« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
Nicolas Sarkozy médiastratégiája
La stratégie médiatique de Nicolas Sarkozy finira par avoir un couˆ t politique
Beszélgetés Jean-Louis Missikával
Le Monde, le 5 septembre 2007


Nicolas Sarkozy bizonyos értelemben forradalmasította a francia köztársasági elnöki szerepkört. Az elődeivel való „szakítást” hirdető államfő szerint ugyanis az elnök legfontosabb feladata, hogy a népet foglalkoztató kérdésekkel foglalkozzon, azokat napirendre tűzze, s megoldást találjon a felmerülő problémákra. Ez a szerepfelfogás egy újfajta médiastratégia kialakítását követelte meg, melynek legfőbb jellemzője a médiában való állandó és domináns jelenlét. A szakértők által „beleélő politikának” elkeresztelt stratégia ugyanis azzal jár, hogy az elnök gyakorlatilag minden eseménnyel kapcsolatban, napról napra megnyilvánul a médiában, állandósítva mintegy a nemzettel való kapcsolattartást.

A jelenség persze nem teljesen új, hiszen a politikai kommunikációt nem Sarkozy találta fel. Sarkozy voltaképpen ahhoz a Charles de Gaulle által kialakított köztársasági elnöki szerepfelfogáshoz nyúl vissza, mely az államfőt a politikai pártok felett álló, a közvetlen választásnak köszönhetően példátlan legitimitással bíró, s ezért a néppel való közvetlen kapcsolattartást előnyben részesítő pozícióba helyezte. Az V. Köztársaság alatt számos elnök e hagyomány jegyében politizált, példaként Valéry Giscard d’Estaing elhíresült látogatásai említhetők, melyeket egy kellemesen elköltött ebéddel vagy vacsorával egybekötve az „átlag francia” családoknál tett. Igaz ugyanakkor, hogy ez a közvetlenség az elnöki mandátum első felére volt inkább jellemző, s maga Giscard d’Estaing később egy jóval arisztokratikusabb, mondhatni monarchikus elnöki attitűdöt alakított ki.

Az előzmények ellenére azonban tagadhatatlan, hogy Sarkozy elnöki stílusa a maga nemében újdonság, hiszen nemcsak az idők változtak az elmúlt évtizedekben, de a média szerepe is. Napjainkban egyre nagyobb népszerűséggel bír a politikai marketing, mely a politika világát olyan piacként értelmezi, melyben határozott preferenciákkal rendelkező fogyasztók vannak, akiknek politikai „termékeket” kell eladni. Ennek megfelelően aztán a politikai üzenet eladhatósága mindennél fontosabbá vált, ami a politikai kommunikációt rendkívül felértékelte. Manapság a politikai cselekvés és kommunikáció közé nem emelhető határozott válaszfal, hiszen minden tett egyben kommunikációs aktus, és minden médiaszereplés egyben politikai cselekedet is, hiszen vitát gerjeszt, válaszra ösztönzi a különböző politikai-gazdasági szereplőket. A politika „mediatizálódása teljesen újfajta kontextust teremtett, melyet Nicolas Sarkozy eddig kitűnően használt fel, kormányzásának gyakorlatilag egyik pillérévé téve a média eszközként való felhasználását.

A francia államfő szerepfelfogása és stílusa azonban számos kérdést vet fel. Mindenekelőtt felmerül például, hogy ez a szédítő tempó meddig tartható fenn. Az elnök Sarkozy ugyanis nem sokban különbözik a jelölt Sarkozytől, s azt a benyomást kelti, mintha a kampány a megválasztása óta sem ért volna véget, s a tét továbbra is a hatalom megszerzése, s nem annak gyakorlása volna. Ennek jegyében Sarkozy megnyilvánulásai nem nélkülözik a korábbi ígéretek felemlegetését s újabbak megtételét, a számonkérhetőség ilyetén állandósításával azonban az elnök könnyen megégetheti magát. Az elnök állandó médiajelenléte kétélű fegyver. Egyrészt nyilvánvaló, hogy a napi eseményekre való reagálás rendkívül hatékony stratégia, mely egyszerre biztosítja a néppel való állandó párbeszédet, s hozza az elnököt a hazai és nemzetközi napirendet egyaránt meghatározni képes pozícióba. Ezáltal nem a média szabja meg az elnök mozgásterét, hanem fordítva, az elnök diktálja az iramot a média számára, mely eleddig nem talált fogást Sarkozyn.

Ennek az elnöki „hiperaktivitásnak” azonban megvannak a hátulütői is. Ilyen iram mellett ugyanis a legkisebb megtorpanás is a lendületvesztés benyomását keltheti az új stílust lassan megszokó közönséggel szemben. Másrészt az a szerepkör, melybe magát Sarkozy helyezte, lényegénél fogva magára vállalja az első sorban állással járó előnyöket éppúgy, mint annak hátrányait. Vagyis a sikert éppúgy Sarkozy arathatja le, mint ahogy az esetleges kudarcok ódiumát is magára kell vállalnia, hiszen az általa háttérbe szorított miniszterelnök és a miniszterek ebben az esetben nem szolgálhatnak védőpajzsul, nem vihetik el a balhét. Végül nem hagyható figyelmen kívül az a kockázat sem, mely az elnöki stílus által kiváltott ellenérzésekből származhat. Míg Franciaországban egyelőre a közvélemény-kutatások jelentős lakossági támogatást mutatnak, addig a nemzetközi színtéren az újdonsült elnöknek máris sikerült sokakat magára haragítania. Az Angela Merkel német kancellár asszonnyal való feszültség mind tapinthatóbbá válik, melynek hátterében részben a közösen elért sikerek – mint a júniusi uniós csúcstalálkozó, vagy a Líbiában fogva tartott bolgár ápolónők ügye – francia elnök általi „kisajátítása” áll. Az európai sajtó azonban ugyanúgy kritikával illeti Sarkozyt az Európai Központi Bankkal szembeni agresszív fellépése, vagy a meghirdetett etatista- protekcionista gazdaságpolitikája miatt. Márpedig nemzetközi ellenszélben nehéz eredményeket elérni.

Bár Sarkozy elnöki stílusa valóban egyedi, akadnak azért olyan politikai személyiségek, akik összehasonlítási alapul szolgálhatnak. Például Tony Blair egykori brit miniszterelnök, aki eleinte szintén állandó médiajelenlétével hívta fel magára a figyelmet, megragadva a lakossággal kialakított „személyes” érzelmi kapcsolatban rejlő egyedülálló lehetőséget. Kormányfői ténykedésének végére azonban összerúgta a port az egész brit médiával, s maga is elszigetelődött. Blair politikai pályafutásából két tényt vehetünk figyelembe: a háromszori megválasztást, illetve a távozásakor uralkodó rendkívüli népszerűtlenséget. Nagy kérdés, Sarkozy esetében milyen forgatókönyv érvényesül majd.






© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány