« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
A kőolaj nem elég
A un moment donné, l’offre ne suffira plus ŕ faire face ŕ la demande de pétrole
Beszélgetés Moncef Kaabival
Le Monde, le 13 septembre 2007


A kőolaj iránti kereslet az utóbbi években szakadatlanul nőtt, az elmúlt öt-hat évben például napi 1,5 millió hordóval. Ezzel szemben a kínálat átlagosan mindössze napi 1,2 millió hordóval emelkedett, s ez az ütem jelentősen elmarad a korábbi 2-3 milliótól. A kőolaj kínálata és az iránta megnyilvánuló kereslet fokozatos elszakadása mögött strukturális okok állnak. Alapvetően módosította az egyensúlyi viszonyokat Ázsia, s ezen belül Kína felemelkedése, mely öt évvel ezelőtt vált nettó kőolajimportőrré, s fogyasztása azóta a duplájára, napi 3,5 millióról 7 millió hordóra ugrott. A kínai növekedés jelenlegi üteme mellett a fogyasztás tizenöt éven belül megháromszorozódik, s napi 21 millió hordóval eléri az Egyesült Államokat. S természetesen nem Kína az egyetlen tényező, mely a kőolajpiac egyensúlyának felborításával fenyeget, hiszen ott van a többi nagy feltörekvő ország, így például India is, melyek rohamos gazdasági fejlődése csillapíthatatlan energiaéhséggel párosul.

A kőolaj iránti kereslet tehát megállíthatatlanul nő, a kínálat viszont nagyon is korlátozott. Annak ellenére, hogy a világ különböző részein folynak feltárások, s folyamatosan javul a kitermelés technológiája is, a mostani ismeretek szerint a kőolajtartalékok mintegy fél évszázadon belül kiapadnak. Ezt megelőzi egy olyan pontnak az elérése, amikor a kitermelés eléri a tetőpontját, s ezután hanyatlásnak indul. E pont elérése régiónként eltér: az Északi-tenger esetében immár öt éve megkezdődött a kitermelés visszaesése, az Egyesült Államokban ez tíz év múlva, míg a Közel-Keleten kilencven év múlva várható. Ezek az előrejelzések annak ellenére irányadónak tekinthetők, hogy a technológia fejlődésével újabb mezők is kitermelhetővé válhatnak, és régebbiek újra megnyílhatnak, vagy hogy a Földön számos olyan régió van – Szibéria, az Északi- és Déli-sarkvidék vagy a mélytengerek –, mely jelentős mennyiségű kőolajat rejt.

Az azonban tény, hogy a kereslet emelkedésével a kínálat rövid távon nem képes lépést tartani. Ennek hátterében részben az áll, hogy elmaradtak a kitermelés technológiai hátterének javításához szükséges kutatás-fejlesztési, valamint az új mezők feltárását és a hatékonyság növelését lehetővé tevő infrastrukturális beruházások, melyek középtávon meghatározzák a kőolajtermelés volumenét. Ezért aztán rövid távon a kínálat rugalmatlan, s nemigen képes alkalmazkodni a növekvő kereslethez. Napjainkban csak a Közel-Keleten (Szaúd-Arábia, Kuvait, Irak) és Iránban állnak rendelkezésre olyan kapacitások, melyekkel a kínálat rövid távon is növelhető valamelyest. Irakot háború sújtja, ezért mind a mai napig nem érte el a 2003 előtti kitermelését: idén 2–2,5 millió hordós napi kapacitással dolgozik, amit öt éven belül 6 millióra szándékozik feltornázni. Szaúd-Arábia termelése 8,5–10 millió hordó között alakul, s gyakorlatilag ez az egyetlen ország, mely adott esetben valóban képes termelését növelni. Oroszország mára elérte a Szovjetunió összeomlása előtti szintet (10 millió hordó/ nap), ám a beruházások elmaradása, valamint a kivételesen nehéz geológiai körülmények komoly korlátokat szabnak a termelés növelésének. Az olajhomoknak köszönhetően hatalmas tartalékokkal rendelkezik Kanada is, ennek kitermelése azonban speciális technológiát kíván, mely ráadásul különösen pénz- és energiaigényes. Az energiaszükséglet fedezéséhez tervbe vették egy atomerőmű építését is, de a kitermelés ezzel együtt is csak egy bizonyos világpiaci ár elérése mellett válik gazdaságossá.

Az árak emelkedése pedig kódolható. A fennálló strukturális hiányosságok miatt elérünk egy pontot, ahol a kereslet és a kínálat teljesen elszakad egymástól, s az olajárak elszabadulnak. Elvi szinten nem zárható ki a hordónkénti 300–350 dolláros reálár sem, bár valószínűsíthető, hogy a 120–150 dolláros árat elérve a piacok hevesen fognak reagálni, s visszaesik majd a fogyasztás. Az olajárak emelkedése természetesen eltérően érinti a világ egyes régióit: Európa például az elmúlt években az erős eurónak hála, kevésbé érezte meg ezt az emelkedést, ám a dollárövezethez tartozó szegényebb országok számára ez súlyos következményekkel járhat.

Nyilvánvaló, hogy az emberiségnek szembe kell néznie az olajtartalékok elapadásával, s megoldást kell találnia erre a problémára. Mindenekelőtt törekedni kell arra, hogy a fogyasztást a felhasználás hatékonyabbá tételével csökkentsük vagy legalább stabilizáljuk, a háztartásoktól kezdve a közlekedésig. Másrészt komolyan kell venni az alternatív energiaforrásokban – nap, szél, hidrogén stb. – rejlő lehetőséget, s be kell hozni az ezen a téren felhalmozott évtizedes lemaradást. Kétélű fegyvernek ígérkeznek azonban a bioüzemanyagok: ezek ugyanis érdemben hozzájárulhatnak a fosszilis tüzelőanyagok helyettesítéséhez, ám radikálisan átalakítják a világ mezőgazdasági termelését. Egyre nagyobb területeken folyik az alapanyagul szolgáló iparnövények termesztése, s ez kiszorítja a hagyományos növényi kultúrákat, s hosszú távon élelmiszerhiányhoz is vezethet.





© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány