhatatlan és hogy a túlvilágon jutalmat vagy büntetést kap a szerint, hogy erényes vagy bűnös volt-e az ember, éspedig a bűnösök örök rabszolgaságban fognak majd sínylődni, az erényesek pedig hatalmat nyernek, hogy új életet kezdhessenek. Tanításaik révén oly nagy hatással vannak a népre, hogy minden istentiszteleti szertartást, imádságot és áldozatot csak az ő irányításukkal szabad végezni. A városi lakosok azért tanúskodtak ily fényesen tökéletességük mellett, mert az volt a meggyőződésük, hogy ezek az emberek szóval és tettel mindig a legjobbat akarják." 55
A zsidó háborúban pedig így jellemzi őket:
“…a farizeusok azt tartják magukról, hogy ők a legrégibb felekezet mind a három közül [tudniillik: farizeus, szadduceus és esszénus], ők magyarázzák a leghitelesebben a törvényt; azt tartják, hogy mindennek ura Isten és a végzet; hogy a jó és rossz cselekedet az emberek szabad akaratától függ ugyan, de minden dolgukba belejátszik a végzet. Tanításuk szerint a lélek halhatatlan, de a jó lelkek kerülnek a halál után más testbe, a gonoszok örök büntetést szenvednek. Viszont a másik szekta tagjai, a szadduceusok, kereken tagadják a végzetet, és azt állítják: Isten egyáltalán nem törődik azzal, hogy az ember cselekszik-e gonoszat, vagy nem: a jó és rossz cselekedetek teljesen az ember szabad akaratától függenek, és mindenki szabadon választja ezt vagy azt. Továbbá tagadják a lélek halhatatlanságát, valamint a túlvilági büntetéseket és jutalmakat. A farizeusok szeretik egymást, és a közösség érdekében összetartanak, a szadduceusok azonban nemcsak egymáshoz ridegek és barátságtalanok, hanem törzsrokonaikhoz is oly zordak, mintha idegenek volnának." 56
A farizeusi tanok és szeretetközösség gyakorlati megélése érdekében jöttek létre sajátos testvéri közösségeik, az ún. haburák (többes száma: haburot).57 Ezeknek új tagjait csak egy bizonyos, harminc naptól egy évig terjedő próbaidő után vették fel. Csak felvételük után lehettek megbízható, hűséges személyekké  (ne’emán) vagy pedig taggá (hábér).
A ne’emán csupán azzal tartozott a közösségnek, hogy tizedet szolgáltatott be mindabból, amit szerzett vagy elfogyasztott,58 és nem tartózkodhatott olyan személy házában, aki nem volt a beavatottak sorában. (Ezért háborodtak fel a farizeusok, amikor Jézus vámszedőkkel és egyéb, az ő megítélésük szerint bűnös emberrel ült le egy asztalhoz - Mt 9,10-11. E megállapítás mögül viszont az is felsejlik, hogy a farizeusok itt még valamelyest magukénak tekinthették Jézust. De Máté elhívása, valamint a vámszedőkkel való társalgás most elgondolkoztatta és megbotránkoztatta őket. Ha ez nem így állna, akkor el sem hangzott volna ajkukról a kérdés: Miért eszik a ti mesteretek a vámszedőkkel és bűnösökkel együtt?, mivel számukra már semleges lett volna Jézus ilyen magatartása.)
Aki viszont hábérrá lett, alá kellett vetnie magát mindenféle szigorú rituális tisztasági előírásnak, amelyet különben csak a papoknak volt kötelező betartaniuk. Ezenfelül: a hábér azzal is tartozott, hogy a közösség által tisztának ítélt foglalkozást űzzön. Így például adószedő semmiképpen sem lehetett. Ha mégis erre vetemedett, azonnal kizárták gyülekezeti közösségükből.59
Lényeges Flaviusnak az a megállapítása is, hogy a galileai Judás alapította negyedik felekezet tagjai, a zélóták “minden egyéb dologban megegyeztek a farizeusokkal, ezenfelül azonban szívósan ragaszkodtak a szabadsághoz, és csak Istent ismerték el uruknak és királyuknak. Semmiféle halálnemtől nem rettentek vissza, de rokonaikat és barátaikat is könnyű szívvel meggyilkolják, csak ne kelljen senkit uruknak elismerniök."60
Hogy a zélóták minden egyéb dologban megegyeznek a farizeusokkal, ennek élő szemléltetése maga Flavius. A papi származású Josephus Flavius nem kis önteltséggel arról vall önéletírásában, hogy igen tehetséges és tudásszomjtól fűtött tizenhét éves ifjúként fogott hozzá a zsidó szekták - vallásos irányzatok - beható tanulmányozásához, hogy azok közül a legjobbat válassza magának:
“Kemény munkával és nagy fáradsággal mind a három irányzat iskoláit végigjártam, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy amit tőlük tanultam, nem elégít ki. És akkor hírét hallottam egy Bannus nevű férfiúnak, aki odakint a pusztákban remetéskedett; pálmalevelekből font ruhákban járt, és vadon termett növényekkel táplálkozott; tisztaság okából éjjel-nappal több ízben is lemosta magát hideg vízzel. Ennek az embernek lettem a tanítványa és kerek három évet töltöttem nála. Ekkor gátat vetettem tudásszomjamnak és visszatértem a városba. És akkor, 19 éves koromban, elkezdtem nyilvános szereplésemet, mégpedig a farizeus irányzat szellemében, ami sok tekintetben hasonlít a görög sztoikus filozófiához." 61
Tehát a magát leginkább farizeusnak valló és nem is jelentéktelen személyként fennforgó Flavius Róma ellen fordult. Ezt nem is tagadja, nem is tagadhatja le. De mindegyre szépítgeti. Rómaiaknak lejegyzett emlékeiben mindig is gyanús marad, bármennyire szándékszik palástolni hajdani meggyőződését.
Kétségtelen, hogy a zsidók Róma elleni lázadása korántsem volt valami egységes megmozdulás. És bizonyosnak tűnik, hogy Flavius nem tartozhatott a szélsőséges csoportok közé. Hogy mégsem volt szélsőséges lázadó, legfennebb ennyi lehet, amit felhozhatott a maga mentségére a rómaiak előtt. Mert ha valaki a zsidó felekezetek alapos tanulmányozása után és a korabeli teológiai műveltség birtokában tudatosan farizeus szellemű közéleti tevékenységet folytat, hogy utóbb a Róma ellen lázadók vezéri pálcája után nyúljon, maga is bizonyítja, hogy a Róma ellen lázadó lehet akár farizeus is, és hogy a zélóta mozgalom nem más, mint felfokozott és radikális farizeizmus.
 

jegyzet



43 A farizeusi kegyesség szekta megnevezése azért sem egyértelmű, mivel a zsidóságon belül mindig is léteztek különbözô teológiai, kegyességi irányzatok, anélkül, hogy egymást szektának tekintették vagy illették volna. Ezek az irányzatok gyakran vitatkoztak egymással. Maga az Ószövetség is tanúsítja, hogy a különbözô irányzatok jól megfértek egymás mellett - akár egy bibliai könyvön belül is. A qumráni mozgalom magját alkotó mintegy 4000 férfit viszont szektának nevezhetô. Elsôsorban nem is azért, mert zárt, a farizeusoknál sokkal zártabb és elkülönültebb közösséget alkottak, hanem sokkal inkább amiatt, hogy a zsidóságra mindenekelôtt jellemzô dinamikus, a szélesebb közösségben és közösségért tevékenykedô életvitel helyett a meditatív életformát választották.
44 Az írástudók (szoférim - grammateiV -- grammateisz) a hagyományok átörökítôinek legrégebbi csoportja. A hagyomány Ezsdrást tekinti az elsô írástudónak (Ezsdr 7,6 Neh 8,1). Kr.e. 160-tól kezdve az írástudók csoportjait két-két elöljáró irányította, akiket zugoth-nak, azaz páros fogatnak, igának neveztek. Az elsô évszázad elejéig a következô öt írástudó-páros volt a szoférim-csoportok szellemi vezetôje: 1. José ben Joézer és Josá ben Jokhánán. 2. Jehosué ben Perákhjá és az arbeli Mattaj. 3. Jehudá ben Tabbaj és Simon ben Setakh. 4. Semájá és Abtaljon. 5. Hillél és Sammaj. Közülük Hillél és Sammaj a legismertebb tanítók. Nagy Heródes uralkodása alatt is (Kr.e. 34-4) nagy tekintélynek örvendtek. Iskoláik igen híresek voltak. Hillél iskolájához fűzôdik annak a tíz hermeneutikai (írásmagyarázói) szabálynak a leszögzése, amely a mai, modern a szentírásmagyarázat alapjául szolgál.
A szoférim szellemi örököseit tanaim-nak (szintén írástudók) nevezik. Tíz nemzedékük az elsô századtól 220-ig munkálkodott. Ôk alkották meg a Misnát.
45 Mikor látták a farizeusok írástudói… Mk 2,16 (A görög szöveg szerint: oi grammateiV twn Farisaiwn, eredet, hovatartozás genitivusával; de lehet ez akár jelzôi genitivus is: farizeus írástudók.
Erre nagy kiáltozás támadt, a farizeuspárti írástudók közül néhányan felállva hevesen vitatkoztak… ApCsel 23,9
Mert mondom néktek, hogyha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál… Mt 5,20
Ekkor felelének néki némelyek az írástudók és farizeusok közül… Mt 12,38
Akkor írástudók és farizeusok jönnek vala Jézushoz Jeruzsálembôl… Mt 15,1  (Mk 7,1.5)
Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek. Mt 23,2
De jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok… Mt 23,13.14.15.23.25.27.29
Lásd még: Lk 5,30 11,53 15,2 Jn 8,3
46 A khaszidok (hászidok, görög átírás szerint: aszideusok) neve elôször a 1Makk 2,42-, 7,13- 2Makk 14,6-ban jelenik meg. Olyan csoport, amely önként tartotta magát a Tóra megtartásához (1Makk 2,42), és igen jelentôs szerepet játszott a makkabeus felkelés alatt és után. A rendelkezésünkre álló adatok azt sejtetik, hogy a khaszidok már a makkabeusok felkelése elôtt is kegyességi csoportként, pártként léteztek és csak rövid ideig vettek részt a fölkelésben. Fô céljuk pedig az volt, hogy minden akadályoztatás nélkül élhessék meg a Tóra rendelkezései által elôírtakat. Így tehát míg a zsidók vallásszabadsága forgott kockán, akár fegyveres ellenállást is vállaltak. Amikor viszont megvalósult ez a szabadság, visszavonultak a politikai, katonai szintérrôl, vagy legalábbis egy részük ezt tette.
A khaszidok mozgalmának szellemi örökösei tehát nem mások, mint a farizeusok. De ugyanebbôl a gyökérbôl nô ki a qumráni esszénusok szektája is, sôt a korai apokaliptikus irodalomra is hatással voltak (Dániel könyve, 1Énók 90,6-15).
47 Vagy: Jannaios, ami a héber Jonatán görögösített változata.
48 Mások szerint: Kr.e. 104-78. Sikerült csaknem egész Palesztinát egyesítenie. Ezt a korszakot örökítette meg a Makkabeusokról irt második könyv.
49 Flavius Josephus: A zsidók története. Révay József fordítása. Európa kiadó. Budapest 1980. 348.
50 Salomé Alexandra királynô (Kr.e. 76-67 vagy 78-69). I. Johannes Hyrkanos (Kr.e. 135-105) makkabeus király leánya és - mint már említettük - Alexander Jannaeus, szintén makkabeus király felesége.
51 Flavius Josephus: A Zsidó háború. Függelékül: Flavius Josephus önéletrajza. Görögbôl fordította Révay József. Ötödik kiadás. Gondolat. Budapest 1965. 33.
52 A zsidók története. 498.
53 Vö. ApCsel 5,37: Ezután felkelt ama Galileus Júdás az összeírás idején, és sok népet maga után csábított…
54 A zsidók története. 499-450.
55 A zsidó háború. 154.
56 Ezek a farizeus testvérközösségek rokonságot mutatnak a qumráni szektával, amely viszont sokkal szigorúbb rendszabály szerint működött.
57 Vö. a farizeus imádságával, Lk 18,12: …dézsmát adok mindenbôl, amit szerzek… Lásd még: Lk 11,42: …megadjátok a dézsmát a mentától, rutától, és minden paréjtól…
58 Vö. Jézus mondásával, amelynek hátterében a haburá áll, Mt 18,17: …ha a gyülekezetre sem hallgat, legyen elôtted olyan, mint a pogány és a vámszedô.
59 A zsidók története. 501.
60 A zsidó háború. 482.
61 V.ö. Rahner, Karl, Egyházreform, Budapest 1994.