ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

Cieger András

Árny- és fényképek

Lónyay Menyhért személyisége

Az átrajzolt portré

„Verhenyes-szõke, már egy kissé õszbe csavaruló haj, szakáll és bajusz, nagy meglehetõs élénk tengerszín szemek, tömpe orr, közép, csaknem köpcös termet – így mutatá magát Lónyay M. nálunk.” Az angliai emigrációban élõ Tanárky Gyula jellemezte így 1859-ben az akkor 37 éves Lónyay Menyhértet.155 A ránk maradt fényképek bizonyítják e külsõ leírás pontosságát. Csak azzal egészíthetjük ki az elmondottakat, hogy Lónyay is – talán ellensúlyozandó magas homlokát – az 1850–60-as évek szakálldivatját követte álla alatt félkörben végigfutó dús arcszõrzetével.

Belsõ tulajdonságait tekintve kortársai egyöntetûen egy racionális és öntudatos, a nagy érzelemnyilvánításoktól mentes, ügyes és eszes politikusnak látták õt. A róla készült jellemzések azonban jelentõsen eltérnek abban – például a portrét rajzoló Lónyayhoz fûzõdõ személyes viszonyától vagy a konkrét politikai helyzettõl függõen –, hogy az imént említett jellemvonásokat világos vagy sötét színekkel ábrázolják-e. A racionalitás, az öntudatosság így könnyen átalakulhatott törtetéssé, makacssággá; a visszafogott érzelmek ridegséggé, unalmassággá, az ügyesség ügyeskedéssé, az eszesség pedig ravaszsággá, sõt egyenesen hideg számítássá.

Különösen érdekes ez az átalakulási folyamat, ha egyetlen szerzõ különbözõ írásaiban figyelhetjük meg. Kecskeméthy Aurél, az 1860–70-es évek ismert jellemábrázoló újságírója Kákay Aranyos álnéven három alkalommal is festett portrét Lónyayról.

1866-ban például így beszél: „Mozgékony, tevékeny és kiválólag eszes ember. Nem egészen hideg ugyan, csakhogy hûvös és sima … Lónyay szemeimben a magyart képviseli, minõ az félszázad múlva lesz … Értem: mívelt, tanult, solid, jó családapa, jó gazda, gyakorlati számító, gyarapodó! És mint politikus? Handabanda nélkül megállja helyét a »hazafiak« közt…” „Õ a magyar óliberálisok s ellenzékiek közt a kevesek egyike, kiben kormányösztön van, aki tudja, hogy kormánynak, a legliberálisabbnak is (ha e szónak van értelme) erõsnek kell lennie, s a hatalom folytonosságával bírnia”.156 Három évvel késõbb ehhez még hozzáteszi, hogy Lónyay „idegrendszere wolfram-acélból van”, mert pénzügyminiszterként az ellenzék folyamatos támadásait rezzenéstelenül, már-már közönyösen tûri, és csak szakmai válaszokra hajlandó. Kákay ezek után – még mindig pozitív értelemben – „furfangosnak” nevezi a politikust, aki ügyes diplomata módjára mindenkivel tárgyal, de határozott ígéretet nem tesz senkinek, mégis tiszta jellemû, mert kizárólag az ország érdekei mozgatják.157

1874-ben megjelent kegyelmet nem ismerõ írása viszont már így ábrázolja Lónyayt: ugyan jó szakminiszter volt, „de vezérszerepre sem elég értelmi s szellemi magaslaton nem áll, sem a kellõ jellem-tulajdonokkal nem bír … Gyakorlati alkatú s irányú férfi, sokoldalú, de nem rendszeres ismeretekkel. Még a közgazdászat terén is, melyen leghonosabb, sem bír elég elméleti s tudományos alappal. Õ sok nemzetgazdászati tárgyakról írt ugyan, de még azért korántsem nemzetgazdászati író. Merész és szerencsés empyricus. Sok esze van, de nem nagy esze. Könnyû fölfogású, de csak a fölületen marad. Bemélyedésre nem képes … Száraz realista, ki költõi lendületet, a lélek nemes mámorát soha sem ismerte. […] De jelleme s vérmérséklete sem az, mely vezérszerepre képesít. Személyisége józan és jelentéktelen. Nem bír sem a szeretetreméltóság, sem a szellemi fölsõbbség azon varázsával, melynek az emberek úgyszólván raisonement nélkül [gondolkodás nélkül] szívesen meghódolnak, s mely az emberek vezetésére képesít. Ámbár szenvtelen és hideg, mégis szenvedélyes, s haragja föllobbanásában magán uralkodni nem tudó szeszélyes, nem egyenlõ, ideges, nem nyugodt kedélyû. Vérmes, meggondolatlan, hírtelen határozó. Mégis makacs. És mégsem kitartó. Elejti holnap, mit ma fölkapott. Emberismerete gyönge, és mert nem tudja, kiben bízhatik: ravasz. Ravasz, de nem eszélyes. […] Éppen nem érzelmes szívû, de nem is rossz kedélyû. Rokonai iránti érdekeltsége, családi erényei becsülendõk. Mások iránt szíve mélyében fukar és önzõ. Jót tesz azzal, ki neki használhat. A tett szolgálatot vagy azonnal jutalmazza, vagy soha, mert háládatlanul elfeledi. Amily kisszabású ember, oly kisszabású politikus. Csak a legközelebbi célokat látja. Csak apró eszközökkel tud élni. Csak apró, másodrendû emberekkel szereti környezni magát. Önálló jellemektõl idegenkedik. Alázatos híveket kegyel. Mit tesz ez a szó ’jellem?’, azt nem ismeri.”158

A jövõ évtizedek nagy tudású, tiszta jellemû és rendíthetetlen nyugalmú magyar hazafia nyolc év múlva, Kákay portrésorozatának utolsó darabjában egy kisstílû, önzõ, felületes, hirtelen haragú és kapkodva cselekvõ politikussá alacsonyodik le. Az eddig értékként felmutatott jellemvonások szinte mindegyike hibává torzul.

Azonban még Kákay e munkája sem bánik el olyan lesújtóan Lónyay jellemével, mint az ugyanekkor portrét rajzoló Fest Imre. Kákay ugyanis legalább veszteget néhány elismerõ szót a politikusra, ám a volt kolléga, Fest államtitkár visszaemlékezésében Lónyay már mint egy álnok és jellemtelen intrikus jelenik meg: „[Lónyay] Bécsbe ment mint közös pénzügyminiszter, hogy ott az udvarnál és a legfelsõbb irányadó körökben szõhesse hálóját, hogy végül, ha Andrássynak egyszer le kell köszönnie, elérhesse kielégíthetetlen becsvágya (és azzal vetekedõ kapzsisága) legfõbb óhaját, Magyarország miniszterelnökségét. […] Lónyay kollégái közül egyikben sem bízott, és gyakran megengedte magának, hogy hozzá legközelebb álló kollégáinak is a legdurvább valótlanságokat rója fel, aminthogy általában is ismert volt tehetsége a hazugsághoz.”159

Úgy véljük, hogy a portréábrázolásban bekövetkezõ fordulat – azzal együtt, hogy Lónyaynál valós magatartásbeli változásokra is rámutat (különösen Kákay esetében) – döntõen az arcképfestõk megváltozott személyes attitûdjébõl és a pillanatnyi politikai helyzetbõl fakadt. Kecskeméthy naplójából tudjuk, hogy személyesen is sokat remélt Lónyay miniszterelnöki kinevezésétõl: elõször egy tisztességesen fizetõ kormányzati állást (miniszteri tanácsosságot a miniszterelnökségen), majd pedig az általa elindított lap folyamatos és jelentõs anyagi támogatását. E tervei azonban nem váltak valóra, ezért Lónyaytól eltávolodott és a politikus lejáratásában vállalt szerepet.160

Megváltozott a Lónyayt körülvevõ politikai közhangulat is. Míg pénzügyminiszterként sikereket ért el, addig 1871 végétõl miniszterelnökként sorozatos kudarcokat mondhatott csak magáénak. Részben személyétõl független tényezõkbõl fakadóan nem volt képes egységesíteni a kormánypártot; kormányzati elképzeléseivel felingerelte az ellenzéket, amely végsõ soron megbénította a parlamenti törvényhozást; nem sikerült rendeznie a horvát–magyar viszony vitás kérdéseit; elmaradt számos régóta ígért reformtörvény megalkotása, stb. Az 1870-es évek közepérõl visszanézve pedig sokak szemében jelentõsen leértékelõdött pénzügyi munkássága is az 1873-ban bekövetkezett pénzügyi válság és a megoldatlan bankügy miatt. Politikustársainak nem tetszett továbbá az a sajátos politikai szerep sem, amelyet híveivel elfoglalt miniszterelnöki tisztségébõl való távozása után. Ám mindezeket a kortársi (és az utókori) emlékezetben elfedték a kormányzati korrupcióval kapcsolatban neki szegezett rágalmak, amelyeket ellenfelei ugyan meg sem kíséreltek bizonyítani, de Lónyay politikai és erkölcsi megsemmisítésére kiválóan alkalmasnak bizonyultak.161 A rágalmakat anekdoták és karcolatok máig hatóan továbbörökítették.

Önarcképtöredékek

De vajon hogyan látta önmagát Lónyay? A kutatónak ebben az esetben látszólag szerencséje van, ugyanis Lónyay jelentõs mennyiségû ego-dokumentumot hagyott maga után (napló, levelek, visszaemlékezés), ezek azonban nem hemzsegnek az önjellemzõ mondatoktól. Teljes önarckép (énkép) feltárására tehát nem vállalkozhatunk, hiszen Lónyay saját érzéseirõl, jellemérõl hosszabb összefüggõ szöveget sosem készített. Ehelyett be kell érnünk annyival, hogy az évtizedeken keresztül kitartóan íródó kéziratlapokról magunk gyûjtsük össze az árulkodó mondatokat. Kutatásunk eredményeinek az ismertetéséhez – néhány más forrás mellett – Kákay 1874-es legteljesebb leírását hívjuk segítségül: könyvének gondolatmenetét követve az ott leginkább kiemelt jellemvonásokról, tulajdonságokról szólaltatjuk meg magát az érintettet.

Kákay kétségbe vonta Lónyay szaktudását, nemzetgazdasági ismereteit felszínesnek nevezte, értékelése szerint a politikus csupán szerencséjének és gyors felfogásának köszönhette, hogy a gyakorlati teendõk során elboldogult a nemzetgazdaságtan világában. Igaz, 1869-ben még pozitív elõjellel emelte ki ugyanezt Lónyay életrajzából: „Eleinte pénzüzleti magas körökben õt merõ mûkedvelõnek tartották s szerették mondogatni. Mióta kifejté tehetségét s tetterejét: tiszteletteljes bizalmatlansággal néznek reá. ’Lónyay túljár mindenkinek eszén’ – mondják most.”162

Pulszky Ferenc is a reformkori országgyûlések munkájára visszaemlékezve a huszonéves Lónyay feltûnõ szaktudását hangsúlyozta: „szõrszálhasogató eszének leleményességét azonban s közgazdasági ismereteit általánosan elismerték s nagy jövõt jósoltak neki.” „Lónyay, ki minden beszédet prózai felfogással mérlegelt, s a fellengzõ szónoklat hatalmának nem engedett, népszerûségre súlyt nem fektetett, és szívósan ragaszkodva ahhoz, amit jónak talált, az ellenkezõ ár közepében is meg tudta tartani állását.”163 Deák Ferenc az 1860-as években pénzügyi kérdésekben egyenesen pótolhatatlannak tartotta és a legtöbb gazdasági kérdést elhárítva magától, azok megoldását Lónyayra hagyta.164

Lónyay visszaemlékezésébõl megtudhatjuk, hogy gyermekkori nevelésérõl kezdetben kizárólag édesanyja gondoskodott, akihez élete végéig szoros érzelmi viszony fûzte. Testvére, Etelka emlékezetében még több évtizeddel késõbb is apjuk hirtelen haragú és meglehetõsen szigorú férfiként élt.165 Menyhért csak annyit ír róla, hogy kormányzati tisztségei (id. Lónyay János fõispáni helytartó, majd királyi biztos és kancelláriai tanácsos is volt) miatt rendszerint távol volt családjától és gyermekei neveltetésérõl meglehetõsen hiányos információkkal rendelkezett.166

A váltakozó színvonalú otthoni tanulás után Lónyay a budai piaristáknál végezte el középfokú és akadémiai tanulmányait. Lényegében húsz éves korában lezáruló rendszeres tanulmányai során németül és latinul tanult, elvégezte a kétéves filozófiai és a hároméves jogi tanfolyamot, eközben lovagló, úszó és vívó leckéket vett. Nem hiányzott életébõl a Kákay által felemlegetett mûvészeti hajlam sem: saját elmondása szerint egy nagyobb betegségéig ügyesen zongorázott, gyakran járt színházba és hangversenyekre, az akadémiai évek alatt Madách Imrével irodalmi folyóiratot szerkesztett, valamint vers- és drámaírással is próbálkozott. A kétéves joggyakorlatot és az ügyvédi vizsgát azonban feltehetõleg nem végezte el; húsz éves korában már a beregi megyegyûlésben találjuk. Addigi meglehetõsen felhõtlen és változatos, többnyire Pesten töltött kamaszkorát hirtelen a megyei, majd egy évvel késõbb az országos politika (1843-tól alsótáblai követ) súlyos kérdéseivel való foglalatosság váltotta fel. Az átlépés a gondtalan gyerekkorból a felelõsségteljes ifjúkorba Lónyay számára nem okozott különösebb nehézséget. Segített ebben befolyásos apja is, aki ekkoriban vette át fia gyakorlati képzését és beosztotta Menyhért minden percét.167 Mindezek ellenére testvéréhez 1842-ben a beregi megyegyûlésrõl küldött beszámolója érzékletesen tükrözi azt az átmeneti lelkiállapotot és idegenkedést, amely Lónyayt jellemezte. Új feladatait engedelmesen ellátja, ám lélekben még diáktársai között jár, az idõsebb politikusi nemzedék ténykedéseit jobbára kívülrõl szemléli: „Fiatal pajtásaink közül egy sincs itt, s így én kénytelen vagyok magam az öregekhez csatlakozni. Reggel felkelek, nagy commoditásban [kényelmesen] felöltözök, gyûlés elõtt egy vagy más tisztviselõhöz elmegyek, a gyûlés alatt karikatúrákat rajzolok, néha egyet-egyet vakkantok a patres conscripti [az összeírt atyák] bölcs elmélkedései közé, mint fiatal csirke a kotlóstyúkok kotkodácsolása közé. Aztán majd ide, majd oda megyek ebédre.”168

A közgazdasági ismeretek elsajátításának a fontosságára minden bizonnyal Széchenyi munkái és személyes ismeretségük irányíthatta Lónyay figyelmét. Igen hamar – más fiatalokhoz hasonlóan – Széchenyi mûveinek a hatása alá került, számára azonban apja révén az is megadatott, hogy tartósnak bizonyuló személyes kapcsolatot alakítson ki a Gróffal. Az 1830-as évek végétõl kezdve többször találkoztak, elkísérhette Széchenyit egy-egy sétájára, majd hosszabb belföldi útjára. „Az akkori ifjúság abban különbözött az elõbbi és késõbbi idõk ifjúságától, hogy az ifjak közt általános volt a törekvés komoly tanulmányok által gyarapítani ismereteiket, élénken érdeklõdni mindazon nagy eszmék iránt, melyek napirenden voltak. Én is ezen irányt követtem, komoly olvasmánnyal foglalkozva kezdtem magamat képezni, és Széchenyi leglelkesebb tisztelõi közé tartozván, azon idõben nem írt õ semmit, mit figyelemmel nem tanulmányoztam volna” – emlékezett Lónyay pályája kezdetére.169 Ismeretségük a reformkori országgyûléseken munkakapcsolattá alakult, Lónyay magát élete végéig Széchenyi tanítványának tartotta, és a forradalom után is – ha tehette – mindig meglátogatta õt Döblingben.

Lónyay beszámol arról is, hogy tizenéves korától tudatosan bõvítette tudását, iskolai kötelezettségei mellett újabb és újabb könyvek olvasásával mûvelte magát. E szokását fiatal férjként sem adta fel, sõt az országgyûlési feladatok további tanulásra sarkallták. Az immár 25 éves politikus barátjának, Ghyczy Kálmánnak errõl így írt: „Emlékszel é a múlt országgyûlés alatt azt mondád egyszer nekem, hogy kívánságod, mentül késõbb házasodjak meg, hogy így elég idõm legyen a tanulásra és önkimûvelésre. Én több mint másfél éve, hogy házas vagyok és mondhatom, hogy az utolsó 8–10 hónapok alatt szorgalmasabb voltam
s többet olvastam s tanultam, mint éltem bár mely korszakában. Ha az ember boldog házi körben él s nem vágyódik a külvilággal érintkezésbe jönni, mindenre könnyen reá ér, így én a múlt országgyûlés óta. Párizsban létemkor sok jó könyvet vévén meg s azóta is néhány jobb munkákat folytonosan megrendelvén több nemzetgazdasági s financiális munkákat olvastam által s sok jegyzeteket csináltam.”170
A levél írásakor éppen a hazai közlekedési viszonyokról szóló hosszabb tanulmányán dolgozott, amelybe igyekezett beépíteni korának idegen nyelvû szakirodalmát is (például M. Chevalier legújabb könyvét). Másutt pedig azt tudhatjuk meg Lónyaytól, hogy ahelyett, hogy a Széchenyi által alapított Nemzeti Casinó éves tagdíját befizette volna, annak áráért inkább szakkönyveket vásárolt.171

Széchenyi mögött a másik ifjúkori példakép Eötvös József volt. Az Eötvös és Lónyay között lévõ kilenc év korkülönbség egyrészt alkalmas volt arra, hogy a két politikus között a reformkor folyamán fiatalkori barátság alakulhasson ki, másrészt megfelelõen nagy volt
a távolság ahhoz, hogy az akkor már elismerést szerzett Eötvös követendõ példaként jelenjen meg Lónyay szemében, mind a magánélet, mind a közélet területén. „Tudod é, hogy azon boldog családi élet és valódi szeretet és egyetértés, melyben Téged kedves nõddel 1843 és 1844-ben Pozsonyban együtt boldogoknak és megelégedetteknek láttalak, ébresztette bennem leginkább az óhajtást a családi élet után. Ezért is kértelek légy tanúm az esküvõnél, gondolván ez áldást fog hozni házamra. […] Általában Neked sokkal tartozom, mint valamivel idõsebb nálam s már annyi dicsõséggel környezett ifjú ember 43–45-dik években igen üdvös hatással voltál reám. Hogy Pozsonyban pártfogásod alá vettél, megismertetve és belevonva szép családi életedbe, sok haszontalanságtól eltartóztattál, bizalmat öntöttél belém buzdításod által s helyeslésed által munkára ösztönöztél. […] Széles Magyarországon, még deákkoromtól fogva Te voltál példányképem. Mint a mai napra, úgy emlékszem azon idõre, midõn megboldogult Atyád örömtõl sugárzó arccal jött be Atyámhoz egy délután, hol Anyám s mi gyerekek együtt voltunk s olvasta fel egyikét azon geniális leveleknek, melyeket Te Párizsból haza írtál. Amint Atyád elment, mondá az Anyám: be boldog nõ Eötvösné, hogy ily fia van! S miután én mindenek felett szerettem volna, hogy Anyám boldog legyen, mindent elkövettem, hogy Téged kövesselek, verseket is próbáltam írni, de biz nem ment az, de legalább kettõztetett eréllyel kezdtem tanulni s így Te még mielõtt ismertelek volna, reám már mint gyermekre nagy befolyást gyakoroltál.” – vallotta meg negyedszázaddal késõbb Lónyay fiatalságának egy meghatározó élményét Eötvösnek.172

1848–49 folyamán a felelõs magyar kormány pénzügyminisztériumában többféle tisztséget betöltve (államtitkári rangig emelkedett) a pénzügyek gyakorlati kezelésébe is belekóstolhatott. Szakismereteinek további bõvítésére a szabadságharc leverése kínált kényszerû lehetõséget. Világos után apja segítségével Párizsba menekült, ahol 1850 közepéig tartózkodott. Itt igyekezett napjait a leghasznosabban kitölteni: „Reggel 8–9 óra közt kelek fel, s addig, míg nem kell az órákra mennem, jó kandallótûz mellett olvasok s írok. Az órák után valamelyik könyvtárba megyek vagy salon literairébe [irodalmi szalonba], 5 órakor rendesen ebédelek a Palais Nationalban (egy jó s olcsó traiteurre [kifõzdére] akadtam, 2 forinttért kapok levest, 3 tál ételt, desszertet, bort és kávét), azután egy-két ismerõsömmel sétálok, rendesen 8 órakor otthon vagyok s éjfélig, néha 1 óráig olvasok s írok – ennyibõl áll elfoglaltatásom.”173 Párizs legrangosabb oktatási intézményeit látogatta, beszerzett számos szakmunkát és arra törekedett, hogy a francia tudományos élet legelismertebb tanárait hallhassa. Lónyay számára bevallottan egyfajta pótcselekvést is jelentett a tanulás ezekben a hónapokban. Rendszeres elfoglaltsága mellett kevesebb ideje maradt az aggódásra családja biztonságáért és saját sorsa alakulásáért. Ezzel magyarázható, hogy a nemzetgazdaságtan témakörébe vágó órák (például Chevalier elõadásai) mellett csillagászati, kémiai és fizikai elõadásokra is eljárt (bár a fizika iránt már diákkorában is érdeklõdött).
A felsorolt adatok tehát látszólag Kákay kritikájának a jogosságát bizonyítják: Lónyay valóban csak szorgalmas önmûvelésének, külföldi útjainak (például Angliában és Franciaországban) és az országos politikában szerzett tapasztalatainak köszönhette nemzetgazdasági ismereteit. Csakhogy erre más lehetõsége a reformkorban nem is nyílt, továbbá nem kapott magasabb (iskolai) képzést a koradualizmus elitjének többi tagja sem. Lónyay iskolatársa volt a piaristáknál például gr. Andrássy Gyula és Manó, Szemere Bertalan, Fabinyi Teofil és Madách Imre. Sõt, mivel a nemzetgazdászat nem igen vonzotta Lónyay kortársait, így hamar kiemelkedhetett közülük ilyen irányú ismeretei miatt. Mint a korabeli leírásokból kiolvasható, Lónyay száraz adatokra épülõ gazdasági témájú beszédeit, cikkeit idegenkedéssel vegyes elismeréssel hallgatták, olvasták. 1867-ben pedig már egyáltalán nem volt kétséges, hogy a pénzügyi tárca egyedüli várományosa Lónyay Menyhért. Ennek ellenére mindig tisztában volt azzal, hogy politikai karrierjét – tudásán kívül – szerencséjének és a sajátos magyarországi viszonyoknak köszönheti: „Teljes öntudatában vagyok annak, hogy [a kinevezést] meg nem érdemeltem, s hogy positiómat – a mi sajnos – nem tehetségeimnek köszönöm, hanem annak, hogy szegények vagyunk szakemberekben.”174

Már az eddig idézett portréfestõk is tettek burkolt utalásokat arra, hogy Lónyay elõadói stílusa nélkülözte a költõiességet (Kákay) és meglehetõsen szõrszálhasogató volt (Pulszky). Szász Károly azonban Lónyay egy 1866-ban elmondott beszédét hallva a következõ értékelésre ragadtatta magát naplójában: „De valljuk meg, Lónyay egyszerûen az összeadás és sokszorozás embere, tiszta számító ész, termékeny és eredeti gondolatok nélkül”. „Azonban õ valódi szónok soha sem [volt]; rendesen jól beszél, de nem szónok. Valami betegesség van elõadásában, valami ekegés-bekegés, ami rossz hatást tesz a hallgatóra. Hangja sem olyan, hogy vele szónoki hatást lehetne elõidézni.” Szász szerint ezért Lónyay a plenáris ülések helyett inkább a tárgyalóasztalok mellett állja meg a helyét.175 Szász két jelenségre mutat rá fenti soraival. Egyrészt jellemzésében két politikustípust állít szembe egymással: a reformkorból megismert, tetszetõs stílusú beszédekben nagy sorskérdésekre rámutató szónoki alkatot, valamint az új idõkre jellemzõ, látszólag érdektelen résztémákat tárgyaló és a hallgatóságot untató hétköznapibb beszédstílusú szakpolitikust. Nem kérdéses, hogy Szász számára (aki maga irodalmár is volt) az elsõ típus a vonzóbb, Lónyayt viszont a másodikba sorolja. Másrészt Lónyay retorikai képességei ekkoriban valóban fejlesztésre szorulhattak, mert a politikus bõ háromévi miniszterkedés után az állami számadásokról tartott képviselõházi beszéde után így vallott naplójának saját stílusáról: „Mindenki azt mondja, hogy a beszéd sikerült volt, azóta szólok jól, mióta letettem minden genet [feszélyezettség érzést], most úgynevezett lampenfiebert [lámpalázt] sem érzek és azóta van hatása beszédemnek. Talán a gyakorlat teszi, hogy most annyira belegondolom magam a tárgyba, melyrõl szólok, miszerint alig tudom, mi történik körülöttem, rendesen eddig is az volt sorsom, hogy a beszéd közben jött be Andrássy s ült le mellém helyére, szedi-veszi irományait, szól elõre-hátra. Az utóbbi idõben fel se veszem.”176

Kákay következõ vádpontja, hogy Lónyay ugyan szakpolitikusnak elfogadható, de jellem- és képességbeli hiányai miatt vezérszerepre alkalmatlan.

Úgy véljük, hogy e megállapításban is van igazság, de mindent egybe véve inkább egy Lónyay ellenes aktuálpolitikai oldalvágásnak tekinthetõ. A kritika elsõsorban Lónyay kormányfõi teljesítményére vonatkozik. A kiegyezést követõen a politika forgószínpadán Lónyayra egyszer osztottak fõszerepet: 1871-ben a dualista korszak második miniszterelnökévé nevezte ki õt az uralkodó. A kulisszák mögött már két év óta rebesgették ezt a lehetõséget. Természetesen Lónyay is rendre értesült ezekrõl a találgatásokról, így volt ideje tudatosan készülni új szerepére. Politikai programjába a korszak legtöbb reformkérdését beépítette (kormányzati reformok, parlamentarizmus reformja, állami takarékosság, adóreform stb.). Jelentõs létszámú támogatói kör vette õt körül, különösen feltûnõ a fiatalabb nemzedék számos tagjának rövidebb-hosszabb lelkesedése Lónyay iránt, akik jelentõs reményeket fûztek miniszterelnöki mûködéséhez, tõle várva az 1867-ben meghirdetett reformpolitika folytatását. Legodaadóbb hívei egyenesen Bem tábornokhoz hasonlították harcos kitartása és tenni akarása miatt.177

Önkritikusan elismerte azonban, hogy az Andrássy által kialakított szerepelvárásnak nem tudott és nem akart megfelelni. A kiegyezéses rendszer elsõ miniszterelnökének megnyerõ fellépése, konfliktuskerülõ magatartása után Lónyay alakja nem tûnhetett túl vonzónak párttársai többsége számára, személyisége és elképzelései megosztották a kormánypártot. Kormányzása vége felé kénytelen volt belátni, hogy programja megvalósításán kívül pártjának és kormányának egységesítésében is kudarcot vallott: a kölcsönös bizalmatlanság miatt nem sikerült társai vezérévé válnia. „Egy ember életében elég volt mit tettem … Visszás helyzetet vettem át, gyõztünk a választásoknál, éreztem hogy most vagy soha, 3 év; erõs kormány csak erõs párttal lehet. Beláttam, hogy ez nincsen meg, nem voltak csatáink, melyek megedzhettek volna, mint hajdan … Bánt a lemondás mint kormányelnök” – jegyezte fel zaklatottan a történteket a maga számára.178

Ráadásul távozásának forgatókönyve is meglehetõsen megalázó befejezést tartogatott számára. Bukása a személyes becsületét lejárató támadások következtében végérvényesnek bizonyult. Az ellenfelei által tudatosan felhasznált korrupciós rágalmak emberi méltóságát, erkölcsi tartását, sõt magánéleti elveit is kikezdték. Egész életében ugyanis Széchenyi példáját követte abban is, hogy az ország fejlesztése érdekében megszerzett gazdasági tudását önmaga és családja vagyonának a gyarapítására is felhasználta. Emellett többször hangoztatta, hogy vagyonát becsületes úton hosszú évtizedek alatt fokozatosan szerezte, köszönhetõen kitartó takarékosságának, szorgalmának és a szerencsének. Sértett öntudatossággal vállalta kortársaitól eltérõ mentalitását: „Midõn hazám javát s anyagi jólétét elõmozdítani igyekeztem, a magamét is növeltem. Igenis ez teljesült rajtam s erre büszke vagyok. Midõn önök pihentek, visszahúzódtak, én munkás voltam …”.179

Önvallomásaiból jól kiolvasható, hogy miniszterelnöki sikertelenségének fõ okát nem saját képességeinek a hiányosságaiban látta, magára mint a visszás belpolitikai helyzet áldozatára tekintett, az õt ért támadásokkal szemben pedig védtelennek érezte magát: „Öntudatlanul követhettem el hibákat, kinél nem fordulnak azok elõ, de soha semmi körülmények közt nem rendeltem alá a közérdeket mások vagy magam érdekének. […] Vannak nemtelen fegyverek melyek ellen nincs védelem, mert hasonlókhoz nem nyúlhatunk, ha csak önmagunkat azokkal, kik azokat használják egy sorba állítani s így lealázni nem akarunk. Hol tények s kézzel fogható s bebizonyítható tények nincsenek ott kezdõdik az ellenséges érzet által szított rágalom, alattomos célzások.”180

A kormányfõként eltöltött alig 14 hónap negatív tapasztalatai, politikustársaiban való keserû csalódása mélyen bevésõdtek Lónyay emlékezetébe és haláláig meghatározták magatartását.181 Ezt követõen legtöbb beszédét, írását az önigazolási kényszer jellemezte: újra és újra fontosnak tartotta, hogy korábbi intézkedéseit, politikai döntéseit és magánéleti tevékenységét védelmezze a nyilvánosság elõtt. „Mentül mélyebben megyek a bankkérdésbe, annál inkább látom, hogy ezen munka éppen nem lesz jelentéktelen mû, noha a tárgy száraz, de az ország valódi érdekének védelmében a helyzet magaslatán áll és a történeti részben nem egyszer volt alkalmam múltamra visszatekinteni, s a históriai tényekre melyekben kiváló szerepem jutott, az emberek emlékébe hozni. Azt hiszem, mindenki részrehajlatlanul olvasni fogja, érzendi azon méltánytalanságot, mely velem történt, s hogy ezen irányban továbbra is hasznos szolgálatokat tehettem volna hazámnak” – írta testvérének a készülõ Bankügy címû könyvérõl.182 Albertnek hosszú éveken keresztül küldött leveleibõl jól kiolvasható továbbá, hogy néhány évig még bízott a politikai visszatérés lehetõségében, élete végéig pedig reménykedett erkölcsi rehabilitációjában.

Bukása után járása a politika porondján bizonytalanná vált, a rendszeresen érkezõ felkérések ellenére óvakodott a határozott lépésektõl: 1874–75-ben végül nem vállalta a kormánypárton belül híveit tömörítõ „vacsorapárt” nyílt irányítását, 1878-ban hosszabb mérlegelés után nem lépett be a Tisza-ellenes erõk jelentõs részét tömörítõ Egyesült Ellenzék pártjába, nem mondta el több kritikus hangvételû beszédét sem.183 Egyszerre vonzotta és taszította is a politika világa; vágyott is az elégtételre, azaz a dicsõ visszatérésre, de egyben félt is az újabb támadásoktól és a kudarctól. Meglehetõsen körülményessé és habozóvá vált, ezt példázzák az 1878-as ellenzéki pártalakulás idején testvérével megosztott gondolatai is: „A válaszúton állok, nem marad más hátra, mint vagy megválni a politikai élettõl, ez esetben a fõrendiházba visszamenni, vagy belemenni az új pártba s az izgalmas idõt elfoglaló, a szabad mozgást megbénító actióba lépni. Mit gondolsz? […] Ha hazám érdekét tekintem, be kellene mennem, noha azt tõlem nem érdemli, ha magam nyugalmát nézem, azt kellene szó szerint mondani: nem, nem”. „Jó orrom volt, hogy az oppositióba nem mentem bé, nem populáris, nem homogén, nem erõteljes, nem tevékeny, sok a másodrendû vezér, sok benne a személyes ambitió, kevés az öntudatos cselekvés. Talán holnap elmegyek klubjukba.”184

1874-ben Kákay nincs megelégedve Lónyay vérmérsékletével sem: véleménye szerint
a politikus lobbanékony, idegesen kapkodó, meggondolatlanul cselekvõ. Feltûnõ, hogy néhány évvel korábban Lónyay kapcsán még éppen azt emelte ki, hogy az acélidegzetû politikust mennyire hidegen hagyják környezete támadásai. A két eltérõ vélekedés mögött – Kákay személyes szimpátiájának az eltûnésén túl – Lónyay lelkiállapotának a megváltozása is meghúzódhat. Minden bizonnyal miniszterelnökként az egyszerre rázúduló és egyenként is emberpróbáló feladatok, valamint a személyét is célzó politikai csatározások idegesebbé, indulatosabbá tehették, bár errõl Lónyaytól származó önvallomással nem rendelkezünk. Azt viszont tudjuk tõle, hogy már pénzügyminiszterként is (tehát amikor még Kákay méltatólag írt róla) kissé nyugtalannak és kapkodónak tartotta magát. Halálosan beteg államtitkáráról, Graenzenstein Gusztávról például így írt: „Már azért is igen jó volt nekem, mert jellemünk bizonyos ellentétben áll egymással, õ lassan beszél, mindent megfontoltan tesz s így szükség volt nekem ezen kerékkötõre.”185
Saját megítélése szerint türelmetlensége, keménysége döntõen pénzügyéri állásából, valamint abból fakadt, hogy egyre kevésbé tudta elviselni a kormány tétlenségét. Pénzügyminiszterként állandó harcot folytatott minisztertársaival az állami kiadások csökkentése érdekében, továbbá többször bírálta kormányát annak határozatlansága, tehetetlensége és zavaros mûködése miatt. „A collegák közül ki fog sajnálni? Mind élesnek tartottak és türelmetlennek, meg nyakasnak, pedig mind ez csakis a haza, a párt és a kormány érdekei miatt voltam” – összegezte a róla kialakult képet távozásakor.186

A fennmaradt források azonban elárulják számunkra, hogy Lónyay már gyerekként is hevesebb természetû volt. A nagy barát, Madách is így jellemezte egyszer, de visszaemlékezésének egy félmondatában Lónyay is „kissé mérgesebb természetûnek” mondta magát.187 Nyilván nem maradt rá hatás nélkül az sem, hogy apját is sokszor láthatta indulatosnak és makacsnak.

Kákay utolsó megjegyzése Lónyay erõs családi érzéseire vonatkozik. Eszerint, ha másokkal nem is, de rokonaival nagylelkû és önzetlen volt. Kákay ezt elismerõleg említi, más kortársak azonban e tulajdonságból is kíméletlen vagyonszerzési vágyat és a gazdasági visszaélések iránti fogékonyságot (például családi vasútépítés) olvastak ki.

Többévi biográfiai kutatómunka után elmondható, hogy Lónyay szemében és szívében a család boldogulása és vagyoni biztonsága valóban az elsõ rendû tényezõk között szerepelt. A család fejeként egyszerre egyengette négy fia (Béla, Menyhért, János és Gábor) és négy testvére (Albert, János, József és Etelka) sorsát, valamint odaadóan gondoskodott idõs édesanyja nyugalmáról. Feleségével, Kappel Emíliával majdnem negyven évig éltek boldog, kiegyensúlyozott házasságban, társáról mindig a legmelegebb elismerés hangján szólt. A csak 1871-ben grófi címet elnyerõ újarisztokrata férj és a tehetõs polgárcsaládból származó, ugyancsak protestáns feleség életmódja nem igazán igazodott a fõúri körök szokásaihoz. Egy kortárs megfigyelése szerint a hagyományos arisztokrácia valójában nem fogadta be a családot.188 Lónyay leveleit olvasva ezt némileg igazolva látjuk: „Emmi itt lassan-lassan valódi … gazdaasszony lett. Reggel mi ketten együtt reggelizünk, aztán õ konyhát, spejzt járja be. Aztán elmegy egy kis kapával és késsel a kertbe. Dudvát irt, száraz gallyakat vág le. Aztán különös szorgalommal ablakot és kályhát mos. Aztán elmegy fürödni, felöltözik, még délelõtt zongorázik. Délután a feketekávé után ismét zongorázik, este séta vagy kikocsizás, aztán ha szép az idõ, kinn ülünk a teraszon. Ha nem, mi Gáborral tarokkozunk, Emi pasziánszokat rak, mellette Jancsi olvasgat. Ez a mi életünk itt kedves Bercim, én rendesen az egész délelõttöket 9tõl – 2 ½ délutánig az íróasztalomnál töltöm, aztán a vacsora után éjfélig még dolgozok.” – számolt be testvérének erdélyi birtokán töltött napjaikról.189 A családi élet nyugalma azonban az 1870-es évek eleje óta egyre kevésbé adatott meg számára. Egyrészt politikai mûködése és az azt kísérõ rágalmak, másrészt a családtagok 1873-ban megrendült anyagi helyzete, harmadrészt pedig a családon belül felerõsödõ ellentétek miatt.

Legtöbb gondja legidõsebb fiával, Bélával volt, aki voltaképp huszonéves korától kezdve, 1890-ben bekövetkezett haláláig állandó pénzzavarral küszködött. Emellett azonban költséges életmódjával és henyeségével feleségét és gyermekeit is nehéz helyzetbe hozta. Apja valójában nem volt képes eldönteni, hogy mi tévõ legyen tékozló fiával. Lónyay két évtizeden keresztül emésztette magát, hasztalanul váltogatva az apai szigort, valamint a nagylelkû és bõkezû megbocsátást: „A második, mit tettem a mostani állapotával és eddigi eljárásával alig egyeztethetõ meg. Ellentmondás látszik benne, de mégis megtettem, azt remélve, hogy megtartja szavát s talán épp az, hogy bizalomra méltatom fogja ezután óvatosabbá tenni.” „Sokszor jutott eszembe ismerve õt – kivált a tett tapasztalatok után – hogy kevesebbet kelletett volna neki engedni s szorosabban tartani. Most lesz 30 éves, reméljük hogy komolyabb lesz ezen kedves, jószívû, derék, de ingatag, egészen a környezet által befolyásolt fiunk.”190 Apja úgy döntött, hogy ismét kezességet vállal fiáért, hogy az újabb kölcsönt vehessen fel, sõt egyes családi birtokokat a nevére íratott, bízva abban, hogy a gazdálkodás, majd komolyságra neveli Bélát. Néhány hónappal késõbb azonban Lónyay keserûen ismerte be, hogy fia nem váltotta be reményeit. Nevelési elveit – takarékosság, szorgalom, a családi élet szentsége – fia folyamatosan semmibe vette: „egyenesen megmondom, gyenge, nagyon gyenge valék irányában, mert a szülõ azon gyermek irányában gyenge, akit szenvedni lát. Gyenge valék midõn szorosabban [nem] vettem, midõn tanulni nem akart, bíztam abban, hogy külföldön fog benne ébredni a tanulási vágy. Gyenge voltam midõn a Heidelbergben csinált pár ezer forintnyi adósságát oly könnyedén kifizettem, anélkül, hogy irányában a jövõben vigyázóbb lettem volna. Elnézõ voltam midõn bátyúi adósságának kifizetése után visszavevé a birtokokat, azt kezébe adtam ismét. Elõre nem látó, vak, benne és szavában teljesen megbízó, midõn az idén tavasszal a birtokot nevére írattam, megterhelni engedtem, 28000 forintig jót álltam […] Nem lenne egyhamar vége elõsorolásának mindazon apai gyengeségeknek, melyek inkább szeretetet és a többiek feletti megkülönböztetést mutatnak.”191

Fia iránti elnézõ magatartása miatt saját feleségével és legszeretettebb testvérével, Alberttel is szembekerült. Béla ugyanis a szûk családon belül választott magának feleséget: Albert lányával, azaz elsõ unokatestvérével kötött házasságot. A házastársak között azonban az 1870-es évek végére megromlott a viszony, ami végül 1888-ban válással végzõdött. Lónyay természetesen igyekezett fia védelmére kelni, bár egyre kevesebb meggyõzõdéssel.
A családi élet területén úgy tûnik, hogy Lónyayné volt a keményebb. Többi gyermeke vagyonának megõrzése érdekében határozottabban szállt szembe fiával, egy ideig Lónyay kénytelen volt közvetíteni felesége és legidõsebb fia között. Emília egyébként 1869-ben ellenezte magát a házasságot is, ezért Béla boldogsága érdekében Lónyay még arra is hajlandó volt, hogy tanácsokat adjon leendõ menyének felesége megpuhításához: „Marid írjon Emminek – maga írja, ne diktálja, úgy hiszem el fogja találni a modort. Pár szóval elég ha mondja, szereti a fiút, jó neje lesz s Emmit mint illik tisztelni fogja s nem mond le arról a reményrõl, hogy még talán szeretetét is meg fogja idõvel nyerni, ha fogja látni, hogy fiát boldoggá tenni élete fõ feladata. Ennyit írnék körülbelül” – írta Albertnek.192

Fia azonban sem a családi-, sem a gazdasági-, sem a közélet területén nem állta meg
a helyét. Családját, vagyonát és erkölcsi tekintélyét is elvesztette. Lónyay élete végén teljesen tanácstalanul állt gyermeke élete fölött: „Leginkább megbotránkoztatott nála a teljes hiányzó érzés a becsületesség alapfogalmáról, s azon szemtelenség, mellyel a nem igazat mondja, írja és állítja, süllyed õ folyvást attól tartok, pedig gyermekkorában mily kedves és jószívû fiú volt, hová változott, mi lesz jellemtelensége folytán még belõle. De nem folytatom többé, oly nehéz szívem, ha reá gondolok. Szerettem õt nagyon s gyenge voltam mindig irányában, ezt bánom nagyon, fog e valamit használni, ha ezután mint megérdemli keményen bánok vele”.193
Magánéletének minden bizonnyal legnagyobb csalódása volt fia magatartása, sorsának alakulását személyes kudarcként élte meg. Ennek ellenére élete utolsó hónapjaiban sem tagadta meg õt, nem volt ereje végleg elengednie fia kezét: „igaz, hogy õ rossz fiú, haszontalan ember, rossz férj, de mégis az én fiam s a szerencsétlenség, hogy e hóban lesz 40 éves ember, vénebb, mint hogy remélleni lehetne javulását.”194

Valójában nem elképzelései szerint alakult másodszülött fiának élete sem. Bélához hasonlóan Menyhértet sem hajtotta túlzottan a tudásvágy. „Jó, becsületes fiú, de megfoghatatlan mily életunt, szótlan, kedvetlen. Bizony õ benne is csalódtam. Nem igen lesz belõle valami nevezetes ember, pedig talentuma van. Nagy baj a két idõsebb fiamra nézve, hogy van valamiük. Ha szegény lennék, többre mentek volna, de így a vagyonban bizakodnak … Menyusnak van legalább egy következetes szenvedélye, az a hypológia [lóismeret]. Rendes ember, nem költ, pénze mindig lesz, ha csak a lószenvedélyre nem fog rendén kívül költeni.”195 Csalódását enyhítette, hogy Menyhért Bélánál nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb emberré vált. Vidéken mértéktartó életmódot folytatott és családot alapított. Az apa fia érdekében még kisebb törvénytelenségre is hajlandó volt. Menyhért ugyanis nem teljesítette egyéves önkéntesi szolgálatát a katonaságnál. Egészségügyi indokokra hivatkozva rendre távol maradt a sorozástól, ezért vizsgálat indult ellene szökés gyanújával. Ügyét még a fõrendi ház is tárgyalta, mert a bíróság kérte a fiú kiadatását. A fõrendek végül különbözõ formai indokokra hivatkozva megtagadták ezt, Lónyay viszont feltehetõen ajándékokkal lefizette a család ismerõsét, egy Bereg megyei szolgabírót, aki igazolta, hogy Menyhért idõrõl idõre jelentkezett a bevonultatásokat helyi szinten intézõ hatóságnál.196 Fia egészsége egyébként valóban nem volt a legjobb, több alkalommal hosszú orvosi kezelésre szorult. A legnagyobb fájdalmat azonban az jelentette Lónyay számára, hogy bõ fél évvel saját halála elõtt az akkor még csak 35 éves fiát el kellett veszítenie, aki agyvérzésben halt meg 1884-ben.

Fiai közül csak a legkisebbre, Jánosra lehetett igazán büszke: a fiú genfi felsõfokú tanulmányok után diplomáciai pályára adta a fejét és a berlini nagykövetségen szolgált. Gábor nevû gyermekérõl kamaszkorában hallhatunk többet Lónyaytól. A születése óta sokat betegeskedõ fiú állapota 1866-ra súlyosabbra fordult, ezért apja osztrák orvosokhoz és itáliai pihenésre vitte fiát. A lábra állni sem tudó gyermeknek egy speciálisan kialakított fogatot bérelt és az egész utazás alatt a bakon ült, hogy fia kényelmesen feküdhessen. Leveleibõl megtudhatjuk, hogy egy éjszaka még a lovas kocsit körbeálló és azt levizelõ részeg katonákat is sikerült lecsillapítania.197 A végül 1927-ig élõ fiú jobbára birtokai igazgatásával töltötte életét.

Testvérei közül különösen János és Albert állhatott közel a szívéhez, legalábbis Lónyay róluk írt a leggyakrabban. Befolyását valóban igyekezett családtagjai számára is kamatoztatni. Erre kiváló alkalmat jelenthetett a stratégiai fontossággal bíró Északkeleti Vasút kiépítése, amely a család birtokait is érintette. Természetesen János és Albert is azt szerette volna elérni pénzügyminiszter testvérénél, hogy saját birtokai közelében épüljön a vonalon vasútállomás. Lónyay két civakodó öccsét egyaránt nyugalomra intette és a testvéri szeretetre emlékeztette. Noha Lónyay továbbra is megígérte segítségét, az ország érdekeinek elsõbbségét hangsúlyozta testvérei elõtt: „…de az ország érdeke, melynél fõ tényezõ én leszek s ott hol az ország érdeke szól, a két testvér érdekét mellõzni fogom, mint ez kötelességem. […] Jancsi számára igyekeztem ezen vasút vállalatnál és által bizonyos elõnyt biztosítani, most azon fogok igyekezni, hogy te jó és biztos vállalatoknál folyó tõkéd után nyereményt tehess. […] Magam semmi esetre semmi vállalkozásban, míg miniszter leszek, részt nem veszek, de miért ne adhassak nektek jó tanácsokat” – írta Albertnek.198 Lónyay
a kortársak és az utókor által annyira bírált befolyását azonban éppen akkor nem tudta érvényesíteni, amikor a családnak a legnagyobb szüksége lett volna rá. A család anyagi helyzetét is komolyan megrendítõ 1873-as pénzügyi válság idején ugyanis Lónyay már kikerült a kormányból. Testvérének küldött leveleiben emiatt többször sajnálatát fejezte ki és 1875 után megfordult a fejében, hogy a család érdekében politikai elvein lazítva belép a Szabadelvû Pártba, majd pedig a kormányba.199
Erre végül is nem került sor. Ehelyett egyrészt
a Magyar Földhitelintézet elnökeként igyekezett testvérein segíteni, másrészt saját és felesége vagyonát használta fel fiai és testvérei támogatására. „Szegény fizetésem, melybõl Jancsit Berlinben tartom, melybõl Marinak, Bélának adom azon összegeket, mire képes vagyok, mibõl édesanyámnak küldöm részletét és szállásbérét; pedig meg volt általad ígérve, hogy Perényi lõcsei és bihari pénze legelõbb azon obligók törlesztésére szolgáland, melyeket én vállaltam a te kedvedért s számodra” – készített leltárt Albertnek írott levelében
a rokoni kötelezettségekrõl.200

A család rosszra forduló vagyoni helyzete és megállíthatatlan pénzügyi gyengülése keserûséggel töltötte el: körültekintõ elõrelátást, kitartó szorgalmat és takarékoskodást hirdetõ életvezetési elveit rokonai legtöbbje nem tartotta megfelelõen szem elõtt, õ pedig a család fejeként képtelen volt az anyagi süllyedés visszafordítására. A néhány évtized alatt tekintélyessé növelt családi vagyon lényegében még Lónyay életében szertefoszlott. Az 1881-es esztendõ elsõ napjaiban egy álmatlan éjszakán összeszámolta vagyonát, a kapott eredmény lehangoló volt: „Azon szomorú eredményre juték, hogy nem csak nincsen semmi, mirõl rendelkezhetem, de még az Emmi vagyona se marad a gyerekek számára intacta.”201 Egy évvel késõbb pedig még súlyosabb lett a helyzet: „Ma kénytelen valék Emmi gyöngyét és gyémántjait elzálogosítani.”202

A test bajai

Saját testi és lelki állapota nem igen foglalkoztatta Lónyayt, kézirataiban csak elvétve találhatunk például az öregedésre utaló megjegyzéseket. Rokonai testi és lelki bajainak az ápolása mellett saját hangulatáról szintén ritkán tett említést. Úgy véljük, hogy a család fejeként érezte felelõsségét és magatartásával a lelki élet terén is mintával kívánt szolgálni. Az 1860-as évek közepén felesége elvesztése után tartós melankóliába zuhanó öccsének például az élet szeretetérõl, a küzdeni akarásról és a rendíthetetlen munkálkodásról írt.203 Az elmúlás kapcsán is csak az nyugtalanította, hogy vajon fiai (különösen Béla) képesek lesznek-e saját lábukra állni és rendezett életet folytatni. Életérõl hosszabb számvetést egyre gyakoribbá váló betegségei és Menyhért fia elvesztésének hatására sem készített (pedig erre ösztönözte édesanyja is), csak azt tervezte, hogy vagyonának gyarapodásáról készít összegzést.

Talán csak hajának õszülése zavarta igazán, mint láthattuk ezt már kortársai 37 éves korában észrevették. Feltehetõen némi irigységgel szemlélte a nála mindössze egy évvel fiatalabb politikustársát, Andrássy Gyulát, akinek göndör fekete hajáról mindenki elismerõleg szólt. Az ötvenes éveiben járó két férfi errõl egyszer bizalmasan szót is váltott: „történetesen megemlítém, mily jól conserválja magát [Andrássy], ha õszül is, de kis távolságra s nagy világosságban látszik csak. Megkérdém minõ pomádét használ.” Andrássy ezt követõen megküldte Lónyaynak a hajfesték összetételét (azt nem tudjuk, vajon használta-e).204
Testének elsõ bajai az 1860-as években jelentkeztek: lábfájását a pöstyéni fürdõben kezeltette. Testvérének írva a politikai élet legújabb fejleményei mellett itt szerzett élményeirõl is érzékletesen tudósít: „Még mindig fekszek, naponta fürdök, iszapban van 3 óra hosszat a lábom, javulás még nem nagy, de mégis annyi, hogy már legalább ki tudom fújni az orrom, köhinteni és prüsszenteni is tudok nagy fájdalom nélkül.” „Reggel veszem a fürdõt, mely abból áll, hogy derékig beledugnak egy kádba, melyben 33–34 foknyi meleg iszap van, a kádat befedik, reám lepedõt adnak és ott kell izzadni 20 percig. Aztán 10 percig még egy 30 foknyi meleg vízzel telt másik kádba kell átmenni, megint 15–20 percig pokrócba betakarva izzadni kell, aztán még egy-két óráig ágyban heverek. Ezen izzasztó kúra egy kissé mégis nervózussá tesz, úgyhogy már vagy egy hete nehezen tudok elaludni.”205

Lábfájása azonban élete végéig megmarad, sõt 1876-ban a bécsi orvosok vesebajt is megállapítanak nála. Úgy tûnik azonban, hogy testének újabb jelzésére évekig nem fordít kellõ gondot, bár ha tehette, igyekezett hosszabb idõt pihenéssel tölteni erdélyi birtokán vagy a család kedvelt üdülõhelyén, az itáliai Meránban. Ismereteink szerint vesebajának alaposabb kezelésére csak élete utolsó két-három évében került sor. Ennek egyik oka – mint arra Lónyay is utal – az lehetett, hogy tisztában volt azzal, a kezelések jelentõs összegeket fognak felemészteni, ezért maga helyett sokáig inkább családjára költötte pénzét.

Végül azonban engedelmeskedett orvosai utasításának és felesége társaságában gyógyulni indult. A Bécsbõl és a svájci Radegundból hazaküldött leveleibõl testvére egyrészt kendõzetlenül értesülhetett Lónyay állapotáról, másrészt képet kaphatott a külföldi orvostudomány eljárásairól (például ivókúra, kímélõ étrend). A levelek mai olvasójának viszont az a benyomása, hogy Lónyay inkább egyfajta kalandnak tekintette kezelését: összehasonlításokat tesz a különbözõ gyógymódok között, valamint látható kedvvel ír étkezéseirõl, pihenésérõl. Beszámolója inkább egy külsõ orvosi leírás szófordulatait idézi, mintsem saját fájdalmakkal teli betegségének a megélését. „Reggel 7-kor bejönnek befûteni, jó belülrõl fûtõ kályhám van. ½ 8-kor jõ egy tenyeres-talpas ifjú hercules alak, erõsen megdörgöli szárazon a hátgerincem, azután vizes lepedõbe burkol s erõsen megdörgöl, úgyhogy õ is, én is neki melegszünk, azután az ágyban reggelizek, újságokat olvasok, szivarozok kedvem szerint, kávét, meg cugedtet [aprósüteményt?], a szivart és dohányt is, de a pesti doktorok annyira leszoktattak, hogy 3 szivarnál többet nem engedek meg magamnak, a kávét is eltiltották, itt nem. ½ 10-kor jõ Ultzman tanár két asszisztenssel s minden módon electrizálják hólyagom, ezután úgynevezett hólyaggimnasztikát csinálnak nekem, mi este ismétlõdik. Azután felöltözködöm s ki kell mennem a levegõre s járni bármilyen az idõ, ha reáérek délután is. Egy órakor a szobámba ebédelek igen jól. Levest, két tál húsételt kapok, igen jót, gyakran halat, azután tiszta kompót és feketekávé, gyenge, de jó. Estére két híg tojás és egy pecsenye. Lefekvés elõtt gyakran ülõfürdõ, az elalvás ritkán sikerül, éjfél után két órakor vizeletet kell bocsátani, azután jól alszom 7 óráig, reggeli után ismét alszom egyet,
a séta után s néha ebéd után is rövid sziesztát tartok. Ultzman professzor elsõ tekintély, nagyon gondosan gyógyít, magyar ember, Kassáról való, igen nyílt ember, midõn kezelés alá vett, nem biztatott semmivel, sõt azt a prognózist állította fel, hogy enyhíti bajomat, de hogy egészen helyre álljon egészségem, azaz hogy katéter nélkül tudjak vizelni, nem ígérte, de 14 napig kívánta tanulmányozni a legalkalmasabb gyógymódot, s aztán erõm helyreállítása végett menjek a rivierába.”206

„A cura [Radegundban] jókor reggel kezdõdik, az ágyból egyenesen vizes lepedõbe burkolnak, 14 fok vízbe, azután megdörzsölnek, leöntenek 12 fokú vízzel, s még jobban megdörzsölnek, aztán gyorsan öltözök, 1½–2 órát sétálok, egy rakás pohár vizet megiszok, minden forrásnál kell innom, 6–8 pohárral s csak azután következik a reggeli. Kivételesen nekem a gyenge kávét megengedték, délelõtt még egyszer kell sétálni s ismét séta közben
a forrásoknál inni. 12 órakor ebéd, 3 tál étel, leves nincs megengedve … egy húsétel és tiszta fûszer nélkül, semmi szeszes ital, se feketekávé, se tea. 7 órakor egy pár aludttej graham kenyérrel, vacsora elõtt ismét séta és forró víz, 9 kor aludni kell mennem. A foglalkozás komoly dologgal, sõt a levélírás is el van tiltva.”207

Lónyay életének utolsó tíz évében rendszeresen jelezte testvérének, hogy alvási zavarok gyötrik. Valójában ezen semmilyen gyógymód nem segített, hisz az álmatlanság kiváltó okát, a családtagok vagyoni helyzete fölött érzett folytonos aggodalmat nem sikerült megszüntetni. „Ne gondold, hogy én nyugodt vagyok, nappal csak eldolgozgatok, de éjjel elég nyugtalan vagyok. Olvasok lefekvéskor, hogy elvágjam a gondolatok fonalát, de éjfél után ha elalszom egy félóra alatt felébredek s órákat tart még ismét álom jõ a szemeimre, akkor is gyakran újabb olvasmány segít…” – vallja meg testvérének, majd belekezd az éjszakák alatt kigondolt pénzügyi intézkedések ismertetésébe.208 Idegi kimerültsége odáig fokozódik, hogy utolsó levelei egyikében – halála elõtt öt nappal – kénytelen elnézést kérni testvérétõl, mert az õt nyomasztó gondok miatt írása csak nehezen olvasható.209

Az 1884. november 3-án bekövetkezõ halálát a tudósítások szerint szívroham okozta. A 63. évében járó Lónyay aznap a Dunamelléki Református Egyházmegye egy szaktanácskozásán elnökölt a Kálvin téren. Az ülés vége felé azonban rosszul lett, és délután két kisebb roham lebénította testének teljes baloldalát, a harmadik pedig – már Szász Károly püspök szobájában – életének is véget vetett.

Lónyay Menyhért emlékezete

1867-ben a Magyar Tudományos Akadémián gyászünnepélyt tartottak a nem sokkal korábban elhunyt elnök, gr. Dessewffy Emil emlékének a tiszteletére. Az ülésen jelen lévõ és a megemlékezés elõkészítésében is részt vállaló Lónyay elérzékenyülve ezt írta naplójába: „Mégis derék nemzet vagyunk, megadva az érdemnek azt, mi az övé. Ezen ünnepély lezárta a politikai animozitások [ellenséges indulatok] utolsó fennmaradt csíráját Dessewffy emléke iránt. Egy buzdító példa ismét a jövõ nemzedékeknek, hogy a haza nem szokott a sír után háládatlan lenni.”210 Nos, ha 17 évvel késõbb saját temetését láthatta és
a róla szóló megemlékezéseket olvashatta volna, minden bizonnyal nem ezeket a sorokat jegyezte volna fel. A jövõ nemzedékek Lónyayval szemben igencsak háládatlanoknak bizonyultak.

A halála körüli napokban megjelent nekrológok többsége – a kötelezõ tiszteleten túl –
a méltató szavakkal meglehetõsen fukaron bánt. Közös volt bennük az is, hogy hosszan foglalkoztak a személyét érintõ korábbi támadásokkal, politikai szerepének megítélését pedig a történelemre bízták. Ezzel azonban nem értek el mást, minthogy a politika belsõ köreibõl jó egy évtizede távozott politikussal kapcsolatban az olvasó emlékezetébe idézték a rágalmakat, Lónyay méltatására azonban nem vállalkoztak, azt a jövõbe tolták.211
Tulajdonképpen hasonló eredményt ért el a hivatalos megemlékezõ, Trefort Ágoston akadémiai elnök is elõdjérõl szólva. 1885-ben elmondott emlékbeszédét nem tartotta alkalmasnak arra, hogy Lónyay tevékenységét „minden oldalról” méltassa. Arra azonban volt tere – a kétségtelenül elismerõ szavak mellett –, hogy kitérjen a reformkori közoktatás elmaradottságára vagy Lónyay bankkérdésben vallott nézeteinek a bírálatára.212

Részben ebbõl fakadóan is az újságok hasábjain az emlékezés kurta mondatait elnyomták azok a beszámolók, amelyek Lónyay temetésérõl mint különleges látványosságról készültek. A korabeli temetésekrõl szóló tudósítások egyébként is hajlottak arra, hogy mind
a halottat, mind az emelkedett emlékezést profanizált, igen tárgyiasult módon ábrázolják. A Pesti Naplóban például részletes leírást találunk Lónyay ravataláról: „A díszes magas ravatal teljesen légmentesen zárja a holttestet, oldalfalai üvegbõl vannak s tetejét is metszett üveglap födi. A ravatal alsó részében jégkádak vannak elhelyezve, melyek a holttestet 6–8 napig megóvják, az erjedésnek indulástól, a ravatal négy sarkán pedig négy e célra készült lámpa áll, melyekben a légmentesen zárt ravatal belsejében képzõdött gázok, a négy sarok kapcsolatos nyílásain feltódulva, elégnek s ez által az annyira kellemetlen hullaszag a teremben legkevésbé sem érezhetõ.”213
A naturalisztikus beszámolóból kiderül az is, hogy
a berlini egészségügyi kiállításon elsõ díjat nyert ravatalt most alkalmazzák elõször Magyarországon.

Lónyay temetését is a „kedvelt” Enterprise des Pompes Funebres nevû temetkezési vállalat bonyolította, a költségeket pedig az Akadémia állta, hasonlóan az 1876-ban elhunyt Deák Ferenc szertartásához. Deák temetése egyébként is hosszú ideig – Kossuth búcsúztatásáig – mintaként szolgált a lakosság szemében.214 Természetesen Lónyay temetése sem jelentõségét, sem a gyász mértékét tekintve nem versenyezhetett Deákéval, de az újságok nem mulasztották el kiemelni a hasonlóságokat (például az Akadémia oszlopcsarnoka ugyanúgy volt feldíszítve).

November 6-án délután látcsövekkel felszerelkezett díszes hölgyközönség foglalta el az Akadémia épületére nézõ erkélyeket, a rendõrség elterelte a forgalmat, az egyetemi ifjúság pedig sorfalat alkotott. Az Akadémia csarnokába már csak a belépõvel rendelkezõk juthattak be. A búcsúztatáson megjelent a családon kívül például József fõherceg az udvar képviseletében, Tisza Kálmán vezetésével a kormány számos tagja, az Akadémia elnöksége és Mikszáth Kálmán kíséretében a volt minisztertárs, Horvát Boldizsár is. A lapok azonban nem hallgatták el a bámészkodó tömeg csalódottságát sem, amelyet az váltott ki, hogy a szertartás fõ látványossága elmaradt: a halottat ugyanis nem a Kerepesi-temetõben, hanem a család tuzséri birtokán (Szabolcs megye) hantolták el, ezért a hírességek megszokott temetési menetére sem került sor.215

Az újságok ugyan igyekeztek a legapróbb részletekrõl is beszámolni, ám voltak dolgok, amelyek az akkori olvasók elõl rejtve maradtak. Az események ismeretében elmondható: ez nem is nagy baj. Mikszáth Kálmán csak 1898-ban tette közzé élményeit e novemberi nappal kapcsolatban. Horvát Boldizsárra emlékezõ írásában egy sajátos nézõpontból mutatja be a délután néhány történését. Ha hinni lehet a szerzõnek, akkor számára korántsem Lónyay temetése miatt maradt emlékezetes ez a nap, hanem azért, mert az ínyenc hírében álló Horvát elõször hívta meg õt lakására, ahol összeszokott baráti társasága számára rendszeresen nagy ebédeket rendezett. Mikszáth ételkülönlegességekre, finom szivarokra és pikáns történetekre emlékszik vissza. Majd pedig arról számol be, hogy Lónyay búcsúztatása miatt Horvát kénytelen volt átmenetileg lemondani a további kulináris élvezetekrõl és félbeszakítani az összejövetelt, bár egy utolsó anekdotát azért még elmondott saját maga és vendégei szórakoztatására. Mikszáth a temetésre induló Horvátot így láttatja: „Mindnyájan felálltunk. Õ indult elõl és amint tekintete egy, a falnál álló hûtõre esett, melyben néhány pezsgõspalack állt villogó arany sipkával, keserû, szinte fuldoklásba átcsapó hangon felkiáltott: – Szegény Menyus, de rosszkor haltál meg!”.216

Ugyancsak nem a hálás utókor megnyilvánulására bukkanunk a temetés költségei körül kialakult vita dokumentumait olvasva. Igaz, ezek legalább nem kerültek a nyilvánosság elé, azokat az Akadémia Kézirattára õrizte meg a késõbbi kutatók számára. A kormány vállalta, hogy a temetés helyszínére, Szabolcs megyébe induló és a számos küldöttséget szállító különvonat költségeit kifizeti. A MÁV ennek ellenére meglehetõsen tapintatlan módon a tekintélyes 2115 forintról szóló számlát a családnak küldte ki, majd pedig az Akadémiától kívánta behajtani. A számlát végül gr. Kemény Gábor közlekedési miniszter (Lónyay régi híve) egyenlítette ki tárcája terhére. A MÁV azonban, úgy tûnik, nem elégedett meg ennyivel, mert az Akadémiához intézett következõ levelében már arra várt sürgõs választ, hogy miért utazott visszafelé húsz gyászolóval több, mint Szabolcsba.217

Az újságírókhoz, a volt politikustárshoz és az állami vasúttársasághoz hasonlóan az Akadémia különbözõ testületei sem bántak a legméltóbban az elhunyt emlékével. Lónyay temetése után az Igazgatóság – a szokásos mûködési rend szerint – elrendelte, hogy készíttessék el az Akadémia volt elnökének mellszobrát és arcképét, tartsanak gyászközgyûlést,
a Nemzetgazdasági Bizottság pedig úgy határozott, hogy „gondoskodjanak a boldogultnak összes tevékenységét alaposan méltató életrajz megírásáról”. Az intézkedések azonban igencsak lehangoló eredményre vezettek. A volt kolléga, Andrássy Gyula igazgatósági tag 1886 elején kénytelen szóvá tenni, hogy Lónyay Menyhért elkészült arcképe „a mûvészeti igényeknek nem felel meg”, ezért az igazgatóság úgy döntött, hogy Benczúr Gyula portréjának másolatát rendeli meg magától a festõtõl.218

A Nemzetgazdasági Bizottság által tervezett alapos életrajz sosem készült el. A bizottság elnöke (Kautz Gyula) és tagjai Lónyay nemzetgazdászat terén kifejtett elméleti és gyakorlati munkásságának egyaránt emléket kívántak ily módon állítani (a testület korábbi elnöke maga Lónyay volt). Keleti Károly el is készített egy életrajz-tervezetet, ám ennek további sorsáról nincs tudomásunk. Az ügy végére 1885 januárjában az Akadémia II. osztálya – melyhez a Nemzetgazdasági Bizottság is tartozott – tett pontot következõ határozatával: „Az osztály azon nézetét fejezte ki, hogy jelen idõszakot még nem tartja alkalmasnak, hogy a nagyérdemû elnök életrajza az indítványozott módon megírathassék, azért az írásbeli indítványt a tisztelt bizottságnak további rendelkezésre visszabocsátja.”219

A dokumentum jelentése világos: Lónyay pénzügyminiszteri tettei (például a gazdasági kiegyezés körül, a korrupcióval vádolt ügyletekben vagy a pénzügyi válság esetleges elõidézésében) és gazdasági nézetei (például a bankügyben) jelenleg megosztják a közvéleményt, sõt egyelõre inkább negatív visszhangot váltanak ki (láthattuk, Trefort is bírálta ezeket), ezért csak formális életrajz elkészítését támogatta az Akadémia. E formális életrajz felolvasására viszont maga az új akadémiai elnök vállalkozott. Trefort korábban már említett emlékbeszédének egy további sajátosságát Mikszáth örökítette meg. Cikkében beszámol arról, hogy Trefort, az emlékülésen megjelenõ Rudolf trónörökös (és az udvar) iránti túlzott tapintatból, elõre kinyomtatott és szétosztott szövegébõl kihagyta a Kossuthra és az abszolutizmus idõszakára vonatkozó mondatokat.220 Lónyayról szóló beszéde tehát mindössze e kisebb politikai skandalum miatt akadt fenn az emlékezet hálóján.

Végül elmondható – elhagyva most már a tárgyalt korszakot –, hogy a késõbbi korok sem vállalkoztak Lónyay Menyhért életének körültekintõ megrajzolására. Néhány elemzõ résztanulmányon (elsõ sorban Juhász Lajos munkáin) kívül a történészek általában egy jól kitapintható koncepcióba ágyazva tárgyalták szerepét, megalkuvásra hajlamosnak és meglehetõsen konzervatívnak – sõt esetenként diktátori hatalomra törekvõnek – állítva be alakját (például Kondor M. Viktória, Szabad György). Még efféle értékelésre sem vállalkoznak azonban azok a szerzõk, akik Lónyayval kapcsolatban lényegében csak a már ismert, erõsen leegyszerûsítõ mondatokat és anekdotákat ismétlik meg (például Csorba László, Takács Péter).221

Meggyõzõdésünk azonban, hogy Lónyay Menyhért pályájának tanulmányozásával közelebb kerülhetünk egyrészt azon reformkori nemzedék életének a megértéséhez, amely hosszú küzdelem és számos kudarc ellenére is képes volt megteremteni a polgári Magyarország kialakulásának és virágzásának politikai és gazdasági feltételeit, kereteit. Másrészt Lónyay portréja rávilágíthat arra is, hogy a nemzedéki egyezéseken túl melyek voltak életpályája eltérõ vonásai (Lónyay szakismeretei, életvezetési elvei, vagyonosodása, bukása, családi élete, stb.). Különösen tanulságos lehet ez a vizsgálat egy olyan személy esetében, aki egyszerre volt politikus (miniszterelnök), pénzügyi szakember, akadémiai elnök, vállalkozó, több tízezer hold birtokosa és családjának vezére.

155 * Tanulmányom megírását a Soros Alapítvány Belföldi Doktorandusz Ösztöndíja segítette (230/3/1020. sz.).

Tanárky Gyula naplója. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961. 89. [1859. aug. 18.]

156 Kákay Aranyos: Újabb árny- és fényképek. Pest, 1866. 98–99.

157 Kákay Aranyos politikai társadalmi tragico-humoristicus krónikája. Pest, 1869. (a továbbiakban: Kákay 1869.) 257–267.

158 Kákay Aranyos: Nagy férfiaink. Legújabb fény- és árnyképek. Budapest, 1874. 228–230.

159 Fest Imre: Emlékirataim. Budapest, Univesitas Kiadó, 1999. 136–137. (A visszaemlékezés 1874 táján keletkezhetett.)

160 Kecskeméthy Aurél naplója. Budapest, Franklin, 1909. 268–272. [1871–1872]

161 Lónyay Menyhért politikai pályájának egyes állomásairól részletesen: Cieger András: A politika forgószínpadán. Lónyay Menyhért útja a politikában (1873–1875). Századok, 1999. 3. sz. 463–496. És Cieger András: A bizalmatlanság kora. Lónyay Menyhért a kormány élén. Századok, 2001. 1. sz. 61–102.

162 Kákay 1869. 265.

163 Pulszky Ferenc: Életem és korom. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958. 1. Köt. 203. és 298. [eredetileg 1880 és 1882 között jelent meg]

164 Trefort Ágoston: Emlékbeszéd gróf Lónyay Menyhért akadémiai elnök fölött. A Magyar Tudós Társaság Évkönyvei, XVII. 3. (1885.) 27. (a továbbiakban: Trefort)

165 „Édes atyám heves természetû, indulatos, határozott jellemû férfiú volt. Ennek dacára édes anyám õt mindig befolyásolta, õ volt segítsége, támasza, tanácsadója … Édes atyám nagy hivatalos elfoglaltatása mellett a háztartás, a gyermekek nevelésének gondjai is jobbára édes anyámra hárultak
s õ nemcsak háztartását vitte nagy gonddal és takarékossággal, de gondos figyelme a külsõ gazdaságra is kiterjedt.” Töredékek Lónyay Jánosné, Lónyay Florentina emlékirataiból. 1. Visszaemlékezések. Budapest, 1891. (a továbbiakban: Lónyay Jánosné) 9. Az idézet a könyv bevezetõjébõl származik, amelyet Lónyay Etelka írt édesanyjáról.

166 Lónyay szerint apja egyszer egy „korlátolt, szûk látókörû” nevelõjüket jutalomként álláshoz juttatta, másszor pedig fiainak kellett levélben figyelmeztetni õt, hogy egy másik nevelõjük részegeskedik és általában feléjük sem néz. Gróf Lónyay Menyhért önéletrajzi töredéke. Budapesti Szemle, 1885. 102. sz. (a továbbiakban: Gróf Lónyay Menyhért önéletrajzi töredéke) 348–349.

167 Errõl panaszkodik Madáchnak: Lónyay Menyhért levele Madách Imréhez, 1840. január-február körül. In: Gyõrffy Miklós: Madách kiadatlan levelei. Irodalomtörténet, 1959. 1. sz. (a továbbiakban: Gyõrffy) 83. (17. sz. levél)

168 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1842. ápr. 26. Magyar Országos Levéltár (MOL) P. 470.
1. csomó. Ugyanezen élethelyzetet Madách hasonlóan élte meg: „Én mint afféle parlagi táblabíró gyûléseken zavarom a világot, ez szenvedélyem; szeretem ha a vén spectábilisok [tekintetesek] megbotránkoznak s talán kissé rettegnek is – szeretem, ha mézes szó v. más hízelgéssel hálóba akarnak keríteni, melyet én rég átláttam. Ez életem zavarosb s legkedvesebb oldalainak egyike.” – írta az akkor már a pozsonyi alsótáblán politizáló Lónyaynak. Madách Imre levele Lónyay Menyhérthez, 1844. május 8. Gyõrffy 100. (34. sz. levél)

169 Gróf Széchenyi István és hátrahagyott iratai. Ismerteti gróf Lónyay Menyhért. Budapest, 1875.
2. kiad. 88.

170 Lónyay Menyhért Ghyczy Kálmánhoz, 1847. márc. 17. Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára (MTAK Kt.) Ms 4851/488.

