Szent István törvényei európai összefüggésben

Pol­gá­ri Szem­le, 13. évf. 1–3. szám, 2017, 269–279., DOI: 10.24307/psz.2017.0923

Dr. Hamza Gábor a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia ren­des tagja, egye­te­mi tanár, Ál­lam- és Jog­tu­do­má­nyi Kar Eöt­vös Lo­ránd Tu­do­mány­egye­tem (gabor.​hamza@​ajk.​elte.​hu).

Össze­fog­la­lás

Ma­gyar­or­szág az ál­lam­ala­pí­tást kö­ve­tő­en kap­cso­lat­ban állt a Bi­zán­ci Bi­ro­da­lom­mal. Abból kö­vet­ke­ző­en azon­ban, hogy I. (Szent) Ist­ván ki­rály és az or­szág a nyu­ga­ti (latin) ke­resz­tény­sé­get kö­vet­te, a bi­zán­ci jog (ius By­zan­ti­num, il­let­ve ius Gra­e­co-Ro­ma­num) re­cep­ci­ó­já­ra nem ke­rül­he­tett sor. Jus­ti­ni­a­nus csá­szár ko­di­fi­ká­ci­ó­ja, kü­lö­nö­sen a Codex Ius­ti­ni­a­nus és né­hány No­vel­la köz­ve­tett ha­tá­sa mu­tat­ha­tó ki Szent Ist­ván tör­vé­nye­i­ben (dec­ré­tu­ma­i­ban). Az első ma­gyar ki­rály tör­vé­nyei ko­moly sze­re­pet ját­szot­tak a Ma­gyar Ki­rály­ság Eu­ró­pá­hoz való kap­cso­ló­dá­sá­ban.

Kulcs­sza­vak: Ba­si­li­ka, ci­vi­tas, Codex Ius­ti­ni­a­nus, chry­so­bul­la, de­fen­sor fidei, im­pe­ri­um, ius By­zan­ti­num (Ius Gra­e­co-Ro­ma­num), No­vel­lák

Laws of King Step­hen I (St. Step­hen) in a Euro­pe­an Con­text

Sum­ma­ry

Alt­ho­ugh Hun­gary stood in con­nec­ti­on with the By­zan­tine Em­pire, the fact that King Step­hen I [St. Step­hen] and his count­ry as­sum­ed wes­tern (Latin) Ch­ris­ti­a­nity made the pe­netra­ti­on of By­zan­tine law (ius By­zan­ti­num or ius Gra­e­co-Ro­ma­num) into Hun­gary im­pos­sib­le. It was only em­pe­ror Jus­ti­ni­an's co­di­fi­ca­ti­on, espe­ci­ally the Codex Ius­ti­ni­a­nus and some no­vels (No­vel­lae), that made its im­pact felt in the laws (dec­re­ta) of St. Step­hen, even if in­di­rectly. The laws of the first Hun­ga­ri­an king pro­vi­ded a substan­ti­al cont­ri­bu­ti­on to the in­te­gra­ti­on of the King­dom of Hun­gary into Euro­pe.

Key­words: Ba­si­li­ka, ci­vi­tas, Codex Ius­ti­ni­a­nus, chry­so­bul­la, de­fen­sor fidei, im­pe­ri­um, ius By­zan­ti­num (Ius Gra­e­co-Ro­ma­num), No­vel­lae


A ma­gyar állam, a ma­gyar ki­rály­ság (reg­num Hun­ga­riae) ala­pí­tá­sa és jogi alap­ja­i­nak le­ra­ká­sa igen szo­ros kap­cso­lat­ban áll a kor Eu­ró­pá­já­nak po­li­ti­kai és ideo­ló­gi­ai ural­ko­dó áram­la­ta­i­val. A 910-ben ala­pí­tott Cluny-apát­ság­ban ki­bon­ta­ko­zó, Odilo apát (996– 1049) – aki a Cons­ti­tu­tio cl­unia­cen­sis meg­fo­gal­ma­zó­ja – ne­vé­vel fém­jel­zett moz­ga­lom a szu­ve­rén leg­főbb kö­tel­mé­nek a hit ter­jesz­té­sét, pro­pa­gá­lá­sát te­kin­ti. III. Ottó né­met-ró­mai csá­szár (983–1002) – aki magát de­fen­sor fideinek te­kin­ti – az egy­há­zi ügyek­ben a csá­szá­ri ha­tal­mat az egy­há­zi ha­ta­lom alá ren­de­li. Mint erre a német tör­té­ne­ti iro­da­lom­ban Al­bert Brack­mann utal, a Szent Római Bi­ro­da­lom (Sac­rum Ro­ma­num Im­pe­ri­um) po­li­ti­ká­ja a la­i­kus apos­tol­ság ide­á­já­nak meg­va­ló­sí­tá­sá­ra irá­nyul. Szent Ágos­ton (Au­gus­ti­nus) De Ci­vi­ta­te Dei című mű­vé­ben meg­fo­gal­ma­zott idea sze­rint, az ural­ko­dó fel­ada­ta és kö­te­les­sé­ge már a föl­dön a reg­num Dei meg­va­ló­sí­tá­sa. Az au­gusz­ti­nu­szi fel­fo­gás ér­tel­mé­ben az im­pe­ra­tor ser­vus Jesu Ch­ris­ti, ser­vus Apos­tol­orum. Ezt a mél­tó­sá­got Isten aka­ra­tá­ból, sec­un­dum vo­lun­ta­tem Dei nyeri el. Az ural­ko­dó­nak, lé­gyen akár rex, akár im­pe­ra­tor, piusnak, ius­tusnak és pa­ci­fi­cusnak kell len­nie. Utal­nunk kell ugyan­ak­kor arra, hogy Szent Ágos­ton De Ci­vi­ta­te Deije az ez­red­for­du­lón nem volt ugyan köz­ke­le­tű ol­vas­mány, azon­ban Se­vil­lai (Szent) Izi­dor (556–636) ki­vo­na­tá­ban alap­ját ké­pez­te az ural­ko­dás­ra elő­ké­szí­tő frank ki­rály­tük­rök és ko­ro­ná­zá­si eskük szö­ve­gé­nek.

Az au­gusz­ti­nu­szi fel­fo­gás­nak szol­gál mint­egy jogi alap­já­ul a sa­cer­do­ti­um (hi­e­rosy­ne) és az im­pe­ri­um (ba­si­le­ia) egy­sé­gé­nek, össz­hang­já­nak (synp­ho­nia) hang­sú­lyo­zá­sa, amely a leg­szem­lé­le­te­sebb módon I. Jus­ti­ni­a­nus csá­szár (527–565) VI. no­vel­lá­já­ban („Qu­o­mo­do oport­eat epis­co­pos et re­li­qu­os cle­ri­cos ad or­di­na­ti­on­em de­du­ci, et de ex­pen­sis ecc­le­sia­rum”) jut ki­fe­je­zés­re. A kons­tan­ti­ná­po­lyi ér­sek-pát­ri­ár­ká­nak, Epip­ha­ni­os­nak (520–535) cím­zett no­vel­la be­ve­ze­tő ré­szé­ben I. Jus­ti­ni­a­nus csá­szár a sa­cer­do­ti­umot és az im­pe­ri­umot ( reg­numot) az em­be­rek szá­má­ra is­te­ni ke­gye­lem­ből szár­ma­zó­nak te­kin­ti, me­lyek­nek for­rá­sa ebből adó­dó­an azo­nos.

Az im­pe­ra­tor szá­má­ra semmi nem kí­vá­na­to­sabb a sa­cer­do­si mél­tó­ság el­nye­ré­sé­nél („Ma­xi­ma qu­idem in ho­mi­ni­bus sunt dona dei a su­per­na col­la­ta cle­men­tia sa­cer­do­ti­um et im­pe­ri­um, illud qu­idem di­vi­nis mi­nist­rans, hoc autem hu­ma­nis pra­es­idens ac di­li­gen­tiam ex­hi­bens; ex uno eo­dem­que prin­ci­pio ut­ra­que pro­ce­den­tia hum­a­nam exor­nant vitam. Ide­o­que nihil sic erit stu­dio­sum im­pe­ra­to­ri­bus, sicut sa­cer­do­tum hon­es­tas, cum uti­que et pro illis ipsis sem­per deo supp­li­cent...”). Az 535-ből szár­ma­zó no­vel­la be­ve­ze­té­se utol­só ré­szé­ben I. Jus­ti­ni­a­nus im­pe­ra­tor az Egy­ház ( Ecc­le­sia) ren­del­ke­zé­se­i­nek, elő­írá­sa­i­nak be­tar­tá­sát és be­tar­ta­tá­sát írja elő, ren­de­li. („Hoc autem fu­tu­rum esse cre­di­mus, si sac­ra­rum re­gu­la­rum ob­ser­va­tio cus­to­dia­tur, quam iuste la­u­da­ti et ado­ran­di inspec­to­res et mi­nis­t­ri dei verbi tra­di­de­runt apos­to­li, et sanc­ti pat­res et cus­to­di­er­unt et expla­na­ve­runt.”)

Utal­ni kí­vá­nunk arra, hogy a „két ha­ta­lom” te­ó­ri­á­já­nak kon­ci­pi­á­lá­sa I. (Szent) Gela­si­us pá­pá­hoz (492–496) fű­ző­dik. 494-ből szár­ma­zó, Ana­sta­si­us (491–518) ke­let-ró­mai csá­szár­hoz írt híres le­ve­lé­ben ( Duo sunt...) kü­lönb­sé­get tesz az auc­to­ri­tas, mely a leg­főbb egy­há­zi mél­tó­sá­gok meg­szen­telt te­kin­té­lye és a po­tes­tas kö­zött, mely az ural­ko­dói, ki­rá­lyi ha­tal­mat je­len­ti. A ha­tal­mi du­a­liz­must je­len­tő két in­téz­mény egy­más­tól való el­vá­lasz­tá­sa a ke­resz­tény tár­sa­da­lom po­li­ti­kai be­ren­dez­ke­dé­sé­nek lé­nye­gi eleme, mely a te­ok­ra­ti­kus ki­rály­ság meg­ha­tá­ro­zó pil­lé­re. Ennek a rend­szer­nek vet véget VII. Ger­gely pápa (1073–1085) 1075-ben fo­gal­ma­zott, 27 pont­ban összeg­zett prog­ram­ja, a Dic­ta­tus papae.

Első ki­rá­lyunk a VI. no­vel­la – ha ál­lam­ala­pí­tá­sá­nak jogi alap­ját néz­zük – szel­le­mé­ben el­jár­va te­kin­ti fel­ada­tá­nak az egy­há­zi szer­ve­zet, hi­e­rar­chia ki­épí­té­sét. Ebben az össze­füg­gés­ben Thi­et­mar (975–1018), mer­seb­ur­gi püs­pök jól is­mert sza­vai, mi­sze­rint Ist­ván ki­rály „im­pe­ra­to­ris gra­tia et hor­ta­tu... hoc in Regno su­i­met epis­copa­les cat­hed­ras fa­ci­ens co­ro­nam et be­ne­dic­ti­on­em acc­epit” (kb. 1012–1018) úgy ér­tel­mez­he­tő­ek, hogy az ural­ko­dó va­ló­já­ban in ab­st­rac­to az I. Jus­ti­ni­a­nus csá­szár által meg­fo­gal­ma­zott pra­ecep­tumot vált­ja va­ló­ra püs­pök­sé­gek, egy­ház­me­gyék ala­pí­tá­sá­val, és ugyan­ez vo­nat­ko­zik a co­ro­na és a be­ne­dic­tio el­fo­ga­dá­sá­ra is. Em­lít­het­jük még I. Jus­ti­ni­a­nus csá­szár egy másik, ugyan­ab­ból az évből – tehát 535–ből – szár­ma­zó VIII. no­vel­lá­ját is, amely­nek cím­zett­je Jo­han­nes, aki pra­e­fec­tus prae­to­rio, ex­con­sul és pat­ri­ci­us. A köz­igaz­ga­tás és bí­rás­ko­dás „tisz­ta­sá­gát” jogi esz­kö­zök­kel va­ló­ra vál­ta­ni tö­rek­vő im­pe­ra­tor ebben a no­vel­lá­ban („Ut mag­ist­ra­tus sine ulla do­na­ti­o­ne fiant” vagy „Ut iu­di­ces sine qu­o­quo suff­ra­gio fiant”), vagy pon­to­sab­ban az ahhoz kap­cso­ló­dó edic­tum­ban – mely­nek cím­zett­jei az ér­se­kek és a pát­ri­ár­kák – az egy­há­zi sze­mé­lyek el­len­őr­zé­si jogát mond­ja ki a köz­igaz­ga­tás és a jog­szol­gál­ta­tás te­rü­le­tén. („Eri­tis autem et in hoc cus­to­des vos, et in­hi­ben­tes quae prae­tor haec agun­tur, et in­si­nu­an­tes, ut neque la­te­at ali­qu­id horum quae de­lin­qu­un­tur neque la­ten­do sit inp­uni­tum, sed omnis ae­qu­i­tas atque itr­si­i­tia nost­ris su­bi­ec­tis flo­re­at.”)

A VIII. no­vel­lá­hoz kap­cso­ló­dó edic­tum ugyan­úgy a vi­lá­gi és az egy­há­zi ha­ta­lom szim­fó­ni­á­ját, össz­hang­ját hi­va­tott meg­va­ló­sí­ta­ni, mint az előbb idé­zett VI. no­vel­la. Más kér­dés ter­mé­sze­te­sen az, hogy Orosz­or­szág­ban – igaz, több mint 1100 évvel ké­sőbb, a 17. szá­zad de­re­kán – Nyi­kon pát­ri­ár­ka szá­má­ra (már érsek ko­rá­ban is) éppen a VIII. számú no­vel­la – pon­to­sab­ban az ahhoz kap­cso­ló­dó edic­tum – adja a jogi ala­pot a pat­ri­ar­ká­tus vi­lá­gi ha­ta­lom­tól való el­kü­lö­nü­lé­sé­hez. Szent Ist­ván ko­rá­ban azon­ban ha­zánk­ban még a leg­cse­ké­lyebb nyoma sincs annak, hogy a végső soron a jus­ti­ni­a­nu­si tör­vény­mű­ben, ko­di­fi­ká­ci­ó­ban (kom­pi­lá­ci­ó­ban) ki­fe­je­zett for­má­ban meg­fo­gal­ma­zott, az ural­ko­dás­ra vo­nat­ko­zó jogi alap va­la­mi­fé­le in­terp­re­ta­tio mul­tip­lex tár­gyá­ul szol­gál­na.

Az egy­há­zi és a vi­lá­gi ha­ta­lom egy­be­fo­nó­dá­sa, Szent Ist­ván ural­ko­dá­sá­nak ide­jén Ma­gyar­or­szá­gon ugyan­ak­kor nem je­len­ti azt, hogy a bi­zán­ci ál­lam­egy­há­zi struk­tú­rát (cae­sa­ro­pa­piz­mus) fo­gad­ta volna el. Ennek nem mond el­lent az, hogy Szent Ist­ván az egy­ház szer­ze­tes­sé­gét nem veti alá Cluny újító „gyám­ko­dá­sá­nak”. Az első ma­gyar ki­rály for­ma­i­lag két­ség­te­le­nül egy­faj­ta bi­zán­ci min­tát követ. Erre mutat az, hogy el­té­rő­en pél­dá­ul a kor­társ na­var­rai Nagy Sanc­hó­tól – Sancho el Mayor, 1005–1035, aki három évvel ha­lá­la előtt, 1032-ben fel­ve­szi az Im­pe­ra­tor Ys­pa­niae címet – a saját esz­mé­it meg­va­ló­sí­ta­ni tö­rek­vő ál­lam­szer­ve­ző.

Szent Ist­ván ab­szo­lút ural­ko­dó olyan ér­te­lem­ben, hogy mint quasi sa­cer­dos és vi­ca­ri­us Dei, döntő súllyal ren­del­ke­zik az egy­há­zi és a vi­lá­gi szfé­rá­ban egy­aránt. Jól is­mert tény, hogy a kö­zép­kor korai sza­ka­szá­ban a vi­lá­gi ural­ko­dó­kat, az im­pe­ra­tort és a rexet, nem pedig a pápát ne­vez­ték Isten földi hely­tar­tó­já­nak. Ma­gyar­or­szág első ki­rá­lya ugyan­ak­kor nem te­kint­he­tő ba­si­le­us au­tok­ra­tornak, leg­alább­is ennek a ki­fe­je­zés­nek bi­zán­ci, vagy pon­to­sab­ban Bi­zánc­ban, a Ke­let­ró­mai Bi­ro­da­lom­ban ( Pars Ori­en­tis Im­pe­rii Ro­ma­ni) hasz­ná­la­tos és el­fo­ga­dott ér­tel­mé­ben. Ha tu­da­to­san talán nem is, tény­le­ge­sen azon­ban az egyéb­ként csak a ha­lá­lát kö­ve­tő­en ideo­ló­gi­ai és jogi tar­tal­mat nyert „ rex im­pe­ra­tor in regno suo” ide­á­ját kö­ve­ti. Ennek külső jele a „ dia­de­ma re­ga­lis dign­itatis” ér­tel­met nyerő ko­ro­na, amely a köz­pon­ti ha­tal­mat jel­ké­pe­zi.

Szent Ist­ván egy­faj­ta „ con­sen­sus om­ni­um” meg­va­ló­sí­tá­sá­ra tö­rek­szik, amit bi­zo­nyít a con­si­li­um regis ( re­ga­lis sena­tus, re­gale con­ci­li­um, com­mu­ne con­ci­li­um, nost­ro­rum pri­ma­tum con­ven­tus) fel­ál­lí­tá­sa, me­lyet ter­mé­sze­te­sen téves volna – azon az ala­pon, hogy abban a pra­ela­ti, a mag­na­tes ( se­ni­o­res do­mi­ni) és a no­bi­les ( ser­vi­en­tes re­ga­les) egy­aránt kép­vi­sel­ve van­nak – rendi gyű­lés­nek, dia­etának te­kin­te­ni. Az in­kább kon­zul­ta­tív sze­re­pet be­töl­tő con­si­li­um regis bi­zo­nyos te­kin­tet­ben ha­son­ló a Nagy Ká­roly (Ca­ro­lus Mag­nus, Char­le­magne) ide­jén (800–814) vagy Hit­val­ló Edv­árd (Ed­ward the Con­fes­sor) ural­ko­dá­sa ide­jén (1042–1066) ki­ala­kult, ha­son­ló funk­ci­ót be­töl­tő tes­tü­let­hez. El­té­rést je­lent vi­szont a nyu­gat-eu­ró­pai pa­ra­dig­má­tól az, hogy el­len­tét­ben Ang­li­á­val – gon­do­lunk az earlökre – vagy Fran­cia­or­szág­gal – itt a comesek jön­nek fi­gye­lem­be –, az ál­la­mi hi­e­rar­chia leg­fon­to­sabb kép­vi­se­lői ki­ne­ve­zé­sé­nek jogát a ma­gyar ki­rály ma­gá­nak tart­ja fenn.

Szent Ist­ván – görög ter­mi­no­ló­gi­á­val élve – nem ba­si­le­us au­tok­ra­tor, s talán ezzel is ma­gya­ráz­ha­tó az, hogy még for­ma­i­lag sem tart igényt a ba­si­le­us ton Rho­ma­i­on címre, el­len­tét­ben pél­dá­ul a bol­gá­rok (Első Bol­gár Bi­ro­da­lom) jó év­szá­zad­dal ko­ráb­ban élt Si­me­on kán­já­val, majd ké­sőbb (913-tól) cár­já­val (893–927). Nem lehet ta­lál­koz­ni to­váb­bá a ho ek theou ar­k­hon ti­tu­lus­sal sem, ami szin­tén a bi­zán­ci (ke­let­ró­mai) pa­ra­dig­ma kö­ve­té­sé­nek jele volna, vagy leg­alább­is ak­ként lenne ér­tel­mez­he­tő.

Ebben ter­mé­sze­te­sen köz­re­ját­szik az is, hogy – el­len­tét­ben bol­gár előd­jé­vel – nem sze­re­pel cél­jai kö­zött az ad­qui­sit­io to­ti­us im­pe­rii Cons­tan­ti­no­po­li­ta­ni. Nem célja ebből is adó­dó­an az sem, hogy or­szá­gá­ban a „római szo­ká­sok”, tör­vé­nyek sze­rint kor­má­nyoz­zon (kata ten di­a­i­ti­an ton Rho­ma­i­on), mint ezt pél­dá­ul a 14. szá­zad de­re­kán Szer­bia ural­ko­dó­ja, Dusan Ist­ván teszi ( Ni­kep­ho­ros Gre­go­ras kró­ni­kás ta­nú­sá­ga sze­rint).

Szent Ist­ván tör­vé­nye­i­ben – leg­alább­is azok­ban, ame­lyek do­ku­men­tál­ha­tó­an reánk ma­rad­tak – nem kö­ve­ti szer­vi­lis módon Nagy Ká­roly im­pé­ri­u­má­nak ha­gyo­má­nya­it, bár azok­kal két­ség­te­len módon szá­mot vet. Sok­kal in­kább arra tö­rek­szik, hogy jogi vo­nat­ko­zás­ban is va­ló­ra vált­sa az In­tel­mekben oly vi­lá­go­san meg­fo­gal­ma­zott pra­ecep­tu­mot: „Quis Gre­cus re­ge­ret La­ti­nos Gre­cis mo­ri­bus, aut quis La­ti­nus re­ge­ret Gre­cos La­ti­nis mo­ri­bus? Nul­lus” (cap. 8.).

Szent Ist­ván két ránk ma­radt dec­re­tu­ma alap­ján is meg­ál­la­pít­ha­tó az, hogy az ural­ko­dó egy egy­sé­ges jog­rend­szer meg­te­rem­té­sét te­kin­tet­te fel­ada­tá­ul. Az első dec­re­tum pra­e­fa­ti­ó­já­ban (elő­sza­vá­ban) lehet ta­lál­koz­ni Jus­ti­ni­a­nus­ra és a lex Ba­i­u­va­ri­o­rum­ra való uta­lás­sal. A dec­re­tum eu­ró­pa­i­sá­gá­nak alap­ját dön­tő­en az ké­pe­zi, hogy annak for­rá­sai alap­ve­tő­en a frank zsi­na­ti ha­tá­ro­za­tok és a Ka­ro­ling-kor gyak­ran ha­mi­sí­tott dek­re­tá­li­sai. Két­ség­te­le­nül vi­lá­gos volt szá­má­ra az, hogy a Kár­pát-me­den­ce jogi vo­nat­ko­zás­ban – gon­dol­junk itt a Du­nán­túl és a dél­vi­dék több te­rü­le­tén je­lent­ke­ző bi­zán­ci ha­gyo­má­nyok­ra, me­lyek­nek két­ség­te­le­nül a jog ter­ré­nu­mán is vol­tak kö­vet­kez­mé­nyei – sem mutat ural­ko­dá­sá­nak ide­jén egy­sé­ges képet. Ennek el­le­né­re, ha talán tu­da­to­san ez nem is fo­gal­ma­zó­dik meg szá­má­ra, az egy­sé­ges állam szét­for­gá­cso­ló­dá­sá­hoz gyak­ran nem kis mér­ték­ben hoz­zá­já­ru­ló, a jogi par­ti­ku­la­riz­mus, szét­ta­golt­ság ve­szé­lye­it el­ke­rü­len­dő, egy egy­sé­ges jog­rend­szer lét­re­ho­zá­sát szor­gal­maz­za. Így nem kö­vet­ke­zik be Ma­gyar­or­szá­gon az, ami pél­dá­ul Fran­cia­or­szág­ban, hogy az or­szág egyik ré­szé­ben a szo­kás­jog (pays de droit co­u­tu­mi­er), a másik ré­szé­ben pedig a római jog (pays de droit écrit) ha­tá­lyo­sul, ami két­ség­te­le­nül a fe­u­dá­lis szét­ta­golt­ság egyik alap­ja.

Szent Ist­ván tör­vé­nyei lé­nye­gé­ben az egy­há­zi és a vi­lá­gi jog te­rü­le­te­it egy­aránt át­fog­ják, ami ter­mé­sze­te­sen nem va­la­mi­fé­le ma­gyar kü­lön­le­ges­ség, hanem a kor Eu­ró­pá­já­ban ál­ta­lá­nos je­len­ség. Kér­dés az, hogy mi­lyen for­rá­sok­ból is me­rí­tett a tör­vény­al­ko­tó – ami egyéb­ként érin­ti az első Dec­re­tum be­ve­ze­té­sé­nek te­kint­he­tő In­tel­meket is, mely­nek szer­ző­je – a Géza fe­je­de­lem ké­ré­sé­re 996-ban Ma­gyar­or­szá­gon le­te­le­pe­dett, az első ma­gyar­or­szá­gi ben­cés ko­los­tort ala­pí­tó, Se­bes­tyén esz­ter­go­mi ér­se­ket aka­dá­lyoz­ta­tá­sa ide­jén he­lyet­te­sí­tő Anasz­táz-Aszt­rik (?–1028 és 1030 kö­zött) ka­lo­csai érsek.

Min­de­nek­előtt meg kell em­lí­te­nünk ebben a vo­nat­ko­zás­ban a kü­lön­bö­ző zsi­na­ti ha­tá­ro­za­to­kat, me­lyek közül ki­emel­ked­nek a 813-ban Arles-ban és a 847-ben Ma­inz­ban tar­tott szi­nó­dus dec­re­tu­mai. Csak a példa ked­vé­ért sze­ret­nénk utal­ni arra, hogy az In­tel­mek De fide ob­ser­van­da catho­li­ca című első része szin­te szó sze­rin­ti egye­zést mutat az arles-i zsi­na­ton el­fo­ga­dott, De fide catho­li­ca dec­re­tum­mal. Ha­son­ló a hely­zet az első Dec­re­tum I. ré­szé­vel, a De statu rerum ecc­le­sia­s­ti­ca­rummal, amely a 847-ben meg­tar­tott ma­in­zi zsi­nat De statu rerum ecc­le­sia­s­ti­ca­rum dec­re­tu­má­val egye­zik. Ugyan­ak­kor el­té­rés mu­tat­ha­tó ki a tized (de­ci­ma) rend­jét il­le­tő­en. De em­lít­het­nénk az I. dec­re­tum De po­te­sta­te epis­co­rum super res ecc­le­sia­s­ti­cas et eo­rum­que con­ve­ni­en­tia cum la­i­cis címet vi­se­lő ré­szét, amely cí­mé­ben és tar­tal­má­ban egy­aránt egye­zik a ma­in­zi zsi­nat első dec­re­tu­má­val.

For­rá­sai a tör­vé­nyek­nek to­váb­bá a frank állam ca­pi­tu­la­rei, amely döntő több­sé­gük­ben az ún. con­ci­li­um mix­tu­mok, tehát egy­há­zi és vi­lá­gi sze­mé­lyek rész­vé­te­lé­vel meg­tar­tott zsi­na­tok.

S végül a dec­re­tu­mok nem utol­só­sor­ban tá­masz­kod­nak a lex Ba­i­u­va­ri­o­rumra – itt sze­ret­nénk meg­je­gyez­ni, hogy ez a tör­vény va­ló­szí­nű­leg a 11. szá­zad­ból szár­ma­zó, a ki­je­vi Rusz jog­rend­sze­ré­nek leg­alább­is rész­be­ni in­kor­po­rá­ci­ó­ját je­len­tő Russzka­ja Prav­dának is for­rá­sa –, a lex Sa­li­cára, to­váb­bá a leges Ro­ma­nae Bar­ba­ro­rum közül a lex Ro­ma­na Vi­sigot­ho­rumra és a lex Ro­ma­na Bur­gun­di­o­numra, s eze­ken felül még a lex Ri­bu­a­riára. Az itt em­lí­tett tör­vé­nyek je­len­tik dön­tő­en a Szent Ist­ván-tör­vé­nyek la­i­kus, tehát vi­lá­gi­ak­ra vo­nat­ko­zó ele­me­i­nek alap­ját. Konk­rét módon is ki­mu­tat­ha­tó ez a hatás az aláb­bi ese­tek­ben.

Az I. dec­re­tum 16. fe­je­ze­te ( De eva­gi­na­ti­o­ne gla­dii – A kard­rán­tás­ról) szin­te szó sze­rin­ti át­vé­te­le a lex Ro­ma­na Bur­gun­di­o­num és az Edic­tum Rot­ha­ri ha­son­ló tár­gyú fe­je­ze­te­i­nek. A le­ány­rab­lás­ról szóló ( de raptu pu­el­la­rum) rész – az I. dec­re­tum 27. fe­je­ze­te a lex Ba­i­u­va­ri­o­rum ha­son­ló tár­gyú ré­szé­nek át­vé­te­le. Az I. dec­re­tum 20. fe­je­ze­te ( De non rec­epi­en­dis ser­vis vel an­cil­lis in ac­cu­sa­ti­on­em vel tes­ti­mo­ni­um super do­mi­nos vel dom­inas) (Szol­gá­kat és szol­gá­ló­lá­nyo­kat nem sza­bad vád­ló­kés ta­núk­ként el­fo­gad­ni uruk vagy úr­nő­jük ellen) pedig nyil­ván­va­ló­an a lex Ro­ma­na Vi­sigot­ho­rum és a jus­ti­ni­a­nu­si Codex (4.20.7.) ha­tá­sa alatt ke­let­ke­zett, ami sti­lá­ris és tar­tal­mi vo­nat­ko­zás­ban egy­aránt ér­vé­nyes.

Sa­já­tos­sá­ga a Szent Ist­ván-i tör­vé­nyek­nek az, hogy ben­nük nem mu­tat­ha­tó ki – leg­alább­is köz­vet­len for­má­ban – a Római (Ke­let­ró­mai, Bi­zán­ci) Bi­ro­da­lom (Pars Ori­en­tis Im­pe­rii Ro­ma­ni) kü­lön­bö­ző jog­for­rá­sa­i­nak (fon­tes iuris) ha­tá­sa. Ez annál is in­kább em­lí­tés­re méltó kö­rül­mény, mert a Szent Ist­ván-i állam te­rü­le­tén két­ség­te­le­nül van­nak nyo­mai a bi­zán­ci kul­tú­rá­nak és ci­vi­li­zá­ci­ó­nak.

Ma­gyar­or­szág és a Ke­let­ró­mai (Bi­zán­ci) Bi­ro­da­lom (Pars Ori­en­tis Im­pe­rii Ro­ma­ni) kö­zöt­ti határ vég­le­ges ki­ala­ku­lá­sa az 1018-as évek­re te­he­tő a Száva és a Dél-Du­na vo­na­lán. Talán ele­gen­dő ebben a vo­nat­ko­zás­ban arra utal­ni, hogy a szlá­vok apos­to­lai, a Thessza­li­ni­ké­ben (Cons­tan­ti­nus et Met­ho­di­us Thes­sa­lo­ni­cen­ces) szü­le­tett Szent Ci­rill (Kons­tan­tin) és Szent Metód (a ke­reszt­ség­ben va­ló­szí­nű­leg a Mi­hály nevet kapta), a Kár­pát-me­den­ce te­rü­le­tén is foly­tat­nak min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint olyan ci­vi­li­zá­ci­ós te­vé­keny­sé­get, amely jogi re­le­van­ci­á­val is ren­del­ke­zik. Fon­tos utal­nunk arra, hogy Szent Metód Pan­nó­nia ko­moly tör­té­nel­mi múlt­tal ren­del­ke­ző di­o­ce­si­sének, egy­ház­me­gyé­jé­nek ér­se­ke lesz, és a „gen­tes”, azaz „a szláv nem­ze­tek” apos­to­li le­gá­tu­sa címét nyeri el.

Szent Metód el­fog­lal­ja a sze­rém­sé­gi, sir­mi­u­mi püs­pö­ki szé­ket, és – ami szin­tén lé­nye­ges – fel­ve­szi annak címét is. 880-ban Szent Me­tód­nak, római „ad li­mi­na” lá­to­ga­tá­sa során, módja van arra, hogy be­szá­mol­jon a Bi­zánc­cal jó kap­cso­la­tot ápoló VIII. János pá­pá­nak (872–882) egy év­ti­ze­den át tartó hit­té­rí­tői te­vé­keny­sé­gé­ről. Szent Metód lá­to­ga­tá­sát kö­ve­tő­en VIII. János pápa ki­ad­ja az „In­dust­riae tuae” kez­de­tű apos­to­li bul­lát. Ez a bulla meg­újít­ja a szláv nyelv hasz­ná­la­tát a li­tur­gi­á­ban. Em­lí­tést ér­de­mel, hogy ez a ki­vált­ság még az előd, II. Had­ri­a­nus (Ador­ján) pápa (867–872) en­ge­dé­lyén ala­pul. Metód ül­te­ti át a szláv nyelv­re Jo­han­nes Scho­lasti­cos 50 címet tar­tal­ma­zó Sy­na­go­ge-ját. De em­lít­het­jük az ún. Nagy-Mo­rá­via te­rü­le­tén ke­let­ke­zett Zakon sud­nyij lju­gyemet is, amely nagy va­ló­szí­nű­ség­gel Ci­rill és Metód közös mun­ká­ja. Ennek össze­ál­lí­tá­sá­nál a szer­zők igen nagy mér­ték­ben tá­masz­kod­tak a III. Leó bi­zán­ci, ke­let­ró­mai csá­szár­tól (717–741) szár­ma­zó Ek­lo­ge ton nomonra.

Ha­zánk­ban – Szent Ist­ván tör­vé­nyei alap­ján – nin­cse­nek konk­rét nyo­mai, do­ku­men­tu­mai a bi­zán­ci jog ( ius Gra­e­co-Ro­ma­num, il­let­ve ius By­zan­ti­num) ha­tá­sá­nak. El­té­rő­en a Bal­kán-fél­szi­get ál­la­ma­i­tól és sok vo­nat­ko­zás­ban az első orosz ál­lam­tól, a 8. szá­za­di Ek­lo­ge ton nomon, a 8. és a 9. szá­za­di ún. Szláv Nomos Ge­or­gi­kos, amely nagy va­ló­szí­nű­ség­gel a 8. és a 9. szá­zad for­du­ló­ján ke­let­ke­zett, a 9. szá­zad utol­só év­ti­ze­de­i­ből szár­ma­zó Pro­che­i­ron, vagy az ennek át­dol­go­zá­sát je­len­tő Epan­a­go­ge, vagy éppen a 10. szá­zad első év­ti­ze­de­i­ből szár­ma­zó Ba­si­li­ka és az eze­ket kö­ve­tő­en ki­bo­csá­tott no­vel­lák ha­tá­sa Szent Ist­ván tör­vé­nye­i­ben nem mu­tat­ha­tók ki. Ugyan­ez vo­nat­ko­zik a Má­so­dik Róma (Bi­zánc, Kons­tan­ti­ná­poly) te­rü­le­tén tar­tott nagy­szá­mú zsi­nat, szi­nó­dus ha­tá­ro­za­ta­i­ra is.

A bi­zán­ci jog igen szé­les ská­lá­ján mozgó, rend­kí­vül vál­to­za­tos jog­for­rá­sa­i­nak ig­no­rá­lá­sa Szent Ist­ván ré­szé­ről azon­ban nem va­la­mi­fé­le „ak­tu­ál­po­li­ti­kai” meg­fon­to­lás kö­vet­kez­mé­nye. Ezt bi­zo­nyít­ja az is, 1018-at kö­ve­tő­en – ami­kor is Bi­zánc és ha­zánk kap­cso­la­tai ka­to­nai és po­li­ti­kai téren egy­aránt igen szo­ro­sak – sem kerül sor a bi­zán­ci jog va­la­mi­fé­le re­cep­ci­ó­já­ra. Gon­do­lunk itt a min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint az ezt kö­ve­tő­en ke­let­ke­zett II. dec­re­tum­ra.

Jogi vo­nat­ko­zás­ban a leg­cse­ké­lyebb jele sem mu­tat­ko­zik annak, hogy Szent Ist­ván in­ga­doz­na Róma és Bi­zánc kö­zött. Ebben az össze­füg­gés­ben talán nem ér­dek­te­len I. Bo­risz bol­gár ural­ko­dó (bol­gár kán 852 és 889 kö­zött) igen sa­já­tos, egyéb­ként nyil­ván­va­ló­an kül­po­li­ti­kai ér­de­kek, meg­fon­to­lá­sok mo­ti­vál­ta ma­ga­tar­tá­sá­ra utal­nunk. Bo­risz (bol­gár nevén I. Szent Mi­hály, Mi­ha­il) Za­go­ré­ben vette fel 864-ben (vagy 865-ben) a bi­zán­ci rí­tu­sú ke­resz­tény­sé­get. Bul­gá­ria első ér­se­ke Phó­ti­osz bi­zán­ci pát­ri­ár­ka híve, Jó­zsef lett. Még I. Bo­risz ural­ko­dá­sá­nak ide­jén sor ke­rült a szláv nyel­vű li­tur­gia meg­ho­no­sí­tá­sá­ra a bol­gár egy­ház­me­gyék­ben (tíz püs­pök­ség). Szent Ist­ván ural­ko­dá­sát mint­egy más­fél év­szá­zad­dal meg­elő­ző­en, I. (Szent) Mik­lós (Nic­o­laus) pá­pá­hoz (858–867) for­dult azzal a ké­rés­sel (csak a pápa vá­la­szát is­mer­jük a „ Res­pon­sa papae Nic­o­lai I ad con­sul­ta Bul­ga­ro­rum” for­má­já­ban), hogy szá­má­ra – or­szá­ga szá­má­ra – „római tör­vé­nye­ket” küld­jön (a pápa le­gá­tu­sa által a „ ve­ner­an­dae leges Ro­ma­no­rum”-ot küldi), me­lyek alap­ján az új ke­resz­tény ural­ko­dó a jö­vő­ben kor­má­nyoz­ni szán­dé­ko­zik. Négy évvel ké­sőbb azon­ban a bol­gár ural­ko­dó sza­kít Ró­má­val, és or­szá­gát egy­há­zi vo­nat­ko­zás­ban a bi­zán­ci pát­ri­ár­ká­nak ren­de­li alá, az egy­há­zi alá­ren­de­lés­ből szük­ség­kép­pen szár­ma­zó va­la­mennyi kon­zek­ven­ci­á­val együtt. Az egy­ház és az állam egyéb­ként do­ku­men­tál­ha­tó­an igen szo­ros össze­fo­nó­dá­sa Szent Ist­ván ál­la­má­ban más jogi for­mát ölt – gon­dol­junk pél­dá­ul a chry­so­bul­la mint jog­for­rás is­me­ret­len­sé­gé­re –, mint Bi­zánc­ban vagy a Bi­zán­ci Bi­ro­da­lom ha­tá­sa alatt álló bal­ká­ni és ke­let-eu­ró­pai ál­la­mok­ban.

Szent Ist­ván dec­re­tu­mai ter­mé­sze­te­sen nem fog­ják át, nem fog­hat­ják át a jo­gi­lag sza­bá­lyo­zan­dó élet­vi­szo­nyok tel­jes­sé­gét. Ilyen ér­te­lem­ben nincs szó ko­di­fi­ká­ci­ó­ról, de még kom­pi­lá­ci­ó­ról sem. Első ki­rá­lyunk­nak nem célja a szo­ká­sok tel­jes­sé­gé­nek jogi szfé­rá­ba tör­té­nő eme­lé­se. Még ke­vés­bé te­kin­ti fel­ada­tá­nak Szent Ist­ván az új tí­pu­sú, nyu­ga­ti, nyu­gat-eu­ró­pai jog hazai, tör­vény­ho­zá­si úton, tör­vé­nyek útján való be­fo­ga­dá­sát, „re­ci­pi­á­lá­sát”. Dec­re­tu­ma­i­ban dön­tő­en az egy­há­zi és a la­i­kus szfé­ra ál­ta­la leg­fon­to­sabb­nak tar­tott te­rü­le­te­it sza­bá­lyoz­za.

Ki­emel­ke­dő sze­rep­hez jut­nak tör­vé­nye­i­ben a bün­te­tő­sza­bá­lyok, ami azon­ban az adott kor­ban Eu­ró­pa ke­le­ti és nyu­ga­ti fe­lé­ben egy­aránt mu­tat­ko­zó je­len­ség. Ebben a ta­nul­mány­ban éppen csak utal­ni kí­vá­nunk arra, hogy a bün­te­tő­ren­del­ke­zé­sek do­mi­nan­ci­á­ja jel­lem­zi a Szent Ci­rill és Szent Metód által össze­ál­lí­tott, a 9. szá­zad vé­gé­ről – a 880-as évek­ből – szár­ma­zó Zakon szud­nyij lju­gyemet (Tör­vény­könyv a nép szá­má­ra) is, nem is szól­va a bi­zán­ci jog leg­je­len­tő­sebb for­rá­sa­i­nak döntő több­sé­gé­ről. Sa­já­tos­sá­ga vi­szont a Szent Ist­ván-i tör­vé­nyek­nek az, hogy szank­ció­rend­sze­re – a kor mér­cé­jé­vel mérve – ál­ta­lá­ban enyhe és ilyen módon a jog te­rü­le­tén híven tük­rö­zi a pius, ius­tus és pa­ci­fi­cus rex kö­ve­tel­mé­nyét. Gon­do­lunk pél­dá­ul arra, hogy a II. dec­re­tum 6. fe­je­ze­te csu­pán a har­mad­szo­ri vissza­eső tol­vaj ser­vust sújt­ja ha­lál­bün­te­tés­sel, míg a lex Ro­ma­na Bur­gun­di­o­num sze­rint a tol­vaj rab­szol­ga bün­te­té­se már az első el­kö­ve­tés során is halál. A ko­ráb­ban már em­lí­tett Thi­et­mar mer­seb­ur­gi püs­pök utal arra, hogy Bátor Bo­lesz­lav (992–1025) len­gyel fe­je­de­lem – aki Szent Ist­ván kor­tár­sa – ko­rá­ban a böjt meg­sze­gő­it fogai ki­tö­ré­sé­vel bün­te­tik. Az I. dec­re­tum ér­tel­mé­ben azon­ban a bün­te­tés ebben az eset­ben csu­pán egy­he­ti el­zá­rás és kop­la­lás (I.10.11.).

Igen ta­nul­sá­gos a Szent Ist­ván-i dec­re­tu­mok össze­ve­té­se az 1030-as évek­ből szár­ma­zó Russzka­ja Prav­da rövid vál­to­za­tá­val. Az I. (Bölcs) Ja­roszláv (1019–1054) ki­je­vi nagy­fe­je­de­lem ko­rá­ból szár­ma­zó tör­vény a va­gyon el­le­ni de­lik­tu­mok kö­ré­ben szi­go­rúbb, a testi sér­tés­sel kap­cso­la­tos bün­tet­tek kö­ré­ben vi­szont – pél­dá­ul a kard­rán­tás ese­té­ben ( eva­gi­na­tio gla­dii) – eny­hébb szank­ci­ót tar­tal­maz.

A Szent Ist­ván-i tör­vé­nyek döntő je­len­tő­sé­gét abban fog­lal­hat­juk össze, hogy az első ma­gyar ki­rály kö­vet­ke­ze­te­sen el­jár­va – „ tam con­di­tor quam in­terp­res legum” (kö­vet­ve ebben I. Jus­ti­ni­a­nus csá­szár több ízben is [CJ. 1.14.12.–529, CJ. 7.45.13.–529 és Nov. CXXV–543] meg­fo­gal­ma­zott szán­dé­kát) – meg­te­rem­ti az egy­sé­ges ma­gyar jog­rend­szer alap­ja­it. Ezzel – me­rít­ve ter­mé­sze­te­sen az adott kor­ban leg­fej­let­tebb ál­la­mok jog­rend­sze­re­i­nek for­rá­sa­i­ból és a kor ural­ko­dó esz­mei áram­la­ta­i­ból – biz­tos jogi, mond­hat­ni, al­kot­má­nyos ala­pok­ra he­lye­zi a ma­gyar ál­la­mot.

Ér­vé­nye­sül ez­ál­tal az ubi ci­vi­tas, ibi ius elve, és­pe­dig olyan módon, hogy Szent Ist­ván, az eu­ró­pai lá­tó­kö­rű és mű­velt­sé­gű ural­ko­dó, a ci­vi­tasra épülő eu­ró­pai állam alap­ja­i­nak le­ra­ká­sá­nál, a jog uni­ver­za­liz­mu­sa kö­ve­tel­mé­nyé­vel úgy vet szá­mot, hogy te­kin­tet­tel van a nem­ze­ti (hazai) ha­gyo­má­nyok meg­őr­zé­sé­nek szük­sé­ges­sé­gé­re. Szent Ist­ván tör­vé­nye­i­nek a római (ke­let­ró­mai, bi­zán­ci) jog ele­me­it is ma­gá­ban fog­la­ló ius egye­te­mes­sé­gét a szo­kás­jog, a con­su­e­tu­do ha­gyo­má­nya­i­val szer­ve­sen egye­sí­te­ni tudó eu­ró­pa­i­sá­ga döntő mér­ték­ben já­rult hozzá a ma­gyar állam Eu­ró­pá­ba való in­teg­rá­ló­dá­sá­hoz, és ezért je­len­tős érték ko­runk, a har­ma­dik év­ez­red má­so­dik év­ti­ze­dé­ben is.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

Ba­logh Jó­zsef (1927): „Nem­zet” és „nem­zet­kö­zi­ség” Szt. Ist­ván In­tel­me­i­ben. Iro­da­lom­tör­té­ne­ti Köz­le­mé­nyek, 37. évf., 1–2. sz., 1–10.
Ba­logh Jó­zsef (1927): Szent Ist­ván és a „Ró­ma-esz­me”. Bu­da­pes­ti Szem­le, 55. évf., 207. köt., 599. sz., 89–95. Ba­logh Jó­zsef (1927): Szent Ist­ván ki­rály, a „bé­ke­fe­je­de­lem”. Ada­lék az „In­tel­mek” ter­mi­no­ló­gi­á­já­hoz. Ma­gyar Nyelv, 23. évf., 3–6. sz., 452–461.
Ba­logh Jó­zsef (1927): Szent Ist­ván po­li­ti­kai tes­ta­men­tu­ma. Bu­da­pest Hír­lap, 47. évf., 188. sz., au­gusz­tus 20., l.
Ba­logh Jó­zsef (1930): Szent Ist­ván po­li­ti­kai tes­ta­men­tu­ma. Mi­ner­va 9, Bu­da­pest, 129–164.
Ba­logh Jó­zsef (1931): Szent Ist­ván po­li­ti­kai tes­ta­men­tu­ma. Mi­ner­va 10, Bu­da­pest, 39–51, 106–114.
Ba­logh Jó­zsef (1932): A ma­gyar ki­rály­ság meg­ala­pí­tá­sá­nak vi­lág­po­li­ti­kai hát­te­re. Szá­za­dok, 66. évf., 4–6. sz., 152–168.
Ba­logh Jó­zsef (1931): Mit tu­dunk a szent­ist­vá­ni In­tel­mek szer­ző­jé­ről? Ma­gyar Nyelv, 27. évf., 5–6. sz., 158– 165.
Ba­logh Jó­zsef (1938): Szent Ist­ván in­tel­me­i­nek for­rá­sai. In: Em­lék­könyv Szent Ist­ván ha­lá­lá­nak ki­lenc­szá­za­dik év­for­du­ló­ján. Szerk. Se­ré­di Jusz­ti­ni­án, MTA, Bu­da­pest, 235–265. [re­print: Bu­da­pest, 1988, 395–425.].
Ba­logh Jó­zsef (1938): Li­bel­lus de ins­ti­tu­ti­o­ne morum. In: Scrip­to­res rerum Hun­ga­ri­ca­rum II. Szerk. Szent­pé­tery Imre, Bu­da­pest [re­print: Nap Kiadó, 1999, 611–617.].
Ba­logh Jó­zsef (1943): „Ratio” és „mos”. A római jog „meg­úju­lá­sá­nak” nyo­mai a szent­ist­vá­ni In­tel­mek­ben. Egye­te­mes Phi­ló­gi­ai Köz­löny, 67. évf., 273–336.
Bassa­nel­li, Som­ma­ri­va G. (1983): L‘im­pe­ra­to­re unico creat­o­re ed in­terp­re­te delle leggi e 1‘au­to­no­mia del gi­u­di­ce nel di­rit­to gi­us­ti­ni­a­neo. Pubb­li­caz­io­ni del Se­mi­na­rio gi­u­ri­di­co della Uni­ver­sità di Bo­lo­gna. XCVI. Mi­lano.
Bónis György (1938): Szent Ist­ván tör­vé­nye­i­nek ön­ál­ló­sá­ga. Szá­za­dok, 72. évf., 9–10. sz., 433–487.
Boul­ga­kov, Serge (1980): L’Ort­ho­do­xie. L’Age d’Homme, Lau­sanne.
Brack­mann, Al­bert (1940): Zur Ent­ste­hung des un­ga­ris­c­hen Sta­a­tes. In: Ab­hand­lun­gen der Preußis­c­hen Aka­de­mie der Wis­senschaf­ten. Jahr­gang 1940. Phi­lo­sop­hisch-his­toris­che Klas­se, Nr. 8., Ber­lin, 1–23.
Ca­ta­la­no, P. (1983): Fin de l’Em­pire ro­ma­in. Un problème ju­ri­di­co-re­li­gi­e­ux. In: Roma, Cos­tan­ti­no­po­li, Mosca. Edi­zi­o­ni Sci­en­ti­fic­he Ita­li­a­ne, Na­po­li, 543–556.
Cecc­arel­li, Mor­ol­li D. (2016): Il di­rit­to dell’Im­pe­ro Ro­ma­no d’Ori­en­te. Int­ro­du­zi­o­ne alle fonti e ai pro­ta­go­nis­ti. Pon­ti­fi­cio Is­tit­uto Ori­en­tale. Ka­no­ni­ka, vol. 21.
Csánk, Béla (1940): Svi­lup­po sto­ri­co dell‘or­di­na­men­to pro­ces­su­ale ung­he­r­e­se. Studi e do­cu­men­ti ita­lo-ung­he­re­si, vol. 4, 1940–1941, 42–44.
Csóka Lajos J. (1974): Az első ma­gyar tör­vény­könyv ke­let­ke­zés­tör­té­ne­te. In: Jog­tör­té­ne­ti ta­nul­má­nyok III. 3. évf., Szerk. Csiz­ma­dia Andor, Pecze Fe­renc, Köz­gaz­da­sá­gi és Jogi Kiadó, Bu­da­pest, 153–175.
Dag­ron, Gil­bert (1996): Em­pe­reur et prêtre. Étude sur le cé­sa­ro­pap­is­me „by­zan­tin”. Gall­imard, Paris.
Deér, Jó­zsef (1942): Die Ent­ste­hung des un­ga­ris­c­hen Kö­nig­tums. Sár­kány Ny., Bu­da­pest.
De­mandt, Ale­xan­der (1989): Die Spätan­ti­ke. Rö­mis­che Ge­schich­te von Diok­le­ti­an bis Jus­ti­ni­an 284-565 n. Chr. C. H. Beck, Mün­chen.
Diehl, Charles (1901): Jus­ti­ni­en et la ci­vi­li­sa­ti­on by­zan­tine au Vie siècle. E. Le­ro­ux, Paris.
Do­u­cel­li­er, Alain (1986): By­zance et le monde ort­ho­do­xe. Ar­mand Colin, Paris.
Eich­mann, E. (1941): Zur Sym­bo­lik der Herr­scher­krone im Mit­tel­alter. In: Not­ter Antal Em­lék­könyv. Szerk . An­gyal Pál, Ba­ra­nyai Jusz­tin, Móra Mi­hály, Szent Ist­ván Tár­su­lat, Bu­da­pest, 180–207.
Evans, James A. (1996): The Age of Jus­ti­ni­an. The Cir­cum­stan­ces of Im­pe­ri­al Power. Ro­ut­ledge, Lon­don, https://​doi.​org/​10.​4324/​9780203133033.
Ev­do­ki­mov, Paul (1979): L’Ort­ho­do­xie. Desc­lée de Bro­u­wer, Paris.
Fli­che, Au­gus­tin (1924): La ré­for­me grég­ori­en­ne. Löwen I. 1924.; II. 1925.; III. 1937.
Folz Ro­bert (1957): La pa­p­a­u­té mé­di­é­vale vue par qu­el­ques-uns de ses hist­ori­ens ré­cents. Revue His­to­ri­que, vol. 218, no. 81., 43 skk.
Földi And­rás – Hamza Gábor (2016): A római jog és tör­té­ne­te és ins­ti­tú­ci­ói. Ok­ta­tás­ku­ta­tó és Fej­lesz­tő In­té­zet, Bu­da­pest.
Fu­en­te­se­ca, Pablo (1981): La re­cep­ci­ón de la idea im­pe­ri­al en la Edad Media Española y sus ra­í­ces ro­ma­nas. Studi Sas­sa­re­si, vol. 8, no. 3., 1980–1981, 63–97.
Goez, Wer­ner (1958): Trans­la­tio im­pe­rii. Ein Beit­rag zur Ge­schich­te des Ge­schichts­den­kens und der po­lit­is­c­hen The­ori­en im Mit­tel­alter und in der frü­hen Ne­u­ze­it. J. C. B. Mohr, Tü­bin­gen.
Györ­ffy György (2000): Ist­ván ki­rály és műve. Ba­las­si Kiadó, Bu­da­pest.
Hamza Gábor (2002): Az eu­ró­pai ma­gán­jog fej­lő­dé­se. A mo­dern ma­gán­jo­gi rend­sze­rek ki­ala­ku­lá­sa a római jogi ha­gyo­má­nyok alap­ján. Nem­ze­ti Tan­könyv­ki­adó, Bu­da­pest, 77–78.
Hamza, Gábor (2005): Le dév­e­lop­pe­ment du droit privé eu­ro­pé­en. Le rőle de la tra­di­ti­on ro­ma­nis­te dans la for­ma­ti­on du droit privé ro­ma­in. ELTE, Bu­da­pest, 54–62.
Hamza, Gábor (2009): Ent­ste­hung und Ent­wicklung der mo­der­nen Pri­vat­recht­sord­nun­gen und die rö­misch­recht­li­che Tra­di­ti­on. ELTE Eöt­vös Kiadó, Bu­da­pest, 127–132.
Hamza, Gábor (2013): Ori­gi­ne e svi­lup­po degli or­di­na­men­ti gi­us­p­ri­vat­is­ti­ci mo­der­ni in base alla tra­di­zi­o­ne del di­rit­to ro­ma­no. An­da­vi­ra Edi­to­ra, San­ti­a­go de Com­pos­te­la, 133–138.
Hamza, Gábor (2016): The Sub­se­qu­ent Fate and Con­ti­nu­ity of Roman (Civil) Law from a His­to­ri­cal-Com­pa­ra­tive Pers­pec­tive. Pat­ro­ci­ni­um Kft., Bu­da­pest, 99–100.
Hell­mann, Man­fred (1956): Die Ost­po­li­tik Kaiser Ottos II. In: Syn­tag­ma Fri­bur­gen­se. His­toris­che Stu­di­en. H. Aubin dar­geb­racht zum 70. Ge­burt­stag. Lin­dau–Kons­tanz, 49–67.
Hor­váth János (1954): Ár­pád­ko­ri la­tin­nyel­vű iro­dal­munk sti­lus­prob­lé­mái. Aka­dé­mi­ai Kiadó, Bu­da­pest.
Já­no­si Mó­ni­ka (1978): A Szent Ist­ván tör­vé­nye­it tar­tal­ma­zó kó­de­xek. Ma­gyar Könyv­szem­le, 94. évf., 3–4. sz., 225–254.
Jones, A. H. M. (1964): The Later Roman Em­pire, 284-602: A So­ci­al, Eco­no­mic and Ad­mi­nistra­tive Sur­vey I–IV. Ox­ford.
Ki­rály János (1928): Fe­je­ze­tek Szt. Ist­ván tör­vény­ho­zá­sa kö­ré­ből. Grill, Bu­da­pest.
Lut­tor, Fe­renc (1937): Santo Ste­fa­no e Roma. In: Studi e do­cu­men­ti ita­lo-ung­he­re­si, 2, 22–41.
Ma­dzsar Imre (1921): Szent Ist­ván tör­vé­nyei és a Lex Ba­i­u­va­ri­o­rum. Tör­té­ne­ti Szem­le, 10. évf., 48–75.
Ma­dzsar Imre (1938): Szent Ist­ván tör­vé­nyei és a Cod. Vin­dob. 751. Szá­za­dok, 72. évf., 1–3. sz., 1–9.
Moor­head, John (1994): Jus­ti­ni­an. Long­man, Lon­don, https://​doi.​org/​10.​4324/​9781315845746.
Mor, C. G. (1958): Dai „ca­pi­tu­la­ria” alle „cons­ti­tu­ti­o­nes” (Per la sto­ria dell‘idea im­pe­ri­ale nel se­co­lo XI). In: Studi sto­ri­ci in onore die G. Volpe. Fi­ren­ze, 647–664.
Pa­caut, Mar­cel (1986): L‘ordre de Cluny (909–1789). Fa­yard, Paris.
Riche, Pier­re (1987): Ger­bert D‘Au­ril­lac, Le Pape de l‘an mil. Fa­yard, Paris.
Rode, B. (1987): For­men des Ei­gen­tums bei den Fran­ken im 5.-6. Jahr­hun­dert und der Über­gang von gen­til­po­lit­is­c­hen Nor­men zu Rechts­nor­men. Darg­es­tellt an­hand der Lex Sa­li­ca. In: Ei­gen­tum. Beiträge zu sei­ner Ent­wicklung in po­lit­is­c­hen Ges­ells­chaf­ten. Hrsg. J. Köhn, B. Rode, Wei­mar, 199–212.
Sa­wic­ki, J. v. (1929): Zur Text­kri­tik und Ent­ste­hungs­ge­schich­te der Ge­set­ze König Ste­fans des Hei­li­gen. Un­ga­ris­che Jahr­bü­cher, no. 9., 395–425.
Schil­ler, F. (1910): Das erste un­ga­ris­che Ge­setz­buch und das deu­tsche Recht. In: Fest­sch­rift H. Brun­ner zum si­eb­zig­sten Ge­burt­stag dar­geb­racht von Schül­ern und Ver­eh­rern. Böh­laus Nach­fol­ger, Wei­mar, 379–404.
Sch­ramm, P. E. (1957): Kaiser, Rom und re­no­va­tio. Stu­di­en zur Ge­schich­te des rö­mis­c­hen Er­ne­u­e­rungs­dan­kens vom Ende des Ka­ro­lin­g­is­c­hen Re­i­ches bis zum In­ves­ti­turs­tre­it. Darm­stadt, 87–187.
Sch­rei­ner, Peter (1986): By­zanz. Ol­den­bourg Wis­senschafts­ver­lag, Mün­chen.
Se­ré­di Jusz­ti­ni­án (1988): Szent Ist­ván tör­vé­nyei a római jog­gal és az egy­ko­rú ká­non­jog­gal össze­ha­son­lít­va. Vi­gi­lia, 53. évf., 8. sz., 583–588.
Smith, L. M. (1911): Cluny and Gre­gor VII. Eng­lish His­to­ri­cal Re­view, vol. 26, no. 101., 20–33. (Ori­gi­nal­ti­tel: Cluny and Gre­gory VII.) Re­print: In: Cluny. Beiträge zu Gest­alt und Wir­kung der cl­unia­zen­sis­c­hen Re­form. Hrsg. H. Rich­ter, Darm­stadt, 1975.
So­lo­vi­ev, A. V. (1959): Der Einf­luß des By­zan­ti­nis­c­hen Rechts auf die Völ­ker Os­teu­ro­pas. Zeitsch­rift der Sa­vigny-Stif­tung, (Ro­ma­nis­tis­che Ab­te­i­lung) Bd. 76, 432–479.
Stein, E. (1960): His­to­ire du Bas-Em­pire. tom. II: De la dis­pa­rit­ion de l’em­pire d’Oc­ci­dent à la mort de Jus­ti­ni­en. Paris.
Szeg­fü, Lász­ló (1973): La mis­si­o­ne po­li­ti­ca ed ideo­log­i­ca die San Ge­rar­do in Ung­he­ria. In: Ve­ne­zia e Ung­he­ria nel ri­nas­ci­men­to. Ed. V. Bran­ca, Fi­ren­ze, 23–36.
Szé­kely, György (1960): Un­garns Stel­lung zwis­c­hen Kaiser, Papst und By­zanz zur Zeit der Kl­unia­zen­ser­re­form. In: Spi­ri­tu­a­lità Cl­unia­cen­se. Con­veg­ni del Cent­ro di Studi sulla spi­ri­tu­a­lità me­di­e­vale II. Pres­so l’Ac­ca­de­mia Tu­der­ti­na, Todi, 312–325.
Tel­len­bach, Gerd (1959): Zur Er­forschung Clu­nys und der Cl­unia­zen­ser. In: Neue Forschun­gen über Cluny und die Cl­unia­zen­ser. Hrs. G. Tel­len­bach, Her­der, Fre­i­burg im Bre­is­gau, 3.
Tro­ia­nos, S. (1987): Im­pe­ri­um et sa­cer­do­ti­um: l’Em­pire d’Ori­ent. In: Da Roma alla Terza Roma. Roma.
Udal­co­va, Z. V. (1983): La Rus­sie de Kiev entre Rome et Cons­tan­ti­nop­le. Les éc­hanges cul­tu­rels avec Cons­tan­ti­nop­le. In: Roma, Cos­tan­ti­no­po­li, Mosca. Edi­zi­o­ni Sci­en­ti­fic­he Ita­li­a­ne, Na­po­li, 435–446.
Urusz­cak, W. (1988): L’Evo­lu­ti­on de I’Etat et de la lég­i­sla­ti­on en Hong­rie et en Po­log­ne mé­di­é­vale. In: Re­na­is­sance du po­u­vo­ir lég­i­sla­tif et ge­né­se de 1’État. Pub­li­ca­tions de la So­ci­é­té d’His­to­ire du Droit et des Ins­ti­tu­tions des An­ci­ens Pays de Droit Écrit. Ed. A. Gou­ron, A. Ri­ga­u­dière, Mont­pel­li­er, 247–259.
Váczy Péter (1928): A ki­rá­lyi ser­vi­en­sek és a pat­ri­mo­ni­á­lis ki­rály­ság. Egye­te­mi Nyom­da, Bu­da­pest.
Váczy Péter (1932): A szim­bo­li­kus ál­lam­szem­lé­let kora Ma­gyar­or­szá­gon. Mi­ner­va, Bu­da­pest.
Váczy, Péter (1935): Die erste Epo­che des un­ga­ris­c­hen Kö­nig­tums. Da­nu­bia, Pécs.
Váczy Péter (1938): Ma­gyar­or­szág ke­resz­tény­sé­ge a hon­fog­la­lás ko­rá­ban. In: Em­lék­kö­tet Szent Ist­ván ha­lá­lá­nak ki­lenc­szá­za­dik év­for­du­ló­ján I. Szerk. Se­ré­di Jusz­ti­ni­án, MTA, Bu­da­pest.
Vis­ma­ra, G. 1967: Cris­ti­a­ne­si­mo e leg­is­laz­io­ni ger­ma­nic­he, leggi lon­go­bar­de, ale­manne, ba­vare. In: La con­vers­io­ne al Cris­ti­a­ne­si­mo nell’Eu­ro­pa dell’alto me­di­o­e­vo. Pres­so la Sede del Cent­ro, Spo­le­to, 395–467 [meg­je­lent még: Scrit­ti di sto­ria gi­u­ri­di­ca di G. Vis­ma­ra. I. vol. Mi­lano, 1987, 451–511].
Vi­o­lan­te, Cin­zio (1960): Il mo­na­che­si­mo cl­unia­cen­se di fronte al mondo po­li­ti­co ed ecc­le­sia­s­ti­co (se­co­li X e XI). In: Spi­ri­tu­a­lità Cl­unia­cen­se. Con­veg­ni del Cent­ro di Studi sulla spi­ri­tu­a­lità me­di­e­vale II. Pres­so l’Ac­ca­de­mia Tu­der­ti­na, Todi, 153–242.
Vo­doff, Vla­di­mir (1988): Na­is­sance de la ch­ré­ti­en­té russe. Fa­yard, Paris.
Wal­dap­fel Esz­ter (1935): Szent Ist­ván első tör­vény­köny­ve és a nyu­ga­ti tör­vény­ho­zás. In: A gróf Kle­bels­berg Kunó Ma­gyar Tör­té­net­ku­ta­tó In­té­zet Év­köny­ve 5, 84–102.
Weber, S. (1987): Zur früh­fe­u­da­len Ei­gen­tum­sent­wicklung an­hand der Leges Bar­ba­ro­rum. In: Ei­gen­tum. Beiträge zu sei­ner Ent­wicklung in po­lit­is­c­hen Ges­ells­chaf­ten. Hrsg. J. Köhn, B. Rode, Böh­lau, Wei­mar, 213–225.
Woj­ci­e­chows­ki, Z. (1949): La „Re­no­va­tio Im­pe­rii” sous Otton III et la Po­log­ne. Revue His­to­ri­que, vol. 73, 30–44.
Zá­vodsz­ky Le­ven­te (1904): A Szent Ist­ván, Szent Lász­ló és Kál­mán ko­ra­be­li tör­vé­nyek és zsi­na­ti ha­tá­ro­za­tok for­rá­sai (Füg­ge­lék: A tör­vé­nyek szö­ve­ge). Szent Ist­ván Tár­su­lat, Bu­da­pest.