171 Lónyay Menyhért saját gazdaságára vonatkozó jegyzetei, 1873. ápr. 9. MTAK Kt. Ms 5306/21.

172 Lónyay Menyhért Eötvös Józsefhez, 1870. szept. 27. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Levelestár. A levelet teljes terjedelmében nyomtatásban is közli: Gángó Gábor: Trefort Ágoston és Lónyay Menyhért Eötvös-emlékbeszéde, 1872. Aetas, 1998. 2–3. sz. 207.

173 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1849. dec. 9. MOL P. 470. 1. csomó

174 Idézi: Trefort 23. Lónyay mûveltségében, képzettségében fellelhetõ egyéni és kortársaira is jellemzõ általános vonások elkülönítéséhez fontos segítséget nyújt a következõ tanulmány: Sasfi Csaba: Az oktatás társadalomtörténeti megközelítése: négy dunántúli nemesifjú kimûvelése a reformkorban. Iskoláztatás, szocializáció, pályaválasztás az emlékiratokban. Korall, 2001. 3–4. sz. 20–52. Lónyay mûveltsége tudásának forrását és minõségét tekintve leginkább a nála öt évvel idõsebb politikustársáéval, Trefort Ágostonéval rokonítható. Lásd: Mann Miklós: Trefort Ágoston élete és mûködése. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982. 24–26.

175 [Szász Károly]: Egy képviselõ napló-jegyzetei. Új kiadás, Budapest, 1891. 159. [1866. febr. 17.]

176 Lónyay Menyhért politikai naplója, 1870. ápr. 1. MOL Filmtár, 37155.

177 Reform, 1871. nov. 17. 318. sz.

178 Lónyay Menyhért feljegyzései, 1872. Õsz, MTAK Kt. Ms5307/23.

179 Lónyay Menyhért beszédvázlata, 1872. Õsz, MTAK Kt. Ms 5307/49.

180 Lónyay Menyhért beszédvázlata, 1872. Õsz, MTAK Kt. Ms 5307/41.

181 Édesanyja így látta fia lelkiállapotát: „Ismerem én Menyhértem nemes lelkületét, gyöngéd, mély érzelmeit! Sohasem fogja õ azon méltatlan támadásokat, azon aljas rágalmakat, melyekkel illették, elfeledni. Ez lesz életének örökös bánata, ez lesz szívének rejtett fekete pontja. Én a rágalmazót
a kegyetlen gyilkosnál, az útonálló rablónál is nagyobb bûnösnek tartom. A rágalmazó bennünket legdrágább kincsünktõl, a jó hírnévtõl foszt meg, mely a férfiú és nõ elõtt egyaránt becses és a sima tükörhöz hasonló, melyet egy tisztátalan érintés, egy lehelet is beszennyez, elhomályosít. Míg azonban a gyilkos csak az életet olthatja ki, az útonálló rabló csak pénzünktõl foszthat meg: a rágalmazók lelkünk, jellemünk legfényesebb részétõl, a becsülettõl fosztanak meg.” Lónyay Jánosné 163. (1872. dec. 5-i bejegyzés)

182 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1875. júl. 30. MOL. P. 470. 1. csomó

183 Lónyay és általában a bukott politikusok lelki állapotáról lásd: Cieger András: A bukott politikus. Lónyay Menyhért naplója és levelezése. In: Régi témák, mai kérdések a mentalitástörténetben (Rendi társadalom – Polgári társadalom 11.). Esztergom, 2000. 68–80.

184 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1878. ápr. 9. és máj. 26. MOL. P. 470. 2. csomó

185 Lónyay Menyhért politikai naplója, 1870. febr. 23. MOL. Filmtár, 37155.

186 Lónyay Menyhért politikai naplója, 1870. febr. 2. MOL. Filmtár, 37155.

187 Gróf Lónyay Menyhért önéletrajzi töredéke 344. Madách pedig egy összeveszésük után így fogalmazott: „ösmerem természetedet, te heves vagy, s azt nem szenvedheted el, ha álltásaidnak ellent mond az ember, sõt néha nem a legjobb utakon is bosszulod meg.” Gyõrffy 83. (18. sz. levél)

188 Halász Imre: Egy letûnt nemzedék. Emlékezések a magyar állam kialakulásának újabb korszakából. Budapest, 1911. 421.

189 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1875. aug. 14. MOL. P. 470. 1. csomó

190 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1876. márc. 24. és júl. 4. MOL. P. 470. 1. csomó

191 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1876. nov. 3. MOL. P. 470. 1. csomó

192 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1869. nov. 1. MOL Filmtár, 34861.

193 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1884. aug. 5. MOL. P. 470. 2. csomó

194 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1884. szept. 5. MOL. P. 470. 2. csomó. Etelka testvére tanácstalanságát így látta: „Menyhértnek gyengeségét Béla irányában valóban érteni nem lehet, õ vak és látni sem akar, elhisz minden rágalmat és bolond ellentmondó beszédet, csak az igazságot és valót nem hiszi és nem is akarja hinni.” Lónyay Etelka Lónyay Alberthez, 1884. okt. 29. MOL P. 470. 2. tétel. 3. csomó

195 Lónyay Menyhért politikai naplója, 1870. márc. 2. MOL. Filmtár, 37155.

196 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1876. jún. 30. MOL. P. 470. 1. csomó

197 Például Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1866. szept. 28. MOL. Filmtár, 34861.

198 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1868. jún. 10. MOL. Filmtár, 34861.

199 Például Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1878. dec. 27. és 1879. júl. 10. MOL. P. 470. 2. csomó

200 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1884. okt. 28. MOL. P. 470. 2. csomó

201 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1881. jan. 18. MOL. P. 470. 2. csomó

202 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1882. ápr. 12. MOL. P. 470. 2. csomó. A család anyagi helyzetérõl bõvebben: Cieger András: A Lónyay-Kappel vagyon nyomában. Egy „újarisztokrata” család vagyoni helyzete és életkörülményei a 19. század második felében. Történelmi Szemle, 1998. 1–2. sz. 87–112.

203 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1866. márc. 10. MOL. Filmtár, 34861. Gyerekkorában egyébként maga is került érzelmi válságba. Elmondása szerint anyja súlyos betegségén elkeseredve megpróbált öngyilkos lenni. Lásd: Gróf Lónyay Menyhért önéletrajzi töredéke 347.

204 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1875. okt. 7. MOL. P. 470. 1. csomó

205 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1865. jún. 17. és júl. 6. MOL. P. 470. 1. csomó. A dualizmuskori fürdõkultúráról és az ehhez kapcsolódó gyógymódokról általánosan lásd: Kósa László: Fürdõélet a Monarchiában. Budapest, 1999.

206 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1883. dec. 22. MOL. P. 470. 2. csomó

207 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1884. jún. 30. MOL. P. 470. 2. csomó

208 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1877. szept. 11. MOL. P. 470. 2. csomó

209 Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1884. okt. 28. MOL. P. 470. 2. csomó

210 Dénes Iván Zoltán: Egy mítosz születése: Lónyay Menyhért visszaemlékezése Dessewffy Emilre. In: Dénes Iván Zoltán: Az önrendelkezés érvényessége. Budapest, 1988. 193–194.

211 Például: „Összes mûködését a történelem fogja megítélni s méltányolni. Ítélete kétségkívül kedvezõbb lesz, mint kortársaié volt.” (Vasárnapi Újság, 1884. nov. 9. 45. sz.); „Egy ilyen munkásságban eltelt egész, hosszú élet megérdemli, hogy egykor a valódi világításban álljon jelleme a történelem elõtt.” (Budapesti Hírlap, 1884. nov. 4. 304. sz.). Voltaképpen hasonló módszert követett
a pénzügyi szaklap is. Leírja, hogy Lónyay hazárdjátékot ûzött a költségvetéssel, a keletkezõ hiányt pedig elleplezte, majd a lap így folytatja: „Talán az országra is, de mindenesetre szerencse volt Lónyayra, hogy Budapestrõl Bécsbe hivatott a közös pénzügyek vezetésére. Mint közös pénzügyminiszter is kitûnt az ügyes számcsoportosítás által, melyben oly virtuózitásra emelkedett, hogy egy ízben teljesen eltüntette a deficitet – a papíroson. […] Lónyay sokszor tévedett, de tévedései dacára a legjelesebb államférfiak egyike és kétség kívül a legszakavatottabb pénzügyi kapacitás volt. A nemzet sokkal maradt adósa, de a történet megadja neki, mit kortársai megtagadtak…” (Magyar Pénzügy, 1884. nov. 6. 45. sz.)

212 Trefort 19., 26.

213 Pesti Napló, 1884. nov. 4. 304. sz. Esti kiadás

214 Lakner Judit: Halál a századfordulón. Budapest, História Könyvtár, 1993. (a továbbiakban: Lakner) 27–28.

215 Lakner 69–70.

216 Mikszáth Kálmán: Az én kortársaim. I. köt. Budapest, Révai, é. n. 94.

217 MTAK Kt. RAL, 433/1885, 474/1885, 565/1885. Az ügy a temetés után még nyolc hónappal is tartott.

218 MTA Értesítõje, XX. évf. (1886). Budapest, 1887. 13.

219 Az idézet megtalálható: MTAK Kt. RAL 934/1885. A döntés elõzményei pedig: MTAK Kt. RAL, 922/1884, 950/1884.

220 A túlhajtott lojalitás. In: Mikszáth Kálmán összes mûvei. Cikkek és karcolatok. 70. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1977. 63–64. és 266–267. Az írás eredetileg a Pesti Hírlap 1885. június 3-i számában jelent meg.

221 Itt elsõsorban a következõ munkákra gondolunk: Juhász Lajos: Az 1869-i „pénzválság” és a bankkérdés. Századok, 1939. 33–75. és Juhász Lajos: Lónyay Menyhért közös pénzügyminisztersége, 1870–1871. Századok, 1941. 363–404.; M. Kondor Viktória: Az 1875-ös pártfúzió. Budapest, 1959.; Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–1861). Budapest, 1967.; Csorba László: 19. századi történelem. Budapest, 2000.; Takács Péter: Forrásokban rejtezkedõ. (Portrévázlat Lónyay Menyhértrõl) Szabolcs–Szatmár–Beregi Szemle, 2000. 2. sz. 170–183.

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail